A posztban öt regényt és a belőle készült filmet hasonlítom össze különböző szempontok alapján. Igyekeztem vegyesen válogatni, így lesz olyan példa:
- ahol a könyvet szerettem, de az adaptációt utáltam
- ahol az adaptáció túlszárnyalja a könyvet
- ahol az adaptáció pazar munka, és méltó a könyvhöz, de a regény mégis jobb
és
- ahol forma-forma a két élmény, egyik sem jobb a másiknál.
SPOILER: Ha a prekoncepcióm helyes, kétszer is kivívom majd magam ellen a népharagot.
Általánosságban nyitottan állok az adaptációkhoz, noha akadnak olyan esetek, amiknél nagyobb fenntartások tombolnak bennem - ilyen speciel az Árnyék és csont és a Hat varjú egyesítéséből készülő Netflix-sorozat is, amiben a Ben Barnesféle Éjúrral szemben elég gyér bizalmat táplálok. A könyvhűség kérdésében viszonylag rigolyás vagyok, nem szeretem, hogyha a történetnek felülbírálják, kicsavarják a lényegét, hogyha nem megfelelő tisztelettel nyúlnak az író által alkotott világhoz, cselekményhez, karakterekhez. Ugyanakkor egy két órás vagy két és fél órás filmbe nehéz korrektül belesűríteni 300-400 oldal eseményeit, sokkal korlátozottabbak a lehetőségek mindennek a bemutatására, kibontására, mint egy legalább tíz epizódos sorozatnál. (Ez az oka, hogy kizárólag mozifilmeket vizsgálok a bejegyzésben.) A kivágott jelenetekért és a módosításokért nem robban ki belőlem a hisztis olvasó, ameddig működik, amit látok, és ameddig megfelelően átvezetik a könyv fő jellegét.
Jeanne Ryan: Idegpálya
Ez rögtön egy rendhagyó eset, ugyanis a fokozottan felületes értelemben vett alapszituációt leszámítva, szinte semmi köze sincs egymáshoz a könyvnek és a 2016-os, Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével készült adaptációnak. Nem csak a cselekmény fő mozzanatait, a karakterek motivációit és alapszabályokat változtattak meg, hanem még annak az internetes bátorságpróba-játéknak is eltérő a neve, amibe Vee, a főhősnő belecsöppen; a regényben MERSZnek hívják, míg a filmben Idegpályának. Tehát az Idegpálya film megtestesíti mindazt, amitől a könyvhű megfilmesítéseket preferáló, - mondhatni elváró - olvasókat az agyvérzés kerülgeti, azonban nincs helye reális panasznak ezért. A film radikális módosításai a bizonyítékok rá, hogy igenis lehet az adaptáció a jobb. A stáb fogta a kötet leggyengébb láncszemeit, és feljavította őket. Átírta, amit csak lehetett, létrehozva valami sokkal összeszedettebbet, minőségibbet. Többek között az egyes próbák is izgalmasabbak, jobban megállják a helyüket vizuális értelemben, a karakterek
Mario Puzo: A keresztapa
Számomra a Mario Puzo által írt regény és a Francis Ford Coppola által forgatott adaptáció is a kedvenceim páholyának előkelő helyét élvező, maximum pontszámos, tökéletes alkotás, a maga területén meghatározó, és megismételhetetlen mestermű. Nem láttam még ezelőtt, és felteszem, hogy vajmi kevés esély van rá, hogy valamikor a jövőben látni fogok olyan filmet, ami ennyire pontosan rátapint az eredeti mű pulzusára, ami ilyen precizitással emeli át mind a párbeszédeket, mind a leírásokat a vászonra, amiben az adaptálás majdhogynem jelenetről-jelenetre megy végbe. Nem csupán a rendező és valamennyi résztvevő profizmusa hatja át a filmet, hanem a feladattal szembeni elhivatottság is. Egyértelműen kiütközik, hogy nem csak az időt nem sajnálták rá, hogy az íróval közreműködve kidolgozzák a forgatókönyvet, tanulmányozzák az eredeti szöveget, hanem az is, hogy nagyra értékelték az eredeti történetet, a hangulatát, az értékeit, kvázi A keresztapa "lelkét". Az a három óra hossza ugyanolyan gördülékenyen röppen el, mint a könyv hozzávetőlegesen 550 oldala, egy láthatatlan kézzel megragadja az embert, és belerántja egy új világba. A szereposztás egyszerűen parádés, mind a Marlon Brando által megformált Vito Corleone, mind az Al Pacino által megformált Michael Corleone ikonikus mozialak, úgy fürdőznek a szerepükben, mintha egyenesen a lapok közül léptek volna elő. Arról a zsigerekig hatoló, méltóságteljes, nagybetűs főcímzenéről nem is beszélve, aminek mind az eredeti, mind a Slash feldolgozásában született változatát lúdbőrözve hallgatom... Ha akarnék se tudnék olyan hibát találni az adaptációban, ami ne tenné méltóvá a hírére, de A keresztapa regény egy még magasabb kategóriát képvisel; egy ilyen pazar filmes megvalósítást is maga mögé utasít. Mario Puzo regénye A Szentírás, a gengsztertörténetek legnagyobbika, aminek a kultusza igazságtalanul eltörpül a popkultúrában a filméhez képest. A magam részéről máig nem értem, miért nem olvassa több ember ezt a könyvet, hogy miért nincsen folyamatosan a köztudatban a különféle irodalmi portálokon. A szövegezése és a komplett felépítése rendkívül intelligens, átgondolt, szövevényes és már-már az elérhetetlen végletekig menően racionális. Olyan apró mozzanatok között is logikus és jelentőségteljes ok-okozati összefüggéseket fedezhető fel, amik felett mind a való életben, mind a filmben elsiklik a szem. Külön kifinomultsággal, nagysággal ruházza fel mind Don Corleonét, mind az általa uralt világot az, hogy mennyire tudatosan kell működnie az embernek ebben a közegben, hogy mekkora súllyal bírnak egyes mozzanatok. Nem primitív erőfitogtatással lehet a csúcson maradni, hanem kőkemény, szellemi fölénnyel. Nincs lehetőség hibára a véget nem érő, körmönfont észjátékban több szempontból kell mérlegelni valamennyi felmerülő kérdést, sok-sok lépéssel előre kell gondolkozni a jelenhez viszonyítottan, és még akkor sem garantált, hogy nem darál be ez a monumentális gépezet. Elsősorban az hajtja a regény malmára a vizet, hogy nagyobb teret kaptak a tervezések, a taktikázások, nem pusztán a végeredményt láthatta az olvasó, hanem azt is, hogy milyen lépések vezettek el oda, Vito és Michael - akik írásos formájukban még elevenebb és tekintélyt parancsolóbb elmék, akik felmossák a padlót számtalan nagyobb figyelmet élvező, klasszikus irodalmi alakkal - hogyan oldották meg problémákat akár már jóval a kialakulásuk lehetősége előtt is. Ezen túl a regény nem egyedül a cselekményre koncentrál, hanem megmutatja a szicíliaiak életének esszenciáját, bevezet mind a korabeli maffia világába, mind abba, hogy milyen mélységben fedték le és befolyásolták az érdekeltségeik akár a filmipart is. Nem csak megismételhetetlen személyiségek életútját ismerheti meg az olvasó és egy hibátlanul megszerkesztett konfliktust, egy nagy család krónikáját, hanem megnyílik előtte az információk tárháza is. Aki abba a hitbe ringatja magát, elég a filmet látnia, az óriásit téved!
Richelle Mead: Vámpírakadémia
A Mark Waters és Daniel Waters páros irányítása alatt 2014-ben megjelent Vámpírakadémia film kis híján az egész moly-és blogger közönség szemében vörös posztót képez. Az igazat megvallva hiába erőltetem az agytekervényeimet, nem bírok felidézni még egy olyan adaptációt, aminek ennyire kérlelhetetlenül rossz lenne a híre az olvasók körében, amit ekkora csalódásként tartanának számon. Évekkel előbb láttam a filmet, és nemhogy nem tántorított el a későbbiekben megejtett olvasástól, hanem összehasonlítva a két vámpírsztorit, úgy gondolom, az adaptáció és a könyv körülbelül egy szinten mozognak. Az-az erőteljes, és nem épp diszkréten megjegyzem; kimondottan zavaró és pitiáner Bajos csajok beütés, amit a film képviselt, ugyanúgy uralta a könyv arculatát is. Olyannyira, hogy bármennyire is undorodó fintorgásra késztet a rémesen rózsaszín filmes borító, sokkal inkább illik a történethez, mint az a megkapóan sötét és gótikus atmoszférájú kiadás, ami az én könyvespolcomat is ékesíti. Persze a sorozat nyitó kötete fel tud mutatni egy ígéretesnek tűnő fantasy szálat, és egy ehhez kapcsolódó, érdekes - valamint emberjogi szempontból durván problémás társadalmi rendszert - , de csak titokzatoskodva utalgat rá, nem hagyja a fókuszba kerülni a cicaharcok meg a szájhősködés mellett. Érdemben nem kezd vele sokkal többet, mint a film, a lényegi cselekményt egy rakás egoista hülyegyerek fájdalmasan kínos és kisstílű hadakozása tölti ki a hercegnőképző külvilágtól gondosan elzárt falai között. Azt aláírom, hogy a film fordíthatott volna nagyobb hangsúlyt a pletykák és mendemondák szintjén létező, akadémián kívül alakuló fenyegetésre, és hogy mennyire káros a tanulók bársonybuborékban tartása a valóság elől, de ezekkel az igen fontos témákkal a regényben se foglalkozott senki két mellékszereplőt leszámítva. Azt meg senki se akaródzott észrevenni, hogy a tiszta vérű mora vámpírok és a félvámpír damphyrok közti egyenlőtlenség egy olyan rendszer, ami megérett a felszámolásra. Úgyhogy nem hibáztatom a filmeseket, amiért a vámpírvonal helyett az elitista áskálódásoknak szentelte a játékidő javát, nem igazán kínált nekik az eredeti alapanyag más jelen idejű opciót, tekintve, a cselekmény oroszlánrésze a fináléban lévő nagy durranás előkészítésével telik. A vámpírság eleve egy fonák vonulata a könyvnek, a vámpírok három rendje közül egyedül a gonosz strigák idomulnak a klasszikus vámpírmítoszhoz, a morák és a damphyrok elrugaszkodnak tőle annyira a legtöbb ponton, hogy akár teljesen más lényeknek is nevezhetnénk őket. Amiben meg mégis idomulnak az évszázados vámpírszabályokhoz, azt se meri megmutatni az írónő. Inkább kihátrál az olyan szituációkból, amik magukkal vonnának némi vérengzést, és visszatér a Bajos csajok beütéshez, így megint csak nem hibáztatható érte az adaptáció, amiért nem túl vámpíros. Az tény és való, hogy a karakterekkel nem bánt túl kegyesen az adaptáció, noha a magam részéről ezt Lissa és Christian esetében tartom inkább hibának. Dmitrij színészéről senki sem hinné el, hogy huszonnégy éves, ő ebből a szempontból nem volt jó választás, de a személyiségében nem érzékeltem nagy differenciát, számomra a filmben és a könyvben is érdektelen figura, akit főnyeremény félistennek próbálnak beállítani - legalábbis Rose. Rose-t a regényben kimondottan utáltam, egy felelőtlen, szeleburdi, megjátszós, agyatlan liba volt, akinek meggyőződése, hogy a butasága és a nem gondolkozása belevaló és vicces. Ráadásul rémes barát is, vagy egyáltalán nem törődött Lissával, vagy uralkodni próbált felette, másodlagosnak tekintve, hogy mi az, amit a lány szeretne. Az egekig nagyította minden vélt erényét, létrehozva egy olyan téveszme-buborékot, amiben ő a legnagyobb harcos és a legjobb nő az egész univerzumban, ennélfogva felüdülés volt, hogy a filmben takarékra helyezték, és nem vették át ezeket az irritáló vonásait. Rose és Dmitrij kapcsolatának a működőképtelensége, sterilsége se zavart, mert a könyvben is jórészt Rose elszállt fantáziáiban létezett köztük valami említésre méltó, a valóságban csak mentor és mentorált voltak. Azonban Lissa és Christian, a kedvenc karaktereim a regényben sokkal megragadóbbak és összetettebbek voltak, nagyon örültem, amikor kis időre kiszabadulhattam Rose fejéből és a mágikus kapcsolatuk által megismerhettem Lissa szemszögét is. Lissa egy okos, megfontolt és szeretetre méltó személyiség, tudatában van a saját érzékenységének, és nem próbálja ezt szánalmas műkeménykedéssel elfedni, hanem teret enged neki, aminek következtében képes belőle erőt kovácsolni. Az igazságérzete és a segítőkészsége hajtják előre, megfelelő fellépést nyújt a kötekedőkkel szemben a megfelelő pillanatokban. Christian pedig szintén egy intellektuális alkat, kitaszított a felszínes iskolában és a felszínes kasztrendszerben, átlátja a dolgok működését, és nem rejti véka alá a véleményét, plusz ő az, aki valódi támogatást nyújtott Lissának a körülötte kialakuló furcsaságokkal való küzdelemben. A filmben az ő leegyszerűsítésükért kárpótolt, hogy nem akartam percenként csomókban tépni a hajamat Rose-tól, a regényben pedig Rose idiótaságát kompenzálta Lissáék részletesebb szála. Dióhéjban kialakult az egyensúly. A Vámpírakadémia első kötete hordoz magában potenciált, de nyilvánvalóan csak felvezetése a sorozat későbbi részeiben várható bonyodalmaknak, ezért ajánlott lett volna mozifilm helyett tévésorozatot csinálni belőle. Egy majdnem két órás, erőteljes fantasy film kitöltéséhez az első könyvben felbukkanó természetfeletti és akció kevés.
Alexandra Bracken: Sötét elmék
A Sötét elmék olvasása pont akkor érkezett el az életembe, amikor némileg kiveszőben volt a bizalmam "a tinédzserek és gyerekek mentik meg a világot, miután a felnőttek megint mindent tönkretettek" felállású könyvekből. Alexandra Bracken disztópiája rátermettnek bizonyult a kellő hitelesség kiépítéséhez, nem csak a számtalan lehetőséget magába foglaló alapszituáció emelte ki a tömegből, hanem az a realitás, amivel feltöltötte a vírushelyzetet és a történet kezdetére gyökeret vert új világot. Életszagú lett, az olvasó elfogadhatta, mint egy negatív jövőképet, ami bekövetkezhet, és pszichológiailag is működött. Ehhez nagyban hozzájárult a Sötét elmék Monopoly-jellege, nem kínált az írónő abszolút megoldást az alagút végén, a karakterek önhibájukon kívül is visszarepülhettek a startmezőre, olyan félmegoldásokba kapaszkodhattak, amikkel nem kerültek említésre méltóan jobb helyzetbe, mint amiben addig voltak. Mint, ahogy a valóságban sincs egyértelmű boldogan, amíg meg nem határvonal, amin átlépve minden rendben lesz. Előbb érkezett a vírus, ami megölte a gyerekek legtöbbjét, utána a gyógyult gyerekek természetfeletti képességek jeleit mutatták, a kormány begyűjtötte a gyerekeket "meggyógyítjuk őket" címszóval, aztán koncentrációs táborokba kerültek, onnan kiutat jelenthetett a Gyerek Liga, ami elviekben a táborok felszámolásáért küzdött, de nem sokban különbözött tőlük valójában, majd felsejlett East River, egy táborból kimenekült gyerek által működtetett menedék, ami túl szépnek tetszik ahhoz, hogy igaz legyen... Egy olyan világban kényszerültek boldogulni a hősök, ahol nem létezik biztonság és bizalom, mert vagy le akarják őket vadászni a felnőttek, akik rettegnek a képességeiktől, a másságuktól, vagy pedig fel akarják őket használni a kifürkészhetetlen, önös érdekeik érvényesítésére. Nagyon szerettem, a 2018-ban bemutatott filmes feldolgozást pedig a moziban néztem meg, miután egy blogos soroláson jegyeket nyertem rá. A film kevésbé tér ki a táborok brutalitására, mint a regény, gyorsabb tempót is diktál, mivel a fókuszt inkább East River keresésére és a megtalálása után következőkre fektette, mint a szálak aktív beindulása előtti körülmények ecsetelésére. Nem annyira borongós, mint a regény, és eszközöltek kisebb - józan! - változtatásokat a gördülékenység kedvéért, de ezek nem váltak a hátrányára, egy olyan kincs az adaptációk között, amikre büszke lehet az író és az olvasó egyaránt, többszöri újranézésre érdemes. A főszereplőt alakító Amandla Stenberg már más adaptációkban is a kedvencem feltörekvő tehetségeim közé került, (Minden, minden, A gyűlölet, amit adtál) így Ruby életre keltésében se emelhettem ellene kifogást. Ráadásul a filmes Ruby messze túlszárnyalta a könyveset. A regényben a lány egy erősen önsanyargató alkatként mutatkozott be, aki képtelen megbocsájtani magának, hogy gyerekkorában, a gyógyulását követően, véletlenül kitörölte magát a szülei emlékezetéből, a szociális kapcsolataira rányomja a bélyegét, hogy fél a hihetetlen erejű, elmemanipuláló képességétől, és képtelen azt elfogadni. Az alaptrilógia kötetei során Ruby gyönyörű karakterfejlődésen megy keresztül, viszont az első részben még elkövetett olyan akadályoztató vagy egyenesen abszurd hibákat, amiket a filmes Ruby nem. Amikor megismerkedett a többi főbb karakterrel, akikkel a kedvenc fiktív baráti társaságaim egyikévé váltak (témában vágó T5W poszt ITT), bizalmatlan volt, és nem fogadta mindenki tárt karokkal, de sokkal többször és magabiztosabban állt ki a társaiért és önmagáért, mint a könyvben. Az imént említett barátság legalább annyira fontos szegmense a sztorinak, mint a disztópikus világépítés, ezek a szereplők nem pusztán azért verekszik át együtt magukat a veszélyeken, mert nincs más választásuk, hanem mert tényleg megkedvelték egymást. Különösen Ruby és az őt először fenntartásokkal kezelő Dagi barátsága különleges, a film pedig csodálatosan átvitte ezt a vászonra. A kis csapat valamennyi közös jelenete aranyat ér, és a legfontosabb, legszívmelengetőbb pillanataik mind helyet kaptak a filmben. Külön elismerés illeti a fontos jelenetek remek érzékekkel végrehajtott kiválogatásán túl az idő kezelését is, nem rohant esztelenül a cselekmény, azt a hatást keltve, mintha irreálisan hamar zongorázódott volna le ez a kaland, hanem szépen érzékeltették a napok, hetek múlását. Az én elvárásaimnak maradéktalanul eleget tett, és változatlanul reménykedek abban, hogy ugyanez a csapat elkészítheti a második és harmadik kötet adaptációját is.
Stephen King: A ragyogás
Egy ilyen elemzésbe mindenképpen be akartam szorítani egy King-adaptációt is, és azután, hogy a friss Az reboot első és második felvonását is bőven ekéztem már a blogon, inkább egy másik potenciális áldozatra, egy klasszikusra, a Stanley Kubrick-féle Ragyogásra esett a választásom. A poént már az elején lelőném; a társadalom azon vékony rétegébe tartozom, ami a könyvet imádja, a filmet viszont ki nem állhatja. A King-regényekből forgatott filmek rendre kiábrándulásokkal terhes élményeket vonnak maguk után nálam, ellenben a Ragyogás még ebben a ligában is kritikán alul teljesített a számomra. Meg sem közelítette a regény nagyságát, intenzív atmoszféráját, pszichológiai mélységét, a valódi mondanivalóját, hanem leragadt annál a sekélyes értelmezésnél, hogy „egy kísértet járta szállodában ragad egy család, majd apuci bekattan, és vagdalkozni kezd”. Így a koncepció megmarad a jellegtelen, kiforratlan, horror-klisé szintjén. Az egész tálalás, a komplett hangulat rémesen steril volt, annyira nyilvánvaló volt minden egyes átkozott másodpercben, hogy egy filmet nézek, hogy a történések, a karakterek, a párbeszédek, a mozzanatok nem valóságosak, hanem egytől-egyig beállítottak, hogy az már fájdalmasan kiábrándító volt.
Nem volt természetes semmi se. Még a kintről besütő fény fakó fehérségéről és a polcokon látszólagos rendezetlenséggel szanaszéjjel döntött könyvekről, az asztalra letett bögrékről is ordított, hogy BE VAGYUNK ÁLLÍTVA! Egyszerűen… hiányzott belőle az élet. Bármit is láttam, az olyan volt, mint egy sivár, száraz, halott díszlet. A hotel? Szép, de megint csak olyan steril és lélektelen, mint egy kórházi szoba. Pedig King egy micsoda fergeteges kis szállodát írt le! Egy kész egyéniséget, akiben keveredik A vörös halál álarca és az Alice Csodaországban őrült forgatagának az attitűdje… aki valami briliáns dinamikával rendelkezik, szinte lélegzik. Mindenféle szadista és kreatív trükköt bevet, hogy az embereket magánál tartsa, mint egy szálakat irányító, rafinált, kegyetlen bábmester. Ehhez képest fimben lealacsonyodott szerencsétlen egy szimpla helyszínné, egy közönséges épületté. Hol voltak a tükrös látomások? Hol volt a locsolótömlő? Hol volt a konfetti a liftben? Na, és az album? A darazsak? A SÁRGA hójáró? A dzsungelmintás, borzalmas, kék szőnyeg? Helyettük a liftből kiömlő vér, a labirintus meg a sztoikusan bámuló két kislány igencsak gyenge eresztést adtak. A teljes filmet le tudnám írni a monoton és a gépies szavakkal. Unatkoztam, teljesen érdektelenül vártam, hogy történjen már valami, miközben csak a szememet forgattam a már-már parodikus hatást kölcsönzően, idegőrlőn belassított „ijesztő” jeleneteknél, amin a ripacskodóan eltúlzott arckifejezések és a kötelező jellegű, üvöltő aláfestőzene csak még tovább tekerte felfelé a kakaót a nevetségesség mércéjén. Mintha nem is egy nagy gonddal, rendezőzseni által elkészített horrorfilmet néztem volna, hanem egy olyan horrort, amit egy műfajjal szemben mérhetetlenül cinikus ember rendezett, aki szívből gyűlöli és megveti minden elemét, így megragadja az alkalmat a kárörvendő csúfolódásra. Jack személyiségének a lényegét, egyszerűen megölték. Félreértés ne essék, szerintem a könyvben is labilis volt a kezdetektől fogva, egy időzített bomba, aki a hotel közbenjárása nélkül is bármikor robbanhatott volna. Azzal van a probléma, hogy az, az őrület, amit láttam, totálisan megalapozatlan volt, egy pszichológiai katyvasz. A könyves Jack egy ingerlékeny kis görcs, aki az élő fába is beleköt, aki állandóan keresi a konfliktust, mert Ő Bárkinek Jól Odamondhat a következményekre való tekintet nélkül, így kidobják a munkahelyekről, nem kapja meg azt a sikert, amire szerinte jogosult. Minden gondnak, így a fő elborulásnak a gyökere is abban keresendő, hogy van ez a lehetetlen természete, ami állandóan szabotálja a karrierje építésében, a karrierjében fellépő kudarcokból fakadó kisebbrendűségi komplexusa pedig még több agressziót szül, amit kényelmesebb módszert választva a szerettein ver le. Ahelyett, hogy felfogná, a hiba benne van. Tipikus és logikus. Azonban a filmes Jack, szimplán minden ok nélkül egy infantilis barom. Azért az infantilis szót használom… mert az őrültsége számomra nem tudott fenyegető lenni. Shelley Duvall lelki ronccsá nyomorítása a forgatás során meg a megbocsáthatatlanság kategóriája, az utolsó csepp a pohárban. A színészek terrorizálására nincs az a zsenibuborék, ami mentséget biztosít - az alapművel szembeni totális tiszteletlenséget még ki lehet magyarázni, de ezt nem. Amellett, hogy semmi köze nem volt a filmes Wendynek ahhoz az erős, gyerekéért harcoló nőhöz, akit King leírt, kizsigereltsége nem színjáték volt. Amit mutatott, az mind belülről jött, a kőkemény valóságot tükrözte, ennyire tönkre lett téve a „hitelességért”, igazából rettegett többek között az ajtóhasogatós jelenetnél is. Ami azt illeti… ezer százalékosan meg tudom érteni, hogy miért utálta King is annyira ezt a filmet. Bőven rászolgált.
Melyek a ti legimádottabb és legutáltabb adaptációitok? Van olyan olvasmányotok, amit szívesen látnátok viszont a moziban? Szerintetek tévésorozat vagy egész estés film kereteiben lehet inkább az alapokat hűen követő, méltó adaptációt készíteni? Hogyan álltak a változtatásokhoz? Ne fogjátok vissza magatokat, írjátok meg hozzászólásban! ^^ Vagy, ami még jobb; ragadjatok billentyűzetet, és készítsétek el a témában a saját bejegyzéseteket!
A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek a legújabb posztjait szokás szerint, EBBEN a zónában tudjátok megtekinteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése