Tomi Adeyemi: Children of Blood and Bone - Vér és csont gyermekei (Orisa legendája 1)

Sziasztok! Egy még néhány héttel ezelőtt is elérhetetlennek tűnő mérföldkőhöz értem az önmagam utoléréséért folytatott, halogatásokkal és holtpontokkal teli küzdelemben; törlesztettem egy lassan két éve esedékes olvasást a célkitűzéseimnek, amihez természetesen értékelés is dukál.

Az elkövetkező 13 oldalas elemzésben megismertetlek titeket Tomi Adeyemi, nigériai származású írónő Vér és csont gyermekei című, kalandokban, pszichológiai vonatkozásokban és társadalomkritikában gazdag fantasy regényével, melynek mostanra már a megfilmesítése is zajlik a LucasFilms közreműködésével. A régi időkben a fantasy-t nem tekintették teljes értékű, igényes műfajnak, az ilyen alkotásokat egy kalap alá vették azokkal a mesékkel, amik egy bizonyos korosztály után nem már nem élvezhetőek, pláne a férfiaknak. Azonban akadtak olyan szerzők, akik újragondolták a határvonalakat, és felemelték a műfajt, megteremtve a követendő mintát. Jelenleg az elsősorban tizenéves szereplőket mozgató, a fő cselekményszál mellett a korcsoportjukat érintő problémákat is feszegető YA-könyvek eveznek hasonló, kommersz címkézésű csónakban, mint egykor a ma felnőtt fantasyként ismert írások. A Vér és csont gyermekei keretében, - amiről már a megjelenése bejelentésének tájékán is ordított, hogy más, komolyabb és összetettebb -  megérkezett az a kötet, ami minden ízében rászolgált arra, hogy majd a későbbiekben a YA-fantasy-k új hullámának egyik példaértékű úttörőjeként emlegessék. A tavalyi év során három könyvet olvastam csak el, és kimondhatatlanul örülök, hogy pont ez köztük volt.

Fülszöveg:
Megölték ​az anyámat.

Elvették a mágiánkat.
El akartak temetni bennünket.
Itt az ideje a felkelésnek.

Zélie Adebola még emlékszik arra az időre, amikor Orisa földje zsongott a mágiától. Égetők gyújtottak tüzet, Árasztók terelték a vizet, és Zélie anyja, aki Arató volt, a lelkeket idézte.
Ám minden megváltozott azon az éjszakán, amikor eltűnt a varázslat. Saran király hatalomvágyból megölette a mágusokat, megfosztva Zélie-t az anyjától és a népét a reménytől.
A mágusok sötét bőrű, fehér hajú leszármazottait azóta is könyörtelenül elnyomják, de most lett okuk a reményre. Hála a király lányától, Amaritól megtudott titoknak, Zélie kap egy esélyt, hogy visszahozza Orisába a varázslatot, és felélessze a mágusok új nemzedékét. Ám tervének megvalósításában útját állja a kegyetlen trónörökös, Inan herceg, aki mindenáron be akarja fejezni, amit az apja elkezdett, és örökre el akarja tüntetni a mágiát.
Zélie, bátyja, Tzain és Amari együtt menekülnek Orisa félelmetes vidékein. Ám a legnagyobb veszélyt nem Inan vagy a zord vadon jelenti, hanem maga Zélie, akinek nehéz megtanulnia, miként fegyelmezze az erejét – és egyre erősebb vonzalmát egy ellenség iránt.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet (valamint jelen esetben a türelmet is) a Maxim Kiadónak! ~

Régóta áhítozok egy olyan irodalmi forradalom beindulásáért, ami végérvényesen agyontapossa azt az előítéletet, hogy a young adult kötetek nem nőhetnek túl egy előre kijelölt skatulyán, pusztán a felnőtteknek szánt műfajok ügyefogyott, vihorászó hugicái lehetnek. Régóta várok egy merész, provokatív innováció robbanására, ami a kereslet vak szolgálata helyett átformálja azt, kifeszíti a határokat, és tudatosan szembemegy az olvasói és technikai elvárásokkal. Tomi Adeyemi pedig útnak eresztette az első zászlóhordozót. A Vér és csont gyermekei határozottan nem azoknak a könyve lesz, akiknek az olvasás elsődlegesen a valóság elől menekülés egy szép, délibábkonfliktusoktól fenyegetett illúzióba. Ez egy érbevágó pszichológiai mélységgel rendelkező, nyomasztóan sötét, traumatizáló történetet, amelynek kifejezetten kényelmetlen lehet a forgatása, ugyanis nem engedi, hogy az emberek lustaságból, puhányságból vagy a lelki egyensúlyuk cirógatása végett ignorálják, ami összezúzhatná a fantasztikummal és az igazságos világműködéssel szembeni gyermeki vágyakat. Nem, a Vér és csont gyermekei rákényszeríti az olvasót, hogy fejest ugorjon a társadalom kivetettjeinek könyörtelen, véget nem érő, fekete spiráljába, hogy pár óráig magára vesse azoknak a bőrét, akik érintettségük okán nem élhetik meg az ignorálás privilégiumát.

A általánosságban egy „elnyomott csoport kontra - elvárhatóan elbukó - elnyomó” típusú cselekményt felvonultató fantasyban vagy disztópikus társadalomkritikában biztosít a szerző az olvasó felé egyfajta szülői oltalmazást, a távolságtartás lehetőségét, hogy anélkül szemlélhesse a drasztikus komponenseket, hogy ő maga megrázkódtatást élne át, egy sérülésmentes, és nem utolsósorban határokkal bíró empátiát ébreszt, viszont a Vér és csont gyermekei messzemenően ütősebben, realistábban és felnőttesebben juttatja érvényre az esszenciáját a társainál; - többek között a Harry Potter-könyveknél is - a sanyargató rendszer, az élet viszontagsága nem csak egy szál a sok közül, hanem meghatározó erejű. Alárendelődik neki minden. A benne élők bármennyire is rondán is kiábrándítóan hangzik ez, ébren és alva is hamvában halt harcot vívnak azért, hogy többé váljanak a létüket levakarhatatlan árnyékként kísérő traumáik összességénél. Bűntudat és kétségek aknázzák alá az előre haladást, a szükséges tettek véghezvitelét. Szorongást pumpálódik a legszebb pillanatokba is, hogy a legváratlanabb módokon szennyeződjenek azok be. Nem redukált ingerekből tákolt, összességében steril emlékek formájában bukkan fel újra és újra, nem temethető el az afrikai törzsek sokszínű, monumentális mondavilágból táplálkozó mágiarendszer és az adrenalint buzgón adagoló kalandok alá, nem löki periférián kívülre a közel sem misztikusnak vagy mindent legyőzőnek bemutatott, bimbózó romantikus vonzalom; minden alkalommal egy gyomorra mért ütésként tűnik fel a borzalom, újra átélik a karakterek, újra átéli az olvasó, méghozzá eredeti intenzitásában. Az élmény, amit Tomi Adeyemi az átszellemülés kiteljesedése során átad, felér egy gondosan megszerkesztett poszttraumás stressz szindrómával, csodálatra méltó és sokkoló bravúr a hamis megértéstudat és hamis támogatástudat lerombolására. A regény nem hajszol magasztos ábrándokat, nem akarja egy ideális világ felszínes ígéretével betömni az olvasó száját, ahol a jó eredendően győzedelmeskedik, a szegény, de dolgos és erényes ember elnyeri méltó jutalmát, a szeretet ereje adakozó hőssé változtatja  a goromba, zsugori vénembert, hanem irtja a remény legapróbb csíráját is. Nem nyúl ki az író „varázskeze” azokban a lehetetlen szituációkban, amikben egy ateista is buzgón imádkozni kezdene a magasabb rendű segítségért, a jogosan kijáró megváltásért, hogy megmentse a szereplőket a kíntól. A karakterek és az események fittyet hánynak a kívánalmakra, nem azt nyújtják, amit látni akar az olvasó, amiért már-már képletesen görcsbe rándul a lelke,  ami elrepítheti a mesebeli szőnyegen a boldogan, amíg meg nem… felirathoz. A siker apró töredékéért is keményen meg kell küzdeni, - s hogy félreértés ne essen, a sikert nem feltétlenül előrelépésként kell definiálni, hanem a hátralépés hiányaként – kiváltképp akkor, ha távolról sincs arányban az áldozatokkal, amiket követelt. A könyvmoly szólás-mondás azt tartja, hogy minden elolvasott könyv hozzánk tesz valamit, a Vér és csont gyermekei ennél különlegesebb, több, egy olyan mű, ami képes átértékeltetni az emberrel a gondolkozásmódját. Ennél fogva nem egyedül azt támogatom szenvedélyes meggyőződéssel, hogy elolvassátok, hanem azt is, hogy utána néhány napig ne olvassatok mást. Hagyjátok, hogy kifejtse a hatását, elgondolkoztasson, megnyissa a fejetekben azokat az ajtókat, amikről talán nem is tudtatok.

A szimbolizmus, a sorok között megbúvó nem egyértelmű, mély mondanivaló kétségkívül a „mániáimhoz” tartoznak, tehát elvitathatatlan plusz pontokat kezd iktatni nyomban az ötletgazda javára, ha effélékre bukkanok valamilyen alkotásban, különösen akkor, hogyha érzékelhető az elhintett nyomokból, - de nem olyan hervasztóan direktben, mint a speciel a Radírfejnél - hogy ezek egy tudatos, logikusan és aprólékosan felépített folyamatnak az eredményei, és nem csak a saját intuícióm szórakoztat. A Vér és csont gyermekei esetében a szerzői utószó nélkül, néhány fejezet leforgása alatt is világossá válik mennyire okos, átgondolt munka került megkaparintásra, mind a társadalmi üzenetet, mind a fantasy vonulatot illetően. Ráadásul a két szál izgalmasságát egy érdekes kontraszt is fokozza, mivel amennyire valóságos minták, események forráznak le az előbbi kereteiben, legalább annyira idegen, az általunk ismert realitástól már az atmoszférájában is eltérően mutatkozik meg az utóbbiban a felemelő összeszedettség. Aki csak tévénéző-üzemmódba kapcsolva pihenteti az agyát az Orisában kalandozáskor, lényegesen megcsonkítja az élményt, elsiklik a finom részletek, célzások felett, amik annyira nagyszerűvé, annyira hosszas elemzésért kiáltóvá varázsolják ezt az egészet. Nem véletlen, hogy a zárás értelmezésével is sokan falakba ütköztek azok közül, akik egy újabb, túlreklámozott sláger fantasy-t vártak az igencsak népes tömegből.   

Az Orisa mágusainak leszármazottjai; a választottak és a potenciális varázslóvéna nélkül születettek; a kosidánok közti viszonyban, illetve a feketék és a rendőrség közti viszonyban kísérteties létszámú párhuzam fedezhető fel még úgy is, ha nem tudatosan ezeket hajkurássza az olvasó. Elég csak a mindent behálózó, negatív előfeltételezésre gondolni, ami a világépítés vázát adó állapotokhoz vezetett, vagyis ha valaki hófehér hajú, sötétbőrű választott, akkor nyilván kezelhetetlen, civilizálatlan, ámokfutó bűnözővé, mi több, mészárossá válik, amint egy kis hatalomhoz, azaz mágiához, vagy csupán normális életkörülményekhez jut. „Mert a férgek ilyenek”. Nem is beszélve azokról a jellegzetes esetekről, amikor a többszörös túlerőben lévő rendfenntartók nyilazni kezdenek egy fegyvertelen választott gyerekre, mert „mi van, ha esetleg váratlan támadást fontolgat”, ugyanezt teszik mindenféle felelősségre vonás és korlátozás nélkül a rendőrök is a feketékkel, ha kisgyerekről, ha felnőttről van szó. Mindenki ismeri még óceánnyi távolságról is az üres magyarázkodásokat, mosdató szövegeket,  „bepánikolni emberi dolog, nem lehet elvárni ilyen veszélyes szakmában, hogy mindig teljes hidegvérrel cselekedjenek, inkább ők lőjenek először a gyanúsítottra, minthogy megsérüljenek [hiszen az ő épségük, az ő életük fontosabb, az ő családjuk vesztesége fájdalmasabb lenne]”. Megalapozottnak állítanak be mind a hibát elkövető érintettek, mind az ő álláspontjukra hajlók olyan magatartásbeli és hivatalbeli intézkedési módokat, amit a többség és a kivételezettek közé tartozókkal szemben egyértelműen nem engedhetnének meg maguknak, jogosnak állítanak be olyan irracionális félelmeket, amik nem táplálkoznak egyébből, mint a fegyver előnytelen végén álló kinézetének és kultúrájának a másságából. Emellett szájízüknek megfelelő, tetszőlegesen kiragadott általánosításokkal növelik az elrugaszkodott ellenségképet. Noha a tények elferdítése nem tartozik a könyv hangsúlyos témái közé, mégis kísérti, dróton rángatja a karaktereket akár tudat alatt is, és közhírré kiáltja, bármennyire is realistának tartják magukat az emberek, ez megint csak egy önbecsapó, kegyes hazugság, mert elsősorban azt hiszik el, amiben hinni akarnak, ami igazodik az előfeltételezéseikhez. Ami idomul egy sarkított, fekete-fehér világképhez, ahol a diszkrimináció nyilván valódi veszélyen, soha meg nem ismétlődhető rossz tapasztalatokon nyugszik, vagy ahol a véreskezű diktátornak nyilván egyetértői az utódjelöltjei is. A mágia ellenzői közül még az ingadozók látószöge is arra az emlékezetes példát statuáló égetőre szűkült, akinek a tombolása beigazolta, hogy az előítéleteik megállják a helyüket, nem pedig a már említett, lelőtt gyerekek egyikére, a számtalan veszteséget átélt ismerőseikre vagy a megtorlásként lemészároltakra. Mint amikor a média a legnagyobb tömeghisztériát és tömegparanoiát kiváltó hírre helyezi, míg a közvetíteni kívánt koncepciótól eltérő nagyobb mennyiségűről elmozdítja a fókuszt. A narráció egyik kiemelkedő előnye, hogy három olyan nézőpontkaraktert mozgat, akik merőben eltérő formában, de hasonló intenzitással szenvednek a mágusokat és választottakat irtó, sanyargató Saran király rezsimjétől, mintegy azt mondva… tévedés, hogy egy ilyen társadalmi jelenségre rá lehet húzni, hogy csak az ő problémájuk, ezzel megint csak távolivá, összességében irrelevánssá csökevényesítve a gondot.

A világépítés értelemszerűen elsősorban Orisára koncentrálódik, aminek az oka nem kizárólag abban merül ki, hogy a birodalmon belül utaznak a szereplők, miközben mindenki próbálja teljesíteni a maga küldetését, hanem kiterjed arra is, hogy egy diktatórikus társadalom - vagy akár csak egy diktatórikus háztartás is - képletesen leszakad a külvilágról a benne lévők számára, egy zárt héjnak tetszik, amin kívül nem létezik más. Ám néhány pillanat erejéig megpedzegette az írónő, hogy mi lapulhat a határokon túl, ezért táplálok némi reményt arra vonatkozóan, a következő kötetben megismerhetem a környező tájakat is. Ezt a reményt pedig mi más korbácsolhatta volna fel, mint az, hogy mennyire fantasztikus munkát végzett Orisával? Imádtam, hogy mennyire szembeötlően nem európai környezet fogadott, hanem veszedelmes dzsungel, lélegzetelállító piramisok, felhők közé nyúló hegyvonulatok, perzselő sivatag és sokszínű, több istenhiten alapuló világnézet, más szóval egy olyan történelem, ami végre nem az európaiak, a gyarmatosító ősök elbeszélésén, örökségén alapul. A regény nyelvezete - különös tekintettel a leírásokra – adja meg az első lökést a fantázia megelevenedéséhez, szokatlan, szinte művészies a hangulata, de távolról sem erőltetett, affektálós megvalósításban.  Nem azok az egyszerű vagy trendi kifejezések, fogalmazási fogások köszönnek vissza túlnyomórészt, mint amik a mi valóságunkban használatosak, elvégre a kulturális különbség, egy új világ nem hiteles egy földhözragadt, ismerős szövegezéssel. Abszolút értékeltem azt is, hogy a birodalmat benépesítő, különleges állatokról nem adott részletes leírásokat, nem akarta kényszeresen az olvasó szájába adagolni, milyen földi állatokból vagy mitológiai teremtményekből gyúrta őket össze, a nevükkel és az afrikai gyökerekkel adott egy támpontot, és behúzta a határt. Ez csöppet sem akadályozta az emészthetőséget, sőt, az olvasó rövid időn belül magabiztosan mozoghat általa mind a főszereplő szülőfalujának környékén, mind a vadonban, ahogy Zélie számára, természetesek voltak a látottak, mint ezen világ szülöttjének, úgy az olvasónak is azzá válnak. Az egykori mágusklánok is hasonlóképpen kerültek megismertetésre, noha a könyv elején található róluk egy jegyzék az eligazodás könnyítéseként, a történeten belül nem lexikális stílusú értekezések, hanem érzékletes szemléltetések adagolják az információkat. Aminek következtében nem csak azt lehet megtudni, mi az alaperejük, hanem a gyakorlati hasznosításukról is kirajzolódik egy korrekt kép; az elemi mágia nem tűzgolyók vagy sziklák dobálásában merül ki, Tomi kiléptet a sablonból olyan képességeket is, amiket nem igazán szoktak piszkálni. A klánok közül érintőlegesen a legtöbb bemutatásra került, miután elkezdett Orisába visszaszivárogni a mágia, viszont a kettő megkockáztatom legérdekesebbre lehetett egyelőre igazán komplex rálátást kapni, és még ezeknek a soroknak a gépelése közben is bajban vagyok annak eldöntésében, hogy a lélek, a szellem és az álmok mágusainak (összekötők) vagy az élet és halál mágusainak (aratók) képességtára ragadott meg jobban. Az aratók mágiájához inkább a vagányabb, harcosabb oldalam húz, hiszen kiemelkedően félelmetes, impozáns hatalmat tartanak a kezükben, aminek a felhasználási lehetőségei pusztán a használójuk stratégiai érzékének határainál érnek véget, illetve áthatja egy bizonyos sötét, rejtélyes misztikum az alvilági sík magába foglalásával. Ugyan az írónő a joruba vallásból inspirálódott a mágusok spiritualitásának megalkotásakor, időről-időre felsejlettek előttem vuduhoz kapcsolódó szálak, az aratók holtakat segítéséről például rövidesen eszembe jutott Baron Samedi; ez jól reprezentálja, hogy a legtöbb mitológia, teológia kölcsönöz egymástól elemeket, hatnak egymásra. Az összekötők mágiája meg az elméletibb, filozofikusabb oldalamat szólította meg, az érzékek megzavarása és az illúziók keltése persze nem kevésbé hatékony és tekintélyt ébresztő fortély, viszont még kevésbé kézzel fogható, egy mágiamentes világban élőnek még elvontabb, pláne az asztrális vonal. Telhetetlen vagyok, tudom, de a „Milyen mágus lennék?” kérdésben úgy járnék el, mint aki kevert házat választ magának a Roxfortban, elfogadnám mindkettőt.

A karaktergárda kész kincsesbánya, kiváltképp azoknak, akik pszichológiai érdeklődéssel rendelkeznek, ugyanis nem a gyakorta forgatott sablonok nyomán lettek kidolgozva, a viselkedésük és a gondolataik mögött megtalálható az a lélektani mélység, ami alkalmassá teszi őket nem csak arra, hogy kiemelkedjenek a lapokról, hanem arra is, hogy ne lehessen őket egyértelműen kezelni; bizony analizálásra van szükség, ha valakinek el akarjátok érni a bensőjét, ha valóban meg akarjátok ismerni őt. Sokkal inkább hasonlítanak valódi emberekre, mintsem könyvszereplőkre, ezáltal a maga nemében mindenki kiemelkedő, érdekes. Nem aszerint a leegyszerűsített képlet szerint jók, hogy rokonszenvesek-e az olvasónak, azt csinálják-e, amit szerinte tenniük kellene, hanem az észszerűségükből fakadóan. Azonban azt fontos már letisztázni, hogy a Vér és csont gyermekeiben ez az észszerűség nem abban mutatkozik meg, mennyire működnek összhangban a cselekményvonal követelményeivel, az úgynevezett „külső elvárásokkal”, hanem aszerint, hogy mennyire működnek összhangban a saját elméjükkel, a pszichés hátterükkel. Mint annak már többször hangot adtam, itt mindennek súlya van; egy-egy történés nem csak egy jelenet az aktuális fejezetben, ami után lehet ugrani a következőre, az újabb ingerbombára, mintha mi sem történt volna, hanem kihat a megélőik későbbi viselkedésére. Valamennyi szituáció, aminek kiteszi az írónő őket, valamennyi élmény, amit felfed a múltjukból befolyásolja azt, hogyan funkcionálnak az életben, milyen reakciókat adnak a jelenben fellépő ingerekre. A személyiségük alapját kvázi a legszörnyűbb élményeik szolgáltatják a hősöknek és a gonoszoknak is, így a pszichéjükre koncentrálva összeáll a kirakós, a szereplésük teljes időtartama alatt érthető és megalapozott, hogy mit miért csinálnak. Erre a szájhúzók rámondhatják, hogy megakasztja ez a karakterkezelési technika a történetet, és elrontja a közönség kedvét, de a magam részéről már rettentően untam azokat a szereplőket, akiknek meghalnak a szüleik, verés vagy nemi erőszak áldozatai lesznek, aztán nincs az ég világon semmi bajuk, olyanok, mint előtte, úgyhogy amit Tomi Adeyemi mutatott, az egy igen értékes fejlődés. Továbbá elvitathatatlanul szükségszerű is. Realizálta a megrázkódtatásokat, amiket bár könyvekben és filmekben természetesen adagoltak eddig is, mert kell az izgalom, a konfliktus, viszont úgy is mutatják be őket, hogy egy személyesen nem érintett ember azt hiheti, ezek nem nagy dolgok tulajdonképpen, ha a végkifejlet pozitív, ezzel valamilyen szinten megágyazva annak, hogy ha a valóságban találkoznak hasonlóval, azt is lelegyintsék, „lapozzál már” alapon. Hasonló törekvéssel korábban a Köd és harag udvarában találkoztam, de az jóval felületesebb volt ennél.

A három nézőpontkarakter közül az elsőszámú főszereplő, Zélie Adebola az, akin a legintenzívebben megmutatkoznak a fentebb leírtak, a birodalom valamennyi felnőtt mágusának kiirtását szolgáló Lerohanás, az anyja láncra verése és kivégzése, az apja katonák általi félholtra verése, a kényszermunkatáborba kerüléstől rettegés, az állandó lealacsonyító diszkrimináció, az anyagi élhetetlenség végigkísérik minden lélegzetvételét, a bensője kvázi egy soha véget nem érő rémálomban vergődik – majd ehhez csatlakoznak még az újabb és újabb külső hatások értelemszerűen. A legirgalmatlanabb törés mind közül az anyjához kapcsolódik, a halála és annak körülményei egy olyan embertelen, leküzdhetetlen fájdalomkupac a lányban, ami egyaránt támad véletlenszerű emlékbetörésekkel, és egyaránt kerül előbb-utóbb a felszínre akármilyen negatív történésen át. Ha pedig alkalomadtán ki-ki robban abból a görcsből, ahová Zélie rendre lefojtja… akkor veszedelmes. Mágiaként manifesztálódva elpusztítja, ami az útjába kerül, gondolatként, érzésként pedig ledönti a lábáról, szinte megfojtja, szétszaggatja azt, aki megtapasztalja; az-az összekötő mágus, aki bepillantott az elméjébe, példának okáért fel sem tudta fogni, hogyan bírja mindezt elviselni, folyamatosan magában tartani. A szenvedése egy fékezhetetlenül marcangoló vadállathoz hasonlatos, mellbe vágja az olvasót, valami leírhatatlanul hiteles, - nem pedig egy díszlet, amiért kötelező jelleggel sajnálni kéne a főszereplőt -  amiben erősen közrejátszik, hogy az írónő elmondása szerint minding is az anyja elvesztésétől félt a legjobban. Zélie egy egészen specifikus esetnek tetszik több ízben is, kevés másik főszereplővel említhető egy lapon, viszont az azonosulhatósága ezzel élesen ellentétben áll, nem távolabbivá viszik a hangsúlyos vonásai, a karcosságai, hanem beszippantanak, mint egy fekete lyuk. A személyiségünk majdhogynem teljesen fordítottja a másikénak, Zélie abszolút érzelmi vezérlésű, én racionális beállítottságú vagyok, ő a tettek embere, én meg az elméleteké, mégis a teljes könyvmoly pályafutásomat, a legnagyobb, legrokonszenvesebb kedvenceimet is latba véve Zélie volt az, akivel a leginkább eggyé tudtam válni, a belső sötétségében és démonaiban a sajátjaim visszatükröződését láttam. Előrántják a monológjai, vívódásai a szekrény leghátsó polcáról az olvasó csontvázait, azokat törött, gyenge, elviselhetetlen szeleteit, amiket az ember a saját agyában is gondosan kerül, és ez a hatás ugyancsak nem a véletlen műve; Zélie a kemény kéreg alatt nem csak alapvetően érzékeny lélek, hanem borzasztóan önostorozó alkat is. Nem passzióból kesereg, nem sajnáltatja magát, - ezen a téren se egy klisé halom - hanem igazi könyörtelen mércéket alkalmaz önmagával szemben, akármit vetnek a szemére a környezetében lévők, akármennyire is abban a meggyőződésben vannak, hogy nincs tudatában a tétnek az impulzív természete miatt… nem bírnak olyat mondani neki, amivel jobban bántanák, mint amennyire ő bántja saját magát. Állandóan. Szóval a különleges ereklyék felkutatásáért folytatott küldetés se egy fáklyásmenet: noha az első fejezettől evidens, Zélie a cselekmény „kiválasztottja”, nem vak küldetéstudat és feljogosítottság-illúzió hajtja. Kételyek gyötrik a várakozási időben és az akciók során is azt illetően, hogy ezt a felelősséget okos dolog volt-e épp az ő vállára helyezni, világosan látja a hibáit, azokat a tényezőket, amik kudarcra ítélhetik az expedíciót, ezzel örökre megpecsételve az összes olyan orisai sorsát, aki képes lehet a varázslásra, vagy aki egy ilyen személynek a rokona. Mégis… dióhéjban nem létezik számára választás, ha nehéz, ha nem megy, ha fogalma sincs róla, mit kellene tennie, mindig le kell küzdenie a saját bizonytalanságát, össze kell ráznia magát, - jórészt egyedül, mert habár megvannak a segítőtársai, valamint azok, akik sokat várnak tőle, nincs mögötte olyan egységes, szervezett védvonal, mint más főhősöknél - és mennie kell tovább, mert muszáj. Ezt az előretör-elhátrál-vár-előretör koreográfiát táncolja az élete minden területén, amitől még inkább felértékelődik az olvasó szemében valamennyi apró eredménye, óriási akaraterő és szívósság hajtja. Ugyanakkor bármennyire imponáló is a lénye, kétségtelenül elkeserítő, hogy hogyan válhatott ilyenné, hogyan alakulhatott ki az a masszív kéreg, ami jó pár híres, nehézsúlyú harcos karaktert falhoz lapulásra késztetne. Azt nevetséges túlzás lenne állítani, hogy a történet egésze alatt egyetértettem vele, de nagyon megkedveltem, és kellemes meglepetés volt az a bújtatott áldozatkezelési kritika is, amit a fülszövegben említett vonzalmi szállal beleszőtt az írónő. Bár Zélie ennél messzebb nem is állhatott volna a „meglátom a jó pasit, és az agyam a fülemen keresztül katapultál” reakciótól, mind az olvasók tetemes tábora, mind a testvére keményen bírálták azért a kimondottan kis teret magának követelő érdeklődésért, amit a herceg iránt kezdett mutatni, mert nem a helyzetéhez csatlakozó elvárásokhoz illően viselkedett. Mintegy, ha nem kizárólag a küldetés foglalkoztatja minden másodpercben, hanem egy-egy szusszanás erejéig egy fiú is, – afféle huszadrangú tényezőként az egészhez képest, ami még csak nem is jelentett garanciát arra, hogy nem ölik meg egymást végül – akkor nem lehet hős -> ha valaki nem apácaéletet él, és nem szerez komoly fizikai sérüléseket védekezés közben, akkor nem lehet erőszak áldozata.

A zsarnok király gyerekei, Amari hercegnő és Inan herceg birtokolják a kettő másik mesélő hangot. A testvérek szintén messzemenően érdekes és gondosan felépített szereplők, de a kettőjük között fennálló dinamika, a párhuzamok és a kontrasztok által bontakoznak csak ki az izgalmas részeik, igazán figyelemre méltó jelenség az övék. Egyszerre hatnak totálisan eltérőnek és tökéletesen megegyezőnek. Ennél bravúrosabban nehezebben lehetett volna elkapni a testvéri kapcsolatuk lényegét, magától értetődően nagy vonalakban ugyanolyan ingerek formálták őket, ugyanaz a megveszekedett szadista nevelte mind a kettőjüket, de az írónő nem feledkezett meg róla, hogy önálló identitással rendelkeznek, ezért bár több egyező minta is felbukkan az alapvető működésükben, ezek mégis másféle gondolatokra, tettekre sarkallják őket. Ennek nagyon örültem, ugyanis a testvérpárokat túlságosan hajlamosak az írók vagy egyetlen kollektív tudatként kezelni, vagy háttérbe szorítani az egyiküket, tévesen azzal közvetítve a testvéri köteléket, hogy ők külön-külön nem egész emberek. Amari és Inan azonban talán a leginkább egymástól függetlenül mozgó karakterek az egész történetben, mindketten a maguk útját járják, ami érintőlegesen kereszteződik legfeljebb szerves értelemben.

Első pillantásra, egy felületesen szemlélődő számára Amari tűnik a gyengébb jellemnek és Inan az erősebbnek, elvégre Amarit lebénítja az apjuk kegyetlenkedése, Inan meg összeszorított foggal tűri az örökösi posztjának velejáróit, nem szívbajoskodik bepiszkolni a kezét, elfojtani az érzéseit a kötelességért. Amari kevésbé határozott azt illetően, mit kellene csinálnia, habár ellopta a tekercset, ami képes lehet visszahozni a mágiát, miután az apjuk kivégezte miatta a legjobb barátnőjét, a palotából megszökve már-már azonnal egy másik ember segítségét keresi, meghúzódik a háttérben az összetűzésekkor. Inan pedig megkapja az apjuktól a parancsot, máris rögeszmés céltudattal nyomul előre a lopott ereklye visszaszerzéséért, nem látva maga előtt mást, nem ismerve pihenést, természeti és emberi akadályokat, rövidesen az irányítása alá von minden felmerülő helyzetet. Titokzatos módon mégis Amari az, aki fellázad az apjuk ellen, aki függetleníti magát a lelki elnyomás alól, és Inan az, aki követi az apjukat, aki látszólag képtelen szabadulni ugyanebből az elnyomásból. A dolog mibenléte valójában közel sem megfejthetetlen vagy szürreális, és ugyanez elmondható arról az impozáns karakterfejlődésről is, amit Amari járt be a palota kapuinak elhagyásától az utolsó oldalig, hiszen ami mindezeket lehetővé tette, kezdetektől fogva ott volt a lányban - ezt megtámogatja az a tény is, hogy a neve jelentése „egy olyan személy, aki örökké erős és szeretnivaló”. Bármennyire is közhelyesnek hangozhat, Amari ereje pont azokban a vonásaiban rejlik, amik miatt gyenge szépléleknek minősíthetnék, az érzékenysége, az empatikussága, a visszahúzódó természete, a szükségtelen erőszaktól való ódzkodása képezték az ellenállása pillérét egészen gyerekkorától kezdve, ezek és a belőlük szárba szökkenő „csalódások” álltak annak az útjába, hogy az apjuk a saját képére formálhassa. Folyamatos passzív ellenállást folytatott az apjuk ellen éveken keresztül azáltal, hogy képtelen volt megtenni, amit elvárt volna tőle, Saran és Inan szemszögéből ez úgy festett, hogy Amari túl gyámoltalan és puhány volt ahhoz, hogy felnőjön a szerepéhez, ám ez egy durva tévedés. Amari volt az egyetlen ember az udvarban, akinek az akarata megtörte a királyét, az egyetlen, aki felett nem tudott uralkodni minden igyekezete ellenére se. Ez már önmagában is egy roppant beszédes eredmény. Azonban ez pusztán a történet előzménye, a jelenben tovább fejlődött, még inkább kilépett a komfortzónájából, és a passzív ellenállást aktív ellenállásba fordította, ami egyre látványosabb és látványosabb megnyilvánulási formákat öltött magára. Futólag egy macskafélét társítottak a sztoriban hozzá lélekállatként, és amennyire apróság, kis színes kategória volt az információk tengerében, legalább annyira jól le is írta a lány természetét; a macska sem követi az utasítást gondolkozás nélkül,  az erőszakos nevelésre a macska is befordul, a macska is inkább visszahúzódik a felesleges konfrontálódástól, és arra az összecsapásra tartogatja az erejét, amire tényleg szükség van, és még sorolhatnám. Míg a testvére újra és újra hagyta, hogy az apjuk éket verjen közéjük, egymás ellen küldje harcba őket, mind a „kiképzésük”, mind az ereklyéért folytatott hajsza során, addig Amari nem ment bele ebbe a játékba se. Felismerte, hogy Inan is ugyanannak az ördögi körnek az áldozata, amibe őt is be akarták lökni, amióta az eszét tudja, hogy nem ő az-az ellenség, akivel foglalkozni kell, és ösztönösen a probléma forrásának a hatástalanítására, azaz az apjuk rezsimének a megdöntésére koncentrált. Idealista benyomást kelthet, de egyáltalán nem elrugaszkodott, pontos az emberismerő készsége, tisztában van vele, ki az aki menthető, ha akarni kezdi a változást, és ki az, aki menthetetlenül romlott – akivel nincs értelme alkudozni és közös nevezőt keresni. Noha Zélie a mágia oldalán álló társaság központi figurája, fokozatosan Amari fejlesztette és elsajátította azokat a tulajdonságokat, amik nem pusztán függetlenebbé és kiegyensúlyozottabbá, hanem még arra is alkalmassá tették, hogy a jövőben felvehesse a vezetői szerepet, amihez alkalmatlannak és egyszerűnek ítélték.

Inan egy számtalan izgalmat és bosszankodást tartogató egyén, őszintén szólva én is eléggé hadilábon állok vele. Egy baljós kérdőjelet, egy szürke foltot képez az egyre élesebben kirajzolódó oldalak között, ugyanis minél több időt tölt az olvasó a fejében, minél jobban megismeri a belső világát, átlátja a vívódásait és az ezekhez járuló spirálokat, annál homályosabbá válnak a szándékai, annál lehetetlenebb meghatározni, mi lesz a következő lépése. Mondhatni egy ketyegő bomba, amiről nem tudni, melyik fronton robban majd fel. A kívülre sugárzott összeszedettsége és acélossága mögött olyan tehetetlen káosz húzódik, amit megkockáztatom, hogy Amarinál a legmegtörtebb pillanatainál se lehetett látni, a srácnak a könyv lényegében egy szűnni nem akaró, kolosszális egzisztenciális válság. Ráadásul minél kacskaringósabb utat jár be Orisa térképén Zélie-ék üldözésének elhúzódása következtében, ez annál kezelhetetlenebbé válik; a mérgező környezettől, az elnyomó befolyásolótól való távolságtartás Saran nyomását feloldja, a kétségeit pedig bebetonozza. Ez pedig totálisan ellentétes Inan szemléletével. Az apjuk szigora belőle csillapíthatatlan megfelelési kényszert váltott ki, minél többször belerúgott, minél többször megalázta, ő annál kétségbeesettebben tepert, hogy megugorja a kívánt mércét, kvázi a létezése fő céljává vált, hogy kivívja az elismerését, és ezáltal megszerezze a szeretetét. Valahányszor megingott a kutatóexpedíció levezénylésében, rögtön arra gondolt, mit tenne az apjuk, szinte vallásos áhítattal menekült Saran jól bemagoltatott ideológiai tanításaiba a valóság elől. A tőle kapott bábu stresszoldásként való szorongatása is jelzi, hogy a világképének az alapköve, kibillenthetetlen biztos pontja a király. Viszont Inan részéről sem megpróbáltatásoktól mentes életforma Saran követése, az elvakultságát és a szadizmusát látva az ő gyomra is meg-megremeg, mégis minduntalan magára erőszakolja, hogy higgyen benne, az apjuk a mindenki számára helyeset parancsolja, ha ezt az alattvalói nem is bírják megérteni „időnként”, mentegetnie kell ahhoz, hogy ne okozzon a fennállónál is komolyabb disszonanciát a szolgálata. Zélie a múltja ellen harcol, Amari az apjuk ellen harcol, Inan pedig önmaga ellen. Ösztönösen érzi, hogy mi lenne a helyes, ugyanakkor egy még erősebb ösztön állandóan azzal ostromolja, hogy Sarannál az igazság, és mivel – ahogy arra már kitértem – ha elhatározza magát, akkor megállíthatatlanul képes küzdeni a kitűzött cél eléréséért, kíméletlenül marcangolja magát. Legalább olyan irgalmat nem ismerő kritikusa önmagának, mint amilyen Zélie, elsősorban ebből fakad a csatározásaik során felszínre törő, képlékeny szimpátiájuk is, nem százszázalékosan tudatosan, de felismerik a másikban ugyanazt az önsorsrontó mintát, amit művelnek, és a különböző céloktól függetlenül is egymáshoz vonzza őket ez a kimondatlan megértés. Mivel Zélie nem táplál kétségeket annak tekintetében, mit akar elérni, így nem okoz nála ez érdemi zavart, nem akasztja meg benne, hogy végezze a dolgát, ám Inanról már ez nem mondható el. A tény, hogy van valami Zéliben és a mágiában, ami megszólítja őt, egy újabb akadályt gördít elé. Egy újabb okot ad, hogy bírálja… és ezután gyűlölje is önmagát, elvégre a mágia minden rossz forrása, Saran ideológiája szerint kvázi főbenjáró bűn, hogy nem undorodik tőle minden ízében. Ez a reakció egyszerre szörnyű és érdekes pszichológiailag, a készen kapott sablontól eltérő tapasztalatok, élmények nem arra ösztönzik, hogy átgondolja a sablon helytállóságát, hanem, hogy önmagát is „rossznak” tartsa, ez még egy rendkívül intenzív szemléltetőeszköze annak, pontosan milyen mélységben rendeli alá a személyiségét az apjuknak, hogyan fest a fontossági sorrendje. Kidolgozásilag hibátlanul korrekt, azonban óva intő és elkeserítő precedense, hogy mennyire nehéz kiszabadulni egy bántalmazó hatásköre alól, mennyire könnyen vissza lehet csúszni egy-egy rövidebb távú elszakadás után is, mert hiába toxikus, hiába kíséri szenvedés, még mindig biztonságosabbnak tűnik az áldozatnak, mint egy az egyben kikukázni az egy életen át felépített felfogásmódot, hogy utána homlokegyenest máshogy, a nulláról ismét felépítse. Az ismeretlen, új élet ismeretlen lehetőségei és ismeretlen változói bénító erejűek egy elnyomásban kondicionált elmének, akkor is, ha érezhetően pozitív hatással vannak rá egyébként. Változó időközönként kipróbálhatta mind Inan, mind az olvasó, hogy milyen lenne, ha megtenné azt a nagy lépést, amiben a húga már beelőzte, ha elszakadna, és a betekintő igencsak ígéretes volt; Inan stratégiai érzéke és megfigyelőkészsége is a helyén van, gyorsan tanul, gyakorlatias, és az motiválja, hogy építsen, nem pedig a rombolás. Csak, ugye ebben a világban az egyszerűség… nem ismert fogalom. Szereplőfronton az érdekel a legjobban, hogy a második kötetben az ő sorsa hogyan alakul majd, mennyire tudja majd tartani a mostani ingázás után a választott irányt, hol köt ki véglegesen.

Rólam egészen köztudott, hogy a gonosz karaktereket is kedvelni szoktam, a Csillagok háborújából Palpatine a kedvencem, a Halállistából Light, a Hannibal-sorozatból pedig a címszereplő, - csak elenyésző számú példát említve - ezáltal jogosan merül fel a kérdés, hogy a Vér és csont gyermekei fő ellenségéhez, Saran királyhoz milyen viszony fűzhetett. Nos, egy mélységesen visszataszító és megvetendő embernek tartom, három olyan megmozdulást is produkált csekély aktív szereplése során, ami visszavonhatatlanul ellehetetlenítette, hogy máshogyan kezeljem, mint a valódi sorozatgyilkosokat; az elméje foglalkoztat, de szimpátiát vagy bármi egyéb, pozitív töltetűt nem bírok érezni iránta. Tagadhatatlanul érdekes figura, egy komplex életúttal, ami kiemeli a fantáziátlan, egysíkú zsarnokok tömegéből, olyannyira, hogy nemhogy zokszó nélkül, hanem lelkesen is elolvasnék egy előzménykötetet, ami azt taglalja, hogyan vált belőle az a rettenet, amit Zélie idejében megismertem. Ám a róla kialakított véleményemen nem tudna változtatni egy ilyen történet. Tomi Adeyemi az ő megalkotásakor is mert merész lenni, és olyan területeket feszegetett, amiket a közfelfogás szerint nem tanácsos egy abszolút romlott antihős tálalásakor. Pont ezektől lett hiteles, ezért váltott ki undort, és képes az olvasót azokra az emberekre emlékeztetni, akiket a legjobban megvet, mert életszerű, nem a mesék kőbe vésett szabályainak engedelmeskedik. Teszem azt, Saran tud szeretni, méghozzá nem abban jelképes, különös értelemben, mint ahogy Voldemort kötődött Naginihez, hanem mint egy normális ember, Inan többször is hangot adott neki, hogy a szeretője mellett olyan volt, mintha kicserélték volna. Nem ismert rá a saját fia, annyira nem lehetett látni azt az oldalát a hétköznapokban. És ez zavar az Erőben. Az ideál azt mondja, hogy a szeretetre való képesség egy magasztos vonás, ami kiemel a szörnyetegek közül, ami emberivé tesz, ez szokott lenni a választóvonal az antagonista és a sötét antihős között is, erre hivatkozva szokták részleges felmentésre érdemesnek minősíteni az utóbbit. Saranon át látja az olvasó, hogy a valóságban, - avagy egy realisztikusabb fantáziában – nem léteznek ilyen végletes törvényszerűségek, nem ennyire egyszerűen megfogható a jó-rossz viszony, és hogy nem létezik eredendő gonosz. Saran bizonyára nem ilyennek született, az őt ért impulzusokra adott reakciói, a saját döntései tették ilyenné, sorsnak és magasabb rendű oknak ehhez semmi köze. Amennyire lehet hinni az ő tolmácsolásának, fiatalkorában sem ilyen volt, megvolt rá az esélye, hogy más legyen, mint ahogy a gyerekeinek is, de ő nem élt vele, helyette a népirtásban kiteljesedő fanatikus gyűlöletet választotta, és az egész birodalom ugyanerre nevelését. Valahányszor a „nem” mellett döntött egy válaszút előtt állva, egyre távolabb sodora magát a visszafordulási lehetőségtől. A manipulációja pazarul lett kibontva, hiába dogmákat és szubjektivitástól torzított, paranoid félelmeket közvetít, fel tudja ébreszteni a gyanúját kimondottan sokáig, - pláne Inan szemszögében – hogy neki van valójában igaza, és a hősök járnak tévúton. A történet mélyebb üzenete szempontjából magától értetődően átkozottul morbid és ocsmány lett volna, ha ez beigazolódik, trükkök ide vagy oda, végig világos, a király az, aki téved. Ám csakis kizárólag a cselekmény vezetését nézve működhetett volna minden további nélkül egy ilyen alternatíva is, annyira jól fel lett építve az a mese, amit mind a népe, mind a fia butítására alkalmazott. A mágiához való hozzáállás végig komoly dilemmát képez a pozitív és negatív karaktereknek is a sztoriban, de a főként mesterségesen generált veszélyeitől függetlenül is az csakis a rossz „megoldás” lehet az elnyomottak bosszújának, esetleges túlkompenzálásának az elkerülésére, hogy a láncaikon hagyják őket.

Még szót ejtenék Zélie bátyjáról, Tzainről, aki bár nem kapott külön nézőpontot, mégis az elejétől a végéig az események sűrűjének résztvevője volt; ő is főszereplőnek, szigorúbb megközelítéssel fő mellékszereplőnek tekinthető. Bevallom, Tzain az értékelés írásának az elkezdése előtt nem mozgatott meg túlságosan, afféle tipikus védelmezőnek tetszett a főszereplő mögött, akinek a funkciója, hogy támogassa, kövesse őt, nem pedig az, hogy magának követelje a rivaldafényt. Még most sem dobálóznék olyan hirtelen és túlzó kijelentésekkel, hogy megszerettem vagy meg tudta ragadni a fantáziámat. A megismert jellemvonásai is kimerülnek nagyjából azokban a nemes, de nem túl izgalmas vagy kirívó tételekben, miszerint családcentrikus, hűséges, felelősségteljes és egyenes, mindazonáltal súlyos hiba lenne ennyivel elkapálni. Ő is bőven tartogatott olyan gondolatokat, olyan mélységeket, amik papírra kívánkoztak volna, viszont saját mesélő hang híján nem voltak annyira hangsúlyosak, mint a másik három főbb szereplő esetében, helyette inkább az itt-ott elejtett tények beszéltek. Inan és Amari esetéhez hasonlóan Tzain előtörténete is összefonódik a Zélie-ével, ő is átélte mindazt, ami Zélie-ben életre hívta azt a bizonyos fekete lyukat. Ugyanúgy gyerek volt, amikor megölték az anyját, és kb. magatehetetlenné tették az apját, és ott volt még mellette a húga, aki egyrészt totálisan összeroppant, másrészt választott létéből adódóan az fenyegette, hogy valamikor a jövőben ugyanarra a sorsra juthat, mint az anyjuk. Tzain támasznyújtásra alkalmas felnőttek nélkül maradt, és ott lebegett a feje felett a veszélye, hogy a testvérét is elveszíti, arra kényszerült, hogy eltemesse a saját megrázkódtatásait, és felelősséget vállaljon mind az apjáért, mind a húgáért, mind önmagáért. Ha ő nem veszi magához az irányítást, akkor menthetetlenül széthullott volna, ami a családjukból maradt. A felfoghatatlan terhet egyedül vitte, és nem akadt senki, akivel meg tudta volna osztani, akivel némileg oldani tudta volna az elfojtásait, nem volt rá alkalma, hogy kicsit magát helyezze előtérbe a folytonos másokért aggódás helyett. Ezáltal érthető, hogy Zélie vakmerő akcióira miért reagált sokszor indokolatlanul hevesen, veszélybe sodorta azt a kártyavárat, amit erőn felüli áldozathozatallal úgy-ahogy egyben tartott. Ezek képezték a „már nem fér bele” kategóriát, azzal meg tudott küzdeni, hogy ezeket kell tennie a boldogulásukért, de azt, hogy ezt értelmetlenül teszi, hogy netalántán kudarcot vall, már nem. Tehát az ő szemszögéből a viselkedésének megvolt az értelme, mint majdhogynem minden karakternél, szubjektíve mégis felmérgelt, amikor Zélie-n töltötte ki a megingásait, a tűrőképessége felőrlődését. Amikor az arcába vágta, hogy a kialakult helyzetért ő tehet, hogy valamilyen szinten teher… mikor alapjáraton is tehernek tartotta magát.

Már az eddigiekben is megeshetett, hogy ismételtem magamat, ezért a szokásos, összefoglaló monológomtól ezúttal eltekintek, és annyit mondok, várom, hogy kezembe kerüljön a folytatás, várom a filmet, és mindenek felett; aki a Vér és csont gyermekei után is rasszista nézeteket vall, bármilyen értelemben, annak nincsenek érzései.

Borító: 5/5 – Értetlenül állok előtte, miért érte ennyire negatív fogadtatás, engem teljességgel megbabonázott a misztikus kisugárzásával, a sötét tónusával és a vonalvezetésével. Látom a lelki szemeimmel, ahogy hasonló stílusú festmények köszönnek vissza Orisa szent helyeinek a falairól, szorult bele dinamika, lüktetés, nem a tipikus fotó, nem a szokásos számítógépes animáció. Zélie szemét találták el a legjobban, ott van benne a vadság, az acélosság. Csakúgy, mint a belső tartalommal, a külcsínnel is elégedett vagyok.
Kedvenc szereplők: Zélie, Amari
Legutáltabb szereplő: Saran
Kedvenc részek: ahogy lassan kibontakozott Zélie és Amari barátsága, amikor Amari a hajón kardot rántott, az összes álomtájon játszódó jelenet, amikor Zélie életre keltette az árnyékharcosait, amikor Amari a sarkára állt Tzainnal szemben, Zélie és Amari menekülése a fővárosból, amikor a dzsungelben megtalálták a templomot
Mélypontok: amikor Saran először egymás ellen küldte a gyerekeit, amikor Zélie-t megkínozták, Zélie visszaemlékezései, amikor Saran rájött Inan titkára, Zélie kezdeti előítéletei Amarival szemben, Tzain kritikussága Zélie-vel szemben, Inan ingázásai Zélie-t illetően
Korhatár: Alapvetően tizenhat éves kortól ajánlanám, mert elengedhetetlen foglalkozni a témákkal, amiket feszeget, ugyanakkor nagyon megterhelő is tud lenni lelkileg az olvasása annak, aki kellően beleéli magát. Darabolós horrorfilmeket nézek, de két jelenetnél besokalltam.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!