Top 5 Wednesday #61 - Igéző zöld borítók bűvöletében az olvasmánylistámról

Helló! A múlt heti terjengősebb, elmélkedősebb feladat után egy könnyed, már-már töltelékszerű téma, vagyis a résztvevő bloggerek olvasmánylistáját benépesítő zöld borítók köré szerveződik a márciusi Top 5 Wednesday. Nem szándékozok tagadni, micsoda kiábrándultság futott át rajtam, amikor elsején az ütemtervet böngésztem, Szent Patrik napjára ennél kb. bármi felért volna egy fantáziadúsabb és összetettebb ötlettel, láthatóan nem erőltette meg magát a kezdeményezés kreatív részlege. Viszont eltökéltem, hogy rendesen végig fogok vinni egy hónapot a rovattal a kimaradozásaim után, amibe nem fér bele a témával szembeni lázadozás - bármennyire is erős a kísértés. Úgyhogy némi szájhúzogatással megtámogatva megalkottam ezt az összeállítást, amiben a szimpla borítómustrán túl mindegyik szerepeltetett kiadáshoz társítottam némi "Én és a könyv" jegyzetet is.

(A címekre kattintva szokás szerint eljuthattok az értékeléseimhez.)

C. S. Lewis: A varázsló unokaöccse

Noha a nagy, egyesített kiadásra fáj elsősorban a fogam, ami magában foglalja Narnia összes krónikáját, lehetetlen nem csodálattal tekinteni a Harmat kiadó gondozásában megjelent, különálló kötetes változatra. Egytől-egyig gyönyörűek, A varázsló unokaöccsének a borítója pedig különösen érzékletesen el is kapja a történet lényegi elemeit a vegytiszta esztétikai élményen túl.

Fun fact: Mivel A varázsló unokaöccsét jóval később adták ki, mint a kronológiailag második résznek megfelelő Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényt, pontosítva a hatodik kötet megjelenésének évében, ezért inkább afféle előzménykötetként funkcionál, mint sorozatindítóként. Számomra ez fokozottan érvényesült, ugyanis a Narnia filmes megismeréséhez képest nagyon későn kezdtem el a könyvekkel foglalkozni, abszolút olyan volt, mint egy utazás a múltba, ami rádöbbentett, mennyivel tágabb ez a világ, mint ahogy a szekrényes vonalon szocializálódottak sejthetik. Egy multiverzum része, tengernyi lehetőséggel... épp ezért is fáj érte a szívem, hogy mese keretei miatt kevesebb magyarázatot kaptam a világ felépítésről és annak működéséről, mint szerettem volna. Simán megérdemelné a tolkieni terjedelmet.

On Sai: Miogin bázis

A Szivárgó sötétség-sorozat borítói töretlenül a kedvenceim között szerepelnek nem csupán a zsánerükben, hanem a polcom valamennyi ékét latba véve, és ez alól magától értetődően a Miogin bázisé sem kivétel. A zöld borítók legtöbbször valamilyen természetközeli hatás elérésére törekednek, míg itt inkább a frissesség és a misztikum uralkodik, üdítő érzés ránézni. Szinte bele akar olvadni az ember a világűr vonzó kiismerhetetlenségébe. Imádom a háttérben megbúvó jellegzetes tárgyakat is, az atmoszférateremtésen túl minden résznél, így ennél a kisregénynél is utalnak a cselekményre, bizonyos dilemmákra.

Fun fact: A kötet hátulján lévő olvasói ajánlások közül a második - "Innentől kezdve, ha magyar írótól veszek a kezembe egy könyvet, On Sai-nál van az a mérce, amit meg kell ugrani." - tőlem származik. Hatalmas meglepetésként, és még jelentősebb megtiszteltetésként ért a Könyvhétről hazatérve. ^^

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

A lista tervezgetésekor az első fix pont az Obszidián szerepeltetése volt, ugyanis a Harry Potter és a Félvér herceg után ez a második legfontosabb zöld borítós könyv az életemben. A magyar kiadás megtartotta az eredeti borító oroszlánrészét, viszont a cím betűtípusát megváltoztatták egy sokkal izgalmasabbra, intenzívebbre; pazar döntés volt. Egyetlen köteten sem láttam hasonlót, rendkívül egyedi. Ami a kép nagyobb részét illeti, Pepe Toth a legtökéletesebb alternatíva Daemon Blackre, akit csak találhattak, ha valamikor adaptációt készítenek belőle, nekem akkor is ő, a borítómodell marad az igazi Daemon. Az a bizonyos, jellegzetes zöld szem is inkább földöntúli és káprázatos, mint oda nem illő hatást kelt, remekül megszerkesztették. A zöld dominálása ráadásul nem csak Blackék szeme miatt remek választás, a karakterek rengeteg időt töltenek a szabadban, több fontos esemény is erdei sétákból kerekedik ki.

Fun fact: Az Obszidián a legtöbbször olvasott könyvem, idén január közepe és február eleje között kerítettem rá sort hatodszorra. Ugyanannyira elbűvölt, mint az első alkalommal, és már borítékolom, hogy nem a mostani, kisebb megszakításokkal tarkított újraolvasási misszióm lesz az utolsó. Képtelen vagyok betelni vele.

Maria V. Snyder: Méregtan

Ennek a borítónak a vonzerejét elsősorban az adja, ahogyan a valóságban kiemelkednek az indák, plusz dimenzióval ruházva fel ezt a gyönyörű, smaragdos környezetet, ami körbeöleli a borítómodellt. Amennyire egyszerűnek tűnik első pillantásra, legalább annyira könnyen behálóz - a belső tartalommal egyetemben. Ám a lánnyal némileg hadilábon állok, Yelena viszonylag rövid szereplési idő során is lazán túlugrotta azt a fokot tökösségben, mint amin Sarah J. Maas harcos amazonként piedesztált főhősnői gyülekeznek... és ő ezt nem feltétlenül adja vissza.

Fun fact: Még tizenöt évesen ismerkedtem meg a sztorival, és régóta fontolgatok egy újraolvasást, hogy ismét találkozhassak a karakterekkel, - talán épp idén fog rá sor kerülni - ha már a folytatásai nem jelennek meg magyarul.  A döntést változatlanul elkeserítőnek találom, ugyanis ha létezik sorozat, amit bűn félbehagyni, akkor ez az. Pláne annak fényében, hány középszerű vagy egyenesen pocsék történetet sikerül végigvezetni. Méltatlanul alulértékelt, és ennyi év alatt a magyar olvasóközönség előtt már-már elfeledetté vált high fantasy. Nem a könnyed YA-kategória, jóval sötétebb és brutálisabb, amihez egy vagány túlélő és egy taktikus orgyilkos dukál főszereplő duóként.

Jamie McGuire: Gyönyörű tévedés

A Maddox testvérek sorozat minden kötete kétféle borítóval jelent meg, a befejező részt leszámítva a puha változatok kapták azokat a  csodálatos, tollas mesterműveket, melyeknek a táborát erősíti ez a darab is. Nem túl hivalkodó, viszont szerfelett emlékezetes, egy kiragadott képkockáról is fel lehet ismerni, és a magam részéről még nem futottam bele a "klónjaiba". Ami a legjobban tetszik benne, hogy a rajzolása kevésbé számítógépes grafika hatású, mint a folytatásainak, így harmonizál a történet fő helyszínét biztosító tetoválószalonnal, ahol a művészek maguk tervezik meg a mintáikat.

Fun fact: Ez volt az első olvasmányom a Gyönyörű-kötetek közül, és egyben az első NA-regényem is, ezért spoiler-halmozó kutatómunkát végeztem a beszerzése előtt, nehogy katasztrofális kimenetele legyen az ismeretlen vizeken folytatott kalandozásom...  aminek a következtében már azelőtt rajongtam a történetért és bizonyos szereplőkért, mielőtt közvetlenül is találkozhattam volna velük. Hat óra alatt elolvastam, azóta is ez a kedvenc Maddox-könyvem, mint ahogy Trent is megtartotta a kedvenc Maddox testvérnek kijáró címet.

Nektek melyikek a kedvenc zöld borítós könyveitek? Mennyire tartjátok fontosnak, hogy a borító uralkodó színének a szimbolikája illeszkedjen a történet hangulatához, témájához? A kommentszekcióim gerincsimogatás nélkül se harapnak. ;)

A molyos Top 5 Szerda résztvevők bejegyzéseit EBBEN a zónában találjátok.

Top 5 Wednesday #60 - Viadal a lapokon és a vásznon, regények és adaptációik rejtelmes viszonya

Sziasztok! Tovább dübörög a Top 5 Szerda, ezen a héten egy különösen megosztó és ominózus pontra, a könyvadaptációkra irányítva a rivaldafényt. Terjengenek olyan mostanra már szállóigévé, mi több; egyes értelmezések szerint örökbecsű igazsággá vált vélekedések, miszerint "a könyv mindig jobb, mint a film". Akadnak, akik vérszomjas szörnyeteggé változnak a gondolatra, hogy a filmipar ráteszi a kezét az egyik kedvenc olvasmányukra, és a mozgóképpé alakítás során olyan fogásokat alkalmaz, amikkel elkerülhetetlenül el fog térni valahol a képzeletükben élő képtől. Mások meg izgatottan számlálják vissza a napokat a premierig, és abszolút lelkesen fogadják, hogy egy számukra kedves történet a vásznon is alakot ölt, tovább gyarapítva a rajongótáborát. Amennyire nagyszerű egy ilyen folyamat, legalább akkora dilemmákat is von magával a végkifejletet illetően.

A posztban öt regényt és a belőle készült filmet hasonlítom össze különböző szempontok alapján. Igyekeztem vegyesen válogatni, így lesz olyan példa:
- ahol a könyvet szerettem, de az adaptációt utáltam
- ahol az adaptáció túlszárnyalja a könyvet
- ahol az adaptáció pazar munka, és méltó a könyvhöz, de a regény mégis jobb
és
- ahol forma-forma a két élmény, egyik sem jobb a másiknál. 

SPOILER: Ha a prekoncepcióm helyes, kétszer is kivívom majd magam ellen a népharagot.

Általánosságban nyitottan állok az adaptációkhoz, noha akadnak olyan esetek, amiknél nagyobb fenntartások tombolnak bennem - ilyen speciel  az Árnyék és csont és a Hat varjú egyesítéséből készülő Netflix-sorozat is, amiben a Ben Barnesféle Éjúrral szemben elég gyér bizalmat táplálok. A könyvhűség kérdésében viszonylag rigolyás vagyok, nem szeretem, hogyha a történetnek felülbírálják, kicsavarják a lényegét, hogyha nem megfelelő tisztelettel nyúlnak az író által alkotott világhoz, cselekményhez,  karakterekhez.  Ugyanakkor egy két órás vagy két és fél órás filmbe nehéz korrektül belesűríteni 300-400 oldal eseményeit, sokkal korlátozottabbak a lehetőségek mindennek a bemutatására,  kibontására, mint egy legalább tíz epizódos sorozatnál. (Ez az oka, hogy  kizárólag mozifilmeket vizsgálok a bejegyzésben.) A kivágott jelenetekért és a módosításokért nem robban ki belőlem a hisztis olvasó, ameddig működik, amit látok, és ameddig megfelelően átvezetik a könyv fő jellegét.

Jeanne Ryan: Idegpálya

Ez rögtön egy rendhagyó eset, ugyanis a fokozottan felületes értelemben vett alapszituációt leszámítva, szinte semmi köze sincs egymáshoz a könyvnek és a 2016-os, Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével készült adaptációnak. Nem csak a cselekmény fő mozzanatait, a karakterek motivációit és alapszabályokat változtattak meg, hanem még annak az internetes bátorságpróba-játéknak is eltérő a neve, amibe Vee, a főhősnő belecsöppen; a regényben MERSZnek hívják, míg a filmben Idegpályának. Tehát az Idegpálya film megtestesíti mindazt, amitől a könyvhű megfilmesítéseket preferáló, - mondhatni elváró - olvasókat az agyvérzés kerülgeti, azonban nincs helye reális panasznak ezért. A film radikális módosításai a bizonyítékok rá, hogy igenis lehet az adaptáció a jobb.  A stáb fogta a kötet leggyengébb láncszemeit, és feljavította őket. Átírta, amit csak lehetett, létrehozva valami sokkal összeszedettebbet, minőségibbet. Többek között az egyes próbák is izgalmasabbak, jobban megállják a helyüket vizuális értelemben, a karakterek nem fájdalmasan idióták és a köztük lévő kapcsolatok is kidolgozottabbak, észszerűbbek. A film egyik fő erénye, hogy sokkal hitelesebben viszi be a gyanútlan játékosokat az erdőbe, a feladatok fokozatosan válnak a semmiségekből egyre veszélyesebbekké és őrültebbekké, míg a könyvben már a kezdeti bizonyítások tájékán is érzékelődik, hogy problémás ez a kezdeményezés, és nem kellene egyre jobban belelovalnia magát Vee-nek. Erre rásegítenek a kiszállásra vonatkozó irányelvek is, a regényben a már megszerzett jutalmak fixen a játékos birtokában maradnak, bármikor megállhat, - legalábbis meghagyják a szálakat mozgatók ebben az illúzióban - a filmben viszont, ha kiszáll a vége előtt vagy elront egy feladatot, akkor bukta, amit addig összegyűjtött; értelmetlenné válik minden megpróbáltatása. Életszerűbb ezáltal, hogyan szaladhat el a játékosokkal a gépszíj, viszont a nyeremények megközelítése a regényben jobban tetszett. Ott nem egyre növekvő pénzösszegekkel csábítják a versenyzőket, hanem a szívük legfőbb, megvásárolható vágyaival, teljesen személyre szabottan; egy méregdrága telefon, egy ösztöndíj álmaid főiskoláján, stb. A finom jelzés, hogy mekkora hatalom van a szervezők kezében, mennyire belemásznak a játékosok életébe, jóval félelmetesebb. Fenntartom, hogy a regényt fel kellene venni a kötelező olvasmányok listájára, mert számtalan példát hoz az online tér és a megosztott adatok téves, felelőtlen kezelésének a következményeiről, de a film történetileg kiforrottabb, és intenzívebb élményt nyújt. Valamilyen szinten kiegészíti egymást a két Idegpálya, aki mindkét változattal megismerkedik, sokkal szélesebb perspektívából szemlélheti a felvetett kérdéseket.

Mario Puzo: A keresztapa

Számomra a Mario Puzo által írt regény és a Francis Ford Coppola által forgatott adaptáció is a kedvenceim páholyának előkelő helyét élvező, maximum pontszámos, tökéletes alkotás, a maga területén meghatározó, és megismételhetetlen mestermű. Nem láttam még ezelőtt, és felteszem, hogy vajmi kevés esély van rá, hogy valamikor a jövőben látni fogok olyan filmet, ami ennyire pontosan rátapint az eredeti mű pulzusára, ami ilyen precizitással emeli át mind a párbeszédeket, mind a leírásokat a vászonra, amiben az adaptálás majdhogynem jelenetről-jelenetre megy végbe. Nem csupán a rendező és valamennyi résztvevő profizmusa hatja át a filmet, hanem a feladattal szembeni elhivatottság is. Egyértelműen kiütközik, hogy nem csak az időt nem sajnálták rá, hogy az íróval közreműködve kidolgozzák a forgatókönyvet, tanulmányozzák az eredeti szöveget, hanem az is, hogy nagyra értékelték az eredeti történetet, a hangulatát, az értékeit, kvázi A keresztapa "lelkét". Az a három óra hossza ugyanolyan gördülékenyen röppen el, mint a könyv hozzávetőlegesen 550 oldala, egy láthatatlan kézzel megragadja az embert, és belerántja egy új világba. A szereposztás egyszerűen parádés, mind a Marlon Brando által megformált Vito Corleone, mind az Al Pacino által megformált Michael Corleone ikonikus mozialak, úgy fürdőznek a szerepükben, mintha egyenesen a lapok közül léptek volna elő. Arról a zsigerekig hatoló, méltóságteljes, nagybetűs főcímzenéről nem is beszélve, aminek mind az eredeti, mind a Slash feldolgozásában született változatát lúdbőrözve hallgatom... Ha akarnék se tudnék olyan hibát találni az adaptációban, ami ne tenné méltóvá a hírére, de A keresztapa regény egy még magasabb kategóriát képvisel; egy ilyen pazar filmes megvalósítást is maga mögé utasít. Mario Puzo regénye A Szentírás, a gengsztertörténetek legnagyobbika, aminek a kultusza igazságtalanul eltörpül a popkultúrában a filméhez képest. A magam részéről máig nem értem, miért nem olvassa több ember ezt a könyvet, hogy miért nincsen folyamatosan a köztudatban a különféle irodalmi portálokon. A szövegezése és a komplett felépítése rendkívül intelligens, átgondolt, szövevényes és már-már az elérhetetlen végletekig menően racionális. Olyan apró mozzanatok között is logikus és jelentőségteljes ok-okozati összefüggéseket fedezhető fel, amik felett mind a való életben, mind a filmben elsiklik a szem. Külön kifinomultsággal, nagysággal ruházza fel mind Don Corleonét, mind az általa uralt világot az, hogy mennyire tudatosan kell működnie az embernek ebben a közegben, hogy mekkora súllyal bírnak egyes mozzanatok. Nem primitív erőfitogtatással lehet a csúcson maradni, hanem kőkemény, szellemi fölénnyel. Nincs lehetőség hibára a véget nem érő, körmönfont észjátékban több szempontból kell mérlegelni valamennyi felmerülő kérdést, sok-sok lépéssel előre kell gondolkozni a jelenhez viszonyítottan, és még akkor sem garantált, hogy nem darál be ez a monumentális gépezet. Elsősorban az hajtja a regény malmára a vizet, hogy nagyobb teret kaptak a tervezések, a taktikázások, nem pusztán a végeredményt láthatta az olvasó, hanem azt is, hogy milyen lépések vezettek el oda, Vito és Michael - akik írásos formájukban még elevenebb és tekintélyt parancsolóbb elmék, akik felmossák a padlót számtalan nagyobb figyelmet élvező, klasszikus irodalmi alakkal -  hogyan oldották meg problémákat akár már jóval a kialakulásuk lehetősége előtt is. Ezen túl a regény nem egyedül a cselekményre koncentrál, hanem megmutatja a szicíliaiak életének esszenciáját, bevezet mind a korabeli maffia világába, mind abba, hogy milyen mélységben fedték le és befolyásolták az érdekeltségeik akár a filmipart is. Nem csak megismételhetetlen személyiségek életútját ismerheti meg az olvasó és egy hibátlanul megszerkesztett konfliktust, egy nagy család krónikáját, hanem megnyílik előtte az információk tárháza is. Aki abba a hitbe ringatja magát, elég a filmet látnia, az óriásit téved!

Richelle Mead: Vámpírakadémia

A Mark Waters és Daniel Waters páros irányítása alatt 2014-ben megjelent Vámpírakadémia film kis híján az egész moly-és blogger közönség szemében vörös posztót képez. Az igazat megvallva hiába erőltetem az agytekervényeimet, nem bírok felidézni még egy olyan adaptációt, aminek ennyire kérlelhetetlenül rossz lenne a híre az olvasók körében, amit ekkora csalódásként tartanának számon. Évekkel előbb láttam a filmet, és nemhogy nem tántorított el a későbbiekben megejtett olvasástól, hanem összehasonlítva a két vámpírsztorit, úgy gondolom, az adaptáció és a könyv körülbelül egy szinten mozognak. Az-az erőteljes, és nem épp diszkréten megjegyzem; kimondottan zavaró és pitiáner Bajos csajok beütés, amit a film képviselt, ugyanúgy uralta a könyv arculatát is. Olyannyira, hogy bármennyire is undorodó fintorgásra késztet a rémesen rózsaszín filmes borító, sokkal inkább illik a történethez, mint az a megkapóan sötét és gótikus atmoszférájú kiadás, ami az én könyvespolcomat is ékesíti. Persze a sorozat nyitó kötete fel tud mutatni egy ígéretesnek tűnő fantasy szálat, és egy ehhez kapcsolódó, érdekes - valamint  emberjogi szempontból durván problémás társadalmi rendszert - , de csak titokzatoskodva utalgat rá, nem hagyja a fókuszba kerülni a cicaharcok meg a szájhősködés mellett. Érdemben nem kezd vele sokkal többet, mint a film, a lényegi cselekményt egy rakás egoista hülyegyerek fájdalmasan kínos és kisstílű hadakozása tölti ki a hercegnőképző külvilágtól gondosan elzárt falai között. Azt aláírom, hogy a film fordíthatott volna nagyobb hangsúlyt a pletykák és mendemondák szintjén létező, akadémián kívül alakuló fenyegetésre, és hogy mennyire káros a tanulók bársonybuborékban tartása a valóság elől, de ezekkel az igen fontos témákkal a regényben se foglalkozott senki két mellékszereplőt leszámítva. Azt meg senki se akaródzott észrevenni, hogy a tiszta vérű mora vámpírok és a félvámpír damphyrok közti egyenlőtlenség egy olyan rendszer, ami megérett a felszámolásra. Úgyhogy nem hibáztatom a filmeseket, amiért a vámpírvonal helyett az elitista áskálódásoknak szentelte a játékidő javát, nem igazán kínált nekik az eredeti alapanyag más jelen idejű opciót, tekintve, a cselekmény oroszlánrésze a fináléban lévő nagy durranás előkészítésével telik. A vámpírság eleve egy fonák vonulata a könyvnek, a vámpírok három rendje közül egyedül a gonosz strigák idomulnak a klasszikus vámpírmítoszhoz, a morák és a damphyrok elrugaszkodnak tőle annyira a legtöbb ponton, hogy akár teljesen más lényeknek is nevezhetnénk őket. Amiben meg mégis idomulnak az évszázados vámpírszabályokhoz, azt se meri megmutatni az írónő. Inkább kihátrál az olyan szituációkból, amik magukkal vonnának némi vérengzést, és visszatér a Bajos csajok beütéshez, így megint csak nem hibáztatható érte az adaptáció, amiért nem túl vámpíros. Az tény és való, hogy a karakterekkel nem bánt túl kegyesen az adaptáció, noha a magam részéről ezt Lissa és Christian esetében tartom inkább hibának. Dmitrij színészéről senki sem hinné el, hogy huszonnégy éves, ő ebből a szempontból nem volt jó választás, de a személyiségében nem érzékeltem nagy differenciát, számomra a filmben és a könyvben is érdektelen figura, akit főnyeremény félistennek próbálnak beállítani - legalábbis Rose. Rose-t a regényben kimondottan utáltam, egy felelőtlen, szeleburdi, megjátszós, agyatlan liba volt, akinek meggyőződése, hogy a butasága és a nem gondolkozása belevaló és vicces. Ráadásul  rémes barát is, vagy egyáltalán nem törődött Lissával, vagy uralkodni próbált felette, másodlagosnak tekintve, hogy mi az, amit a lány szeretne. Az egekig nagyította minden vélt erényét, létrehozva egy olyan téveszme-buborékot, amiben ő a legnagyobb harcos és a legjobb nő az egész univerzumban, ennélfogva felüdülés volt, hogy a filmben takarékra helyezték, és nem vették át ezeket az irritáló vonásait. Rose és Dmitrij kapcsolatának a működőképtelensége, sterilsége se zavart, mert a könyvben is jórészt Rose elszállt fantáziáiban létezett köztük valami említésre méltó, a valóságban csak mentor és mentorált voltak. Azonban Lissa és Christian, a kedvenc karaktereim a regényben sokkal megragadóbbak és összetettebbek voltak, nagyon örültem, amikor kis időre kiszabadulhattam Rose fejéből és a mágikus kapcsolatuk által megismerhettem Lissa szemszögét is. Lissa egy okos, megfontolt és szeretetre méltó személyiség, tudatában van a saját érzékenységének, és nem próbálja ezt szánalmas műkeménykedéssel elfedni, hanem teret enged neki, aminek következtében képes belőle erőt kovácsolni. Az igazságérzete és a segítőkészsége hajtják előre, megfelelő fellépést nyújt a kötekedőkkel szemben a megfelelő pillanatokban. Christian pedig szintén egy intellektuális alkat, kitaszított a felszínes iskolában és a felszínes kasztrendszerben, átlátja a dolgok működését, és nem rejti véka alá a véleményét, plusz ő az, aki valódi támogatást nyújtott Lissának a körülötte kialakuló furcsaságokkal való küzdelemben. A filmben az ő leegyszerűsítésükért kárpótolt, hogy nem akartam percenként csomókban tépni a hajamat Rose-tól, a regényben pedig Rose idiótaságát kompenzálta Lissáék részletesebb szála. Dióhéjban kialakult az egyensúly. A Vámpírakadémia első kötete hordoz magában potenciált, de nyilvánvalóan csak felvezetése a sorozat későbbi részeiben várható bonyodalmaknak, ezért ajánlott lett volna mozifilm helyett tévésorozatot csinálni belőle. Egy majdnem két órás, erőteljes fantasy film kitöltéséhez az első könyvben felbukkanó természetfeletti és akció kevés.

Alexandra Bracken: Sötét elmék

A Sötét elmék olvasása pont akkor érkezett el az életembe, amikor némileg kiveszőben volt a bizalmam "a tinédzserek és gyerekek mentik meg a világot, miután a felnőttek megint mindent tönkretettek" felállású könyvekből. Alexandra Bracken disztópiája rátermettnek bizonyult a kellő hitelesség kiépítéséhez, nem csak a számtalan lehetőséget magába foglaló alapszituáció emelte ki a tömegből, hanem az a realitás, amivel feltöltötte a vírushelyzetet és a történet kezdetére gyökeret vert új világot. Életszagú lett, az olvasó elfogadhatta, mint egy negatív jövőképet, ami bekövetkezhet, és pszichológiailag is működött. Ehhez nagyban hozzájárult a Sötét elmék Monopoly-jellege, nem kínált az írónő abszolút megoldást az alagút végén, a karakterek önhibájukon kívül is visszarepülhettek a startmezőre, olyan félmegoldásokba kapaszkodhattak, amikkel nem kerültek említésre méltóan jobb helyzetbe, mint amiben addig voltak. Mint, ahogy a valóságban sincs egyértelmű boldogan, amíg meg nem határvonal, amin átlépve minden rendben lesz.  Előbb érkezett a vírus, ami megölte a gyerekek legtöbbjét, utána a gyógyult gyerekek természetfeletti képességek jeleit mutatták, a kormány begyűjtötte a gyerekeket "meggyógyítjuk őket" címszóval, aztán koncentrációs táborokba kerültek, onnan kiutat jelenthetett a Gyerek Liga, ami elviekben a táborok felszámolásáért küzdött, de nem sokban különbözött tőlük valójában, majd felsejlett East River, egy táborból kimenekült gyerek által működtetett menedék, ami túl szépnek tetszik ahhoz, hogy igaz legyen... Egy olyan világban kényszerültek boldogulni a hősök, ahol nem létezik biztonság és bizalom, mert vagy le akarják őket vadászni a felnőttek, akik rettegnek a képességeiktől, a másságuktól, vagy pedig fel akarják őket használni a kifürkészhetetlen, önös érdekeik érvényesítésére. Nagyon szerettem, a 2018-ban bemutatott filmes feldolgozást pedig a moziban néztem meg, miután egy blogos soroláson jegyeket nyertem rá. A film kevésbé tér ki a táborok brutalitására, mint a regény, gyorsabb tempót is diktál, mivel a fókuszt inkább East River keresésére és a megtalálása után következőkre fektette, mint a szálak aktív beindulása előtti körülmények ecsetelésére. Nem annyira borongós, mint a regény, és eszközöltek kisebb - józan! - változtatásokat a gördülékenység kedvéért, de ezek nem váltak a hátrányára, egy olyan kincs az adaptációk között, amikre büszke lehet az író és az olvasó egyaránt, többszöri újranézésre érdemes. A főszereplőt alakító Amandla Stenberg már más adaptációkban is a kedvencem feltörekvő tehetségeim közé került, (Minden, minden, A gyűlölet, amit adtál) így Ruby életre keltésében se emelhettem ellene kifogást. Ráadásul a filmes Ruby messze túlszárnyalta a könyveset. A regényben a lány egy erősen önsanyargató alkatként mutatkozott be, aki képtelen megbocsájtani magának, hogy gyerekkorában, a gyógyulását követően, véletlenül kitörölte magát a szülei emlékezetéből, a szociális kapcsolataira rányomja a bélyegét, hogy fél a hihetetlen erejű, elmemanipuláló képességétől, és képtelen azt elfogadni. Az alaptrilógia kötetei során Ruby gyönyörű karakterfejlődésen megy keresztül, viszont az első részben még elkövetett olyan akadályoztató vagy egyenesen abszurd hibákat, amiket a filmes Ruby nem. Amikor megismerkedett a többi főbb karakterrel, akikkel a kedvenc fiktív baráti társaságaim egyikévé váltak (témában vágó T5W poszt ITT), bizalmatlan volt, és nem fogadta mindenki tárt karokkal, de sokkal többször és magabiztosabban állt ki a társaiért és önmagáért, mint a könyvben. Az imént említett barátság legalább annyira fontos szegmense a sztorinak, mint a disztópikus világépítés, ezek a szereplők nem pusztán azért verekszik át együtt magukat a veszélyeken, mert nincs más választásuk, hanem mert tényleg megkedvelték egymást. Különösen Ruby és az őt először fenntartásokkal kezelő Dagi barátsága különleges, a film pedig csodálatosan átvitte ezt a vászonra. A kis csapat valamennyi közös jelenete aranyat ér, és a legfontosabb, legszívmelengetőbb pillanataik mind helyet kaptak a filmben. Külön elismerés illeti a fontos jelenetek remek érzékekkel végrehajtott kiválogatásán túl az idő kezelését is, nem rohant esztelenül a cselekmény, azt a hatást keltve, mintha irreálisan hamar zongorázódott volna le ez a kaland, hanem szépen érzékeltették a napok, hetek múlását. Az én elvárásaimnak maradéktalanul eleget tett, és változatlanul reménykedek abban, hogy ugyanez a csapat elkészítheti a második és harmadik kötet adaptációját is.

Stephen King: A ragyogás

Egy ilyen elemzésbe mindenképpen be akartam szorítani egy King-adaptációt is, és azután, hogy a friss Az reboot első és második felvonását is bőven ekéztem már a blogon, inkább egy másik potenciális áldozatra, egy klasszikusra, a Stanley Kubrick-féle Ragyogásra esett a választásom. A poént már az elején lelőném; a társadalom azon vékony rétegébe tartozom, ami a könyvet imádja, a filmet viszont ki nem állhatja. A King-regényekből forgatott filmek rendre kiábrándulásokkal terhes élményeket vonnak maguk után nálam, ellenben a Ragyogás még ebben a ligában is kritikán alul teljesített a számomra. Meg sem közelítette a regény nagyságát, intenzív atmoszféráját, pszichológiai mélységét, a valódi mondanivalóját, hanem leragadt annál a sekélyes értelmezésnél, hogy „egy kísértet járta szállodában ragad egy család, majd apuci bekattan, és vagdalkozni kezd”. Így a koncepció megmarad a jellegtelen, kiforratlan, horror-klisé szintjén. Az egész tálalás, a komplett hangulat rémesen steril volt, annyira nyilvánvaló volt minden egyes átkozott másodpercben, hogy egy filmet nézek, hogy a történések, a karakterek, a párbeszédek, a mozzanatok nem valóságosak, hanem egytől-egyig beállítottak, hogy az már fájdalmasan kiábrándító volt.
Nem volt természetes semmi se. Még a kintről besütő fény fakó fehérségéről és a polcokon látszólagos rendezetlenséggel szanaszéjjel döntött könyvekről, az asztalra letett bögrékről is ordított, hogy BE VAGYUNK ÁLLÍTVA! Egyszerűen… hiányzott belőle az élet. Bármit is láttam, az olyan volt, mint egy sivár, száraz, halott díszlet. A hotel? Szép, de megint csak olyan steril és lélektelen, mint egy kórházi szoba. Pedig King egy micsoda fergeteges kis szállodát írt le! Egy kész egyéniséget, akiben keveredik A vörös halál álarca és az Alice Csodaországban őrült forgatagának az attitűdje… aki valami briliáns dinamikával rendelkezik, szinte lélegzik. Mindenféle szadista és kreatív trükköt bevet, hogy az embereket magánál tartsa, mint egy  szálakat irányító, rafinált, kegyetlen bábmester.  Ehhez képest fimben lealacsonyodott szerencsétlen egy szimpla helyszínné, egy közönséges épületté. Hol voltak a tükrös látomások? Hol volt a locsolótömlő? Hol volt a konfetti a liftben? Na, és az album? A darazsak? A SÁRGA hójáró? A dzsungelmintás, borzalmas, kék szőnyeg? Helyettük a liftből kiömlő vér, a labirintus meg a sztoikusan bámuló két kislány igencsak gyenge eresztést adtak. A teljes filmet le tudnám írni a monoton és a gépies szavakkal. Unatkoztam, teljesen érdektelenül vártam, hogy történjen már valami, miközben csak a szememet forgattam a már-már parodikus hatást kölcsönzően, idegőrlőn belassított „ijesztő” jeleneteknél, amin a ripacskodóan eltúlzott arckifejezések és a kötelező jellegű, üvöltő aláfestőzene csak még tovább tekerte felfelé a kakaót a nevetségesség mércéjén. Mintha nem is egy nagy gonddal,  rendezőzseni által elkészített horrorfilmet néztem volna, hanem egy olyan horrort, amit egy műfajjal szemben mérhetetlenül cinikus ember rendezett, aki szívből gyűlöli és megveti minden elemét, így megragadja az alkalmat a kárörvendő csúfolódásra. Jack személyiségének a lényegét, egyszerűen megölték. Félreértés ne essék, szerintem a könyvben is labilis volt a kezdetektől fogva, egy időzített bomba, aki a hotel közbenjárása nélkül is bármikor robbanhatott volna. Azzal van a probléma, hogy az, az őrület, amit láttam, totálisan megalapozatlan volt, egy pszichológiai katyvasz. A könyves Jack egy ingerlékeny kis görcs, aki az élő fába is beleköt, aki állandóan keresi a konfliktust, mert Ő Bárkinek Jól Odamondhat a következményekre való tekintet nélkül, így kidobják a munkahelyekről, nem kapja meg azt a sikert, amire szerinte jogosult. Minden gondnak, így a fő elborulásnak a gyökere is abban keresendő, hogy van ez a lehetetlen természete, ami állandóan szabotálja a karrierje építésében, a karrierjében fellépő kudarcokból fakadó kisebbrendűségi komplexusa pedig még több agressziót szül, amit kényelmesebb módszert választva a szerettein ver le. Ahelyett, hogy felfogná, a hiba benne van. Tipikus és logikus. Azonban a filmes Jack, szimplán minden ok nélkül egy infantilis barom. Azért az infantilis szót használom… mert az őrültsége számomra nem tudott fenyegető lenni. Shelley Duvall lelki ronccsá nyomorítása a forgatás során meg a megbocsáthatatlanság kategóriája, az utolsó csepp a pohárban. A színészek terrorizálására nincs az a zsenibuborék, ami mentséget biztosít - az alapművel szembeni totális tiszteletlenséget még ki lehet magyarázni, de ezt nem. Amellett, hogy semmi köze nem volt a filmes Wendynek ahhoz az erős, gyerekéért harcoló nőhöz, akit King leírt, kizsigereltsége nem színjáték volt. Amit mutatott, az mind belülről jött, a kőkemény valóságot tükrözte, ennyire tönkre lett téve a „hitelességért”, igazából rettegett többek között az ajtóhasogatós jelenetnél is. Ami azt illeti… ezer százalékosan meg tudom érteni, hogy miért utálta King is annyira ezt a filmet. Bőven rászolgált.

Melyek a ti legimádottabb és legutáltabb adaptációitok? Van olyan olvasmányotok, amit szívesen látnátok viszont a moziban? Szerintetek tévésorozat vagy egész estés film kereteiben lehet inkább az alapokat hűen követő, méltó adaptációt készíteni? Hogyan álltak a változtatásokhoz? Ne fogjátok vissza magatokat, írjátok meg hozzászólásban! ^^ Vagy, ami még jobb; ragadjatok billentyűzetet, és készítsétek el a témában a saját bejegyzéseteket!

A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek a legújabb posztjait szokás szerint, EBBEN a zónában tudjátok megtekinteni.

Top 5 Wednesday #59 - Könyvek, amiknek eloroznám a főszerepét

Üdvözlet, tévelygő lelkek! Egy ideje megint mocorogni kezdett bennem a késztetés, hogy a Top 5 Szerda kezdeményezést illetően kilépjek a túlidealizált, passzív megfigyelő szerepköréből, és produkáljak valamit, ami az agyamon kívül is érzékelhető. Ez pont az új hónap elejére ért be, úgyhogy a hivatalos márciusi témák átböngészése után - amiket meg is osztottam a Molyon -  ismeretlen, elvadult vizekre eveztem; a kivitelezéshez. Biztos, mindenkinek került már a kezei közé olyan történet, ami annyira mély benyomást keltett rá, annyira elcsavarta a fejét, hogy azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne a főszereplővel, és az események aktív résztvevőjévé válhatna. A mostani héten ezzel a fantáziával játszanak el azok a bloggerek, akik jelentős ingerenciát éreznek magukban a listagyártáshoz. Vágjunk is bele!

Birtoklok egy olyan különleges képességet, amivel már mindenki találkozhatott, aki elolvasott legalább egy tizennégy-tizenöt oldalas, értékelésként prezentált esszét a blogon; az ízekre elemzést. Ezt alapvetően élvezem, jól elszórakoztat az elmém a különféle nézőpontok feltérképezésével, a dolgok mélyére ásással, érvek és feltevések fabrikálásával, hogy utána gondos aprólékossággal lerombolhassam őket - és nem utolsósorban, kitartó munkával kvázi bármiben rá lehet bukkanni valami érdekesre. Azonban ennek van egy olyan mellékhatása, hogy ami az első felütésre magától értetődőnek tűnik, rövidesen az is egy kibogozhatatlan agymenéssé maszkírozódik, amiben az optimálisnál jóval több szál bír létjogosultsággal... Itt van például az e heti téma. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem írni az első vázlatot, számtalan megközelítési lehetőség tolakodott az előtérbe, rendesen megnehezítve a válaszadást arra az egyszerű kérdésre; Melyik öt könyv főszereplője lennék?

Vérlázítóan unalmas egy olyan könyv, amiben minden mindig szép és jó. Ahhoz, hogy egy történet lenyűgözze az olvasót, nyilván tobzódnia kell a konfliktusokban, az erőteljes ingerekben, viszont ennek a  kötelező jellegű velejárója, hogy a főszereplő egy olyan világban találja magát, egy olyan problémával szembesül, olyan megpróbáltatásokon igyekszik keresztülvergődni, amik már közel sem lennének annyira szívderítőek belülről nézve. Az olvasó saját bőrén, pszichéjén megtapasztalva. Pláne, ha megválaszthatja az ember, hogy belső szemlélővé válik-e, és nem csak egy felsőbbrendű hatalom, a muszáj sodorja bele a harci pozícióba. Vegyük csak alapul mindenki kedvencét, a Harry Pottert. Melyik rajongó nem várta a Roxforttól a felvételi levelét akár csak egy nyár végén is, hogy belekóstolhasson a varázsvilágba? Most kaptunk egy halmazt, elérkezhet a következő kérdés. Melyik rajongó vágyik arra, hogy kisgyerek korában egy náci pszichopata lemészárolja a szüleit, hogy utána tizenegy éven keresztül, "nevelés" címszó alatt sanyargassa egy olyan család, ami ki nem állhatja, hogy aztán éves rendszerességgel legalább egyszer meg akarja ölni valamilyen rettenet? Íme egy újabb halmaz. Metszi egymást a kettő? Erősen kétlem...

A főszereplői lét kellemetlen kötelezettségekkel jár, még akkor is, hogyha lazábban véve a korlátokat, egy olyan alternatívát vizsgálunk, amiben nem kell totálisan eggyé válni a főszereplő szerepkörével. Teszem azt, nem ölik meg a szüleidet, nem kerülsz Dursleyékhez, önmagad maradsz, de az évenkénti gyilkossági kísérlet megmarad, különben nem létezne az a történet, aminek a részévé kívánnál válni. Az önálló akarat, a szituációkra adott válaszok értelemszerűen befolyásolják a történéseket majd, így elképzelhető, nem kell Harry minden Roxfortba kerülése utáni kalandját, megpróbáltatását átélni, ellenben Voldemort elpusztításodra irányuló csillapíthatatlan vágya megmarad, az ebből ágazó eseményvariációkkal együtt. Ez pedig még egy egészen barátságos regény az olyan kedvenceim mellett, mint a Csak egy árnyék, ahol a főhősnőt ki akarja csinálni egy mániákus zaklató. Vagy mint a Pillangók kertje, ahol fiatal lányokat rabol el egy őrült, hogy egy üvegházba zárja őket, ahol kedvére erőszakolhatja őket vagy csodálhatja a szépségüket. De akár beszélhetnék a Trónok harcáról, ahol köztudottan úgy hullanak a karakterek, mint a legyek vagy az Angyalok bukásáról, ahol az angyalok elpusztítják a modern világot, és elrabolják a testvéredet, akit millió veszéllyel dacolva is meg akarsz menteni...  A magam részéről puszta szórakozásból nem hajszolnék élet-halál között lebegtető helyzeteket.

Egy turisztikai szempontból biztonságos és kellemes, langyos történet ellenben, hogyan ragadhatna meg annyira, hogy bele akarjak mászni? Illetve minden eddigi dilemmán túl fennáll az a kérdés is, hogy a realitás parancsoljon vagy a szubjektív szájíz? Az élvez elsőbbséget, hogy melyik könyveknek akarnék a főszereplője lenni, vagy hogy a saját preferenciáimat ismerve melyik könyvbe illenék bele, melyikben lennék képes gyümölcsözően működni - vagy egyáltalán életben maradni?

Az összeállításom létrehozása közben igyekeztem a fentebb felsorolt szempontokat kivétel nélkül figyelembe venni, noha sanszos, ha valóban élesben menne ez a szerepvállalás, akkor másabbul festene a lista.

5.) Edgar Allan Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság

A novellát a Helikon Zsebkönyvek kiadói sorozatban megjelent, A fekete macska című gyűjteményben olvastam, és rövidesen levett a lábamról az író méltatlanul keveset emlegetett, racionális, analitikus vénája. Hogyha szóba kerül Poe, akkor általában a halálhoz és egyéb borús témákhoz való elképesztően intenzív, már-már rögeszmés vonzódása, valamint az érdemei tárházából a horror műfaj fejlődésére tett hatása kerülnek terítékre, pedig cseppet sem elhanyagolható az se, amit a krimi berkeiben vitt véghez. Ő fektette le az alapjait a modern detektívtörténeteknek, többek között Sir Arthur Conan Doyle-t is megelőzte mind a mesélési modell, mind a briliáns detektívkarakter kidolgozásának tekintetében. A Morgue utcai kettős gyilkosságban feltűnő C. August Dupin volt az irodalom legelső igazi, furcsa zseni nyomozója, aki kitűnő megfigyeléseivel és aprólékos logikájával, magabiztos könnyedséggel felgöngyölítette azokat az ügyeket, amik a rendőrséget szégyenbe hozták. Dupin mondhatni Sherlock Holmes ükapja. Egy ilyen figurától pedig ki ne lopná el szívesen a rivaldafényt, és válna az intellektus földi megtestesülésévé, hogy egész nap különleges rejtélyeken törje a fejét? Én biztos, örömmel belemásznék a Morgue utcai kettős gyilkosságba, hogy viktoriánus kori szuperhőst játszva elhozzam a megoldást olyan kérdésekre, amik mindenki mást meghátrálásra késztettek. Többek között a különcség és az analitikus gondolkozás már adott is hozzá, hogy otthonosan mozogjak a történetben.

4.) Melissa Landers: Elidegenítve

A zárókötete megjelenése óta az Elidegenítve-trilógia sajnos eléggé kikopott a köztudatból a meteorként záporozó friss megjelenések között, ezért már csak azért is érdemes lenne biztosítani számára egy helyet ezen a listán, hogy visszatérjen a feledésből. A történet kezdete előtt két évvel felfedeztek az emberek egy másik élhető bolygót, illetve egy azt benépesítő földönkívüli fajt. A l'eihrek külsőre nagyon hasonlítanak hozzánk, viszont a technológiájuk évtizedekkel meghaladja a miénket -  többek között a kapcsolatfelvétel után nem sokkal nekünk adták a rák gyógymódját - , és kulturális szempontból is egészen más világot testesítenek meg. Ám barátságos kapcsolat kialakítására törekszenek velünk, ezért megkezdi a működését egy intergalaktikus cserediák program, aminek a keretében néhány l'eihr tinédzser érkezeik a Földre, hogy egy évig nálunk tanuljanak. A szállásadóknak választott emberi családok előtt hatalmas lehetőségek bontakoznak ki, nem kevésbé jelentős felelősséggel; a fiatalok Földön szerzett tapasztalatai kihathatnak a két faj későbbi kapcsolatára, és számolni kell az ostoba tömeg xenofóbiájával is. Nagyon szeretem ezt a könyvet, valamilyen szinten a Rossz csillagzat tévésorozat tökéletesített verziójának tekintem, bőven tartalmaz súlyos dilemmákat, társadalmi problémákat, elragadó humort és abszolút pozitív vetületű, young adult regényes bájt. A főhősnő, Cara először nem szívesen vállalta el a vendéglátó szerepét, de bármennyire is távol állok tőle, hogy szociális lénynek lehessen titulálni, én gyorsan kapnék az alkalmon. Magamat ismerve nem lenne nagyobb kihívás megtalálnom a közös hangot egy földönkívülivel, mint a többi emberrel, és számtalan tudásbővítési esélyt von magával egy ilyen szituáció, így kár lenne kihagyni. Elég csak a szédítő mennyiségű, új információra gondolnom tudományokból, történelemből, művészetekből és szociológiai szempontból, és máris vigyoroghatnékom támad. Ráadásul a vendéglátók rengeteget tehetnek a diverzitásért, hogyha sikerül a l'eihrek és az emberek között megértést, normális együttélést, elfogadást kialakítani, akkor az nem csupán az ember-idegen kérdésre, hanem valamennyi alulreprezentált csoportra hatással lehet. Meg lehetne szüntetni a diszkriminációt siker esetén, meg lehetne teremteni egy jobb világot.

3.) Leigh Bardugo: Hat varjú

A Hat varjú egy olyan kelepce az élelmes antihősök, a jéghideg logikában és szédítő fantáziában kiteljesedő, nagyratörő tervek, valamint a lélegzetelállító kalandok, könyörtelen játszmák rajongóinak, amiből lehetetlenség szabadulni - hiszen pszichológiailag arra kondicionálja az olvasókat Leigh Bardugo, hogy eszük ágában se legyen a kiutat keresni még az oldalak elfogyása után se. Számomra ez a sztori az egyike a nagybetűs KÖNYVEKNEK, azoknak az élményeknek, amikért abszolút megéri végkimerültségig bújni a lapokat. Nem feltétlenül ringatnám magam abba a naiv, idealista elképzelésbe, hogy ha a saját valóságomból pottyantanának a bűnözés egy olyan melegágyába, mint Ketterdam, akkor képes lennék felvenni a versenyt a helyi vagányokkal... de ha én vagyok az egyik főszereplő, akkor ebben a közegben szocializálódtam, és meg is éltem a történet kezdetét, szóval az esélyeim meglódulnak az optimális irányba. Szellemileg pezsdítő lehet egy olyan közeg, ahol ekkora szabadságot és hatalmat vívhatnak ki maguknak a megfelelő intellektussal rendelkezők, ahol szakadatlanul pörögnek a rafinált játszmák fogaskerekei, és a lehetetlen kellő stratégiai érzék és elszántság bevetésével elérhetővé válik.  A Hat varjú egy könyörtelen világot vázol fel, ahol csak a legagyafúrtabb és legkeményebb egyéneket nem kényszerítik térdre, ugyanakkor hihetetlenül vonzó a gondolata, hogy egy ilyen körbe tartozzon valaki, hogy egyike legyen a szálak mozgatóinak. Nem véletlenül vagyok gyerekkorom óta rákattanva a kalózokra is. Mindennek a tetejében átkozottul szívesen megismerkednék Kaz Brekkerrel, valamennyi tolvaj és bábmester legkiválóbbikával - ezért is fogalmaztam úgy fentebb, hogy az egyik főszereplő lennék, nem a főszereplő -, egyszerűen szerelmes vagyok az elméjébe, az ördögi észjárásába.

2.) Sylvain Neuvel: Alvó óriások

A lista második helyezettjéül választott könyv cselekményének a központjában egy olyan ámulatba ejtő tudományos áttörés, megfejtésre váró rejtély áll, ami érdemes volt arra, hogy maga mögé utasítsa az elit detektív pályát, egy földönkívüli faj megismerését és a mestertolvaj lét szépségeit; amiről beszélek, fura mód nem más, mint egy óriási kéz, illetve pár hasonló méretű testrész. Az Alvó óriások egy igazán rendhagyó regény már csak formai értelemben is, ugyanis különféle feljegyzésekből, interjúkból, aktákból bontakozik ki a története az emberiség nagy felfedezésének. A világ különböző pontjain hatalmas, díszes testrészeket találnak a föld alatt, amelyek a bolygó legritkább fémjéből készültek, és jóval régebbiek, mint mielőtt bármelyik emberi civilizáció kialakulhatott volna. A legelső Amerikában kerül elő, majd évekkel később a szakmájuk legelismertebb tudósai dolgoznak azon, hogy megfejtsék a testrészek és a hozzájuk mellékelt, ismeretlen nyelven íródott kőtáblák titkát. Honnan érkeztek? Össze lehet őket szerelni és be lehet üzemelni az így kapott testek? Mi a funkciójuk? A modern korban ritkán adódnak olyan áttörések, amelyek megváltoztathatják a világról alkotott addigi elképzelésünk egészét, és a Themisz-akták első kötetének eseményei is pont ebbe a táborba tartoznak. Noha az olvasás közben egy idő után a tudósok ügyködésénél jobban érdekelt az a titokzatos férfi, aki a háttérből ezt az egész projektet menedzseli, felkutatja a hatékonysághoz szükséges nagy koponyákat, beszerzi az újabb darabokat országhatárokat és törvényeket nem ismerve, és mindeközben lavíroz a politika útvesztőiben is, miközben látszólag senki sem mondhat neki megálljt... boldogan "kiegyeznék" - ej, az arroganciám - azzal is, ha a darabokat vizsgáló, speciális csoport tagja lehetnék. A hollóhátas tudásvágyamat és a (másodlagosan) mardekáros becsvágyamat is simogatja a gondolat, hogy egy ekkora kaliberű kihívás résztvevője, egy átütő erejű változás előremozdítója legyek, hasonló szerepet betöltve, mint anno Katherine Johnson az űrprogramban. Noha valószínűleg rövidesen bajba kerülnék azzal, hogy képtelen lennék csak a saját feladatomra koncentrálni, és bele akarnék látni a kibontakozó globális konfliktusba is, meg akarnám ismerni a nagy kép egészét.

1.) Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Ez a választásom szorul a legcsekélyebb magyarázatra szerintem, hiszen abszolút azonosulható a főszereplő által bejárt út. Nem jelentene lényegében nagy változást a megszokotthoz képest... mégis a valóság egy érdekesebb és izgalmasabb verzióján át vezetne a barangolás. Alice hívatlan idegenként kóvályog egy kicsavart működésű világban, amelyben szinte provokatív természetességgel követik egymást az abszurd mozgatórugók által vezérelt emberek által előidézett szürreális események. A lakosok esztelenül, gyakran riasztóan viselkednek, mégis az kapja meg a leggyorsabban a bolondnak és közösségre veszedelmesnek járó címkét, aki nem képes kérdés nélkül beleolvadni ebbe a sajátos közegbe, értetlenül áll a normák és a belőlük felépülő rendet működőképesnek ítélő egyének előtt. Csodaország egy okos, réteges szimbólumokban gazdag görbe tükör, kritika a viktoriánus kori társadalomra vonatkozóan, de a látványos hangulatelemek mögé nézve, a szimbólumokat feltörve ismerős mintákat találhat bármelyik olvasó. A mondanivalóján kívül tisztán fantasy szempontból is figyelemre méltó, a légkör szinte összetéveszthetetlen, az ikonikus figurákról nem is beszélve. Szívesen feltérképezném a terepet a Cheshire macska társaságában, miközben alkalomadtán kitérítenénk a hitéből a Szív Királynőt, összezavarnánk a saját útvesztőjükben rekedt embereket.


Ti melyik könyvbe ugranátok be főszereplőként? Milyen szempontokat vennétek figyelembe a választáskor? Írjátok meg itt, a Molyon, Facebookon vagy Twitteren!

A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a bejegyzését megtekinthetitek EBBEN a zónában.

House of Wax: Panoptikum - A viaszbabák háza

Sziasztok! Ameddig nekiveselkedek a könyves elmaradásaim pótlásának, újraolvasásokkal ütöm el az időmet könyvmoly fronton, de hiba lenne elfeledkezni - a már megtörténtnél is hosszabb ideig - a lapok bűvöletében a filmes kalandozásaim megörökítéséről. Pláne annak fényében, hogy kihívások és gyatra, bár létező önszorgalom hatására rengeteg fenomenális horrorfilmet ismertem meg röpke fél év alatt.

A legutóbbi mozgóképes szerelemem valamennyi eddigi kedvencem közül a legkorábban forgatott; az 1953-as Panoptikum - A viaszbabák háza nem pusztán egy kortalan remekmű a horror, a krimi és a dráma műfajában egyaránt, hanem kitűnő propagandaanyag Vincent Price munkásságának a megszerettetésére is. A Tóth Endre rendezésében készült film főhőse, Henry Jarrod professzor kitűnő szobrász és javíthatatlan idealista, ám a fő befektetőjét a művészet olthatatlan szereteténél jobban motiválja a pénz. Fel akarja gyújtani a panoptikumot a vaskos biztosítási összegért, és amikor a professzor ellenszegül, hogy megmenthesse viaszból formált "gyermekeit", az üzletember úgy dönt, ha más út nincs, Jarrodnak is bent kell égnie. Azonban Jarrod nem hal meg, ha a világ úgy is hiszi, szörnyű sérülésekkel,  - fizikai és mentális értelemben is - de túléli a katasztrófát. Egyaránt fűti a bosszúvágy és az alkotási vágy, és egyik késztetés kielégítésének sem állhat az útjába még a gyilkosság se. Hullákon át vezet az út az ellenségeivel való leszámoláshoz, illetve egy még sikeresebb, még élethűbb figurákat felvonultató panoptikum megnyitásához.

A Panoptikum – A viaszbabák háza már-már valószerűtlenül színvonalas, utóbbi években méltatlanul mellőzött és alulértékelt mesterműve az évtizedének és a műfajának egyaránt. Aki csak egy leheletnyi intuitív vénával rendelkezik, már a bevezető képkockákból leszűri, hogy egy rendkívül aprólékosan megszerkesztett, minőségi alkotással van dolga, amitől valóban… nem sajnálták a törődést. Elhamarkodottnak tűnt, de már akkor éreztem, hogy kedvenc lesz, amikor elkezdődött az első jelenet; beszippantott, és nyomban jelentőségét vesztette, hogy több generációnyira van a film készítési ideje attól a kortól, amiben szocializálódtam. Nem azt a szakadékot láttam, ami az emberek között is megértési problémákhoz vezet, hanem csakis azt, hogy ez mindenféle objektív megközelítésből JÓ FILM. Halhatatlan film, ami majdnem 70 évvel a megjelenése után is azt az élményt adja, mint frissen.

Úgyhogy… könnyen kitalálható, a szubjektív megközelítések pozitív visszacsatolására sem kellett sokat várnom.
Elvarázsolt. Rendkívül intenzív az atmoszférája, nem játszik közre benne természetfeletti, nincsenek látványos belezések és kaszabolások, nem kergetik egymást ötvenszer körbe az emberek egy kétszintes családi házban – meg is lincselték volna mondjuk ezekért az 50-es években a rendezőt – ; mégis olyan, mintha egy külön világba csöppenne a néző. Maximálisan kihasználták a panoptikum témájában rejlő potenciált, megelevenedtek a díszletek, a babák, mintha olyan módon élnének, mint ahogy azt a lelkiismeretes művész gondolja. Nem csak a látogató karaktereket vonzotta a kiállítás, nem csak a késői viktoriánus kor / korai 20. század emberét ragadta el a misztikum, hanem el tudták érni, hogy mindezeket érezze a néző is; hogy késztetést érezzen rá, hogy körbenézzen Jarrod professzor munkái között, hogy valamiképpen a részévé váljon ennek a művészi érának.

Mindemellett pedig nem hanyagolható el a történet drámai vénája se, amikor a kapzsi üzlettárs a sztori elején felégeti az eredeti panoptikumot a biztosítási pénzért, útjára indítva ezzel a későbbi lavinát, a néző szinte érzi ugyanazt a gombócot a torkában, mint Jarrod, a „gyermekei” pusztulását látva. Nagyon felfokozott, végletes és hullámzó érzelmi pályát épít ki, kifejezetten monumentális formában, de ezt valóságos eleganciával teszi; nem esik bele az önmagát bagatellizáló ripacsság és erőltetettség ördögi körére. (Megkockáztatom, egy pillanatra se zökken ki az a néző, aki már az elején elkapja a film sajátos ritmusát.) Fenntart a film egyfajta kontrollt a dráma felett a mértékletesség és a következetes logika által, ha már itt tartunk, egyéb erényein túl az is hamar szemet szúr, hogy a cselekmény kimondottan racionálisan vezetett, a meglepetésnek és az ingerkicsikarásoknak alárendelt rendezői hasra ütések komoly megszenvedőjeként ez külön öröm volt számomra. Világos, megalapozott összefüggések rajzolódnak ki az egyes tettek, egyes karakterek között, ok-okozat, minden apró momentumban. Ám ettől cseppet sem kiszámítható. Habár reális előfeltételezéseket mindig lehet gyártani, nem lehet biztosan megmondani, mi fog történni következőleg, viszont a film végére érve… kirajzolódik egy gyönyörű, tiszta csapásvonal. A tudatosság újabb bizonyítéka.

Azt nem mondom, hogy akkor kell belekezdeni, hogyha félni akar valaki, mert nem az a célja, hogy infarktust okozzon a közönségnek, inkább a szellemre hat. Habár feltétel nélkül el tudom képzelni, hogy amikor a moziban adták, akkor durván ütött, hogy botrányos volt az 50-es évek nyárspolgárának. Manapság inkább a nyomozást vezető rendőrök nőkkel kapcsolatos hozzáállása vágja ki első blikkre a biztosítékot, de hogyha a néző a valóság egy verziójaként értelmezi a látottakat, akkor igencsak megfeküdheti a gyomrát, miből és hogyan is készülnek az új, borzalmakat bemutató múzeumban azok a viaszbabák. Hogyha napvilágot látna egy hasonló bűncselekmény, valószínű, hogy több hónapon keresztül leforrázva tartaná a társadalmat, ami megint csak nagy szó; az alkotók kreálni tudtak egy olyan bűncselekményt, aminek a beteg mivoltja áthágja az idő határait. A cenzúrát nem rúgja fel direktben, betartja a játékszabályokat… de ki is játssza, ki is csavarja őket, a sejtetéssel és az emberi képzelőerővel messzemenően merészebb és ütősebb macska-egér játékot folytat a nagyobb hírnevet kapott Psycho (1960) -nál speciel.

Az alakításokról pedig még nem is beszéltem… Vincent Price valami felfoghatatlanul tehetséges, és nagyon bánom, hogy nem figyeltem fel már korábban a munkásságára, nagyon bánom, hogy nem futkároz a szakmában több Vincent Price. Beültetni a kedvenceim közé két film után még túlzásnak tűnik, de hajlok arra, hogy mindenféle bizalmatlanságtól mentesen repüljek rá a következő hetekben, hónapokban az összes olyan filmre, aminek a stáblistája élén szerepel a neve. Jarrod egy nagyon különleges, komplex szereplő, aki valamennyi felbukkanásakor, azonnal az uralma alá hajtja a teret, még a főszereplő státusza nélkül is ő lenne az összes jelenetének a sztárja. A karakterfejlődése sem kevésbé figyelemre méltó. A film elején egy totálisan más Jarrodot ismer meg a néző, mint akit a film nagy részében kísér, ugyanakkor az átalakulás, a művész alkotás iránti ragyogó, idealista szenvedélyének befeketedése tökéletes, hiteles. Egy olyan agyafúrt, karizmatikus antihőssé vált, aki minden további nélkül megérdemli, hogy a popkultúra megkoronázza, és az olyan ikonikus horror gonoszok elit klubjába emelje, mint Pennywise, Jigsaw vagy Freddy Krueger. A narráció szempontjából persze Jarrod professzor az, akit a közönségnek el kellene ítélnie… de én jó szokásomhoz híven a sötét oldalhoz húztam, és az utolsó percekig neki szurkoltam, annak ellenére, hogy mire ezt a filmet néztem már ismertem a protokollt, és tudtam, nem engedhette meg az akkori filmipar, hogy az antihős győzedelmeskedjen – vegyes erkölcsi üzenet meg mi egymás. Ugyanakkor Jarrod előre, már az első percekben elrendeltetett bukásának a kivitelezése nem volt degradáló a karakterre nézve, megtalálták azt az utat, amivel nem csorbult a stratégikus mesterelme imázs.

A másik húzónév, ami a Panoptikum – A viaszbabák házához vezetett, Carolyn Jonesé volt, aki bár megkérdőjelezhetetlenül Morticia Addams szerepében ragyog a legfényesebben az eredeti Az Addams család (1964–1966) sorozatban, mégis szerfelett elragadó volt még egy ilyen irritálón nevető szereplő bőrében is. Cathy aktív jelenléte a filmben úgyszólván elhanyagolható, a látottak pedig könnyedén belegyömöszölhették volna a felejthető, felszínes liba skatulyájába, akire nem érdemes túl sok odafigyelést fordítani, ellenben Carolyn Jones adott neki… plusz dimenziót. A nő egy olyan jellem, akit bizonyára 10-ből 9 néző fénysebességgel leír, akire a fikcióban és a valóságban is rosszindulattal, ujjal mutogatnak, de rövidesen kiderült, hogy Cathy az-az üres pofi, aminek látszik. Sőt, még valamilyen szinten tudatosabb is, mint a panoptikum mocskos kis titkát megkapargató Sue Allen, mivel ő tisztában van az adottságaival és a határaival egyaránt. Felismeri, hogy a társadalomban, amiben élnek, egy nő vagy akkor rúghat labdába normális életkörülményekért, ha kiemelkedően okos és nagyon szorgalmas, vagy akkor, ha kiemelkedően szép és a külsejét használva képes magának fogni egy ígéretes férjet.

Nem tudok benne hibát találni, és eljuttatott abba a különös állapotba, amiben nem is akarok, mintha csak egy Poe-elbeszélés méltó adaptációját láttam volna, le a kalappal.

 AJÁNLOM!

Tomi Adeyemi: Children of Blood and Bone - Vér és csont gyermekei (Orisa legendája 1)

Sziasztok! Egy még néhány héttel ezelőtt is elérhetetlennek tűnő mérföldkőhöz értem az önmagam utoléréséért folytatott, halogatásokkal és holtpontokkal teli küzdelemben; törlesztettem egy lassan két éve esedékes olvasást a célkitűzéseimnek, amihez természetesen értékelés is dukál.

Az elkövetkező 13 oldalas elemzésben megismertetlek titeket Tomi Adeyemi, nigériai származású írónő Vér és csont gyermekei című, kalandokban, pszichológiai vonatkozásokban és társadalomkritikában gazdag fantasy regényével, melynek mostanra már a megfilmesítése is zajlik a LucasFilms közreműködésével. A régi időkben a fantasy-t nem tekintették teljes értékű, igényes műfajnak, az ilyen alkotásokat egy kalap alá vették azokkal a mesékkel, amik egy bizonyos korosztály után nem már nem élvezhetőek, pláne a férfiaknak. Azonban akadtak olyan szerzők, akik újragondolták a határvonalakat, és felemelték a műfajt, megteremtve a követendő mintát. Jelenleg az elsősorban tizenéves szereplőket mozgató, a fő cselekményszál mellett a korcsoportjukat érintő problémákat is feszegető YA-könyvek eveznek hasonló, kommersz címkézésű csónakban, mint egykor a ma felnőtt fantasyként ismert írások. A Vér és csont gyermekei keretében, - amiről már a megjelenése bejelentésének tájékán is ordított, hogy más, komolyabb és összetettebb -  megérkezett az a kötet, ami minden ízében rászolgált arra, hogy majd a későbbiekben a YA-fantasy-k új hullámának egyik példaértékű úttörőjeként emlegessék. A tavalyi év során három könyvet olvastam csak el, és kimondhatatlanul örülök, hogy pont ez köztük volt.

Fülszöveg:
Megölték ​az anyámat.

Elvették a mágiánkat.
El akartak temetni bennünket.
Itt az ideje a felkelésnek.

Zélie Adebola még emlékszik arra az időre, amikor Orisa földje zsongott a mágiától. Égetők gyújtottak tüzet, Árasztók terelték a vizet, és Zélie anyja, aki Arató volt, a lelkeket idézte.
Ám minden megváltozott azon az éjszakán, amikor eltűnt a varázslat. Saran király hatalomvágyból megölette a mágusokat, megfosztva Zélie-t az anyjától és a népét a reménytől.
A mágusok sötét bőrű, fehér hajú leszármazottait azóta is könyörtelenül elnyomják, de most lett okuk a reményre. Hála a király lányától, Amaritól megtudott titoknak, Zélie kap egy esélyt, hogy visszahozza Orisába a varázslatot, és felélessze a mágusok új nemzedékét. Ám tervének megvalósításában útját állja a kegyetlen trónörökös, Inan herceg, aki mindenáron be akarja fejezni, amit az apja elkezdett, és örökre el akarja tüntetni a mágiát.
Zélie, bátyja, Tzain és Amari együtt menekülnek Orisa félelmetes vidékein. Ám a legnagyobb veszélyt nem Inan vagy a zord vadon jelenti, hanem maga Zélie, akinek nehéz megtanulnia, miként fegyelmezze az erejét – és egyre erősebb vonzalmát egy ellenség iránt.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet (valamint jelen esetben a türelmet is) a Maxim Kiadónak! ~

Régóta áhítozok egy olyan irodalmi forradalom beindulásáért, ami végérvényesen agyontapossa azt az előítéletet, hogy a young adult kötetek nem nőhetnek túl egy előre kijelölt skatulyán, pusztán a felnőtteknek szánt műfajok ügyefogyott, vihorászó hugicái lehetnek. Régóta várok egy merész, provokatív innováció robbanására, ami a kereslet vak szolgálata helyett átformálja azt, kifeszíti a határokat, és tudatosan szembemegy az olvasói és technikai elvárásokkal. Tomi Adeyemi pedig útnak eresztette az első zászlóhordozót. A Vér és csont gyermekei határozottan nem azoknak a könyve lesz, akiknek az olvasás elsődlegesen a valóság elől menekülés egy szép, délibábkonfliktusoktól fenyegetett illúzióba. Ez egy érbevágó pszichológiai mélységgel rendelkező, nyomasztóan sötét, traumatizáló történetet, amelynek kifejezetten kényelmetlen lehet a forgatása, ugyanis nem engedi, hogy az emberek lustaságból, puhányságból vagy a lelki egyensúlyuk cirógatása végett ignorálják, ami összezúzhatná a fantasztikummal és az igazságos világműködéssel szembeni gyermeki vágyakat. Nem, a Vér és csont gyermekei rákényszeríti az olvasót, hogy fejest ugorjon a társadalom kivetettjeinek könyörtelen, véget nem érő, fekete spiráljába, hogy pár óráig magára vesse azoknak a bőrét, akik érintettségük okán nem élhetik meg az ignorálás privilégiumát.

A általánosságban egy „elnyomott csoport kontra - elvárhatóan elbukó - elnyomó” típusú cselekményt felvonultató fantasyban vagy disztópikus társadalomkritikában biztosít a szerző az olvasó felé egyfajta szülői oltalmazást, a távolságtartás lehetőségét, hogy anélkül szemlélhesse a drasztikus komponenseket, hogy ő maga megrázkódtatást élne át, egy sérülésmentes, és nem utolsósorban határokkal bíró empátiát ébreszt, viszont a Vér és csont gyermekei messzemenően ütősebben, realistábban és felnőttesebben juttatja érvényre az esszenciáját a társainál; - többek között a Harry Potter-könyveknél is - a sanyargató rendszer, az élet viszontagsága nem csak egy szál a sok közül, hanem meghatározó erejű. Alárendelődik neki minden. A benne élők bármennyire is rondán is kiábrándítóan hangzik ez, ébren és alva is hamvában halt harcot vívnak azért, hogy többé váljanak a létüket levakarhatatlan árnyékként kísérő traumáik összességénél. Bűntudat és kétségek aknázzák alá az előre haladást, a szükséges tettek véghezvitelét. Szorongást pumpálódik a legszebb pillanatokba is, hogy a legváratlanabb módokon szennyeződjenek azok be. Nem redukált ingerekből tákolt, összességében steril emlékek formájában bukkan fel újra és újra, nem temethető el az afrikai törzsek sokszínű, monumentális mondavilágból táplálkozó mágiarendszer és az adrenalint buzgón adagoló kalandok alá, nem löki periférián kívülre a közel sem misztikusnak vagy mindent legyőzőnek bemutatott, bimbózó romantikus vonzalom; minden alkalommal egy gyomorra mért ütésként tűnik fel a borzalom, újra átélik a karakterek, újra átéli az olvasó, méghozzá eredeti intenzitásában. Az élmény, amit Tomi Adeyemi az átszellemülés kiteljesedése során átad, felér egy gondosan megszerkesztett poszttraumás stressz szindrómával, csodálatra méltó és sokkoló bravúr a hamis megértéstudat és hamis támogatástudat lerombolására. A regény nem hajszol magasztos ábrándokat, nem akarja egy ideális világ felszínes ígéretével betömni az olvasó száját, ahol a jó eredendően győzedelmeskedik, a szegény, de dolgos és erényes ember elnyeri méltó jutalmát, a szeretet ereje adakozó hőssé változtatja  a goromba, zsugori vénembert, hanem irtja a remény legapróbb csíráját is. Nem nyúl ki az író „varázskeze” azokban a lehetetlen szituációkban, amikben egy ateista is buzgón imádkozni kezdene a magasabb rendű segítségért, a jogosan kijáró megváltásért, hogy megmentse a szereplőket a kíntól. A karakterek és az események fittyet hánynak a kívánalmakra, nem azt nyújtják, amit látni akar az olvasó, amiért már-már képletesen görcsbe rándul a lelke,  ami elrepítheti a mesebeli szőnyegen a boldogan, amíg meg nem… felirathoz. A siker apró töredékéért is keményen meg kell küzdeni, - s hogy félreértés ne essen, a sikert nem feltétlenül előrelépésként kell definiálni, hanem a hátralépés hiányaként – kiváltképp akkor, ha távolról sincs arányban az áldozatokkal, amiket követelt. A könyvmoly szólás-mondás azt tartja, hogy minden elolvasott könyv hozzánk tesz valamit, a Vér és csont gyermekei ennél különlegesebb, több, egy olyan mű, ami képes átértékeltetni az emberrel a gondolkozásmódját. Ennél fogva nem egyedül azt támogatom szenvedélyes meggyőződéssel, hogy elolvassátok, hanem azt is, hogy utána néhány napig ne olvassatok mást. Hagyjátok, hogy kifejtse a hatását, elgondolkoztasson, megnyissa a fejetekben azokat az ajtókat, amikről talán nem is tudtatok.

A szimbolizmus, a sorok között megbúvó nem egyértelmű, mély mondanivaló kétségkívül a „mániáimhoz” tartoznak, tehát elvitathatatlan plusz pontokat kezd iktatni nyomban az ötletgazda javára, ha effélékre bukkanok valamilyen alkotásban, különösen akkor, hogyha érzékelhető az elhintett nyomokból, - de nem olyan hervasztóan direktben, mint a speciel a Radírfejnél - hogy ezek egy tudatos, logikusan és aprólékosan felépített folyamatnak az eredményei, és nem csak a saját intuícióm szórakoztat. A Vér és csont gyermekei esetében a szerzői utószó nélkül, néhány fejezet leforgása alatt is világossá válik mennyire okos, átgondolt munka került megkaparintásra, mind a társadalmi üzenetet, mind a fantasy vonulatot illetően. Ráadásul a két szál izgalmasságát egy érdekes kontraszt is fokozza, mivel amennyire valóságos minták, események forráznak le az előbbi kereteiben, legalább annyira idegen, az általunk ismert realitástól már az atmoszférájában is eltérően mutatkozik meg az utóbbiban a felemelő összeszedettség. Aki csak tévénéző-üzemmódba kapcsolva pihenteti az agyát az Orisában kalandozáskor, lényegesen megcsonkítja az élményt, elsiklik a finom részletek, célzások felett, amik annyira nagyszerűvé, annyira hosszas elemzésért kiáltóvá varázsolják ezt az egészet. Nem véletlen, hogy a zárás értelmezésével is sokan falakba ütköztek azok közül, akik egy újabb, túlreklámozott sláger fantasy-t vártak az igencsak népes tömegből.   

Az Orisa mágusainak leszármazottjai; a választottak és a potenciális varázslóvéna nélkül születettek; a kosidánok közti viszonyban, illetve a feketék és a rendőrség közti viszonyban kísérteties létszámú párhuzam fedezhető fel még úgy is, ha nem tudatosan ezeket hajkurássza az olvasó. Elég csak a mindent behálózó, negatív előfeltételezésre gondolni, ami a világépítés vázát adó állapotokhoz vezetett, vagyis ha valaki hófehér hajú, sötétbőrű választott, akkor nyilván kezelhetetlen, civilizálatlan, ámokfutó bűnözővé, mi több, mészárossá válik, amint egy kis hatalomhoz, azaz mágiához, vagy csupán normális életkörülményekhez jut. „Mert a férgek ilyenek”. Nem is beszélve azokról a jellegzetes esetekről, amikor a többszörös túlerőben lévő rendfenntartók nyilazni kezdenek egy fegyvertelen választott gyerekre, mert „mi van, ha esetleg váratlan támadást fontolgat”, ugyanezt teszik mindenféle felelősségre vonás és korlátozás nélkül a rendőrök is a feketékkel, ha kisgyerekről, ha felnőttről van szó. Mindenki ismeri még óceánnyi távolságról is az üres magyarázkodásokat, mosdató szövegeket,  „bepánikolni emberi dolog, nem lehet elvárni ilyen veszélyes szakmában, hogy mindig teljes hidegvérrel cselekedjenek, inkább ők lőjenek először a gyanúsítottra, minthogy megsérüljenek [hiszen az ő épségük, az ő életük fontosabb, az ő családjuk vesztesége fájdalmasabb lenne]”. Megalapozottnak állítanak be mind a hibát elkövető érintettek, mind az ő álláspontjukra hajlók olyan magatartásbeli és hivatalbeli intézkedési módokat, amit a többség és a kivételezettek közé tartozókkal szemben egyértelműen nem engedhetnének meg maguknak, jogosnak állítanak be olyan irracionális félelmeket, amik nem táplálkoznak egyébből, mint a fegyver előnytelen végén álló kinézetének és kultúrájának a másságából. Emellett szájízüknek megfelelő, tetszőlegesen kiragadott általánosításokkal növelik az elrugaszkodott ellenségképet. Noha a tények elferdítése nem tartozik a könyv hangsúlyos témái közé, mégis kísérti, dróton rángatja a karaktereket akár tudat alatt is, és közhírré kiáltja, bármennyire is realistának tartják magukat az emberek, ez megint csak egy önbecsapó, kegyes hazugság, mert elsősorban azt hiszik el, amiben hinni akarnak, ami igazodik az előfeltételezéseikhez. Ami idomul egy sarkított, fekete-fehér világképhez, ahol a diszkrimináció nyilván valódi veszélyen, soha meg nem ismétlődhető rossz tapasztalatokon nyugszik, vagy ahol a véreskezű diktátornak nyilván egyetértői az utódjelöltjei is. A mágia ellenzői közül még az ingadozók látószöge is arra az emlékezetes példát statuáló égetőre szűkült, akinek a tombolása beigazolta, hogy az előítéleteik megállják a helyüket, nem pedig a már említett, lelőtt gyerekek egyikére, a számtalan veszteséget átélt ismerőseikre vagy a megtorlásként lemészároltakra. Mint amikor a média a legnagyobb tömeghisztériát és tömegparanoiát kiváltó hírre helyezi, míg a közvetíteni kívánt koncepciótól eltérő nagyobb mennyiségűről elmozdítja a fókuszt. A narráció egyik kiemelkedő előnye, hogy három olyan nézőpontkaraktert mozgat, akik merőben eltérő formában, de hasonló intenzitással szenvednek a mágusokat és választottakat irtó, sanyargató Saran király rezsimjétől, mintegy azt mondva… tévedés, hogy egy ilyen társadalmi jelenségre rá lehet húzni, hogy csak az ő problémájuk, ezzel megint csak távolivá, összességében irrelevánssá csökevényesítve a gondot.

A világépítés értelemszerűen elsősorban Orisára koncentrálódik, aminek az oka nem kizárólag abban merül ki, hogy a birodalmon belül utaznak a szereplők, miközben mindenki próbálja teljesíteni a maga küldetését, hanem kiterjed arra is, hogy egy diktatórikus társadalom - vagy akár csak egy diktatórikus háztartás is - képletesen leszakad a külvilágról a benne lévők számára, egy zárt héjnak tetszik, amin kívül nem létezik más. Ám néhány pillanat erejéig megpedzegette az írónő, hogy mi lapulhat a határokon túl, ezért táplálok némi reményt arra vonatkozóan, a következő kötetben megismerhetem a környező tájakat is. Ezt a reményt pedig mi más korbácsolhatta volna fel, mint az, hogy mennyire fantasztikus munkát végzett Orisával? Imádtam, hogy mennyire szembeötlően nem európai környezet fogadott, hanem veszedelmes dzsungel, lélegzetelállító piramisok, felhők közé nyúló hegyvonulatok, perzselő sivatag és sokszínű, több istenhiten alapuló világnézet, más szóval egy olyan történelem, ami végre nem az európaiak, a gyarmatosító ősök elbeszélésén, örökségén alapul. A regény nyelvezete - különös tekintettel a leírásokra – adja meg az első lökést a fantázia megelevenedéséhez, szokatlan, szinte művészies a hangulata, de távolról sem erőltetett, affektálós megvalósításban.  Nem azok az egyszerű vagy trendi kifejezések, fogalmazási fogások köszönnek vissza túlnyomórészt, mint amik a mi valóságunkban használatosak, elvégre a kulturális különbség, egy új világ nem hiteles egy földhözragadt, ismerős szövegezéssel. Abszolút értékeltem azt is, hogy a birodalmat benépesítő, különleges állatokról nem adott részletes leírásokat, nem akarta kényszeresen az olvasó szájába adagolni, milyen földi állatokból vagy mitológiai teremtményekből gyúrta őket össze, a nevükkel és az afrikai gyökerekkel adott egy támpontot, és behúzta a határt. Ez csöppet sem akadályozta az emészthetőséget, sőt, az olvasó rövid időn belül magabiztosan mozoghat általa mind a főszereplő szülőfalujának környékén, mind a vadonban, ahogy Zélie számára, természetesek voltak a látottak, mint ezen világ szülöttjének, úgy az olvasónak is azzá válnak. Az egykori mágusklánok is hasonlóképpen kerültek megismertetésre, noha a könyv elején található róluk egy jegyzék az eligazodás könnyítéseként, a történeten belül nem lexikális stílusú értekezések, hanem érzékletes szemléltetések adagolják az információkat. Aminek következtében nem csak azt lehet megtudni, mi az alaperejük, hanem a gyakorlati hasznosításukról is kirajzolódik egy korrekt kép; az elemi mágia nem tűzgolyók vagy sziklák dobálásában merül ki, Tomi kiléptet a sablonból olyan képességeket is, amiket nem igazán szoktak piszkálni. A klánok közül érintőlegesen a legtöbb bemutatásra került, miután elkezdett Orisába visszaszivárogni a mágia, viszont a kettő megkockáztatom legérdekesebbre lehetett egyelőre igazán komplex rálátást kapni, és még ezeknek a soroknak a gépelése közben is bajban vagyok annak eldöntésében, hogy a lélek, a szellem és az álmok mágusainak (összekötők) vagy az élet és halál mágusainak (aratók) képességtára ragadott meg jobban. Az aratók mágiájához inkább a vagányabb, harcosabb oldalam húz, hiszen kiemelkedően félelmetes, impozáns hatalmat tartanak a kezükben, aminek a felhasználási lehetőségei pusztán a használójuk stratégiai érzékének határainál érnek véget, illetve áthatja egy bizonyos sötét, rejtélyes misztikum az alvilági sík magába foglalásával. Ugyan az írónő a joruba vallásból inspirálódott a mágusok spiritualitásának megalkotásakor, időről-időre felsejlettek előttem vuduhoz kapcsolódó szálak, az aratók holtakat segítéséről például rövidesen eszembe jutott Baron Samedi; ez jól reprezentálja, hogy a legtöbb mitológia, teológia kölcsönöz egymástól elemeket, hatnak egymásra. Az összekötők mágiája meg az elméletibb, filozofikusabb oldalamat szólította meg, az érzékek megzavarása és az illúziók keltése persze nem kevésbé hatékony és tekintélyt ébresztő fortély, viszont még kevésbé kézzel fogható, egy mágiamentes világban élőnek még elvontabb, pláne az asztrális vonal. Telhetetlen vagyok, tudom, de a „Milyen mágus lennék?” kérdésben úgy járnék el, mint aki kevert házat választ magának a Roxfortban, elfogadnám mindkettőt.

A karaktergárda kész kincsesbánya, kiváltképp azoknak, akik pszichológiai érdeklődéssel rendelkeznek, ugyanis nem a gyakorta forgatott sablonok nyomán lettek kidolgozva, a viselkedésük és a gondolataik mögött megtalálható az a lélektani mélység, ami alkalmassá teszi őket nem csak arra, hogy kiemelkedjenek a lapokról, hanem arra is, hogy ne lehessen őket egyértelműen kezelni; bizony analizálásra van szükség, ha valakinek el akarjátok érni a bensőjét, ha valóban meg akarjátok ismerni őt. Sokkal inkább hasonlítanak valódi emberekre, mintsem könyvszereplőkre, ezáltal a maga nemében mindenki kiemelkedő, érdekes. Nem aszerint a leegyszerűsített képlet szerint jók, hogy rokonszenvesek-e az olvasónak, azt csinálják-e, amit szerinte tenniük kellene, hanem az észszerűségükből fakadóan. Azonban azt fontos már letisztázni, hogy a Vér és csont gyermekeiben ez az észszerűség nem abban mutatkozik meg, mennyire működnek összhangban a cselekményvonal követelményeivel, az úgynevezett „külső elvárásokkal”, hanem aszerint, hogy mennyire működnek összhangban a saját elméjükkel, a pszichés hátterükkel. Mint annak már többször hangot adtam, itt mindennek súlya van; egy-egy történés nem csak egy jelenet az aktuális fejezetben, ami után lehet ugrani a következőre, az újabb ingerbombára, mintha mi sem történt volna, hanem kihat a megélőik későbbi viselkedésére. Valamennyi szituáció, aminek kiteszi az írónő őket, valamennyi élmény, amit felfed a múltjukból befolyásolja azt, hogyan funkcionálnak az életben, milyen reakciókat adnak a jelenben fellépő ingerekre. A személyiségük alapját kvázi a legszörnyűbb élményeik szolgáltatják a hősöknek és a gonoszoknak is, így a pszichéjükre koncentrálva összeáll a kirakós, a szereplésük teljes időtartama alatt érthető és megalapozott, hogy mit miért csinálnak. Erre a szájhúzók rámondhatják, hogy megakasztja ez a karakterkezelési technika a történetet, és elrontja a közönség kedvét, de a magam részéről már rettentően untam azokat a szereplőket, akiknek meghalnak a szüleik, verés vagy nemi erőszak áldozatai lesznek, aztán nincs az ég világon semmi bajuk, olyanok, mint előtte, úgyhogy amit Tomi Adeyemi mutatott, az egy igen értékes fejlődés. Továbbá elvitathatatlanul szükségszerű is. Realizálta a megrázkódtatásokat, amiket bár könyvekben és filmekben természetesen adagoltak eddig is, mert kell az izgalom, a konfliktus, viszont úgy is mutatják be őket, hogy egy személyesen nem érintett ember azt hiheti, ezek nem nagy dolgok tulajdonképpen, ha a végkifejlet pozitív, ezzel valamilyen szinten megágyazva annak, hogy ha a valóságban találkoznak hasonlóval, azt is lelegyintsék, „lapozzál már” alapon. Hasonló törekvéssel korábban a Köd és harag udvarában találkoztam, de az jóval felületesebb volt ennél.

A három nézőpontkarakter közül az elsőszámú főszereplő, Zélie Adebola az, akin a legintenzívebben megmutatkoznak a fentebb leírtak, a birodalom valamennyi felnőtt mágusának kiirtását szolgáló Lerohanás, az anyja láncra verése és kivégzése, az apja katonák általi félholtra verése, a kényszermunkatáborba kerüléstől rettegés, az állandó lealacsonyító diszkrimináció, az anyagi élhetetlenség végigkísérik minden lélegzetvételét, a bensője kvázi egy soha véget nem érő rémálomban vergődik – majd ehhez csatlakoznak még az újabb és újabb külső hatások értelemszerűen. A legirgalmatlanabb törés mind közül az anyjához kapcsolódik, a halála és annak körülményei egy olyan embertelen, leküzdhetetlen fájdalomkupac a lányban, ami egyaránt támad véletlenszerű emlékbetörésekkel, és egyaránt kerül előbb-utóbb a felszínre akármilyen negatív történésen át. Ha pedig alkalomadtán ki-ki robban abból a görcsből, ahová Zélie rendre lefojtja… akkor veszedelmes. Mágiaként manifesztálódva elpusztítja, ami az útjába kerül, gondolatként, érzésként pedig ledönti a lábáról, szinte megfojtja, szétszaggatja azt, aki megtapasztalja; az-az összekötő mágus, aki bepillantott az elméjébe, példának okáért fel sem tudta fogni, hogyan bírja mindezt elviselni, folyamatosan magában tartani. A szenvedése egy fékezhetetlenül marcangoló vadállathoz hasonlatos, mellbe vágja az olvasót, valami leírhatatlanul hiteles, - nem pedig egy díszlet, amiért kötelező jelleggel sajnálni kéne a főszereplőt -  amiben erősen közrejátszik, hogy az írónő elmondása szerint minding is az anyja elvesztésétől félt a legjobban. Zélie egy egészen specifikus esetnek tetszik több ízben is, kevés másik főszereplővel említhető egy lapon, viszont az azonosulhatósága ezzel élesen ellentétben áll, nem távolabbivá viszik a hangsúlyos vonásai, a karcosságai, hanem beszippantanak, mint egy fekete lyuk. A személyiségünk majdhogynem teljesen fordítottja a másikénak, Zélie abszolút érzelmi vezérlésű, én racionális beállítottságú vagyok, ő a tettek embere, én meg az elméleteké, mégis a teljes könyvmoly pályafutásomat, a legnagyobb, legrokonszenvesebb kedvenceimet is latba véve Zélie volt az, akivel a leginkább eggyé tudtam válni, a belső sötétségében és démonaiban a sajátjaim visszatükröződését láttam. Előrántják a monológjai, vívódásai a szekrény leghátsó polcáról az olvasó csontvázait, azokat törött, gyenge, elviselhetetlen szeleteit, amiket az ember a saját agyában is gondosan kerül, és ez a hatás ugyancsak nem a véletlen műve; Zélie a kemény kéreg alatt nem csak alapvetően érzékeny lélek, hanem borzasztóan önostorozó alkat is. Nem passzióból kesereg, nem sajnáltatja magát, - ezen a téren se egy klisé halom - hanem igazi könyörtelen mércéket alkalmaz önmagával szemben, akármit vetnek a szemére a környezetében lévők, akármennyire is abban a meggyőződésben vannak, hogy nincs tudatában a tétnek az impulzív természete miatt… nem bírnak olyat mondani neki, amivel jobban bántanák, mint amennyire ő bántja saját magát. Állandóan. Szóval a különleges ereklyék felkutatásáért folytatott küldetés se egy fáklyásmenet: noha az első fejezettől evidens, Zélie a cselekmény „kiválasztottja”, nem vak küldetéstudat és feljogosítottság-illúzió hajtja. Kételyek gyötrik a várakozási időben és az akciók során is azt illetően, hogy ezt a felelősséget okos dolog volt-e épp az ő vállára helyezni, világosan látja a hibáit, azokat a tényezőket, amik kudarcra ítélhetik az expedíciót, ezzel örökre megpecsételve az összes olyan orisai sorsát, aki képes lehet a varázslásra, vagy aki egy ilyen személynek a rokona. Mégis… dióhéjban nem létezik számára választás, ha nehéz, ha nem megy, ha fogalma sincs róla, mit kellene tennie, mindig le kell küzdenie a saját bizonytalanságát, össze kell ráznia magát, - jórészt egyedül, mert habár megvannak a segítőtársai, valamint azok, akik sokat várnak tőle, nincs mögötte olyan egységes, szervezett védvonal, mint más főhősöknél - és mennie kell tovább, mert muszáj. Ezt az előretör-elhátrál-vár-előretör koreográfiát táncolja az élete minden területén, amitől még inkább felértékelődik az olvasó szemében valamennyi apró eredménye, óriási akaraterő és szívósság hajtja. Ugyanakkor bármennyire imponáló is a lénye, kétségtelenül elkeserítő, hogy hogyan válhatott ilyenné, hogyan alakulhatott ki az a masszív kéreg, ami jó pár híres, nehézsúlyú harcos karaktert falhoz lapulásra késztetne. Azt nevetséges túlzás lenne állítani, hogy a történet egésze alatt egyetértettem vele, de nagyon megkedveltem, és kellemes meglepetés volt az a bújtatott áldozatkezelési kritika is, amit a fülszövegben említett vonzalmi szállal beleszőtt az írónő. Bár Zélie ennél messzebb nem is állhatott volna a „meglátom a jó pasit, és az agyam a fülemen keresztül katapultál” reakciótól, mind az olvasók tetemes tábora, mind a testvére keményen bírálták azért a kimondottan kis teret magának követelő érdeklődésért, amit a herceg iránt kezdett mutatni, mert nem a helyzetéhez csatlakozó elvárásokhoz illően viselkedett. Mintegy, ha nem kizárólag a küldetés foglalkoztatja minden másodpercben, hanem egy-egy szusszanás erejéig egy fiú is, – afféle huszadrangú tényezőként az egészhez képest, ami még csak nem is jelentett garanciát arra, hogy nem ölik meg egymást végül – akkor nem lehet hős -> ha valaki nem apácaéletet él, és nem szerez komoly fizikai sérüléseket védekezés közben, akkor nem lehet erőszak áldozata.

A zsarnok király gyerekei, Amari hercegnő és Inan herceg birtokolják a kettő másik mesélő hangot. A testvérek szintén messzemenően érdekes és gondosan felépített szereplők, de a kettőjük között fennálló dinamika, a párhuzamok és a kontrasztok által bontakoznak csak ki az izgalmas részeik, igazán figyelemre méltó jelenség az övék. Egyszerre hatnak totálisan eltérőnek és tökéletesen megegyezőnek. Ennél bravúrosabban nehezebben lehetett volna elkapni a testvéri kapcsolatuk lényegét, magától értetődően nagy vonalakban ugyanolyan ingerek formálták őket, ugyanaz a megveszekedett szadista nevelte mind a kettőjüket, de az írónő nem feledkezett meg róla, hogy önálló identitással rendelkeznek, ezért bár több egyező minta is felbukkan az alapvető működésükben, ezek mégis másféle gondolatokra, tettekre sarkallják őket. Ennek nagyon örültem, ugyanis a testvérpárokat túlságosan hajlamosak az írók vagy egyetlen kollektív tudatként kezelni, vagy háttérbe szorítani az egyiküket, tévesen azzal közvetítve a testvéri köteléket, hogy ők külön-külön nem egész emberek. Amari és Inan azonban talán a leginkább egymástól függetlenül mozgó karakterek az egész történetben, mindketten a maguk útját járják, ami érintőlegesen kereszteződik legfeljebb szerves értelemben.

Első pillantásra, egy felületesen szemlélődő számára Amari tűnik a gyengébb jellemnek és Inan az erősebbnek, elvégre Amarit lebénítja az apjuk kegyetlenkedése, Inan meg összeszorított foggal tűri az örökösi posztjának velejáróit, nem szívbajoskodik bepiszkolni a kezét, elfojtani az érzéseit a kötelességért. Amari kevésbé határozott azt illetően, mit kellene csinálnia, habár ellopta a tekercset, ami képes lehet visszahozni a mágiát, miután az apjuk kivégezte miatta a legjobb barátnőjét, a palotából megszökve már-már azonnal egy másik ember segítségét keresi, meghúzódik a háttérben az összetűzésekkor. Inan pedig megkapja az apjuktól a parancsot, máris rögeszmés céltudattal nyomul előre a lopott ereklye visszaszerzéséért, nem látva maga előtt mást, nem ismerve pihenést, természeti és emberi akadályokat, rövidesen az irányítása alá von minden felmerülő helyzetet. Titokzatos módon mégis Amari az, aki fellázad az apjuk ellen, aki függetleníti magát a lelki elnyomás alól, és Inan az, aki követi az apjukat, aki látszólag képtelen szabadulni ugyanebből az elnyomásból. A dolog mibenléte valójában közel sem megfejthetetlen vagy szürreális, és ugyanez elmondható arról az impozáns karakterfejlődésről is, amit Amari járt be a palota kapuinak elhagyásától az utolsó oldalig, hiszen ami mindezeket lehetővé tette, kezdetektől fogva ott volt a lányban - ezt megtámogatja az a tény is, hogy a neve jelentése „egy olyan személy, aki örökké erős és szeretnivaló”. Bármennyire is közhelyesnek hangozhat, Amari ereje pont azokban a vonásaiban rejlik, amik miatt gyenge szépléleknek minősíthetnék, az érzékenysége, az empatikussága, a visszahúzódó természete, a szükségtelen erőszaktól való ódzkodása képezték az ellenállása pillérét egészen gyerekkorától kezdve, ezek és a belőlük szárba szökkenő „csalódások” álltak annak az útjába, hogy az apjuk a saját képére formálhassa. Folyamatos passzív ellenállást folytatott az apjuk ellen éveken keresztül azáltal, hogy képtelen volt megtenni, amit elvárt volna tőle, Saran és Inan szemszögéből ez úgy festett, hogy Amari túl gyámoltalan és puhány volt ahhoz, hogy felnőjön a szerepéhez, ám ez egy durva tévedés. Amari volt az egyetlen ember az udvarban, akinek az akarata megtörte a királyét, az egyetlen, aki felett nem tudott uralkodni minden igyekezete ellenére se. Ez már önmagában is egy roppant beszédes eredmény. Azonban ez pusztán a történet előzménye, a jelenben tovább fejlődött, még inkább kilépett a komfortzónájából, és a passzív ellenállást aktív ellenállásba fordította, ami egyre látványosabb és látványosabb megnyilvánulási formákat öltött magára. Futólag egy macskafélét társítottak a sztoriban hozzá lélekállatként, és amennyire apróság, kis színes kategória volt az információk tengerében, legalább annyira jól le is írta a lány természetét; a macska sem követi az utasítást gondolkozás nélkül,  az erőszakos nevelésre a macska is befordul, a macska is inkább visszahúzódik a felesleges konfrontálódástól, és arra az összecsapásra tartogatja az erejét, amire tényleg szükség van, és még sorolhatnám. Míg a testvére újra és újra hagyta, hogy az apjuk éket verjen közéjük, egymás ellen küldje harcba őket, mind a „kiképzésük”, mind az ereklyéért folytatott hajsza során, addig Amari nem ment bele ebbe a játékba se. Felismerte, hogy Inan is ugyanannak az ördögi körnek az áldozata, amibe őt is be akarták lökni, amióta az eszét tudja, hogy nem ő az-az ellenség, akivel foglalkozni kell, és ösztönösen a probléma forrásának a hatástalanítására, azaz az apjuk rezsimének a megdöntésére koncentrált. Idealista benyomást kelthet, de egyáltalán nem elrugaszkodott, pontos az emberismerő készsége, tisztában van vele, ki az aki menthető, ha akarni kezdi a változást, és ki az, aki menthetetlenül romlott – akivel nincs értelme alkudozni és közös nevezőt keresni. Noha Zélie a mágia oldalán álló társaság központi figurája, fokozatosan Amari fejlesztette és elsajátította azokat a tulajdonságokat, amik nem pusztán függetlenebbé és kiegyensúlyozottabbá, hanem még arra is alkalmassá tették, hogy a jövőben felvehesse a vezetői szerepet, amihez alkalmatlannak és egyszerűnek ítélték.

Inan egy számtalan izgalmat és bosszankodást tartogató egyén, őszintén szólva én is eléggé hadilábon állok vele. Egy baljós kérdőjelet, egy szürke foltot képez az egyre élesebben kirajzolódó oldalak között, ugyanis minél több időt tölt az olvasó a fejében, minél jobban megismeri a belső világát, átlátja a vívódásait és az ezekhez járuló spirálokat, annál homályosabbá válnak a szándékai, annál lehetetlenebb meghatározni, mi lesz a következő lépése. Mondhatni egy ketyegő bomba, amiről nem tudni, melyik fronton robban majd fel. A kívülre sugárzott összeszedettsége és acélossága mögött olyan tehetetlen káosz húzódik, amit megkockáztatom, hogy Amarinál a legmegtörtebb pillanatainál se lehetett látni, a srácnak a könyv lényegében egy szűnni nem akaró, kolosszális egzisztenciális válság. Ráadásul minél kacskaringósabb utat jár be Orisa térképén Zélie-ék üldözésének elhúzódása következtében, ez annál kezelhetetlenebbé válik; a mérgező környezettől, az elnyomó befolyásolótól való távolságtartás Saran nyomását feloldja, a kétségeit pedig bebetonozza. Ez pedig totálisan ellentétes Inan szemléletével. Az apjuk szigora belőle csillapíthatatlan megfelelési kényszert váltott ki, minél többször belerúgott, minél többször megalázta, ő annál kétségbeesettebben tepert, hogy megugorja a kívánt mércét, kvázi a létezése fő céljává vált, hogy kivívja az elismerését, és ezáltal megszerezze a szeretetét. Valahányszor megingott a kutatóexpedíció levezénylésében, rögtön arra gondolt, mit tenne az apjuk, szinte vallásos áhítattal menekült Saran jól bemagoltatott ideológiai tanításaiba a valóság elől. A tőle kapott bábu stresszoldásként való szorongatása is jelzi, hogy a világképének az alapköve, kibillenthetetlen biztos pontja a király. Viszont Inan részéről sem megpróbáltatásoktól mentes életforma Saran követése, az elvakultságát és a szadizmusát látva az ő gyomra is meg-megremeg, mégis minduntalan magára erőszakolja, hogy higgyen benne, az apjuk a mindenki számára helyeset parancsolja, ha ezt az alattvalói nem is bírják megérteni „időnként”, mentegetnie kell ahhoz, hogy ne okozzon a fennállónál is komolyabb disszonanciát a szolgálata. Zélie a múltja ellen harcol, Amari az apjuk ellen harcol, Inan pedig önmaga ellen. Ösztönösen érzi, hogy mi lenne a helyes, ugyanakkor egy még erősebb ösztön állandóan azzal ostromolja, hogy Sarannál az igazság, és mivel – ahogy arra már kitértem – ha elhatározza magát, akkor megállíthatatlanul képes küzdeni a kitűzött cél eléréséért, kíméletlenül marcangolja magát. Legalább olyan irgalmat nem ismerő kritikusa önmagának, mint amilyen Zélie, elsősorban ebből fakad a csatározásaik során felszínre törő, képlékeny szimpátiájuk is, nem százszázalékosan tudatosan, de felismerik a másikban ugyanazt az önsorsrontó mintát, amit művelnek, és a különböző céloktól függetlenül is egymáshoz vonzza őket ez a kimondatlan megértés. Mivel Zélie nem táplál kétségeket annak tekintetében, mit akar elérni, így nem okoz nála ez érdemi zavart, nem akasztja meg benne, hogy végezze a dolgát, ám Inanról már ez nem mondható el. A tény, hogy van valami Zéliben és a mágiában, ami megszólítja őt, egy újabb akadályt gördít elé. Egy újabb okot ad, hogy bírálja… és ezután gyűlölje is önmagát, elvégre a mágia minden rossz forrása, Saran ideológiája szerint kvázi főbenjáró bűn, hogy nem undorodik tőle minden ízében. Ez a reakció egyszerre szörnyű és érdekes pszichológiailag, a készen kapott sablontól eltérő tapasztalatok, élmények nem arra ösztönzik, hogy átgondolja a sablon helytállóságát, hanem, hogy önmagát is „rossznak” tartsa, ez még egy rendkívül intenzív szemléltetőeszköze annak, pontosan milyen mélységben rendeli alá a személyiségét az apjuknak, hogyan fest a fontossági sorrendje. Kidolgozásilag hibátlanul korrekt, azonban óva intő és elkeserítő precedense, hogy mennyire nehéz kiszabadulni egy bántalmazó hatásköre alól, mennyire könnyen vissza lehet csúszni egy-egy rövidebb távú elszakadás után is, mert hiába toxikus, hiába kíséri szenvedés, még mindig biztonságosabbnak tűnik az áldozatnak, mint egy az egyben kikukázni az egy életen át felépített felfogásmódot, hogy utána homlokegyenest máshogy, a nulláról ismét felépítse. Az ismeretlen, új élet ismeretlen lehetőségei és ismeretlen változói bénító erejűek egy elnyomásban kondicionált elmének, akkor is, ha érezhetően pozitív hatással vannak rá egyébként. Változó időközönként kipróbálhatta mind Inan, mind az olvasó, hogy milyen lenne, ha megtenné azt a nagy lépést, amiben a húga már beelőzte, ha elszakadna, és a betekintő igencsak ígéretes volt; Inan stratégiai érzéke és megfigyelőkészsége is a helyén van, gyorsan tanul, gyakorlatias, és az motiválja, hogy építsen, nem pedig a rombolás. Csak, ugye ebben a világban az egyszerűség… nem ismert fogalom. Szereplőfronton az érdekel a legjobban, hogy a második kötetben az ő sorsa hogyan alakul majd, mennyire tudja majd tartani a mostani ingázás után a választott irányt, hol köt ki véglegesen.

Rólam egészen köztudott, hogy a gonosz karaktereket is kedvelni szoktam, a Csillagok háborújából Palpatine a kedvencem, a Halállistából Light, a Hannibal-sorozatból pedig a címszereplő, - csak elenyésző számú példát említve - ezáltal jogosan merül fel a kérdés, hogy a Vér és csont gyermekei fő ellenségéhez, Saran királyhoz milyen viszony fűzhetett. Nos, egy mélységesen visszataszító és megvetendő embernek tartom, három olyan megmozdulást is produkált csekély aktív szereplése során, ami visszavonhatatlanul ellehetetlenítette, hogy máshogyan kezeljem, mint a valódi sorozatgyilkosokat; az elméje foglalkoztat, de szimpátiát vagy bármi egyéb, pozitív töltetűt nem bírok érezni iránta. Tagadhatatlanul érdekes figura, egy komplex életúttal, ami kiemeli a fantáziátlan, egysíkú zsarnokok tömegéből, olyannyira, hogy nemhogy zokszó nélkül, hanem lelkesen is elolvasnék egy előzménykötetet, ami azt taglalja, hogyan vált belőle az a rettenet, amit Zélie idejében megismertem. Ám a róla kialakított véleményemen nem tudna változtatni egy ilyen történet. Tomi Adeyemi az ő megalkotásakor is mert merész lenni, és olyan területeket feszegetett, amiket a közfelfogás szerint nem tanácsos egy abszolút romlott antihős tálalásakor. Pont ezektől lett hiteles, ezért váltott ki undort, és képes az olvasót azokra az emberekre emlékeztetni, akiket a legjobban megvet, mert életszerű, nem a mesék kőbe vésett szabályainak engedelmeskedik. Teszem azt, Saran tud szeretni, méghozzá nem abban jelképes, különös értelemben, mint ahogy Voldemort kötődött Naginihez, hanem mint egy normális ember, Inan többször is hangot adott neki, hogy a szeretője mellett olyan volt, mintha kicserélték volna. Nem ismert rá a saját fia, annyira nem lehetett látni azt az oldalát a hétköznapokban. És ez zavar az Erőben. Az ideál azt mondja, hogy a szeretetre való képesség egy magasztos vonás, ami kiemel a szörnyetegek közül, ami emberivé tesz, ez szokott lenni a választóvonal az antagonista és a sötét antihős között is, erre hivatkozva szokták részleges felmentésre érdemesnek minősíteni az utóbbit. Saranon át látja az olvasó, hogy a valóságban, - avagy egy realisztikusabb fantáziában – nem léteznek ilyen végletes törvényszerűségek, nem ennyire egyszerűen megfogható a jó-rossz viszony, és hogy nem létezik eredendő gonosz. Saran bizonyára nem ilyennek született, az őt ért impulzusokra adott reakciói, a saját döntései tették ilyenné, sorsnak és magasabb rendű oknak ehhez semmi köze. Amennyire lehet hinni az ő tolmácsolásának, fiatalkorában sem ilyen volt, megvolt rá az esélye, hogy más legyen, mint ahogy a gyerekeinek is, de ő nem élt vele, helyette a népirtásban kiteljesedő fanatikus gyűlöletet választotta, és az egész birodalom ugyanerre nevelését. Valahányszor a „nem” mellett döntött egy válaszút előtt állva, egyre távolabb sodora magát a visszafordulási lehetőségtől. A manipulációja pazarul lett kibontva, hiába dogmákat és szubjektivitástól torzított, paranoid félelmeket közvetít, fel tudja ébreszteni a gyanúját kimondottan sokáig, - pláne Inan szemszögében – hogy neki van valójában igaza, és a hősök járnak tévúton. A történet mélyebb üzenete szempontjából magától értetődően átkozottul morbid és ocsmány lett volna, ha ez beigazolódik, trükkök ide vagy oda, végig világos, a király az, aki téved. Ám csakis kizárólag a cselekmény vezetését nézve működhetett volna minden további nélkül egy ilyen alternatíva is, annyira jól fel lett építve az a mese, amit mind a népe, mind a fia butítására alkalmazott. A mágiához való hozzáállás végig komoly dilemmát képez a pozitív és negatív karaktereknek is a sztoriban, de a főként mesterségesen generált veszélyeitől függetlenül is az csakis a rossz „megoldás” lehet az elnyomottak bosszújának, esetleges túlkompenzálásának az elkerülésére, hogy a láncaikon hagyják őket.

Még szót ejtenék Zélie bátyjáról, Tzainről, aki bár nem kapott külön nézőpontot, mégis az elejétől a végéig az események sűrűjének résztvevője volt; ő is főszereplőnek, szigorúbb megközelítéssel fő mellékszereplőnek tekinthető. Bevallom, Tzain az értékelés írásának az elkezdése előtt nem mozgatott meg túlságosan, afféle tipikus védelmezőnek tetszett a főszereplő mögött, akinek a funkciója, hogy támogassa, kövesse őt, nem pedig az, hogy magának követelje a rivaldafényt. Még most sem dobálóznék olyan hirtelen és túlzó kijelentésekkel, hogy megszerettem vagy meg tudta ragadni a fantáziámat. A megismert jellemvonásai is kimerülnek nagyjából azokban a nemes, de nem túl izgalmas vagy kirívó tételekben, miszerint családcentrikus, hűséges, felelősségteljes és egyenes, mindazonáltal súlyos hiba lenne ennyivel elkapálni. Ő is bőven tartogatott olyan gondolatokat, olyan mélységeket, amik papírra kívánkoztak volna, viszont saját mesélő hang híján nem voltak annyira hangsúlyosak, mint a másik három főbb szereplő esetében, helyette inkább az itt-ott elejtett tények beszéltek. Inan és Amari esetéhez hasonlóan Tzain előtörténete is összefonódik a Zélie-ével, ő is átélte mindazt, ami Zélie-ben életre hívta azt a bizonyos fekete lyukat. Ugyanúgy gyerek volt, amikor megölték az anyját, és kb. magatehetetlenné tették az apját, és ott volt még mellette a húga, aki egyrészt totálisan összeroppant, másrészt választott létéből adódóan az fenyegette, hogy valamikor a jövőben ugyanarra a sorsra juthat, mint az anyjuk. Tzain támasznyújtásra alkalmas felnőttek nélkül maradt, és ott lebegett a feje felett a veszélye, hogy a testvérét is elveszíti, arra kényszerült, hogy eltemesse a saját megrázkódtatásait, és felelősséget vállaljon mind az apjáért, mind a húgáért, mind önmagáért. Ha ő nem veszi magához az irányítást, akkor menthetetlenül széthullott volna, ami a családjukból maradt. A felfoghatatlan terhet egyedül vitte, és nem akadt senki, akivel meg tudta volna osztani, akivel némileg oldani tudta volna az elfojtásait, nem volt rá alkalma, hogy kicsit magát helyezze előtérbe a folytonos másokért aggódás helyett. Ezáltal érthető, hogy Zélie vakmerő akcióira miért reagált sokszor indokolatlanul hevesen, veszélybe sodorta azt a kártyavárat, amit erőn felüli áldozathozatallal úgy-ahogy egyben tartott. Ezek képezték a „már nem fér bele” kategóriát, azzal meg tudott küzdeni, hogy ezeket kell tennie a boldogulásukért, de azt, hogy ezt értelmetlenül teszi, hogy netalántán kudarcot vall, már nem. Tehát az ő szemszögéből a viselkedésének megvolt az értelme, mint majdhogynem minden karakternél, szubjektíve mégis felmérgelt, amikor Zélie-n töltötte ki a megingásait, a tűrőképessége felőrlődését. Amikor az arcába vágta, hogy a kialakult helyzetért ő tehet, hogy valamilyen szinten teher… mikor alapjáraton is tehernek tartotta magát.

Már az eddigiekben is megeshetett, hogy ismételtem magamat, ezért a szokásos, összefoglaló monológomtól ezúttal eltekintek, és annyit mondok, várom, hogy kezembe kerüljön a folytatás, várom a filmet, és mindenek felett; aki a Vér és csont gyermekei után is rasszista nézeteket vall, bármilyen értelemben, annak nincsenek érzései.

Borító: 5/5 – Értetlenül állok előtte, miért érte ennyire negatív fogadtatás, engem teljességgel megbabonázott a misztikus kisugárzásával, a sötét tónusával és a vonalvezetésével. Látom a lelki szemeimmel, ahogy hasonló stílusú festmények köszönnek vissza Orisa szent helyeinek a falairól, szorult bele dinamika, lüktetés, nem a tipikus fotó, nem a szokásos számítógépes animáció. Zélie szemét találták el a legjobban, ott van benne a vadság, az acélosság. Csakúgy, mint a belső tartalommal, a külcsínnel is elégedett vagyok.
Kedvenc szereplők: Zélie, Amari
Legutáltabb szereplő: Saran
Kedvenc részek: ahogy lassan kibontakozott Zélie és Amari barátsága, amikor Amari a hajón kardot rántott, az összes álomtájon játszódó jelenet, amikor Zélie életre keltette az árnyékharcosait, amikor Amari a sarkára állt Tzainnal szemben, Zélie és Amari menekülése a fővárosból, amikor a dzsungelben megtalálták a templomot
Mélypontok: amikor Saran először egymás ellen küldte a gyerekeit, amikor Zélie-t megkínozták, Zélie visszaemlékezései, amikor Saran rájött Inan titkára, Zélie kezdeti előítéletei Amarival szemben, Tzain kritikussága Zélie-vel szemben, Inan ingázásai Zélie-t illetően
Korhatár: Alapvetően tizenhat éves kortól ajánlanám, mert elengedhetetlen foglalkozni a témákkal, amiket feszeget, ugyanakkor nagyon megterhelő is tud lenni lelkileg az olvasása annak, aki kellően beleéli magát. Darabolós horrorfilmeket nézek, de két jelenetnél besokalltam.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!