2020. november 20., péntek

The Omen: Ómen

Sziasztok! A legutóbbi horrorértékelésemhez képest visszaugrok ezúttal egy évtizedet az időben, és a műfaj 70-es évekbeli szakaszának számomra legnagyszerűbb alkotásának, a zsigerekig hatoló zenéjével Oscar-díjat is nyert Ómennek hódolok az elkövetkező soraimban. A történet kiindulási pontja egy tragédia; az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének és feleségének kisbabája halva születik, viszont a férfi nem akarja elárulni a nőnek a rossz hírt, ezért a katolikus egyházon keresztül gyorsan örökbe fogad egy újszülött fiút. A születési adatait és származását rejtély övezi, ahogy a kis Damien cseperedik, felkeresi a nagykövetet egy pap, aki azt állítja a gyerek maga az Antikrisztus, és meg kell állítaniuk, ameddig nem késő. Az ízig-vérig realista nagykövet elutasítóan reagál a légből kapott rémisztgetésre, ám megmagyarázhatatlan események sorozata indul el, és a férfinak az egyre kézzel foghatóbb emberfeletti fenyegetés mellett a saját szkeptikusságával is le kell számolnia.




Noha évek óta birizgálta a fantáziámat, mégis rezignáltan kezdtem bele, ugyanis az ennek az évtizednek a horrorjaival tett kísérleteim eddig nem zárultak felhőtlenül. Aztán jött az Ómen a várólistámon meg landolt a második és a harmadik része a baljóslatú, komor zenéjével, az ezzel éles ellentétben álló, idilli látványvilágával, és nem akartam elhinni, hogy mennyire megragadott, hogy nem tudok benne hibát találni történetileg. Mindamellett még mindig el tud kápráztatni, hogy mennyire sokszínű ez a műfaj, hogy mennyire különböző filmek találhatóak meg benne; ennyire éles kontrasztokat még nem igazán tapasztaltam.

Például az Ómenre egyáltalán nem mondható, hogy véres vagy akár klasszikus értelemben véve ijesztő lenne, - habár bizonyára nem tett jót szegény rottweilerek amúgy is mostoha megítélésének - de ez nem von le semmit az értékéből – nem is értem, miért lehet pusztán ezért leminősíteni. Sokkal inkább para és rejtélyes, valamennyire még művészi és elvont is. A címe pedig tökéletes szinkronban áll a sugározottakkal, ugyanis olyan, mintha minden másodpercet valamiféle megfoghatatlan, baljós előérzet, egy láthatatlan viharfelhő nyomna. Kockáról-kockára építi fel a színtiszta, idilli normalitásban – a legtöbb jelenet még nappal is játszódik – azt a meggyőződést, hogy valami rohadtul nincs rendben, és sugallja mellé a másik, legalább ugyanennyire intenzív meggyőződést, miszerint nem kellene így gondolni, érezni. Ez a mindent átható szkeptikusság adja a történet szépségét, és nem véletlenül használtam épp ezt a jelzőt; mivel nem drámai, hatásvadász hitetlenkedéssel sújtják a nézőt, hanem az egész… realisztikus. Hiteles.

Ez jórészt abban gyökerezik, hogy a leginkább nézőhöz közeli karakter, a nagykövet egy abszolút két lábbal a földön álló, józan, gyakorlatias ember. Az ilyen szereplőket sokszor nem bírom, mert könnyen vállnak túl merevvé és beszűkültté, de az Ómennél ez nem állt fenn, abszolút jót tett a történetnek az ő józan észbe, normalitásba vetett szilárd hite; nem kapta el a hisztéria és a paranoia, amikor az örökbe fogadott gyerek körül sokasodtak a furcsa események, hanem próbálta fenntartani a helyzet feletti irányítást, az elrugaszkodott elméleteknek akkor engedett teret, amikor már tényleg nem maradt más. "Mégiscsak egy kisgyerek! Nonszensz egy kisgyereket hibáztatni azért, mert rossz dolgok történnek körülöttünk!" Nem úgy viselkedett, mint egy klisés horrorfilm karakter. A tálalást és mértékeket érintő észszerűség pedig kvázi elengedhetetlen volt, hiszen egy ilyen típusú misztikus szálat nehéz kordában tartani, hogyha a készítők 100%-osan komolyan akarják vetetni magukat, pláne egy mindenféle spirituális és vallási vénát nélkülöző néző előtt. A saját keretein, saját szabályain belül logikus volt az uralkodó keresztény mitológia mellett is, ateista szemmel is megkérdőjelezhetetlenül működött a dolog. Kimondottan tetszett a fokozatossága, először csak a „valami nem stimmel” érzet, aztán a rossz ómenekkel dobálózó, szenilis pap handabandázása a veszélyről, majd a bizonyítékok. Különösen a fotók funkciója jött be, rátett egy lapáttal a magasztosságra, elkerülhetetlenségre, súlyt adott a próféciának.

A horror-faktor kibontakozásában se találtam hibát, mind a bevezető szakasz para jelei, mint a furcsa kisugárzású nevelőnő és az állatkertben megvaduló majmok, mind a középtájék látványosabb mozgolódásai, mint a baleset és a kutyafalka, mind a konkrét, folyamatosan durvuló gyilkosságokért emelem a kalapomat. Az egész… a lehető legjobb értelemben szervezett és fegyelmezett. A végkimenetelre vonatkozóan volt egy erős tippem, ha úgy tetszik elvárásom, hiszen a megvalósulása igazán zseniális lett volna; és legnagyobb elégedettségemre a rendező is hasonlóan gondolkozott, és meglépte.

Egyedül azért vonok le egy csillagot a tízből, mert határozottan állítom, hogy egy értelmes, fejlett, szabad világgal összeegyeztethetetlen az a nézet, amit az abortusszal kapcsolatban meglebegtetett a film. Az abortusz alapvető emberi jog, a megtagadása az önrendelkezési jog sértése. Akkor is, ha ezt a férj teszi.

Abszolút ajánlom, nem csak a megtekintését, hanem a soundtrack meghallgatását is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése