2020. november 9., hétfő

It: Az - 2. rész

Sziasztok! Elérkezett végre a pillanat, amikor a horrorfilmes kalandjaim blogra vitelének csillaga alatt egyszer s mindenkorra búcsút mondhatok a Stephen King: Az c. művéből készült mozis reebotoknak, és a hozzájuk fűződő tragikus, árulásokkal és könnyekkel teli történetemnek. Az elmúlt két év folyamán annyiszor dicsőítettem a regényt mindenféle válogatásokat tartalmazó bejegyzések kész seregében, ahányszor nem szégyelltem felemlegetni a zseniálisságát, ám az adaptációkkal szembeni lelkesedésem a 2017-ben forgatott első felvonás megtekintése után menthetetlenül lelohadt. A könyvhűség hanyagolása és a fogyaszthatóság oltárán végrehajtott butítások megtették a hatásukat, nemhogy nem vártam a szintén új idősíkra helyezett második filmet, hanem még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e majd nézni, hogy ki vagyok-e éhezve még egy pofára esésre. A befejezetlenség feletti frusztrációm, illetve egy az enyémmel kísértetiesen hasonló ízlésű barátom értékelésének a hatására februárban lenyeltem a békát, és elvárások nélkül belevágtam a Vesztesek Klubjának még nagyobb hype-ot kapott, felnőttkori kalandjába.




2 óra: *Huh, már a nagyján túl vagyok!*

2 óra 30 perc: *Mindjárt vége… már nem sok van…*
….
2 óra 40 perc: *Mindjárt vége, mindjárt vége, mindjárt vége…*
….
2 óra 45 perc: *Ó, TE JÓ ÉG! KÖSZÖNÖM! VÉGE! HŐS VAGYOK!*

Ha a fentebbi kis hatásvadász kirohanásomból nem vált volna egyértelművé, rettenetesen untam a reboot második felvonását (is). Ásítoztam. Időről-időre – sokkal sűrűbben, mint ahogy a szubjektív időérzékelésem erre következtetni engedett – azt lestem, hány perc van még belőle hátra, és minden egyes lepergett mérföldkőért olyan büszke voltam magamra, mintha legalább én találtam volna fel az első öntudattal rendelkező droidot. Játszottam közben a bejárós szomszéd macskával. Mégis attól féltem, hogy nem bírom ki, és el fogok aludni – ennek a tudatában pedig érdemesebb lett volna lefekvés előtt belevágnom, ugyanis rémes alvó vagyok. Kerestem sokáig a megfelelő kifejezést, amivel fel lehetne ölelni ezt a majdnem három órás szörnyeteget, és mostanra arra jutottam, hogy talán a túllihegett lesz a megfelelő szó. Ami lássuk be, nem épp a leghízelgőbb és legbiztatóbb jelző a 2019-es év legnagyszerűbbnek titulált horrorfilmje kapcsán.

Mintha csak egy kényszerbetegségben szenvedő perfekcionista által mesterségesen megtervezett LSD-s hallucináció-láncolat közepébe zuhantam volna. Annyira nagyszabásúak, annyira drámaiak, annyira látványosak, annyira sokkolóak akartak lenni minden egyes kibaszott másodpercben, hogy az ijesztgetésnek szánt ripacskodásból nem lett más, csak egyetlenegy kolosszális massza. Én pedig rövidesen túltelítődtem tőle, a szervezetem feladta a harcot a gyűrődéssel szemben, sztrájkba kezdett. Így ami még megfelelő átvezetéssel, megfelelő szünetek beiktatásával, akár ötletes és klassz lehetett volna, arra is egy rezignált, Ó, ne mááár-ra futotta reakcióként. Annyira a létező legrosszabb értelemben SOK volt, amit le akartak erőltetni a torkomon, hogy mindenféle pozitív vetületű hatása elpusztult, és inkább volt nevetséges és elcsépelt az immár felnőtt Vesztesek akciója, mintsem rémisztő vagy horrorisztikus. Pennywise is egy vicc lett  - nem, korántsem pozitív értelemben - ahhoz képest, hogy ő lenne az univerzum valamennyi sötét ereje között a főmufti; számomra már az első filmben se ért fel a könyves Pennywise-hoz, de itt még rosszabb lett, kínos, ripacs, súlytalan. Freddy Krueger a leggyengébb Rémálom az Elm utcában filmben is mérföldekkel félelmetesebb, stílusosabb és ördögibb nála, pedig az ő 2010-es remake-je is több sebből vérzik.

A legelején egyébként még örültem, még volt egyfajta ingatag bizalmam a készítőkkel szemben, ha az előző „fejezettel” nem is sikerült erre rászolgálniuk, ugyanis a meleg pár megtámadása a vásárban volt a legpontosabban könyvű és legintenzívebben elborzasztó módon adaptált jelenet. Nyers, brutális és elkeserítő, mégpedig azért, mert benne van a valóság, mert ez bárhol megtörténhet, és vagy ezerszer meg is történt. Rengeteg buta kritikus hisztizett különböző portálokon, hogy a liberalizmus meg a meleg-ajnározás megtámadta ezt a filmet is… nekik érdemes lett volna olvasniuk is az okoskodás előtt, ugyanis csókolom; ez a jelenet benne volt a könyvben. King azelőtt is foglalkozott a témával, mielőtt „biztonságosabb” és „elfogadottabb” lett volna kiállni ezért a csoportért, akkor… amikor a renoméját még elcsinálhatta vele az ember, ha szót emel az ellen a közfelfogás szerint elfogadottnak tartott, ám igazából abnormális bánásmód ellen, amiben részesültek, és részesülnek még most is. Ami azzal a két sráccal történt a hídon, sokkal jobban megrázott, mint bármi, amit az azt követő több, mint két óra alatt mértéket nem ismerő színpadiassággal a nyakamba öntöttek. Ami tetszett még, az Stephen King feltűnése a boltban, az egy kellemesebb meglepetés volt, de bőven a „felvillanyozó kis extra” kategóriában mozgott a cselekményben elfoglalt mérete által, hogy képes legyen feldobni a maradék vergődést.

Habár, mint fentebb megjegyeztem, kezdetben az ellenkezőjének a látszatát keltette a film, de ismételten nem törték össze magukat abba, hogy tiszteletben tartsák, mit írt le King abba a több, mint 1000 oldalas regénybe. A horror elemekben egyáltalán nem akartak igazodni a történethez, amit ADAPTÁLTAK elméletileg, ezen túl rengeteg olyan információt tuszkoltak bele utólag, aminek az első felvonásban lett volna a helye. Arról nem is beszélve, hogy a szimbolizmust és a súlyos témákat, pszichológiai folyamatokat, amik értelmet adtak a történetnek, egy az egyben kidobták a szemétbe, és kvázi akárhol kedvük szerint belenyúltak a tényekbe, primitívvé és butává alacsonyítva egy komplex történetet. Méghozzá nem egyszer indokolatlanul, olyan módon, amit nem lehet kimosni azzal a sokszor hangoztatott, kényelmes kifogással, hogy „nem működik minden a mozivásznon, ami leírva működik”.

Richie például mégis mi a bánatért nem volt jó lemezlovasnak aki interjút készített Ozzy Osbourne-nal ? Miért kellett belőle stand up comedyst csinálni? Richie életében nagyon fontos volt a rockzene már gyerekkorában is, és ő volt ezáltal kvázi a legsikeresebb a bagázsban;  mert felnőttként lerázta azokat a köteleket, amik visszahúzták, és megvalósította azt, amivel már azóta foglalkozni akart, hogy az eszét tudta. Ő tudott egyedül igazán kimászni a skatulyájából, és lapozni. Az emlékezőkörúton való horror-epizódja is a rock zenéhez, a koncertekhez, a régen akkora erőt adó legendákhoz kötődött a könyvben, és meg is volt ennek az üzenete, a leírhatatlan léptékű jelentősége. Itt viszont azzal, hogy ezt a vonalat egy az egyben kikukázták, mindenféle túlzás nélkül megcsonkították Richie személyiségét, a karakter pszichológiai vonalát. Ráadásul nem is érte meg, mert az új foglalkozásában és a Pennywise-szal való felnőttkori szembesülésében sem volt semmi élet. Egy nulla volt. Félreértés ne essék, még mindig ő a kedvenc Vesztesem, és még mindig ő volt a legjobb karakter a filmben, de a valódi énjéhez képest durván vakvágányra vitték. A könyves Richie nem volt felnőttként ennyire… kiégett. Hanem olyan harsány és vagány volt, mint gyerekként.

Az elcsépelten magasztosnak, drámainak és testvériesnek beállított „nagy jelenetektől a barátságról, a kitartásról és a bátorságról” egy idő után kiütést kaptam, mert ezekben se voltak képesek mértékletességet tartani, vagy alapjaiban véve mélyebbre ásni a felszínességnél. Nevetségesen sok lett belőlük, állandóan előszedték őket, és még nem is sikerült hangulatosan tálalni őket. Hasonlóan az idegbaj kerülgetett attól, hogy egy szakaszban megkockáztatom, hogy percenként megjegyeztették minden egyes karakterrel, aki csak a kamera látószögébe került, hogy „Bill milyen rossz befejezéseket ír”, hogy mennyire nem elégedettek az olvasói a zárásaival. Nem csak röhejesen pocsék próbálkozás volt egy rossz ómen, egy baljós előérzet felépítésére, hanem három-négy alkalom után annyira élhetetlenül unalmas is lett, hogy úgy voltam vele, ha még egyszer valakinek a szájába adják ezt a szöveget, akkor üvölteni fogok kínomban. Miért?! Miért nem lehet felfogni, hogy A SOK, AZ SOK?! Miért nem lehet ésszel adagolni a filmet felépítő elemeket? Annyira nagy kérés talán?! Az előző filmnek azt róttam fel elsősorban, hogy illúziórombolóan laza és poénos akar lenni, ez elengedte ezt az idétlen vicceskedést, de helyette átment affektálós primadonnába. Nem tudom, melyik a rosszabb a kettő közül.

Mondanivaló nélküli, túlzó, fontoskodó tömeg mozi, aminek tömeg mozi mivoltát a modern technológia látványos effektjei se tudják feledtetni. Nekem meg a 2019-es Joker után senki se mentegetőzzön azzal, hogy egy alapvetően „kommersz” műfajba – az idézőjel alkalmazását az teszi szükségessé, hogy a közvélekedéssel ellentétben határozottan nem tartom a horrorfilmeket kommersznek, pont hogy rendkívül sokrétű, változatos mondanivalót lehet a borzalmakba burkolni, a művészi és intellektuális eszköztárnak pusztán a készítők kompetenciája szabhat határt, hiszen jelképes költségvetésből is születtek zseniális mesterművek a műfajban - nem fér bele a komolyság, az entellektüel üzenet, hogy nem férnek bele szociológiai és pszichológiai problémák. Pláne, ha ezt az író eleve a szájukba adja a papírforma alapművel a filmeseknek, akiknek így az önálló gondolataikkal nem is feltétlenül kell megváltaniuk a világot, csak követniük a mintát. Úgyhogy… ne, ne mossa senki azzal ezt az elbaltázott végeredményt, hogy nem tudja egy ilyen film túlnőni a skatulyáját. Mert tudja. Ha a készítők is akarják, és nem ragadnak le ott, hogy valami színes-szagos-csörgő gyerekjátékot csináljanak, „az egyszeri néző úgyis arra vágyik” alapon.

Végszóként hasonlóakat tudok mondani, mint előző körnél; a könyvnek a tehetségtelen dublőrje se lehetne, és ha valaki kíváncsi a történetre, akkor olvassa a regényt! Aki pedig olvasta, az ne szomorítsa magát… ezzel…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése