The Omen: Ómen

Sziasztok! A legutóbbi horrorértékelésemhez képest visszaugrok ezúttal egy évtizedet az időben, és a műfaj 70-es évekbeli szakaszának számomra legnagyszerűbb alkotásának, a zsigerekig hatoló zenéjével Oscar-díjat is nyert Ómennek hódolok az elkövetkező soraimban. A történet kiindulási pontja egy tragédia; az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének és feleségének kisbabája halva születik, viszont a férfi nem akarja elárulni a nőnek a rossz hírt, ezért a katolikus egyházon keresztül gyorsan örökbe fogad egy újszülött fiút. A születési adatait és származását rejtély övezi, ahogy a kis Damien cseperedik, felkeresi a nagykövetet egy pap, aki azt állítja a gyerek maga az Antikrisztus, és meg kell állítaniuk, ameddig nem késő. Az ízig-vérig realista nagykövet elutasítóan reagál a légből kapott rémisztgetésre, ám megmagyarázhatatlan események sorozata indul el, és a férfinak az egyre kézzel foghatóbb emberfeletti fenyegetés mellett a saját szkeptikusságával is le kell számolnia.

Noha évek óta birizgálta a fantáziámat, mégis rezignáltan kezdtem bele, ugyanis az ennek az évtizednek a horrorjaival tett kísérleteim eddig nem zárultak felhőtlenül. Aztán jött az Ómen a várólistámon meg landolt a második és a harmadik része a baljóslatú, komor zenéjével, az ezzel éles ellentétben álló, idilli látványvilágával, és nem akartam elhinni, hogy mennyire megragadott, hogy nem tudok benne hibát találni történetileg. Mindamellett még mindig el tud kápráztatni, hogy mennyire sokszínű ez a műfaj, hogy mennyire különböző filmek találhatóak meg benne; ennyire éles kontrasztokat még nem igazán tapasztaltam.

Például az Ómenre egyáltalán nem mondható, hogy véres vagy akár klasszikus értelemben véve ijesztő lenne, - habár bizonyára nem tett jót szegény rottweilerek amúgy is mostoha megítélésének - de ez nem von le semmit az értékéből – nem is értem, miért lehet pusztán ezért leminősíteni. Sokkal inkább para és rejtélyes, valamennyire még művészi és elvont is. A címe pedig tökéletes szinkronban áll a sugározottakkal, ugyanis olyan, mintha minden másodpercet valamiféle megfoghatatlan, baljós előérzet, egy láthatatlan viharfelhő nyomna. Kockáról-kockára építi fel a színtiszta, idilli normalitásban – a legtöbb jelenet még nappal is játszódik – azt a meggyőződést, hogy valami rohadtul nincs rendben, és sugallja mellé a másik, legalább ugyanennyire intenzív meggyőződést, miszerint nem kellene így gondolni, érezni. Ez a mindent átható szkeptikusság adja a történet szépségét, és nem véletlenül használtam épp ezt a jelzőt; mivel nem drámai, hatásvadász hitetlenkedéssel sújtják a nézőt, hanem az egész… realisztikus. Hiteles.

Ez jórészt abban gyökerezik, hogy a leginkább nézőhöz közeli karakter, a nagykövet egy abszolút két lábbal a földön álló, józan, gyakorlatias ember. Az ilyen szereplőket sokszor nem bírom, mert könnyen vállnak túl merevvé és beszűkültté, de az Ómennél ez nem állt fenn, abszolút jót tett a történetnek az ő józan észbe, normalitásba vetett szilárd hite; nem kapta el a hisztéria és a paranoia, amikor az örökbe fogadott gyerek körül sokasodtak a furcsa események, hanem próbálta fenntartani a helyzet feletti irányítást, az elrugaszkodott elméleteknek akkor engedett teret, amikor már tényleg nem maradt más. "Mégiscsak egy kisgyerek! Nonszensz egy kisgyereket hibáztatni azért, mert rossz dolgok történnek körülöttünk!" Nem úgy viselkedett, mint egy klisés horrorfilm karakter. A tálalást és mértékeket érintő észszerűség pedig kvázi elengedhetetlen volt, hiszen egy ilyen típusú misztikus szálat nehéz kordában tartani, hogyha a készítők 100%-osan komolyan akarják vetetni magukat, pláne egy mindenféle spirituális és vallási vénát nélkülöző néző előtt. A saját keretein, saját szabályain belül logikus volt az uralkodó keresztény mitológia mellett is, ateista szemmel is megkérdőjelezhetetlenül működött a dolog. Kimondottan tetszett a fokozatossága, először csak a „valami nem stimmel” érzet, aztán a rossz ómenekkel dobálózó, szenilis pap handabandázása a veszélyről, majd a bizonyítékok. Különösen a fotók funkciója jött be, rátett egy lapáttal a magasztosságra, elkerülhetetlenségre, súlyt adott a próféciának.

A horror-faktor kibontakozásában se találtam hibát, mind a bevezető szakasz para jelei, mint a furcsa kisugárzású nevelőnő és az állatkertben megvaduló majmok, mind a középtájék látványosabb mozgolódásai, mint a baleset és a kutyafalka, mind a konkrét, folyamatosan durvuló gyilkosságokért emelem a kalapomat. Az egész… a lehető legjobb értelemben szervezett és fegyelmezett. A végkimenetelre vonatkozóan volt egy erős tippem, ha úgy tetszik elvárásom, hiszen a megvalósulása igazán zseniális lett volna; és legnagyobb elégedettségemre a rendező is hasonlóan gondolkozott, és meglépte.

Egyedül azért vonok le egy csillagot a tízből, mert határozottan állítom, hogy egy értelmes, fejlett, szabad világgal összeegyeztethetetlen az a nézet, amit az abortusszal kapcsolatban meglebegtetett a film. Az abortusz alapvető emberi jog, a megtagadása az önrendelkezési jog sértése. Akkor is, ha ezt a férj teszi.

Abszolút ajánlom, nem csak a megtekintését, hanem a soundtrack meghallgatását is!

Gremlins: Szörnyecskék

Sziasztok! :) Mindenek előtt szeretném kifejezni afelett érzett örömömet, hogy ekkora sikert aratott a snittes értékeléseim blogra vitele, nem gondoltam, hogy a filmes rovat felélesztése ennyi megtekintést von majd maga után. A hét zárásaként a 80-as évek egy lazasága ellenére is köztudatba mélyen beivódott "horrorfilmjéről" hozom a véleményemet, a Chris Columbus által írt és Joe Dante által rendezett Szörnyecskékről. A főszereplő, Billy három utasítást kap a plüssállatszerűen elragadó, karácsonyra kapott kis kedvence, Guzmi mellé, amit semmi szín alatt nem szeghet meg, viszont az újdonság varázsának tovaszállásával a fiú figyelme megcsappan az új jövevény gondozását illetően. A víz hatására Guzmi szaporodni kezd, majd az éjszakai falásrohamok következtében az utódai bizarr, megátalkodott szörnyekké változnak, akik támadás alá vonják az addig idealisztikusan klisés, nyugodt, amerikai kisvárost. A Szörnyecskék első pillantásra egy egyszerre aranyos és bizarr, családias karácsonyi film, ám sokkal több rejlik benne; valójában egy cukormázba csomagolt rémmese a felelőtlen állattartásról.

Ezt a gyerek-horror műfajt még szoknom kell, – pláne, ha élből Rémálom az Elm utcábanokhoz meg Hellraiserekhez viszonyítok – ugyanakkor egyáltalán nem gondolom úgy, hogy nincs létjogosultsága, hiszen jelen esetben is beszédes tartalom bújik meg a sorok között. Csak jobban kell figyelni az arányokra, hogy a bugyuta és családi filmes elemek ne kerüljenek annyira túlsúlyba, hogy az érdemi részt is lelegyinthessék egy „gyerekfilm, nem kell benne értelmet keresni” mordulással.

A Szörnyecskék üzenete, ugyanis nagyon aktuális. Az pedig, hogy karácsonyi filmről van szó, csak tovább emeli a mondanivaló súlyát, hiszen generációk óta fennálló probléma az ünnepekre ajándékba adott, majd pár hét után megunt kutyák / cicák / nyulak és egyéb kisállatok sorsa. Ennek a problémának a különféle állomásai szépen szemléltetésre kerültek:
– impulzusvásárlás keretében apuka szert tesz egy abszolút egzotikus kisállatra
– a hozzáértő tenyésztő nem akarja neki odaadni, mert nagyon specifikus igényei vannak, nagy felelősség a tartása
– apuka megszerzi más módon, a tenyésztő háta mögött, mert nem hallgat az értelmes szóra
– otthon örülnek neki, és körülrajongják, amikor aranyos
– amikor az újdonság varázsa fakul, és figyelni kéne a kisállatra, rögtön nem olyan lelkesek
– rövidesen többször életveszélybe kerül, mert nem veszik figyelembe azokat a pofonegyszerű dolgokat, amiket nem bír
– felelőtlenül hagyják szaporodni, aztán felelőtlenül szaporítják is, hiába látják, hogy az állat szenved tőle
– az alomhoz rövidesen nincs türelem, amint rosszul viselkednek az ivadékok, a lehető legkönyörtelenebb módon elkezdenek megszabadulni tőlük
– miután okoznak egy csomó kárt a felelőtlenségükből és a nem gondolkozásukból fakadóan a többin túladnak, és mossák kezeiket.

Gondolom, direkt vettek bizonyos elemeket karikatúraszerűre, ugyanakkor számomra a tolerálhatónál gyakrabban tette irritálóvá a történetet a főszereplő család idióta mivolta, és hogy ezt az idiotizmust még valamilyen szinten végig éljenezték is, pozitív hősökként bemutatva őket, akiknek jár a happy end és a boldogság. Az alapvető jó szándékból és nyájas bugyutaságból fakadóan indokolatlanul idealizálták őket, miközben mindhármójukban bőven volt a hiba. A film groteszk mivoltát akarva vagy akaratlanul tovább növelték vele, hogy mennyire normálisnak akarták őket eladni. Közben meg… apuka a fellegekben jár, és nem érdekli semmi csak a találmányai meg a pénz. Anyuka meg asszisztál apuka minden agyament szeszélyéhez, úgy neveli, mint egy második gyereket, és hiába vannak problémák, annak a szőnyeg alá söprésére sarkallja a gyereket is, nehogy elrontsák apuka jókedvét, aki a fellegek között nem érzékelne magától ezekből semmit. A gyerek meg egy naiv, bárgyú tökfej, aki azt hiszi, minden csupa napfény és szivárvány, marcipánból van a kerítés, és hogy minden embernek olyan az élete, mint az övé, olyan súlyú problémákkal, mint amik neki vannak. Nem gondolkoznak, nem terveznek, nem mérlegelik a már lezajlott és a készülődő tetteiknek se a következményeit, csak üdv, hurrá! BOLDOGSÁG! Például, ha anyuka háztartásbeli, és a nap nagy részében otthon van, akkor semmi értelme sem volt a srácnak a bankpénztár pultja alá szuszakolni a kutyát minden munkanapon, kockáztatva az állását… Meg ahhoz képest, hogy mekkora csupa szív állatbarátnak igyekeztek magukat eladni, a kutya rögtön parkolópályára került, amikor megérkezett Guzmi, és mérgesen rászóltak a kutyára, ha néha ugatni talált. Mármint… egy kutya… még jó, hogy ugatással kommunikál. Aki ezt ennyire nem tolerálja úgy, hogy nem is tanítja meg az ellenkezőjére, annak minek állat?

A fentebbiekből kifolyólag csakis széles vigyorgással társított kárörömmel tudtam nézni, ahogy a szörnyeteggé tálvt Tarajos és a társai megleckéztették ezt a rakás birka emberfajzatot. Egyúttal előrebocsájtom, hogy szerintem a hüllőszerű szörnyecskék se voltak gonoszak, pusztán visszavágtak azért, amiben az emberek részesítették őket. Tarajosnak speciel a szeme láttára robbantották fel a mikróban vagy szúrták le a testvéreit, másokat meg bezártak, és kísérleteztek rajtuk. Nem csoda, hogy begurult… és elégtételt akart venni. Amit kimondottan kreatívan is hajtott végre, hatalmas figura, igazi partizán. :'D Guzmi mellett ő volt a kedvencem a brigádból, valami mesteri módon szabotálta a kisváros idilli kis életét, az eszközei és a tervei nem váltak hiteltelenné a mérete miatt, sokkal hitelesebb volt a zavarkeltése annál, mint amit mondjuk Chucky zavart le az első Gyerekjáték filmben. Guzmi pedig valami eszméletlenül aranyos; ráadásul rendkívül türelmes és toleráns, hogy még megpróbált segíteni ezeknek a fajankóknak megmenekülni attól, amit csakis saját maguknak köszönhetnek.

Néha túl hosszúnak és elnyújtottnak érződött, főleg a már fentebb említett selejtes emberi karakterek miatt, akiket nem ítélt el olyan éllel a film, mint ahogy azt szükségesnek tartottam volna, de szerintem simán adhatnák inkább ezt karácsonykor a sok tündi-bündi tucatfilm helyett. Egyáltalán nem annyira a gagyi, mint amilyenként a köztudatba bevésődött bizonyos helyeken. Tőlem hat pontot kapott a tízből.

Top 5 Wednesday #58 - "Az igazság nem tetszeni rendeltetett", avagy olvasásra váró non-fiction könyvek a polcomról

Sziasztok! A legutolsó Top 5 Szerda posztomat még áprilisban tettem ki, így mostanra igencsak aktuálissá vált, hogy felrázzam ezt a rovatot, és visszaszálljak a ringbe minimum egy-két összeállítás erejéig. A novemberi második téma pont partnert is szolgáltatott az elképzelésemhez; hosszú idő után egy olyan feladattal rukkolt elő a Goodreads kreatív központja, amire még nem volt példa azóta, hogy csatlakoztam volna a kezdeményezéshez. Ebben a bejegyzésben öt olyan fiktív szállal nem rendelkező könyvemet fogom megmutatni nektek, amik ugyan már a magánkönyvtáramban rostokolnak egy ideje, de ez idáig nem kerítettem sort az olvasásukra.

A listában kapott helyezéseket részint az határozza meg, hogy mennyi ideje szerepelnek a kötetek a várólistámon, és hogy felületes kalkulálás alapján milyen sorrendben fogom olvasni őket.

 

5.) Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól - Hétköznapi élet Észak-Koreában

Előbb-utóbb megkockáztatom, hogy minden ember életében elérkezik egy olyan szakasz, amikor érdeklődéssel kezd fordulni az Észak-Koreában uralkodó állapotok irányába, elvégre modern aggyal már-már felfoghatatlannak tetszik, hogyan létezhet egy ilyen állam a 21. században; ami ennyire elzárt, amiben túlzás nélkül egy kilátástalan disztópia elevenedik meg. Annak ellenére, hogy a rezsim szigorúan szabályozza a nagyvilágba kijutó információkat, mégis több dokumentumregény is kiadatásra került a témában az emberek felvilágosításának az érdekében; ezek közül az első Barbara Demick műve, amit az Alexandra egyik raktárvásárán szereztem be. Az írónő hat észak-koreai menekült elbeszélése által enged bepillantást a hétköznapi élet egyszerre sokkoló, embertelen és szürreális valóságába. Amikor kívánságlistára tettem a kötetet, nem bírtam megállni, hogy ne rágjam át magam az összes rendelkezésre álló betekintő idézeten. Ezek az apró ténypakkok már önmagukban is érzékletes képet festenek a fennálló helyzetről, és előre vetítik, hogy nehéz oldalak előtt áll az, aki olvasásra szánja magát; példának okáért a kötet címe sem egy intelem a nyugati ember felé, miszerint értékelje, amije van, mert másutt sokkal rosszabb. Ez egy észak-koreai dal szövegrészlete, amely egy a kismillió agymosó eszköz közül, amivel azt akarják a helyi lakosokba plántálni, hogy az éhezés, a fagyoskodás, a folyamatos katonai terror és a kényszermunkatáborok ellenére ők a legszerencsésebb nép a világon. Az egészben pedig talán az a legsúlyosabb, hogy az idézetek tanúsága alapján ez az agymosás olyannyira hatásos, hogy a szököttek jelentős hányada képtelen más társadalmakba integrálódni később. Inkább visszaszöknek, mert a választási lehetőségekhez nem szokott elméjük élhetőbbnek találja az elnyomást a szabadságnál.

4.) Nadya Tolokonnikova: Lázadj! - A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak

A punk zene és punk mozgalom lelkes hódolójaként már a könyv megjelenése előtt is hallottam a Pussy Riot, orosz feminista és rendszerellenes formációról. Noha zeneileg nem feltétlenül győztek meg annyira, hogy hallgassam a szerzeményeiket, az aktivista munkájuk, az általuk közvetített szellemiség gyorsan magával ragadott, - az orosz punk színtér határozott, harcos mentalitása később a Noise & Resistance dokumentumfilmben is mélyítette a rokonszenvemet - így kitörő örömmel fogadtam a hírét, hogy a HVG Könyvek magyarul is elhozza az alapító tagjuk művét. Nadya megjárta egy lázadó akciójukért Szibéria egyik kényszermunkatáborát, de ez nem ültette le a kispadra vagy törte meg a céltudatosságát, helyette még elszántabb és keményebb fellépésre ösztönöződött. A Lázadj! keretében arra szándékozik inspirálni az embereket, hogy vegyék fel a kesztyűt, és ne hagyják, hogy mások irányítsák a sorsukat, mondjanak nemet az igazságtalanságra és az elnyomásra. Miután februárban meghozta a futár a példányomat, beleolvastam futólag néhány fejezetbe, és a szerző vagánysága megkockáztatom, pár mondat leforgása alatt megszólított. A tipikus magyar mentalitáshoz mérten rendkívül üdítő volt, hogy valaki végre nem arra biztatja a tömegeket, hogy nyeljenek, mert "úgyse lehet semmit csinálni", vagy hogy mástól várják a megmentést. A Persepolishoz hasonlóan számomra ez a punk esszenciája, méghozzá a tudatos, intellektuálisabb punké, ugyanis a könyv többek között a művészetfilozófia, politikai filozófia, a korrajz és az ellenkultúra címkéket is birtokolja a molyon.

3.) John Dickie: Cosa Nostra - Az olasz maffia története

Van valami a maffiózókban, ami már A keresztapa megismerése előtt is foglalkoztatott, ha egy idővonalra akarnám helyezni a történetet, akkor valamikor a kalózimádatom időszakos lecsengése után kezdett el az érdeklődésem a modern bűnszervezetek felé fordulni. Számtalan életrajzi kötet, valamint témába vágó film kiválogatása után elkezdtem egy impozánsabb kalauz után vágyakozni; így találtam rá John Dickie: Cosa Nostra névre hallgató ismeretterjesztő regényére. A kis híján ötszáz oldalas, nagy alapú kötet nem egy mai darab, ugyanis tizenöt éve jelentette meg a Gabo kiadó, viszont a kiadási idejében ez számított a legaktuálisabb írásnak a témában, a történészként, újságíróként és reklámszakemberként is ismert szerző az akkori legfrissebb kutatásokat felhasználva a 19. századtól egészen a 2000-es évek elejéig tudósított a hírhedt, mégis titkok ködébe burkolózó és rettegett szicíliai maffia működéséről. A Cosa Nostra különlegessége, hogy habár nehezen akadhatnánk olyan emberre, aki még nem hallott róluk és a véres módszereikről, mégse lehetett korábban betekinteni a színfalak mögé néhány kilépett tag vallomásán kívül. A regény nem pusztán a szervezet ténykedéseinek fontos állomásait, a hozzájuk kapcsolódó történelmi hátteret és a felépítésüket mutatja be, hanem a részét képező híres férfiak és nők történetét is elmeséli. Beleértve az éppen hatalmon lévő vezetőséget is. Engem elsősorban a sokrétűségének ígérete szólított a kötethez, de a beletekintés után fontos erényének tartom a stílusát is, egyszerre kelti azt az érzetet, mintha zárt feljegyzésekbe tekintene bele az olvasó, és mintha egy krimit bújna. Azt már most borítékolom, hogy A keresztapa zenéjét fogom majd hallgatni az olvasása során.

2.) John Douglas & Mark Olshaker: Sorozatgyilkosok

A pszichopaták és a sorozatgyilkosok érdeklődési körömben elfoglalt bélelt páholyáról úgy gondolom, nem szükséges felvilágosítást tartanom azoknak, akik már többször tévedtek a blogomra vagy valamelyik közösségi oldalon bitorolt profilomra... - pont a közelmúltban fejeztem be az ITV Denis Nielsenről készített sorozatát, amiben David Tennant mellesleg bravúrosat alakított; ajánlom mindenkinek - de az esetleges új arcok kedvéért elmondanám, hogy habár a Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos olvasásának az idején, azaz pár éve még nem voltam annyira rájuk kattanva, mint a főhős, hamar beütött a változás. Nem klasszikus értelemben vett elborzadást és nem is csodálatot váltanak ki belőlem, hanem sokkal inkább... egyfajta tudományos érdeklődést, nagyon érdekesnek találom az agyukat, a pszichéjük működését; a saját torzult realitásukon és logikai rendszerükön belül tökéletesen racionálisan gondolkoznak. Csillapíthatatlan étvággyal faltam a téma kapcsán rendelkezésre álló anyagokat, míg ezen a téren is megérett a kíváncsiságom egy komolyabb, összeszedettebb betekintőre. Erre pedig mi sem lenne alkalmas, mint egy olyan, mára már klasszikussá vált ismeretterjesztő alkotás, ami az FBI Viselkedéstudományi Részlegének egykori vezetőjének tollából származik? Még a fülszöveg felénél sem tartottam, amikor átjárt a meggyőződés, hogy megtaláltam a céljaim szempontjából tökéletes olvasmányt. Pont arra koncentrálódik, amit tudni szeretnék a sorozatgyilkosokról, és közvetve a téma legnagyobb zsenije lesz a tanárom - akiről egyébként a Hannibal tetralógia Jack Crawfordját is mintázták. Douglasnek a szakmája során olyan hírhedt alakokkal volt dolga többek között, mint Ed Gein, Charles Manson vagy Ted Bundy, és profilalkotó módszerével nem csak az elkövetők működését tudja feltárni, hanem a legvalószínűbb következő lépéseiket is. Már alig várom, hogy beleáshassam magam a kriminalisztika, a személyiségpszichológia és a viselkedéstan rejtelmeibe!

1.) Stephen Hawking: Az idő rövid története

Ennek a listának az első számú sztárjává pedig Stephen Hawking tudományos ismeretterjesztő munkájának átdolgozott, kibővített kiadását avatnám, amelyben az Ősrobbanástól a fekete lyukakig megismerheti az olvasó az univerzum történetét, és hozzájuthat néhány érdekes elméletről a féreglyukak és az időutazás lehetőségével kapcsolatban is. Úgy gondolom, hogy Hawking zsenialitását nem lehet nem csodálni még akkor sem, ha a tudóst leválasztjuk az emberről, és annak inspiráló életútjáról, a puszta eredményeit vizsgálva; merész, határokat feszegető elméletekkel gazdagította az univerzummal kapcsolatos ismereteinket, segített feltérképezni és megérteni a megfoghatatlant, az elképzelhetetlent, és nem utolsósorban az írásaival lehozta a csillagokat, a tudományt a popkultúrába. Az idő rövid történetének a népszerűségéhez is nagyban hozzájárult, hogy az elsők között mesélt nem tudományos szférában mocorgó ember számára is érthetően a kozmoszról, a "száraz" képletek helyett korrekt, de nem szájbarágós magyarázatok beszélnek, ezzel inspirációt nyújtva számtalan fiatalnak, hogy meg akarják ismerni a válaszokat, hogy meg akarják érteni a nagy összefüggéseket;  hozzá hasonlóan el akarjanak veszni a tudományban. Amikor először találkoztam Stephen Hawking munkásságával, rövidesen úgy kezdtem rá tekinteni, mint egy szuperhősre az összes eddig magyarul megjelent művét a képzeletbeli kívánságlistámra helyeztem, de Az idő rövid története volt az, amire alapműként, a meghatározó első lépcsőfokként tekintettem. Persze megnéztem az életéről készült filmeket is szép sorban, a véleményem szerint túlságosan a feleségét pátyolgató A mindenség elméletét, és a BBC-s Hawkingot, illetve az ismeretterjesztő sorozatait. A legjobban Az univerzum, ahogy Stephen Hawking látja ragadott meg, lenyűgözött Hawking saját narrációja, túlzás nélkül heteken keresztül bírnám hallgatni, ahogy az elméleteiről és a világegyetemről beszél. Így ez a filmes élmény még inkább megerősített benne, hogy olvasnom kell a könyveit, kezdve ezzel.


A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek a posztjait EBBEN a molyos zónában tudjátok megtekinteni. Van egy blogotok, tematikus Facebook, Instagram oldalatok, egyéb platformotok, ahol meg szoktátok osztani a gondolataitokat, és felkeltette az érdeklődéseteket a Top 5 Wednesday? Csatlakozzatok! EZEN a linken tudjátok megtekinteni a novemberi témákat.

Repulsion: Iszonyat

Sziasztok! ^^ Ismét egy horrorfilm értékelésével jelentkezek, ami nem más, mint egy Roman Polanski által forgatott, 1965-ös fekete-fehér képi világú csoda; az 1001 film listán is helyett kapott Iszonyat. A sztori főhősnője, a szépséges Carol mélységesen viszolyog a férfiaktól, a testiség minden formájától iszonyodik, és féltve óvja a magánszféráját a párkapcsolat-normativitástól. Az életéből az ingatag biztonság egyik napról a másikra távozik, mikor a vele egy háztartásban élő nővére elutazik egy hétvégére a szeretőjével. A magára maradt Carol egyre nehezebben birkózik meg a mindennapi akadályokkal és a kéretlen közeledésekkel, míg nem bezárkózik a lakásába, és teljesen magába fordul. Egyre borzalmasabb rémálmokkal viaskodik, kétségbeesetten igyekszik kizárni a külvilágot, a személyisége fokról-fokra széthullik, és végül nem marad más, minthogy más opció híján... könyörtelen módszerekkel számolja fel a körülötte ólálkodó zaklatókat.

Történt egyszer, hogy nem túl felfokozott elvárásokkal és kíváncsisággal, abszolút „Miért ne?” alapon adtam egy esélyt egy leírása alapján egyszerűnek tűnő filmnek… és aztán úgy a képernyőre tapasztott lenyűgözöttségemben, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Elkápráztató mind a kivitelezése, mind a mondanivalója, és azt kell, hogy mondjam, bár ezt tényleg ritkán teszem, hogy az ijesztősége is. Az Iszonyathoz hasonló filmek juttatják az eszembe, hogy miért szeretem a horrorfilmeket, hogy miért sokrétűbb és szellemileg értékesebb a műfaj a valóságban, mint a köztudatban.

A nagyon erős elméleti vénájával fogott meg elsősorban, már néhány képkocka után egyértelmű, hogy sokkal komolyabbat hivatottak bemutatni a látottak, mint egy egyszerű befordulást, mint egy drámai széthullást, ami természetesen az elvárásokhoz híven gyilkolásba torkollik. Tudtam, hogy a főhősnő hová fog jutni, mire fog vetemedni, de minél hosszabb ideig szemléltem, annál inkább sajnáltam, nem tudtam negatív, ingatag karakternek felfogni, sokkal inkább egy lehetetlen szituációba került áldozatnak. Rettenetesen sajnáltam szegény nőt, amiért szinte szüntelenül bele akarták integrálni a külső impulzusok egy olyan életvitelbe, ami ellen minden idegszálával tiltakozott. Carol története nem más, mint kétségbeesett menekülés a párkapcsolat-normatív és szexuálnormatív társadalom tolakodó, mások alsóneműjében kutató, patriarchális mancsai elől.

Adott egy félénk, csendes, szolid, introvertált nő, akinek két bűne van csupán; hogy nem akar se szerelmi, se fizikai kapcsolatba bonyolódni, és hogy ráadásul még gyönyörű is, egy két lábon járó férfimágnes, akinek a világ szemében még tűrhetetlenebb így aszexuális-aromantikus beütése. "Mások mennyit gürcölnek, hogy szépek legyenek és megfogják a férfiakat, neki meg a kisujját se kell mozdítani a rajongókét, és még tehernek veszi? Az arcátlan, hálátlan liba!"-alapon. Hiába fordul egyre jobban be, hiába húzza magát össze egyre kisebbre, hátha a tartózkodó jelek elérik a hatásukat, szüntelenül tolakodnak az intim szférájába, tárgyiasítják a nők és a férfiak is, egy csinos, üresfejű pofit és egy kívánatos testet látnak benne. A nők olyanok akarnak lenni, mint ő, és kéretlen tanácsokkal ostromolják, a férfiak pedig meg akarják őt szerezni; bámulni, csodálni, birtokolni, használni akarják az emberek. Készpénznek veszik, hogy az ő kedvükért igényes a külsejére, hogy ha elmereng valamin, akkor csakis a férfiakról ábrándozhat, hogy ha fáradtnak és szomorúnak látszik, csakis szerelmi bánat lehet a háttérben. Addig növelik rajta a nyomást a szépségszalonbeli kolléganői és vendégei, – a szépségszalon megint csak a nők rendeltetését, Carol problémáját szimbolizálja; minél szebbnek és fiatalabbnak lenni, hogy férfit foghass – az utcai beszólogatók, az üldöző udvarló, és a testvér, aki nem áll ki érte érdemben a szintén tolakodó pasijával szemben, ameddig összeroppan. Folyamatos rémálmok gyötrik, amikben megerőszakolják, és egy az egyben el akar menekülni a külvilág, a támadó impulzusok elől. Belekényszerítik egy olyan szintű remeteségbe, ami a mentális egészsége kárára válik.

Szerintem egyáltalán nem volt lassú vagy üres járatokkal szabdalt a cselekmény, hiába forgatták akkor, amikor, elvégre egy precíz folyamatábra bontakozott ki, amiben minden állomásnak gyakorlati és szimbolikus jelentése van. Carol először próbálkozott az együttműködéssel, aztán az ignorálással, majd a segítségkéréssel, végül a begubózással. A percek pergésével fokozatosan csökkent a mozgástere, a biztonságosnak ítélt magánszféra egyre jobban összehúzódott, először a szórakozást kerülte, majd a munkát, aztán a lakásba húzódott. A feszültség fokozódásával, és nem utolsósorban Carol széthullásával párhuzamosan pedig a lakásba is megpróbál erőszakkal behatolni a külvilág. Carol egyre zaklatottabban próbálta kiiktatni a külső tényezőket, egyre több csatornát vág el, egyre több területet kerül a lakáson belül is; míg nem az ágy alá húzódva, majd katatóniába merülve érzi már magát csak biztonságban. Amikor az elméletileg jófiút játszó udvarló megfenyegette, hogy ha nem hajlandó beereszteni őt, betöri az ajtaját, majd ezt meg is tette, akkortájt borult el az én agyam is. Amellett, hogy ez jóindulat mellett is magánlaksértés, abszolút semmibe vette a másik fél, egy szintén felnőtt ember azon jogát is, hogy nemet mondjon az ő közeledésére, hogy ne akarjon beszélni, találkozni vele mindenféle magyarázkodás vagy jóváhagyás nélkül, és még ő próbált az áldozat lenni. Állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő mennyire nem bírja Carol nélkül, hogy neki mennyire hiányzik Carol, és az nem merült fel emberünk fejében egy pillanat erejéig se, hogy Carol mit akar; csak kapásból felhatalmazva érezte magát, hogy ha ő akarja Carolt, akkor jár neki Carol. Tárgyiasítás újfent. Mégis mindenki normálisnak tekintette ezt, az eseménynek azt a külső szemlélőjét is beleértve, aki ahelyett, hogy közbelépett volna, újabb kéretlen megfigyelőként mászott Carol életbe.

Tolakodás mindenhol, menekülési út sehol. Annyira hatásosan radikalizálta a rendező a szorongást, szemléltette a kezdetben zavaró helyzet veszélyessé fajulását, teremtette meg az egyre bizarrabb, fenyegetőbb atmoszférát, hogy az valami zseniális! Imádtam azokat a jeleneteket, amikben az agyagossá vált falból kinyúltak a kezek; rendkívül kifejező és creepy, a fekete-fehér felvétel okán pedig jól is nézett ki. Mindenféle modern, számítógépes effekt nélkül megmutatta a nézőnek a lakáson keresztül, hogy milyen érzés lehet Carol elméjében lenni. A lakás-elme összemosás során pedig számtalan remek szimbólumra lehetett bukkanni.

Az pedig elviselhetetlenül nehezen fér meg a fejemben, hogy egy olyan rendező, aki ennyire korrektül átlátja a kéretlen közeledés, a túlszexualizálás és a tárgyiasítás pszichológiáját, annak az áldozatra mért hatásait, aki leforgat egy filmet, amivel felhívja erre az embereknek a figyelmét, mégis hogyan képes kislányokat bedrogozni és megerőszakolni. A nemi erőszakot nincs olyan körülmény, ami szépíti, az egyik, ha nem legundorítóbb tett, amire valaki vetemedhet. Nincs olyan magyarázat, ami felmentést adhatna rá, ami érthetővé vagy elfogadhatóvá tehetné. Az, hogy Polanski a film fényében mennyire tudatosan csinálta ezt, csak egy újabb árnyalatnyi undort ad.

Úgyhogy a filmnek csodálattal adózok, viszont a rendezőtől hányni tudnék, és rászolgált volna, hogy valamelyik áldozatának az önvédelmi kísérlete úgy végződjön az erőszaktevő részére, mint az alkotásában. Ambivalens érzésekkel kerül a kedvenceim közé.

                                                          
                                          A J Á N L O M !

It: Az - 2. rész

Sziasztok! Elérkezett végre a pillanat, amikor a horrorfilmes kalandjaim blogra vitelének csillaga alatt egyszer s mindenkorra búcsút mondhatok a Stephen King: Az c. művéből készült mozis reebotoknak, és a hozzájuk fűződő tragikus, árulásokkal és könnyekkel teli történetemnek. Az elmúlt két év folyamán annyiszor dicsőítettem a regényt mindenféle válogatásokat tartalmazó bejegyzések kész seregében, ahányszor nem szégyelltem felemlegetni a zseniálisságát, ám az adaptációkkal szembeni lelkesedésem a 2017-ben forgatott első felvonás megtekintése után menthetetlenül lelohadt. A könyvhűség hanyagolása és a fogyaszthatóság oltárán végrehajtott butítások megtették a hatásukat, nemhogy nem vártam a szintén új idősíkra helyezett második filmet, hanem még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e majd nézni, hogy ki vagyok-e éhezve még egy pofára esésre. A befejezetlenség feletti frusztrációm, illetve egy az enyémmel kísértetiesen hasonló ízlésű barátom értékelésének a hatására februárban lenyeltem a békát, és elvárások nélkül belevágtam a Vesztesek Klubjának még nagyobb hype-ot kapott, felnőttkori kalandjába.

2 óra: *Huh, már a nagyján túl vagyok!*
…

2 óra 30 perc: *Mindjárt vége… már nem sok van…*
….
2 óra 40 perc: *Mindjárt vége, mindjárt vége, mindjárt vége…*
….
2 óra 45 perc: *Ó, TE JÓ ÉG! KÖSZÖNÖM! VÉGE! HŐS VAGYOK!*

Ha a fentebbi kis hatásvadász kirohanásomból nem vált volna egyértelművé, rettenetesen untam a reboot második felvonását (is). Ásítoztam. Időről-időre – sokkal sűrűbben, mint ahogy a szubjektív időérzékelésem erre következtetni engedett – azt lestem, hány perc van még belőle hátra, és minden egyes lepergett mérföldkőért olyan büszke voltam magamra, mintha legalább én találtam volna fel az első öntudattal rendelkező droidot. Játszottam közben a bejárós szomszéd macskával. Mégis attól féltem, hogy nem bírom ki, és el fogok aludni – ennek a tudatában pedig érdemesebb lett volna lefekvés előtt belevágnom, ugyanis rémes alvó vagyok. Kerestem sokáig a megfelelő kifejezést, amivel fel lehetne ölelni ezt a majdnem három órás szörnyeteget, és mostanra arra jutottam, hogy talán a túllihegett lesz a megfelelő szó. Ami lássuk be, nem épp a leghízelgőbb és legbiztatóbb jelző a 2019-es év legnagyszerűbbnek titulált horrorfilmje kapcsán.

Mintha csak egy kényszerbetegségben szenvedő perfekcionista által mesterségesen megtervezett LSD-s hallucináció-láncolat közepébe zuhantam volna. Annyira nagyszabásúak, annyira drámaiak, annyira látványosak, annyira sokkolóak akartak lenni minden egyes kibaszott másodpercben, hogy az ijesztgetésnek szánt ripacskodásból nem lett más, csak egyetlenegy kolosszális massza. Én pedig rövidesen túltelítődtem tőle, a szervezetem feladta a harcot a gyűrődéssel szemben, sztrájkba kezdett. Így ami még megfelelő átvezetéssel, megfelelő szünetek beiktatásával, akár ötletes és klassz lehetett volna, arra is egy rezignált, Ó, ne mááár-ra futotta reakcióként. Annyira a létező legrosszabb értelemben SOK volt, amit le akartak erőltetni a torkomon, hogy mindenféle pozitív vetületű hatása elpusztult, és inkább volt nevetséges és elcsépelt az immár felnőtt Vesztesek akciója, mintsem rémisztő vagy horrorisztikus. Pennywise is egy vicc lett  - nem, korántsem pozitív értelemben - ahhoz képest, hogy ő lenne az univerzum valamennyi sötét ereje között a főmufti; számomra már az első filmben se ért fel a könyves Pennywise-hoz, de itt még rosszabb lett, kínos, ripacs, súlytalan. Freddy Krueger a leggyengébb Rémálom az Elm utcában filmben is mérföldekkel félelmetesebb, stílusosabb és ördögibb nála, pedig az ő 2010-es remake-je is több sebből vérzik.

A legelején egyébként még örültem, még volt egyfajta ingatag bizalmam a készítőkkel szemben, ha az előző „fejezettel” nem is sikerült erre rászolgálniuk, ugyanis a meleg pár megtámadása a vásárban volt a legpontosabban könyvű és legintenzívebben elborzasztó módon adaptált jelenet. Nyers, brutális és elkeserítő, mégpedig azért, mert benne van a valóság, mert ez bárhol megtörténhet, és vagy ezerszer meg is történt. Rengeteg buta kritikus hisztizett különböző portálokon, hogy a liberalizmus meg a meleg-ajnározás megtámadta ezt a filmet is… nekik érdemes lett volna olvasniuk is az okoskodás előtt, ugyanis csókolom; ez a jelenet benne volt a könyvben. King azelőtt is foglalkozott a témával, mielőtt „biztonságosabb” és „elfogadottabb” lett volna kiállni ezért a csoportért, akkor… amikor a renoméját még elcsinálhatta vele az ember, ha szót emel az ellen a közfelfogás szerint elfogadottnak tartott, ám igazából abnormális bánásmód ellen, amiben részesültek, és részesülnek még most is. Ami azzal a két sráccal történt a hídon, sokkal jobban megrázott, mint bármi, amit az azt követő több, mint két óra alatt mértéket nem ismerő színpadiassággal a nyakamba öntöttek. Ami tetszett még, az Stephen King feltűnése a boltban, az egy kellemesebb meglepetés volt, de bőven a „felvillanyozó kis extra” kategóriában mozgott a cselekményben elfoglalt mérete által, hogy képes legyen feldobni a maradék vergődést.

Habár, mint fentebb megjegyeztem, kezdetben az ellenkezőjének a látszatát keltette a film, de ismételten nem törték össze magukat abba, hogy tiszteletben tartsák, mit írt le King abba a több, mint 1000 oldalas regénybe. A horror elemekben egyáltalán nem akartak igazodni a történethez, amit ADAPTÁLTAK elméletileg, ezen túl rengeteg olyan információt tuszkoltak bele utólag, aminek az első felvonásban lett volna a helye. Arról nem is beszélve, hogy a szimbolizmust és a súlyos témákat, pszichológiai folyamatokat, amik értelmet adtak a történetnek, egy az egyben kidobták a szemétbe, és kvázi akárhol kedvük szerint belenyúltak a tényekbe, primitívvé és butává alacsonyítva egy komplex történetet. Méghozzá nem egyszer indokolatlanul, olyan módon, amit nem lehet kimosni azzal a sokszor hangoztatott, kényelmes kifogással, hogy „nem működik minden a mozivásznon, ami leírva működik”.

Richie például mégis mi a bánatért nem volt jó lemezlovasnak aki interjút készített Ozzy Osbourne-nal ? Miért kellett belőle stand up comedyst csinálni? Richie életében nagyon fontos volt a rockzene már gyerekkorában is, és ő volt ezáltal kvázi a legsikeresebb a bagázsban;  mert felnőttként lerázta azokat a köteleket, amik visszahúzták, és megvalósította azt, amivel már azóta foglalkozni akart, hogy az eszét tudta. Ő tudott egyedül igazán kimászni a skatulyájából, és lapozni. Az emlékezőkörúton való horror-epizódja is a rock zenéhez, a koncertekhez, a régen akkora erőt adó legendákhoz kötődött a könyvben, és meg is volt ennek az üzenete, a leírhatatlan léptékű jelentősége. Itt viszont azzal, hogy ezt a vonalat egy az egyben kikukázták, mindenféle túlzás nélkül megcsonkították Richie személyiségét, a karakter pszichológiai vonalát. Ráadásul nem is érte meg, mert az új foglalkozásában és a Pennywise-szal való felnőttkori szembesülésében sem volt semmi élet. Egy nulla volt. Félreértés ne essék, még mindig ő a kedvenc Vesztesem, és még mindig ő volt a legjobb karakter a filmben, de a valódi énjéhez képest durván vakvágányra vitték. A könyves Richie nem volt felnőttként ennyire… kiégett. Hanem olyan harsány és vagány volt, mint gyerekként.

Az elcsépelten magasztosnak, drámainak és testvériesnek beállított „nagy jelenetektől a barátságról, a kitartásról és a bátorságról” egy idő után kiütést kaptam, mert ezekben se voltak képesek mértékletességet tartani, vagy alapjaiban véve mélyebbre ásni a felszínességnél. Nevetségesen sok lett belőlük, állandóan előszedték őket, és még nem is sikerült hangulatosan tálalni őket. Hasonlóan az idegbaj kerülgetett attól, hogy egy szakaszban megkockáztatom, hogy percenként megjegyeztették minden egyes karakterrel, aki csak a kamera látószögébe került, hogy „Bill milyen rossz befejezéseket ír”, hogy mennyire nem elégedettek az olvasói a zárásaival. Nem csak röhejesen pocsék próbálkozás volt egy rossz ómen, egy baljós előérzet felépítésére, hanem három-négy alkalom után annyira élhetetlenül unalmas is lett, hogy úgy voltam vele, ha még egyszer valakinek a szájába adják ezt a szöveget, akkor üvölteni fogok kínomban. Miért?! Miért nem lehet felfogni, hogy A SOK, AZ SOK?! Miért nem lehet ésszel adagolni a filmet felépítő elemeket? Annyira nagy kérés talán?! Az előző filmnek azt róttam fel elsősorban, hogy illúziórombolóan laza és poénos akar lenni, ez elengedte ezt az idétlen vicceskedést, de helyette átment affektálós primadonnába. Nem tudom, melyik a rosszabb a kettő közül.

Mondanivaló nélküli, túlzó, fontoskodó tömeg mozi, aminek tömeg mozi mivoltát a modern technológia látványos effektjei se tudják feledtetni. Nekem meg a 2019-es Joker után senki se mentegetőzzön azzal, hogy egy alapvetően „kommersz” műfajba – az idézőjel alkalmazását az teszi szükségessé, hogy a közvélekedéssel ellentétben határozottan nem tartom a horrorfilmeket kommersznek, pont hogy rendkívül sokrétű, változatos mondanivalót lehet a borzalmakba burkolni, a művészi és intellektuális eszköztárnak pusztán a készítők kompetenciája szabhat határt, hiszen jelképes költségvetésből is születtek zseniális mesterművek a műfajban - nem fér bele a komolyság, az entellektüel üzenet, hogy nem férnek bele szociológiai és pszichológiai problémák. Pláne, ha ezt az író eleve a szájukba adja a papírforma alapművel a filmeseknek, akiknek így az önálló gondolataikkal nem is feltétlenül kell megváltaniuk a világot, csak követniük a mintát. Úgyhogy… ne, ne mossa senki azzal ezt az elbaltázott végeredményt, hogy nem tudja egy ilyen film túlnőni a skatulyáját. Mert tudja. Ha a készítők is akarják, és nem ragadnak le ott, hogy valami színes-szagos-csörgő gyerekjátékot csináljanak, „az egyszeri néző úgyis arra vágyik” alapon.

Végszóként hasonlóakat tudok mondani, mint előző körnél; a könyvnek a tehetségtelen dublőrje se lehetne, és ha valaki kíváncsi a történetre, akkor olvassa a regényt! Aki pedig olvasta, az ne szomorítsa magát… ezzel…

The Babadook: A Babadook

Helló! Hála egy Snitten futó, filmeket évtizedenként kategorizáló kihívássorozatnak, az utóbbi hónapok során több, mint harminc horrorfilm megtekintését ütemeztem be. Azaz végre igazán aktívan is beleástam magam egy olyan műfajba, aminek már régóta rendkívül érdekelt nem csupán a tévés, hanem a mozis világa is. A nézéseimhez többnyire mellékeltem egy változó részletességű és összeszedettségű szöveges értékelést is, és egy ideje foglalkoztat a gondolata, hogy ezeket megoszthatnám a blogon is, attól függetlenül, hogy karcsúbbak terjedelem szempontjából, mint a szokásos ismertetőim.

A projekt első felvonásának a keretében szeretném nektek bemutatni a kihívás 2010-es éveket nagyító alá helyező fordulójából kikerülő kedvencemet, egy kimagaslóan erős elméleti és művészi vénát magáénak tudható, borongós pszichológiai horrort, A Babadook-ot. A  főhősnő férje meghalt egy autóbalesetben, amikor a kórházba vitte a nőt, hogy megszülethessen az első gyerekük. Az eset óta hét év telt el, viszont a nőnek még egyáltalán nem sikerült túllépnie a veszteségen és az elfojtott szorongása kihat a cseperedő fiára is; Samuel viselkedészavaros, erőszakos, zajos gyerek, ugyanakkor nagyon érzékeny is, retteg a szörnyektől. A nő egy nap talál egy mesekönyvet a fia polcán, ami korábban nem volt ott, és onnantól kezdve minden megváltozik; a bizarr, groteszk történet megelevenedni látszik, mindkettőjük mentális állapota hajmeresztő romlásnak indul, és egyre jobban elszigetelődnek a külvilágtól, egyre inkább a mesekönyv rémes címszereplőjének, Mr. Babadooknak a markába kerülnek.

Mocskos mód elvont, sajátos hangulatú, szimbólumokkal teli, lassú lefolyású pszichológiai horror; naná, hogy imádtam!

Tetszett, hogy mennyire alternatív, elméleti, átgondolt és komplex mind maga az alapelgondolás, mind annak a kivitelezésének a módja. Itt egyáltalán nem az volt a fontos, amit a néző látott a két szemével, hanem az, ami a látottak mögött húzódott, ami a pszichológiai szál finomságain túl azt is megmutatja, hogy gyakorta érdemes a dolgok mögé nézni, és nem csak a felszínen megragadni. Ezáltal az a talány, ami a film javában furdalja a közönség oldalát, hogy a Babadook valóban létezik-e, vagy pusztán a képzelet szüleménye… érvényét is veszti, hiszen ha a filmben fizikálisan jelen is van, lényegében akkor is csak egy szimbólum. A maga finoman fonák módján a rendező is megerősíti ennek a triviálisságát, és az elméletibb, nehezen emészthetőbb, viharosabb vizekre vezet inkább. Oda, hogy nem egy kliséhalmazzal áll szemben az ember, ahol a viszonylagos családi idillre páros lábbal rúgja rá az ajtót a természetfeletti veszedelem, elvégre ez a kis család már az első másodpercekben se volt normális. Már rég jelen volt a probléma, már rég a talpazattól rohadt minden, csak a Babadook vitte fel az utolsó vonást a festményre, mondhatni csak a legfeltűnőbb megmutatkozása volt a problémának. A depressziónak, a gyásznak, az elfojtásnak, a szorongásnak, az elszigetelődésnek, a traumának, egy mérgező környezetnek. A feszültséget pedig mesterien adagolták addig a vízválasztó pontig, ahol vagy minden helyrehozhatatlanul elromlik, vagy meg lehet ragadni az utolsó esélyt a javulásra.

A kisfiú és az anyuka közötti kontraszt adja a film dinamikáját főként, teremti meg a bonyodalmat, nem utolsósorban pedig a viselkedésük – ha nem egyszer kiakasztó is – remekül reprezentálja a család mentális gondjait. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a kis srác a gond, hangos, szorongó, agresszív, pánikoló, állandóan a középpontban akar lenni, gondolkodás nélkül mindent a külvilág tudtára ad, ami épp benne van. A néző nem csodálkozik anyuka ziláltságán, fáradtságán, ürességén és élettelenségén, „elvégre ki bírna el egy ilyen kibírhatatlan kölyköt, akivel egyszerűen nem lehet zöld ágra vergődni.” Aztán… fordul a kocka, és ahogy egyre mélyebben az életükbe lehet látni, fény derül rá, hogy nem magától ilyen a gyerek, hogy nem ő a hibás. Az ő hibái a környezete hibáinak, problémáinak a lecsapódásai pusztán, az emberek meg szokás szerint nem akarnak erről tudomást venni, csak leintik annyival, hogy „hülye a gyerek”. Pedig, ha minden rendben van otthon, akkor nem lesz csak úgy „hülye a gyerek”. A viselkedészavara az anyuka tehetetlenségére és mentális problémáira tett reakciója; miután nem tud szabadulni a helyzetből, amit még a szőnyeg alá is kell söpörnie, pszichésen megcsavarodik, ő is az apja elvesztésének a betegévé válik. Anyuka nem tudott felgyógyulni a férje halálából, nem tudott végigmenni egy viszonylag normális gyász folyamaton, mert rögtön a nyakába szakadt egy újszülött, akiről úgy tudott gondoskodni, ha a lelki nehézségeit ignorálta. Teljesen kizárta, elhessegette magától a történteket, és az évek folyamán a probléma egyre csak nőtt, nőtt és nőtt a kényszeres elfojtás közepette. Nem azért nehéz az életük, mert egyedül neveli a fiút, hanem mert van egy feldolgozatlan traumája, ami mindkettőjüket felzabálja. Az ő struccpolitikájával nem tud mit kezdeni a gyerek, hiszen egyértelműen érzi, hogy baj van, és anyuka minél jobban sulykolja, hogy nincs semmi, ne foglalkozzunk vele, felejtsük el, annál inkább szorong a gyerek. Anyuka meg nem áll készen arra, hogy helyt is álljon, és megbirkózzon az idő közben gigászira dagadt fájdalommal is, ezért maradna a bevált módszernél, az ignorálásnál; viszont ahogy egy szekrény se végtelen űrtartalmú, ahová a nem kívánatos kacatokat lehet pakolni, úgy egy ember bírásfoka se az, és egyszer a fejére borul a sok kacat.

A fentebb kifejtettekhez gyönyörűen igazodik, hogy a fiú a kezdetektől fogva rettegett a Babadooktól, hangosan közhírré tette a létezését, a közeledését, más emberektől is segítséget próbált kérni a Babadook ügyében, míg anyuka ezt látva egyre bőszebben, egyre görcsösebben hajtogatta, hogy nincs Babadook, nem létezhet a Babadook elvégre nem látja senki. A Babadook láthatatlan, mint ahogy a trauma, a depresszió és a gyász is láthatatlan. A depressziós ember is tagadja, hogy beteg lenne, elutasítja a segítséget, és tudomást sem akar venni a tünetekről, hiszen ha a probléma fizikálisan nem látszik, nem kimutatható, akkor nem lehet beteg. Szimbólumok további sorozatával lehet találkozni; A Babadooktól nem lehet szabadulni, ahogy a depresszióból se lehet 1000%-osan kilábalni. Vannak jobb és rosszabb napok. A Babadook által megszállt és a Babadook nélküli állapot között nagy kontraszt van, mint ahogy a mániás és a depresszív szakaszok közt is. A Babadook azon a személyen keresztül tud növekedni, aki beengedni, nem törődve a veszéllyel, a depresszió is akkor a legpusztítóbb, ha egyáltalán nem kezelik. A kisfiú felismerte, amikor a Babadook az anyja körül ólálkodott, és megváltoztatta; „Tudom, hogy nem szeretsz, mert a Babadook nem engedi. De én szeretlek.” , mint ahogy a depressziós ember se azért türelmetlen, agresszív vagy nehezen elviselhető, mert nem szereti a körülötte lévőket, hanem mert a depressziója befolyásolja; amit ilyenkor mutat, az nem ő, hanem a betegség. És még nagyon-nagyon hosszú terjedelemben sorolhatnám a zseniálisabbnál zseniálisabb mögöttes tartalommal bíró szemléltető elemeket; valóban felfoghatatlanul lenyűgöző, hogy mennyi érdekesség, asszociációs pont rejlik a legapróbb, legközönségesebb részletekben is.

A könyv – ha nem csak egy példányt készítettek volna a forgatásra, hanem ki is adták volna… már a polcomon lenne – és a sejtelmes misztikum, ami a képkockákra kúszott általa, azonnal megvett magának. Ahogy már említették páran, tényleg egy kicsit Tim Burtonös módom weird, creepy és morbid, épp ezért imádtam annyira, szinte megbabonázott a kis kihajthatós könyv. Nagyon intenzív az atmoszférája mind a rajzoknak, mind a szinte már fenyegetően nagy betűs szövegnek, mind a könyv… idézőjeles eleven tevékenykedésének, ahogy a lapok folyamatosan megteltek rajta. Nagyon sötét és egyedi az egész, remek munkát végeztek vele, de ez persze a Babadook lapokról való lelépéséről is elmondható. Így kell minőségit alkotni alacsony költségvetésű filmmel is, a sötétségbe burkolózó alakok, a szürkés felvételek és a falon kúszó árnyak remekül néztek ki egyrészt, másrészt pedig igazán ütős, más világi, fotelből kirángató atmoszférát alkottak meg, ami bőven rendelkezik mesés beütéssel is a fojtogató mivolta mellett. Ami megint csak egy szimbólum… hiszen a történetnek és a traumának is központi témája a gyerekes világ.

Mindenképpen az év erős filmélményei közé fogom sorolni, amellett hogy a kedvenceim közt is landolt.

                                                          
                                          A J Á N L O M !