2020. október 10., szombat

Vivien Holloway: Mesterkulcs (Winie Langton történetek 1)

Helló-helló! A tegnap délután néhány óráját egy általam előszeretettel fogyasztott zsánereken belüli "hiánypótló olvasással" töltöttem a magyarországi olvasó- és bloggerközösségének legismertebb és legkedveltebb fiktív tolvajcsaládjának körében, a Vivien Holloway tollából kipattant Langtonok között. A Mesterkulcs a maga 78 oldalával egy több ízben is szokatlan helyzet elé állított, egyfajta előzetesként funkcionálva a további részekben kibontakozó történetre vonatkozóan. Kívántátok már azt, hogy bár hamarabb, egy korábbi változatotok kezébe került volna egy könyv? Nos, engem egy napja kísért ez a "mi lett volna, ha..." gondolatkör.

Fülszöveg:

„Gyerekkoromban ​számtalanszor hallottam a Mesterkulcsról, amely valójában nem igazi kulcs. Egy szerkezet, amely előtt nem léteznek bezárt ajtók, és sem az acéllal bélelt páncéltermek, sem az őrséggel védett birtokok falai nem jelentenek akadályt. A Mesterkulcs mindent nyit, és mindenhová bevisz, akár a tömör falon is keresztüljuttat, ha kell. Minden magamfajta álmodott már róla, hogy a kezében tarthatja az eszközt, amely elől lehetetlen elrejteni bármilyen kincset.”

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban...

A Winie Langton történetek első felvonását egy habkönnyű előételhez kísérelném meg hasonlítani, felkorbácsolja az étvágyat, amiről még csak tudomás sem volt. Mondhatni a szórakoztató irodalom adta kikapcsolás legletisztultabban szó szerint vett megelevenedése: egy sztori, amiről fenntartások nélkül elképzelhető, hogy ugródeszkát teremt az olvasói létbe az új arcoknak.


Az egyik fontos sarokköve a közkedveltségének az egyszerűség és a laza sodrás, ám az én gyomromat az emésztés szubjektív stádiumában pont ez feküdte meg többször is. Mikor először, még évekkel ezelőtt megragadta az érdeklődésemet a Mesterkulcs, borítékolódott, hogy kibékíthetetlen ellentétek fognak szövődni köztem és a terjedelem, pontosítva a terjedelem által szabott mozgástér között, amit nem feltétlenül sikerült ellensúlyozni. Mintha egy kulcslyuk előtt térdepelve, egy konkrét sávra irányított figyelemmel próbáltam volna megtippelni, hogy a szobába lépve miket és kiket fogok találni, és fel akarom-e törni az oda vezető zárat értük. Ahelyett, hogy a spekulációimat, és azt a felismerést elengedve élveztem volna a titkos megfigyelést, hogy habár birtokomban van egy korrekten megmunkált zár és egy kulcs, azok nem illenek össze, nem egymáshoz készültek. Ez nem a túlagyalósak és az adatharácsolók könyve, hanem a fesztelenségre vágyó kalandoroké. A magam részéről, az első kategória nagyobbítójaként sokszor ellentétes irányba koncentrálódtam, mint amerre a szöveg praktikusan szándékozott terelni a fő csapásvonalat, információkkal tömöttebb mondatokra áhítoztam, a megismerésére, hogy a 2900-as évek New Yorkja miben más, mint a korai 1930-as évek nagy világválságáé, az érzésre, hogy a jövő egy különös alternatívájában járok. Több… steampunkra. A teljesség érzetét megcsorbította a hiány, fel-felfedeztem a háttérben nyújtózkodni egy látszat szerint említésre méltó potenciált hordozó világépítés vázlatát, ami felemelhette volna az élményt a talajról, a klasszikus formulákat összetéveszthetetlenné formálta volna, de nem kapott teret, ezzel a rejtély ködébe burkolva, hogy a későbbiekben mi lesz a sorsa.

Sokat morfondíroztam rajta,  hol csúszott kavics a gépezetbe, hogy miért nem tudta egyszerűen azt előhívni belőlem a kisregény, mint kvázi mindenki másból. Miért nem úgy tekintettem rá az olvasás során, és az azután elkövetkező átrágási körök folyamán, mint egy jópofa, közönséget minden hétvégén menetrend szerint a moziba ugrasztó folytatásos film írott verziójára – elvégre ez az életkép igazán testhezálló, több réteggel remek animációs filmet adaptálhatnának belőle. Miért állandóan az szúr szemet, hogy mi nincs, mi kellene még, hol lehetne csiszolni rajta, ahelyett, hogy mi van.

Rákenhetném ezt arra, hogy túl sok könyv, film és sorozat van a hátam mögött ahhoz, hogy vállalható mércéket állítsak fel. Fel is fedezhető a ráció ebben itt-ott, mert egy kevésbé kritikus, friss olvasó más szemmel tekintene azokra a sablonelemekre, amikre vonatkozóan tuningolást, valamiféle progresszív pluszt vár az, aki már többször belefutott a „karakterek meg akarnak szerezni egy különleges tárgyat” koncepcióba. Őszintén gondolom, s fenntartom az első hasábban elhangzottakat; a Mesterkulcs abszolút alkalmas alany ahhoz, hogy egy nem olvasó emberrel percek alatt megszerettesse az olvasást, hogy ledöntse a kaput, és kikövezze az utat későbbi száz és száz regény befogadása előtt. Csakhogy a feltételes módot és a magamtól független szempontokat elengedve, visszahelyezkedve a saját élményembe, ez sajnos több ponton kiforrásra és csiszolása szorul jelen formájában. Bevezetés, ami alapokat épít, így kikövetkeztethető mozzanatokkal operál; ha kicicomáznak egy fiús lányt, és egy ifjú örökös báljára küldik, az ifjú nyilván felfigyel rá, a küldetés nyilván nem úgy sül el, ahogy tervezték, de az áhított eszköz nyilván periférián marad, a hősnő nyilván egy oldalra kerül valahogy a hőssel… Félreértés ne essék, a mozzanatok működnek, a cselekmény gördülékenyen szalad előre, az olvasó kellemesen kikapcsol, csak a kiszámíthatatlanság, a tűzijáték marad el.

Nagyobb hangsúly Winie személyére, - a történet húzónevére – és a tolvajdinasztiát alkotó családjára fektetődik, akik meglehetősen különös végletek találkozását testesítik meg. Mondhatni elit kategóriás tolvajok, a bűnözés mesterei, ami magával vonná a józan feltételezést, hogy erőteljes morális leckét feladó, negatív hősök, ám ők rendíthetetlenül erényesek. A prédájukat képező, társadalmi szempontból becsületes gazdagok soraiba betekintve pedig egyértelművé válik, hogy a tisztes embereknél mérföldekkel szilárdabb, megingathatatlanabb erkölcsi iránytű vezérli őket. Amikor Winie a becsület fontosságáról szónokolt, nem egyszer felderengett előttem egy másik szónoklat, bizonyos Jack Sparrow kapitány részéről; „Egy becstelen ember mindig becstelen marad. Becsszó. Csak a becsületesekkel kell vigyázni, mert nem lehet tudni, mikor jut eszükbe valami… butaság.” Ennek ellenére, mégsem tekinthetőek romantikus és idealista Robin Hood inkarációnak se, szépítés nélkül hidegen hagyják őket azok a nagyvilágban uralkodó állapotok, amikről a Mesterkulcsban egy-egy foszlány tanúskodik, a civilizáció visszanyomulási kísérleteit egyértelmű csapásként fogják fel. Nem akarnak megváltani senkit és semmit, a pénzhajszolásra se szorulnak rá ilyen múltú tevékenység után olyan nagyon, azért lopnak, mert megtehetik. A csalókat, szélhámosokat, egyszerű fosztogatókat, mégis elítélik. Langtonékban több véglet is ütközik; a „nem olyan kár értük” kategóriába sorolják az öregeket, de ettől függetlenül egy rokon elé sem lennének képesek műtárgyat helyezni, imádják a családjukat. Ez annyira sarkalatos pont, hogy a család nem is külön-külön kidolgozott jellemek összességéből, hanem valamiféle kollektív tudatként, törhetetlen tömbként jelenik meg Winie elbeszélésében. Bizonyos jellegzetes kettőségeik pedig ott munkálkodnak a nevezetes főhősben is.

Winie-t pszichológiai szempontból roppant érdekesnek találtam. Egy talpraesett, minden ízében fiús lány képét sugározza a külvilág felé, aki egy az egyben köp a társadalmi nemi szerepekre, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni a görcsösségét, a személyiségére tapadó szorongást. Elég szembetűnő volt, hogy a felszín alatt mennyire hadilábon áll a tulajdon női létével, amit azok a humorosnak szánt szituációk, amikben ezzel a ténnyel így vagy úgy szembesülni kényszerült, csak még inkább kiemeltek. Ha a természete maradéktalanul belülről, külső nyomástól mentesen fakadt volna, akkor a kiöltöztetés lehetőségét nem akkora pániknak éli meg, mint ahogy arról a kötet népszerű idézetei tanúskodnak, hanem nem kívánt nyűgnek, vagy közönnyel fogatta volna, de Winie előtt… fenyegetés volt. Ugyanis nem pusztán arról volt szó, hogy konzervatív szemszögből maszkulinnak számító szemléletmódot és viselkedésmintákat tanult el abból fakadóan, hogy az apja képezte ki a férfiakhoz igazított tantervet követve, hanem hogy változó tudatos-tudatalatti arányban fiúvá is akart válni, amennyire lehetséges volt. Mintegy engesztelésként azért, mert a várva-várt fiú helyett lánynak született, mintha megismerve a családba érkezése körülményeit, kárpótlást akart volna nyújtani az apjának azért a fiúért, és azért a sok-sok elképzelt apa-fia élményért, amit miatta nem kaphatott meg. Mintha be akarta volna bizonyítani, nem egy nem várt hiba, nem egy csalódás; érdemes az apja szeretetére így is. Ezt alátámasztja, hogy nem azért vette az apja kézbe a tanítását, mert kiskorától kezdve egy vadóc, szertelen kislány volt Winie, mint mondjuk Arya Stark, - akihez jobban illett a férfiak feladatköre - hanem elsősorban azért, mert egy fiút tervezett, és olyannyira makacsul ragaszkodott az eredeti tervéhez, hogy még új nevet se kerestek a váratlan lánygyereknek, csak a fiúgyereknek szánt néven alakítottak egy hangyányit. Így lett Edwin helyett Edwina. Winie világképe erősen alárendelődött a történet folyamán az apjának való megfelelésnek. Az apja szabályai, útmutatásai lebegtek előtte, melyeket gondosan begyakorolt mantraként hívott elő a szorult helyzetekben, és kétségbeesetten arra törekedett, hogy minél távolabb kerüljön attól, ami nem kedvére való az apjának, ami egy rosszalló, „pff, nők...” horkantás váltana ki belőle; azaz az anyjától érkező nyomástól.

Merthogy az anyja pedig azzal nem akaródzott kibékülni, hogy a lánya nem úgy lány, mint ahogy azt ő szeretné, ezért időről-időre megpróbálta a nőszerep felé lökdösni Winie-t, ugyancsak a saját képére formálni. Kicsit olyan volt, mintha minduntalan két szék közötti választásra kényszerülne a környezete által, amik közt nem létezett átmenet, csak a föld. A konzervatív értelemben vett férfiasság és a konzervatív értelemben nőisség erőltetett harcának célpontjaként úgy ítélte, a két alternatíva közül jobb az első, ezért töretlenül lázadt minden ellen, ami a másik székre küldhette volna. Indokolatlanul sokszor rágódott azon, hogy mi nőies, és mi nőietlen, és hogyan cselekedhetne az utóbbinak megfelelően. Bennem meg folyton az cikázott; mégis mi a francért érdekli ez ennyire? Nem egyszer úgy festett, mintha annyira beszűkült volna erre a dilemmára, ami mellett az észszerűség és a hatékonyság is másodlagossá vált; teszem azt, ha mások manipulálását és a társaságban kémkedést „női praktikaként” kezelték, akkor vadul elhatárolódott tőle, véletlenül se tapadjon rá egy deka se belőle. Végletesen az izommegoldásokra orientálódott a pszichológiai hadviselés, stratégikus gondolkozás helyett, „az igazi férfi egy lélektani analfabéta” alapon. Mintha attól tartott volna, hogy ha képletesen egyszer bekerül a konyhába, akkor soha többé nem szabadul onnan, és sosem vakarja le az apja és egyéb férfi rokonai előtt a megalázó „nő” címkét a homlokáról. A megalázó szót azért használtam és emeltem ki, mert rendre úgy tűnt, hogy a történet nőinek visszataszító és irtandó minden, ami a férfiakhoz köthető, mint ahogy a történet férfijainak is legalább ugyanennyire visszataszító és irtandó minden, ami a nőkhöz köthető. Mintha a két nem kimondatlanul ellenségként tekintett volna egymásra, amit Winie-re vetítettek ki.  Ennek szellemében egyszer az anyja (a bálon udvariaskodva), egyszer az apja (keményen, fegyverrel fenyegetőzve), és egyszer a saját módszerével (nem árulok spoilert) eredt a Mesterkulcs nyomába; végül a harmadik lehetőségből kovácsolva sikert.

A kötet vége felé kezdett felszínre kerülni, hogy milyen is lehet az igazi, vérvonalától független Winie, akit nem volt időm megismerni, így összességében nem tudom, hányadán állok a karakterével. Amit a történet oroszlánrészében mutatott, azt mesterkéltnek, eltúlzottnak és kétdimenziósnak érzékeltem, hiányzott a valódi tűz és az őszinteség a lényéből felfedett részletekből, és nem tetszett, hogy csak a jól behatárolt komfortzónájában mozgott, rutin szerint gondolkozott és cselekedett, mint valami engedelmes katona. Persze ezt lehet úgy is venni, hogy „végre egy főszereplő, aki nem akarja tökéletesnek mutatni magát”, de Winie esetében úgy esett, hogy van egy biztonságos hazai pálya, amin erős, és van a végtelen terjedelmű ingoványos, ismeretlen pálya, amin lépdelve tanácstalan. Érződött rajta a szándék, hogy vagány és erős akar lenni, de egyelőre nem volt az, kiforrásra szorul, az ő jellemének is a bevezetőszakaszát követtem egyelőre.

A humorral nem kerültem maradéktalanul egy hullámhosszra, a feltűnőbb, karikatúraszerűbb vonulata nem egészen jött át, abba a helyzetbe kerültem, mint a sitcomokat kísérő konzervnevetéssel. Ha direktben feltűnik, mi az, amit viccesnek szántak, ha azt érzékelem, hogy itt nevetnem kellene, akkor nem megy. A természetesen érkező, nem túldramatizált humorpakkok, viszont jólesően bevonzottak, ilyen volt például, amikor Winie az előző nap Williamnek okozott monoklit látva megjegyezte, hogy jól áll neki a lila. Nem mellesleg William R. Conrey vett meg a legjobban magának a szereplőgárdában is, ő kapta a számomra legérdekfeszítőbb és legkidolgozottabb háttértörténetet, motivációt. A terve gyakorlati szakaszában ugyan beleütközhet néhány buktatóba, ahogy arra Winie rámutatott, és egy pátyolgatásra szoruló, suta kezdőt lát benne a lány, de úgy gondolom, sokkal tudatosabb William nála annak tekintetében, hogy mit akar, és azt hogyan szándékozik elérni. Az összeszedettsége imponáló volt, mint ahogy a hidegvére és az önálló szemléletmódja.

Mindent egybevetve nehéz különálló, kerek történetként kezelnem, és eszerint elbírálnom, egy sorozatról se szoktam leválasztani a pilotját a folytatásra vonatkozó igény körvonalazódásán túl, hiszen nem arra hivatott, hogy magában megálljon a lábán. Értelemszerűen nem ismerem a második részét egyelőre, de megkockáztatom, tanácsosabb lett volna legalább a Mesterkulcsot és a Tolvajbecsületet egybegyúrni a plusz kibontakozás és fordulatok kedvéért, ha fenn is kívánták tartani a szokatlan tagoltságot. Tavaly az Alexandra hőségakciójának a keretében megkaptam az első négy főkötetet, így mindenképp folytatni fogom, fúrja az oldalamat, hogy több információval hogyan értékelődik át a betekintéskor nyert véleményem.

Borító: 5/5 – Káprázatos, intenzív steampunk bomba… és erőteljesen félrevezető is, ugyanis nem kis részben a borító által árasztott atmoszférától felbuzdulva készültem komplexebb világépítésre.
Kedvenc karakter: William R. Conrey
Legkevésbé kedvenc karakter: Elvira Langton és Woolf Langton (Winie szülei)
Kedvenc részek: amikor a házukról mesélt Winie, amikor Winie megitta a whiskeyt, amikor Winie a saját módszerét követve próbálta megszerezni a mesterkulcsot
Mélypontok: a világépítés és fő cselekményvonal vázlatossága, a felmenők által sulykolt genderharc, Winie megjátszós beütése
Korhatár: Tizenegy-tizenkét éves kortól ajánlom, gyógyír lehet a kötelező olvasmányok teremtette traumára.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése