created by HunHowrse Layout Generator on 2019-06-24 03:17:42
A Chilling Adventures of Sabrina (ami időközben kapott egy Sabrina hátborzongató kalandjai formában alakot öltő magyar címet, de nekem jobban tetszik az eredeti, ezért a posztban ezt fogom használni) egy azonos című képregénysorozaton alapuló horror-fantasy széria, amiben a félig boszorkány, félig ember Sabrina Spellman korántsem hétköznapi, két fronton folytatott életét követhetik a nézők nyomon. Az első évad fő konfliktusa Sabrina 16 évessé válása, amikor is a boszorkányoknak át kell esniük a sötét keresztelőjükön, és be kell írniuk a nevüket a Bestia Könyvébe, örök, osztatlan hűséget fogadva ezzel Lucifernek, hogy cserébe képességeik teljes birtokába kerülhessenek. Sabrina azonban nem akarja csak úgy vaktában eldobni az emberek között kiépített életét az ottani barátaival és iskolájával, mint ahogy az énének a másik oldaláról, a mágiáról se szívesen mondana le egy poros rendszer szabályai miatt. Válaszút elé kényszerül, és a boszorkányok világának a fejesei egyértelműen a sötétségbe vezetőre akarják terelni. Sabrinának pedig a küzdőszellemének minden morzsáját csatasorba kell állítania, hogy ne rántsák ki a kezéből az élete feletti irányítást.
A széria ugyan horror címkével van fémjelezve, de nem arra a végletre kell számítani, mint az American Horror Story vagy a Londoni rémtörténetek esetében, az első évadban inkább a creepy vagy spooky jelzőkkel lehet illetni, és a későbbiekben is inkább ezen a vonalon fog mozogni több-kevesebb durvulással. Más szóval, aki azzal a lendülettel vág bele, hogy mennyire fog majd félni, mennyire le fog sokkolódni, azt csalódás éri, ellenben nem nevezném még véletlenül se felhígítottnak vagy kényszeredettnek a Chilling Adventures of Sabrinát ebből a szempontból sem. Az atmoszférája nagyon érdekes és erőteljes, - ez az, amibe elsőként beleszeret a néző - kiemeli és jól láthatóan elhatárolja a műfajbeli társai közül, ebben az évszázadban, ennyi történet után ezt igencsak nagy kihívás elérni, de valóban olyan, mintha egy új világba, egy másik, önálló rend szerint működő világba kalauzolna. Ugyanis az egész... annyira friss és szokatlan, döntő többségben nem a szokásos kliséket durrogatja, ha pedig elő is vesz egy ilyen klisét, akkor olyan irányba csavarja, olyan módon tálalja, amivel csodálatot vált ki az egyedisége felett, nem pedig szemforgatásokat, mintegy "pff, megint egy epizód, ahol a karakterek csak álmodnak". Ez az újító, felrázó, átértelmező mentalitás pedig már csak azért is nagyon tetszett nekem, mert tökéletesen idomul a főszereplő személyiségéhez, és mert mondanivalót közvetít, gondolkozásra sarkallja az embereket.
Sabrina Spellman minden tekintetben egy nagyon progresszív főhősnő, akit rövid időn belül a kedvenc karaktereim közé is soroltam, ahol a helyét olyannyira megtartotta, hogy még a harmadik évadban is képes voltam rácsodálkozni, avagy csodálni érte, mennyivel különb a társainál, mennyire nem hajlandó elkövetni azokat a bugyuta, felesleges bonyodalmat és drámát generáló hibákat, amiket a YA történetek kedvelői már kénytelen-kelletlen megszoktak. Közel sem egy óbégató liba, akit a mellékszereplők tartanak csak életben, és akiről pusztán a környezete állítja, hogy mennyire értelmes, felnőttes és erős személyiség, miközben a néző ezekből a vonásokból nem érzékel semmit. Ezeket a jellemvonások szünet nélküli beszédes tettekkel kerülnek bizonyításra, bemutatva egy modern, tájékozott, okos tinédzsert, akinek van egy képe a világról, akinek vannak elvei, és aki nem utolsósorban egy remek példaképalany a többi 15-16 éves lány számára. Az pedig megkérdőjelezhetetlenül egy korrekt megalapozása az elkövetkező élményeknek, ha a főszereplő egy ennyire komoly, következetesen és összetetten gondolkozó, összeszedett jellem. Elvégre megspórolja a nézőt egy csomó, felesleges körtől mind a cselekményben, mind a néző idegállapotát illetően; Sabrina, ha valami hülyeséget is csinál, azt maximum azért teszi, mert fél-boszorkányként nincs olyan mélységében tisztában a varázsvilág paramétereivel, hogy időnként ne csússzon el apróságokon. Ugyanakkor ez szerintem teljesen a reális kategória, és ezeket a hibákat igazi probléma-megoldó személyiséghez híven sorban javítja is, ha pedig valami nagyszabásúban kell gondolkozni, nagy tervet kell végrehajtani, akkor kvázi szárnyal. Információkat gyűjt, mérlegel, és észrevesz olyan összefüggéseket, ezáltal megelőz olyan számára kedvezőtlen helyzeteket, amikbe más főszereplők naiv gondtalansággal belesétálnának. Az első évadot felölelő 11 epizód alatt számtalan szituációban kell megmutatnia, hogy mi rejlik benne, és nagyon tetszett, hogy mindvégig következetesen, logikusan megtartották a lényének a jellemzőit. Például, ha adott egy hagyomány, amit ő barbárnak tart, és ellenez, és ennek a hagyománynak a szereplőjévé válik a boszorkányok fejeseinek döntése alapján egy olyan karakter, akit határozottan nem kedvel, akkor arra törekszik, hogy ezt megakadályozza, lebeszélje ezt a karaktert a közreműködésről. Mivel az elvei felülírják a másikkal szembeni ellenérzéseit, képes fontossági sorrendet felállítani a problémák között, és ehhez méltón elrendezni, minek van itt az ideje, és mi az, amit félre kell tenni. Ez számomra azért is kirobbanó pozitívum, mert az elvhű szereplőkkel többnyire bajban szoktam lenni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem ismernek mértékeket, de Sabrina ismer. Nem teng túl benne a Teréz anyu-komplexus, nem életveszélyesen kapaszkodik az elképzeléseibe, azt várva, hogy az agyonidealizált világképe a valóságban is magától értetődően működik, és nem csak úgynevezett kényelmi elvei vannak, amikhez csak akkor tartja magát, ha az neki épp kényelmes, érzelmeivel szinkronban állnak. Akkor is kitart mellettük, ha nehéz, és akkor is kitart mellettük, ha a magasabb céllal ütközni látszanak ezek, addig alakítja a körülményeket, ameddig létre nem jöhet a legjobb megoldás. Nem ostoba, nem szélkakas, mindenek felett pedig nem is válik álszentté egy pillanatra sem. Ő abszolút megérdemli, hogy ünnepeljék, hogy keressék az emberek a társaságát.
Bár jelentős terjedelemben áradoztam róla, tévedés lenne azt feltételezni, hogy Sabrina viszi el a hátán a teljes sorozatot, ugyanis hasonlóak remek érzékkel összepakolt figurák veszik őt körbe, ha akadnak kevésbé éles kések is a fiókban.
Sabrina ember fiúját, Harvey-t speciel kimondottan nem kedveltem, és ez az érzés fokozatosan utálattá mélyült az epizódok fogyásával, az évadok gyarapodásával. Ritka idegesítő a csávó. Egyértelműen nem egy súlycsoportban mozognak a lánnyal, borzalmasan egyszerű lélek, képtelen átgondoltan cselekedni, csak vaktában, az első legintenzívebb érzelméből felindultan kapkod ide-oda, nem ismeri fel a problémák gyökerét, és a sorozat egy pontján még az épségének a fenntartásáért ki kellett helyezni mellé egy bébiszittert is, hogy a természetfeletti veszedelem elszabadulásával ne ölesse meg magát az alapvető ostobasága és az észszerűtlen helyzetfelmérése miatt. Hiába próbál meg Sabrina mindent, hogy megoldja a srác életének a gondjait, hiába próbál meg könnyíteni rajta, egyáltalán nem bizonyult hálásnak az erőfeszítéseiért, - ahogy erre egy másik karakter rá is mutatott - túl gyenge hozzá, hogy akár csak részben is elbírjon azzal, ami körülötte folyik, hogy egyáltalán felfogja a városnak a hétköznapiság mellett megbúvó másik arcát.
A periférián, Sabrina boszorkányokhoz fűződő életében idővel feltűnik egy másik srác, Nicholas Scratch, aki - minden szempontból figyelemre méltóbb egyéniség - ugyanannak az Okkult Művészetek Akadémiájának a diákja, ahová a főszereplőt is teljes idejű, nappalis tanulóként szánják, és mellesleg Sabrina apja kutatásainak a nagy tisztelője és rajongója is. Mielőtt egyesekben felcsendülne a vészharang lelombozó kongása, nem kell szerelmi háromszögtől, és a hozzá fűződő, rétesként nyújtott piti hisztiktől tartani; mint azt már említettem, Sabrina jóval különb ennek a magatartásnak az űzőinél. Nicholas lesz a boszorkányok világában az első családon kívüli szövetségese a lánynak, és bár mindenféle szívbajosság nélkül a tudtára is adja Sabrinának a szándékait, Sabrina pedig ugyanezen a módon kispadra is ülteti. Egyenesen, korrekten, egyértelműen. Sabrina ugyanis jóval érettebb és értelmesebb annál, mintsem eszét vesztve elájuljon a felismeréstől, hogy két fiú is érdeklődik iránta, nem hülyít senkit, nincsenek apró betűs részek, nincsenek megingások; Harvey a barátja, akihez hűséges, és csakis Harvey létezik a számára. Még feltételes módban sem merül fel ennek az ellenkezője, amivel a sorozat finoman és elegánsan feltart egy középső ujjat a hasonló koncepcióknak. Nem kell a felesleges dráma, lehet okosan is építkezni, lehet értelmesen kapcsolatokat és történetszálakat építeni alapon.
Az igazán érdekes kapcsolatok közül mindenképp említést érdemel Hilda és Zelda, a Sabrinát nevelő két boszorkány-nagynéni, akik megkockáztatom, hogy egy nálam elfogulatlanabb döntőbíró levezénylése alatt is helyet kaphatnának minden idők legjobb sorozatos testvérpárjai között. Lenyűgöző egyéniségek külön-külön is, amikor pedig egymás mellé kerülnek, és kirajzolódik a kettőjük közötti kontraszt, az valami parádés. Zelda maga a megtestesült tartás, keménység, hidegvér és hagyománytisztelet, még vonalasnak is lehetne titulálni, annyira pedáns és sziklaszilárd természet; egy vezéregyéniség. Hilda pedig az érzékenység, a megértés, az empátia, a báj és a kedvesség élő szobra, egy Zelda nyílt dominanciájához képest megkérdőjelezhetetlenül elnyomhatóbb és szelídebb típus, aki süteményeket süt, olvas és... sok bántásnak van kitéve. A nővére részéről is. A családon belüli konfliktusok a boszorkány mivoltuk miatt jóval extrémebbek, néha egyenesen morbidok attól a ténytől eltekintve is, hogy a testvérek a város halottasházát vezetik, de rövid időn belül mindig egységbe rendeződnek az erők. Speciel Zelda bármennyire is basáskodik Hilda felett, ha Sabrina neveléséről, a határok megszabásáról van szó, akkor hezitálás nélkül Zelda pártjára áll. Máskor meg ő az ütköző, a csitító. Mindezek ellenére viszont Hildát se kell félteni, ha a helyzet úgy kívánja, akkor ő is képes meghökkenteni a környezetét, ami csendesnek és törékeny lelkűnek minősíti, viszont az-az évad során többször is kiütközött, hogy az első számú mentorként, első számú anyafiguraként Zeldát tartja számon Sabrina. Ő az, akitől védelmet és támogatást vár, ez a tény pedig azért is ad egy újabb érdekes árnyalatot a történéseknek, mivel Zelda a hagyománytiszteletéből fakadóan őszinte híve a boszorkányok életének, az Éj Egyházának, aminek a Főpapjába szerelmes is, és nyilvánvalóan nem nézi jó szemmel, hogy Sabrina felborzolja a kedélyeket, és rontja a Spellman név hírét a reformjaival és a lázongásával. Így ez az időszak Zelda számára is kényelmetlen döntésekkel jár, ugyanis egyre többször szembesül azzal a természetesen generálódott és mesterségesen gerjesztett akadályok közepette, hogy választania kell a szűkebb törzse, azaz a családja, és a tágabb törzse, a boszorkányok közössége között.
A Spellman családnak része két további karakteres egyéniség. Ambrose kuzin, aki egy századokkal korábbi vétke miatt házi őrizetbe van kényszerítve az Éj Egyházának ítélete szerint, és aki egyben Sabrina fő bajtársa valamennyi olyan tevékenységben, amivel Zeldát és a boszorkányközösséget ki lehet téríteni a hitéből, illetve Sabrina fekete macska alakját öltött familiárisa, Salem. Macskaszerető emberhez híven az első epizód eseményeinek a nagy részét elhomályosította a fejemben üvöltő: ÓÓÓÓ, CICAAAA! hang, de rövidesen be kellett látnom, hogy Salem jóval több, mint egy aranyos "díszletelem". Egy igazán erős szövetséges Sabrina oldalán, aki már néhány epizód leforgása alatt is elengedhetetlen segítségeket biztosít a számára a természetfelettivel folytatott harcában, és kiforrott személyiséggel, véleménnyel rendelkezik - ez utóbbit pedig nem is rest hangoztatni. A Sabrina, a tiniboszorkány rajongóinak a körében keltett némi felháborodást, hogy Salem ebben a sorozatban nem beszél a néző számára is hallhatóan, de szerintem ez egyáltalán nem baj, nem ront az élményen. A közös párbeszédeik úgy vannak kialakítva, hogy bár a néző csak nyávogást hall, Sabrina elárul annyi információt a válaszaiban, amiből kiderül, hogy mit mondott Salem, és mivel így kapnak az eszmecseréik egyfajta plusz intimitást, ezért az összhatás nagyon jópofa.
Ha már kitértem a Sabrina, a tiniboszorkány sorozatra, akkor néhány gondolat erejéig tiszta vizet öntenék a pohárba az azzal való összehasonlítgatásokkal kapcsolatban, amik erősen a Chilling Adventures of Sabrina rovására mentek. Számtalan olyan kritikát olvastam, amiben a sötéten paranormális, horrorisztikus légkört, bizonyos karakterek személyiségét és egyes szálak alakulását kérték számon a szérián, hangot adva a csalódottságuknak, miszerint a '96-os sorozatban nem így voltak. Én meg nem igazán értettem, hogy ezek miből fakadnak, hogy honnan jön ezeknek a be nem teljesült elvárásoknak a siratása. Fontos letisztáznunk, hogy a Chilling Adventures of Sabrina NEM a Sabrina, a tiniboszorkány rebootja vagy remakje. Ez a sorozat ebben a formában, horror kivitelben jelent meg az Archie Comics képregényei között, a Rivardale képregények és sorozat egyik spin-offjaként, egy külön téma a '96-os sorozat, és egy külön téma ez. Értelmetlen egymáshoz méregetni őket, pláne hibaként felróni ennek, hogy nem igazodik a másikhoz, mikor nem szolgáltat számára alapozást. Már a hangvétele is merőben eltérő a Chilling Adventures of Sabrinának, sokkal komolyabb, a cselekmény mellett teret kap a genderkérdés fejtegetése; feminizmus, biszexualitás, transzneműség, szó esik iskolai zaklatásokról, ehhez asszisztáló tanárokról, alapvető szociális viselkedésről, a hagyományokhoz való hozzáállásról, betegségről, vallásról, családtag elvesztéséről, identitáskeresésről, és nem limonádé stílusban. Magyaráz, érvel, szemléltet.
Ha arról kell beszélni, hogy mi az, ami ténylegesen aláásta az élményt időnként, az a boszorkány-sátán-egyház vonal tálalása a kezdeti szakaszban. Túllihegték. Túl direkt volt, túl nagy dobra vert, túlságosan olyan hatást keltett, mintha csak sokkolni akarnák a nézőt, hogy "BÚÚÚ, SÁTÁN...!". A Londoni rémtörténetekben is szerves részét képezte a történetnek az ördög-vonal, ám arról nem az ordított, hogy elsősorban paráztatni akarják vele a népet, és csak később tulajdonítanak neki funkciót. Ám ezt azzal is lehet magyarázni, hogy Amerikában sokkal nagyobb kultúrája van a mai napig az alapvetően a sátánizmustól és a sátánista gyülekezetektől való félelemnek, mint amivel egy európai, pláne egy európai ateista ember szembesül. El kellett jutnom az évad feléig, mire a színház effektustezen a szentségtelen helyen, ezen a szentségtelen éjjelen, ezen szentségtelen gyülekezetben sikerült egy olyan szintre csavarni, amin már szimplán csak szórakoztató kicsengést kölcsönöz, - illetve az emberek orrára koppint, hogy az elfogadottabb hit-irányzatokat is mennyire hajlamosak túlmisztifikálni, túllihegni - mint az atmoszféra építőeleme, és amiben mélységet és részleteket kapott. Például elkezdték megpedzegetni, hogy közel sem véletlen, hogy ez a gyülekezet abban a városban székel, ahol a történet játszódik, hogy ha felderítjük a környék természetét, beleásunk a múltba, akkor találunk szokatlan és nyugtalanító jelenségeket bőven. Attól függetlenül, hogy Sabrina igyekezett a multitaskingot egy új magasságba emelni, nem arról volt szó, hogy élesen elhatárolták egymástól a halandók világát és a varázsvilágát, hiszen a főszereplőnek is az volt a célja, hogy ezek megférhessenek egymás mellett. Így a készítők is átmenetek beiktatására törekedtek, akár Sabrina halandó barátai által tapasztalt paranormális jelenségekkel, akár egy olyan karakter beiktatásával, aki szintén... kettős játékot űzött, csak merőben más értelemben.
Ezzel pedig el is érkeztem a legeslegkedvencebb karakterem, Ms. Wardwell felkonferálásához; merthogy akármilyen csodás is egy sorozat, nem az igazi egy minden hájjal megkent manipulátor nélkül, és én se lennék az igazi, ha nem rajonghatnék egy ilyen antihősért. Még az évad első epizódjaiban hazafelé tart Sabrina kedvenc tanárnője a gimnáziumból, amikor az úton egy furcsa, démoni lénybe botlik, aki ellopja a testét, és ez a lény szerepel ezek után a történetben Ms. Wardwellként. Játssza a szerepét az iskolában, nem egyszer sokkolva ezzel a visszafogott, gyámoltalan tanárnő személyiségéhez szokott kollégákat és diákokat, és igyekszik Sabrina közelébe férkőzni, miközben a háttérben is bőszen mozgatja azokat a szálakat, amik Sabrinát a Bestia Könyvének aláírásához terelik. Egyszerűen imádom ezt a nőt! Agyafúrt, racionális, határozott, erős, igazi célratörő stratégiai gondolkozó és játékos, valamint rendelkezik azzal a fajta nyers, szarkasztikus stílussal, amivel képtelen vagyok betelni; egy lehengerlő jelenség, egy olyan karakter, aki már akkor ellopja a showt, ha meg se szólal, csak jelen van. Akivel minden körülmények között számolni kell, aki irányító szerepet tölt be, és állandóan forral valamit, amivel felkavarhatja az állóvizet. Félelmetesen hatékony játékos, megkérdőjelezhetetlenül Ms. Wardwell áll a sorozat táplálékláncának a csúcsán, Michelle Gomez pedig egyszerűen zseniálisan alakítja. Nem győztem vele betelni, ahogy kijátszotta a szereplők ellen a saját személyiségüket, mindig pontosan azt mondta, és tette, amivel az akaratához idomította őket, úgy hogy az esetek döntő többségében észre sem vették a többiek, hogy dróton rángatják őket. Amellett, hogy igencsak szemet gyönyörködtető munkát végzett, körbelengte a titokzatosság köde is; hogy kicsoda ő valójában, és miért akar ennyire belekontárkodni Sabrina sorsának az alakulásába. Apránként léptették ki a homályból, és amikor ez megtörtént, akkor se ért csalódás, és még ezután is tudott kiszámíthatatlan és izgalmas maradni.
Faustus Blackwood atya, az Éj Egyházának a főpapja testesítette meg a látható ellenséget, és bár sokkal kisebb hal a vízben, mint Ms. Wardwell, ő is egy külön ikonnak tekinthető a sorozat világában. Egy skatulyából kihúzott, elvakult, rosszindulatú ripacs, aki bőven visszaél a pozíciójával, és átgázol az őt istenítő boszorkányokon, - ide értve azokat a nőket is, akik rajonganak érte - hogy kimunkálja, amit akar. Ráadásul gyorsan kibukik, hogy a nagy elhivatottsága a Sötét Lordhoz nem annyira szent és odaadó, bőven sütögeti a saját pecsenyéjét is a színfalak, törekszik arra, hogy a saját kis közösségének a tejhatalmú kormányzójaként uralkodhasson. Simán hadat üzen egy 15 éves gyereknek a tágabb közösségük teljes hatalmi rendszere előtt, hogy ne érje sérülés a tekintélyét. Ms. Wardwellel ellentétben ő egy olyan negatív karakter, akit bőszen lehet utálni, de eközben meg is mosolyogtatja a nézőt, hiszen a maga nemében egy rendkívül komikus figura, akit még annak fényében is nehézkes időnként komolyan venni, hogy mekkora gondokat is okoz, és milyen aljas dolgokra képes. Speciel Sabrináék családi egységébe is fokozatosan igyekezett belerondítani, kihasználva az érzelmeket, amiket Zelda iránta táplál, és azt, hogy a több száz évet felölelő bezártság után Ambrose vágyna a külvilágra.
Nehézkes úgy visszatekintenem, hogy ne a teljes eddigi sorozatot vegyem alapul, de egy erőteljes, korrekt bevezető évadnak tartom, amivel előrukkoltak a széria felelősei. Meghozza a kedvet a folytatásokhoz, amikben még tovább fejlődnek az eddig megismert erősségei, nem válik rutinmunkává, nem ragad meg egy szinten. De még nem köszönnék el tőletek, ugyanis az első évad nem ért végett a központi cselekmény szálainak elvarrásával, még következett a sorban egy különleges, karácsonyi epizód. Mivel szeretem a Ki vagy doki?-t is, ezért lelkesen kezdtem bele, habár felmerültek kis kétségeim, hogy hogyan fog megférni egymás mellett ez a horrorisztikus környezet és a karácsony. Feleslegesen aggódtam, pont így kell megcsinálni egy különleges epizódot! Folytatja az alap történetet, mégis specifikusabb, mozgalmasabb, mint egy átlagos, évadközi epizód. Imádtam, egészen a viaszbabákat készítő démontól át a kéményen át érkező szörnyetegeken át, egészen a gyereket védelmező boszorkányig... olyan... Sabrinás. :'D Harvey persze megint beleköpött a tökéletesség illúziójába, amikor nem volt képes értelmesen reagálni arra a nagyon szép és beszédes gesztusra, amit ajándékadáskor Sabrina tett az irányába, de 11 epizód leforgása alatt tőle ezt már megszoktam...
Az első évad megtekintése óta mindig izgatottan várom, hogy felkerüljenek az új epizódok, ezért nagyon sajnálom, hogy nem fog már megérni egy ötödik, vagy akár hatodik, hetedik évadot, és...
N A G Y O N A J Á N L O M !
A széria ugyan horror címkével van fémjelezve, de nem arra a végletre kell számítani, mint az American Horror Story vagy a Londoni rémtörténetek esetében, az első évadban inkább a creepy vagy spooky jelzőkkel lehet illetni, és a későbbiekben is inkább ezen a vonalon fog mozogni több-kevesebb durvulással. Más szóval, aki azzal a lendülettel vág bele, hogy mennyire fog majd félni, mennyire le fog sokkolódni, azt csalódás éri, ellenben nem nevezném még véletlenül se felhígítottnak vagy kényszeredettnek a Chilling Adventures of Sabrinát ebből a szempontból sem. Az atmoszférája nagyon érdekes és erőteljes, - ez az, amibe elsőként beleszeret a néző - kiemeli és jól láthatóan elhatárolja a műfajbeli társai közül, ebben az évszázadban, ennyi történet után ezt igencsak nagy kihívás elérni, de valóban olyan, mintha egy új világba, egy másik, önálló rend szerint működő világba kalauzolna. Ugyanis az egész... annyira friss és szokatlan, döntő többségben nem a szokásos kliséket durrogatja, ha pedig elő is vesz egy ilyen klisét, akkor olyan irányba csavarja, olyan módon tálalja, amivel csodálatot vált ki az egyedisége felett, nem pedig szemforgatásokat, mintegy "pff, megint egy epizód, ahol a karakterek csak álmodnak". Ez az újító, felrázó, átértelmező mentalitás pedig már csak azért is nagyon tetszett nekem, mert tökéletesen idomul a főszereplő személyiségéhez, és mert mondanivalót közvetít, gondolkozásra sarkallja az embereket.
Sabrina Spellman minden tekintetben egy nagyon progresszív főhősnő, akit rövid időn belül a kedvenc karaktereim közé is soroltam, ahol a helyét olyannyira megtartotta, hogy még a harmadik évadban is képes voltam rácsodálkozni, avagy csodálni érte, mennyivel különb a társainál, mennyire nem hajlandó elkövetni azokat a bugyuta, felesleges bonyodalmat és drámát generáló hibákat, amiket a YA történetek kedvelői már kénytelen-kelletlen megszoktak. Közel sem egy óbégató liba, akit a mellékszereplők tartanak csak életben, és akiről pusztán a környezete állítja, hogy mennyire értelmes, felnőttes és erős személyiség, miközben a néző ezekből a vonásokból nem érzékel semmit. Ezeket a jellemvonások szünet nélküli beszédes tettekkel kerülnek bizonyításra, bemutatva egy modern, tájékozott, okos tinédzsert, akinek van egy képe a világról, akinek vannak elvei, és aki nem utolsósorban egy remek példaképalany a többi 15-16 éves lány számára. Az pedig megkérdőjelezhetetlenül egy korrekt megalapozása az elkövetkező élményeknek, ha a főszereplő egy ennyire komoly, következetesen és összetetten gondolkozó, összeszedett jellem. Elvégre megspórolja a nézőt egy csomó, felesleges körtől mind a cselekményben, mind a néző idegállapotát illetően; Sabrina, ha valami hülyeséget is csinál, azt maximum azért teszi, mert fél-boszorkányként nincs olyan mélységében tisztában a varázsvilág paramétereivel, hogy időnként ne csússzon el apróságokon. Ugyanakkor ez szerintem teljesen a reális kategória, és ezeket a hibákat igazi probléma-megoldó személyiséghez híven sorban javítja is, ha pedig valami nagyszabásúban kell gondolkozni, nagy tervet kell végrehajtani, akkor kvázi szárnyal. Információkat gyűjt, mérlegel, és észrevesz olyan összefüggéseket, ezáltal megelőz olyan számára kedvezőtlen helyzeteket, amikbe más főszereplők naiv gondtalansággal belesétálnának. Az első évadot felölelő 11 epizód alatt számtalan szituációban kell megmutatnia, hogy mi rejlik benne, és nagyon tetszett, hogy mindvégig következetesen, logikusan megtartották a lényének a jellemzőit. Például, ha adott egy hagyomány, amit ő barbárnak tart, és ellenez, és ennek a hagyománynak a szereplőjévé válik a boszorkányok fejeseinek döntése alapján egy olyan karakter, akit határozottan nem kedvel, akkor arra törekszik, hogy ezt megakadályozza, lebeszélje ezt a karaktert a közreműködésről. Mivel az elvei felülírják a másikkal szembeni ellenérzéseit, képes fontossági sorrendet felállítani a problémák között, és ehhez méltón elrendezni, minek van itt az ideje, és mi az, amit félre kell tenni. Ez számomra azért is kirobbanó pozitívum, mert az elvhű szereplőkkel többnyire bajban szoktam lenni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem ismernek mértékeket, de Sabrina ismer. Nem teng túl benne a Teréz anyu-komplexus, nem életveszélyesen kapaszkodik az elképzeléseibe, azt várva, hogy az agyonidealizált világképe a valóságban is magától értetődően működik, és nem csak úgynevezett kényelmi elvei vannak, amikhez csak akkor tartja magát, ha az neki épp kényelmes, érzelmeivel szinkronban állnak. Akkor is kitart mellettük, ha nehéz, és akkor is kitart mellettük, ha a magasabb céllal ütközni látszanak ezek, addig alakítja a körülményeket, ameddig létre nem jöhet a legjobb megoldás. Nem ostoba, nem szélkakas, mindenek felett pedig nem is válik álszentté egy pillanatra sem. Ő abszolút megérdemli, hogy ünnepeljék, hogy keressék az emberek a társaságát.
Bár jelentős terjedelemben áradoztam róla, tévedés lenne azt feltételezni, hogy Sabrina viszi el a hátán a teljes sorozatot, ugyanis hasonlóak remek érzékkel összepakolt figurák veszik őt körbe, ha akadnak kevésbé éles kések is a fiókban.
Sabrina ember fiúját, Harvey-t speciel kimondottan nem kedveltem, és ez az érzés fokozatosan utálattá mélyült az epizódok fogyásával, az évadok gyarapodásával. Ritka idegesítő a csávó. Egyértelműen nem egy súlycsoportban mozognak a lánnyal, borzalmasan egyszerű lélek, képtelen átgondoltan cselekedni, csak vaktában, az első legintenzívebb érzelméből felindultan kapkod ide-oda, nem ismeri fel a problémák gyökerét, és a sorozat egy pontján még az épségének a fenntartásáért ki kellett helyezni mellé egy bébiszittert is, hogy a természetfeletti veszedelem elszabadulásával ne ölesse meg magát az alapvető ostobasága és az észszerűtlen helyzetfelmérése miatt. Hiába próbál meg Sabrina mindent, hogy megoldja a srác életének a gondjait, hiába próbál meg könnyíteni rajta, egyáltalán nem bizonyult hálásnak az erőfeszítéseiért, - ahogy erre egy másik karakter rá is mutatott - túl gyenge hozzá, hogy akár csak részben is elbírjon azzal, ami körülötte folyik, hogy egyáltalán felfogja a városnak a hétköznapiság mellett megbúvó másik arcát.
A periférián, Sabrina boszorkányokhoz fűződő életében idővel feltűnik egy másik srác, Nicholas Scratch, aki - minden szempontból figyelemre méltóbb egyéniség - ugyanannak az Okkult Művészetek Akadémiájának a diákja, ahová a főszereplőt is teljes idejű, nappalis tanulóként szánják, és mellesleg Sabrina apja kutatásainak a nagy tisztelője és rajongója is. Mielőtt egyesekben felcsendülne a vészharang lelombozó kongása, nem kell szerelmi háromszögtől, és a hozzá fűződő, rétesként nyújtott piti hisztiktől tartani; mint azt már említettem, Sabrina jóval különb ennek a magatartásnak az űzőinél. Nicholas lesz a boszorkányok világában az első családon kívüli szövetségese a lánynak, és bár mindenféle szívbajosság nélkül a tudtára is adja Sabrinának a szándékait, Sabrina pedig ugyanezen a módon kispadra is ülteti. Egyenesen, korrekten, egyértelműen. Sabrina ugyanis jóval érettebb és értelmesebb annál, mintsem eszét vesztve elájuljon a felismeréstől, hogy két fiú is érdeklődik iránta, nem hülyít senkit, nincsenek apró betűs részek, nincsenek megingások; Harvey a barátja, akihez hűséges, és csakis Harvey létezik a számára. Még feltételes módban sem merül fel ennek az ellenkezője, amivel a sorozat finoman és elegánsan feltart egy középső ujjat a hasonló koncepcióknak. Nem kell a felesleges dráma, lehet okosan is építkezni, lehet értelmesen kapcsolatokat és történetszálakat építeni alapon.
Az igazán érdekes kapcsolatok közül mindenképp említést érdemel Hilda és Zelda, a Sabrinát nevelő két boszorkány-nagynéni, akik megkockáztatom, hogy egy nálam elfogulatlanabb döntőbíró levezénylése alatt is helyet kaphatnának minden idők legjobb sorozatos testvérpárjai között. Lenyűgöző egyéniségek külön-külön is, amikor pedig egymás mellé kerülnek, és kirajzolódik a kettőjük közötti kontraszt, az valami parádés. Zelda maga a megtestesült tartás, keménység, hidegvér és hagyománytisztelet, még vonalasnak is lehetne titulálni, annyira pedáns és sziklaszilárd természet; egy vezéregyéniség. Hilda pedig az érzékenység, a megértés, az empátia, a báj és a kedvesség élő szobra, egy Zelda nyílt dominanciájához képest megkérdőjelezhetetlenül elnyomhatóbb és szelídebb típus, aki süteményeket süt, olvas és... sok bántásnak van kitéve. A nővére részéről is. A családon belüli konfliktusok a boszorkány mivoltuk miatt jóval extrémebbek, néha egyenesen morbidok attól a ténytől eltekintve is, hogy a testvérek a város halottasházát vezetik, de rövid időn belül mindig egységbe rendeződnek az erők. Speciel Zelda bármennyire is basáskodik Hilda felett, ha Sabrina neveléséről, a határok megszabásáról van szó, akkor hezitálás nélkül Zelda pártjára áll. Máskor meg ő az ütköző, a csitító. Mindezek ellenére viszont Hildát se kell félteni, ha a helyzet úgy kívánja, akkor ő is képes meghökkenteni a környezetét, ami csendesnek és törékeny lelkűnek minősíti, viszont az-az évad során többször is kiütközött, hogy az első számú mentorként, első számú anyafiguraként Zeldát tartja számon Sabrina. Ő az, akitől védelmet és támogatást vár, ez a tény pedig azért is ad egy újabb érdekes árnyalatot a történéseknek, mivel Zelda a hagyománytiszteletéből fakadóan őszinte híve a boszorkányok életének, az Éj Egyházának, aminek a Főpapjába szerelmes is, és nyilvánvalóan nem nézi jó szemmel, hogy Sabrina felborzolja a kedélyeket, és rontja a Spellman név hírét a reformjaival és a lázongásával. Így ez az időszak Zelda számára is kényelmetlen döntésekkel jár, ugyanis egyre többször szembesül azzal a természetesen generálódott és mesterségesen gerjesztett akadályok közepette, hogy választania kell a szűkebb törzse, azaz a családja, és a tágabb törzse, a boszorkányok közössége között.
A Spellman családnak része két további karakteres egyéniség. Ambrose kuzin, aki egy századokkal korábbi vétke miatt házi őrizetbe van kényszerítve az Éj Egyházának ítélete szerint, és aki egyben Sabrina fő bajtársa valamennyi olyan tevékenységben, amivel Zeldát és a boszorkányközösséget ki lehet téríteni a hitéből, illetve Sabrina fekete macska alakját öltött familiárisa, Salem. Macskaszerető emberhez híven az első epizód eseményeinek a nagy részét elhomályosította a fejemben üvöltő: ÓÓÓÓ, CICAAAA! hang, de rövidesen be kellett látnom, hogy Salem jóval több, mint egy aranyos "díszletelem". Egy igazán erős szövetséges Sabrina oldalán, aki már néhány epizód leforgása alatt is elengedhetetlen segítségeket biztosít a számára a természetfelettivel folytatott harcában, és kiforrott személyiséggel, véleménnyel rendelkezik - ez utóbbit pedig nem is rest hangoztatni. A Sabrina, a tiniboszorkány rajongóinak a körében keltett némi felháborodást, hogy Salem ebben a sorozatban nem beszél a néző számára is hallhatóan, de szerintem ez egyáltalán nem baj, nem ront az élményen. A közös párbeszédeik úgy vannak kialakítva, hogy bár a néző csak nyávogást hall, Sabrina elárul annyi információt a válaszaiban, amiből kiderül, hogy mit mondott Salem, és mivel így kapnak az eszmecseréik egyfajta plusz intimitást, ezért az összhatás nagyon jópofa.
Ha már kitértem a Sabrina, a tiniboszorkány sorozatra, akkor néhány gondolat erejéig tiszta vizet öntenék a pohárba az azzal való összehasonlítgatásokkal kapcsolatban, amik erősen a Chilling Adventures of Sabrina rovására mentek. Számtalan olyan kritikát olvastam, amiben a sötéten paranormális, horrorisztikus légkört, bizonyos karakterek személyiségét és egyes szálak alakulását kérték számon a szérián, hangot adva a csalódottságuknak, miszerint a '96-os sorozatban nem így voltak. Én meg nem igazán értettem, hogy ezek miből fakadnak, hogy honnan jön ezeknek a be nem teljesült elvárásoknak a siratása. Fontos letisztáznunk, hogy a Chilling Adventures of Sabrina NEM a Sabrina, a tiniboszorkány rebootja vagy remakje. Ez a sorozat ebben a formában, horror kivitelben jelent meg az Archie Comics képregényei között, a Rivardale képregények és sorozat egyik spin-offjaként, egy külön téma a '96-os sorozat, és egy külön téma ez. Értelmetlen egymáshoz méregetni őket, pláne hibaként felróni ennek, hogy nem igazodik a másikhoz, mikor nem szolgáltat számára alapozást. Már a hangvétele is merőben eltérő a Chilling Adventures of Sabrinának, sokkal komolyabb, a cselekmény mellett teret kap a genderkérdés fejtegetése; feminizmus, biszexualitás, transzneműség, szó esik iskolai zaklatásokról, ehhez asszisztáló tanárokról, alapvető szociális viselkedésről, a hagyományokhoz való hozzáállásról, betegségről, vallásról, családtag elvesztéséről, identitáskeresésről, és nem limonádé stílusban. Magyaráz, érvel, szemléltet.
Ha arról kell beszélni, hogy mi az, ami ténylegesen aláásta az élményt időnként, az a boszorkány-sátán-egyház vonal tálalása a kezdeti szakaszban. Túllihegték. Túl direkt volt, túl nagy dobra vert, túlságosan olyan hatást keltett, mintha csak sokkolni akarnák a nézőt, hogy "BÚÚÚ, SÁTÁN...!". A Londoni rémtörténetekben is szerves részét képezte a történetnek az ördög-vonal, ám arról nem az ordított, hogy elsősorban paráztatni akarják vele a népet, és csak később tulajdonítanak neki funkciót. Ám ezt azzal is lehet magyarázni, hogy Amerikában sokkal nagyobb kultúrája van a mai napig az alapvetően a sátánizmustól és a sátánista gyülekezetektől való félelemnek, mint amivel egy európai, pláne egy európai ateista ember szembesül. El kellett jutnom az évad feléig, mire a színház effektust
Ezzel pedig el is érkeztem a legeslegkedvencebb karakterem, Ms. Wardwell felkonferálásához; merthogy akármilyen csodás is egy sorozat, nem az igazi egy minden hájjal megkent manipulátor nélkül, és én se lennék az igazi, ha nem rajonghatnék egy ilyen antihősért. Még az évad első epizódjaiban hazafelé tart Sabrina kedvenc tanárnője a gimnáziumból, amikor az úton egy furcsa, démoni lénybe botlik, aki ellopja a testét, és ez a lény szerepel ezek után a történetben Ms. Wardwellként. Játssza a szerepét az iskolában, nem egyszer sokkolva ezzel a visszafogott, gyámoltalan tanárnő személyiségéhez szokott kollégákat és diákokat, és igyekszik Sabrina közelébe férkőzni, miközben a háttérben is bőszen mozgatja azokat a szálakat, amik Sabrinát a Bestia Könyvének aláírásához terelik. Egyszerűen imádom ezt a nőt! Agyafúrt, racionális, határozott, erős, igazi célratörő stratégiai gondolkozó és játékos, valamint rendelkezik azzal a fajta nyers, szarkasztikus stílussal, amivel képtelen vagyok betelni; egy lehengerlő jelenség, egy olyan karakter, aki már akkor ellopja a showt, ha meg se szólal, csak jelen van. Akivel minden körülmények között számolni kell, aki irányító szerepet tölt be, és állandóan forral valamit, amivel felkavarhatja az állóvizet. Félelmetesen hatékony játékos, megkérdőjelezhetetlenül Ms. Wardwell áll a sorozat táplálékláncának a csúcsán, Michelle Gomez pedig egyszerűen zseniálisan alakítja. Nem győztem vele betelni, ahogy kijátszotta a szereplők ellen a saját személyiségüket, mindig pontosan azt mondta, és tette, amivel az akaratához idomította őket, úgy hogy az esetek döntő többségében észre sem vették a többiek, hogy dróton rángatják őket. Amellett, hogy igencsak szemet gyönyörködtető munkát végzett, körbelengte a titokzatosság köde is; hogy kicsoda ő valójában, és miért akar ennyire belekontárkodni Sabrina sorsának az alakulásába. Apránként léptették ki a homályból, és amikor ez megtörtént, akkor se ért csalódás, és még ezután is tudott kiszámíthatatlan és izgalmas maradni.
Faustus Blackwood atya, az Éj Egyházának a főpapja testesítette meg a látható ellenséget, és bár sokkal kisebb hal a vízben, mint Ms. Wardwell, ő is egy külön ikonnak tekinthető a sorozat világában. Egy skatulyából kihúzott, elvakult, rosszindulatú ripacs, aki bőven visszaél a pozíciójával, és átgázol az őt istenítő boszorkányokon, - ide értve azokat a nőket is, akik rajonganak érte - hogy kimunkálja, amit akar. Ráadásul gyorsan kibukik, hogy a nagy elhivatottsága a Sötét Lordhoz nem annyira szent és odaadó, bőven sütögeti a saját pecsenyéjét is a színfalak, törekszik arra, hogy a saját kis közösségének a tejhatalmú kormányzójaként uralkodhasson. Simán hadat üzen egy 15 éves gyereknek a tágabb közösségük teljes hatalmi rendszere előtt, hogy ne érje sérülés a tekintélyét. Ms. Wardwellel ellentétben ő egy olyan negatív karakter, akit bőszen lehet utálni, de eközben meg is mosolyogtatja a nézőt, hiszen a maga nemében egy rendkívül komikus figura, akit még annak fényében is nehézkes időnként komolyan venni, hogy mekkora gondokat is okoz, és milyen aljas dolgokra képes. Speciel Sabrináék családi egységébe is fokozatosan igyekezett belerondítani, kihasználva az érzelmeket, amiket Zelda iránta táplál, és azt, hogy a több száz évet felölelő bezártság után Ambrose vágyna a külvilágra.
Nehézkes úgy visszatekintenem, hogy ne a teljes eddigi sorozatot vegyem alapul, de egy erőteljes, korrekt bevezető évadnak tartom, amivel előrukkoltak a széria felelősei. Meghozza a kedvet a folytatásokhoz, amikben még tovább fejlődnek az eddig megismert erősségei, nem válik rutinmunkává, nem ragad meg egy szinten. De még nem köszönnék el tőletek, ugyanis az első évad nem ért végett a központi cselekmény szálainak elvarrásával, még következett a sorban egy különleges, karácsonyi epizód. Mivel szeretem a Ki vagy doki?-t is, ezért lelkesen kezdtem bele, habár felmerültek kis kétségeim, hogy hogyan fog megférni egymás mellett ez a horrorisztikus környezet és a karácsony. Feleslegesen aggódtam, pont így kell megcsinálni egy különleges epizódot! Folytatja az alap történetet, mégis specifikusabb, mozgalmasabb, mint egy átlagos, évadközi epizód. Imádtam, egészen a viaszbabákat készítő démontól át a kéményen át érkező szörnyetegeken át, egészen a gyereket védelmező boszorkányig... olyan... Sabrinás. :'D Harvey persze megint beleköpött a tökéletesség illúziójába, amikor nem volt képes értelmesen reagálni arra a nagyon szép és beszédes gesztusra, amit ajándékadáskor Sabrina tett az irányába, de 11 epizód leforgása alatt tőle ezt már megszoktam...
Az első évad megtekintése óta mindig izgatottan várom, hogy felkerüljenek az új epizódok, ezért nagyon sajnálom, hogy nem fog már megérni egy ötödik, vagy akár hatodik, hetedik évadot, és...
N A G Y O N A J Á N L O M !
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01
