Book Tag: Zombi Apokalipszis - Chapter 2 (Book Tag #45)

Sziasztok! Az Anya olvas blogtól még hónapokkal ezelőtt  meginvitáltak a Zombi Apokalipszis Book Tag másodszori kitöltésére. Most a kihívást elfogadva, bele is vágok egy olyan specifikus alakulat összeverbuválásába az olvasmányaim könyvkaraktereiből, amivel megkísérelném túlélni az élőhalottak invázióját.  A tag a kedvencem-féle, cetli húzogatós fajtába tartozik; a kitöltőnek ki kell választania 10 könyvet, majd felírnia a címüket egy-egy papírdarabra, és minden szempont előtt húznia egyet közülük. A húzott könyvet véletlenszerűen fel kell csapnia valahol, és az a karakter kapja meg az adott szempontban szereplő pozíciót, akinek a neve először kerül a szeme elé. Az első körben elég érdekes kompánia verődött össze, lássuk, ezúttal hogyan alakulnak a láncszemek.

                        1. Az első ember, aki meghal
 

                                Danny Torrance
                       /Stephen King: A ragyogás/

Ez igencsak tetemes kár, a ragyogás képességéből fakadó megérzések jól jöttek volna a túlélésért folytatott harcban, és Danny nagyon aranyos gyerek… Az elvesztése újabb problémákat is felvet ezen túl. A zombik sokkal félelmetesebb ellenfelet testesítenek meg, mint amire számítottam, hogyha legelőször az múlik ki közülünk, aki már túlélte egy olyan veszedelmekben és paranormális légkörben tobzódó szálloda játszadozásait, ami az évtizedek során bedarált már annyi embert, amennyit az apokalipszistől vártam. Ráadásul a Panoráma, hasonlóan a King által életre hívott legtöbb gonosz erőhöz, különleges karakterrel rendelkezik; sokkal inkább tekinthető egy magányt és nemleges választ nem toleráló, pszichológiai hadviselés területén ördögi képességekkel bíró embernek, mint épületnek - aki kimondottan beteg és aljas „poénokkal” szórakoztatja el magát, és a közelében tartózkodókat, ha elunja magát. Tehát a mostani apokalipszis zombijai a zombi-evolúció új lépcsőfokát testesíthetik meg, és az oszladozó csoszogáson kívül más, magas intelligenciára és kreativitásra utaló taktikai manővereket is bevethetnek, ha ennyire csuklóból meghaladják a Panoráma jelentette veszélyforrást.


       2. Akit kibuktatsz, hogy elmenekülj a zombik elől

                                  Kaz Brekker
                        /Leigh Bardugo: Hat varjú/

Na, tessék… ennyit jelent nekem a szerelem. xD Rám jobb nem alapozni love story-t, hogyha azonnal lelkifurdalás nélkül veszni hagyom az (egyik)  álom pasimat, hogy mentsem az irhámat.
Másrészről az előregondolkodás szempontjából is csúnya megmozdulás hátrahagyni valakit, aki rettegett és sikeres gengszterként számtalan előnyös képességgel rendelkezik; magas intellektusú, racionális, agyafúrt taktikus, és még a fegyverekhez is ért, nagy nyomás alatt is megőrzi a hidegvérét, és verekedni is tud.

                       3. Az első, aki zombivá változik

                                     Cheshire Macska
                       /Lewis Carroll: Alice Csodaországban/

A balszerencse csak úgy ömlik a nyakunkba, ha tarthatunk még a későbbiekben egy olyan zombitól is, ami képes teljesen vagy részlegesen láthatatlanná válni, így a legváratlanabb helyeken felbukkanni. Macska létére pedig valószínűsíthetően mozgékonyabb is lesz, mint a többi zombi.


   4. Aki téged buktat ki, hogy elmeneküljön a zombik elől

                                Shane Baxter
                    /Jay Crownover: A tetovált srác/

Ebben az apokaliptikus világban úgy fest, működik a karma, és rendesen oda is vág; amiért feláldoztam a boldogulásomért egy tolvajt, ugyanezt tette velem egy másik.  A történetében ő maga hangoztatja állandóan, hogy aki a közelébe kerül, az végül megjárja, így az utolsó szavai talán azok lesznek hozzám, amikor futás közben egyszer hátratekint, hogy „szóltam, hogy ne téblábolj körülöttem”. A város kegyetlen bűnöző negyedében nevelkedett, ahol csak úgy virágzanak a kétes üzletek, és mindenki a hatalommal rendelkező nagykutyák kegyeiért verseng, az utca törvényei felülírnak mindenféle regionális vagy moláris törvényt. Az marad életben, aki elég élelmes, és nem fél bepiszkolni a kezét, csak maradt a megszokott létfenntartási módszernél, ha az autólopástól és a verekedéstől a csapattárs hátrahagyása elég méretes ugródeszkát is jelent. Bár, ha egy olyan bolyhos kiscsibe lennék, mint az élete párja, akkor valószínűleg nem tette volna ezt velem. :P


                                5. A csapat idiótája

                                   Jules Ember
                           /Sara Holland: Everless/

Növekvő tendencia, nem is olyan vészes. Ennek a lánynak a leghangsúlyosabb vonása az átlagosság, annyira biztonságos keretek között mozgóan jellegtelen, hogy a határtalan naivitásán kívül nem igazán akad egyetlen pozitív vagy negatív figyelemre méltó tulajdonsága se. Persze, ha számításba veszem azt, hogy mekkora hatást gyakorolt a mindennapi létére, a céljai teljesítésére egy totálisan irracionális, mégis éppen csak aranyba nem foglalt gyerekszerelem, amit képtelen volt kinőni, valamint amit egy erre totálisan érdemtelen, általa alig ismert figura váltott ki belőle, akkor megfér ebben a pozícióban. Ugyanakkor, ha Roan Gerling nem a csapatunk tagja, vagy már felzabálták a zombik, akkor sínen vagyunk, kedvező fejlemény, hogy Jules a leggyengébb és legirritálóbb láncszem a csapatban.

                                   6. A csapat agya

                                    Coco Chanel
          /Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata/

Úgy gondolom, hogy vitathatatlanul méltó a pozícióra az a nő, aki munkásságával és állandóan megújuló kreativitásával, reformer személyiségével beírta magát a divattörténelembe, a huszadik század nagy nevei közé. Volt annyira okos és leleményes, hogy felküzdje magát az elit soraiba egy olyan korszakban, amiben a születéskor szerzett társadalmi státusz végleges volt, amiben nem építhetett magának meghatározó karriert, aki nem birtokolta valamilyen nagy múltú család nevét, pláne, ha nő volt. Ő pedig elérte, hogy az arisztokrácia a tenyeréből egyen, és hogy olyan kategorikus változásokat eszközöljenek az öltözködésükben, amik megteremtették a mai hétköznapi viselet alapjait. Miatta lett mindennapos a nők körében a nadrág viselése. Ő tette népszerűvé a fekete színt is, amelyet egészen addig csak gyászruhákként tekintettek elfogadottnak Európában. A korabeli rutinhoz képest kirívó példaként nem a támogatója kezelte a pénzügyeit, hanem ő maga, és egyedül is tanulta meg a mikéntjét. Az övé volt az első divatház, ami saját parfümöt adott ki, és az ő parfümjéhez használtak először mesterséges molekulákat is, és a munkafolyamat megkezdése előtt alaposan beleásta magát a parfümök történetébe, a vegyészet rejtelmeibe; laikusként indulva olyan szintű tudást gyűjtött, amivel már aktívan kivehette a részét a folyamatból a háttérbe húzódás helyett. Rengeteget olvasott, mielőtt egy új projektbe vágott bele, mindig alapos kutatómunkát végzett, aminek nem szakadt vége, ameddig nem szerzett erős jártasságot a témában.


                               7. Az ügyeletes orvos

                                 Kit Gordy
                   /Lois Duncan: Sötét folyosók/

Nem mondom, hogy egy kisebb közösséget összetartó ragasztóként nem funkcionál elfogadhatóan a lány, de ódzkodok valaki olyannak szikét, tűt és gyógyszereket adni a kezébe, akinek a természete meglehetősen szeszélyes, és híján van mindenféle logikus helyzetfelmérésre és problémamegoldásra vonatkozó készségnek… Nem egy optimális eset, ha nem csak a zombiktól, hanem a potenciális orvosjelöltünktől is féltenie kell a brigádnak a testi épségét.


                             8. A fegyverszakértő

                              Kath Collingswood
                         /China Miéville: Kraken/

Az-az esélyeinket növeli, hogy a delikvens egy rendőrnő, egy olyan személy, aki már a vész előtt is kompetens volt a fegyverek kezelésében. Ellenben, hogyha abból indulok ki, hogy mennyire nem vette komolyan az FSZBCS ügyosztályon (Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja) végzett feladatait, még táplálok némi aggodalmat az irányába. Bízok benne, hogy a legutóbbi találkozásunk óta érettebb lett, mert erősen aláássa az esélyeinket, ha ebben a válsághelyzetben is az indokolatlan pattogások, a menőségi verseny és a probléma elbagatellizálása fogja a munkamorálja alapját képezni…


                                 9. A harcos

                                    Késes
                        /On Sai: Szürke szobák/

Testhezálló feladatkör valakinek, aki arénaharcos volt, mielőtt a Szürke szobák elnevezésű, speciális börtönbe került volna. Egy nagyon komplex karakter, aki elképesztő léptékű szuggesztív hatást képes kifejteni a környezetére, ugyanakkor aktív távolságtartásra sarkalló félelmet is kelt az ellenségben, remekül fel tudja mérni a körülötte fennálló erőviszonyokat, szüntelenül elemez, és az igazgatásukban sem kevésbé kompetens. Ő az, aki elejét tudja venni annak, hogy egy zárt és nem feltétlenül szimpátia alapon összeverbuválódott csoportban se törjön ki a káosz, megmaradjon a viszonylagos béke. Ugyan szeret puszta szórakozásból kikészíteni másokat, és egy kissé pszichopata… de ha a mi oldalunkon áll, akkor ez még kezelhető, hiszen az árulást nem tolerálja. Tökéletes erőforrást megtestesítő harcos, aki harcol önmagáért és a csoportért is.


                           10. A csapatkapitány

                              Máttyásfi Sándor
                      /Veres Attila: Éjféli iskolák/

A Közvetítőanyag című novellában felbukkanó férfi az előrejelzéseim szerint nem tarthatná meg sokáig a vezetői szerepét a kis táborunkban több összeszedett és domináns személyiséggel körbevéve, mikor egy nem túl erős idegzettel rendelkező, ijedős egyén, aki jóval hajlamosabb egy kis kuckóban bujkálva azon merengeni, hogy milyen semmitmondó és tökéletlen az élete, ameddig várja, hogy az ellenségei megtalálják, és kifilézzék, minthogy megpróbálja megvédeni magát, vagy bármilyen módon szembeszegülni a problémáival. Ami jobb is az imént vázolt vonásaiból kiindulva, mert ezekkel valószínűleg a pusztulásba vezetne minket… Még akkor is, ha a munkahelyét szolgáltató MÉH telepen rengeteg bunkerépítésre és fegyvergyártásra, csapdafelállításra alkalmas alapanyagot találhatnánk.


Nos, ezzel a társulattal vágtam bele  a második könyvmolyként töltött zombi apokalipszisembe. A kitöltésre ezúttal nem ráncigálok ide senkit, viszont forrásmegjelöléssel bárki tovább viheti, akinek megtetszett.

Top 5 Wednesday #56 - Gender-gubanc: káros és elavult formulák a YA könyvekben

Sziasztok! A bejegyzés apropója, hogy mint korábban annyiszor, most is túl... szűknek éreztem a világot az utóbbi időben nyilván erre a megoldás, hogy nem kell más közösségi oldalt használni a Molyon kívül, de veszélykereső természet vagyok. Ahogy pedig elkezdtem agyalni a témán, rá kellett jönnöm, hogy azoktól a mintáktól, amelyek a szóban forgó érzetért felelnek, nem lehet megszabadulni teljesen a könyvek közelében se. Az írók általánosságban modernebb és nyitottabb mentalitást közvetítenek, mégis akadnak olyan elemek az elsősorban fiatal korosztályt megcélzó, frissességre törekvő YA regényekben is elvétve, amik elavult vagy káros beidegződéseket erősítenek a fejekben. Az aktuális Top 5 Szerda keretein belül ezek közül szemezgettem.

Mielőtt áttérnék a poszt lényegére, megjegyezném, hogy ez nem egy a kategória ellen kollektíve folytatott pár száz degradálókampány egyike. Ugyanis változatlanul szeretem a YA-könyveket.

Akár konkrét történeteket nem is szükséges megemlítenem szemléltetés gyanánt, elvégre a szüzesség-kultusz egy kimondottan elterjedt jelenség. De miből is áll? A főszereplő, aki a példamutató "rendes lány" a narráció szempontjából, tartogatja magát. Nem enged sokat az író által neki szánt párnak még akkor se, ha nyitott lenne rá, hogy szintet lépjenek a pasival intimitásban. A "rendes lány" sosem fekszik le az első regényben többrészes sorozat esetében, sőt ha nagyon rendes, akkor csak az utolsó kötetben tesz ilyet. Ezt jobb esetben úgy ékelik bele a cselekménybe, hogy érkezik valamilyen természetfeletti vagy alvilági fenyegetés, ami mellett úgyszólván nincs rá idő, - vagy ami egyenesen megköveteli az érintetlenségét, mint az Angyali gonoszban - viszont nem egyszer sallang nélkül kijátsszák az erénykártyát. Miszerint a főszereplő különb ennél; benne megvan az-az erkölcsi tartás, ami arra sarkallja, hogy kivárja a szexig a társadalmilag elfogadott várakoztatási időt, attól függetlenül, hogy ő maga mire érez indíttatást.

Ennek a további erősítéseként meg szoktak alkotni egy elrettentő kontrasztot is az írók. Egy ismeretségi körén belüli, kötelező jellegű lotyót, aki viszont sokkal aktívabb nemi életet él, és ezért megvetés is övezi a "rendes lány" és a barátnői körében, amiért könnyen kapható. Van, hogy felvérteződik negatív jellemvonásokkal, amik miatt érthetőbbé válik, hogy miért tartják ellenszenvesnek a karakterek, de nem egyszer a bűnei kimerülnek annyiban, hogy lány létére meg akarja szerezni ugyanazokat az élményeket, amik a láthatáron lévő srácokat csak kelendőbbé teszik, és hogy kihívóbban öltözködik a főhősnél. Ne adj isten, még sminkel is, és nem csak olyan nagyszabású eseményekre, mint egy randi, hanem az egyszerű hétköznapokon is.

Az ilyesféle felállások nem csak a nők egymás közötti ítélkezése alá adják a lovat, hanem tökéletesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt is, miszerint nem az határozza meg egy lány vagy egy nő értékét, hogy szűz-e, hogy nem attól lesz jó barátnő- vagy feleségalany, hogy nincsen semmiféle tapasztalata. Ami nem azért nincs, mert ezt választja, - természetesen ez nem összekeverendő azokkal a szálakkal, amik azt akarják közvetíteni, hogy a szexualitás nem verseny, nem baj, ha valaki várni akar, ha valaki nem akar valamit kipróbálni -  hanem mert azt sugallják, hogy úrinőként ezt kell választania. Az a normális, hogy a rendes lányok várnak az Egyetlen Különleges Nagy Őre, a pasik meg gyakorolgatnak és ismereteket szereznek alapon, mert komoly célokra úgyis csak a "rendes lány" lesz alkalmasnak találva.

Ez pedig a probléma egy újabb rétege, ami a legtöbbeknek a Twilight könyvekből lehet ismerős. Ilyenkor az író egyszerűen azt közvetíti, hogy maga a pasi is csak akkor nézi valamibe a főszereplőt, hogyha követi a fentebbi irányelveket, ugyanis az a fiú, aki nem csak egy lyukat lát, nem is alacsonyítja le odáig a kedvesét, hogy azt feltételezze, akarná, hogy hozzáérjen a teljes körű elköteleződés előtt. Nem veszi egy kalap alá azokkal a lányokkal, így megint csak egyféle szubjektív értékmérőként van használva a szüzesség. Ám ezúttal már nem "csak" annak az értékmérője, hogy mennyire tarthatja a főszereplő önmagát, hogy milyen képet alakíthat ki róla a társadalom, hanem annak is, hogy mennyire találhat megbecsülő társat. A Twilight odáig ment ebben a vonatkozásban, hogy azt mondta, a nők nemi élete egy annyira komplex és érzékeny, misztikus terület, hogy a megéléséhez sokkal több kötelezettséget kell bevállalniuk, ha azt akarják, hogy a párjuk és a világ is jóváhagyja; teljesen normális például, ha belemennek érte egy képletesen kizsarolt házasságba.

Mindezt miért? Mert egy téves berögződés hatására az embereknek meggyőződése, hogy a "rendes" lányok és "rendes" nők érzelmei sokkal összetettebbek, mint a férfiak érzelmei, hogy nekik nem szokásuk rengeteg mögöttes tartalom nélkül, csak úgy fizikális alapon vonzalmat érezni, így ha mégis érez valaki közülük ilyen vonzalmat, és meg is akarja azt gyakorlati értelemben élni, akkor az rögtön valami rossz és romlott dolog. Ez pedig primitívebb tónusra váltva úgy abszurd és hülyeség, ahogy van. Semmivel se rosszabb, mint a másik nem esetében, így a könyvekben se kéne ezt a kettős mércét tovább vinni. Nem kéne azt hibás mintát sulykolni, hogy a "rendes lányok" a saját igényeiknek ellentmondva várnak és áldozatokat hoznak a testiségért - az egészet ráadásul romantikusnak és magasztosnak beállítva.

A feminizmus egy köztudatban aktívan jelen lévő fogalom, ellenben azt a társadalomnak igencsak kis százaléka tudja, hogy mit is jelent. A feminizmus azt jelenti, hogy a nők és a férfiak egyenlőek, a két nem között egyetlen, kolosszális egyenlőségjel felállítását célozza meg. Tehát a feminizmus a köztudat tévedésével ellentétben NEM a férfiak elnyomását, a nők férfiak fölé helyezését jelenti. A feministák nem a férfiakon akarnak uralkodni, hanem a férfiakkal együtt, egyenlő felekként. Ugye nem is hangzik ez olyan bonyolultnak? Szerintem nem, de valamiért nem kevés embernek átkozottul érthetetlen ez az egész, és ebbe beletartoznak bizonyos írók is. Ők azok, akik képtelenek megfogni többek között egy szerelmi szál írásakor, hogy mit jelent a kapcsolati egyenlőség.

Valamiért nem bírnak megszabadulni attól a beidegződéstől, hogy egy kapcsolatba kell egy sztereotipikus férfiszerepet és egy sztereotipikus nőszerepet ellátó fél, - ezért akarják kényszeresen megtalálni egy meleg kapcsolatban vagy egy leszbikus kapcsolatban is a női felet és a férfi felet - hogy kell egy erősebb, vezető fél és kell egy gyengébb, támogató fél. Nem bírnak eltekinteni attól, hogy... kell az a biztonságos megszokottságot adó alá-fölérendeltség, ami egyébként csak problémákat szül és szült, akár pszichológiai, akár fizikai vonatkozásban a világban évszázadok óta. Itt könyves formában gondolhatunk a szerencsétlen, életképtelen, beteg veréb csaj és a törhetetlen, 1000%-os alfahím társulására és a Sarah J. Maas által előszeretettel propagált torzult feminizmusra is. Az ilyen szerző nem tudja elengedni a skatulyákat, - sőt még akár meg is lehet közben győződve az ellenkezőjéről - mert nem tud abszolút egyenlő feleket írni, nem tud kettő ugyanannyira erős és karakteres, ugyanakkora teret kapó karaktert tenni egy párba. Nem tud valódi társakat teremteni. Pedig nem lenne lehetetlen, hiszen vannak más kategóriákban példák erre, mint Taina és Caleron, On Sai: Calderon sorozatában vagy, mint Conall és Alexia, Gail Carriger: Napernyő protektorátusában.

Akkor mi az, amit az egyenlőség helyett teremtenek? Hogyan nyilvánul meg az a kapcsolati egyenlőtlenség a történetekben, amiket egyenlőségnek hazudnak? Erre számtalan formula létezik.

Az egyiket jobb standard kifejezés híján csak szerep-cserének nevezem. Fognak az írók egy erős, harcos,  logikus gondolkozástól vezérelt hősnőt és összerakják egy szelíd, érzékeny, sokkal alacsonyabb tűréshatárral rendelkező sráccal. A cselekmény közös része pedig jórészt abból áll, hogy a lány állandóan életveszélyes szituációkból menti meg a srácot, állandóan kiáll érte, szüntelenül pátyolgatja és a srác túléléséért küzd, mert ő maga képtelen lenne ezt megtenni bármilyen formában. Amivel ugyanott tartunk, mint amikor a badass faszagyerek védelmez egy életképtelen naivát, csak pepitában. Erre mondják azt sokan, hogy Ez nem rossz dolog, miért nem mentheti meg a hercegnő a herceget vagy a lovagot? Én pedig azt mondom, hogy miért kell egyáltalán bárkinek a potenciális áldozatnak lennie egy szerelmi szálban, aki a társa megmentésére szorul, mert nem olyan erős, hogy egyedül boldoguljon? Akár az intellektusa, akár a megérzései, akár a jó szociális érzéke, akár a fizikális teherbírása által. Leszögezném, hogy nem azzal van a problémám, hogyha nem a sztereotipikus férfiszerepnek megfelelő szerepkört és személyiséget kapja meg egy férfikarakter, hanem hogyha nem tudják értelmezni az érzelmi beállítottságú vagy skatulyákból bárhogyan kilógó férfikarakter fogalmát az illetékesek, és ezért rá akarják erőltetni a sztereotipikus nőszerepet a kapcsolatban, aminek a következtében csak egy kolonc lesz a hősnő nyakán, akit állandóan tutujgatni kell. Göthe Salmander vagy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben szereplő Jacob Portman nem klisés "macsókarakterek", mégse szorulnak pesztonkára, mégse másodrangúak se a történetükben, se a kapcsolatukban. Tehát ugyancsak nem kivitelezhetetlen úgy nem sztereotipikus férfikaraktert alkotni, hogy közben ne zsuppolják bele a sztereotipikus nőszerepbe se, mégis alig tudok számtalan olvasmányom közül olyat mondani, amiben ez sikerült és egyenlőek tudtak maradni.

A másik gyakori formája a kapcsolati egyenlőtlenségek megnyilvánulásainak a torzult feminizmus, amikor maga a szerző se tudja felmérni, hogy mi a feminizmus, mi különbség a nemek közti egyenrangúság és a férfiak nők általi leépítése között, így egy téves üzenetet megfogalmazva megerősíti a szintén téves meggyőződéseket az emberekben. A Szárnyak és pusztulás udvarára Feyre megerősödésre törekvését, elnyomásból kilépését olyan szinten kicsavarta a szerző, hogy teljesen elnyomta Rhysandet, aki egyenrangúság helyett csak utasításokat kapott, az állandóan csak igazodó és igazodó, önálló akarattal és identitással aligha rendelkező másodhegedűs szerepét. A feladatot, hogy körbeugrálja a párját, lesse minden kívánságát, elnézzen neki mindenféle igazságtalan magatartásformát, amiben őt részesítette, meghajoljon a szeszélyei előtt, és hogy feltétel nélkül bólogasson mindenre, amit hall tőle. Ez pedig semmivel sem különbözik attól, ami egy klasszikus, elnyomó patriarchális társadalomban egy nőnek jut. Ez egy hatalmas, és ráadásul egészségtelen belső egyenlőtlenség, annak a tipikus konfliktusaival, az író mégis normálisnak, mi több, idealizáltnak igyekszik eladni. Mint ahogy normálisnak és idealizáltnak adták és adják el, hogy a nő a kapcsolatban megszűnik, és már nem önálló személy, hanem csak barátnő, feleség vagy anya. Az író ugyanazt követi el, ami ellen elméletileg harcolni akar, ami mondanom se kell, hogy miért káros.

Ennek számtalan oka lehet, kezdve azzal, hogy az írók egy része "vaktában" akar segíteni a megfelelő utánajárás nélkül, odáig, hogy nem tudja valaki a személyes ideológiáját leválasztani egy csoportos ideológiáról. De ezek mellett kétségtelenül a fő problémaforrások között szerepel az-az elsőre banálisnak tűnő indok is, hogy a legtöbb ember egyszerűen képtelen értelmezni a férfi-női egyenlőségnek a gondolatát. Él a fejekben, a kollektív tudatban az erős, családfő férfi és az alázatos, mögötte álló, háztartásvezető nő képe, valamint a hatalmaskodó házisárkány és az akaratának engedelmeskedő papucs képe, és ezzel megáll a tudomány. A két szélsőséges véglet közötti középút ötletével nem tudnak mit kezdeni. Se a valóságban, se a fikcióban. Ami jelzésértékű a gond méretének szempontjából. 

Ez szélsőséges formában szerencsére már csak nagyon ritkán jelenik meg regényekben, de enyhébben egészen alaposan átitatja az elsősorban tizenéves korosztályt célzó irodalmat, - amin nincs csodálkozni való, ha a végzős biológia tankönyvekben arról szónokolnak, hogy milyen elítélendő és aljas lépés ez egy nő részéről, de ebbe most nem akarok belemenni, mert nagy mellékág lenne, és szándékomban áll agyérgörcs nélkül befejezni ezt a posztot - és ez egy olyan dolog, amit már kifejezetten veszélyesnek titulálnék. Elvégre pont az azoknak szánt termékekben kezelik tabuként vagy skarlátbetűként a témát, akiknek most formálódik a világnézetük.

Venném először az extrém abortuszellenességet, amit megfigyelhettünk a Twilight negyedik kötetében és az Sweet Evil trilógia harmadik részében, az Angyali győzelemben. Ez az, amikor az embrió fokozottan veszélyes a lány/nő egészségére, az anyának elengedhetetlen erőtartalékokat von el a testéből, mert nincsenek meg a szükséges paraméterei, hogy ellássa a plusz életkezdeményt, sőt egyenesen veszélyezteti az életben maradását, elenyésző az esélye, hogy nem fog belehalni a kihordásába és a megszülésébe, mégis még csak fel sem merülhet a terhesség megszakítása a részéről. Mintha az írók azt üvöltenék az olvasó képébe, hogy a nőnek az a kötelessége, életének a küldetése, hogy ha teherbe esett, akkor megszüljön, ha beledöglik is. A legrosszabb pedig, hogy ha egy mellékszereplő esetleg bedobja egy ilyen történetváltozatban, hogy az lenne az észszerű lépés, ha belátnák, hogy nem ér annyit egy terhesség, hogy fokozott egészségügyi károsodásokat és halált vállaljon érte a várandós, akkor rögtön ez a karakter lesz a hülye és a szívtelen, aki nem képes felfogni, hogy a gyerek és az anyaság mekkora ajándék. Nem ajándék, ha veszélyezteti az épségét. Sőt, akkor se ajándék, ha csak egyszerűen nem akarja akármiért, mert joga van hozzá. Bár ezekben a szituációkban az utóbbi eset nem szokott fennállni, az ilyen veszélyes terhességben lévő női szereplő sose akarja elvetetni, ezzel tudtára adva a világnak, hogy hogyan illik gondolkoznia egy ilyen helyzetről egy lánynak. Ha a szülők közül fel is veti előbb-utóbb valaki az elvetetést, akkor az csak az apajelölt lehet, és ebben az esetben ő is mumusként van feltüntetve; az-az írónak még véletlenül se merül fel, hogy talán a nő dönthet úgy, hogy ezt nem akarja. "Mert olyan nincs, az természetellenes". Nem csak abban a tévedésben él, hogy egy nő minden körülmények között akarja a gyereket, hanem még terjeszti is a műve által ezt.

A kevésbé extrém formái közül az első változat az, amikor se a hősnő se a hős nem terveztek gyereket, nem vágytak rá még álmodozási szinten se, nincsenek is sok esetben olyan korban, amiben akarva-akaratlanul, előbb-utóbb találkoznak a kérdéssel, de amikor becsúszik véletlenül a gyerek, akkor rögtön örülnek neki. Akkor fel sem merül, hogy nem vágytak rá, fel sem merül, hogy nem akarják megtartani, és nem akarják ezért a véletlenért átszervezni a teljes életvitelüket attól függetlenül, hogy ez mennyire kivitelezhető. Mert, ha nem veszélyezteti az embrió a nő/lány életét, akkor a történetek még annyira se akaródznak elővenni az abortuszt, mint alternatívát, mint ellenkező esetben, még egy elutasítandó és megvetendő gaztettként se kerül terítékre. Hanem úgy veszik, mintha ez nem is lenne opció, mintha nem is létezhetne ez, mintha olyan léptékű fikció lenne, ami nem egyeztethető össze az eseményekkel; készpénznek veszik, hogy meg akarják tartani és meg is fogják tartani. Ezzel a döntést pedig változó léptékű tudatossággal egy muszájként tüntetik fel. Egyes egyedül a Sex Education című sorozatban találkoztam eddig olyannal, hogy a hősnő teherbe esett, aztán úgy döntött, hogy nem akarja a gyereket, és elment a klinikára elvégeztetni a műtétet, utána pedig az élet ment tovább. Ennyire nem merül fel nem kívánt terhességkor ez az alternatíva a fikcióban.

A harmadik formája az abortuszellenességnek a könyvekben, amikor a konfrontálódás és a népszerűtlen visszajelzések elkerüléseként totális struccpolitikát hirdetnek a kérdésben, és még csak olyan szituációkat sem teremtenek meg, amikkel véletlenül el lehetne jutni ennek a témának a fejtegetéséhez. Túlságosan kényes és vitatott kérdéskör, túlságosan érzékenyek rá a kedélyek, nem fogadják el még csak annyira se, mint a feminista szemléletet és az LMBT+ karakterek szerepeltetését, és nem akarják vállalni a hozzá járuló balhét. Nem tartják annyira fontosnak, amit átadhatnak vele, hogy vállalják azokat a kellemetlenségeket, amiket okozhat. 

Ahogy poliamoriáról, úgy a monogámiáról is meglehetősen kifordult nézeteket közvetíthetnek egyes regények, megtartva azt a jó szokást, hogy magától értetődőnek és természetesnek igyekeznek beállítani ezt a kifordult nézetet. Erre jó példát képeznek azok a könyvek, általában több részből álló sorozatok esetében, amikben a szakítást egyféle szentségtörő borzadályként kezelik, a főhős akkor is kitart az első részben mellé állított párja mellett, ha törik, ha szakad, beleértve azt is, hogyha totális seggfejként kezd viselkedni vele a cselekmény egy pontján a kedvese, ezzel komoly érzelmi töréseket okozva a számára.

Az irodalom mindig is igyekezett valamilyen szinten idealizálni a toxikus kapcsolatokat, és ez alól nem képez kivételt a YA-irodalom sem, - a Twilight megint befigyel - és ezzel egy ponton annyira átestek a ló túloldalára, hogy elkezdték különféle szituációkkal tényként kezelni, hogy egy igazán harmonikus és erős kapcsolatért meg kell szenvedni, hogy a szerelemért vért és verítéket kell áldozni. Általában a felek között egyenlőtlen leosztásban, de ez a részlet már mondhatni csak a jéghegy csúcsa. Ez pedig megint egy kolosszális marhaság, ami mindenek felett kimondottan egészségtelen is. Az egy dolog, hogy az embereknek alkalmazkodniuk kell egymáshoz, ha nem egyedül vannak, az pedig ugyancsak egy másik dolog, hogy a szeretet nem csak addig tart, ameddig minden csupa napfény és szivárvány, viszont ezeket is ésszel kell kezelni, és nem szabad elfeledkezni arról, hogy egy kapcsolatot elsősorban élvezni kell. Azt, hogy egy kapcsolatnak elsősorban pozitív pluszokat kell nyújtania a benne lévőknek, nem pedig negatívumokat. Ha több negatívumot nyújt, akkor az már toxikus kapcsolat.

Egy toxikus kapcsolat mellett kitartani pedig nem erény akkor se, hogyha a problémás fél egy idő után vagy hébe-hóba szánja-bánja a viselkedését, és megcsillan a horizonton; lehet, hogy megéri, lehet, hogy megéri... A YA-regényekben nem akaródznak arra mintát mutatni, hogy hogyan lehet felismerni a toxikus ragaszkodást, és hogyan lehet véget vetni neki, pusztán azt mutatják, hogy harcolni, szenvedni és nyelni kell, hogy utána a legvégén minden visszatérjen a régi kerékvágásba, és az áldozatokat hozó félnek minden egyes szenvedése természetes módon teljesített kötelességként legyen feltüntetve, ami kvázi említésre se méltó. Az egyik korábbi, Karakterek, akiknek én már kiadtam volna az útját című Top 5 Wednesday listámban vázolt precedenseken túl felfedezhető ez a "nem tudjuk, mikor kell kiszállni" viselkedésforma az Árnyék és csont Alinájának és Maljenjének a kapcsolatában is. A lány elnyomta a különleges képességeit azért, hogy a fiú közelében lehessen, aki nullába se nézte az együtt töltött idő során, hiába ragaszkodott hozzá, majd miután újra összefutottak, és elkezdett fellobbanni a szerelem a közös kalandjaik során, amiért Alina oly sokáig ácsingózott, ez a láng el-el is illant, amikor felszínre került Alina grisa ereje, mert Mal nem bírta elfogadni a lánynak ezt a részét. Megint ott tartott, hogy viaskodott a saját lényével, erőszakosan megpróbálta megváltoztatni önmagát, és küszködött a fiúval, hogy elérhesse a szeretetét. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy a francba is, többre tartom én magamat annál, hogy ennyit kínlódjak a "szerelmünkért", mikor neked semmi se jó.

De ezt ugyancsak nem szokás meglépni a regényekben, mert részint a szüzesség-kultusz és a kapcsolati egyenlőtlenség más területekre történő kivetüléseként nem túl elfogadott bedobni, hogy zátonyra fusson a főhős kapcsolata, és ezután egy újba kezdjen. Mert a monogámiát még mindig... egy ásó-kapa, nagyharang, sírig tartó szerződésként értelmezik, mert aminek nincs ilyen végleges felhangja, azt felszínesnek és komolytalannak tekintik. Épp ezért volt számomra kirobbanó, üdítő változatosság, amikor a Chilling Adventures of Sabrina című tévésorozat szembement az árral, és meglépték benne a szakítást. Megkérdőjelezhetetlenül jelezték, hogy igenis létezik a határ. Létezik a határ, amin átlépve nem lehet azokat büntetni az életünkben történt szar dolgokért, akik szeretnek és támogatnak minket, bármennyire is szenved valaki. Amin átlépve senki se köteles tolerálni az „én rossz passzban vagyok, így legyél abban te is” viselkedést, hogy nem kell minden hülyeséget benyelni a szerelem nevében.

A funkcionális zaklatás egyike a leginkább csontig rágott kliséknek a YA-könyvekben, fogadok, hogy az összes kategóriában otthonosan mozgó olvasónak jut minden ujjára  egy olyan eset, amikor már találkozott vele, talán annyiszor futott bele, hogy már többé-kevésbé immunisan, némi szemforgatással megtoldva kezeli ezeket a helyzeteket. A funkcionális zaklatás annyit tesz, hogy a főhősnőt éri valamiféle inzultálás, szóbeli vagy tettleges szexuális zaklatás, akármilyen támadás, és ennek a kis epizódnak az életében nincs semmi egyéb funkciója azon túl, hogy A Pasi a véletlennek és az író mindenható kezeinek köszönhetően pont a közelben járjon, és megmentse a lányt a veszélyes helyzetből. Ha nagyon-nagyon mainstream példát akarnék hozni, akkor megint a Twilightot említeném és azt a jelenetét az első kötetben, amiben Bella a könyvesboltból hazafelé tartva belebotlik a részeg koalícióba, akiket végül az arra kocsikázó Edward elzavar.

Első pillantásra talán semmi rosszat nem lehet látni ebben a csavarban azon kívül, hogy annyira unalomig ismételt, annyira nem dobják fel semmilyen egyedi elemmel, hogy már nem is lehet teljes joggal csavarnak titulálni; az egyszeri olvasó még akár azt is gondolhatja, mint a főszereplő, hogy ez milyen romantikus és imponáló. Ameddig ki nem böki a szemét az a káros üzenet, amit ez az elem magában hordoz. Ugyanis azáltal, hogy egy ilyen történetszálnak az egyetlen célja a kapcsolat megmentés általi szorosabbra fűzése, csak egy lépcsőfokként szolgál, ami a nagy szerelemhez vezet, az írók nem is szokták ennél többre méltatni. Beváltja a funkcióját, és szó szerint lapoznak. Elmarad mindennemű lelki hatás, amit a valóságban magával vonna egy ilyen élmény az elszenvedőjére nézve. Úgy viselkedik a szerencsétlenül járt karakter az adott fejezet lezárulásával, mintha mi sem történt volna, a megrázkódtatásnak nem mutatja az ég kerek világon semmilyen jelét. Nincsen feszültség, nincsen szorongás, nincsen sokk, nincsen félelem, nincsenek kellemetlen előérzetek, rémálmok, érzékenység, valami traumáról árulkodó reakció, ami arra engedne következtetni, hogy szörnyűbb élményként élte meg az inzultálást, mint azt, hogy lekéste az iskolabuszt.

Ez pedig egy igazán csúfondáros és elkeserítő hiba, hiszen elsősorban nem a szerző felületességéről, mellékszálakkal szembeni nemtörődömségről árulkodik, hanem azt üzeni, hogy egy ilyen esemény egyszerűen ennyiből áll. Azt üzeni, hogy a sérülések kimerülnek a látható jelekből, ezért hogyha megússza a lány az incidenst anélkül, hogy felszíni sebet szerzett volna, a klasszikus szójárással "nem folyt vér", akkor lényegében nem történt semmi. És ez átkozottul nincs így. Nem csak akkor történik bántalmazás, nem csak akkor megy végbe egy traumatizáló esemény, hogyha utána az áldozat arcát felismerhetetlenségig borítják zúzódások. Döntő százalékban nincsen semmiféle látható jele a traumának. Belsők ellenben annál inkább. Amik nem tűnnek el egy csettintésre, nem szűnnek meg annyival, hogy az áldozat kimenekítődik a szituációból. Hanem hetekig, hónapokig, sőt; éveken át megmaradnak még akkor is, hogyha foglalkoznak velük. Nemhogy akkor, hogyha tudomást sem vesznek róluk, mert "nem nagy ügy, lehetett volna rosszabb is".

Arról nem is beszélve, hogy rendőrségi feljelentésnél a hasonló szituációkban előbb kerül sor arra, hogy a főszereplő lány szobájába beront egy csapat zsiráf a Never Enough-t énekelve az A legnagyobb Showmanből...

A társadalomban külsőleges "segítség", téves minták mutatása nélkül is óriási tudatlanság él a traumákkal, a zaklatással, a bántalmazással kapcsolatban. Vannak, akik legyintenek arra, ha egy iskolába tartó lány fenekének nekidől a mögötte álló fickó a buszon, és van a lány, aki utána hetekig nem mer felszállni a buszra ezért. Ameddig pedig az információ átadására szolgáló felületeken sem vesznek komolyan ilyen szituációkat, nem törekszenek arra, hogy eloszlassák a tévedéseket, - vagy legalább arra, hogy ne terjesszenek oda nem figyelésből fakadóan hülyeségeket - addig legyinteni is fognak.



Ti milyen káros vagy elavult elemekkel találkoztatok az olvasmányaitokban? Mi a véleményetek a bejegyzésben górcső alá vett jelenségekről? Ne habozzatok megosztani a véleményeteket! Tegyétek a magatokévá a kommentszekciót akár itt a blogon, akár valamelyik megosztási felületen.

A Top 5 Szerda többi résztvevőjének a posztjait EBBEN a molyos zónában tudjátok elérni.