Borítóleleplezés: Jennifer L. Armentrout - Mindhalálig

Helló! :) Az újabb év elkezdődése számtalan friss dolog mellett magával vonja a friss megjelenések fokozatos záporozását is, így idővel visszatér a borítóleplezések izgalmas szezonja is. A Könyvmolyképző Kiadó már jó pár olyan történetet harangozott be, aminek évek óta elcsigázottan várok a folytatására, és több olyat is, amikkel a külföldi megjelenésük óta szemezek, várva a magyar kiadásra vonatkozó nagy bejelentést. Ellenben az aktuális bejegyzésem témája egy egészen más kategória... egy meglepetés, amit ugyan általában nem szoktam szeretni, de mivel annak az írónőnek az első magyarul megjelenő pszicho-thrilleréről van szó, akinek a nevéhez az egyik meghatározó, sokszorosan újraolvasott olvasmányom fűződik, ezért a váratlan hír most öröm tárgyát képezi. Dőljetek hátra, s élvezzétek Jennifer L. Armentrout újdonságának, a Mindhalálignak a látványát, amely a Kristály Pöttyös kategóriában érkezik!

Ez a megjelenés számomra duplán ígéretes, ugyanis ahogy azt a posztjaimban nem egyszer világgá kürtöltem, imádom a Kristály Pöttyös könyveket - talán még magasabb a  sikerrátájuk nálam, mint a Vörös Pöttyösöké - és hasonló érzelmeket táplálok az Obszidián és folytatásai iránt.

Mint ahogy rajtam kívül vagy egy millió olvasónak a világon, nekem is anno óriási szerelem volt Jennifer legismertebb YA-sorozata, ezek a könyvek eredményezték az első villámolvasásaimat. Az Ónixot speciel alig hat óra alatt olvastam ki, az Opált pedig öt óra alatt, tartottam teljes újraolvasó maratonokat. Leszállva a nosztalgia űrhajóról, - és a végéhez közelítve a borítóra kíváncsi kedélyek húzását - bőven gazdagodtam olyan élményekkel az írónőnek köszönhetően, amik egyféle garanciává változtatták az ő nevét. Amik elérték... hogy rögtön bizakodóan tekintsek a tőle származó legújabb jövevényre is.

A borító:

Szubjektív benyomásom, hogy... noha hatványozottan nem rajongok a pink egyik árnyalatáért se, ami biztosított első körben egy csöpp negatív hátszelet a virágnak, mégis nagyon kellemes, ragyogó... van benne valami megbabonázóan, andalítóan idilli. Sokkal jobb a kompozíciója, mint az eredeti borítónak; vitathatatlanul okos döntés volt lecserélni egy saját alternatívára. Aprólékosabb, finomabb, elegánsabb, nem utolsó sorban pedig megragadóbb; ez meglehetősen groteszkül fog hangzani, de jobban "bejárja", megmozgatja az ember elméjét, nekem például rövid időn belül elkezd szólni az A szépség és a szörnyeteg zenéje a fejemben. Nagyon tetszik a virág és az üveg - reménykedek benne, hogy a szilánkokat majd fénylő felületűre és kidomborodóra fogják csinálni - konkrét kivitelezésén túl a szimbolika, amit áraszt. A biztonságos közeg, ami a növény életben maradását szolgálja, fokozatosan darabjaira hullik, de a növény az új körülmények között is szilárdan áll a korábbi helyén, virágát az égnek meresztve, mondhatni emelt fővel. Ami a fülszöveg vázlatával karöltve közvetíti, hogy ha a főhősnő személyében egy igazán kemény csakra lehet számítani, aki nem hagyja magát megtörni, a veszélyes és kontrollálhatatlan közegben is állja a sarat. A hatás tökéletességén egyedül a betűszín ejt csorbát, nekem indokolatlan ez a citromsárga árnyalat, nem illik a képbe, mutatósabb lett volna a szokásos piros, a virág színe, valamilyen szürke vagy kék... egy olyan szín, ami inkább összhangban áll a többivel. Viszont összességében elégedett vagyok, legfőképpen azért, mert attól függetlenül, a sztori tartalmazni fog némi romantikus / erotikus adalékot, nem egy Vetkőzik a tanú-jellegű, képpel rukkolt elő a tervező, hanem egy szolidabb és esztétikusabb témájúval.
>>A kötetről a későbbiekben ezen a linken lehet informálódni, illetve itt lesz megtehető az előjegyzés, előrendelés is. 

Tájékoztató jellegű fülszöveg:

Tíz év telt el az óta, hogy Sasha Keaton elhagyta nyugat-virginiai otthonát, miután kiszabadult a Vőlegény néven ismert kegyetlen sorozatgyilkos karmaiból.

Amikor Sasha tíz év után végül hazatér, hogy segítsen a családi fogadó körül, úgy tűnik, élete kirakósának darabjai végre a helyükre kerülnek. Amikor aztán a lányt ismét veszély fenyegeti, Cole Landis FBI ügynök is újra felbukkan, és fogadalmat tesz, hogy helyrehozza tíz évvel korábbi hibáját, és ezúttal megvédi őt.

Aztán eltűnik egy nő. Majd még egy, és a Vőlegény borzalmainak egyetlen túlélője egyre nyugtalanítóbb üzeneteket kap. Cole soha sem volt képes megbocsájtani magának, hogy nem tudta megvédeni Sashát, és mindenre kész, hogy most megtegye. Mert a lány szórakoztató szexissége alatt, amibe tíz éve beleszeretett, acélkemény erő lakozik, és emiatt csak még jobban szereti.

Valaki azonban figyel. Vár. Így Sasha első hibája könnyen az utolsó is lehet.

Jennifer L. Armentrout-kalauz:

Jennifer L. Armentrout New York Times, USA Today bestseller szerző, aki a Luxen-, a Várok rád-, a Titan- és a Komor elemek-sorozataival (és Daemon Black "feltalálásával")  világszerte belopta magát a fiatal és a felnőtt olvasók szívébe. Young adult regényeiből csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányt adtak el 2011 óta. A RITA- és számtalan további irodalmi díj birtokosa, és jelölték már a Goodreads Choice Awardsra is.

Elérhetőségek:
Facebook | alkotói profil a Molyon | Instagram

Az írónő Luxen-sorozatával kapcsolatos értékeléseimet, egyéb bejegyzéseimet az alábbi linken érhetitek el:
>> Kedvcsináló

Hogyha felkeltette az érdeklődéseteket Jennifer L. Armentrout munkássága, akkor ITT tudtok rendelni a könyvei közül!

Joker

Sziasztok! Miután a mai nap hajnali óráiban a tavalyi év egyik legnépszerűbb filmjének főhőse ünnepélyes keretek között megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat az alakításáért, - az első Oscar-gálán, amit nyomon követtem, méghozzá csakis miatta -  úgy döntöttem, hogy ideje a jól megérdemelt jutalom apropóján billentyűzetet ragadnom, és részletes értekezésbe bocsátkoznom a számtalan szempontból vízválasztó Joker filmet illetően. Avagy, hogyan is szerepelt előttem az első olyan szuperhősös univerzumban játszódó film, aminek fő pillére nem az akció és az izomméregetés, hanem a pszichológia...
  

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-02-15 15:47:25

Hónapokig érdemi véleményalap nélkül, kukán bámultam a párbajszakkörös átkokhoz hasonlóan repkedő szóváltásokat a művet kultikussá kiáltó, zseniálisként emlegető, istenítő tábor és a csalódott, puffogó, a túlsztárolás és primitívség vádjával fellépő tábor között. Mit mondok most, a tavaly decemberi megtekintésemet követően? Igen, bekúszott a bőröm alá, igen tetszett. Ugyanakkor nem emelném se a csúcsra, se nem taszítanám a mélybe. Határozottan jól sikerült film, van értelmes tempója és kibontási stratégiája, van mondanivalója. De mind a két nagy tömb hozzáállásában felfedezhető a túlzás, ilyen alapon pedig azoknak is igaza van a Jokerrel kapcsolatban, akik istenítik, és azoknak is, akik lehúzzák.

Nálam az üzenet érvényesítésének a módszertanában törte meg egymást az, amire számítottam, és az, amit kaptam. Végre egy képregényfilm, ami egy problématömbre helyezi a fókuszt, ami nem lövöldözni, repkedni, pózolni meg poénkodni akar, hanem rávilágítani egy témakörre, amivel foglalkozni kell. Ez fenntartom, hogy egy klassz dolog. Viszont az ehhez társuló hogyan meglehetősen egyszerű. Egyértelmű. Vannak rejtett rétegek, vannak rejtett szimbólumok, olyan elemek, amik csak azután szereznek jelentőséget, hogy jobban megvizsgálja őket a néző, ellenben, amit mondani akarnak, annak a nagy részét hangosan kimondják a karaktereken keresztül. Ezzel párhuzamosan pedig a nézőt meg is kímélik a gondolkozás terhétől. Humorizálhatnék azzal, hogy így legalább biztosan nincsen félreértés, de – a fogadtatás bizonyítja; van, elvégre hónapok óta folynak arról is különféle, felindult viták, hogy a film mosdatja a bűnözőket, ünnepeli az elmebajt, és szélsőséges nézeteket közvetít. A magam részéről úgy gondolom, hogy ezek a vádak a történet ismeretében komikusak, de erről majd lentebb – aki valami tényleg összetettre vágyik, azt megfosztják az élmény egy részétől vele, nincs akkora tér a feltártak értelmezésére, ami egy társadalomkritika esetében számomra akadály. Egy akadály, ami annak az útjába áll, hogy az erős és tetszetős filmélmény csodálatossá, felejthetetlenné válhasson.

A Gotham (2014–2019) című sorozat Jerome Valeskája azt mondta, hogy „elég egyetlen rossz nap az őrülethez”, és az alapokat tekintve ezzel a megközelítéssel dolgozik a 2019-es Joker film is.

Minden emberben ott lapul egy Joker. Mindenki lehet őrült, megkeseredett vagy bűnöző. Csak az a változó, hogy kit és mikor érnek el azok az impulzusok, amik aktiválják ezt a Jokert, és hogy melyik ember mihez kezd vele. Más szóval szociológiai szemüvegen keresztül tekintenek a készítők a bűnözés kérdéskörére, – leültetve a kispadra a szokásos DC, a szokásos törvény oldali mentalitást, miszerint vitán felül állva, csakis a bűnözők teszik tönkre a társadalmat – és azt mondják, a társadalom termeli ki a saját szörnyetegeit. A társadalom gyötri meg és teszi bűnözővé az átlagembereket, hozza létre a problémát, amivel nyilván nem tud megbirkózni, hiszen folyamatosan generálja azt, és egy újra és újra önmagába olvadó kört hoz létre. Ezzel, viszont a felháborodások ellenére se azt a látszatot kelti, hogy az egyénen nincsen felelősség, mert ebbe nyomorították, hanem azt üzeni, hogy nem csak az egyénen van a felelősség. Amiből következően nem csak a társadalmon van a felelősség, közös a dicsőség; elvégre az ominózus egyén is a része ennek a társadalomnak.

Az egyik nehezíti, hogy a másik az árral szemben úszhasson, a másik pedig egy ponton úgy dönt, beadja a derekát, hagyja, hogy sodorják, amerre akarják. Az őrülettel, a fentről hozott döntésekkel vívott harcon túl, ebben benne van az egyén kontra tömeg harc is, hogy mennyire és hogyan kivitelezhető a ragaszkodás bizonyos körülmények között a saját úthoz, a saját véleményhez, identitáshoz. Joaquin Phoenix karaktere egy darabig foggal-körömmel próbálkozik Arthur Fleck maradni, aztán feladva a harcot szó szoros értelemben azzá a bohóccá válik, aminek a hatalmasok tartják őt. A szituáció hajaz az Ollókezű Edward (1990) mesterséges skatulyázására, ellenben, míg ott kifordított véletlenekkel és a választási lehetőség totális elragadással üldözték bele abba a vétlen hőst, amit feltételeztek róla, addig Joker maga is részt vett önmaga üldözésében, - ezzel is nyomatékosítva a teljes társadalom szerepét, illetőleg, hogy ezeknek a szituációknak az elszenvedői is részei a rendszernek - ő tette meg a vízválasztó lépéseket. Ő ragadta meg a fegyvert, és ő fordította azok ellen, akik szerinte megérdemelték.

Tetszettek a nem annyira egyértelmű apróságok, azok a momentumok, amikben például Joker lépésről-lépésre igyekezett leutánozni a sikeres, szeretetnek örvendő humoristáknak a mozdulatait, fellépési stílusát, poénjait. Íme egy erős párhuzam arra vonatkozóan, ahogy a mentális betegséggel rendelkező ember igyekszik tudatos figyelemmel és tudatos erőbefektetéssel leutánozni az egészségesek, avagy mainstream felfogásból „normálisnak” vettek viselkedését, mozdulatait, hogy megszerezhesse ugyanazt a bánásmódot, sikert és megbecsülést, amit ők eme különbség okán magától értetődően megkapnak. Azért, hogy beilleszkedhessen. Aprónak tűnő, ám kimondottan jól eltalált és beszédes visszatérő motívum többek között az is, hogy a nagy súllyal, nagy utóhatással rendelkező események környékén a főhős többnyire 22 lépést tett meg a legközelebbi lépcsősoron. Utalva ezzel a 22-es csapdájára, egy problémára, amire nem létezik teljesen jó megoldás, egy ördögi körre, egy mókuskerékre, amiben hiába futsz, ugyanoda lyukadsz ki, ugyanazok a szituációk ismétlődnek. Ennek a felfedezése után már nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy elérkezzünk a filmhez járuló bujtatott jelrendszer nagyszerűségének a kicsúcsosodásához, az őrület definíciójához; pontosan ugyanazt a dolgot újra és újra ugyanúgy megtenni, de mindig eltérő eredményt várni. Ez pedig egyszerűen eszméletlenül lehengerlő, a történet összepakolását tekintve számomra a legintenzívebb, legzseniálisabb vonása a DC meglehetősen szabadon értelmezett, képregényektől és korábbi adaptációktól merőben eltávolodott Joker alternatívájának.

De mondok nagyobbat is, ugyanis az imént említett vonal nem pusztán csak egy bizonyos részén bukkan fel, hanem alaposabban megvizsgálva  a képet,a komplett film mondanivalója is egy gigantikus, 22-es csapdája. A maga nemében a színtiszta őrület megtestesülése. Merthogy mit is csinál két órás játékidejében a Joker? Feldob egy problémát, mindig visszatér hozzá, de nem mond használható megoldást, próbálkozik eggyel a főhős cselekedetein keresztül, de kétségeket kizáróan meg is mutatja, hogy ez gyerekeknek tartott óvodai előadások szótárát előhívva "nem jó", hogy ez az útvonal nem vezet el oda, hogy a probléma egy újabb kitermelése nélkül szűnik meg. Ezzel felvetődhet az a szintén velős és ingoványos terepet képző kérdés, hogy létezik-e egyáltalán szó szoros értelemben vett, teljes értékű, korlátok nélküli önfelszabadítás őrület és rombolás nélkül. Hiszen azzal is egyféle korláthoz ragaszkodunk, hogy józanul gondolkozunk, hogy józanul viselkedünk, hogy nem tombolunk és nem ártunk másoknak. Attól függetlenül, hogy ezek a pszichológiai és morális korlátok az egyén sajátjai vagy mások által ráerőltetettek, még ugyanúgy korlátok.

Ugyanakkor az is megfontolandó, hogy vajon a teljes értékű önszabadítás megér-e ennyit, hogy azért a mindenen felülemelkedő, pezsdítő felszabadultságért, amit képkockáról-képkockára haladva egyre mélyebben a magáévá tesz a kezdetben szabályszerűen játszani igyekvő Arthur, objektíven látva mind a csúcspontokat és mind az árkokat, kifizetődő-e sutba dobnia valakinek az ép eszét, az élete csak homályosan is állandónak mondható pontjait, a jövőben rejlő lehetőségeket, az összes addig felépített eredményét. Belül ő lesz a király az önnön értelmezésében, de kívül elhanyagolható ideig élvezheti a katarzist, és ketrecben végzi. Erre kenhetik rá azt egyesek, hogy akinek a szelleme szabad, az egy kétszer kettes cellában is szabad lesz, és ezt nem vehetik el tőle többet; az idealizmus, a kétségbeesés és egyéb lelki tényezők mértékétől függ, hogy ki gondolja úgy a végén, hogy ez jelent annyit, hogy felégessen érte minden hidat. Joker úgy gondolta, úgy gondolják a sorozatgyilkosok is. Míg a külső szemlélő előtt az lebeg, mennyire elborzasztó, mivé váltak ennek a megéléséért; hogy a keletkezett probléma nem elhanyagolható az elűzött probléma mellett. Ezzel a film valamelyest állást foglal azon gondolatmenet oldalán is, hogy a szubjektíve kisebbik rossz se megoldás, hogy az már régen rossz, hogyha csak kettő, szélsőségesen eltérő véglet létezik, mindent vagy semmit alapon. Megmutatja, hogy ameddig a fejekben ennek az ellenkezője van... addig nagyjából azt a tragikomédiát járja az emberiség a színpadon, mint Joker. Tehát itt is visszaköszön a korábbi végkifejlet; problémákkal foglalkozik, ám megoldásokkal nem.

Az alkalmazott taktika téves, nem megfelelő? Ez abszolúte nézőpont kérdése. Én azt mondom, hogy a Joker az erényei ellenére se egy világmegváltó alkotás, de nagyon fontos számításba venni, hogy nem is akarja megváltani a világot, inkább felhívja rá a figyelmet, hogy igazán rászorulna már a világ, hogy megváltsák. Attól függetlenül, hogy a „hogyan”-t még nem tudja megadni. Azonban a „hogyan” nem is születik meg, ha nem gondolkozunk rajta, mert abban a hitben vagyunk, minden a legnagyobb rendben van, úgy ahogy van.

"A számomra a legjobb Joker még mindig a fent említett Jerome, de Phoenix verziója szorosan besorolt a második, részemről legerősebbnek tartott Ledger verzió mellé. Olyannyira, hogy bár eddig nem volt semmi fogalmam erről a színészről, most már figyelni fogok rá, és olyannyira, hogy ezért a teljesítményért úgy megérdemel egy Oscart, mint ahogy itt gépelem ezeket a sorokat." - Ezeket a macskakörömbe helyezett, dőlt mondatokat írtam Joaquin Phoenix, sokak által eleinte kétkedve fogadott szerepvállalásáról a történetben abban az ennek a bejegyzésnek alapjául szolgáló értékelésbe a snitten, amit a film megtekintése után nem sokkal dobtam össze. Azóta láttam Joaquin Phoenixet Johnny Cashként és a 8 milliméter c. thriller különös, pornóbolti eladójának mellékszerepében, és az így szerzett élmények csakis megerősíteni tudtak a hónapokkal ezelőtti kinyilatkoztatásomban. Kamatostól visszafizeti a szerepe méretétől függetlenül ez a színész a figyelmet, amit a néző felé fordít, ugyanis a három filmjéből, amit láttam, kettőben is Oscar-díjat érdemlő teljesítményt nyújtott. A Joker esetében pedig végre-valahára a felelős publikum is felismerte ezt a profizmust, és megkapta az elismerést, ami járt neki; a 2020-as díjátadó férfi főszerepért megítélt szobrát.

Ugyanis, habár tekintélyes terjedelemben méltattam, fejtegettem a mondanivalót, a film első számú húzóereje egyértelműen az, ahogy Phoenix életre kelti a képernyőn ezt a már ezer alkalommal és millióféleképpen bemutatott figurát, akiről a néző azt gondolná naivan, hogy már ismeri, ameddig ő meg nem mutatja, hogy mégsem. Miközben ez a Joker semmivel se kevésbé Joker, mint az elődjei, pusztán egy másféle nézőpontból kerülnek megvizsgálásra a kőbe vésettnek vett jellegzetességei és a benne zajló folyamatok; nem kerül az új megközelítés rovására olyasformán megcsúfolásra lénye, mint az Öngyilkos osztagban. A leginkább bagatell kirakós darabot kiemelve, nekem kifejezetten tetszett, hogy Phoenix Jokere mennyire kendőzetlenül nem vicces, mennyire híján van mindenféle humorérzéknek attól függetlenül, hogy maga a karakter makacsul meg van győződve ennek az ellentétéről. Ez talán a legszembeötlőbb kapcsolat Joker tévképzetei és a jelleme között, méghozzá nem is drasztikusan új kapcsolat, ugyanis, ha visszatekintünk egy kicsit azokra a "tréfákra", amikkel más alkotásokban akár Batman, akár a gothami rendfenntartó szervezetek idegeit borzolta, akkor rövidesen rádöbbenünk, hogy az úgynevezett  bohóckodásain lényegében senki se nevetett rajta kívül, aki egészséges lett volna. Robbantgatott, gyújtogatott, rabolt, gyilkolt, kínzott színpadias körítésekkel, és ezek, illetve ezeknek a végrehajtási módja képezte a poént. Az pedig csakúgy, mint az aktuális film Jokerének viccei, ugyancsak nem vicces, hogy telepakolunk robbanószerrel egy utasokkal teli hajót, és várjuk, mi sül ki belőle. Ezeket csak Joker vette poénnak és csak Joker tartotta viccesnek, akárcsak itt. Ezzel pedig konkrétan megsemmisítésre került a figura imázsának a sarokköve, és a legszebb az egészben, amit már elővetítettem; hogy nem ez a Joker semmisítette meg, hanem az összes Joker az összes cselekedetével. Pusztán eddig nem tűnt fel ez semminek, míg a saját filmjében erősen rávilágítottak a reflektorok. További érdekességként el lehet játszani a gondolattal, hogy ha valakit bohócnak tartanak, és ha valaki bohócként definiálja magát, attól valóban bohóc lesz-e. Elég-e hozzá ennyi.

A szokásos eredetfilm szintjét felülírva mennek vissza ebben a feldolgozásban a gyökerekig. Ha valaki meghallja a Joker nevet, akkor a harsány, színpadias, gonosz, ijesztő, szórakoztató, izgalmas, karizmatikus, féktelen és menő szavak ötlenek eszébe feltehetően első blikkre, ellenben Joker elsősorban sérült és zavarodott. Ez a két vonás jellemzi a karaktert a legjobban és ezek kerültek a leginkább kihangsúlyozásra Phoenix játékában, így létrehozva egy egyszerre szánalomra méltó és taszító alakot, akinek egyfelé vezet az út többnyire... lefelé. Aki az élénk színektől és az erős hangtól elvonatkoztatva sem tündököl, hanem zuhan, széthullik. Maximálisan megélve, maximálisan hitelesen megjelenítve a lassú folyamat egyes állomásait. Az újszerűbb, vagy ezek után pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy hanyagolt megközelítésnek pedig ez a másik kiemelkedő hozadéka  a szememben, hogy a realisztikusság a karakter állapotának értelmezésében is ugyanúgy visszaköszön, mint a természetfeletti hiányában. Végre, pontosan annak mutatják, ami. Azt tárják fel, hogy a pszichózis egyáltalán nem buli, hogy a pszichózis nem vagány, nem önfeledt és egyáltalán nem vonzó, hogy - az eddigi, emelkedett stílusomat félretéve - a pszichózis egy szar dolog. Annak is, aki benne van és annak is, aki kívülről érzékeli, és ezen nincs mit túlcifrázni vagy elferdíteni. Hány lány zúgna bele a monitor mögül ebbe a Jokerbe? Hány lány idealizálná és éltetné a kapcsolatát ennek a Jokernek egy olyan Harley Quinnel, aki beleszeret egy ilyen alakba - aki semmivel se térne el a most ismert Harley Quinntől se, ha a logikai vonal megtartásra kerül?

Pedig ez csak a valóság, amit semmibe vettek, figyelmen kívül hagytak, és megbújt a sorok között, ameddig a Jokerrel olyasformán a köztudat képében nem robbant a folyamatosan ketyegő bomba, mint ahogy a címadó szereplő robbant Gotham lakosainak képébe. Joker egy személyben egy komplett szimbólum-orgia. A szimbóluma azoknak az embereknek, akiket akkor hagy magára a társadalom, amikor a legnagyobb szükségük lenne a fő rendeltetésére. A szimbóluma az észrevétlenül szenvedő arcoknak a tömegben. A szimbóluma azoknak a tényeknek, problémáknak, amik ott vannak az emberek orra előtt, ám átnéznek rajta. A szimbóluma a kisemberekben megbúvó kétségbeesésnek és haragnak. A szimbóluma a vívódásnak önmagunkkal és a világgal. A szimbóluma a szabad akarat és a tömegnyomás szembenállásának, az identitásmegőrzés és a beilleszkedés szembenállásának. A szimbóluma, hogy mindenkiben ott lapul valami csúf, és mindenki elindulhat a lejtőn és mindenki eldöntheti, mennyiben enged neki. A szimbóluma a veszélyes világnak, hogy nem lehet tudni, kiben, mi lakozik, hogy mire képes, az-az ember, akibe futólag belebotlasz valahol. A szimbóluma a kiszámíthatatlanságnak. A szimbóluma annak, mennyi minden felfogás kérdése pusztán úgy, hogy észre se vesszük, mennyire szubjektív és ingatag lábakon áll a rendezettnek vélt környezetünk. Ahhoz pedig, hogy valaki ennyi erőteljes és változatos tételt testesítsen meg,  ennyire önmagába, a jelenlétébe olvassza mindazt, amit képkockák százain és monológok tucatjaival igyekszik közvetíteni a film; valami... megfoghatatlan, mindenféle darabos gesztikulálásokkal is elmagyarázhatatlan tehetséggel bír. Joaquin Phoenix nem csak a többi karaktert szerepeli le jelenetről-jelenetre a vászonra, hanem a saját, korábbi jelenetekben nyújtott alakítását is. Épp ezért nem is lehetett valódi veszélyt jelentő konkurenciája a díjért.

Ha akadtak is olyan momentumok... olyan közjátékok, amelyek nem tették lehetővé, hogy a tavalyi év legnagyobb filmélményei közé soroljam, a Joker mindenképpen egy figyelemreméltó film, ami ha szerencsénk van, akkor iránytűként is szolgál az eljövendő alkotásoknak, amik így kiküszöbölhetik a hibáit. Bizonyos távlatból visszatekintve a filmre, több gondolkozás után ezek egy részével már megbocsájtóbb vagyok most, és több pozitívumot fedeztem fel, amik közelebb hozták hozzám. Hogyha a beharangozott mélyebb, kritikusabb felhangjához hívebb lett volna tálalásban, kevésbé akar a fő napirendi pontokban egyértelmű lenni, akkor bekerült volna a kedvenceim közé. Így egy erős filmélményként maradt meg, amire némi, egy tízes skálán kétpontos árnyékot vet annak a tudata, hogy mi lehetett volna belőle... ha egy fokkal kevésbé közönségbarát. Ugyanis bármennyire nagyszerűek mind a rejtett utalások, mind a karakter értelmezése és megjelenítése, az levon az értékükből, hogy az utóbbiak legfontosabb elemeit el is mondják.


                                        A J Á N L O M !