Top 5 Wednesday #55 - Karakterek, akiknek nem fogadnám el a különleges képességét

Sziasztok-sziasztok! Az anarchia szellemében tovább zakatol a Top 5 Wednesday gépezete, és ez a bejegyzés annak a megkerülhetetlen és kategorikus jele, hogy ritka természeti jelenségként két egymást követő héten is az aktívan tevékenykedő tagok kompániáját gyarapítom. A múlt héten olyan karaktereket soroltam fel, akiknek elfogadnám a különleges adottságát, most pedig a lista ellenpárjával érkeztem, olyan szereplők formájában, akiknek a képességétől én inkább eltekintenék. Az összeállítás a vázlatos elképzeléseim szerint is szubjektív megközelítésen nyugodott, ezért amikor elkezdtem beleásni magam a bővebb agyalásba, kidolgozásba, akkor mondhatni megnyugodtam, hogy szerencsére olyan karakterről még nem olvastam, akinek a képességét abban az értelemben lehetne abszolút érthetetlennek titulálni, mint a DC Comics Arm-Fall-Off-Boy nevezetű hőséét. Így zavartalanul megtarthatta a teret magának a kőkemény, szimpátia-alapú elbírálás.

5.) Renesmee Carlie Cullen
/Stephenie Meyer: Hajnalhasadás/

A Twilight sagával legutóbb 2013 végén kerültem kontaktusba, így szükségem volt némi segítségre a polcomon nyugvó, Hitelesen, színesen alcímű kalauztól, hogy felfrissítsem az emlékeimet arról, miféle képességekkel is ruházta fel a vérszívóit az írónő. Viszonylagos meglepetésemre több tetszetőset találtam, mint taszítót, ám Renesmee érintés általi gondolatátvitele így is bekerült abba a kalapba, amiből nem húznék. A maga módján nem azt mondom, hogy nem titulálható valamelyest... cukinak, de olyan kis semmi. Introvertáltként nyilván értékelem, ha szóbeli beszéd nélkül lehet kommunikálni, nem véletlenül vezetek blogot és nem vlogot. Ellenben a telepatikus adottságoknak vannak ennél sokkalta vonzóbb és hasznosabb megnyilvánulásai is, Renesmee esetében speciel az erősen bekorlátozott hatósugár, és az a tény, hogy a képesség használatához tapogatózás szükséges, sokat levon az értékéből a szemem előtt.

4.) Ginger & Marna
/Wendy Higgins: Angyali gonosz/

Mivel a Házasságtörés Démonhercegének ikerlányai ugyanannak a természetfeletti adottságnak a birtokosai, ezért a rendezettség hiába követelte volna meg, hogy egy helyre csak egy szereplőt tegyek, egyszerűen nem láttam értelmét a választásnak közülük. Ginger és Marna képesek megérezni a szerelmet, formálódjanak meg azok viszonzott vagy viszonzatlan romantikus érzések formájában. Az apjuknak végzett munkájuk szempontjából megvannak ennek az értelme, hiszen így tudják megtalálni a lehetséges áldozatjelölteket, akiket rávehetnek a kapcsolatuk szétvágására, terjesztve az emberek között a bűnt. A történeten belül is megvan a funkciója... ők ketten tökéletesen biztosak az egymás és saját maguk előtt is sokáig tagadásban lévő főszereplők érzéseiben. Ellenben a természetes közegéből kiemelve számomra ez az adottság nem több, mint haszontalan. Semmilyen oldalról körbejárva sem bírok benne pozitívumot felfedezni. Egyáltalán nem tudnék mihez kezdeni vele, és ami azt illeti, átkozottul nem vagyok az a minden lében két kanál pletykazabáló alkat, aki majd belebolondul, hogy megtudja, ki-kiért epekedik. Így is épp elég érdektelen információhoz jutok hozzá akaratlanul, nincs szükségem még egy képességre is, ami még többet ad ezekből.

3.) Olive Abroholos Elephanta
/Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei/

Olive az első személyek között lehetett, aki megtapasztalhatta azt az érzést, amiért tömegek vágynak ki a világűrbe vagy szimulációs szerkezetekbe, de engem egyáltalán nem csigáz fel a gondolata, hogy milyen lehet, ha valaki könnyebb, mint a levegő.  A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben többek között azt is szeretem, hogy nem csak csupa napfény és szivárvány képességekkel bírnak a különlegesek közé tartozó figurák, hanem olyanokkal is, amiket kifejezetten hátrányosnak vagy akár a birtoklójukra nézve veszélyesnek is lehet tekinteni. Épp ezért annyira csodálatos, amikor a gyerekek ki tudják belőlük hozni a legtöbbet, az előnyükre tudják fordítani egy adott szituációban őket, megmutatva, hogy mennyit nyom a latba a találékonyság és az ész egy eredmény szempontjából. Elvégre rengeteg a fiktív személy, akik maradéktalanul pozitív vagy egyenesen idealizáltan tökéletes erőt kaptak, mégse tudnak vele mit kezdeni. Olive a mindennapi életben inkább csak plusz terheket tapasztal a képessége által, lesúlyozott cipőt kell viselnie, és nagy odafigyelést kell tanúsítania neki és a környezetének is, hogy egy hiba vagy fatális véletlen folytán ne lebegjen el menthetetlenül és céltalanul, amerre viszi a szél. Ám olyan szituációkban, amikben fel kell mérni egy ismeretlen terepet, vagy magasra kell valamit vinni / magasról kell valamit lehozni, megfelelő segítséggel a csapat kulcsemberévé válik. Ugyanakkor nekem nem hiányzik az ár, amit az adottságért meg kell fizetni, és tériszonyos vagyok, szóval a cserébe kapott úgynevezett előnyök se nyújtanak kompenzálást.

2.) Miriam Black
/Chuck Wendig: Vészmadarak/

Miriam Black képessége az a kategória, ami elsőre menőnek hangzik, de némi gondolkozás után nagyobb eséllyel nyilvánítható átoknak, mint áldásnak; előre látja a halált. Pusztán meg kell érintenie valakit akár tudatosan, akár véletlenül, akár huzamos ideig, akár csak futólag, és rögtön részletes, pontos információkat kap arról, hogy az illető mikor és milyen módon fog eltávozni. A képesség negatív többlettel rendelkező tónusát mélyíti, hogy magának a történetnek is az a gerince, ahogy Miriam az erejével viaskodik. Van, hogy el akar előle futni, van, hogy ignorálni akarja, ritkán pedig megpróbálja a megszerzett tudását felhasználva megakadályozni a közelgő katasztrófát egy-egy áldozat esetében. A képesség mibenléte egyébként olvasás közben engem kimondottan felcsigázott, érdekelt, hogy honnan eredhet, hogyan lehetne esetleg kamatoztatni, mik a határai, mekkora tudatosság fejthető ki rá... de a főhősnő pusztítóan árral sodródó, "ez van" mentalitása sajna behúzták az érdeklődésem előtt az ajtót. Ha a lehetőségeket, amiket látok benne, elengedem, és úgy tekintek rá, ahogyan a sztori oroszlánrészében Miriam tette, akkor a dolog pusztán egy elszánt szúnyog. Nem lehet elhessegetni vagy lecsapni, jön utánad, idegesít, kétségbe ejt vagy egy periódusban már nem is érdekel. Bővebb információk hiányában pedig szintén nemmel voksolnék rá, hogy "csak úgy lássak" naponta X számú szélütést, autóbalesetet és konyhai balesetet. Annak fényében, hogy ha hiba van a Mátrixban, és elhagyom a házat, akkor is tartok optimálisan másfél méteres távolságot a többi embertől, nem feltétlenül keserítené meg az életemet, de számomra érdektelen képességet se fogadnék szívesen.

1.) Hugh Apiston
/Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei/

Hugh adottsága példázza talán a legjobban Ransom Riggs paranormális világának jellegzetes, creepy hangulatát; a fiú gyomrában méhek élnek, és irányítani tudja őket. Tisztában vagyok az előnyeivel ennek, és hogyha latba akarnám őket venni, akkor ironikus mód erre vonatkozóan jutna eszembe a legtöbb a komplett listát figyelembe véve, mégis ennek a használatától ódzkodok a legjobban. A méhek használhatók fegyverként, védelmi falként, felderítőként és keresőcsapatként is, befoghatóak akár mennyiségükből fakadóan szállításra is, na meg bármikor szert lehetne tenni mézre. Ellenben utálom a méheket és ez kölcsönös, így ebből az összetételből semmiképpen se jöhetne létre olyan idilli szimbiózis, mint a könyvben. A szúródarazsak alrendjének minden képviselőjével ősi ellenségek vagyunk, ha csak mozdulatlanul állok a közelükben, akkor is támadó magatartást tanúsítanak az irányomba, és hiába megyek arrébb, repülnek utánam, ameddig közénk nem kerül valamilyen térelválasztó; mondjuk egy csukott ajtó. Mellesleg fogalmam sincs, mi bajuk van velem. Viszolygok a gondolattól, hogy méhek legyenek a testemen kívül és a testem belsejében is, akárcsak a személyes terem közelében. Ráadásul még a hangjukat is zavarónak tartom. Kijelenthető a totális összeférhetetlenség, Hugh képessége vitán felül állva az a kategória, amiért nem baj, hogy a mi világunkban nem lehet szupererőre szert tenni.

+1.) Zoe Benson
/American Horror Story: Coven - Boszorkányok/

A múltkor is helyet szorítottam egy olyan bónusz listaelemnek, ami nem egy könyvszereplőt takart, így ezt a viselni nem óhajtott képességeknél is megteszem. A kedvenc sorozatomon harmadik évadában feltűnő Zoe személyes boszorkányképessége, hogy szexuális úton gyilkol. Hogyha lefekszik valakivel, akkor az illető meghal, és a képesség szabályai ellentmondanak annak, hogy a működése tanulással kontrollálhatóvá váljon. Bármit is tesz, nem tudja elkerülhetővé tenni a végkimenetelt. A sorozatban megtalálták a módját, hogyan lehet ez akár "jó" is, de ez a hasznosítási kísérlet nekem erőltetett maradt. Hiába van szó egy olyan képességről, ami elképesztően veszélyes, még csak fegyverként se lehet használni. Elvégre, ha valakit meg akarok ölni, akkor nem akarom a testembe engedni, hogyha pedig valakit bele akarok engedni, akkor nyilván nem akarom megölni. Hacsak az ember nem  kéjgyilkos, mint Ted Bundy, vagy nem dédelget olyan terveket, hogy azzá válik, akkor patthelyzet áll fenn.

Ti melyik fiktív karakternek nem fogadnátok el a különleges képességét? Ne tartsátok magatokban, írjátok meg kommentben a bejegyzés alatt, a Molyon, Facebookon vagy Twitteren!

A Top 5 Szerda magyar bloggereinek a legfrissebb posztjait EBBEN a zónában tudjátok elérni.

Top 5 Wednesday #54 - Karakterek, akiknek elfogadnám a különleges képességét

Sziasztok! :) Mint ahogy ez egyaránt ismeretes azoknak a körében, akik írják és olvassák az ilyesféle posztokat, a Top 5 Szerda külföldi koordinátorai tavaly tavasszal leeresztették a rolót, amit azóta se sikerült felhúzniuk - pedig biztosra vettem, előbb térnek ők vissza erre a színtérre, mint én. Így kénytelennek bizonyultam saját ötlettel beleadni a magamét az e heti közösbe, amennyiben ki akartam tartani az elképzelésem mellett, miszerint most már leteszek valamit az asztalra ezen a rovaton belül is. A szempont, ami alapján válogattam, pedig nem kisebb téma, mint azoknak a szereplőknek a sorra vétele, akik egy olyan speciális adottságot, avagy természetfeletti képességet birtokolnak a történetükben, amivel én magam is szívesen rendelkeznék, amennyiben ezek a valóságba átültethetőek lehetnének valamilyen módon.

5.) Minerva McGalagony
/J. K. Rowling: Harry Potter sorozat/

Az mohóságra engedne következtetni, hogyha um block be szándékoznám gyűjteni azt a mágikus erőt, amellyel a Potterverzum varázslói és boszorkányai rendelkeznek,  ezért egy konkrét varázslatra való képességet választok; animágiát. Ami McGalagony professzor, a kedvenc Roxfortos tanárom esetében az olyasféleképpen nyilvánul meg, hogy macskává tud változni. Amióta csak olvasok és nézek fantasy zsánerben, rendkívül foglalkoztatott annak a gondolata, hogy milyen élmény lehet olyan embernek lenni, aki képes felvenni valamilyen állatnak az alakját, így a természetfeletti lények közül is az alakváltók álltak hozzám szoros mezőnyben egyéb szerzetekkel a legközelebb. A vérfarkassá alakulással járó kontrollvesztést, kiszámíthatatlanságot és fájdalmat pedig mellőzném, amennyiben adott egy olyan módszer, ami ugyan bonyolult és kemény tanulással sajátítható el, de kevesebb hátránnyal jár, nagyobb barátságban áll a képességet használó személlyel. A macskává változást pedig vonzónak találom a felélesedett érzékszerveken túl a memóriájuk, a talpra esés,  a tájékozódó készségük, a hajlékonyságuk, a gyors reflexeik, a dorombolás általi gyógyulásuk miatt. Másrészről az se elhanyagolható, hogy a világ bizonyos részein istenként tisztelik őket, és hogy a macska alak kiváló a kémkedésre. Az első regényben McGalagony professzor is átalakulva tartotta szemmel a Dursley családot, és vonta le róluk nem túl hízelgő következtetéseit, mielőtt Hagrid eljuttatta hozzájuk a kis Harry-t.

4.) Lyra Belacqua
/Philip Pullman: Északi fény/

Ugyan a blogra egyik regényről se töltöttem fel értékelést, csupán a Molyos profilomra, mert abban a meggyőződésben voltam, hogy majd úgyis megejtek egy újraolvasást, amit egy-egy részletesebb, méltóbb kritika követ, mégis nagy rajongója vagyok mind a könyveknek, mind a belőlük készült filmnek. A rajongáshoz kapcsolódó vezető okok között Lyra karaktere, a daimónok és a páncélos medvék mellett pedig előkelő helyen szerepel Lyrának az-az adottsága, ami elősegíti az aletiométer olvasását. Az aletiométer; más elnevezésein igazságmérő vagy aranyiránytű, egy olyan szerkezet, amellyel bármilyen kérdésre megkaphatja az elég tehetséges és képzett használója a választ. Ez az eszköz lenne a kulcsa annak, amit az évszázadok során megannyi tudós elkötelezetten kutatott, annak az "egyenletnek" a materiális formája, amely érthetően, pontosan és korrekten megmagyarázza az egész világmindenséget. Méghozzá nem csak a mi időbeli és térbeli síkunkra vonatkozóan, hanem a múltat, a jövőt, és valamennyi párhuzamos dimenziót a hatáskörébe vonva. Végtelen tudást és kiapadhatatlan információelőnyt ad, az abszolút igazság birtoklását minden körülmények között. A gördülékeny olvasása így egy annyira korlátlan, hatalmas és valamilyen szinten emberi ésszel felfoghatatlan képesség, aminek az értékét megkockáztatom, hogy a könyvek kedvelői közül is sokan csak később, egyfajta objektív távolságról mérték fel. Lyra képessége nyilvánvalóan valamennyi Hollóhátas diák vágyálma. Épp ezért okozott is gondot ezen a ponton a sorrendnek az alakítása, és csak nagy fejfájás árán tudtam a negyedik helyen hagyni.

3.) Varen Nethers
/Kelly Creagh: Soha már/

Azt, hogy Varen Nethers miféle különleges képességet is tudhat a magáénak, már jóval nehezebb egy-két szóban összefoglalni még akkor is, hogyha a szimbolikai és pszichológiai hozadékát nem létezőnek is tekintem a róla szóló szövegmennyiségem kezelhető tartományba szorításának az érdekében. A legtömörebb és leghelyesebb meghatározás talán az, hogy a fiú az írásain, a művészi alkotásain keresztül képes megeleveníteni a képzeletének a szüleményeit. Illetve többé-kevésbé akarva-akaratlanul mindazt, ami benne lakozik, akár érzelmeket személyekként, akár egy komplett, saját szabályok szerint működő, idézőjeles álomvilágot, amiből képes bármit átemelni a mi valóságunkba, valamint amibe ugyancsak képes bármit átjuttatni a mi valóságunkból, ha elvékonyodnak a határok. Tisztában vagyok vele, hogy nem is olyan sokkal fentebb még arról papoltam, hogy mohóság lenne Rowling mágusainak valamennyi képességét magamnak akarni, de... akkor mohó leszek, mert a Varen képességében rejlő lehetőségeknek a száma megrészegít, nem bírok neki ellenállni. A Soha már sorozat három kötetén keresztül maga Varen is számtalan méretben és mélységben feszegette a képességének a határait, használta arra, hogy a saját asztrális kivetülését küldje el valahová, míg ő otthon maradt, alkalmazta... egyedi kommunikációs csatornaként, segélykiáltásként, és bebizonyosodott, hogy akár tömegpusztító fegyverként is funkcionálhat a nem megfelelő kezekben, viszont a felsoroltak is csak a képesség egy apró szeletét alkotják. Az intuitív elme játszótere... A totális kiaknázása egy soha véget nem érő vállalkozás lenne bizonyára, de már csak az egyedisége és a fantáziadússága miatt is szívesen kipróbálnám.

2.) Ruby Daly
/Alexandra Bracken: Sötét elmék/

A Sötét elmékben az IAAN nevű vírus pusztítását túlélő gyerekek különleges képességeket szereztek, amelyeket később színek szerint kategorizáltak, Ruby egy narancsvörös, azaz hatni tud az emberi elmére. Ez a hatás széles spektrumon mozog, az egyszerű sugallatok küldésén, erősebb meggyőzési készségen kívül beletartozhat az emlékek manipulálása, illetve azok teljes kitörlése, a víziók keltése, mások személyiségének a formálása, döntéseinek az irányítása és a mások elméje feletti totalitárius hatalom, avagy gondolati bábjáték. Bár magáénak tudhatta a kontrollmániások bőségszaruját, Ruby korántsem volt a cselekmény döntő hányadában annyira elragadtatva a képességétől, mint például én. Ebben persze nagy szerepet vállalt, hogy huzamos ideig csak az árnyoldalait tapasztalta meg az erejének, a rengeteg fájdalmat okozó baleseteket, az attól való félelmet, hogy a felnőttek elpusztítani vagy használni akarják miatta, a megvetést és a feszélyezettséget mások részéről, és csak jóval később, nagyrészt nyomás alatt és lehetetlen szituációkban tapasztalta meg, hogy hogyan kovácsolhat belőle előnyt. Nekem mindenesetre az elme-irányítás is azon képességeknek a ligáját erősíti, ami kiemelt izgatottsággal tölt el, és régóta foglalkoztat. A határtalansága és a vele járó szabadság, legyőzhetetlenség miatt az vitathatatlan, hogy nem könnyű józan ésszel használni, nem átesni vele a ló túloldalára, - ez speciel Rubynak sikerült, aki megelégedett azzal, hogy mások segítése és a nagyobb jó érdekében kamatoztassa - de találékonysággal és racionalitással rendkívüli hatalmasságot és biztonságot ad. Feljuttatja az embert a világ tetejére.

1.) Sydney Clarke
/V. E. Schwab: Viszály/

Ha porondra kerül a Viszály, márpedig én igencsak sűrűn teszek róla, hogy ez megvalósuljon, akkor rendre a főhős zsenialitásának és hideg, számító észjárásának hódolok, ám noha sokszor háttérbe szorul a nagy játékosok mellett, egyáltalán nem elhanyagolható figurája a történetnek egy mellékszereplő se, Sydney Clarke. A kislány is egy az erejükkel képregények szuperhőseit is megszégyenítő RendKívüliek közül, képes feltámasztani a holtakat. Méghozzá nem úgy, mint a Halál ereklyéi közül a Feltámadás köve, a kedvencek temetője, a misztikus sztorik önjelölt halottidézői, vagy mint a Frankenweenie stop motion film ifjú Frankensteinje, - akinek bár az életre keltettjei száz százalékban önmagukként térnek vissza, de hébe-hóba fel kell tölteni őket elektromossággal - hanem professzionálisan, tökéletesen. Mintha az illető csak egy változó időtartamú alvásból ébredt volna fel, zavartalanul folytatja tovább az életét, mellékhatások nélkül. A regényben Sydney leglátványosabb manőverei közé tartozik egy Dol nevű eb feltámasztása, és a cselekmény egyik legnagyobb csavarja; ami remekül szemlélteti, hogy még kötött mozgástérben is mennyire ragyogóan alkalmazható és erős adottsággal bír. Hogyha tavaly ilyenkor állítom össze ezt a listát, akkor Ruby lett volna az első helyezett, viszont mai fejjel... kétségtelenül Sydney a befutó, és az ő képessége az, aminek akár az egyszeri használatáért is bármit odaadnék és bármire hajlandó lennék. Egy olyan erő, amivel kifogástalan állapotban visszahozhatjuk magunk mellé a halott szeretteinket, valakit, akinek a hiánya minden másodpercben lassan, belülről rág... fényévekkel nagyszerűbb és álomszerűbb, mint ahogy azt a legtöbben tartják, amikor természetfeletti fogások válnak beszédtémává. Bár létezne a valóságban is...

+1) Sally
/Karácsonyi lidércnyomás/

A bejegyzés végéhez közelítve még egyféle bónuszként megemlíteném Sally-t, akit még a vázlatos fázisban bele akartam tenni a fő listába, azonban túlságosan kilógott a többiek közül, aminek az eredményeképp külön kategóriaként kezeltem. Elvégre ő animációs filmben szerepel és a képessége se annyira komoly, annyira közel álló hozzám, mint a fentebbiek... hanem sokkal inkább jó pofa és megkapó. Ugyanis Sally képes visszavarrni a leszakadt testrészeit, ami a maga szerethetően morbid mivoltában nagyon vagány, továbbá praktikus is egy olyan személynek, aki az optimálisnál hajlamosabb összevissza törni magát.

Melyik az a fiktív karakter, akinek ti elfogadnátok a különleges adottságát? Írjátok meg a bejegyzés alatt, Facebookon, a Molyon vagy Twitteren kommentben!  Merthogy most már mindenhol ott vagyok... mint a bébi Yodák.

A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek kötetlen posztjait EBBEN a zónában tudjátok nyomon követni.

Leigh Bardugo dedikálásán jártam (2019)

Sziasztok! Senki sem hallucinál, ez tényleg egy bejegyzés. Réges-régen (tavaly november 18-án) egy messzi-messzi galaxisban (Budapesten) a Grisa-könyvek elragadó írónője, Leigh Bardugo mintegy 400 olvasónak dedikált személyenként két könyvet, és én is egyike voltam ezeknek a rajongóknak, részese ennek a fantasztikus élménynek. Viszont utána egyéb megszámlálhatatlan bloggeri és olvasói kötelezettségem mellett a dedikálást illető beszámolómat is elmulasztottam. Így épp megfelelő mértékű fáziskéséssel ahhoz, hogy ne legyen már rájuk kíváncsi nagyjából senki... annak szentelem az elkövetkezőket, hogy kifejtsem a hosszútávú memóriám bugyraiba iktatásukat követően se szürkébb vagy lehangolóbb formát vett emlékeimet az eseményről.

Ugyan ezt sikerült elég nyilvánvaló magatartásformákkal, vagy talán a legoptimálisabb megfogalmazás szerint azok hiányával eltitkolnom előletek, én tényleg igazán kirobbanó lelkesedéssel és örömmel tekintettem a tényre, miszerint Éjúr és Kaz Brekker kreátora a Grisaverzumból készülő sorozat budapesti forgatási munkálatai mellett még időt és energiát szakított arra is, hogy beiktasson egy dedikálást az olvasói számára. Ezek az érzések pedig esemény előtt is után is ugyanúgy megmaradtak. Lehet, hogy majd elérem azt a részvételi számot valamikor az ilyen alkalmakon, hogy már megszokjam a gondolatát és a konkrét tudatát, hogy egy igazi, húsvér külföldi írótól aláírást kapok, de a jelennél és a közelmúltnál maradva nekem ez a történet még mindig egyféle megfoghatatlan csodának számít. Valami olyannak, amivel kapcsolatban már csak azért is szerencsésnek érezheti magát az ember, hogy ha lehetősége adódik rá, nemhogy ha él is vele. Pláne azért, mert megveszekedetten imádom mind az írónő természetfeletti világát, mind annak egy gonosztevőjét, illetve antihősét – ezek közül a szereplők közül legalább az egyik indulhatna a blogon legtöbbet emlegetett névnek járó díjért.

A 2019-es év második félévében ez a dedikálás volt a legnagyobb pozitívum, ami ért, ez volt az egyike azon kevés dolgoknak… amik képesek voltak jó értelemben igazán mélyről jövően megmozgatni. A már említett lelkesedéssel eltölteni. Számoltam a napokat, ugrottam az újabb és újabb hírekre, - és rohadtul féltem tőle, hogy ugyanaz fog történni, mint Colleen Hoover esetében, és előre láthatatlan magánéleti vészhelyzet miatt sztornózásra kerül az egész az utolsó pillanatban - még a sorban állás ülés közben is Molyon lógtam, és örvendeztem, hogy már csak ennyire kevés választ el tőle, hogy az írónő színe elé kerüljek. Lényegében nem gondoltam, hogy még képes leszek ilyen intenzitású, boldog izgalmat produkálni – ennek a jelentőségét kevesen értik, de ők biztosan tudják, miért verem ezt a tapasztalatot ennyire nagy dobra. Ami többé-kevésbé tartósnak is bizonyult, ugyanis napokig csak mások beszámolóit olvastam és hallgattam az eseményről, és nagyon-nagyon akartam róla írni én is. Ameddig ismételten zátonyra nem futott a blogoláshoz, alapvetően a könyves szférához fűződő, hónapok óta nem éppen komplikációmentes viszonyom… Ez most nem a mentegetőző műsorszám, hanem annak a szemléltetésének a megcélzása, hogy mennyire akartam ezt a bejegyzést, hogy ebből következően mennyire mély nyomot hagytak bennem azok az órák, amelyek a dedikáláshoz kötődtek, hogy mennyire ostromolták az elégedettségi skálám csúcsán.

Csakúgy, mint a raktárvásárnál, akadtak itt is problémák a sor és az emberek koordinálásával, miután nem számított rá a kiadó, hogy ekkora érdeklődés fogja övezni a dedikálást, hogy mekkora távolságokból fognak vonatra vagy repülőre ülni Leigh olvasói azért, hogy találkozhassanak vele. Ezekről mások írásaiból értesültem, ugyanis a jó hely megszerzésének az érdekében én is azzal a korai bázissal érkeztem, amit jórészt még csak külföldiek alkottak, így több tíz méterek választottak el a kavarodás legrosszabb csomópontjától, sőt, megkockáztatom, hogy addigra el is hagytam a helyszínt, amire ez kibontakozott. Szóval a fő és egyedüli negatív tényezővel szembeni tapasztalatok híján a magam részéről vegytisztán az előnyeivel gazdagodtam a programnak, csakis jókat mondhatok róla. A szignóra várók számából kifolyólag ugyan rendkívül feszes tempó került diktálásra, mégse megy az egyik, jöhet a másik szalagrendszer működött, ahol az ellátogatók csak egy kis pontnak érezhették magukat a sok, ugyanolyan pont közül. Az engedélyezetett, maximálisan két könyvet sorban állás közben ellátták a szervezők egy névre szóló cédulával, és megmutatták, hogyan legyenek egymásba rakva a megfelelő oldalnál kinyitva a kötetek, hogy minél gördülékenyebben lehessen haladni. Az így megspórolt plusz másodperceket pedig arra fordította az írónő, hogy mindenkivel beszélgetett egy kicsit, csak pár kérdés, egy rövid párbeszéd, mégis hatalmas jelentőséggel bírt, hiszen mindenkivel foglalkozva lett egyénként is; mindenkinek lett egy kis plusz, személyre szabott élménye, ami csak vele történt meg. Ez pedig azoknak is elsöprő hatással bírt, akik hozzám hasonlóan furcsa módot ragadtak meg a rendelkezésre álló közös másodpercek és figyelem kihasználására…

Most már úgy vagyok vele, hogy előre be van kódolva a Mátrixba, hogy elhanyagolható szociális készségeimet is azon nyomban száműzzem, amikor szembe kerülök, akár egy hazai, akár egy külföldi íróval, elvégre On Sai és Dan Wells dedikálásán is mindenki zökkenőmentesen sorra tudott kerülni rajtam kívül és rövid úton emlékezetessé tegyem magam valamilyen égő megmozdulással vagy megszólalással. Jelen esetben ez kimondottan szórakoztatóan ment végbe, mivel Leigh Bardugo elkezdett kommunikációt kezdeményezni, én meg nagy zavaromban nem tudtam semmi értelmeset kinyögni a szavaira azon kívül, hogy nem értettem a mondandója felét, mert rémes az angolom, mire ő hátradőlt a székében, és kedélyesen megjegyezte, hogy „az ő magyarjánál nem lehet rosszabb”, és az egész emelet hangos nevetésben tört ki. Úgyhogy… ezek után inkább meg se próbálok majd hasonló szituációban normálisan viselkedni, mert nyilvánvalóan nem megy, hiába erőltetem. Földönkívüliekre is szükség van a bolygón. Ennyit rólam. Ellenben Leigh Bardugo érdemes rá, hogy hosszú ódákat zengjenek róla, és gondosan elraktározzák az emlékezetükben a társaságában eltelt időt pillanatról-pillanatra, ugyanis elképesztő egyéniség, nem csak kiemelkedő, szárnyaló fantáziával rendelkezik, hanem nagyon közvetlen és jó humorérzékű is. Nekem ez is új volt. A hatás, amit nem csupán íróként, hanem pusztán emberként is kiváltott a környezetéből. Az írók műveiért, azokon közvetített gondolkozásmódjáért és  alkotói készségeiért szoktam rajongani, viszont az már nem annyira általános, hogy a lényük is térdre ejt. Tőlem még véletlenül se nyilvánítható gyakran használtnak az ilyesféle jelzők, de ez a nő egy tünemény. Kvázi ragyog, és ezt fényt átterjeszti a körülötte lévőkre is, nézed és hallgatod, aztán azt veszed észre, hogy egyszer csak el lett bűvölve, és olyan vagy, mint valami sóbálvány. Ezt a tudatállapotot mindenképpen érdekes lesz majd összeegyeztetni a jövőben azzal, amikor Alina Sztarkova az idegeimet használja balalajkának.  

Váratlan fordulatként megjelentek a dedikáláson a könyvek Netflixes adaptációjában Jespert és Éjurat életre keltő színészek is a jelen lévők legzajosabb és legörömtelibb ujjongására. Láttam bizonyítékul szolgáló közös képeket és olvastam lelkendezéseket a témában, viszont a saját szubjektív nézőpontból a dedikálás ezen hozadékához nem tudok mit tenni, ugyanis mire Kit Young és Ben Barnes tiszteletüket tették a könyvesboltban, addigra én már rég a Nyugati aluljárójának a Burger Kingjében tömtem a fejemet. Mivel meg sem fordult a fejemben, hogy még további extrákra lehet számítani, hogy netalántán betoppanhat valaki a szintén a városban tartózkodó színészi gárdából, ezért amint megkaptam a szignóimat az Árnyék és csontba és a Hat varjúba, rögtön meg is céloztam a kijáratot, és elhagytam a területet. Kit Youngot még nem láttam szerepelni egy filmben vagy sorozatban se, Ben Barnesnak - vagy, ahogy magamban nevezem, amióta tetőfokára hágott a körülötte tomboló, visongatós fangirl-őrület; Jajdeédinek - meg nem vagyok kifejezetten a rajongója annak ellenére, hogy a Dorian Grayben, a Westworldben és a Narniában is tetszett az alakítása, de még nem láttam élőben egy színészt se, így azért nem lett volna rossz, ha még ott vagyok.

Nem konkrétan a dedikáláshoz, hanem szorosabban inkább a Könyvmolyképzőhöz kötődően azt egy csöppet nehezményeztem, hogy az Alexandrába már erre a napra eljutottak az általam már-már mániákusan és vérben forgó szemekkel várt Pusztulás és felemelkedés című zárókötete a Grisa-trilógiának, míg azokhoz, akik rávetették magukat az előrendelésre a hír bejelentésének a másodpercében, csak napokkal később érkezett meg a példányuk. Tudom-tudom, nem az első eset, hogy előbb köt ki egy újdonság a boltban, mint az előrendelőnél, és a limit miatt akkor se lett volna még egy aláírásom, ha ott helyben megveszem, de azért a hamar érkező birtoklási tudat ennyi várakozás után simogatta volna a lelkemet… Azóta természetesen megérkezett hozzám is a könyv, és elfoglalta a helyét a polcomon a másik három Leigh Bardugo-kötetem és a Világok lángja témába vágó gyertyái mellett.

Összességében csak örömmel tud eltölteni, hogy ez a dedikálás megvalósult, és hogy el tudtam rá menni, valamint bízok benne, hogy nem ez volt az utolsó, amit Magyarországban tartott az írónő, mivel az Ostrom és viharban és a Pusztulás és felemelkedésben csak Leighre és a tollára várnak a jelöletlen lapok.