The Omen: Ómen

Sziasztok! A legutóbbi horrorértékelésemhez képest visszaugrok ezúttal egy évtizedet az időben, és a műfaj 70-es évekbeli szakaszának számomra legnagyszerűbb alkotásának, a zsigerekig hatoló zenéjével Oscar-díjat is nyert Ómennek hódolok az elkövetkező soraimban. A történet kiindulási pontja egy tragédia; az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének és feleségének kisbabája halva születik, viszont a férfi nem akarja elárulni a nőnek a rossz hírt, ezért a katolikus egyházon keresztül gyorsan örökbe fogad egy újszülött fiút. A születési adatait és származását rejtély övezi, ahogy a kis Damien cseperedik, felkeresi a nagykövetet egy pap, aki azt állítja a gyerek maga az Antikrisztus, és meg kell állítaniuk, ameddig nem késő. Az ízig-vérig realista nagykövet elutasítóan reagál a légből kapott rémisztgetésre, ám megmagyarázhatatlan események sorozata indul el, és a férfinak az egyre kézzel foghatóbb emberfeletti fenyegetés mellett a saját szkeptikusságával is le kell számolnia.

Noha évek óta birizgálta a fantáziámat, mégis rezignáltan kezdtem bele, ugyanis az ennek az évtizednek a horrorjaival tett kísérleteim eddig nem zárultak felhőtlenül. Aztán jött az Ómen a várólistámon meg landolt a második és a harmadik része a baljóslatú, komor zenéjével, az ezzel éles ellentétben álló, idilli látványvilágával, és nem akartam elhinni, hogy mennyire megragadott, hogy nem tudok benne hibát találni történetileg. Mindamellett még mindig el tud kápráztatni, hogy mennyire sokszínű ez a műfaj, hogy mennyire különböző filmek találhatóak meg benne; ennyire éles kontrasztokat még nem igazán tapasztaltam.

Például az Ómenre egyáltalán nem mondható, hogy véres vagy akár klasszikus értelemben véve ijesztő lenne, - habár bizonyára nem tett jót szegény rottweilerek amúgy is mostoha megítélésének - de ez nem von le semmit az értékéből – nem is értem, miért lehet pusztán ezért leminősíteni. Sokkal inkább para és rejtélyes, valamennyire még művészi és elvont is. A címe pedig tökéletes szinkronban áll a sugározottakkal, ugyanis olyan, mintha minden másodpercet valamiféle megfoghatatlan, baljós előérzet, egy láthatatlan viharfelhő nyomna. Kockáról-kockára építi fel a színtiszta, idilli normalitásban – a legtöbb jelenet még nappal is játszódik – azt a meggyőződést, hogy valami rohadtul nincs rendben, és sugallja mellé a másik, legalább ugyanennyire intenzív meggyőződést, miszerint nem kellene így gondolni, érezni. Ez a mindent átható szkeptikusság adja a történet szépségét, és nem véletlenül használtam épp ezt a jelzőt; mivel nem drámai, hatásvadász hitetlenkedéssel sújtják a nézőt, hanem az egész… realisztikus. Hiteles.

Ez jórészt abban gyökerezik, hogy a leginkább nézőhöz közeli karakter, a nagykövet egy abszolút két lábbal a földön álló, józan, gyakorlatias ember. Az ilyen szereplőket sokszor nem bírom, mert könnyen vállnak túl merevvé és beszűkültté, de az Ómennél ez nem állt fenn, abszolút jót tett a történetnek az ő józan észbe, normalitásba vetett szilárd hite; nem kapta el a hisztéria és a paranoia, amikor az örökbe fogadott gyerek körül sokasodtak a furcsa események, hanem próbálta fenntartani a helyzet feletti irányítást, az elrugaszkodott elméleteknek akkor engedett teret, amikor már tényleg nem maradt más. "Mégiscsak egy kisgyerek! Nonszensz egy kisgyereket hibáztatni azért, mert rossz dolgok történnek körülöttünk!" Nem úgy viselkedett, mint egy klisés horrorfilm karakter. A tálalást és mértékeket érintő észszerűség pedig kvázi elengedhetetlen volt, hiszen egy ilyen típusú misztikus szálat nehéz kordában tartani, hogyha a készítők 100%-osan komolyan akarják vetetni magukat, pláne egy mindenféle spirituális és vallási vénát nélkülöző néző előtt. A saját keretein, saját szabályain belül logikus volt az uralkodó keresztény mitológia mellett is, ateista szemmel is megkérdőjelezhetetlenül működött a dolog. Kimondottan tetszett a fokozatossága, először csak a „valami nem stimmel” érzet, aztán a rossz ómenekkel dobálózó, szenilis pap handabandázása a veszélyről, majd a bizonyítékok. Különösen a fotók funkciója jött be, rátett egy lapáttal a magasztosságra, elkerülhetetlenségre, súlyt adott a próféciának.

A horror-faktor kibontakozásában se találtam hibát, mind a bevezető szakasz para jelei, mint a furcsa kisugárzású nevelőnő és az állatkertben megvaduló majmok, mind a középtájék látványosabb mozgolódásai, mint a baleset és a kutyafalka, mind a konkrét, folyamatosan durvuló gyilkosságokért emelem a kalapomat. Az egész… a lehető legjobb értelemben szervezett és fegyelmezett. A végkimenetelre vonatkozóan volt egy erős tippem, ha úgy tetszik elvárásom, hiszen a megvalósulása igazán zseniális lett volna; és legnagyobb elégedettségemre a rendező is hasonlóan gondolkozott, és meglépte.

Egyedül azért vonok le egy csillagot a tízből, mert határozottan állítom, hogy egy értelmes, fejlett, szabad világgal összeegyeztethetetlen az a nézet, amit az abortusszal kapcsolatban meglebegtetett a film. Az abortusz alapvető emberi jog, a megtagadása az önrendelkezési jog sértése. Akkor is, ha ezt a férj teszi.

Abszolút ajánlom, nem csak a megtekintését, hanem a soundtrack meghallgatását is!

Gremlins: Szörnyecskék

Sziasztok! :) Mindenek előtt szeretném kifejezni afelett érzett örömömet, hogy ekkora sikert aratott a snittes értékeléseim blogra vitele, nem gondoltam, hogy a filmes rovat felélesztése ennyi megtekintést von majd maga után. A hét zárásaként a 80-as évek egy lazasága ellenére is köztudatba mélyen beivódott "horrorfilmjéről" hozom a véleményemet, a Chris Columbus által írt és Joe Dante által rendezett Szörnyecskékről. A főszereplő, Billy három utasítást kap a plüssállatszerűen elragadó, karácsonyra kapott kis kedvence, Guzmi mellé, amit semmi szín alatt nem szeghet meg, viszont az újdonság varázsának tovaszállásával a fiú figyelme megcsappan az új jövevény gondozását illetően. A víz hatására Guzmi szaporodni kezd, majd az éjszakai falásrohamok következtében az utódai bizarr, megátalkodott szörnyekké változnak, akik támadás alá vonják az addig idealisztikusan klisés, nyugodt, amerikai kisvárost. A Szörnyecskék első pillantásra egy egyszerre aranyos és bizarr, családias karácsonyi film, ám sokkal több rejlik benne; valójában egy cukormázba csomagolt rémmese a felelőtlen állattartásról.

Ezt a gyerek-horror műfajt még szoknom kell, – pláne, ha élből Rémálom az Elm utcábanokhoz meg Hellraiserekhez viszonyítok – ugyanakkor egyáltalán nem gondolom úgy, hogy nincs létjogosultsága, hiszen jelen esetben is beszédes tartalom bújik meg a sorok között. Csak jobban kell figyelni az arányokra, hogy a bugyuta és családi filmes elemek ne kerüljenek annyira túlsúlyba, hogy az érdemi részt is lelegyinthessék egy „gyerekfilm, nem kell benne értelmet keresni” mordulással.

A Szörnyecskék üzenete, ugyanis nagyon aktuális. Az pedig, hogy karácsonyi filmről van szó, csak tovább emeli a mondanivaló súlyát, hiszen generációk óta fennálló probléma az ünnepekre ajándékba adott, majd pár hét után megunt kutyák / cicák / nyulak és egyéb kisállatok sorsa. Ennek a problémának a különféle állomásai szépen szemléltetésre kerültek:
– impulzusvásárlás keretében apuka szert tesz egy abszolút egzotikus kisállatra
– a hozzáértő tenyésztő nem akarja neki odaadni, mert nagyon specifikus igényei vannak, nagy felelősség a tartása
– apuka megszerzi más módon, a tenyésztő háta mögött, mert nem hallgat az értelmes szóra
– otthon örülnek neki, és körülrajongják, amikor aranyos
– amikor az újdonság varázsa fakul, és figyelni kéne a kisállatra, rögtön nem olyan lelkesek
– rövidesen többször életveszélybe kerül, mert nem veszik figyelembe azokat a pofonegyszerű dolgokat, amiket nem bír
– felelőtlenül hagyják szaporodni, aztán felelőtlenül szaporítják is, hiába látják, hogy az állat szenved tőle
– az alomhoz rövidesen nincs türelem, amint rosszul viselkednek az ivadékok, a lehető legkönyörtelenebb módon elkezdenek megszabadulni tőlük
– miután okoznak egy csomó kárt a felelőtlenségükből és a nem gondolkozásukból fakadóan a többin túladnak, és mossák kezeiket.

Gondolom, direkt vettek bizonyos elemeket karikatúraszerűre, ugyanakkor számomra a tolerálhatónál gyakrabban tette irritálóvá a történetet a főszereplő család idióta mivolta, és hogy ezt az idiotizmust még valamilyen szinten végig éljenezték is, pozitív hősökként bemutatva őket, akiknek jár a happy end és a boldogság. Az alapvető jó szándékból és nyájas bugyutaságból fakadóan indokolatlanul idealizálták őket, miközben mindhármójukban bőven volt a hiba. A film groteszk mivoltát akarva vagy akaratlanul tovább növelték vele, hogy mennyire normálisnak akarták őket eladni. Közben meg… apuka a fellegekben jár, és nem érdekli semmi csak a találmányai meg a pénz. Anyuka meg asszisztál apuka minden agyament szeszélyéhez, úgy neveli, mint egy második gyereket, és hiába vannak problémák, annak a szőnyeg alá söprésére sarkallja a gyereket is, nehogy elrontsák apuka jókedvét, aki a fellegek között nem érzékelne magától ezekből semmit. A gyerek meg egy naiv, bárgyú tökfej, aki azt hiszi, minden csupa napfény és szivárvány, marcipánból van a kerítés, és hogy minden embernek olyan az élete, mint az övé, olyan súlyú problémákkal, mint amik neki vannak. Nem gondolkoznak, nem terveznek, nem mérlegelik a már lezajlott és a készülődő tetteiknek se a következményeit, csak üdv, hurrá! BOLDOGSÁG! Például, ha anyuka háztartásbeli, és a nap nagy részében otthon van, akkor semmi értelme sem volt a srácnak a bankpénztár pultja alá szuszakolni a kutyát minden munkanapon, kockáztatva az állását… Meg ahhoz képest, hogy mekkora csupa szív állatbarátnak igyekeztek magukat eladni, a kutya rögtön parkolópályára került, amikor megérkezett Guzmi, és mérgesen rászóltak a kutyára, ha néha ugatni talált. Mármint… egy kutya… még jó, hogy ugatással kommunikál. Aki ezt ennyire nem tolerálja úgy, hogy nem is tanítja meg az ellenkezőjére, annak minek állat?

A fentebbiekből kifolyólag csakis széles vigyorgással társított kárörömmel tudtam nézni, ahogy a szörnyeteggé tálvt Tarajos és a társai megleckéztették ezt a rakás birka emberfajzatot. Egyúttal előrebocsájtom, hogy szerintem a hüllőszerű szörnyecskék se voltak gonoszak, pusztán visszavágtak azért, amiben az emberek részesítették őket. Tarajosnak speciel a szeme láttára robbantották fel a mikróban vagy szúrták le a testvéreit, másokat meg bezártak, és kísérleteztek rajtuk. Nem csoda, hogy begurult… és elégtételt akart venni. Amit kimondottan kreatívan is hajtott végre, hatalmas figura, igazi partizán. :'D Guzmi mellett ő volt a kedvencem a brigádból, valami mesteri módon szabotálta a kisváros idilli kis életét, az eszközei és a tervei nem váltak hiteltelenné a mérete miatt, sokkal hitelesebb volt a zavarkeltése annál, mint amit mondjuk Chucky zavart le az első Gyerekjáték filmben. Guzmi pedig valami eszméletlenül aranyos; ráadásul rendkívül türelmes és toleráns, hogy még megpróbált segíteni ezeknek a fajankóknak megmenekülni attól, amit csakis saját maguknak köszönhetnek.

Néha túl hosszúnak és elnyújtottnak érződött, főleg a már fentebb említett selejtes emberi karakterek miatt, akiket nem ítélt el olyan éllel a film, mint ahogy azt szükségesnek tartottam volna, de szerintem simán adhatnák inkább ezt karácsonykor a sok tündi-bündi tucatfilm helyett. Egyáltalán nem annyira a gagyi, mint amilyenként a köztudatba bevésődött bizonyos helyeken. Tőlem hat pontot kapott a tízből.

Top 5 Wednesday #58 - "Az igazság nem tetszeni rendeltetett", avagy olvasásra váró non-fiction könyvek a polcomról

Sziasztok! A legutolsó Top 5 Szerda posztomat még áprilisban tettem ki, így mostanra igencsak aktuálissá vált, hogy felrázzam ezt a rovatot, és visszaszálljak a ringbe minimum egy-két összeállítás erejéig. A novemberi második téma pont partnert is szolgáltatott az elképzelésemhez; hosszú idő után egy olyan feladattal rukkolt elő a Goodreads kreatív központja, amire még nem volt példa azóta, hogy csatlakoztam volna a kezdeményezéshez. Ebben a bejegyzésben öt olyan fiktív szállal nem rendelkező könyvemet fogom megmutatni nektek, amik ugyan már a magánkönyvtáramban rostokolnak egy ideje, de ez idáig nem kerítettem sort az olvasásukra.

A listában kapott helyezéseket részint az határozza meg, hogy mennyi ideje szerepelnek a kötetek a várólistámon, és hogy felületes kalkulálás alapján milyen sorrendben fogom olvasni őket.

 

5.) Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól - Hétköznapi élet Észak-Koreában

Előbb-utóbb megkockáztatom, hogy minden ember életében elérkezik egy olyan szakasz, amikor érdeklődéssel kezd fordulni az Észak-Koreában uralkodó állapotok irányába, elvégre modern aggyal már-már felfoghatatlannak tetszik, hogyan létezhet egy ilyen állam a 21. században; ami ennyire elzárt, amiben túlzás nélkül egy kilátástalan disztópia elevenedik meg. Annak ellenére, hogy a rezsim szigorúan szabályozza a nagyvilágba kijutó információkat, mégis több dokumentumregény is kiadatásra került a témában az emberek felvilágosításának az érdekében; ezek közül az első Barbara Demick műve, amit az Alexandra egyik raktárvásárán szereztem be. Az írónő hat észak-koreai menekült elbeszélése által enged bepillantást a hétköznapi élet egyszerre sokkoló, embertelen és szürreális valóságába. Amikor kívánságlistára tettem a kötetet, nem bírtam megállni, hogy ne rágjam át magam az összes rendelkezésre álló betekintő idézeten. Ezek az apró ténypakkok már önmagukban is érzékletes képet festenek a fennálló helyzetről, és előre vetítik, hogy nehéz oldalak előtt áll az, aki olvasásra szánja magát; példának okáért a kötet címe sem egy intelem a nyugati ember felé, miszerint értékelje, amije van, mert másutt sokkal rosszabb. Ez egy észak-koreai dal szövegrészlete, amely egy a kismillió agymosó eszköz közül, amivel azt akarják a helyi lakosokba plántálni, hogy az éhezés, a fagyoskodás, a folyamatos katonai terror és a kényszermunkatáborok ellenére ők a legszerencsésebb nép a világon. Az egészben pedig talán az a legsúlyosabb, hogy az idézetek tanúsága alapján ez az agymosás olyannyira hatásos, hogy a szököttek jelentős hányada képtelen más társadalmakba integrálódni később. Inkább visszaszöknek, mert a választási lehetőségekhez nem szokott elméjük élhetőbbnek találja az elnyomást a szabadságnál.

4.) Nadya Tolokonnikova: Lázadj! - A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak

A punk zene és punk mozgalom lelkes hódolójaként már a könyv megjelenése előtt is hallottam a Pussy Riot, orosz feminista és rendszerellenes formációról. Noha zeneileg nem feltétlenül győztek meg annyira, hogy hallgassam a szerzeményeiket, az aktivista munkájuk, az általuk közvetített szellemiség gyorsan magával ragadott, - az orosz punk színtér határozott, harcos mentalitása később a Noise & Resistance dokumentumfilmben is mélyítette a rokonszenvemet - így kitörő örömmel fogadtam a hírét, hogy a HVG Könyvek magyarul is elhozza az alapító tagjuk művét. Nadya megjárta egy lázadó akciójukért Szibéria egyik kényszermunkatáborát, de ez nem ültette le a kispadra vagy törte meg a céltudatosságát, helyette még elszántabb és keményebb fellépésre ösztönöződött. A Lázadj! keretében arra szándékozik inspirálni az embereket, hogy vegyék fel a kesztyűt, és ne hagyják, hogy mások irányítsák a sorsukat, mondjanak nemet az igazságtalanságra és az elnyomásra. Miután februárban meghozta a futár a példányomat, beleolvastam futólag néhány fejezetbe, és a szerző vagánysága megkockáztatom, pár mondat leforgása alatt megszólított. A tipikus magyar mentalitáshoz mérten rendkívül üdítő volt, hogy valaki végre nem arra biztatja a tömegeket, hogy nyeljenek, mert "úgyse lehet semmit csinálni", vagy hogy mástól várják a megmentést. A Persepolishoz hasonlóan számomra ez a punk esszenciája, méghozzá a tudatos, intellektuálisabb punké, ugyanis a könyv többek között a művészetfilozófia, politikai filozófia, a korrajz és az ellenkultúra címkéket is birtokolja a molyon.

3.) John Dickie: Cosa Nostra - Az olasz maffia története

Van valami a maffiózókban, ami már A keresztapa megismerése előtt is foglalkoztatott, ha egy idővonalra akarnám helyezni a történetet, akkor valamikor a kalózimádatom időszakos lecsengése után kezdett el az érdeklődésem a modern bűnszervezetek felé fordulni. Számtalan életrajzi kötet, valamint témába vágó film kiválogatása után elkezdtem egy impozánsabb kalauz után vágyakozni; így találtam rá John Dickie: Cosa Nostra névre hallgató ismeretterjesztő regényére. A kis híján ötszáz oldalas, nagy alapú kötet nem egy mai darab, ugyanis tizenöt éve jelentette meg a Gabo kiadó, viszont a kiadási idejében ez számított a legaktuálisabb írásnak a témában, a történészként, újságíróként és reklámszakemberként is ismert szerző az akkori legfrissebb kutatásokat felhasználva a 19. századtól egészen a 2000-es évek elejéig tudósított a hírhedt, mégis titkok ködébe burkolózó és rettegett szicíliai maffia működéséről. A Cosa Nostra különlegessége, hogy habár nehezen akadhatnánk olyan emberre, aki még nem hallott róluk és a véres módszereikről, mégse lehetett korábban betekinteni a színfalak mögé néhány kilépett tag vallomásán kívül. A regény nem pusztán a szervezet ténykedéseinek fontos állomásait, a hozzájuk kapcsolódó történelmi hátteret és a felépítésüket mutatja be, hanem a részét képező híres férfiak és nők történetét is elmeséli. Beleértve az éppen hatalmon lévő vezetőséget is. Engem elsősorban a sokrétűségének ígérete szólított a kötethez, de a beletekintés után fontos erényének tartom a stílusát is, egyszerre kelti azt az érzetet, mintha zárt feljegyzésekbe tekintene bele az olvasó, és mintha egy krimit bújna. Azt már most borítékolom, hogy A keresztapa zenéjét fogom majd hallgatni az olvasása során.

2.) John Douglas & Mark Olshaker: Sorozatgyilkosok

A pszichopaták és a sorozatgyilkosok érdeklődési körömben elfoglalt bélelt páholyáról úgy gondolom, nem szükséges felvilágosítást tartanom azoknak, akik már többször tévedtek a blogomra vagy valamelyik közösségi oldalon bitorolt profilomra... - pont a közelmúltban fejeztem be az ITV Denis Nielsenről készített sorozatát, amiben David Tennant mellesleg bravúrosat alakított; ajánlom mindenkinek - de az esetleges új arcok kedvéért elmondanám, hogy habár a Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos olvasásának az idején, azaz pár éve még nem voltam annyira rájuk kattanva, mint a főhős, hamar beütött a változás. Nem klasszikus értelemben vett elborzadást és nem is csodálatot váltanak ki belőlem, hanem sokkal inkább... egyfajta tudományos érdeklődést, nagyon érdekesnek találom az agyukat, a pszichéjük működését; a saját torzult realitásukon és logikai rendszerükön belül tökéletesen racionálisan gondolkoznak. Csillapíthatatlan étvággyal faltam a téma kapcsán rendelkezésre álló anyagokat, míg ezen a téren is megérett a kíváncsiságom egy komolyabb, összeszedettebb betekintőre. Erre pedig mi sem lenne alkalmas, mint egy olyan, mára már klasszikussá vált ismeretterjesztő alkotás, ami az FBI Viselkedéstudományi Részlegének egykori vezetőjének tollából származik? Még a fülszöveg felénél sem tartottam, amikor átjárt a meggyőződés, hogy megtaláltam a céljaim szempontjából tökéletes olvasmányt. Pont arra koncentrálódik, amit tudni szeretnék a sorozatgyilkosokról, és közvetve a téma legnagyobb zsenije lesz a tanárom - akiről egyébként a Hannibal tetralógia Jack Crawfordját is mintázták. Douglasnek a szakmája során olyan hírhedt alakokkal volt dolga többek között, mint Ed Gein, Charles Manson vagy Ted Bundy, és profilalkotó módszerével nem csak az elkövetők működését tudja feltárni, hanem a legvalószínűbb következő lépéseiket is. Már alig várom, hogy beleáshassam magam a kriminalisztika, a személyiségpszichológia és a viselkedéstan rejtelmeibe!

1.) Stephen Hawking: Az idő rövid története

Ennek a listának az első számú sztárjává pedig Stephen Hawking tudományos ismeretterjesztő munkájának átdolgozott, kibővített kiadását avatnám, amelyben az Ősrobbanástól a fekete lyukakig megismerheti az olvasó az univerzum történetét, és hozzájuthat néhány érdekes elméletről a féreglyukak és az időutazás lehetőségével kapcsolatban is. Úgy gondolom, hogy Hawking zsenialitását nem lehet nem csodálni még akkor sem, ha a tudóst leválasztjuk az emberről, és annak inspiráló életútjáról, a puszta eredményeit vizsgálva; merész, határokat feszegető elméletekkel gazdagította az univerzummal kapcsolatos ismereteinket, segített feltérképezni és megérteni a megfoghatatlant, az elképzelhetetlent, és nem utolsósorban az írásaival lehozta a csillagokat, a tudományt a popkultúrába. Az idő rövid történetének a népszerűségéhez is nagyban hozzájárult, hogy az elsők között mesélt nem tudományos szférában mocorgó ember számára is érthetően a kozmoszról, a "száraz" képletek helyett korrekt, de nem szájbarágós magyarázatok beszélnek, ezzel inspirációt nyújtva számtalan fiatalnak, hogy meg akarják ismerni a válaszokat, hogy meg akarják érteni a nagy összefüggéseket;  hozzá hasonlóan el akarjanak veszni a tudományban. Amikor először találkoztam Stephen Hawking munkásságával, rövidesen úgy kezdtem rá tekinteni, mint egy szuperhősre az összes eddig magyarul megjelent művét a képzeletbeli kívánságlistámra helyeztem, de Az idő rövid története volt az, amire alapműként, a meghatározó első lépcsőfokként tekintettem. Persze megnéztem az életéről készült filmeket is szép sorban, a véleményem szerint túlságosan a feleségét pátyolgató A mindenség elméletét, és a BBC-s Hawkingot, illetve az ismeretterjesztő sorozatait. A legjobban Az univerzum, ahogy Stephen Hawking látja ragadott meg, lenyűgözött Hawking saját narrációja, túlzás nélkül heteken keresztül bírnám hallgatni, ahogy az elméleteiről és a világegyetemről beszél. Így ez a filmes élmény még inkább megerősített benne, hogy olvasnom kell a könyveit, kezdve ezzel.


A Top 5 Wednesday magyar résztvevőinek a posztjait EBBEN a molyos zónában tudjátok megtekinteni. Van egy blogotok, tematikus Facebook, Instagram oldalatok, egyéb platformotok, ahol meg szoktátok osztani a gondolataitokat, és felkeltette az érdeklődéseteket a Top 5 Wednesday? Csatlakozzatok! EZEN a linken tudjátok megtekinteni a novemberi témákat.

Repulsion: Iszonyat

Sziasztok! ^^ Ismét egy horrorfilm értékelésével jelentkezek, ami nem más, mint egy Roman Polanski által forgatott, 1965-ös fekete-fehér képi világú csoda; az 1001 film listán is helyett kapott Iszonyat. A sztori főhősnője, a szépséges Carol mélységesen viszolyog a férfiaktól, a testiség minden formájától iszonyodik, és féltve óvja a magánszféráját a párkapcsolat-normativitástól. Az életéből az ingatag biztonság egyik napról a másikra távozik, mikor a vele egy háztartásban élő nővére elutazik egy hétvégére a szeretőjével. A magára maradt Carol egyre nehezebben birkózik meg a mindennapi akadályokkal és a kéretlen közeledésekkel, míg nem bezárkózik a lakásába, és teljesen magába fordul. Egyre borzalmasabb rémálmokkal viaskodik, kétségbeesetten igyekszik kizárni a külvilágot, a személyisége fokról-fokra széthullik, és végül nem marad más, minthogy más opció híján... könyörtelen módszerekkel számolja fel a körülötte ólálkodó zaklatókat.

Történt egyszer, hogy nem túl felfokozott elvárásokkal és kíváncsisággal, abszolút „Miért ne?” alapon adtam egy esélyt egy leírása alapján egyszerűnek tűnő filmnek… és aztán úgy a képernyőre tapasztott lenyűgözöttségemben, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Elkápráztató mind a kivitelezése, mind a mondanivalója, és azt kell, hogy mondjam, bár ezt tényleg ritkán teszem, hogy az ijesztősége is. Az Iszonyathoz hasonló filmek juttatják az eszembe, hogy miért szeretem a horrorfilmeket, hogy miért sokrétűbb és szellemileg értékesebb a műfaj a valóságban, mint a köztudatban.

A nagyon erős elméleti vénájával fogott meg elsősorban, már néhány képkocka után egyértelmű, hogy sokkal komolyabbat hivatottak bemutatni a látottak, mint egy egyszerű befordulást, mint egy drámai széthullást, ami természetesen az elvárásokhoz híven gyilkolásba torkollik. Tudtam, hogy a főhősnő hová fog jutni, mire fog vetemedni, de minél hosszabb ideig szemléltem, annál inkább sajnáltam, nem tudtam negatív, ingatag karakternek felfogni, sokkal inkább egy lehetetlen szituációba került áldozatnak. Rettenetesen sajnáltam szegény nőt, amiért szinte szüntelenül bele akarták integrálni a külső impulzusok egy olyan életvitelbe, ami ellen minden idegszálával tiltakozott. Carol története nem más, mint kétségbeesett menekülés a párkapcsolat-normatív és szexuálnormatív társadalom tolakodó, mások alsóneműjében kutató, patriarchális mancsai elől.

Adott egy félénk, csendes, szolid, introvertált nő, akinek két bűne van csupán; hogy nem akar se szerelmi, se fizikai kapcsolatba bonyolódni, és hogy ráadásul még gyönyörű is, egy két lábon járó férfimágnes, akinek a világ szemében még tűrhetetlenebb így aszexuális-aromantikus beütése. "Mások mennyit gürcölnek, hogy szépek legyenek és megfogják a férfiakat, neki meg a kisujját se kell mozdítani a rajongókét, és még tehernek veszi? Az arcátlan, hálátlan liba!"-alapon. Hiába fordul egyre jobban be, hiába húzza magát össze egyre kisebbre, hátha a tartózkodó jelek elérik a hatásukat, szüntelenül tolakodnak az intim szférájába, tárgyiasítják a nők és a férfiak is, egy csinos, üresfejű pofit és egy kívánatos testet látnak benne. A nők olyanok akarnak lenni, mint ő, és kéretlen tanácsokkal ostromolják, a férfiak pedig meg akarják őt szerezni; bámulni, csodálni, birtokolni, használni akarják az emberek. Készpénznek veszik, hogy az ő kedvükért igényes a külsejére, hogy ha elmereng valamin, akkor csakis a férfiakról ábrándozhat, hogy ha fáradtnak és szomorúnak látszik, csakis szerelmi bánat lehet a háttérben. Addig növelik rajta a nyomást a szépségszalonbeli kolléganői és vendégei, – a szépségszalon megint csak a nők rendeltetését, Carol problémáját szimbolizálja; minél szebbnek és fiatalabbnak lenni, hogy férfit foghass – az utcai beszólogatók, az üldöző udvarló, és a testvér, aki nem áll ki érte érdemben a szintén tolakodó pasijával szemben, ameddig összeroppan. Folyamatos rémálmok gyötrik, amikben megerőszakolják, és egy az egyben el akar menekülni a külvilág, a támadó impulzusok elől. Belekényszerítik egy olyan szintű remeteségbe, ami a mentális egészsége kárára válik.

Szerintem egyáltalán nem volt lassú vagy üres járatokkal szabdalt a cselekmény, hiába forgatták akkor, amikor, elvégre egy precíz folyamatábra bontakozott ki, amiben minden állomásnak gyakorlati és szimbolikus jelentése van. Carol először próbálkozott az együttműködéssel, aztán az ignorálással, majd a segítségkéréssel, végül a begubózással. A percek pergésével fokozatosan csökkent a mozgástere, a biztonságosnak ítélt magánszféra egyre jobban összehúzódott, először a szórakozást kerülte, majd a munkát, aztán a lakásba húzódott. A feszültség fokozódásával, és nem utolsósorban Carol széthullásával párhuzamosan pedig a lakásba is megpróbál erőszakkal behatolni a külvilág. Carol egyre zaklatottabban próbálta kiiktatni a külső tényezőket, egyre több csatornát vág el, egyre több területet kerül a lakáson belül is; míg nem az ágy alá húzódva, majd katatóniába merülve érzi már magát csak biztonságban. Amikor az elméletileg jófiút játszó udvarló megfenyegette, hogy ha nem hajlandó beereszteni őt, betöri az ajtaját, majd ezt meg is tette, akkortájt borult el az én agyam is. Amellett, hogy ez jóindulat mellett is magánlaksértés, abszolút semmibe vette a másik fél, egy szintén felnőtt ember azon jogát is, hogy nemet mondjon az ő közeledésére, hogy ne akarjon beszélni, találkozni vele mindenféle magyarázkodás vagy jóváhagyás nélkül, és még ő próbált az áldozat lenni. Állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő mennyire nem bírja Carol nélkül, hogy neki mennyire hiányzik Carol, és az nem merült fel emberünk fejében egy pillanat erejéig se, hogy Carol mit akar; csak kapásból felhatalmazva érezte magát, hogy ha ő akarja Carolt, akkor jár neki Carol. Tárgyiasítás újfent. Mégis mindenki normálisnak tekintette ezt, az eseménynek azt a külső szemlélőjét is beleértve, aki ahelyett, hogy közbelépett volna, újabb kéretlen megfigyelőként mászott Carol életbe.

Tolakodás mindenhol, menekülési út sehol. Annyira hatásosan radikalizálta a rendező a szorongást, szemléltette a kezdetben zavaró helyzet veszélyessé fajulását, teremtette meg az egyre bizarrabb, fenyegetőbb atmoszférát, hogy az valami zseniális! Imádtam azokat a jeleneteket, amikben az agyagossá vált falból kinyúltak a kezek; rendkívül kifejező és creepy, a fekete-fehér felvétel okán pedig jól is nézett ki. Mindenféle modern, számítógépes effekt nélkül megmutatta a nézőnek a lakáson keresztül, hogy milyen érzés lehet Carol elméjében lenni. A lakás-elme összemosás során pedig számtalan remek szimbólumra lehetett bukkanni.

Az pedig elviselhetetlenül nehezen fér meg a fejemben, hogy egy olyan rendező, aki ennyire korrektül átlátja a kéretlen közeledés, a túlszexualizálás és a tárgyiasítás pszichológiáját, annak az áldozatra mért hatásait, aki leforgat egy filmet, amivel felhívja erre az embereknek a figyelmét, mégis hogyan képes kislányokat bedrogozni és megerőszakolni. A nemi erőszakot nincs olyan körülmény, ami szépíti, az egyik, ha nem legundorítóbb tett, amire valaki vetemedhet. Nincs olyan magyarázat, ami felmentést adhatna rá, ami érthetővé vagy elfogadhatóvá tehetné. Az, hogy Polanski a film fényében mennyire tudatosan csinálta ezt, csak egy újabb árnyalatnyi undort ad.

Úgyhogy a filmnek csodálattal adózok, viszont a rendezőtől hányni tudnék, és rászolgált volna, hogy valamelyik áldozatának az önvédelmi kísérlete úgy végződjön az erőszaktevő részére, mint az alkotásában. Ambivalens érzésekkel kerül a kedvenceim közé.

                                                          
                                          A J Á N L O M !

It: Az - 2. rész

Sziasztok! Elérkezett végre a pillanat, amikor a horrorfilmes kalandjaim blogra vitelének csillaga alatt egyszer s mindenkorra búcsút mondhatok a Stephen King: Az c. művéből készült mozis reebotoknak, és a hozzájuk fűződő tragikus, árulásokkal és könnyekkel teli történetemnek. Az elmúlt két év folyamán annyiszor dicsőítettem a regényt mindenféle válogatásokat tartalmazó bejegyzések kész seregében, ahányszor nem szégyelltem felemlegetni a zseniálisságát, ám az adaptációkkal szembeni lelkesedésem a 2017-ben forgatott első felvonás megtekintése után menthetetlenül lelohadt. A könyvhűség hanyagolása és a fogyaszthatóság oltárán végrehajtott butítások megtették a hatásukat, nemhogy nem vártam a szintén új idősíkra helyezett második filmet, hanem még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e majd nézni, hogy ki vagyok-e éhezve még egy pofára esésre. A befejezetlenség feletti frusztrációm, illetve egy az enyémmel kísértetiesen hasonló ízlésű barátom értékelésének a hatására februárban lenyeltem a békát, és elvárások nélkül belevágtam a Vesztesek Klubjának még nagyobb hype-ot kapott, felnőttkori kalandjába.

2 óra: *Huh, már a nagyján túl vagyok!*
…

2 óra 30 perc: *Mindjárt vége… már nem sok van…*
….
2 óra 40 perc: *Mindjárt vége, mindjárt vége, mindjárt vége…*
….
2 óra 45 perc: *Ó, TE JÓ ÉG! KÖSZÖNÖM! VÉGE! HŐS VAGYOK!*

Ha a fentebbi kis hatásvadász kirohanásomból nem vált volna egyértelművé, rettenetesen untam a reboot második felvonását (is). Ásítoztam. Időről-időre – sokkal sűrűbben, mint ahogy a szubjektív időérzékelésem erre következtetni engedett – azt lestem, hány perc van még belőle hátra, és minden egyes lepergett mérföldkőért olyan büszke voltam magamra, mintha legalább én találtam volna fel az első öntudattal rendelkező droidot. Játszottam közben a bejárós szomszéd macskával. Mégis attól féltem, hogy nem bírom ki, és el fogok aludni – ennek a tudatában pedig érdemesebb lett volna lefekvés előtt belevágnom, ugyanis rémes alvó vagyok. Kerestem sokáig a megfelelő kifejezést, amivel fel lehetne ölelni ezt a majdnem három órás szörnyeteget, és mostanra arra jutottam, hogy talán a túllihegett lesz a megfelelő szó. Ami lássuk be, nem épp a leghízelgőbb és legbiztatóbb jelző a 2019-es év legnagyszerűbbnek titulált horrorfilmje kapcsán.

Mintha csak egy kényszerbetegségben szenvedő perfekcionista által mesterségesen megtervezett LSD-s hallucináció-láncolat közepébe zuhantam volna. Annyira nagyszabásúak, annyira drámaiak, annyira látványosak, annyira sokkolóak akartak lenni minden egyes kibaszott másodpercben, hogy az ijesztgetésnek szánt ripacskodásból nem lett más, csak egyetlenegy kolosszális massza. Én pedig rövidesen túltelítődtem tőle, a szervezetem feladta a harcot a gyűrődéssel szemben, sztrájkba kezdett. Így ami még megfelelő átvezetéssel, megfelelő szünetek beiktatásával, akár ötletes és klassz lehetett volna, arra is egy rezignált, Ó, ne mááár-ra futotta reakcióként. Annyira a létező legrosszabb értelemben SOK volt, amit le akartak erőltetni a torkomon, hogy mindenféle pozitív vetületű hatása elpusztult, és inkább volt nevetséges és elcsépelt az immár felnőtt Vesztesek akciója, mintsem rémisztő vagy horrorisztikus. Pennywise is egy vicc lett  - nem, korántsem pozitív értelemben - ahhoz képest, hogy ő lenne az univerzum valamennyi sötét ereje között a főmufti; számomra már az első filmben se ért fel a könyves Pennywise-hoz, de itt még rosszabb lett, kínos, ripacs, súlytalan. Freddy Krueger a leggyengébb Rémálom az Elm utcában filmben is mérföldekkel félelmetesebb, stílusosabb és ördögibb nála, pedig az ő 2010-es remake-je is több sebből vérzik.

A legelején egyébként még örültem, még volt egyfajta ingatag bizalmam a készítőkkel szemben, ha az előző „fejezettel” nem is sikerült erre rászolgálniuk, ugyanis a meleg pár megtámadása a vásárban volt a legpontosabban könyvű és legintenzívebben elborzasztó módon adaptált jelenet. Nyers, brutális és elkeserítő, mégpedig azért, mert benne van a valóság, mert ez bárhol megtörténhet, és vagy ezerszer meg is történt. Rengeteg buta kritikus hisztizett különböző portálokon, hogy a liberalizmus meg a meleg-ajnározás megtámadta ezt a filmet is… nekik érdemes lett volna olvasniuk is az okoskodás előtt, ugyanis csókolom; ez a jelenet benne volt a könyvben. King azelőtt is foglalkozott a témával, mielőtt „biztonságosabb” és „elfogadottabb” lett volna kiállni ezért a csoportért, akkor… amikor a renoméját még elcsinálhatta vele az ember, ha szót emel az ellen a közfelfogás szerint elfogadottnak tartott, ám igazából abnormális bánásmód ellen, amiben részesültek, és részesülnek még most is. Ami azzal a két sráccal történt a hídon, sokkal jobban megrázott, mint bármi, amit az azt követő több, mint két óra alatt mértéket nem ismerő színpadiassággal a nyakamba öntöttek. Ami tetszett még, az Stephen King feltűnése a boltban, az egy kellemesebb meglepetés volt, de bőven a „felvillanyozó kis extra” kategóriában mozgott a cselekményben elfoglalt mérete által, hogy képes legyen feldobni a maradék vergődést.

Habár, mint fentebb megjegyeztem, kezdetben az ellenkezőjének a látszatát keltette a film, de ismételten nem törték össze magukat abba, hogy tiszteletben tartsák, mit írt le King abba a több, mint 1000 oldalas regénybe. A horror elemekben egyáltalán nem akartak igazodni a történethez, amit ADAPTÁLTAK elméletileg, ezen túl rengeteg olyan információt tuszkoltak bele utólag, aminek az első felvonásban lett volna a helye. Arról nem is beszélve, hogy a szimbolizmust és a súlyos témákat, pszichológiai folyamatokat, amik értelmet adtak a történetnek, egy az egyben kidobták a szemétbe, és kvázi akárhol kedvük szerint belenyúltak a tényekbe, primitívvé és butává alacsonyítva egy komplex történetet. Méghozzá nem egyszer indokolatlanul, olyan módon, amit nem lehet kimosni azzal a sokszor hangoztatott, kényelmes kifogással, hogy „nem működik minden a mozivásznon, ami leírva működik”.

Richie például mégis mi a bánatért nem volt jó lemezlovasnak aki interjút készített Ozzy Osbourne-nal ? Miért kellett belőle stand up comedyst csinálni? Richie életében nagyon fontos volt a rockzene már gyerekkorában is, és ő volt ezáltal kvázi a legsikeresebb a bagázsban;  mert felnőttként lerázta azokat a köteleket, amik visszahúzták, és megvalósította azt, amivel már azóta foglalkozni akart, hogy az eszét tudta. Ő tudott egyedül igazán kimászni a skatulyájából, és lapozni. Az emlékezőkörúton való horror-epizódja is a rock zenéhez, a koncertekhez, a régen akkora erőt adó legendákhoz kötődött a könyvben, és meg is volt ennek az üzenete, a leírhatatlan léptékű jelentősége. Itt viszont azzal, hogy ezt a vonalat egy az egyben kikukázták, mindenféle túlzás nélkül megcsonkították Richie személyiségét, a karakter pszichológiai vonalát. Ráadásul nem is érte meg, mert az új foglalkozásában és a Pennywise-szal való felnőttkori szembesülésében sem volt semmi élet. Egy nulla volt. Félreértés ne essék, még mindig ő a kedvenc Vesztesem, és még mindig ő volt a legjobb karakter a filmben, de a valódi énjéhez képest durván vakvágányra vitték. A könyves Richie nem volt felnőttként ennyire… kiégett. Hanem olyan harsány és vagány volt, mint gyerekként.

Az elcsépelten magasztosnak, drámainak és testvériesnek beállított „nagy jelenetektől a barátságról, a kitartásról és a bátorságról” egy idő után kiütést kaptam, mert ezekben se voltak képesek mértékletességet tartani, vagy alapjaiban véve mélyebbre ásni a felszínességnél. Nevetségesen sok lett belőlük, állandóan előszedték őket, és még nem is sikerült hangulatosan tálalni őket. Hasonlóan az idegbaj kerülgetett attól, hogy egy szakaszban megkockáztatom, hogy percenként megjegyeztették minden egyes karakterrel, aki csak a kamera látószögébe került, hogy „Bill milyen rossz befejezéseket ír”, hogy mennyire nem elégedettek az olvasói a zárásaival. Nem csak röhejesen pocsék próbálkozás volt egy rossz ómen, egy baljós előérzet felépítésére, hanem három-négy alkalom után annyira élhetetlenül unalmas is lett, hogy úgy voltam vele, ha még egyszer valakinek a szájába adják ezt a szöveget, akkor üvölteni fogok kínomban. Miért?! Miért nem lehet felfogni, hogy A SOK, AZ SOK?! Miért nem lehet ésszel adagolni a filmet felépítő elemeket? Annyira nagy kérés talán?! Az előző filmnek azt róttam fel elsősorban, hogy illúziórombolóan laza és poénos akar lenni, ez elengedte ezt az idétlen vicceskedést, de helyette átment affektálós primadonnába. Nem tudom, melyik a rosszabb a kettő közül.

Mondanivaló nélküli, túlzó, fontoskodó tömeg mozi, aminek tömeg mozi mivoltát a modern technológia látványos effektjei se tudják feledtetni. Nekem meg a 2019-es Joker után senki se mentegetőzzön azzal, hogy egy alapvetően „kommersz” műfajba – az idézőjel alkalmazását az teszi szükségessé, hogy a közvélekedéssel ellentétben határozottan nem tartom a horrorfilmeket kommersznek, pont hogy rendkívül sokrétű, változatos mondanivalót lehet a borzalmakba burkolni, a művészi és intellektuális eszköztárnak pusztán a készítők kompetenciája szabhat határt, hiszen jelképes költségvetésből is születtek zseniális mesterművek a műfajban - nem fér bele a komolyság, az entellektüel üzenet, hogy nem férnek bele szociológiai és pszichológiai problémák. Pláne, ha ezt az író eleve a szájukba adja a papírforma alapművel a filmeseknek, akiknek így az önálló gondolataikkal nem is feltétlenül kell megváltaniuk a világot, csak követniük a mintát. Úgyhogy… ne, ne mossa senki azzal ezt az elbaltázott végeredményt, hogy nem tudja egy ilyen film túlnőni a skatulyáját. Mert tudja. Ha a készítők is akarják, és nem ragadnak le ott, hogy valami színes-szagos-csörgő gyerekjátékot csináljanak, „az egyszeri néző úgyis arra vágyik” alapon.

Végszóként hasonlóakat tudok mondani, mint előző körnél; a könyvnek a tehetségtelen dublőrje se lehetne, és ha valaki kíváncsi a történetre, akkor olvassa a regényt! Aki pedig olvasta, az ne szomorítsa magát… ezzel…

The Babadook: A Babadook

Helló! Hála egy Snitten futó, filmeket évtizedenként kategorizáló kihívássorozatnak, az utóbbi hónapok során több, mint harminc horrorfilm megtekintését ütemeztem be. Azaz végre igazán aktívan is beleástam magam egy olyan műfajba, aminek már régóta rendkívül érdekelt nem csupán a tévés, hanem a mozis világa is. A nézéseimhez többnyire mellékeltem egy változó részletességű és összeszedettségű szöveges értékelést is, és egy ideje foglalkoztat a gondolata, hogy ezeket megoszthatnám a blogon is, attól függetlenül, hogy karcsúbbak terjedelem szempontjából, mint a szokásos ismertetőim.

A projekt első felvonásának a keretében szeretném nektek bemutatni a kihívás 2010-es éveket nagyító alá helyező fordulójából kikerülő kedvencemet, egy kimagaslóan erős elméleti és művészi vénát magáénak tudható, borongós pszichológiai horrort, A Babadook-ot. A  főhősnő férje meghalt egy autóbalesetben, amikor a kórházba vitte a nőt, hogy megszülethessen az első gyerekük. Az eset óta hét év telt el, viszont a nőnek még egyáltalán nem sikerült túllépnie a veszteségen és az elfojtott szorongása kihat a cseperedő fiára is; Samuel viselkedészavaros, erőszakos, zajos gyerek, ugyanakkor nagyon érzékeny is, retteg a szörnyektől. A nő egy nap talál egy mesekönyvet a fia polcán, ami korábban nem volt ott, és onnantól kezdve minden megváltozik; a bizarr, groteszk történet megelevenedni látszik, mindkettőjük mentális állapota hajmeresztő romlásnak indul, és egyre jobban elszigetelődnek a külvilágtól, egyre inkább a mesekönyv rémes címszereplőjének, Mr. Babadooknak a markába kerülnek.

Mocskos mód elvont, sajátos hangulatú, szimbólumokkal teli, lassú lefolyású pszichológiai horror; naná, hogy imádtam!

Tetszett, hogy mennyire alternatív, elméleti, átgondolt és komplex mind maga az alapelgondolás, mind annak a kivitelezésének a módja. Itt egyáltalán nem az volt a fontos, amit a néző látott a két szemével, hanem az, ami a látottak mögött húzódott, ami a pszichológiai szál finomságain túl azt is megmutatja, hogy gyakorta érdemes a dolgok mögé nézni, és nem csak a felszínen megragadni. Ezáltal az a talány, ami a film javában furdalja a közönség oldalát, hogy a Babadook valóban létezik-e, vagy pusztán a képzelet szüleménye… érvényét is veszti, hiszen ha a filmben fizikálisan jelen is van, lényegében akkor is csak egy szimbólum. A maga finoman fonák módján a rendező is megerősíti ennek a triviálisságát, és az elméletibb, nehezen emészthetőbb, viharosabb vizekre vezet inkább. Oda, hogy nem egy kliséhalmazzal áll szemben az ember, ahol a viszonylagos családi idillre páros lábbal rúgja rá az ajtót a természetfeletti veszedelem, elvégre ez a kis család már az első másodpercekben se volt normális. Már rég jelen volt a probléma, már rég a talpazattól rohadt minden, csak a Babadook vitte fel az utolsó vonást a festményre, mondhatni csak a legfeltűnőbb megmutatkozása volt a problémának. A depressziónak, a gyásznak, az elfojtásnak, a szorongásnak, az elszigetelődésnek, a traumának, egy mérgező környezetnek. A feszültséget pedig mesterien adagolták addig a vízválasztó pontig, ahol vagy minden helyrehozhatatlanul elromlik, vagy meg lehet ragadni az utolsó esélyt a javulásra.

A kisfiú és az anyuka közötti kontraszt adja a film dinamikáját főként, teremti meg a bonyodalmat, nem utolsósorban pedig a viselkedésük – ha nem egyszer kiakasztó is – remekül reprezentálja a család mentális gondjait. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a kis srác a gond, hangos, szorongó, agresszív, pánikoló, állandóan a középpontban akar lenni, gondolkodás nélkül mindent a külvilág tudtára ad, ami épp benne van. A néző nem csodálkozik anyuka ziláltságán, fáradtságán, ürességén és élettelenségén, „elvégre ki bírna el egy ilyen kibírhatatlan kölyköt, akivel egyszerűen nem lehet zöld ágra vergődni.” Aztán… fordul a kocka, és ahogy egyre mélyebben az életükbe lehet látni, fény derül rá, hogy nem magától ilyen a gyerek, hogy nem ő a hibás. Az ő hibái a környezete hibáinak, problémáinak a lecsapódásai pusztán, az emberek meg szokás szerint nem akarnak erről tudomást venni, csak leintik annyival, hogy „hülye a gyerek”. Pedig, ha minden rendben van otthon, akkor nem lesz csak úgy „hülye a gyerek”. A viselkedészavara az anyuka tehetetlenségére és mentális problémáira tett reakciója; miután nem tud szabadulni a helyzetből, amit még a szőnyeg alá is kell söpörnie, pszichésen megcsavarodik, ő is az apja elvesztésének a betegévé válik. Anyuka nem tudott felgyógyulni a férje halálából, nem tudott végigmenni egy viszonylag normális gyász folyamaton, mert rögtön a nyakába szakadt egy újszülött, akiről úgy tudott gondoskodni, ha a lelki nehézségeit ignorálta. Teljesen kizárta, elhessegette magától a történteket, és az évek folyamán a probléma egyre csak nőtt, nőtt és nőtt a kényszeres elfojtás közepette. Nem azért nehéz az életük, mert egyedül neveli a fiút, hanem mert van egy feldolgozatlan traumája, ami mindkettőjüket felzabálja. Az ő struccpolitikájával nem tud mit kezdeni a gyerek, hiszen egyértelműen érzi, hogy baj van, és anyuka minél jobban sulykolja, hogy nincs semmi, ne foglalkozzunk vele, felejtsük el, annál inkább szorong a gyerek. Anyuka meg nem áll készen arra, hogy helyt is álljon, és megbirkózzon az idő közben gigászira dagadt fájdalommal is, ezért maradna a bevált módszernél, az ignorálásnál; viszont ahogy egy szekrény se végtelen űrtartalmú, ahová a nem kívánatos kacatokat lehet pakolni, úgy egy ember bírásfoka se az, és egyszer a fejére borul a sok kacat.

A fentebb kifejtettekhez gyönyörűen igazodik, hogy a fiú a kezdetektől fogva rettegett a Babadooktól, hangosan közhírré tette a létezését, a közeledését, más emberektől is segítséget próbált kérni a Babadook ügyében, míg anyuka ezt látva egyre bőszebben, egyre görcsösebben hajtogatta, hogy nincs Babadook, nem létezhet a Babadook elvégre nem látja senki. A Babadook láthatatlan, mint ahogy a trauma, a depresszió és a gyász is láthatatlan. A depressziós ember is tagadja, hogy beteg lenne, elutasítja a segítséget, és tudomást sem akar venni a tünetekről, hiszen ha a probléma fizikálisan nem látszik, nem kimutatható, akkor nem lehet beteg. Szimbólumok további sorozatával lehet találkozni; A Babadooktól nem lehet szabadulni, ahogy a depresszióból se lehet 1000%-osan kilábalni. Vannak jobb és rosszabb napok. A Babadook által megszállt és a Babadook nélküli állapot között nagy kontraszt van, mint ahogy a mániás és a depresszív szakaszok közt is. A Babadook azon a személyen keresztül tud növekedni, aki beengedni, nem törődve a veszéllyel, a depresszió is akkor a legpusztítóbb, ha egyáltalán nem kezelik. A kisfiú felismerte, amikor a Babadook az anyja körül ólálkodott, és megváltoztatta; „Tudom, hogy nem szeretsz, mert a Babadook nem engedi. De én szeretlek.” , mint ahogy a depressziós ember se azért türelmetlen, agresszív vagy nehezen elviselhető, mert nem szereti a körülötte lévőket, hanem mert a depressziója befolyásolja; amit ilyenkor mutat, az nem ő, hanem a betegség. És még nagyon-nagyon hosszú terjedelemben sorolhatnám a zseniálisabbnál zseniálisabb mögöttes tartalommal bíró szemléltető elemeket; valóban felfoghatatlanul lenyűgöző, hogy mennyi érdekesség, asszociációs pont rejlik a legapróbb, legközönségesebb részletekben is.

A könyv – ha nem csak egy példányt készítettek volna a forgatásra, hanem ki is adták volna… már a polcomon lenne – és a sejtelmes misztikum, ami a képkockákra kúszott általa, azonnal megvett magának. Ahogy már említették páran, tényleg egy kicsit Tim Burtonös módom weird, creepy és morbid, épp ezért imádtam annyira, szinte megbabonázott a kis kihajthatós könyv. Nagyon intenzív az atmoszférája mind a rajzoknak, mind a szinte már fenyegetően nagy betűs szövegnek, mind a könyv… idézőjeles eleven tevékenykedésének, ahogy a lapok folyamatosan megteltek rajta. Nagyon sötét és egyedi az egész, remek munkát végeztek vele, de ez persze a Babadook lapokról való lelépéséről is elmondható. Így kell minőségit alkotni alacsony költségvetésű filmmel is, a sötétségbe burkolózó alakok, a szürkés felvételek és a falon kúszó árnyak remekül néztek ki egyrészt, másrészt pedig igazán ütős, más világi, fotelből kirángató atmoszférát alkottak meg, ami bőven rendelkezik mesés beütéssel is a fojtogató mivolta mellett. Ami megint csak egy szimbólum… hiszen a történetnek és a traumának is központi témája a gyerekes világ.

Mindenképpen az év erős filmélményei közé fogom sorolni, amellett hogy a kedvenceim közt is landolt.

                                                          
                                          A J Á N L O M !

Vivien Holloway: Mesterkulcs (Winie Langton történetek 1)

Helló-helló! A tegnap délután néhány óráját egy általam előszeretettel fogyasztott zsánereken belüli "hiánypótló olvasással" töltöttem a magyarországi olvasó- és bloggerközösségének legismertebb és legkedveltebb fiktív tolvajcsaládjának körében, a Vivien Holloway tollából kipattant Langtonok között. A Mesterkulcs a maga 78 oldalával egy több ízben is szokatlan helyzet elé állított, egyfajta előzetesként funkcionálva a további részekben kibontakozó történetre vonatkozóan. Kívántátok már azt, hogy bár hamarabb, egy korábbi változatotok kezébe került volna egy könyv? Nos, engem egy napja kísért ez a "mi lett volna, ha..." gondolatkör.

Fülszöveg:
„Gyerekkoromban ​számtalanszor hallottam a Mesterkulcsról, amely valójában nem igazi kulcs. Egy szerkezet, amely előtt nem léteznek bezárt ajtók, és sem az acéllal bélelt páncéltermek, sem az őrséggel védett birtokok falai nem jelentenek akadályt. A Mesterkulcs mindent nyit, és mindenhová bevisz, akár a tömör falon is keresztüljuttat, ha kell. Minden magamfajta álmodott már róla, hogy a kezében tarthatja az eszközt, amely elől lehetetlen elrejteni bármilyen kincset.”

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban...

A Winie Langton történetek első felvonását egy habkönnyű előételhez kísérelném meg hasonlítani, felkorbácsolja az étvágyat, amiről még csak tudomás sem volt. Mondhatni a szórakoztató irodalom adta kikapcsolás legletisztultabban szó szerint vett megelevenedése: egy sztori, amiről fenntartások nélkül elképzelhető, hogy ugródeszkát teremt az olvasói létbe az új arcoknak.

Az egyik fontos sarokköve a közkedveltségének az egyszerűség és a laza sodrás, ám az én gyomromat az emésztés szubjektív stádiumában pont ez feküdte meg többször is. Mikor először, még évekkel ezelőtt megragadta az érdeklődésemet a Mesterkulcs, borítékolódott, hogy kibékíthetetlen ellentétek fognak szövődni köztem és a terjedelem, pontosítva a terjedelem által szabott mozgástér között, amit nem feltétlenül sikerült ellensúlyozni. Mintha egy kulcslyuk előtt térdepelve, egy konkrét sávra irányított figyelemmel próbáltam volna megtippelni, hogy a szobába lépve miket és kiket fogok találni, és fel akarom-e törni az oda vezető zárat értük. Ahelyett, hogy a spekulációimat, és azt a felismerést elengedve élveztem volna a titkos megfigyelést, hogy habár birtokomban van egy korrekten megmunkált zár és egy kulcs, azok nem illenek össze, nem egymáshoz készültek. Ez nem a túlagyalósak és az adatharácsolók könyve, hanem a fesztelenségre vágyó kalandoroké. A magam részéről, az első kategória nagyobbítójaként sokszor ellentétes irányba koncentrálódtam, mint amerre a szöveg praktikusan szándékozott terelni a fő csapásvonalat, információkkal tömöttebb mondatokra áhítoztam, a megismerésére, hogy a 2900-as évek New Yorkja miben más, mint a korai 1930-as évek nagy világválságáé, az érzésre, hogy a jövő egy különös alternatívájában járok. Több… steampunkra. A teljesség érzetét megcsorbította a hiány, fel-felfedeztem a háttérben nyújtózkodni egy látszat szerint említésre méltó potenciált hordozó világépítés vázlatát, ami felemelhette volna az élményt a talajról, a klasszikus formulákat összetéveszthetetlenné formálta volna, de nem kapott teret, ezzel a rejtély ködébe burkolva, hogy a későbbiekben mi lesz a sorsa.

Sokat morfondíroztam rajta,  hol csúszott kavics a gépezetbe, hogy miért nem tudta egyszerűen azt előhívni belőlem a kisregény, mint kvázi mindenki másból. Miért nem úgy tekintettem rá az olvasás során, és az azután elkövetkező átrágási körök folyamán, mint egy jópofa, közönséget minden hétvégén menetrend szerint a moziba ugrasztó folytatásos film írott verziójára – elvégre ez az életkép igazán testhezálló, több réteggel remek animációs filmet adaptálhatnának belőle. Miért állandóan az szúr szemet, hogy mi nincs, mi kellene még, hol lehetne csiszolni rajta, ahelyett, hogy mi van.

Rákenhetném ezt arra, hogy túl sok könyv, film és sorozat van a hátam mögött ahhoz, hogy vállalható mércéket állítsak fel. Fel is fedezhető a ráció ebben itt-ott, mert egy kevésbé kritikus, friss olvasó más szemmel tekintene azokra a sablonelemekre, amikre vonatkozóan tuningolást, valamiféle progresszív pluszt vár az, aki már többször belefutott a „karakterek meg akarnak szerezni egy különleges tárgyat” koncepcióba. Őszintén gondolom, s fenntartom az első hasábban elhangzottakat; a Mesterkulcs abszolút alkalmas alany ahhoz, hogy egy nem olvasó emberrel percek alatt megszerettesse az olvasást, hogy ledöntse a kaput, és kikövezze az utat későbbi száz és száz regény befogadása előtt. Csakhogy a feltételes módot és a magamtól független szempontokat elengedve, visszahelyezkedve a saját élményembe, ez sajnos több ponton kiforrásra és csiszolása szorul jelen formájában. Bevezetés, ami alapokat épít, így kikövetkeztethető mozzanatokkal operál; ha kicicomáznak egy fiús lányt, és egy ifjú örökös báljára küldik, az ifjú nyilván felfigyel rá, a küldetés nyilván nem úgy sül el, ahogy tervezték, de az áhított eszköz nyilván periférián marad, a hősnő nyilván egy oldalra kerül valahogy a hőssel… Félreértés ne essék, a mozzanatok működnek, a cselekmény gördülékenyen szalad előre, az olvasó kellemesen kikapcsol, csak a kiszámíthatatlanság, a tűzijáték marad el.

Nagyobb hangsúly Winie személyére, - a történet húzónevére – és a tolvajdinasztiát alkotó családjára fektetődik, akik meglehetősen különös végletek találkozását testesítik meg. Mondhatni elit kategóriás tolvajok, a bűnözés mesterei, ami magával vonná a józan feltételezést, hogy erőteljes morális leckét feladó, negatív hősök, ám ők rendíthetetlenül erényesek. A prédájukat képező, társadalmi szempontból becsületes gazdagok soraiba betekintve pedig egyértelművé válik, hogy a tisztes embereknél mérföldekkel szilárdabb, megingathatatlanabb erkölcsi iránytű vezérli őket. Amikor Winie a becsület fontosságáról szónokolt, nem egyszer felderengett előttem egy másik szónoklat, bizonyos Jack Sparrow kapitány részéről; „Egy becstelen ember mindig becstelen marad. Becsszó. Csak a becsületesekkel kell vigyázni, mert nem lehet tudni, mikor jut eszükbe valami… butaság.” Ennek ellenére, mégsem tekinthetőek romantikus és idealista Robin Hood inkarációnak se, szépítés nélkül hidegen hagyják őket azok a nagyvilágban uralkodó állapotok, amikről a Mesterkulcsban egy-egy foszlány tanúskodik, a civilizáció visszanyomulási kísérleteit egyértelmű csapásként fogják fel. Nem akarnak megváltani senkit és semmit, a pénzhajszolásra se szorulnak rá ilyen múltú tevékenység után olyan nagyon, azért lopnak, mert megtehetik. A csalókat, szélhámosokat, egyszerű fosztogatókat, mégis elítélik. Langtonékban több véglet is ütközik; a „nem olyan kár értük” kategóriába sorolják az öregeket, de ettől függetlenül egy rokon elé sem lennének képesek műtárgyat helyezni, imádják a családjukat. Ez annyira sarkalatos pont, hogy a család nem is külön-külön kidolgozott jellemek összességéből, hanem valamiféle kollektív tudatként, törhetetlen tömbként jelenik meg Winie elbeszélésében. Bizonyos jellegzetes kettőségeik pedig ott munkálkodnak a nevezetes főhősben is.

Winie-t pszichológiai szempontból roppant érdekesnek találtam. Egy talpraesett, minden ízében fiús lány képét sugározza a külvilág felé, aki egy az egyben köp a társadalmi nemi szerepekre, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni a görcsösségét, a személyiségére tapadó szorongást. Elég szembetűnő volt, hogy a felszín alatt mennyire hadilábon áll a tulajdon női létével, amit azok a humorosnak szánt szituációk, amikben ezzel a ténnyel így vagy úgy szembesülni kényszerült, csak még inkább kiemeltek. Ha a természete maradéktalanul belülről, külső nyomástól mentesen fakadt volna, akkor a kiöltöztetés lehetőségét nem akkora pániknak éli meg, mint ahogy arról a kötet népszerű idézetei tanúskodnak, hanem nem kívánt nyűgnek, vagy közönnyel fogatta volna, de Winie előtt… fenyegetés volt. Ugyanis nem pusztán arról volt szó, hogy konzervatív szemszögből maszkulinnak számító szemléletmódot és viselkedésmintákat tanult el abból fakadóan, hogy az apja képezte ki a férfiakhoz igazított tantervet követve, hanem hogy változó tudatos-tudatalatti arányban fiúvá is akart válni, amennyire lehetséges volt. Mintegy engesztelésként azért, mert a várva-várt fiú helyett lánynak született, mintha megismerve a családba érkezése körülményeit, kárpótlást akart volna nyújtani az apjának azért a fiúért, és azért a sok-sok elképzelt apa-fia élményért, amit miatta nem kaphatott meg. Mintha be akarta volna bizonyítani, nem egy nem várt hiba, nem egy csalódás; érdemes az apja szeretetére így is. Ezt alátámasztja, hogy nem azért vette az apja kézbe a tanítását, mert kiskorától kezdve egy vadóc, szertelen kislány volt Winie, mint mondjuk Arya Stark, - akihez jobban illett a férfiak feladatköre - hanem elsősorban azért, mert egy fiút tervezett, és olyannyira makacsul ragaszkodott az eredeti tervéhez, hogy még új nevet se kerestek a váratlan lánygyereknek, csak a fiúgyereknek szánt néven alakítottak egy hangyányit. Így lett Edwin helyett Edwina. Winie világképe erősen alárendelődött a történet folyamán az apjának való megfelelésnek. Az apja szabályai, útmutatásai lebegtek előtte, melyeket gondosan begyakorolt mantraként hívott elő a szorult helyzetekben, és kétségbeesetten arra törekedett, hogy minél távolabb kerüljön attól, ami nem kedvére való az apjának, ami egy rosszalló, „pff, nők...” horkantás váltana ki belőle; azaz az anyjától érkező nyomástól.

Merthogy az anyja pedig azzal nem akaródzott kibékülni, hogy a lánya nem úgy lány, mint ahogy azt ő szeretné, ezért időről-időre megpróbálta a nőszerep felé lökdösni Winie-t, ugyancsak a saját képére formálni. Kicsit olyan volt, mintha minduntalan két szék közötti választásra kényszerülne a környezete által, amik közt nem létezett átmenet, csak a föld. A konzervatív értelemben vett férfiasság és a konzervatív értelemben nőisség erőltetett harcának célpontjaként úgy ítélte, a két alternatíva közül jobb az első, ezért töretlenül lázadt minden ellen, ami a másik székre küldhette volna. Indokolatlanul sokszor rágódott azon, hogy mi nőies, és mi nőietlen, és hogyan cselekedhetne az utóbbinak megfelelően. Bennem meg folyton az cikázott; mégis mi a francért érdekli ez ennyire? Nem egyszer úgy festett, mintha annyira beszűkült volna erre a dilemmára, ami mellett az észszerűség és a hatékonyság is másodlagossá vált; teszem azt, ha mások manipulálását és a társaságban kémkedést „női praktikaként” kezelték, akkor vadul elhatárolódott tőle, véletlenül se tapadjon rá egy deka se belőle. Végletesen az izommegoldásokra orientálódott a pszichológiai hadviselés, stratégikus gondolkozás helyett, „az igazi férfi egy lélektani analfabéta” alapon. Mintha attól tartott volna, hogy ha képletesen egyszer bekerül a konyhába, akkor soha többé nem szabadul onnan, és sosem vakarja le az apja és egyéb férfi rokonai előtt a megalázó „nő” címkét a homlokáról. A megalázó szót azért használtam és emeltem ki, mert rendre úgy tűnt, hogy a történet nőinek visszataszító és irtandó minden, ami a férfiakhoz köthető, mint ahogy a történet férfijainak is legalább ugyanennyire visszataszító és irtandó minden, ami a nőkhöz köthető. Mintha a két nem kimondatlanul ellenségként tekintett volna egymásra, amit Winie-re vetítettek ki.  Ennek szellemében egyszer az anyja (a bálon udvariaskodva), egyszer az apja (keményen, fegyverrel fenyegetőzve), és egyszer a saját módszerével (nem árulok spoilert) eredt a Mesterkulcs nyomába; végül a harmadik lehetőségből kovácsolva sikert.

A kötet vége felé kezdett felszínre kerülni, hogy milyen is lehet az igazi, vérvonalától független Winie, akit nem volt időm megismerni, így összességében nem tudom, hányadán állok a karakterével. Amit a történet oroszlánrészében mutatott, azt mesterkéltnek, eltúlzottnak és kétdimenziósnak érzékeltem, hiányzott a valódi tűz és az őszinteség a lényéből felfedett részletekből, és nem tetszett, hogy csak a jól behatárolt komfortzónájában mozgott, rutin szerint gondolkozott és cselekedett, mint valami engedelmes katona. Persze ezt lehet úgy is venni, hogy „végre egy főszereplő, aki nem akarja tökéletesnek mutatni magát”, de Winie esetében úgy esett, hogy van egy biztonságos hazai pálya, amin erős, és van a végtelen terjedelmű ingoványos, ismeretlen pálya, amin lépdelve tanácstalan. Érződött rajta a szándék, hogy vagány és erős akar lenni, de egyelőre nem volt az, kiforrásra szorul, az ő jellemének is a bevezetőszakaszát követtem egyelőre.

A humorral nem kerültem maradéktalanul egy hullámhosszra, a feltűnőbb, karikatúraszerűbb vonulata nem egészen jött át, abba a helyzetbe kerültem, mint a sitcomokat kísérő konzervnevetéssel. Ha direktben feltűnik, mi az, amit viccesnek szántak, ha azt érzékelem, hogy itt nevetnem kellene, akkor nem megy. A természetesen érkező, nem túldramatizált humorpakkok, viszont jólesően bevonzottak, ilyen volt például, amikor Winie az előző nap Williamnek okozott monoklit látva megjegyezte, hogy jól áll neki a lila. Nem mellesleg William R. Conrey vett meg a legjobban magának a szereplőgárdában is, ő kapta a számomra legérdekfeszítőbb és legkidolgozottabb háttértörténetet, motivációt. A terve gyakorlati szakaszában ugyan beleütközhet néhány buktatóba, ahogy arra Winie rámutatott, és egy pátyolgatásra szoruló, suta kezdőt lát benne a lány, de úgy gondolom, sokkal tudatosabb William nála annak tekintetében, hogy mit akar, és azt hogyan szándékozik elérni. Az összeszedettsége imponáló volt, mint ahogy a hidegvére és az önálló szemléletmódja.

Mindent egybevetve nehéz különálló, kerek történetként kezelnem, és eszerint elbírálnom, egy sorozatról se szoktam leválasztani a pilotját a folytatásra vonatkozó igény körvonalazódásán túl, hiszen nem arra hivatott, hogy magában megálljon a lábán. Értelemszerűen nem ismerem a második részét egyelőre, de megkockáztatom, tanácsosabb lett volna legalább a Mesterkulcsot és a Tolvajbecsületet egybegyúrni a plusz kibontakozás és fordulatok kedvéért, ha fenn is kívánták tartani a szokatlan tagoltságot. Tavaly az Alexandra hőségakciójának a keretében megkaptam az első négy főkötetet, így mindenképp folytatni fogom, fúrja az oldalamat, hogy több információval hogyan értékelődik át a betekintéskor nyert véleményem.

Borító: 5/5 – Káprázatos, intenzív steampunk bomba… és erőteljesen félrevezető is, ugyanis nem kis részben a borító által árasztott atmoszférától felbuzdulva készültem komplexebb világépítésre.
Kedvenc karakter: William R. Conrey
Legkevésbé kedvenc karakter: Elvira Langton és Woolf Langton (Winie szülei)
Kedvenc részek: amikor a házukról mesélt Winie, amikor Winie megitta a whiskeyt, amikor Winie a saját módszerét követve próbálta megszerezni a mesterkulcsot
Mélypontok: a világépítés és fő cselekményvonal vázlatossága, a felmenők által sulykolt genderharc, Winie megjátszós beütése
Korhatár: Tizenegy-tizenkét éves kortól ajánlom, gyógyír lehet a kötelező olvasmányok teremtette traumára.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!

Borítóleleplezés: Böszörményi Gyula - A Barnum-rejtély

Sziasztok! Létezik a magyar irodalom berkeiben egy könyvsorozat, amely a rajongók elbeszélése alapján a történelmet egy lüktető, eleven, önfeledt kalanddá varázsolja. Amely újra összehozza a generációkat, és amelynek az első kötete már ötször került utánnyomásra, mintegy 3000 értékelés alapján is 90% feletti értéket tartva a Molyon. Ennek a posztnak a keretein belül leleplezésre kerül a Könyvmolyképző Kiadó 2020-as megjelenéseinek megkockáztatom, olvasók által legjobban várt darabjának, az Ambrózy báró esetei sorozat immár hatodik kötetének a borítója. Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély című regényének külcsínje mellett most megismerkedhettek a fülszöveggel, és néhány türelmetlenség-fokozó idézettel!

A borító:

Szubjektív benyomásom, hogy... ennek a szériának a kötetei változatlanul kifinomult ízlésről és aprólékosságról tanúskodóan szépségesek, rendre egy elegáns porcelánkészletet idéznek a számomra. Nem olvastam még egy könyvet se az írótól, - a Rémálom-sorozat első része, illetve az Ambrózy báró esetei első része a polcomon várakozik, így ez korántsem végleges állapot/vétek - abszolút külső szemlélőként, ismeretlenül vizsgálódok, és kimondottan tetszik, amit látok. A legjobban az fogott meg A Barnum-rejtély borírójában, hogy A Rudnay-gyilkosságokhoz hasonlóan ennek is egy kicsit... fakóbb, borongósabb, szürkésebb a hangulata a jellegzetes színvilág és stílus keretein belül mozogva. Tökéletesen illeszkedik a társaihoz, aki csak futólag találkozott a sorozattal, az is azonnal tudja, hogy egy Ambrózy-kötettel áll szemben, mégis más, van benne valami új. Már-már illúziószerű, álomszerű atmoszféra bontakozik ki a fehér leplek és a tiltakozó, zuhanó hatású női figura által, ami diszkrét, mégis érzékletesen utal az aktuális nyomozást behálózó cirkuszosok, szemfényvesztők világára.
>>A kötetről a későbbiekben ezen a linken lehet informálódni, illetve itt lesz megtehető az előjegyzés, előrendelés is.

Tájékoztató jellegű fülszöveg:

1901. április 3-án hatalmas tömeg gyülekezik a Monarchia ékköveként emlegetett magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton. A többezres csődületben inasoktól az arisztokratákig mindenféle rendű és rangú ember képviselteti magát. Reggel 6 óra 20 perckor aztán az izgalom a tetőfokára hág. A tömeg felmorajlik, a rendőrök sorfalat állva próbálják az izgága embereket hátrébb szorítani. A cinkotai vasútállomás különvágányára ekkor pöfög be az első hatalmas teherszerelvény, mely Budapestre hozza az amerikai „humbugkirály”, Barnum és Bailey kerekeken gördülő „városát”, a Greatest show on earth-öt, vagyis a Föld legnagyobb cirkuszi látványosságát.
A tömegben ott van egy fiatal hölgy is, a Marosvásárhelyről származó Hangay Mili, a hírneves magánzó detektív, Ambrózy báró hitvese. És ahol ennyi ember verődik össze, ott bűnözők is akadnak szép számmal. A bűntettre pedig, mely sokkal hajmeresztőbb, mint a cirkusz bármely csodája, nem is kell sokáig várni.
Szerencsére kéznél van a kor legkiválóbb „szoknyás detektívje”,  Mili báróné, aki rögvest nyomozásba kezd.
Tessék betérni! Jó szórakozást, különleges izgalmakat!

Figyelemfelkeltő idézetek A Barnum-rejtélyből:

„A jegykiadó kocsiknál óriási tömeg torlódott össze, ami annak volt köszönhető, hogy ekkora érdeklődés mellett a bejárat túl keskenynek bizonyult. Férfi és női kalapok, fejkendők és girardik tengere hullámzott, amíg csak a szem ellátott, s bizonyára még azon túl is.”

„- Csupán egy kérdés még – mondta, s közben csizmája hegyes orrát nézte, ami engem igencsak meglepett. – Mondja, Mili, udvarol a maga nővérének valaki?”

„Tisztán hallottam a fülem mellett elsüvítő golyó szisszenését, majd a fájdalmas kiáltást a hátam mögött. Mikor megpördültem, annyit még volt érkezésem látni, hogy a hírlapíró hatalmas teste a földnek csapódik, ám a következő pillanatban valaki ellenállhatatlan erővel ölelte át a derekamat és rántott be az egyik lakókocsi mögé.”

Böszörményi Gyula-kalauz:

Böszörményi Gyula magyar író, újságíró, a nagy sikerű Gergő és az Ambrózy báró esetei alkotója. Ifjúsági, sci-fi és fantasy regényeket, novellákat ír főként, amelyekben különleges mitológiai, népmesei elemeket használ fel, illetve jelentős esszékötetekkel, színpadi, rádiós és televíziós munkákkal is rendelkezik.

A Gergő és az álomfogók című meseregényével lett országosan ismert 2002-ben, amelynek a folytatása (Gergő és a bűbájketrec) következő évben Magyarországon az év sikerkönyve lett. Szintén 2003-ban a Gergő-regények megkapták az Év Gyermekkönyve díjat és a Körtemuzsika-díjat is. A szerzőt 2007-ben József Attila-díjjal és a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés Elnökének különdíjával tüntették ki.
(A fotó forrása: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu)

Elérhetőségek:
Facebook | alkotói profil a Molyon | személyes profil a Molyon |

Marjane Satrapi: Persepolis (Persepolis 1-2)

/Gothic Syrine: Instagram/

Sziasztok! A molyos és instagramos figyelőim már tanúi lehettek annak a döbbenetes jelenségnek, ami alig egy hete zongorázódott le; több, mint egy év után elkezdtem és befejeztem egy könyvet, ami azt jelenti... hogy elérkezett a könyvkritikát tartalmazó poszt ideje!
(Habár a blogspot új felületével meggyűlt annyira a bajom, hogy nehézkesen tartsam magam Yoda mester, "Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!" intelméhez.)

Az olvasási patthelyzetemből Marjane Satrapi: Persepolis című alkotása menekített ki, mely a konkrétan rám és a teljesítményemre gyakorolt hatásán túl is figyelemre méltó olvasmány, mondhatni a modern ember képes kalauza a világ friss szemmel történő szemléléséhez. Egy kapaszkodó harcosoknak, lázadóknak, kitaszítottaknak, idealistának, és mindenkinek, akiben viszolygó érzéseket kelt az egyén birkává transzformálódásának és a közösség nyájjá változásának gondolata egy lehetetlen pásztor uralma alatt.

Fülszöveg:
Mardzsi ​tízéves, amikor a nőket kendőviselésre kötelezik, bezárják a kétnyelvű „világi iskolákat”, majd Irak ledobja az első bombát Teheránra. A szabadelvű családban nevelkedő kislány próféta akar lenni, tüntetésekre jár, és hősnek tekinti börtönviselt bácsikáját. A szülők látják, hogy ebben a nyomasztó légkörben az ő szabad szellemű lányuk nem tud kiteljesedni, ezért Ausztriába küldik tanulni, ahol reményeik szerint lehetősége lesz az érvényesülésre.
Ám a beilleszkedés nem egyszerű – az eltérő kultúrával, viselkedési szokásokkal nehéz megbirkózni, és a fiúk, illetve a zavaros ideológiájú haverok csak még inkább megbonyolítják a helyzetet. Egy szerelmi csalódás és néhány hónapnyi csövezés után Mardzsi úgy dönt, visszatér Iránba, de már a szülőhazájában sem érzi otthon magát – míg Európába túl „iráni” volt, Iránban már túlságosan „európainak” számít…
Megrázóan őszinte, szívszorító, ugyanakkor humorral átszőtt történet a vallási fundamentalizmus országáról, az iszlám forradalomról, a félelemben és gyászban eltöltött évekről, és két világ – az iráni és nyugati gondolkodás – kibékíthetetlennek tűnő ellentéteiről.

Egy magasabb szintű dimenziót egy alacsonyabb szintű kereteibe kényszerített agy által érzékelni, látni és értelmezni; ilyesféle kihívást képez puszta memoárnak, vagy akár a részemről puszta könyvnek definiálni a magam mögött hagyottakat, ugyanis a Persepolis nemes egyszerűséggel az ember tudatába integrálja az érzést, miszerint körülbelül 350 oldal erejéig megtalálta a helyét a világban. Egy himnusz, méghozzá nem is akármilyen; hanem egy punk himnusz a saját életük karikatúrájának lapjain bolyongó, kívülálló lelkekhez, akiket jobbára fúr az oda nem illőség nyomasztó felismerése, akik több ízben tapasztalják, hogy a világban a normalitás közízléshez illő fogalma felfoghatatlanul és megállíthatatlanul összemosódni látszik egy szürreális lázálommal, amiből senki sem szándékozik felébreszteni a társadalmakat, akik egyszerre hahotáznának, üvöltenének és sírnának azon, ahogy napról-napra előadják és tapsolják ugyanazt a vérkomoly kabarét, és akik nem akarnak az árral úszni a szellemet és a függetlenséget pusztító elvárásokba.

Van egy híres idézete egy bizonyos, nem épp kapkodó munkamoráljáról ismert írónak, ami számtalan könyvmoly kedvence; „Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” – a Persepolist forgatva éreztem azt először, hogy ez az ezernyi élet egyetlen köteten belül fut át rajtam. Vagy beszélhetnék akár ezernyi világról is. Némiképp kontrollmániás egyén lévén ugyan nem vagyok még a pozitív töltetű meglepetések feltétlen hódolója sem, de nem bírtam nem csodálattal tekinteni a mű komplexitásából fakadó zavarra, aminek az utórengése még most is bennem kering. Satrapi műve messzemenően több, mint egy kulturális különbségek közt barangoló, iráni lány képes története az Európába keveredésről, a lapokon kőkemény, büszke, intellektuális tabudöngetés és sokkolás folyik – ha nem is a kontaktlencsében és bőrtangában végzett fajta a Bizarre Festival keretein belül – pszichológiai, történelmi, filozófiai, antropológiai és szociológiai értelemben egyaránt. Valóságsokk, ami felráz abból az önkéntesen vállalt katatonikus kábulatból, amibe a hétköznapok ürügyén merülünk a gondolkozás elől, és változatos eszköztárat csatasorba állítva kényszerít rá az összefüggések, a távlatok, a mélyebb rétegek, valamint a kényelemből ignorált evidencia tudomásul vételére. A tekintélyes volumenű vagy az idézőjelesen vett szokatlan események narrálásán túl, főként a mindennapi emberek között létrejövő mindennapi szituációkba, párbeszédekbe bújtatva juttatja érvényre üzenetét a könyv, mintegy elutasítva ezzel a progressziót hátráltató hőbörgők azon bevett vádját, hogy „egy ködös frázisokba bújtatott, természetellenes ideológiát akar letuszkolni az emberek torkán”; elvégre csak azt közli, amit bárki felérhet ésszel, aki használja a szemét, a fülét és az agyát. Ami már-már… fájdalmasan magától értetődővé formálódik a Persepolis nagyítója alatt, mégsem sikerült a gyakorlatban se a cselekmény kezdete előtt, se az alkotó fiatalkora alatt, se az azóta eltelt mintegy negyven év alatt hathatósan, kollektíve észrevenni. Épp ezért hiba az iráni-iraki konfliktus skatulyájába kényszeríteni akár földrajzilag, akár idő szerint a tartalmát, épp ezért való minden ember kezébe nációtól és kortól függetlenül, mert a rendszer által a lakosságra erőszakolt elnyomásról, és ennek az elnyomásnak a lakosság általi tovább dédelgetéséről mesél. Valamiről, ami nemhogy ma vagy holnap, hanem még jó pár évtizedig sem fogja aktualitását veszíteni – a kötelező olvasmányok listáján helyet foglaló művek zömével ellentétben.

Azoknak az olvasóknak a táborát erősítem én is, akiknek a Persepolis volt az első, igazi, komoly képregényük, és nem tagadom, nem kevés örömöt érzek, amiért ez a könyv vezethetett egy előre láthatóan hosszú szerelem küszöbére. Bár a műfajjal szembeni ostoba fenntartásaimat már a pár éve kezdődött, intenzívebb kiadási dömping elején levetkőztem némi műfajbeli informálódás és a készülődő kötetek felmérését követően, mégsem vagyok képes nem szégyellni magam friss „könyvhernyó” énem helyett is, amiért úgy hittem valamikor régen, hogy a képregény az a kategória, ami nem érhet fel egy csak szövegből álló regénnyel, ami nem lehet egy súlycsoport se irodalmi értékben, se élményértékben, se üzenetértékben egy szöveges regénnyel. Az egykori tévedésem bizonyítéka, hogy mindenféle megerőltetés nélkül, ad hoc is feldereng a lelki szemeim előtt legalább hét olyan regény borítója, ami meg sem közelítheti a Persepolis által képviselt szellemi minőséget.

A tisztánlátás végett muszáj már most leszögeznem, hogy ezt a szellemi minőséget nem csak a „mit”, hanem a „hogyan” vonatkozására is értendő – és ez már önmagában jelzésértékű, hiszen a legtöbb író a két front valamelyikén elvérzik egy idő után. Az olvasót a három fő szakasz során Marjane Satrapi gyerek, kamasz és felnőtt változata kalauzolja, és a hangvétel, a látásmód, az összefüggések felismerése abszolút igazodik az aktuális életszakaszhoz, megtartva az író önmagából megmutatott karakterének a személyiségét. Mindegyikben kicsit más, szinkronban áll az őt ért hatásokkal, az úttal, amelyet addig bejárt, és folyamatosan fejlődik, kiteljesedik, kibontva egy impozáns, a létező legkellemesebb típusba illő karakterfejlődést, aminek már az első lépcsőfokán is egy korrekt főhős áll a publikum előtt nem pedig egy átokfajzat, aki a végére is legfeljebb csak tűrhető. A végletek játéka is még izgalmasabbá teszi a kivitelezést, ami magába foglalja a szigorúan fekete-fehér képi világot, a súlyos, kemény témák és az egyszerűbb stílusú, néhol rosszindulatú felhangtól vezérelve talán gyerekesnek is ítélhető rajzok kontrasztját, illetve a komolyság és a humor közti egyensúlyozást. A Persepolis időnként könnyzáporral kísért, hangos nevetést előidézően vicces, az úgynevezett klasszikus humor, az irónia és az önirónia, a gúny, a szarkazmus, a cinizmus és a fekete humor állandó kísérői az eseményeknek, de ezek nem veszik el a feltártak mellbevágóságát, nem bagatellizálják el és nevetségesítik azt, ami nem mulattatásra hivatott, mégpedig azért, mert az írónő remek érzékkel húzta meg a határokat. Mi az, amiből az emészthetőség, az önnön parodikussága vagy egyszerűen más választás híján viccet lehet csinálni, és mi az, amiből nem. Ezt kimondhatatlanul értékeltem, ugyanis rengeteg könyv, film és sorozat hasalt már el előttem azzal, hogy képtelen volt ezen a fronton észszerű mértékeket alkalmazni. A mértékletesség visszaköszön a témák tálalásánál is, az iszlám fundamentalista kormány – ami ennél több tiszteletről tanúskodó kifejezést nem érdemel – agyament nézetei és intézkedései nyomán kialakuló helyi viszonyokból annyit mutat meg, ami a világ bármely pontjáról olvasó megfigyelőnek érthetővé, elképzelhetővé, átélhetővé teszi az iráni helyzetet, de (és ez fényévekkel fontosabb, mint amilyennek elsőre tűnhet) NEM alakít ki skatulyát, idegenségérzetet, amibe kapaszkodva azt mondhatná az ember „ez van ott, én meg itt vagyok, a látottak engem nem érintenek”. Mert igenis érintenek. Ha a konkrét megnyilvánulásai némiképp eltérőek is lehetnek, de a minták ugyanúgy felfedezhetőek a legtöbb kormányzatban, a legtöbb társadalomban. Tulajdonképpen ugyanazzal a „dekadenciával” riogatnak. Csak van, ahol a közerkölcs védelmében a cenzúrakísérletet egy külföldi tévésorozatban fodrászlányt csinál a gésából szinkronizáláskor, van ahol meg kirekesztett csoportokból származó hősöket szerepeltető mesekönyveket darál.

A Persepolis olyan nyíltsággal és merészséggel szembesít kényes témákról és tévedésekről, amit a magam részéről erősen hiányolok a köznapi kommunikációból és a könyvekből egyaránt. Nem kér már előre bocsánatot azért, mert hat mondattal később mondani készül valamit. Nem szépít, nem kertel, nem ferdít. Hiányzik belőle az a megalkuvó, álságos alakoskodás, ami a „nem látják a fától az erdőt” effektushoz vezeti az eszmecseréket, és valódi ellenállás helyett valamivel szemben csak ráérős kompromisszumkereséssé alacsonyítja a szándékot és a tettet egyaránt. Feltárja, hogy a nyugati ember fejében milyen lehetetlen álomképek élnek a migrációval kapcsolatban. Mondják, hogy csak a meggazdagodásért jönnek, hogy elveszik a munkalehetőséget a helyiektől, mialatt az az irigyelt, fényes meggazdagodás annyit jelent, hogy aki Iránban ügyvéd, magas rangú titkár, jól fizetett mérnök vagy orvos volt, az takarítóként, fodrászként vagy portásként végzi a biztonságért cserébe a túlparton a „bevándorló” címkével a homlokán. Ez pedig előtérbe helyez egy másik, előzőnél sokkal elkeserítőbb dilemmát az emigrációval kapcsolatban: Mikor járok jobban? Ha egy viszonylag jobb társadalmi helyzettel, nagyobb anyagi mozgástérrel egy diktatúrában maradok egy háború közepén, vagy ha a biztonságért és a szabadságért cserébe, előítéletektől sújtva nyomorgok, egyik napról a másikra? A maga nemében egyik se kielégítő választás. Ráadásul egy általános távozás torokszorító vontatmányokkal bír, szétszakítja a családokat, mentik a legsérülékenyebbet, akinek az élete ugyan nincs fenyegetettség alatt, de arra kényszerül, hogy egy idegen helyen, teljesen egyedül boldoguljon akár gyerekként is. Valahol, ahol ő egy betolakodó, aki az optimálisabb társadalom szemében is jobbára csak potenciális terrorista, vallási fanatikus, tolvaj, faragatlan, kulturálatlan és lusta munkakerülő lehet, aminek az ellenkezőjét akkor se tudja bizonyítani, ha kétszer annyit gürcöl az elfogadásért, mint mások. Marjane-nak a helyzete rendkívül nehéz volt még úgy is, hogy egy összetartó, felvilágosult és egész jómódú család állt mögötte. Akinek ezek sem adatottak meg, annak a boldogulása túlzás nélkül halálra ítéltetett. Még csak elképzelni se lehet.

Marjane a szememben fejezetről-fejezetre egy szuperhőssé hasonlatossá avanzsált, és a legelképesztőbb benne, hogy nem csak egy a DC vagy a Marvel világában lófráló köpenyes, hanem valóban létezik. Korántsem tökéletes, korántsem mondanám azt se, hogy töretlenül egyetértettem vele, és töretlen szimpátiával viseltettem iránta, mint főszereplő iránt, de ezek fikarcnyit sem csorbítják a tényt, hogy egy kitűnő, húsvér példaképalany. Nem egy műanyag, fellengző bálvány, aki az évek során összegyűjtött előítéletektől vezérelve osztja az észt az élet nagy igazságairól és a megfelelő viselkedésről, hanem felvállalja a hibáit, és azokat a pillanatait, amiket az emberek előszeretettel söpörnek a szőnyeg alá. A sötétséget, a taposómalmot, a kilátástalanságot; amikor a depresszió, a függőség és a szeretethiány mosogató ronggyá csavar, amikor hülyeségekre ösztönöz a beilleszkedés utáni vágy, amikor ő maga is a kisebb ellenállás felé mozdult az alapvető meggyőződésétől függetlenül, mert egyszerűbbnek tűnt, mert túl kecsegtető volt a nyugalom. Könnyen tud vele azonosulni az olvasó még akkor is, ha a személyiségük, viselkedésük vagy világlátásuk egyes részletei eltérnek. Én a fiúkkal kapcsolatos, visszatérő problémakörével speciel fikarcnyit se tudtam mit kezdeni, nem fért a fejembe, hogy egy ilyen vagány egyéniség minek tűr és szenved ennyit olyan balfékekkel, mint akik az útjába akadtak, miért pazarol rájuk hónapokat, éveket az életéből, mikor az elején látszott, baj van velük. Máskor meg elárasztott az ismerősség érzete, vagy bőszen vettem fel az autók műszerfalára ragasztható, bólogatós kutya szerepét, és helyeseltem a megszólalásait, az életrevalóságát, a tettrekészségét.

Fentebb megpedzegettem, hogy ha beszélhetünk punk irodalomról, akkor annak a Persepolis egyértelműen az egyik tekintélyes zászlóhordozója, és ugyanez mondható el a főhőséről is. Marjane ugyan a történet során többször is kiábrándult a mozgalomból, és a bécsi tanulmányai lezárulását követően nem titulálta magát a tagjának, ám ennek ellenére is ő a legigazibb punk szereplő, akibe valaha belebotlottam. Már messziről sugárzik róla az az összetéveszthetetlen, „őspunk” mentalitás, amit Iggy Pop is áraszt; valami, ami túlmutat a zenén, az öltözködésen és még az ideológián is, valami ami vagy ott van az ember vérében, vagy hiába ácsingózik utána. Marjane életfilozófiáját kiskorától kezdve áthatja a nyílt, már-már provokatív szembeszegülés az igazságtalansággal, a változtatni akarás és a világ szüntelen megkérdőjelezése. Egyfajta „menni, tanulni, fejlődni, küzdeni” hajtóerő fűti a temperamentumát és a cselekedeteit, ami rendkívül imponáló és szimpatikus volt. A beszólásait pedig egyenesen imádtam, a szókimondósága és a tartása bearanyozta a jeleneteit, még akkor is tovább feszítette a húrt, akkor is odaszúrt, amikor mások lefogadom, hogy a teljes meghunyászkodás mellett döntöttek volna, és egy harmadik személynek is azt tanácsolták volna. A forradalom erkölcsrendészetre hajazó felügyelőinek hetet-havat összehazudozott első lélegzetre, hogy kiszabaduljon a karmaik közül, többszörösen kifogásolta a társadalom álszent reakcióit a rendszerváltásra, kiosztott és megdobált egy pasast, aki prostituáltnak nézte, belekötött a nőkkel szembeni kettős mércébe az iskolában, vérig sértett egy rakás apácát… és ez csak egy szelet a harcos természetének felszínre töréseiből. Ezek a lázadozásai pedig azért működhettek hatékonyan, mert okos és olvasott volt, hogyha elakadt az életben, akkor eltántoríthatatlanul tovább képezte magát, információkkal, könyvekkel töltötte be a vákuumot, ezáltal képes volt táncolni a pengeélen, belenyomta az emberek képébe, amit akart, de nem sodorta magát komoly veszélybe. Az intelligenciájának, viszont megvolt a visszaütése is, nehezen talált magának minőségi társaságot, független, művelt lényéből fakadóan könnyen kiábrándult az emberek azon ostobaságaiból, amik a tömegnek nem szúrnak szemet. Ezért ábrándult ki sok ellenállóból is, Iránban és a nyugati punkok, anarchisták körében egyaránt, hiszen az ő olvasatában egészen más, sokkal komolyabb és tudatosabb volt mind az anarchista, nihilista, mind a punk és ellenálló filozófia, mint azokéban, akik csak a levegőbe beszélve vetítettek, egy ürügyet kerestek a bulizásra, ivászatra és drogozásra. Ahogy az apja is hangot adott neki… a társadalomnak még jó pár évtized kell ahhoz, hogy felhúzza magát Marjane szintjére, és egy komfortos helyet biztosítson neki.

Ebből adódóan a fülszöveggel ellentétben én a szakadékot elsősorban nem a keleti, iszlám kultúra és a nyugati kultúra közt fedeztem fel, hanem Marjane és a világ között, az egyéniség és a tömegember közt. Nem az egyik helyen eltöltött idő miatt lógott ki a másik helyről, hanem azért mert neki egy szilárd, autentikus személyisége volt. Nem pedig egy adott körülményekhez való alkalmazkodásnak alávetett, abból táplálkozó, külső vonatkozású személyisége, amit az egyik vagy a másik rendszerre szabtak. Persze a környezeti hatásokat sem lehet egy az egyben elhanyagolhatónak tekinteni, aki nem hagyományos neveltetést kap, aki maga sem a hagyományos nézőpontot vallja, arra is - akaratlanul is - rátapad ez-az annak a társadalomnak a felfogásából, amibe beleszületett, amiben a gyerekkorát leélte. Nálam első blikkre itt van a kerítés adta biztonságérzet, el nem tudom képzelni, hogy maradéktalanul komfortosnak találjak egy olyan helyet, ahol nemhogy magas és tömör kerítés nincsen utcafronton, hanem egyáltalán nincs semmilyen kerítés, mint egyes amerikai kertvárosokban. Marjane meg esetében erős a gyanúm, hogy a külsejét és a kapcsolatait illető bizonytalansága köszönhető a fundamentalista kormány teremtette játékszabályoknak; tízéves korától szétválasztották a lány-és fiúgyerekeket arra alapozva, hogy vegyes osztályok az erkölcstelenség melegágyai, és a teste állandó publikus takargatására kötelezték. Az előbbi mélyítette a nemek közötti ellentétet, idegenségérzetet, nehezebben tudott feloldódni és emberekhez közeledni egy vegyes közegben, az utóbbi pedig bebetonozta a gondolatot, miszerint baj van a testével, hiába volt az a véleménye neki és a családjának is, hogy a kendőviselés baromság. Ezekre még rátett egy lapáttal a kedves, modern osztrákok xenofóbiája, vagy egy csilivili egzotikumot láttak benne, vagy egy civilizálatlan barbárt egy magukkal egyenértékű ember helyett, aki legfeljebb akkor pályázhat erre a posztra, ha 100%-osan felveszi az ő életstílusuknak azon elemeit is, amik távol állnak tőle. Egyenként megkísérelhetnék ráhúzni a felsoroltakra, hogy apróságok, nem számítanak, aki nem tud ezektől eltekinteni, az maradjon egy buborékban… de összeadva máris kapunk egy gazdag és változatos módon mérgező közeget. Egy beszédes példát arra, hogyan lehetetlenítik el az emberek egymás életét totálisan szükségtelen és elkerülhető akadályok, kimondott és kimondatlan megkötések felállításával is; a kockát gurítani akarjuk, a gömböt meg cipelni, mert ne kérdezd miért, de úgy a jó.

A jelentősebb mellékszereplők Marjane családjából kerültek ki, hosszabb távokat töltöttek távol, a háttérben, bár többüknek meg lehetett ismerni nagyobb vonalakban az élettörténetét, inkább csak támogatói frontot képeztek, mint aktív részvételt az események alakulásával. Ellenben, amikor arra a támogatói frontra szükség volt, akkor ledönthetetlen bástyákként sorakoztak fel, nem fojtottak, nem osztogattak kéretlen útmutatásokat, hanem pontosan megtalálták azokat az időpontokat és azokat a módszereket, amikkel hozzájárulhattak a főhős boldogulásához. Emellett érdekes és szerethető emberek kis köre volt, pláne Marjane közelebbi rokonsága, az anyja, az apja és a nagyanyja, aki erősen emlékeztetett egy másik kedvelt karakteremre, a Házibuli-filmek Poupette-jére. Beleégtek a retinámba azok a panelek, amiken a nagyi a nem megfelelő emberek elengedéséről tartott karakán szónoklatot, és amikor a szülők fortélyosan becsempésztek az országba egy Iron Maiden posztert a lányuk számára – merthogy egy ilyennek az Irán területére szállítása,  valamint a kitapétázása megkerülhetetlen rezsimellenességet jelképezett, a sminktermékek használatával és a csokoládé fogyasztásával hasonlóan.

A könyv egyáltalán nem utolsósorban nagy hangsúlyt fektet a nők helyzetére, a feminizmus kérdésére, mint ahogy a többi súlyos témánál, ennél is lokális és globális vonatkozás is górcső alá kerül. Az olvasó leforrázó és felháborító ismeretekre tesz szert a fundamentalista kormány nemekről vallott nézeteit illetően, amiknek a gyakorlatba lépését még megfoghatatlanabbá teszi, hogy ennek az elharapódzását ráadásul olyan generációk hagyták, segítették… amik ismerték a szabad létet, amiknek volt viszonyítási alapjuk. Szokásomhoz híven a bejegyzés képéhez a legütősebb, történetet legjobban leíró idézetet választottam ki, de seregnyi további idézet méltán versenybe szállhat vele, méltán eléri, hogy az „új világba” csöppent szemlélő vérnyomása megemelkedjen. A magam részéről talán azon borzadtam el a legjobban, hogy milyen sorsra jutnak bizonyos női foglyok, hogy megfeleljenek a törvény mögötti teológiai meggyőződésnek. De nem kevésbé undorító az sem, hogy még megpróbálják meggyőzni a nőket, - néhány nő esetében vérlázító mód még sikeresen is (!) - hogy a kendő viselése nem az elnyomottság jele, hanem egy kiváltság, az emancipáció jele, miközben letartóztatják és megkorbácsoltatják őket akár egy kivillanó, színes zokniért is, és rájuk rivallnak néhány kilógó hajtincsért, és egy világibb foglalkozást űző férj mellett sem igazán szólalhatnak meg társaságban, ha egyszer a házasság csapdájába kerülnek. Nyugati viszonylatban is házasságellenes vagyok, de a fundamentalista kormány hatalma alatti megnyilvánulását még az eltérő állásponton lévők is csapdának tarthatják; minden lehetséges úton, családon, szociális szférán és törvényeken keresztül a házasság felé terelik a párokat, ellehetetlenítik a házasság nélküli párkapcsolatot, ismerkedést, boldogulást a társadalomban. Elválni persze lehet… ha a férfi kezdeményezi, és az elvált nők folyamatos, pofátlan szexuális zaklatásnak vannak kitéve úgy az utcán, mint egy átlagos boltban, szabad prédának tekintik őket, amiknek a megszerzéséhez joguk van. Ha a megszerzés megtörténik, akkor pedig nyilván a nő lesz a szajha, tulajdonképpen akármit csinál a nő, ami az engedelmes feleség és az engedelmes szűz szerepén kívül esik, azt a társadalom szajhaságnak minősíti, aki erre a nevetségesen könnyedén bezsebelhető billogra szert tesz, az végképp el van kapálva. Együtt sétálsz a parkban a barátoddal úgy, hogy hozzá se érsz? Kurva vagy. Nyilvánosan megcsókolod? Még nagyobb kurva vagy. Lefekszel vele? Ugyanaz a lemez. Maximálisan sérti az egyén önrendelkezéshez való jogát, elvégre mindenki azt tesz a saját testével, amit akar, de ez nem számít, az erkölcscsőszök elől nincs menekvés. De a felsoroltak nem képeznek tökéletesen távoli, egyedi esetet, könnyedén felfedezhet bárki lokális párhuzamokat is.

A szüzességkultusz YA regényekben megjelenő formáiról már korábban értekeztem egy bejegyzésben, megtalálható az amerikai köztudatban, és a magyarban is a jelenség. Még mindig egy erénynek igyekeznek beállítani azt, hogyha erőviszony egyenlőtlenségek állnak fenn a párok között abból fakadóan, hogy a nő tájékozottság- és tapasztalathátránnyal rendelkezik a szexben; ami kapóra jön, mert könnyebb meggyőzni így, hogy valami, amit nem akar, az természetes és magától értetődő, és a viszonyítási alap hiányából az igényei is korlátozottak. Európában is stigmaként kezelik, ha egy nőnek sok kapcsolata volt, vagy akár többször is elvált, pedig egyszerűen… groteszk és őrültség értékcsökkenésnek felfogni, ha valaki nem marad benne mártírként egy nem működő kapcsolatban, ha valaki át szeretné élni ugyanazt a szórakozást, ami a másik nemnek viszont növeli az értékét.  Európában is előszeretettel másznak bele mind a nők méhébe, mind a nők gardróbjába, abba nem megyek bele részletesen, hogy mennyi köze van akár a társadalomnak, akár a családnak ahhoz, hogy ki vállal gyereket, és ki nem, mert rohadtul evidens; semennyi. Viszont az öltözködéskérdés már megérett egy bővebb kifejtésre is, hiszen a nők és a férfiak is előszeretettel bélyegzik meg a nőket a ruhatáruk alapján. Mindig egy kicsit meghal az emberi értelembe vetett hitem, amikor művelt, olvasott, magukat liberálisnak, az előítéletek elítélőinek és érzékenynek, empatikusnak tituláló emberek is ribancnak kiáltanak ki valakit, aki extra mini rövidnadrágban vagy mélyen kivágott felsőben van. Nem szeretem azokat a shortokat, amikben nincs annyi anyag, mint egy francia bugyiban, de nem változok veszett, habzó szájú vadállattá attól, ha valaki olyat vesz fel, mert ez tetszik neki. Semmi közöm hozzá, hogy ki mennyit tesz ki a fenekéből, a hasából vagy a melléből, ha nekem nem tetszik, nem veszem fel, és ezzel vége a történetnek. Nem fogja senki erőszakkal rám adni ezeket a ruhákat, se senki másra. Akkor meg mit számít? Mindenki magának öltözik fel, nem az ismerőseinek, nem a társadalomnak, és pláne nem random embereknek az utcán, akikről nem is tudja, hogy össze fog velük futni. Ilyenkor rendre eszembe jut, hogy ha valaki meg a narancssárga színt tartja ízléstelennek, akkor az is elhordhatja mindennek, - magát közben egy magasabb erkölcsi lépcsőfokon állónak beállítva - aki meg azt veszi fel? Annyira nincs értelme ezeknek a felszínes erőszakoskodásoknak és ítélkezéseknek, kotnyeleskedéseknek, mégis csinálják egy idézőjelesen fejlett és szabad kultúrában is. Csak nem azzal igazolják a korlátoltságot, hogy „a női haj látványa javíthatatlanul felajzza a férfiakat”, mint a fundamentalista kormány Iránban, hanem kitalálnak egy más kifogást. A plusz megszorítások, a különleges „szabályok” pedig tájegységtől függetlenül egyedül azt a célt szolgálják, hogy annyira lekösse a szükségtelenül és mesterségesen generált akadályok kerülgetése a nőket, hogy ne maradjon energiájuk és lehetőségük kiteljesedni. Ugyanakkor ki vannak téve a veszélynek a fiúk is egy ilyen rendszerben, normális felfogású gyerekekből nevelik ki agymosással az elnyomás továbbvivőit, - már, ha bírják a kiképzést, és nem véreznek el félúton az ideális polgárrá válás útján - hogy tovább szorongathassa ugyanaz a rezsim a hatalmat.

A Persepolis nagyszerűen szemléltette, hogy mennyire képlékenyek valójában a társadalom eszméi akár messzemenően végletes eszmék esetében is, a rendszerek váltakoznak, a berendezkedések váltakoznak, és az aktuálisan porondra kerülőt tartják szentnek és természetesnek a vaskalaposok, noha talán egy hete még valami egészen mást éltettek. Amit hagyománynak nevezünk… az pedig szintén nem magasabb rendű vagy sérthetetlenebb, mint a gyorsan cserélődő rezsimek világképe, csak hosszabb ideje állnak fenn, ugyanúgy nincs köze a természetes rendhez vagy a sorshoz. A természet a lehetőségeket adja, a korlátokat pedig az ember teremti meg ezeknek az elutasításával. Ez azoknak a könyveknek az egyike, ami nagyon-nagyon sokat tehet hozzá az olvasójához, kiváltképpen akkor, hogyha olyankor találja meg, amikor kimagasló szüksége van az üzenetére. Érzelmi szempontból hullámzó, vannak humoros, brutális és torokszorító szakaszai is, de nagyon motiválóan is hatnak a látottak az elmére. Alig várom, hogy lássam a kötet alapján forgatott egész estés animációs filmet is!

Borító: 5/5 – Egyszerű és letisztult stílusú, ami hűen tükrözi a képregényen belüli illusztrációk stílusát, és noha alapvetően nem az én világom ez a fajta design, a részletesebb és díszesebb csak felesleges sallang hatását keltette volna, és ennek az általam is birtokolt, egyesített kiadásnak a fedele a korábbi, szétszedett kiadásokhoz képest is sokkal mutatósabb.
Kedvenc szereplők: Marjane, a nagymama
Legutáltabb szereplők: a szakállasok, az apácák, Frau Doktor Heller és Reza
Kedvenc részek: amikor Marjane képregényt olvasott, amikor Marjane szülei becsempészték a posztereket, amikor Marjane felszólalt az iskolai egyenruha ellen, amikor Marjane kiosztotta az apácákat, a rendőrt, majd Frau Doktor Hellert, amikor a nagymama segített meghozni egy döntést Rezát illetően, amikor Marjane magára haragította az osztálytársait…
Mélypontok: a rezsim eszméi, a Marjane-nel szembeni előítéletek, az utcán töltött időszak télen
Korhatár: A rajzoltak és írottak maradéktalan befogadásához kell értelmi és érzelmi érettség, de jobb minél hamarabb kézbe venni, 13 éves kortól már nagyon ajánlom. Akadnak benne káromkodások és megrázó részek, viszont ezek az üzenet átadásának a szempontjából elengedhetetlenek.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!