Top 5 Wednesday #53 - Kedvenc nem könyves duók

Helló! :-) Attól függetlenül, hogy az időjárási viszonyok nem kifejezetten akarództak adagolni a tevékenységhez szükséges internetkapcsolatot az utóbbi, viharos napokban, mindenképpen be szerettem volna mutatni az aktuális Top 5 Szerda keretében a kedvenc nem könyves duóimat, így hát erősen a szombat végébe csúszva, de elkészült a saját listabeli hozzájárulásom a T5W-s blogger körnek a munkájához. A témaválasztásnak egy olyan előzménye van, hogy miután a Goodreads kreatív osztálya hónapok óta ismételt, megoldhatatlan és unalmas ötletekkel borzolta a posztolni vágyó kedélyeket, júniusban úgy döntött, - persze önmagukra nézve ennél hízelgőbb tálalással -  arra se veszik a fáradtságot, hogy megadjanak négy olyan címet, amit a régi résztvevők legalább ötször megcsináltak már; teljesen szabad a pálya. Én pedig pár hete gyűjtögetni kezdtem egy dokumentumban az általam kedvelt, és nem szerelmi kötelék által összefűzött, különféle sorozatokból származó párosok neveit, és arra a következtetésre jutottam, ez a rovat egy kitűnő, megragadásra érdemes lehetőség arra, hogy a dobogósokról bővebben elmélkedjek.

A "nem könyves" jelzőt elsősorban arra értem a bejegyzésben, hogy a szerepeltetett duókat nem könyvből ismertem meg, de ez nem zárja ki, hogy nincsen nekik regényes, nyugati képregényes vagy éppen mangás formájuk. És ezúttal számozás alapú rangsort sem állítok fel, mert nem lenne sok értelme, ha legszívesebben mindenkit az első helyre tennék. ':D

Oswald Cobblepot (Pingvin) & Edward Nygma (Rébusz)

A Batman előzménysorozatának, a Gothamnek (2014-2019) az utolsó epizódjával barátias elbírálásban sem voltam megelégedve, - miközben maga a széria kirobbanó kedvencem - de az Oswald-Ed páros még ezt az igencsak gyenge, előzményekhez méltatlan finálét is képes volt feldobni, mint ahogy a sorozat fényévekkel magasabb színvonalú 99%-ának cselekményét is. A széria rengeteg dinamikus csapatot vonultatott fel öt évada során, ám az ő kétszemélyes privát klubjuk még ezek között is kiemelkedően erőteljes, emlékezetes, nem utolsó sorban pedig szórakoztató. Az előbbi kijelentések valóságtartalma abban az esetben is elvitathatatlanul fennáll, ha éppen legjobb barátok, szövetségesek, és fennáll abban az esetben is, amikor minden tudásukat latba vetve nyírják egymást; szabotálják a másik munkáját, netalántán igyekeznek eltenni láb alól. Miután nyomon követtem mind a két végletet, - illetve a még izgalmasabb, ingadozó viszonyt, amikor kvázi egy hajszálon múlt, hogy akár egy epizódon belül is hányadán álltak. Amikor a bajtársiasság bármikor átválthatott hátba szúrásra, a gyilkos indulatok bármikor átválthattak egységre -  rövidesen képtelenné váltam dűlőre jutni az ügyben, hogy a magam részéről azt szeretem-e jobban, amikor szent a béke közöttük, vagy amikor háborúznak. Ha rövidre akarnám fogni, akkor annyival dőlnék hátra a klaviatúrától; minden körülmények között ütősek, amiből a komplex jellemeken, a remekül megírt közös jeleneteken túl a két színész pazar alakítása is jelentős részt vesz ki. A két karakter pályája egészen hasonló, mind a ketten afféle szerencsétlen figuraként kezdtek, akiket mindenki kiröhögött és alábecsült, Oswald az egyik helyi gengszterkirálynő esernyőhordozójából, Ed pedig a helyi rendőrség bogaras törvényszéki tudósából vált a város legkeresettebb, legelérhetetlenebb bűnözőinek egyikévé. Ugyanakkor a személyiségük a megfigyelhető metszéspontok ellenére is szöges ellentéte egymásnak, mind a ketten introvertáltak, mind a ketten "ez érdekes" alapon működve, addig foglalkoznak valamivel, ameddig látnak benne fantáziát, rögtönöző típusok, azonban amíg Oswald egy határtalanul érzelmeitől vezérelt, esetenként kimondottan hisztériás alkat, addig Ed döntései jéghideg, folyamat-orientált logikából következnek. Nem szoktam szeretni "az ellentétek vonzzák egymást" klisébölcsességre épített társulásokat, mivel szerintem az ellentétek inkább kioltják egymást, de Pingvin és Rébusz a kevés kivétel közé tartoznak. Ők azért funkcionálhatnak az eltérő természetükkel is hatékonyan együtt, mert ezeket az eltéréseket véletlenül se szándékoznak figyelmen kívül hagyni, avagy rendre észrevétlenné taposgatni, hátha egy varázsütésre eltűnik mint némely romantikus kötetben. Amikor épp nem melegséggel átitatott a hangulat közöttük, akkor előszeretettel egzecíroztatja Ed Oswaldot az érzelmi hullámvasútjai, a hangos cirkuszolásai és a gyerekes viselkedése miatt, Oswald pedig ugyanilyen lendülettel szurkálja Edet az embertelen racionalitása miatt, azért, hogy mindig terveket készít, amihez lépésről-lépésre tartani is akarja magát, ameddig nem érkezik egy olyan körülmény, ami kivitelezhetetlenné teszi a megálmodott folyamatot. Amikor viszont jóban vannak, akkor épp azt hozzák fel érvnek a barátságuk ereje mellett, hogy képesek elfogadni egymás rigolyáit, egymás extrémen éles vonásait anélkül, hogy ezen változtatni akarnának. Másrészről, mentális problémák terén is szinkronban vannak; Pingvin nárcisztikus és durván anyakomplexusos, Rébusznak pedig disszociatív személyiségzavara van, így rendelkezik egy csöppet Aspergeres alapszemélyiséggel és egy jóval dominánsabb természetű, csöppet szociopata alteregóval. Külön-külön is zseniális és összetett karakterek, együtt pedig félelmetesek. Amibe beletartozik időnként a félelmetesen nevetséges is, mert a kis civódásaik, a bizonyos helyzetekben mutatott reakcióik alapján - a mellékelt pszichiátriai kórképektől elvonatkoztatva - nem egészen százasok. De ez náluk teljességgel plusz pontként értékelhető, még egy adalékanyagként, ami szerethetővé teszi őket. A hatásvadászás érdekében nem írnék le ilyet, - inkorrektnek és méltóságon alulinak is találnám - ezért tényleg az őszinteségem legmélyéről fog jönni, ha azt mondom, ahogy megírtam róluk ezt a hasábot, fel is élénkült a hiányuk, kedvet kaptam pár közös jelenetük újranézéséhez.

Sandor "a Véreb" Clegane & Arya Stark

Az a bűvös értékelés a Trónok harca (2011-2019) záróévadáról még várat magára, amiben szemérmetlenül terjedelmesen ki fogom fejteni a véleményemet a finálé minden egyes, valamiféle reakciót kiváltó mozzanatáról, de azt a tényt nincs értelme visszatartanom, hogy aki nem felhőtlenül elégedett az események alakulásával, az események megközelítésével, az is kijelentheti, hogy az Arya-Sandor jelenetek kifogástalanra sikeredtek. Az egyik fő húzóerejévé váltak az évadnak. Amikor egy légtérbe kerültek, borítékolni lehetett az első másodpercben, hogy nem fognak csalódást okozni, bármi legyen is, fenomenálisat fognak nyújtani. Az ő szálukat, közös kalandozásaikat már a korábbi évadokban is figyelemre méltónak találtam, ahogy a lány részéről való engesztelhetetlen utálat, a férfi részéről való engesztelhetetlen közömbösség átalakult kényszerű szövetséggé, majd egy eléggé törékeny és illékony, de gyönyörű mentor-pártfogolt kapcsolattá, az a sorozat legszenzációsabb momentumai közé tartozik. Viszont hosszabb időre szétvált az útjuk, olyan "Sandor elment balra, Arya meg jobbra" szinten, és a fordulópontot követően csak a finálé évadban találkoztak újra, ami az előzményeiket tekintve az egyik legjobban várt találkozás is volt egyidejűleg az utolsó évadban. Az ilyen giccses szófordulattal megkomponálva, "nagy egymásra találásnak" pedig mélyítő hatású nyomatéka van, amennyiben megfelelően jelenítik meg, és ez meg is történt. Minden, ami az ő duójukban jó, szerethető, erős és részint irigylésre méltó volt korábban, az felerősödött.  Persze, mivel egyikőjük se az a nagy lelkizős, egymás vállán sírós alkat, ezért nagy összeborulás nem valósult meg szerencsére. Apró, ám annál beszédesebb mozzanatok adták a néző tudatára az ő kötelékük mibenlétét, - hogy még inkább konkretizálva mi alakult ki közöttük az utazásaik során, és maradt meg a meglehetősen... érdekes szétválásuk után is -  és a tudatosításon túlmenően megindítóvá is tették abban a formában, amiben ez kettő ennyire nyers, kőkemény, megközelíthetetlen és közfelfogásból vizsgálva meglehetősen nehéz személyiség esetén lehetséges. Merthogy az előbb bemutatott duóval ellentétben Sandor és Arya lelkületileg olyan, mint két tojás; magányos farkas, független és lázadó személyiségek, akik a saját útjukat járják az elvárt út helyett, impulzívak és pillanat-működésűek, illetve hidegen racionális észjárású, frenetikus rögtönözők, karcos stílussal megtoldva. Nem kérnek elnézést vagy feloldozást a tetteikért, inkább a fifti-fifti elvben hisznek, a visszavágásban. A hasonlóságuk okán törvényszerű volt, hogy ők vagy nagyon-nagyon utálják egymást két dudás egy csárdában alapon, vagy pedig nagyon közel kerüljenek egymáshoz. Sandor Arya irányába tanúsított atyáskodása egyszerűen elragadó, és egyértelműen kiütközik, hogy oda-vissza működik közöttük az a belülről jövő késztetés, amire hallgatva Sandor vigyáz Aryára, mert Arya is számtalanszor mutatta jelét, hogy pótapaként tekint a Vérebre. Az egyik kedvenc párbeszédem közöttük, amikor Arya kérdőre vonta Sandort, hogy mit keres Deresben, mikor soha senkiért se harcolt önmagán kívül, mire Sandor azt felelte, hogy; érted harcoltam. Ha van valami, amitől átmegyek csöpögősbe, az az ő duójuk.

L & Light

Május vége óta szerencsésen elmondhatom, hogy beteljesült egy nagy könyvmoly álmom, ugyanis megszereztem a Death Note mangasorozat első kötetét, így most már csak az önnön olvasó tehetetlenségem akadályoz meg benne, hogy a két kedvenc introvertált zsenimet az anime után könyves formában is megismerjem. ^-^ Ezzel előre is bocsájtottam azt, amit a blogon, a snitten, valamennyi felületen elmondtam már számtalanszor, ahol szóba került a Death Note; ezt a duót elsősorban az intellektusáért szeretem, a legokosabb karakterek, akiknek valaha figyelemmel kísértem a történetét, és kérdőjelesnek tartom, valaki el fogja-e tudni orozni tőlük ezt a címet majd. Habár Ligthoz nagyságrendekkel intenzívebb és egy csöppet másféle rajongás is fűz, mint L-hez, mindkettőjük eszébe és taktikai érzékébe masszívan szerelmes vagyok - mivel megszakítatlanul ámulatba ejtett az animében az elméjük ragyogósa, ezért ez a leghelytállóbb kifejezés. A közöttük lévő kapcsolat azért is érdekes és szerfelett izgalmas, mert noha ellenségek, abszolút különböző oldalt képviselnek, - a világ és a törvény védelmezőjét, valamint a szabályokat és erkölcsi határokat szemérmetlenül felrúgó, világuralomra hajtó felet -  a komplett szereplésük során élet-halál harcot folytatnak egymással, mégis maradéktalanul adottak a feltételek ahhoz, hogy legjobb barátok, valamilyen szinten lelki társak lehessenek. Hiszen mindkettőjük számára a másik az első olyan személy, aki egy szellemi szinten van velük. Aki képes tartani velük a lépést, akivel valóban nehéz, pezsdítő versenyt lehet folytatni, aki ugyancsak nem bír veszíteni és minden tudását beveti a győzelemért, akinek kellően összetett, következetes és logikus a gondolatmenete ahhoz, hogy kikapcsolódást, illetve fejlődési lehetőséget is nyújtson a közösen töltött idő. Egyes nézőpontból ironikus, egyes nézőpontból magától értetődő módon ezeknek a tételeknek a fennállásáért volt annyira élvezetes a néző és az ő számukra is a szellemi harcuk, ezek tették őket méltó, tökéletes ellenfelekké is. Nem billent sose lényegesen egyikőjük oldalára a mérleg, mindig maximálisan résen kellett lenniük, ha ki akarták játszani a másikat, vagy éppenséggel nem akartak belesétálni a csapdába, amit felállított. Banánhéjakon lépkedtek, a kicentizettség tetőfokán, és ezzel párhuzamos félelmetesen szenzációs stratégai megmozdulásokat hajtottak végre. Szigorúan véve persze az objektív céljaiknak egyáltalán nem elhanyagolhatóan alárendelve kialakult közöttük annak a festői a barátságnak is egy felszíni formája Light kétfrontos játszadozásának ideje alatt, - mondhatni tipikus szuper-intelligens antiszociális viselkedés, hogy az érintett részt vesz az ellene folytatott nyomozásban - és huzamos távon szurkoltam is neki, hogy végül ne vegyék egymás vérét. De túlságosan összeegyeztethetetlen volt a világképük ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, és csalódásra adott is volna okot, ha bármelyikőjük félreteszi a meggyőződésért a barátságért. L egy olyan személyiség, akire az átlagember hezitálás nélkül ráhúzza a különc szót, nem beszél feleslegesen, és a legmesszebb menő értelemben hidegen hagyják az alapvető szociális irányelvek, hogy mit illene mondani vagy tenni. Ő a maga sztoikus nemében a saját kis rituáléi szerint működik, és szubjektív elbillenést nem ismerő, aprólékos, folyamat-orientált logikával cselekszik; az élet számára nagy vonalakban olyan, mint egy kirakós játék, mindre van egy megfelelő rendszer, mindennek megvan a racionális helye és oka. Sajátos, és kiugróan imádni való stílusa van, a kis rigolyái feltűnései pedig kivétel nélkül mosolygásra késztettek, ha csak ő is fedezte fel bennüt a rációt. L se utasítja el a járulékos veszteség fogalmát, ha a racionalitás azt kívánja meg, de Light egy jóval korlátok nélkülibb és könyörtelenebb fokozatot testesít meg, ő kvázi mindenkit vívódás és rossz érzés nélkül eltapos, aki közé és a céljai közé, a céljai hatékony kivitelezésének az útjába merészel állni. Tehát Light is racionalitáselvű, viszont az ő logikája vegytisztán célorientált; nem az számít, mit kell megtenni, hogy eljusson A-ból B-be, hanem, hogy minél hamarabb ott legyen. Igyekszik valamennyi eshetőségre felkészülni előre, gyilkol, manipulál, másokat hátba szúr, úgy mozgatja a karaktereket a történetben, mint ahogy a sakkbábukat a táblán, kihasználja a legutolsó százalékig a rendelkezésére álló eszközökben a potenciált, legyen szó a Halállista erejének a feszegetéséről vagy a karizmájának fegyverként forgatásáról. Light egyszerűen lenézi az embereknek a jelentős hányadát, erős a felsőbbrendűségi tudata, ott van benne a tartás, a megjegyzéseiben a cinikus él, viszont azt is tudja, hogyan csavarja az embereket az ujja köré, így könnyedén eléri, hogy a manipulációja célpontjai azt tegyék, amit ő akar - ennek érdekében "beáldozta" a szubjektív viszonyulását speciel egy meglehetősen üresfejű, ám annál elszántabb szőke lány irányába is. Ha összefogtak volna, biztosan megállíthatatlanná váltak volna, az adok-kapok parádés közöttük, nem véletlenül kezdte el őket annyi rajongó shippelni is. 

Fiona Goode & Marie Laveau

Az American Horror Story (2011-) Coven elnevezésű, harmadik évadának két királynőjének esetében megvalósult az, amire a Death Note rajongói hiába vártak; ádáz ellenségből szövetségesekké, barátnőkké váltak, mikor feltűnt egy olyan közös ellenség, ami mindkettőjükre fenyegetést jelentett. A két boszorkány személyisége szinte teljességgel megegyező, a leglényegibb különbség pusztán annyi, hogy Fiona extrovertált, Marie pedig introvertált, de egyébként tekintélyt parancsoló, a hatékonyság és az észszerűség hiányát nem tűrő, célratörő és független alfa természetek. Kemény diónak minősülnek mind a ketten, akkor is, ha ellenfelek, akkor is, hogyha egy oldalon állva kényszerítik térdre a többi szereplőt, ugyanis mind a kettőjükben meg van az a "velem aztán ne szórakozzon senki, felém aztán ne próbáljon kerekedni senki" tartás, avagy dominancia, aminek a hatására a gyengébb személyiségek inkább behúzzák a közelükben a kéziféket, mielőtt a két hölgy valamelyikének kíméletlen versenyszelleme. Viszont a konfliktusuk alatt a hasonlóságból kifolyólag ez akképpen mutatkozott meg, hogy a támadó, visszavágó csapásaikkal bele akarták betonozni a másikba, hogy a másik a gyengébb személyiség, akinek a természet rendje szerinti reakciót kéne produkálni az irányába. Kettőjük közül Marie-t, New Orleans francia negyedének vudukirálynőjét hamarabb a kedvenceim közé emeltem, a szereplésének az első másodpercében megvett magának mind a karakter, mind pedig az őt életre keltő színésznő, Angela Bassett, ha feltűnt a színen, képtelen voltam másra koncentrálni, bámulatos a kisugárzása. Fiona pedig, aki a városi koven Legfőbb boszorkánya,  azután került közelebb a szimpátiamérőm felsőbb fokozataihoz, hogy kiforrottabbá vált bennem az a karaktermegközelítési filozófia, miszerint "Nincs bűn a hülyeségen kívül". Más szóval Marie sokkal inkább minősíthető pozitív karakternek, mint az antihős, vagy egyenesen gonosz szereplőnek titulálható Fiona. Fionának kimondottan buldózertermészete van, a gyengeséggel szemben totális intoleranciát hirdet, bármilyen formáját tapasztalja, a földdel teszi egyenlővé, és elveszi, amit akar attól függetlenül, hogy másoknak milyen árat kell fizetnie érte, hogy neki mit kell érte végrehajtania, speciel szemrebbenés nélkül kiirtaná az egész boszorkány-gyülekezetet, hogyha így a fiatalságát és a hatalmát megtarthatná. Számára az egy hibátlanul optimális állapot, ha a keze alatt dolgozók félnek tőle, elvégre egytől-egyig inkompetens idióta, akiknek a hibáit végül neki kell rendbe hoznia, ha azt akarja, valamit jól csináljanak az átkozott környezetében. Ellenben Marie a leghelyesebb jelzővel élve... igazságosabb mentalitású, nem fél fikarcnyit se a konfrontáció, a háború lehetőségétől, de nem ő szúr először. Aki ellene tesz, az rögtön elkezdhet imádkozni, hogy gyorsan vágják el a torkát, és essen túl rajta, mert ha bosszúról van szó, akkor nem ismer irgalmat, de aki neki nem árt, azt nem tiporja le, azzal szemben ő sem lép fel fenyegetően. Olyannyira, hogy a személyes pokla is az, hogy olyan embereket kell kínoznia, akik semmiféle ártó szándékot nem mutattak az irányába. Épp ezért is kérem ki magamnak, amikor egy-egy AHS-es összeállításban a legjobb gonosz karakterek között tartják számon, mert Marie nem gonosz, csak kemény és racionális működésű. Ennek a két nagyon erős nőnek a párosításában azt szeretem a legjobban, - azon a tényen túl, hogy két nagyon erős nőről van szó - hogy az erőviszonyaik kiegyenlítettek, egyik sem húzza vissza a másikat, a már meglévő erősségeiket csak felerősítik. Illetve még a jellemüknek nem éppen a legvastagabb rétegét kitevő, törődő vénájukat is előhozzák egymásból egy-egy villanás erejéig. Alapvetően is a Coven a kedvenc évadom a sorozatból, de az ő duójuk felhelyezte a koronát a tetejére, az egyik legintenzívebb adaléka.

dr. Victor Frankenstein & dr. Henry Jekyll

Ennek a duónak a ténykedését sajnos csak a Londoni rémtörténetek (2014-2016) harmadik és egyben befejező évadában élvezhettem, így attól függetlenül, hogy nem adott okot a panaszra egyik évadában se ez a minőségéhez viszonyítottan elkeserítően rövid, gótikus horror széria, mégis bánom, hogy dr. Jekyll karaktere nem korábban kapcsolódott be Victor mellé. Az ő kapcsolatuk szinte már oda nem illően, kissé polgárpukkasztóan komplikációktól mentes a bejegyzésben emlegetett társaikhoz képest; fiatal, tudósnak készülő, sziporkázó elmékként összebarátkoztak a tanulmányaik során, majd több évnyi csend után újfent találkoztak, mikor Victor levélben megkérte Henry-t, hogy segítsen neki a legutóbbi munkájában kiküszöbölni a... problémákat. Harmonikusan egy csapatot alkottak az első perctől az utolsóig. A probléma spoilerezés nélkül abból állt egyébként, hogy doktor Frankenstein egyik halálból visszahozott teremtménye hirtelen az ideális, jámbor és készséges természetétől extrémen eltérő, szabadságra és önálló célokra vonatkozó igényt és a teremtőjével kapcsolatban nem kifejezetten rózsás érzelmeket kezdett tanúsítani. Amihez kapóra jött doktor Jekyll ugyancsak nem éppen szokványos kutatási területe, ami arra irányult, hogy megszüntesse az emberi kettősséget, tökéletes embereket hozzon létre; megragadja az eljárásával az emberi természet ronda, sötét, alávaló elemeit, és ezeket egy gombnyomással eltüntesse, esszenciálisan a jót meghagyva az alanyában. Ennek a kutatásnak a mellékterméke lett a regényben Mr. Hyde. Közös pont bennük a tárgyilagos, logikai beállítottságukon túl a törekvés, hogy a tudomány és a misztikum között húzódó határokat megszüntessék, a két végletet szinkronba hozzák, ami meglehetősen kétes megítélésű kísérletekkel szembeni érdeklődést is von magával. Valamint abban is hasonlítanak, hogy a nagy ötleteik, nagy felfedezéseik felett érzett öröm, az innovatív terveikben látott fantázia elhomályosítja előttük annak a megítélését, hogy mi az, amit belefér megtenni a tudományért, és mi az, amit már nem igazán. Amiben több a veszély és a rájuk, illetve másokra vonatkozó hátulütő, mint a haszon. Ezenfelül mindketten a meg nem értett, kirekesztett periférián mozognak, Victor nem éppen úgy gondolkozik finoman fogalmazva, mint az átlagember, nem olyan a szociális működése, mint nekik, Henry-t pedig a származása miatt nézik le az emberek, helyezik azt a tényt az eredményei fölé, hogy egy vagyonos, brit úr és egy indiai rabszolganő gyereke; egy házasságtörés és erőszak következtében létező, "koszos félvér". Úgyhogy a jellemvonásaik, az érdeklődési köreik és a viktoriánus társadalomtól szerzett tapasztalatok is mind arra játszanak, hogy ők ketten remekül megértsék egymást, hogy ketten szemben álljanak a világgal. 

Ti ismeritek valamelyik párost a bemutatottak közül? Nektek kik a kedvenc nem könyves duóitok?

A Top 5 Szerda többi résztvevő bloggerének a bejegyzését mint mindig, most is EBBEN a molyos zónában találjátok meg.

Zenesarok: Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators - Living the Dream (Album ajánló 7)

Helló! ^^ A ventilátor és egy üveg hűtött víz biztonságában küzdve az ellen, hogy az agyam az angolos átsülésből ne váltson át welldone fokozatra, nincs is tökéletesebb blog rovat, amiben tevékenykedhetnék, mint a Zenesarok. Igazi kikapcsolódás, a téma abszolút élénkítő hatású, és lényegében az elemezendő anyag csak átfolyik rajtam, nem kell számomra totálisan abszurd viselkedésformákban és eseménycsomókban kutatnom a rációt, pusztán mondatokká formálnom a reakcióimat.  Piszkozatként tavaly szeptember óta várakozott rá a Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators legutóbbi albumának, a "Living the Dream"-nek bemutatására szánt irományom, hogy nagyobb figyelmet szenteljek neki, - alias meghaladjam az első mondatot - így elhatároztam, hogy ameddig ezt a mostoha mellőzést nem szüntetem meg, addig más albumról se írok - annak ellenére, hogy azóta minimum öt felgyülemlett, ami érdemessé vált a Zenesarokba helyezésre. Így vált a mai napra aktuálissá a "Living the Dream" értékelése sokszori nekifutással, és értelemszerűen sokszori újrahallgatással a háta mögött; afféle muzikális spoilerként annyit mondanék, hogy pont az ilyen napokra a legmegfelelőbb választás.

... annak az álláspontnak a védelmében bizonyára senki se fog vitába szállni, hogy ez egy "kirúgom a ház oldalát is a tombolásban" lelkületű album, a Living the Dream afféle laza, ejtőzős, de közelről se megfáradtnak, unalmasnak vagy energia nélkülinek titulálható számoknak a sokasága, amiket hallva az ember automatikusan odaképzeli a hangzás mellé a napernyős, nyugágyas díszletet és a medencét, amit körbeülve szerzik a dalokat a zenészek. Pusztán a kikapcsolódás, a zenélés öröméért, nem pedig azért, hogy haditervszerűen megtervezett lépésekkel felrobbantsák az ördögi maximalizmus fogalmát. Az atmoszférát szépen alátámasztják egyébként a Slash által elmondottak a keletkezés kapcsán, az album alapanyagai úgymond ki akartak törni belőlük, ezért hozzáfogtak, "majd meglátják, mi lesz a végeredmény" alapon, nem görcsöltek rá, nem volt előre vasba vert ösvény, csak sodródtak az ihlet dagasztotta árral, és élvezték a folyamatot. Nézőpontokként váltakozva rá lehetne húzni így a biztonsági munka lepedőt az albumra, és úgy is meg lehet közelíteni, hogy maradéktalan szeretettel, abszolút jó érzéssel készült.

Én a magam részéről egy kicsit a kettő között ingadoztam, mert saját mentalitásomból kifolyólag elég megfoghatatlan a gondolat, a jelenség, hogy nem úgy kezdenek bele egy ilyen projektbe; odatesszük magunkat, amennyire a csövön csak kifér, másrészről a túlzásba vitt erőlködés sem feltétlenül a legjobb stratégia, ha nincs mögötte semmi értékelhető azon az - ismét görcsös jelzővel kell élnem - elszántságon túl, hogy nem tudjuk mit akarunk, de azt nagyon. A Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators esetében persze nem kell attól félni, hogy ez az utóbbi opció a közeljövőben bekövetkezik, ugyanis amikor Slash az első szólóprojektjéhez felkérte pár dal feléneklésére Mylest, akkor azt mondta, hogy megtalálta azt az énekest, akit mindig is keresett, amikor pedig a The Conspirators bekapcsolódásával létrejött a végleges felállás, akkor akképpen szólt, hogy ez az a banda, amire mindig is vágyott. Azok a pozitív érzelmek, amelyek a formációhoz fűzik a legendás gitárost, az anyagaikon is nyilvánvalóan kiütköznek, szinte szárnyalnak; a Living the Dreamet illetően pedig még inkább felfokozottan kiütközik ez a munkához fűződő boldogság.  Ugyanakkor annak fényében, hogy a Guns 'N Rosest sosem szerettem, a szólókarrierjének, ennek a bandának az albumai által váltam a kirobbanthatatlan rajongójává Slashnek, azt is tudom, hogy tudnak ők a jelenleg nyújtottnál jobbat, odavágósabbat, sziporkázóbbat is adni. És emiatt volt első hallgatásakor, és van még mindig némi hiányérzetem a Living the Dream tekintetében.

Azt nem érdemes, mi több, egyenesen nem is szabad elfelejteni, mennyire óriási profizmusra vall, ha tisztán relax állapotban egy ilyen minőségű albumot hoz össze egy együttes, ellenben néhány kivételt leszámítva nem kimondottan éreztem rá késztetést, hogy a dalokat egyenként is hallgassam. Egyben, elejétől a végéig két kezemen nem tudnám összeszámolni, hogy hányszor hallgattam meg az albumot. Ha belekezdek, akkor nehezen tudok leállni az ismétlésekkel, de ez a hallgatási forma mégis magába foglal egy problémát, nevezetesen azt, hogy a nagy egész az optimálisnál erősebben hathat massza jellegűen. A hallgató hajlamos nem tizenkét külön álló, egymás mellé állított elemként gondolni a Living the Dreamet alkotó szerzeményekre, hanem egy nagy egységként. Nem egy dal túlságosan hasonlít egymáshoz hangzásilag ahhoz, hogy időnként ne lehessen pontosan belőni, hol tart az album, hol ér véget az egyik szám, hol kezdődik a másik ez volt a bajom a Black Veil Brides legfrissebb albumával, a Vale-lel is egyébként.

Nyilván ez sem igaz mindegyik számra, ugyanis nagy kedvenceim, mint a Lost Inside the Girl, a Read Between The Lines, a My Antidote és a The Great Pretender kivételt képezve, élesen elkülöníthetőek a társaiktól, biztosítanak változatosságot, valamennyi kizökkenést. Ez különösen igaz a Lost Inside the Girlre, ami már első hallásra megszerezte magának a Living the Dream dobogós helyét, akár egy éles választóvonalnak is lehet tekinteni, egy sorompónak a hosszú úton. Ha csak egy olyan szám is akad, amit a hallgató garantáltan megjegyez magának az albumról, aminek akár először memorizálja a címét, az garantáltam a Lost Inside the Girl lesz, miközben az idézőjeles különcsége nem változtatja oda nem illővé.



Ám ez a változatossági menet csak négy darab önálló kezelésre buzdító számot ölel fel a tizenkettőből, és bármennyire is remekül játszik a hangszínével a maradékon Myles, bármennyire lendületesen és fülbemászóan szolgáltatja a hangszeres kíséretet Todd Kerns, Brent Fitz, Frank Sidoris és evidens mód Slash például a The Call of the Wild során, sajna beleolvad a környezetébe. Nem csak az instrumentális rész ritmusa megtévesztően hasonló, hanem a hozzá társított éneklés hangszínei is.

Ahhoz mérten,  az Apocalyptic Love mekkora mértékben nyűgözött le anno, micsoda felejthetetlen élményt nyújtott a rajta található You're a Lie, az Anastasia, a No More Heroes, a Standing in the Sun, vagy akár a címadó nóta, illetve a Not for Me, és mélyítette el ezt az ítéletet a World on Fire album, a Living the Dream hagyott maga után egy kisebb csalódást. Hiszen rokonszenves élmény ide vagy oda, az, az igazi nagy áttörés, igazi bőr alá mászás elmaradt. Változatlanul fenntartom, hogy közel sem tekinthető gyengének, csak másmilyen, mint amit a rajongók megszoktak, mint amire várhattak; lazítás rock 'n roll kivitelben. A skandinávoknak van is több kifejezésük arra az atmoszférára, amit a Living the Dream sugároz, aki annak az elérésére, megtapasztalására vágyik, az nem kevés energiát megspórol magának, ha takarós, gyertyás, bögrés kuckó kialakítása helyett meghallgatja a Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators legutóbbi művét. Lehetőleg minél többször, mert a lejátszások számának növekedésével párhuzamosan fejti ki kellemes, egyszerre pihentető és élénkítő bűverejét.

Az albumborítóról az a véleményem, hogy amikor legelőször megláttam, akkor érőben volt egy epilepsziás sokk ettől a töménytelen mennyiségű, retinát égető szín-és mintakavalkádtól, ami mellett a calaverákat készítő cukrászoknak fel kell kötniük a gatyájukat, ha versenyben akarnak maradni... Azóta nem vált ki annyira forrázó élményt, mint az album megjelenése tájékán, de még mindig leginkább egy LSD-orgiára emlékezet, amiből mi hamarabb józanodni akarnak, akik beleesnek. A grafika egész szép, de egyáltalán nem tetszik, és ezen a ponton rövidre is zárnám az elemzését, mielőtt a lelki szemeim elé idézésétől megint megfájdulna a fejem.

A legkedvencebb számom az albumról: Lost Inside the Girl
A legkevésbé tetsző szám: Driving Rain
Pontozás:

Book Tag: Halloweeni lények gyülekezője (Book Tag #44)

Sziasztok! Épp a blog szerkesztői nézetében pörgettem a közzétett bejegyzéseim listáját, hogy rászörnyülködjek, milyen régen írtam könyvkritikát, és ezt a hatást esetlegesen olvasási motivációvá tudjam konvertálni - véletlenül se az aktuális olvasmányom hibája, de egy ideje egyszerűen nem akar menni a betűk képletes falása - ... amikor szemet szúrt, hogy itt járunk 2019 hatodik hónapjában, és még nem töltöttem ki idén egy Book Taget sem. Én, a globális Book Tag addiktor. Jobb később, mint soha alapon elhatároztam, hogy ennek a tarthatatlan állapotnak véget kell vetni, és hozzá is láttam az egyetlen lógóban hagyott kérdéssorom kitöltéséhez, a Halloweeni lények gyülekezőhelye tagnek, amire még a téma szezonálisságakor, azaz tavaly októberben hívott ki Vicky, a Three Points of View bloggerinája.  A kitöltés kivitelezésébe vittem annyi csavart, hogy mindegyik lényhez társítottam egy dalt, amiben vagy említés szintjén megjelenik az adott lény, vagy pedig a komplett szám róla szól - így a bejegyzés kettő az egyben book tag és fantasy lejátszási lista. :)

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-06-09 16:28:23

Boszorkány

Egy mágikus karakter vagy könyv
>>Misfits - Witch hunt<<
"We are on a witch hunt/Hunt her down for, will she sink or float?/We want independence from her spell. "

Bár erősen szuggerál a polcomról a Dumbledore Funko Pop! figurám, megfogadtam, hogy nem Harry Potter karaktert/könyvet fogok ehhez a ponthoz választani. :P

Helyette tökéletes választás a mágikus könyv kategóriába az Everless - A Varázslónő és az Alkimista c. Sara Holland regény, ugyanis azon kívül, hogy Sempárában az elfogadott fizetőeszköz az idő, amit egy különleges eljárással vonnak ki az emberek véréből, és alakítanak át vérvas nevezetű fémpénzzé, a cselekménynek otthont adó világot áthatja egyfajta mondai hangulat, szervesen átszövik a történéseket a különféle misztikus mesék és hiedelmek. Ezek között, hogy még inkább témába vágó legyen a választás, akadnak olyanok is, amelyek kifejezetten boszorkányokról szólnak, erdőben élő, rémséges bestiákról, akik egyetlen intéssel elszívják az ember ereiből az összes idejét, vagy pedig megfagyasztják benne. Másrészről, ez egy abszolút világfelépítés-orientált regény; az írónő a szokásosabbnak mondható cselekmény-vagy karakter-orientáltság helyett merészen erre a lapra, a mágiára tette fel az egész kötetet, és a megfelelő pillanatban, mikor minden apró fogaskerék a megfelelő helyére kattant, tarolt is vele.

Vérfarkas

Egy tökéletes könyv éjszakai olvasásra
>>Powerwolf - Son of a Wolf<<
"Son of a wolf/When the fight is calling/Son of a wolf/And the night has come"

Akik ismernek tudják, hogy én kategorikusan elutasítom a könyvekre vonatkozó időszakosságot. Ha egy könyv tökéletes, akkor akkor is tökéletes, ha éjszaka, nappal, délben, esőben, fagyban vagy kánikulában, akármikor olvassák, nem csak egy adott körülmény fennállásakor.

Mindenesetre, ha észszerűségi szempontból akarom megközelíteni a kérdést, akkor a tökéletes éjszakai könyvnek valamilyen thriller/pszicho-thriller kategóriás műnek kell lennie, ami a megfelelően adagolt feszültség dózisokkal és fordulatokkal csúcsponton tartja az ilyen tájékban már lankadozásra hajlamosabb figyelmet. Ezen a fronton az első kötet, ami eszembe jut, J. S. Caroltól az általam tavaly májusban olvasott Gyilkos társas. Az értékelésem bevezető szakaszában úgy is hivatkoztam, mint egy egyenesen agyba beadott adrenalinlöketre, majd később úgy folytattam, hogy a szerző egy időzített bombára ültetett minden fejezettel, aminek a robbanása minden tekintetben áttörő volt. Ezeken az állításokon utólagos visszagondolással se áll szándékomban változtatni, egy túszdráma alapfelállású történet evidens, hogy körömrágós momentumokat ítél, ellenben J. S. Carol vitathatatlanul kihozta belőle a maximum maximumját, valami magasabb szintre emelte. A fejezetek alatt folyamatosan jegyezte az idő múlását, és több szemszögből közvetítette az eseményeket, az olvasó ráláthatott a fejleményekre a robbantóval egy légtérben tartózkodó túszok szemszögéből, az esetről közvetítő tévésekéből, valamint egy mosdóban észrevétlenül megbújt vendégére is, aki birtokolt annyi előnyt, hogy a nap hőse legyen... ha mer kockáztatni. Emellett a robbantóról se lett elfeledkezve, a kérdőjelek nem kizárólag arra korlátozódtak, hogy a túszok kijutnak-e vajon, hanem azt is lefedték, mit akarhat a robbantó. Ki ő? Őrült vagy tudatosan vezérli egy cél? Ez személyes ügy vagy egy küldetés? Az olvasása után is elmondtam, és most is megerősítem; felháborítónak tartom, hogy még mindig nem rendelhető meg több könyv ettől a pasastól. Nem csak parádésan használja az eszköztárát, de egyedi hangja is van; provokatív, cinikus és kissé arrogáns. Öröm olvasni a narrációját.

Frankenstein

Egy könyv, ami sokkolt
>>Alice Cooper - Feed my Frankestein<<
"He's a psycho/Feed my Frankenstein/Hungry for love/And it's feeding time"

Ehhez a ponthoz is talán egy előzőhöz hasonló műfajú könyv lenne az elvárható, nem pedig egy retelling, ám a kiolvasása óta különféle posztokban tébolyig emlegetett Alice Csodaországban-előzmény, a Szívtelen többek között ezzel a hatással is megörvendeztetett. Első és második olvasásra is - amit közvetlenül az első befejezése után hajtottam végre, addig és azóta is példátlanul. Ha ez a könyv előtérbe kerül, akkor nagy összegeket lehet rá tenni, hogy átalakulok a kommersz reál romantikus tinifilmek idióta főhősnőjévé, aki nyáladzó idiótává válik A Pasi látványára, és hogy egy darabig nem fogom be a számat, vagy virtuális esetben kötöm a hátam mögé a kezeimet. Ha létezik elevenbe vágó sokk, akkor a Szívtelennek az a jelenete, amit még utalások szintjén se fogok lespoilerezni, perfektcionistákat szégyenbe hozóan eleget tett a megvalósításának. Csak bámultam a betűket, miközben az agyam azt üvöltötte, hogy NEM. Utána gyorsan ugrottam a vízválasztó eseményt követő sorokra, hátha kiderül, hogy mégse úgy állnak a körülmények, mint ahogyan az elsőre tűnt, hátha van benne valami átverés, valami kis csavar... de nem volt. Olyan szinten bánni nem bánom, hogy elősegített egy zseniális fordulatot, de a történet vonzásába merülve, szellemben a Szív Királyságban tartózkodva köszönöm, durva volt.

Az ördög

Egy sötét, gonosz karakter
>>Mötley Crüe - Shout at the Devil<<
"He's the wolf screaming lonely in the night/He's the blood stain on the stage/He's the tear in your eye/Been tempted by his lie/He's the knife in your back, he's rage"

Ezzel a választással holtbiztos, hogy nem fogok tömegsokkot kiváltani azoknak a körében, akik már legalább egyszer jártak itt... de nem is ez a cél.

Lassan kimondatlan szabállyá válik, hogy szempontokhoz könyveket társítós bejegyzésben megemlítésre kerüljön az Éjúr, de így legalább plátói szinten velem van, ameddig a Könyvmolyképző végre előáll a Grisa-trilógia befejező kötetével, hogy újfent nyomon követhessem, ahogy a porba alázza maga körül az összes többi karaktert. Ő olyan gonosz szereplő, akiről nem kell hosszas paragrafusokban nyomatékosító beszédet kreálnia az írónak arról, hogy ő mennyire hatalmas, ő mennyire sötét, ő mennyire veszedelmes, hanem ha feltűnik a színen, akkor minden kétséget kizáróan bizonyítja ezeket - félidőben meg ellopja az olvasó szívét. Tipikusan az a fajta, akinek jól áll, hogy kegyetlen, akinek jól áll, hogy szemét, és egyszerűen lehengerlő a stílus, amivel a sztori résztvevőivel játszadozik mind cselekedetek, mind szóbeli megjegyzések terén.

" - Gyilkos! - üvöltöttem. - Szörnyeteg!
- Bizony mindkettő!"

Lazán az orránál fogva vezetett egy egész birodalmat, ameddig az érdekei úgy kívánták, fenomenális, és határokat nem ismerően kíméletlen stratéga, aki nem engedi, hogy közé és a céljai közé furakodjanak. A személyisége is a szerepköréhez dukál, a jelenlétének nyomatéka van, figyelmen kívül hagyhatatlan, hűvös, racionális, elérhetetlen, megfejthetetlen, méltóságteljes, úgy fodrozódik körülötte az erő, akár a képességéből adódó sötétségfonalak. A sorozat első két részében mindig vigyorognom kellett, amikor kimutatta a foga fehérjét, minden kétséget kizáróan ördögi karakter.

Kaszás

Egy karakter, akinek nem kellett volna meghalnia
>>HIM - Don't Fear The Reaper<<
"All our times have come/Here but now they're gone/Seasons don't fear the reaper"

A szituáció iróniája, hogy mire elolvastam a Trónok harca könyvet, addigra a Trónok harca tévésorozatban már jóval az első köteten alapuló évad után jártam. Ergo tudtam, hogy mi  lesz ennek a karakternek a sorsa, akihez nem mellesleg az egyik kedvenc jelenetem is kapcsolódik a regényben, mégis a mai napig kiakasztónak, avagy méltatlannak találom, hogy Khal Drogónak meg kellett halnia. Nem jellemző rám, de kicsit meg is sirattam. Főleg annak fényében, hogy akadnak olyanok, akik egy nagy rakás szerencsétlenségként tengetik a szereplésüket, mégis vígan élnek még a széria tévés verziójának a befejező epizódjában is... de persze George R. R. Martin világában senkinek sincs biztos helye az élők sorában. Ha erős karakter, ha nem.

Zombi

Egy könyv, ami "éhessé" tett a továbbiakra
>>Bad Wolves - Zombie<<
"What's in your head, in your head?/Zombie, zombie, zombie-ie-ie"

Az Éjféli iskolák Veres Attila tollából ugyan egy novelláskötet, ezért klasszikus értelemben vett folytatása nem lesz, de ha az ezáltal első ízben megtapasztalt weird irodalom sajátosságait eleinte szoknom is kellett, pár történeten belül felkorbácsolta az éhségemet a szerző regénye, az Odakint sötétebb irányába. Korábban nem olvastam magyar írótól horrort, - még nagyon magyar környezetben játszódó könyvet se, műfajtól függetlenül -  de ha a jövőbeni kísérleteim csak megközelítőleg is olyan eredményt fognak hozni, mint Veres Attila írásai, akkor maradéktalanul elégedett leszek. Nem véletlenül hangoztatja több olvasó is, hogy nem akarnának/félnének a fejében élni, ami az Éjféli iskolák lapjairól visszaköszönt, az egytől-egyig szürreális, ködös hangulatú, és a lehető legjobb értelemben véve rettenetes. Illetve előbb-utóbb mindenkiben szétzilálja egy kicsit a valóságról alkotott képét, a megnyugtató gondolatot, hogy nincsenek szörnyek az ágy alatt, vagy ha vannak is, akkor inkább Amerikában... nem itt. Nem egy tökéletesen hétköznapi, megszokott és jelentéktelen tömblakás X.-edik lakásában, nem a szomszédos kis faluban. A kivitelezés zseniálisságát fokozza, hogy a várható következtetéssel ellentétben a helyszín nem hiteltelenebbé, könnyedebben fikcióba különíthetővé teszi a feltűnő, fogakban és csápokban gazdag para-élményeket, hanem félelmetesebbé.

Vízköpő

Egy karakter, akit megvédenél bármi áron
>>Rhapsody of Fire - Gargoyles, Angels of Darkness<<
"Rise... fly high and steal his soul... angels of stone... / GARGOYLES, FLY/ GARGOYLES, RISE/ GARGOYLES, FLY"

Az nem képezte mérlegelés tárgyát, hogy állatra esik majd a választásom már a kérdéssor megkapásakor se, a feladatot annak az eldöntése okozta, hogy a számtalan négylábú és szárnyas kedvencem közül kire essen a választás, de végül a Harry Potter sorozat Hedwigje lett a befutó. Rowlingnak erősen vitatom azt a szokását, hogy évről-évre bocsánatot kéreget azért, ha elbánt egy karakterrel, ha úgy döntött írás közben, hogy megteszi, akkor ne próbáljon meg utólagosan mentegetőzni érte, viszont Hedwignek kijárna egy nyilvános megkövetés. Megvolt a szálának a záródásában is a szimbolika, de nem mondanám elengedhetetlennek, és nem ezt érdemelte... ez olyan volt, mint amikor Jon Snow csak úgy faképnél hagyta Szellemet, mielőtt elhagyta Derest. Mint ahogy a rémfarkas, úgy a bagoly is jelentősebb szerepet töltött be az emberének az oldalán annál, mint amennyivel végül meg lett róla feledkezve bizonyos szinten a nagy események között.

Vámpír

Egy könyv, ami kiszívta belőled az életet
>>Marilyn Manson - If I Was Your Vampire<<
"If I was your vampire, death waits for no one/ Hold my hands across your face/ Because I think our time has come"

Az Existence trilógia "záró kötetének", az A jövőm elemezgetésekor a megadott kritériumnál sokkal élénkebb, cinikusabb és alapjaiban véve törni-zúzni akaró tudatállapotról tettem bizonyosságot, de amennyire imádtam a polcra való visszahelyezése után kigúnyolni ennek a majomparádénak a részleteit, legalább annyira le is fárasztott olvasás közben - amikor már elfogyott az ügyefogyottsága feletti dühöngésre fordítható energiám. Az egy probléma a sok közül, hogy a karakterek olyan mélységben buták, - igen, dőlt és vastag betűkkel -  hogy igazsághoz híven nem egyetemre, hanem valamiféle kisegítő iskolába kellene járniuk már jó régen. A főszereplő lány speciel annyira értetlen és unintelligens a korához képest főként, hogy mostanra annyi fejlődést sikerült felmutatnia; képes egyedül vinni a könyveit, és fel tud kelni reggel egyedül. Kitüntetést neki... Az megint csak egy probléma a sok közül, hogy a mellékszereplők még ehhez a szinthez képest is totálisan le lettek építve a fenébe, csak akkor volt valamennyi jelentőségük, mikor az írónő "jé, ilyenünk is van" alapon elővette őket mutatóba. Az is egy probléma a sok közül, hogy a terjedelemhez képest pusztító mennyiségű előítéletes pattogást, óvodás hisztit és bolhából elefántot típusú vergődéssel sújtott. De az non plus ultra, hogy Abbi nem azt hajtotta végre trilógia lezárásként, amit egy én olvasatomban minden épeszű, az ő olvasatában minden reménytelenül idealista olvasó elvárna egy trilógia zárástól, hanem kikukázta a világfelépítés második kötetes szélesítését, az akkor megindított összes szálat, és rátenyerelt egy RESET gombra, megismételve az első részt. Csak a mentőövet jelentő fantasy szál nélkül, mert ami mentsvárat adhatott volna, azt agyonnyomta egy szenvedős, szerelmi sokszöggel. Mindezt pedig megtoldotta azzal, hogy az emlékei elvesztése  után a főhősnő még okoskodóbb természetű lett, mint amilyen eredetileg volt.

Szellem

Egy könyv, ami még mindig kísért
>>Lacuna Coil - Ghost In The Mist<<
"I'm a ghost in the mist (It's my life)/ My life slips away/ I wander and see/ I don't make any sounds/ I'm lost in the mist"

Aláírom, arra, hogy az Amerikai psycho még mindig kísért, rájátszik az is, hogy a New Years Day legújabb klipjét a regény filmadaptációjának ikonikus mozzanatai ihlették, azonban külső ráhatás nélkül is egy olyan mű ez, amit nem lehet csak úgy elengedni. Annyira sokrétű, és annyira gondolatébresztő a szimbolikája, a mondanivalója, hogy amit egyszer már átrágott magában a megjelenítettek közül az olvasó, azt is inkább megfordítja, hogy más szemszögből is körbejárhassa, úgyszólván elemzésre született ez a regény. Arról nem is beszélve, hogy a témában érdekeltek a főszereplő sorozatgyilkos nárcizmusának és pszichopataságának a mibenlétén is rengeteget tudnak csámcsogni, ameddig pontosan összeállítják, hogy milyen mechanizmus alapján működik is Patrick Bateman, mi rejlik a cselekedetei mögött. Nagyon nagy kár, hogy míg régen nem voltak hajlandóak megfelelő formában befogadni a könyvet a mutató célt teljesítő durva részeken való felháborodás miatt, addig manapság meg azért nem kapja meg azt a figyelmet és dicshimnuszt, ami kijárna neki, mert ráhúzzák, hogy értelmetlen és unalmas, tele funkció nélküli töltelékekkel. Az Amerikai psycho felé tanúsított hozzáállásnak mindkét idősíkon ugyanaz hibája, ironikus módon pedig pont erre a hibára igyekszik maga a szerző is felhívni a figyelmet; a felületesség. Az arra vonatkozó képesség hiánya, hogy az ember ne arra koncentráljon, ami kiböki a szemét, hanem a sorok mögé lásson, értelmezze, hogy mit akar ezzel a nem utolsósorban parádésan szervezett módszerrel közölni az író. Életre szóló élmény, zseniális társadalomkritika, igencsak kitünő humorral párosítva. Ha aki a kezébe veszi, fogékony az elgondolkozásra, ami jelen példa is bizonyítja, hogy hónapokon keresztül kitarthat.

Démon

Egy könyv, ami tényleg megijesztett
>>Fight The Fury - My Demons<<
"I go to sleep with my demons/ Creep in my head every night/ They come to shred all my dreams / And I bled on my bed / Why is this my life?"

Ha ironizálni akarnék, akkor a Tönkretett vakációra esne a választásom, mert valóban... rémálmokat idézően félelmetes a tény, hogy ezt a regényt ugyanaz a nő írta, mint a Tökéletes kémiát.

Nem szokásom könyveken megijedni, nem szokásom filmeken megijedni. Ez utóbbiak tekintetében speciel már  egyre fogyó elszántsággal és optimizmussal keresem azt a horrort, ami akár csak egy picit is rám tudja hozni a frászt, de a könyvek terén már egyszer sikeres volt a küldetés, amikor Stephen King: Az című regényét olvastam. Azóta is az Az az egyetlen olyan történet, ami el tudta érni ezt a hatást, illetve azóta is a kedvenc King regényem, tehát kendőzetlenül pozitívan hatott rám, hogy sikerült Beverly fürdőszobás jelenetével áttörni ezt az elmozdíthatatlannak tetsző gátat bennem.

Csontváz

Egy karakter, akinek tartanál egy fejmosást
>>New Years Day - Skeletons<<
"Show me the skeletons in the closet/ Don't wanna play pretend, oh no/ All of the skeletons, they will haunt us/ Let me in, let me in / I want more"

Csak egy...? Ez kegyetlenség, kis millió karakter van, akit kiosztanék, és meg is érdemelné, hogy valaki végre  verbálisan juttasson némi értelmet a fejébe. Hogyan válasszak ki pont egyet?

Az Ink egy magas tehetséggel összeállított szimbólumorgia, egy olyan könyv, ami úgy hat az olvasóra, mintha elütötte volna a kreativitás vonat, nem bírja abbahagyni a szimbólumok fejtegetését, a vakfoltokra vonatkozó találgatásokat, a párhuzamok keresését és a felvetett kérdéseken való filozofálgatást. Viszont a főszereplője rettenetesen irritáló - ugyanakkor a második kötet megjelenéséig tartom magam abban a diplomatikus zónában, hogy ezt nem rovom fel hibának, ugyanis lehetett tudatos döntés is az ilyenné formálása annak fényében, az agymosott, disztópiás társadalom tökéletes polgáraként hivatkoztak rá más szereplők. De ettől függetlenül jó néhányszor ráfért volna némi kijózanító kiosztás már csak a labilissága miatt is, amivel egyik pillanatban hitt a rendszerben, a másikban pedig lázadni akart, nem hallva semmilyen az aktuális álláspontjával ellentétes érvet. Leora hangulatember, méghozzá félelmetes mértékben,  ha bedühödik, akkor úgy elborul az agya, úgy elveszti az irányítást a józan esze felett, hogy nem lát a pillanatnyi érzelmeitől semmit. Egy ilyen epizódjában azzal húzta ki a gyufát, ahogy az anyjához viszonyult, a birtokába került egy információ róla, ami nem tetszett neki, erre rögtön olyanokat hangoztatott, hogy tök mindegy, hány évig törődött vele, többé nem az anyja, csak egy trónkövetelő a családfája tetején. Összességében egy túlérzékeny, önző kis csitri, akinek meggyőződése, hogy körülötte forog a világ, méghozzá azzal az ördögi céllal, hogy neki rossz legyen, hogy lehessen sajnálni szegényt.Miközben egy csomó ember kezét-lábát törte, komoly kockázatot vállalt, hogy neki jó legyen.

Múmia

Egy könyv, amit megőriznék az idők végezetéig
>>Mercyful Fate - Curse of the Pharaohs<<
"Don't touch, never ever steal/ Unless you're in for the kill/ Or you'll be hit by the curse of the pharaohs/ Yes you'll be hit and the curse is on you"

Most elsősorban felszínes okok vezéreltek, ugyanis képtelen vagyok betelni a gyönyörű, Elektra Kiadó gondozásában megjelent Alice Csodaországban kötetemmel, amit hosszas hajsza után végre idén sikerült a polcomra helyeznem. ^^ Annyi szépséghiba ugyan van a dologban, hogy a fordításban szerencsétlen Cheshire Macska még mindig Fakutya, mint ahogy a Dodó is maradt strucc, de egyébként már csak átlapozni is élvezetes, fantasztikusabbnál fantasztikusabb, szerfelett igényes illusztrációk kísérik a történetet. Nem gyerekes, gyerekkönyvbe illő kis rajzocskák, hanem részletes, realista kidolgozású, mégis nem e világi érzetet keltő képek. Amikor hazahoztam a könyvesboltból, és átnéztem, akkor legszívesebben nekiálltam volna kifotózni az összes oldalt, de a kedvencem természetesen a Cheshire Macska első felbukkanását ábrázoló oldal.

Ijesztő baba

Egy könyvborító, ami túl félelmetes, hogy ránézz
>>Motionless in White - Puppets 2 (The Rain)<<
"For too long I have lived just another slave bound by your torment / But I'm not afraid anymore. /I am not your fucking puppet"

Úgy gondolom, nem szorul magyarázatra, miért pont ezt a borítót illesztettem be...

Ezzel el is érkezett a vége;
Forrásmegjelölés kíséretében a Tag szabadon felhasználható, viszont figyelmébe ajánlanám kitöltésre négy bloggernek egy kihívás formájában. Ők:
- diamondfox, a Rókavár bloggerinája
- Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma blog írója
- Liliane, az A művészet nyelve blogtól és
- Caledonia Valley, a Caledonia Könyvvára blogtól

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Mi lett volna, ha...? Alternatív befejezés a Trónok harcához (Gondolatsprint 2)

Helló! A töretlen hódításnak örvendő elefántos meme-ket leszámítva a Trónok harca körüli por leülőfélbe került mostanra, aki lelkendezni akart, az már kilelkendezte magát, aki dühöngeni akart, az kidühöngte magát... akit a sírás kerülgetett a finálétól, annak elfogytak a könnyei, viszont én még nem tettem fel a pontot az i-re Westeros televíziós búcsúztatását illetően, mert lógok nektek, illetve magamnak egy záróévadot összefoglaló kritikával, amit változatlanul feltett szándékom is megírni. Egy következő alkalommal. Ugyanis, mikor nagy lendülettel készültem belevágni ebbe a bűvös értékelésbe, akkor kénytelen voltam realizálni, hogy az egyik betervezett kitérő gondolatmenet túl hosszadalmas és valamelyest koncepcióból kilógó lenne ahhoz, hogy az eredeti helyére kerülhessen az elképzelésemben. 

Ez az önállóságot szerzett kitérő a sorozat befejezésére vonatkozik, ami enyhe kifejezéseket felelevenítve, keveseket töltött el feltétlen elégedettséggel, és amiről a második Gondolatsprint bejegyzésemben szeretném megosztani veletek az alternatív verziómat. Ebben az alternatív verzióban nem fogom tótágasra állítani az eredeti forgatókönyvet, csak amit kihoztak belőle a végén. Azt fogom felvázolni, hogyan lehetett volna jobban kiaknázni a hozott anyag nyújtotta potenciálokat. Azaz úgy mutatok egy befejezési lehetőséget, hogy közben a hatodik, hetedik és nyolcadik évad fő vonalaiba nem piszkálok bele. Mi ezzel a célom? A rávilágítás arra, hogy nem feltétlenül kukába való a teljes zárási koncepció, hogy némi plusz odafigyeléssel, plusz csavarossággal is jobban oda lehetett volna vele csapni. 

A bejegyzés ezután elkövetkező része SPOILEREKET tartalmaz!

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-06-06 15:45:25

A pontosság kedvéért felsorolásszerűen összegyűjteném először is, hogy mik azok a fontos elemek, amelyeknek a létjogosultságát zavartalanul meghagyja a befejezésre vonatkozó ötletem;
- Euron Greyjoy meglátogatja Daenerys-t, és ajánlatot tesz neki, hogy bizonyos királynői ellenszolgáltatások fejében támogatja a Sárkánykirálynő trónigényének érvényesítését - majd Euron nem sokkal később Cersei kegyeibe igyekszik hasonló feltételekkel beférkőzni.
- a Martell-, Tyrell-, és Greyjoy-ház vezetői hűséget esküsznek Daenerysnek, beépülnek a Westerosba hajózó seregébe.
- Olenna Tyrell és Égikert elesnek a Lannisterekkel szemben, a tengeri ütközet túlélői fogságba esnek, Ellaria és a lánya meghalnak Cersei mérgétől a tömlöcben.
- Daenerys berekeszti a Királyvárba vonulást azért, hogy a behódolásért, és az ebből következő, későbbi támogatásért cserébe segítsen az északiaknak a Más-probléma megoldásában.
- Daenerys elveszíti Viseriont, mikor felmentőseregként feltűnik a Falon túl, az Éjkirály a halott Viseronból megteremti a Jégsárkányt.
- Daenerys és Jon összemelegednek, fény derül Jon származására.
- Euron elhozza Cerseinek az Arany Kompániát.
- Lezajlik a csata Deresben.
- Daenerys elveszíti még egy sárkányát, miután Euron egy Skorpióval halálos sebet ejt a deresi csatában megsérült Rhaegalon.
- Missandeit fogságba ejti, majd Szürke Féreg és Daenerys szeme láttára kivégzi Cersei.
- Daenerys mozgósítja a haderejét Királyvár ellen.
- Cersei veszít.
- Daenerys a sorozat új szupergonosza.

A valós forgatókönyvvel szembeni első, megkerülhetetlenül szemet szúró változás Királyvár ostromának a lebonyolítódása;  ugyanis, amikor felsorakozik egymással szemben Cersei serege és Daenerys serege, és megkezdődik az összecsapás, akkor az Arany Kompánia hirtelen saját csatavonalába fordulva elkezdi lemészárolni a Lannisterek katonáit. Az első csapásból fel sem eszmélő harcosokat rövidesen hátba támadják a velük szövetséges Greyjoy haderő tagjai is, szemből pedig lerohanják őket a Makulátlanok, dotharkik és északiak. Ekkor a kamera Daenerysre vált, akinek az arcára az elégedettség halovány mosolya kúszik, hiszen minden a tervei szerint alakult. Fokozatosan ráközelítenek Dany szemére, egészen addig, ameddig be nem tölti teljesen a képernyőt, majd ugyanezen a módon lezajlik a távolodás is, ám ekkor nem a csata színhelyét látja maga előtt a néző, hanem egy visszaemlékezést.

Egy visszaemlékezést, amelyből kiderül, hogy Daenerys valójában csak eljátszotta, hogy elhajtotta Euront az ajánlatával együtt, kevésbé festői tájak irányába. Igazándiból, amikor senki se látta őket - mert Daenerys attól tartott, áruló lehet a soraiban -  megegyeztek, hogy Euron férfiúi egóján esett csorba miatt sírva-ríva hazahajózik, és a Sárkánykirálynő beépített embereként befurakszik Cersei udvarába. Belülről bomlasztja a rendszert, és titokban szállítja Daenerysnek a lépéselőnybe kerüléséhez szükséges információkat, Daenerys pedig ugyanígy küldi azokat az utasításokat Euronnak, amik által Cersei délibáb csapásokat mérhet Daenerysre, elhiheti, hogy meggyengítette őt, nyeregben van, miközben pusztán az előre kiszámolt és eleresztett járulékos veszteségeit csépeli. Valamint a kisebb-nagyobb hadászati sikereiben fürdőzve eszébe se jut, hogy a Krakennek a csápjai, amit a keblén melenget, valójában az ő nyaka köré fonódnak.

Persze az így felelevenített ténykedés lejátszásán kívül az utolsó évadok epizódjaiban el-el kellett volna rejteni egy-egy apróságot, amik vagy egyáltalán nem tűnnek fel a nézőnek utólagos visszatekintés nélkül, vagy annyira jól leplezetten kétértelműek, hogy ugyancsak a visszatekintés mellőzésével, teljesen mást lát bele, mint amire utalni rendeltetettek. De ezek a megfelelő pillanat elérkezéséig nem zavartak volna említésre méltóan sok vizet, nem kavartak volna be a cselekmény fő ívének az előre kijelölt úton történő haladásába. Viszont magával vonna rengeteg, abszolút pozitív töltetű változást a csavarok és az egész befejező évad minőségére vonatkozóan. Kezdve azzal, hogy így értelmet nyerne Euron Greyjoy szerepeltetése, és nem pusztán egy primitív tökfilkó státuszában vergődne, aki egy idő után képtelen volt érdemibb teljesítményt nyújtani annak a boldog mondókaként szajkózásánál, hogy "Megdugtam a királynőt!"...

De, ami százszorta fontosabb az előbbinél, hogy Daenerys ördögi entitássá avanzsálása mérföldekkel hitelesebb és megalapozottabb formulát kapna ezzel a változattal. Nem az lenne a néző részéről az ítélet, hogy a készítők szinte már kínosan direkt módon, kizárólag két epizód leforgása alatt annyi érzelmi megrázkódtatást sóztak a nyakába, igyekezték idegileg totálisan kenyértésztává gyúrni Dany-t, hogy az ebből következő tettei ellenére is csak sajnálni lehetett a karaktert, amiért ennyire égbekiáltóan erőltetett módon, korrekt előkészítés nélkül erőszakolták meg a személyiségét. Hanem az, hogy igen, ez a Targaryen utód tényleg brutálisan könyörtelen, nem hirtelen felindulással, hanem türelmes, sztoikus számítással, mint egy vérbeli, rendezett sorozatgyilkos. Westeros Ted Bundy-ja, női kiadásban. Katarzisgyanúsan döbbenetes lett volna annak a fokról-fokra lezajló leülepedése a Dany borítékolható győzelme felett érzett örömből indulva, hogy konkrétan a Westerosba indulása óta tudatosan áldozta fel az embereit. Tudatosan játszott a szövetségesei bizalmával, mint macska az egérrel. Tudatosan dobta oda martalékul az ellenségnek Olennát és az embereit. Tudatosan dobta oda Yara flottáját. Tudatosan dobta oda Ellariát, Obarát, Tyene-t, Nymeriát és a Martell haderőt. Tudatosan dobta két sárkányát is, a három gyermekéből kettőt. Tudatosan dobta oda Missandeit is, az egyetlen és legeslegjobb barátnőjét. Mindezt azért, hogy megszerezze a hatalmat, hogy Westerost felszabadíthassa egy előzőnél is nagyobb és eltiporhatatlanabb zsarnok.

Daenerys változása sokkal megrázóbb lenne, ha így vissza lehetne vezetni egy korábbi évadig. Nem főként azért, mert nem számítottak volna rá a rajongók, hogy ennyire félreismerték jó régóta, hanem azért, mert képes lett volna az előbb elmondottakat előre megfontolt szándékkal, folyamatosan a külvilágnak mutatott szerepében maradva végrehajtani. Ezzel az alternatív végkifejlettel a magam részéről azért is szimpatizálok, mert egy újabb, rendkívül erőteljes párhuzam  meghúzására került volna sor Daenerys és Cersei között, a jóslat is még pontosabban illeszkedett volna, miszerint egy fiatalabb és szebb - ám másban nem különb - fogja a vesztét okozni; mind a ketten minden határt nem létezővé tettek az uralkodásért.
Illetve az életútjuk között már korábban is fennálló egyezések tengere is új megvilágítást nyert volna ezzel az utolsóval;
- mindkettőjük két fivérrel rendelkeztek (Tyrion és Jaime, Rhaegal és Viserys)
- mindkettőjüket eladta az életük gyám figurája (Tywin és Viserys) egy hadúrnak (Robert és Drogo) a hatalomért - bár Daenerys annyival szerencsésebb volt, hogy a saját kényszerházassága kölcsönös szerelembe fordult.
- mindkettőjük első férje meghalt.
- mindkettőjüknek meghalt az a gyereke, akinek a férjük volt az apja, mielőtt még lábra állhatott volna.
- mindketten három gyereket neveltek fel, Cersei Mircellát, Tomment és Joffrey-t, Dany pedig a sárkányait.
- mindketten végül egy olyan férfiba lettek újra szerelmesek, aki a közeli rokonuk volt.
- mindkettőjüket végighajtották egy hosszú menetelésen megalázásként, Dany-t a dothrakik, Cersei-t a Verebek.
- egyikőjüknek se osztottak eredetileg lapot az uralkodásra, mégis kivívták maguknak, hogy királynővé válhassanak.
- és mindketten rajonganak az egzotikus teremtményekért, Daenerysnek a sárkányok a gyengéi, Cerseinek az elefántok.

Arról még nem ejtettem szót, hogy mi történne Daenerys sokkoló győzelmét követően, ezért ezt a hiányosságomat pótlom is; mindenkit elégetne, aki veszélyezteti a pozícióját, aki kifogást emel a módszerei ellen. Egy soha nem látott sötétségű korszak ereszkedne a Hét Királyságra, ám évtizedek után elkezdene szervezkedni a Véreskezű Sárkánykirálynő uralmának a megdöntésére egy új ház ambíciózus vezetője és egy régi, meghúzódott ház rangidős tagja... A saját farkába harapó kígyó elérné a kiindulási pontját, ezzel szimbolizálva, hogy a birodalomban nincsenek hosszú távú változások; évszázadok óta ugyanazokat a köröket futják, és fogják futni más szereplőkkel ezután is. Ezzel szimbolizálva átfogóan a történelmet, az emberi javíthatatlanságot.

Még kis színesként hozzátűzném a végére annak a leleplezését, hogy az Éjkirályt és a seregét a közhiedelemmel ellentétben nem a céltalan rombolás és öldöklés vezette, hanem a Daenerys által sokat emlegetett keréknek a összetörése. Amelyet csakis akkor tudnak összetörni, kieszközölve egy tökéletesen tiszta lappal induló, új időszak kezdetét, hogyha azelőtt cselekednek, - pusztítják el a kerék valamennyi forgatóját - hogy visszaállna az eredeti pontjára, útjára indítva egy újabb ciklust. Tehát azelőtt, hogy Daenerys beteljesítené a vélt végzetét, és a trónra kerülve átvenné az apja szerepét. A legutolsó jelenetben elhangzana annak az ígérete, hogy valamikor a jövőben újra meg fognak jelenni a Mások, hogy küldetésüknek eleget tegyenek, - újra közeledni fog a hosszú tél - de addig is az emberek sok-sok generációja fogja végezni a pusztítást ugyanazoknak az értelmetlen céljaiknak oltárán.

Nektek mi a véleményetek erről a "forgatókönyvről"? Ti hogyan változtatnátok meg a Trónok harca fináléját az alapkövek elmozdítása nélkül?

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

DC Comics Vixen: 1-2. évad (Arrowverzum 5)

Hi! A Marvel univerzummal nagy erőfeszítések árán se sikerült két filmet leszámítva megbarátkoznom, - feltehetőleg ez így is fog maradni a jövőben is - azonban a szuperhősökre vonatkozó bojkottom a DC Comics Book Tag óta mégis még jelentősebb oldódáson esett át, aminek a keretében többek között a polcomon landolt a Macskanő és Mera hercegnő Funko Pop! figurája, illetve a Macskanő egyik képregénye. ^^ A szimpatikussá vált karakterek között persze jóval nagyobb számban fordulnak elő a klasszikus hősök ellenségei, illetve olyan hősök, akik nem éppen a teljesen tipikus megmentő jegyeket hordozzák magukban, de egész népes kis kedvelt kör jött így létre. A szóban forgó körnek legfrissebben avatott tagja az Arrowverzum Vixenje, akinek a ötperces részekből összetevődő animációs sorozatáról fogom megosztani veletek ebben a bejegyzésben a véleményemet.

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-05-27 16:08:10,

Vixentől az A zöld íjászban bemutatott, tiszavirág életű live action felbukkanásakor nem voltam kimondottan hasra esve, csak egy derült égből villámcsapás módra történetbe dobott idegen volt, akit már ki is ollóztak, mire sikerült volna felderítenem a képességét és a személyisége alappilléreit. Ugyanakkor foglalkoztatni foglalkoztatott, így majdnem egy évvel a hivatalos megismerkedésünk után, patikamérlegen kimért elvárásokkal hozzákezdtem a nevét viselő sorozathoz. Az egészséges óvatosságomra utólagosan eltúlzott elővigyázatosságként fogok hivatkozni, ugyanis rövidesen úgy jártam a Vixennel, mint a Netflixes Love, Death & Robots című antológiasorozattal; fogyasztottam az epizódokat egymás után, aztán egyszer csak arra eszméltem fel, hogy nincs több. Így a Vixen jelenleg rendelkezésre álló két évadát kevesebb, mint egy nap alatt daráltam le, és ez azért is említésre méltó esemény, mert abban az időszakban nem akadt más széria, ami ennyire megragadta volna a figyelmemet.

Amikor igazán belemelegedtem a történetbe, akkor nem egyszer éreztem átoknak az 5 perc/epizód hosszúságot, ellenben meglepően elismerésre méltóan kihasználták a készítők az időt. A fő vesszőparipám sértetlenül maradt, vagyis nem rohantak nevetségesen maratoni tempóban a szálak, de emellett akadt eseménydússág is, nem pusztán egy cselekedet köré összpontosítottak egy részt. Nem mondom, hogy az évadfinálék konfliktusai az előzményekhez képest nem záródtak le bizonyos megközelítésből túlságosan egyszerűen, de elfogadtam, hogy ilyen terjedelemben nem lehet megváltani a világot minden fortélyosság bevetésével se, és ami azt illeti, még így se akadt okom komoly súllyal felruházható panaszokra. Az első évadban speciel hat rész felhasználásával korrektül megismertem a főkarakternek a jellemét, megismertem a képességét, illetve kibontakozott a cselekményszál is, amiben akadt hely kellő mennyiségű, kreatívan kezelt akciónak is a magyarázásokon kívül. Mindent egybevetve igazán egyben van.

A főhősnő, Mari McCabe már az első részben masszív bizakodásra adott okot a későbbiekre vonatkozóan, amitől nem is maradt el a kapott eredmény egyetlenegyszer se. Már a rövid előretekintést követő debütálásakor is éppen a rendőrség előzeteséből távozik, ahová azért került, mert belevágott egy tollat a pasasnak kézfejébe, aki a divattervezői állásinterjún kritizálta a ruhaterveit. Ez az ellentmondást nem tűrő, kőkemény temperamentum és mentalitás pedig szerencsére folyamatosan fennállt, ami egy nagyon vagány karakterré varázsolta Marit, akihez egy hasonló jelzőkkel illethető képesség is dukált. Valahányszor a cselekedeteit lestem, csakis azt tudtam az arcomon elégedett mosollyal ismételgetni, hogy Na, ez az emberek, ilyen egy igazi tökös csaj!. Magas fokozaton pörög, szűrés nélkül kimondja, amit gondol, pillanatok alatt hoz hidegen racionális döntést, és még véletlenül se vádolható azzal, hogy megijed az árnyékától; bármilyen élesen új és ismeretlen szituációba kerül, az itt és most információit gyorsan a maga javára fordítva, lépéselőnybe helyezi magát. Ahol lehetőség van, ott a lehetőségből kisajtolja az utolsó cseppet is.

Ezért is volt képes rövid idő alatt is okosan, hatékonyan használni a képességét, mert nem arra alapoz, hogy "jé, én egy szuperhős vagyok, emberfeletti erővel", hanem, hogy van egy adottsága, amit nem csak egyféleképpen lehet használni, aminek ki lehet tolni a határait. De ideje konkrétan szót ejtenem konkrétan a képességéről is; Mari egy totemes nyaklánc segítségével birtokolja az afrikai vadállatok szellemét; erős lehet. mint egy gorilla, gyors, mint egy gepárd, úszhat úgy, mint egy krokodil, repülhet, mint egy sólyom. Pusztán annyi a dolga, hogy megidézi a nyaklánccal az aktuális szükséges szellemet. Elsőre ekkora hatalom talán soknak hathat egyetlen hősnek, de szerintem rendkívül zseniális az ötlet, és legnagyobb örömömre a gyakorlatban is remekül működött, nem csak elméletben. A képességében rejlő változatosságot maximálisan ki is használta Mari, egy harcjelenet során gyakran négy-öt szellemet váltogat, mindig sikerül kiválasztania azt, aminek az ereje épp a legjobban kapóra jön neki. Minél többet használta, annál magabiztosabban és magabiztosabban.

Ami pedig még az eddig felvázoltaknál is csodálatosabbá teszi Mari karakterét, hogy az epikussága ellenére se kizárólag a természetfelettire támaszkodik, az első évadban végül a győzelméhez az esze és a kreativitása vezette, illetve az ezekkel megalkotott ötlet megfelelő pillanatban kivitelezéséhez elengedhetetlen reflexek. A második évadban pedig a fenyegetés ellen kapott segítséget más Arrowverzumos hősöktől, ám a rengeteg speciális adottság és technológiai vívmány nem bizonyult elég hatásosnak, és "ha azt akarod, valamit jól csináljanak, akkor csináld magad" elven ismételten a személyes paraméterei vezették győzelemre. Ebben nincs lényegében semmi meglepő, ugyanis Mari messze az egyik legtudatosabb, leginkább széles körben működő hős a fiktív világban, akivel eddig találkoztam. És persze szerfelett izgalmas is.

Jót mosolyogtam rajta, mikor egy-két zátonyra futott magyarázási kísérlet után letett róla, hogy a mostohaapját szóban meggyőzze a totem erejének valódiságáról, és helyette előhívva a megfelelő szellemet, felemelte fél kézzel az ebédlőasztalt; ha a duma befuccsol, beszéljenek a tettek alapon. Másik szimpatikus, valamint egyedi vonása, hogy alapvetően nem egy küldetéstudattal eltelt alkat, aki egy személyben akarja megváltani a világot, és tökéletes boldogságbolygóvá változtatni a Földet. Amikor kibukott, hogy másoknak is a totem hatalmára fáj a foga, veszélybe került a mesébe illő családi ereklye miatt, akkor zokszó nélkül lemondott volna a hős kiváltságairól, hogy mentse az életét, a túlélési ösztöne sokkal erősebben be van betonozva, mint egy pár kiforratlan ideál. Ami röviden annyit tesz, hogy van józan esze, ő nem az a fajta, aki lobogó köpennyel belerepül a veszély közepébe valamiféle, vagy megmentek mindenkit, vagy hősi halált halok indíttatással felvértezve.

Futólag már megemlítettem, hogy egy-egy szűk keretben végbemenő mondhatni beköszönés erejéig feltűnnek az Arrowverzum más figurái a sorozatban, ők nevezetesen Flash/Barry Allen, a Zöld íjász/Oliver Queen, a Fekete kanári/Laurel Lance, Cisco, Atom/Ray Palmer és nagy kedvencem, Felicity Smoak. Nem bírt akkora jelentőséggel a közreműködésük a cselekmény fő vonalára vonatkozóan, pusztán szorosabbá tették az összeköttetést az univerzum tagjai között, miközben azt se zárta ki, hogy problémája akadjon a történések nyomon követésével annak, aki esetleg úgy kezdi el nézni a Vixent, hogy a felsoroltak sorozatait nem követi nyomon.

Elsőként a Barry-Oliver páros kereste fel Marit, mert azt hiszik róla, hogy ő is egy a metahumánok közül. Az ide vágó jelenetsor nem vált a kedvencemmé finoman szólva, ugyanis egyáltalán nem hiányoztak Barry idétlen szövegei, ráadásul azt is meglehetősen kínosnak találtam, hogy noha elméleti síkon ő az okosabb és műveltebb kettőjük közül, mégis Oliver érte fel ésszel, hogy nem teleportálni tud Mari, hanem beleolvad a környezetébe, és hogy ennyi kergetőzés után oda kéne már neki vetni, hogy csak beszélgetni akarnak vele, nem pedig bántani... Viszont annyit mindenképpen megért ez a kis közjáték, hogy Mari felvillanthatott egy újabb belevaló megmozdulást, mikor Oliver ráfogta az íját, Mari meg odavetette, hogy "tudom-tudom, romlásba döntöttem a városomat", aztán ment is tovább. :'D Másodszorra pedig, mikorra már Vixent is bevették a hősök közötti szövetségbe, a kölcsönösség elvén ők is elmentek Mari otthonába, Detroitba segíteni a leszámolásban, mint ahogy szükség esetén ő is elutazik ugyanezért Central City-be vagy Star City-be.

Az ígéretes nyitóévad után megtartotta a színvonalat a második évad története is, tetszett, hogy többet meg lehetett tudni a totemről, vagyis pontosítva totemekről, mert a Marién kívül létezik másik négy, amik bízok benne, a későbbi évadokban sorban fel fognak majd tűnni. A hozzájuk fűződő mitológiai vonalból megcsillogtatott darabkák is meggyőztek, és annak is örültem,  hogy újra feltűnt egy-egy első évadban megismert, kizárólagosan Vixen-szereplő is crossover karaktereken túl. Már csak azért is, mert ez lehetővé tette, hogy megmutatkozzon, Mari gyakorlatiasan felállítja a fontossági sorrendet, nem fanyalog a szükséges rossz alkalmazásáért, hogy egy nagyobb kaliberű veszély megfékezésre kerüljön. Illetve munkálkodik benne egészséges bizalmatlanság is, ha valaki olyannal kénytelen szövetkezni, aki benne van a pakliban, hogy ellene fordul, akkor mire végbemegy az árulás, már rég készen és aktiválva van a problémát elhárító terv; nem tudják számára hátrányt okozó meglepetésben részesíteni. Impulzív és pillanat-orientált elsősorban, de ugyanolyan parádésan tervez hosszútávra előre is, mint ahogy az ottban és akkorban teljesít, ami csak megint csak egy nagyon-nagyon ritka vonás.

Az animációról is döntő hányadban szintén kellemes benyomásokat tudok felidézni, igényes és kellően részletes munka, a stílusában remekül idézi a klasszikus, képregényes vonalvezetést, a mozgások egészen a helyükön vannak. A szellemek megidézéséhez járuló animáció gyönyörűen került kivitelezésre, a halvány lilás árnyalat mutatós a rendre éjszakai környezetben, az állatok megrajzolása se hagy kívánnivalókat maga után, mindegyikre öröm ránézni - nekem a vezető kedvenceim a gepárd és a rinocérosz lettek.


                                    A J Á N L O M
                 , és tűkön ülve várom, hogy folytassák....

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01