Top 5 Wednesday #52 - 'I go to sleep with my demons...' - Mentális zavarral küzdő főhősök

Sziasztok! :) Pontatlan belövéssel kijelölve az idősíkot, körülbelül a tavasz beköszönte óta változó mértékben ugyan, de kendőzetlenül hadilábon állok a Top 5 Wednesday kezdeményezés témaköreivel, mégis havonta legalább egyszer elfog a kényszer, hogy megírjak egy ilyen listát, hogy a cseppet sem problémamentes felhozatal ötleteiből is kihozzak egy posztot érdemlőt... és a túlcifrázott körítést átugorva, ez történt most is. Mivelhogy ez a rovat erősen kezd átalakulni azzá a mindenki életében személyre szabott, behelyettesíthető példával bíró szappanoperává, ami bármennyire eseménytelen is, mégse lehet róla lekattanni... Mindenesetre a fő, hogy noha a kiszabott nap nyújtotta órakeretből némileg kicsúszva, de megérkeztem a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosság hónapjának margójára kreált bejegyzésemmel. Eredetileg olyan könyveket kellett volna összeválogatnom, amelyek a mentális egészségről szólnak, de a magam részéről nem olvasok célzottan ilyen könyveket, - és feltételezem, hogy a T5W résztvevői közül még sokan vannak ezzel így, tehát a kivitelezhetőség kárára menően kötött a téma ebben a  formájában - így helyette 5 olyan főhőst gyűjtöttem össze, akik valamilyen mentális zavarral küzdenek.

A listáról elöljáróban azt osztanám meg veletek, hogy a felsoroltak egytől-egyig pozitív karakterek, akik afféle szembefordulást mutatnak azzal a köztudati röggel szemben, hogy a mentális beteg karakter csak a fő gonosztevő lehet, valamilyen vagdalkozó, kiszámíthatatlan őrült, akitől félni kell, és akinek nincs helye a "normális emberek között". Persze van rengeteg ilyen is, de az egészségesekből az ilyen betegségek gyakrabban váltanak ki valamilyen erőteljes ellenérzést, viszolygást keltő asszociációkat, ezért már csak a témát ihlető esemény miatt is tisztán a felsoroltak ellentétére vonatkozó példákat hoztam. A beválogatott könyvek között felállított rangsort az határozta meg, mennyire szerves része a történetnek a főhős betegsége, mennyire rendelődik alá esetleges fantasy szálnak, illetve mennyire mutatta be korrektül az író a jellemzőit. 

5.) Stevie Clark - Szkizofázia
/Ania Ahlborn: És bebújt az ördög/

A szkizofázia egy beszédzavar, aminek az a  lényege, hogy a beteg a beszéd átlagos elkezdése utána a szavakat teljesen önkéntelenül, helytelenül használva kezdi beépíteni a mondandójába, valamint olyan szavakat társít hozzá, amiknek semmi köze sincs a közölnivalója eredeti értelméhez, mindenféle kapcsolódási minta nélkül, abszolút oda nem illőek. Gyakran járul ehhez szótagismétlés, az ismételt szótagokkal együtt dallamosan hangzó, eredeti szótól független szótagoknak mondogatása, és egymásra rímelő szavaknak a felsorolásszerű halmozása.

A regényben Stevie komoly hátrányokat szenvedett a betegsége miatt, gyakran bántották érte a környezetében lévő felnőttek is, amikor nem tudta abbahagyni az úgynevezett szósaláták kiejtését, hiába erőlködött. Az esetek döntő többségében ahelyett, hogy segítettek volna neki lenyugodni, türelmesen kivárták volna, hogy összeszedje, amit meg akar velük osztani, inkább sértegették, és arra játszottak, hogy hülyének érezze magát ezért. Saját maga úgy próbálta valamelyest kezelni az állapotát, hogy tudatosan lassan beszélt, ezzel igyekezvén elkerülni, hogy belekavarodjon a szórendbe, szótagokba, és rímeket gyártson, de amikor valamiért felizgatta magát, akkor ezek a törekvések nagy vonalakban a lefolyóban végezték. Rendszertelenül és megállíthatatlanul ömlöttek belőle a szavak, nem egyszer úgy, hogy a külvilág is valamilyen szinten megszűnt körülötte, annyira belelovalta magát az így összeálló katyvaszba. A fiú szkizofáziája a cselekménnyel nem állt szoros összefüggésben, nem e köré épült, inkább a történetben való boldogulását befolyásolta, hogy mennyire számíthatott másokra, mennyire volt magára maradva a horror elemek fenyegetésével szemben. 

4.) Feyre Archeron - Poszttraumás stressz szindróma (PTSD)
/Sarah J. Maas: Köd és harag udvara/

Nos, ez a kór annyira komplex és változatos tüneteket, reakciókat produkál a kiváltó körülmények és a traumát elszenvedő egyén személyiségétől függően, annyira egy nyakatekert és behatárolhatatlan "szemét dög" kvázi, hogy nem kevés fejtörést okozott, hogyan építsem fel a bemutatását, pláne hogyan kerítsek erre sort viszonylag röviden. Körülbelül olyan, mintha az embert az agya egy maximálisan egyéni paraméterekre szabott pokolba küldené nyaralni. A PTSD-nél állandó pont a nevében is szereplő trauma, illetve az, hogy az elszenvedője később görcsösen elkezdi kerülni azokat a szituációkat, amikben ez a történés megismétlődhet, kerüli azt a helyszínt, ahol a traumát elszenvedte, előfordulhat, hogy ezt úgy teszi, hogy magára a történésre nem emlékszik, csak maximum egy érzésre, és jelentkezhetnek emlékbetörések a traumáról, a traumával kapcsolatos durva rémálmok. Az elszenvedőt éles asszociációk kezdik fűzni a trauma körülményeihez, ha bármi olyannal kerül érintkezésbe, ami az adott dologra emlékezteti, amit hozzá tud kapcsolni, akkor szakszerűtlen szóval élve a padlóra kerül. Úgy érzi, mintha újra átélné a kiváltó eseményt; a mikéntje változó, a fejfájástól kezdve az erős szorongáson át a katatóniáig nyúlik a reakciós paletta. Ha valakinél az a kiindulási trauma például, hogy a Lánchíd közelében elütötte egy taxi, akkor nem csak a Lánchíd és a taxik tölthetik el feszengéssel, félelemmel, hanem alapjáraton az autók, az átkelés egy forgalmas helyen, a gyalogos közlekedés, bármilyen híd, netalántán kollektíve a jogosítvánnyal rendelkező emberek, azok az emberek, akik hasonló személyiségjegyeket, viselkedést mutatnak, mint a sofőr, aki elütötte. Vagy lehet ennél is extrémebb a helyzet; ha valaki mondjuk egy iskolai lövöldözés túlélője, akkor a mikróban készülő pattogatott kukorica hangjára is kiakadhat. Az is tökéletesen hirtelen, hogy milyen trauma juttat el valakit ebbe az állapotba, nem feltétlenül lehet összekötni azzal, hogy az elszenvedő mennyire erős lelkileg, hogy mennyire könyvelhető el durvának az esemény; van, aki átvészel egy természeti katasztrófát úgy, hogy nem mutatja a betegség tüneteit, de arra meg, hogy a fentebb említett taxi elüti, kialakul nála. A betegre jellemző általában, hogy figyeli az emberek mozdulatait, nem tolerálja, ha a környezete minimálisan is erőszakosan lép fel ellene, - ez jelenthet annyit is, hogy el akarják vinni valahová kiruccanni, ahová nem akar menni -  ha korlátozni próbálják fizikálisan és lelkileg is a szabadságát; rögtön bekapcsol a fenyegetettség érzete. A kényszer, hogy védenie kell magát, hogy nem akar megint olyan helyzetbe kerülni. Erre a reakció megint csak erősen betegfüggő, a sírva bekuporodik a legközelebbi sarokba válaszon át, az erélyesen támadó magatartáson át a Rambo által produkált kirohanás mélységéig megint csak bármi megtörténhet, az említett skálán konkrétan egy beteg is végigmászhat. A személyiségjegyekre is gyakorol befolyást, egyeseket kiélez, másokat leépít, aki érzékeny alapvetően, az szélsőségesen érzékeny lesz, akiről pedig az ellenkezője mondható el, az szinte teljesen empátiamentes lesz, rendre ők produkálnak olyan reakciót, hogy "nem hagyom magam, inkább üssem én az elsőt, minthogy én kapjam be az ütést". A beteg betegséggel való leszámolását nehezíti, hogy az esetek többségében nem tudja klasszikus értelemben kibeszélni a problémáját, ha beszél róla, akkor olyan, mintha újra megtörténne vele a trauma, minden egyes alkalommal, mélyebbre nyomja. A PTSD ezen túl gyakran produkálja más mentális betegségeknek a tüneteit, a beteg mutathat depressziós, skizofrén, pszichopata és disszociatív tüneteket is anélkül, hogy ezekre bárminemű hajlama lenne. Ha a betegben hosszú idő alatt kialakul egy masszív biztonságérzet, nem érik olyan hatások, amik felelevenítik az ominózus történést, akkor egész jól összeszedheti magát, de valamilyen szinten benne marad végig. Ha évekig tünetmentes, és éri olyan hatás, ami kivetheti a kedvezőtlen asszociációs hálót, akkor megint beleesik a mélyébe. Visszamehet egyenesen a startmezőre.

Erre a szövegáradatra bizonyára nem használnátok véletlenül se a viszonylag rövid kifejezést, de még mindig ez volt a legtömörebb verzió, amivel egy füst alatt letudhattam a szükséges ismeretek vázolását. A posztban helyet kapott még egy PTSD-s főhős Feyre-n kívül, így észszerűbbnek találtam, ha egyszer mutatom be érthetően a betegséget, mint kétszer darabosan.

Feyre esetében nem írta le az írónő konkrétan, hogy PTSD-je lett volna, ellenben a viselkedésében égbekiáltó, tipikus PTSD-s jegyeket vehet észre az az olvasó, aki tájékozott valamelyest a betegség tekintetében. A sorozat első kötetében, Amarantha próbái során elszenvedetteknek az utóhatása szüntelen tortúrává tette Feyre minden percét, ameddig a Tavasz udvarában tartózkodott, a már fentebb említett javulás akkor kezdett el fellépni nála, amikor átkerült a biztonságot, fellélegzést és megfelelő külső hozzáállást biztosító környezetbe, az Éjszaka udvarába. Addig is rengeteg kilót leadott, rémálmok gyötörték, amelyekben újra a Hegyalján találta magát, amelyekben újra és újra átélte Amarantha szadista ténykedéseit. Mivel a Hegyalján hónapokon keresztül bezárva tartották a föld alatt, ezért Feyre képtelen volt a Köd és harag udvarában elviselni a szűk helyeket, hogyha nem közlekedhetett a palotában szabadon, hogyha az "ő védelme érdekében" bezárták. Mivel a próbák során a túlélés érdekében úgy kellett táncolnia, ahogy Amarantha fütyült, teljesen behódolva az őrült feltételeinek, ezért azt se bírta elviselni, amikor Tamlin rendszeresen ráerőltette az akaratát, amikor a véleményét minimálisan se figyelembe véve megszabta neki, hogy mit tehet és mit nem tehet. Valamint Feyre személyisége is megváltozott a történtek után, ahogy írtam is, némely vonásai kiegyeződtek, mások elhalványultak; az is egy konfliktust képezett közte és Tamlin között, hogy Tamlin nem akart róla tudomást venni, Feyre nem ugyanaz a nő, mint aki a trauma előtt volt. Ez az állapot ugyan rendkívül erős befolyással van Feyre karakterére, a többi karakterrel való kapcsolatára, ám nem e körül forog a cselekmény. 

3.) Mara Dyer - Poszttraumás stressz szindróma (PTSD)
/Michelle Hodkin: Mara Dyer eszmélése/

Mara PTSD-je erőteljesen keveredik a sztori paranormális vonalával, ezért nem rajzolódik ki annyira kategorikusan, mint Feyre esetében, viszont a Mara Dyer eszmélésében az elejétől kezdve kimondásra került, hogy az a baleset, ami a lány három barátját megölte, ellenben őt rejtélyes módon sértetlenül hagyta, kialakította nála ezt a betegséget, így szervesebben is képezi a részét a jelennek. És ezt a keveredést korántsem kell hibaként értelmezni zárójelesen, ugyanis ez a kifürkészhetetlenség adja a cselekmény esszenciáját; az olvasó nem tudja eldönteni nagyon-nagyon sokáig, hogy Mara PTSD-je vett netalántán egy még a szokásosnál is extrémebb vonalat, és ezért történnek körülötte furcsaságok, kialakított benne egy másik mentális betegséget is, vagy pedig valamilyen természetfeletti mozgolódás van a háttérben, amire rátesz egy jó nagy lapáttal ez a PTSD. Mara esetében a betegségéhez emlékezetkiesés társult; miután a baleset után felébredt a kórházban, ugyan azt megtudta, milyen előzményekkel kötött ki az ágyban, ahol feküdt, de a történésekből nem maradt meg benne semmi, pusztán egy űr a memóriájában, valamint a később jelentkező tünetek. Ez az amnézia megnehezítette a kezelését is, ugyanis ha nincs meg a trauma, akkor nyilván azt is nehéz megállapítani, hogy pontosan mennyire mély, hogy mik lehetnek a hozzá vezető kötődési pontok, ezenkívül evidens a szeretteit is aggodalommal töltötte el, mert akkor reagál így az agy egy traumára, ha az élmény annyira kibírhatatlanul sokkoló, hogy egyszerűen nem lenne képes elbírni a terhet a tudat, amit jelentene. Mara sokáig nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzon a baleset részleteivel egyben, ezért az agya kis adagokban porciózta ki a számára; emlékbetörésekben, hallucinációkban, rémálmokban. Bevonult egy kis csigaházba, ahonnan szúrós pesszimizmussal szemlélte a világot, az írónő által elrejtett fő talánynak a kibontakozása közben pedig azt is végig lehetett kísérni, ahogy ebből fokról-fokra előmászott. Tehát összességében a betegsége hitelesen került megjelenítésre, és szervesen kapcsolódott a történethez.

2.) Maria Martinez - Asperger-szindróma
/Nikki Owen: Pók a sarokban/

Az Asperger-szindróma a PTSD-hez hasonlóan egy bonyodalmaktól cseppet sem mentesen körvonalazható, nehezen egyértelműsíthető, tünetek rendkívül széles, személyenként változó skáláját felvonultató betegség, amelyet gyakran félrediagnosztizálnak, és az emberek általánosságban véve nem igazán értenek, még a szakembereknek is gondjaik vannak a megértésével. Egyesek az autizmus egy enyhébb formájaként szokták elkönyvelni, a könyvekben, filmekben pedig túlnyomórészt az "okosak betegségének" mutatják be, zseninek titulált karaktereket rengetegszer jelenítenek meg Aspergeres jellemzőkkel - maga Einstein is Aspergeres volt, szóval összességében az elképzelés nem mondható teljesen irreálisnak. Az Asperger-szindrómás betegek leggyakoribb tünetei az átlagon felüli intelligencia és az alapvetőnek vélt szociális készségek szinte teljes hiánya, - a női betegek egy fokkal jobban el tudják ezeket tanulni az átlagosoktól, így rajtuk nem vehető észre annyira élesen, nem szenvednek tőle annyira - ami magába foglalja, hogy egy nem Aspergeres ember számára az Aspergeres ember totálisan érdektelen, empátiától mentes benyomást kelt másokkal szemben, zárkózott, feszült, és kevésbé sértő leíró szó híján "fura". Aki Aspergeres, extrém gyenge kapcsolatteremtő készséggel rendelkezik, nem tud bírja a szemkontaktust, nem tudja értelmezni mások mimikáját, egyéb testbeszédét, - vagy félreértelmezi őket - nehezen dolgoz fel bizonyos ingereket, a beszéde aprólékos, az átlagoshoz képest túlságosan kifejtős, így egy mindennapi beszélgetésben elég elveszett. Érthetetlennek tűnő rutinokhoz, apró rigolyákhoz ragaszkodnak görcsösen; sok Aspergeres minden ok nélkül számolgatja az eléje kerülő lépcsőfokokat, ajtókat, fénycsöveket, járólapokat, sokan éreznek erős fájdalmat körömvágás közben, zavarják őket az erős hangok és fények, átrendezik egy íróasztalon a tárgyakat a saját rendszerük szerint, kikapcsoltatják a telefonotokat, ha velük beszélnek, a lehetőségek határa a csillagos ég.

Maria a történetben börtönbe került egy gyilkosság elkövetése miatt, amiből egy másodpercre sem emlékszik, ami azért is szokatlan, mert azon kívül mindent megjegyez, amit valaha hallott vagy látott, a fotografikus memória létező legmagasabb szintjét birtokolja. Mindent alaposan megfigyel a környezetében, lexikonszintű ismeretekkel rendelkezik bármilyen témában, mintha csak egy élő archívum lenne. A börtönlétben még több problémát okoztak neki az Asperger-szindróma jelentette hiányosságai, mint egy átlagos közösségben, veszélyes rabok között ugyebár nem zsebel be sok piros pontot az ember, ha minden előzmény nélkül elkezdi részletesen kielemezni a nevük eredetét...  Érdekes volt látni, hogy a tudása ellenére is, - annak a tudatában, hogy fennakadás nélkül szétszerel és összerak egy számítógépet -  mennyire elveszett kislánnyá vált pillanatok alatt az olyan szituációkban, amikor nem szó szerint értendő mondásokkal találkozott, olyan szituációkba keveredett, ahol érzelmi reakcióra lett volna szükség hideg logika helyett. Idővel pedig a megszokott rutinja, a megszokott környezete hiányával a börtön felerősítette az Asperger-szindrómáját. Még inkább túlpörgött az agya, még inkább szüksége volt a kis rutinjaira, hogy ne hulljon szét pszichésen. A rutinok közé tartozott többek között az is, hogy a fejében keringő kódokat, képleteket gyorsan leírta egy füzetbe, hogy megszabadítsa az elméjét a súlyuktól. Az alulértékeltsége ellenére számomra számtalan erősséggel rendelkezik a Pók a sarokban, ezek közül pedig a leginkább elsőrendű talán az Asperger-szindróma megjelenítése; pontos, érződik rajta az utánajárás, a bele fektetett energia, elválaszthatatlanul illeszkedik a történethez. Mindemellett elismerésre méltó az írónő, amiért összességében azt hozta ki Maria karakteréből, hogy Asperger-szindróma ide vagy oda, ő is csak egy ember, aki nem érdemel kiközösítést. "Mind különbözünk egymástól, mégis ugyanolyanok vagyunk." 

1.) Michael Shipman - Skizofrénia
/Dan Wells: Szellemváros/

A skizofrénia amennyire köztudatban gyakran feltűnő betegség,  legalább annyira nem tudják az emberek, hogy pontosan mit is takar, oroszlánrészben téves információkat csatolnak hozzá, összekeverik a tüneteit más betegségekével,  de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy egy ilyen beteget elkaszáljanak abból kiindulva, hogy úgyse gyógyítható a kórsága, csak kezelhető. A skizofrénia is egy olyan betegség, amiben úgyszólván az embert a tulajdon agya támadja hátba, a legtöbb skizofrén beteg kiemelkedően intelligens, a betegségük nélkül rendkívül sokra vihetnék az életben, de általa csak falakba ütköznek. Orbitális nagy marhaságként az emberek az esetek magas százalékában a többszemélyűséget azonosítják a skizofréniával, miközben köze sincs hozzá; - nagy örömömre ennek, és egyéb skizofréniát érintő tévedéseknek a letisztázására a Szellemváros írója is kitért a könyvében - a többszemélyűség egy másik betegség, amit disszociatív személyiségzavarnak neveznek. A skizofrénia röviden a valóságnak a téves érzékelését jelenti. Egy embernek az agya sem érzékeli közvetlenül a valóságot, a valóságról való képünket megalkotó információk több csatornán érkeznek, látás, hallás, szaglás, tapintás útján. A skizofrén ember agyában két anyag termelődésének az aránya nem megfelelő, aminek a következtében az említett csatornákon befolyó információk mellé plusz információkat kreál az agy. Olyan képeket, hangokat, amik igazából nem léteznek, ám a betegnek a meggyőződése ennek az ellenkezője. Ezért van az, hogy többnyire sikertelenül végződnek az arra irányuló törekvések, hogy egy skizofrént meggyőzzenek a hallucinációi és elméletei helytelenségéről, ha logikus érvekkel meg is cáfolják ezeket, akkor az agyuk rögtön legyártja a szintén logikus, mi több; még logikusabb plusz információkat, amik már igazolják, hogy amit valóságnak hisznek, az valóság is. Többek között szerintem ez az összetett, észszerű érvelés a tévképzeteik mellett, valamint a részletesen megkomponált hallucinációk - jellemző, hogy amikor ritkán a beteg is elkezd kételkedni benne, hogy az általa érzékelt valóság a tényleges valóság, akkor a hallucinációja felfejleszti magát, "reagál" azokra a logikai törésekre, amiket a beteg felfedezett bennük, és megmagyarázza őket -  is bizonyítják, hogy a skizofréniában szenvedők nagyon is okosak. A megfelelő gyógyszerekkel a termelődő anyagok között helyreállítható az egyensúly, ám a gyógyszerek szedését megnehezítheti, ha a betegnek a tévképzeteiből összeállt elméletei azt sugallják, hogy a pirulák ártanak neki, az orvosok ellene vannak...

Michael skizofréniájának a gyakorlati jelentkezéséről csak szűkszavúan lehet spoilerezés nélkül nyilatkozni már pusztán azért is, mert nem egy csavart foglalt magába az, hogy kiderült, egyes emberek csak a képzelete szüleményei voltak, hogy kiderült egyes elméleteiről, a valódi valósághoz kapcsolódnak, nem pusztán tévképzetek. Csakúgy, mint a Mara Dyer eszmélésében, a Szellemvárosban is összeolvadt több ponton is Michael skizofréniája, illetve a felderengő thrilleres, sci-fis szál. Majdhogynem a regény elejétől-végéig állt a kérdés, hogy vajon az a megfogalmazás illeszhető-e történetre, hogy "attól, hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy üldöznek" vagy, hogy "attól, hogy azt hiszem, üldöznek, még nem biztos, hogy tévedek", és az író 180 fokos váltásokkal, bármikor meg tudta fordítani úgy a két lehetőséget, hogy az tűnjön a valószerűbbnek, amit aktuálisan annak akar láttatni. Mindent egybevetve Michael állapotáról sokat elárul konkrétumok ismerete nélkül is, hogy a cselekmény javát egy pszichiátrián töltötte. A történet kezdete előtt jóval nem volt hajlandó szedni a skizofréniájára felírt gyógyszereket, mert ugyan nem volt benne biztos, hogy a pirulák is a "Terv" részei-e, de nem mert kockáztatni, a pszichiátrián állandóan rettegett tőle, hogy a "Terv" mögött álló embereknek dolgoznak az orvosok, hogy azért pénzelik őket, hogy szemmel tartsák. Röhejesnek és megalapozottnak ható, szövevényes elméletekkel bombázta mind az olvasót, mind a többi karaktert, a hallucinációiban felváltva jelentek meg förtelmes szörnyetegek és olyan valószerű életképek, amiket fenntartások nélkül elhittem a könyv mögül. Volt egy szakasz a pszichiátrián, amikor ugyan durva mellékhatásokkal, de kezdett helyreállni Michael valóságérzékelése, ilyenkor a narrációja nyilvánvalóan tisztább volt, ő maga is elkezdte megkérdőjelezni a korábbi vélelmeinek a realitását. Jól bemutatta a kontrasztot a kezelt és a nem kezelt skizofrén állapot között. Ha mentális zavarral küzdő főhős megalkotásáért kéne díjat osztani, én mindenképpen Dan Wellsnek adnám, E/1-es mesélési módot alkalmazva, tökéletesen hitelesen varázsolt egy skizofrén beteg fejébe, világosan és helyesen magyarázta el a részleteket, és mint már kitértem rá, azt külön értékeltem, hogy fokozatosan szétcincálta a skizofréniával kapcsolatos előítéleteket is.

Ahogy észrevettem, a szokásos, Molyos ZÓNÁBAN nem adta jelét rajtam kívül más, témába vágó bejegyzés írásának, de ettől függetlenül nézzetek szét a korábbi hetek posztjai között, amikkel a T5W-s aktivitásom hiánya miatt nem biztosítottam korábban összekötést. :)

,,Éljen a király!" Westeros legújabb uralkodójának stratégiája (Gondolatsprint 1)

- Mielőtt elhurcolna a spoiler-Gestapo, a poszt címének idézőjeles része pusztán Az oroszlánkirály ikonikus mondatára utal, a trón elnyerőjének neméhez semmi köze! -

Sziasztok! :-) Bevezetésként azt megelőzően, hogy rátérnék az aktuális irományom konkrét témájára, szeretnék pár szót ejteni arról az új rovatról, amely ezzel a bejegyzéssel indul útjára a Goodbye Agony-n, valamint a létrejöttének a körülményeiről. A régebbi olvasóim, akik 2017 eleje óta velem vannak, még emlékezhetnek a What the Hell? kibeszélős posztsorozatomra, ami annak ellenére, hogy sokszor szándékomban állt felrázni, írni a keretei között, végül négy bejegyzés után, az említett év júniusának elején lehúzta a rolót. Azóta nem egyszer, nem kétszer... vagy ezerszer fúrta az oldalamat a gondolat, hogy valamilyen formában megreformáljam, hiszen nagyon szeretek hosszan elmerengeni bizonyos témákról, nagyon szerettem volna ezt megtenni kötetlenül a blogon is, de egészen az utóbbi hetekig nem dukált az elképzelés mellé a megvalósításhoz szükséges cselekvési motiváció. Viszont akkor megszületett a "Gondolatsprint", - a nevét nagy kreatívan az eszmefuttatás szó átfabrikálásával választottam ki - ami meg fogja tartani a korábbi sorozat fejtegetős, elemzős jellegét, ellenben nem csak olyan tárggyal, ami valamiféle meghökkenést váltott ki belőlem, hanem bármilyennel. ^^

A rivaldafényt az első Gondolatsprint bejegyzés témájára terelem most már, ami máshoz nem is kötődhetne, mint a 2011-es indulása óta kirobbanó népszerűségre szert tevő, mondhatni popkultúrai alapkővé váló, és tévénézőknek megszámlálhatatlan élménygazdag pillanatot biztosító Trónok harca sorozathoz. A szériát a hétfői lezárása óta komoly rajongói felháborodás övezi, amelynek a keretében már újraforgatásra és a spoilerek miatti kártérítési igényre irányuló petíciók is létrejöttek... de az kétségtelen, hogy így vagy úgy, de a világot mostanában főként a Trónok harca foglalkoztatja a fiktív berkekben. Ennek a foglalkoztatott tömegnek magam is szervesen a része vagyok, hétről-hétre változó örömfaktorral vezettem a véleményemet a 8. évad aktuális részeiről, és szándékomban áll később írni egy átfogó értékelést is a befejező évadról. Ám előtte ezúttal egy külön körben fejtegetném a trón viadalból nyertesen kikerülő uralkodó stratégiáját, megosztanám arra vonatkozóan az álláspontomat, hogyan jutott végül ő Westeros hierarchiájának csúcsára. Arról, hogy a pozícióját mindenkit megszégyenítő, agyafúrt tervezésnek, érdektelenségnek vagy puszta szerencsének köszönhette.

A bejegyzés ezután következő része SPOILEREKET tartalmaz a Trónok harca 8. évadának legutóbbi és azt megelőző epizódjaira vonatkozóan!

 

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-05-22 19:28:29

Azt illetően nem szeretnék kisregényekbe hajló elemzésekbe bocsátkozni - legalábbis nem most - , hogy szerintem mennyire könyvelhető Bran királlyá léptetése a legjobb meghozható döntésnek az adott körülmények között a Trónok harca utolsó részében, hogy mennyire alkalmas a személyisége, a képességei, a mentalitása alapján erre a posztra. Azt viszont megjegyezném afféle érdekességként, hogy rám nem hatott akkora sokkoló erővel a megválasztása, mint a rajongók javára, akik döntő többségben Jon trónra lépésére készültek. Miért? Nos, a hónap elején a Molyon kiírtak egy szavazást arra vonatkozóan, hogy a felhasználók szerint ki fog végül Westeros fölött uralkodni, és a Havas Jon / Daenerys Targaryen / Tyrion Lassinter / Sansa Stark / Cersei Lannister / valaki más alternatívák közül én a valaki más opcióra tettem le a voksomat. Ebbe a kategóriába pedig értelemszerűen Bran is beletartozott. A választásomhoz az vezetett, hogy az akkori információk alapján mindenkinek feltűnően rosszul állt a szénája ahhoz, hogy győztesként keveredhessen ki az irányításért folytatott harcból, és mint most már tudjátok ti is, tudom én is, ez nem is változott a végkifejletig pozitív irányba.

A Háromszemű Holló Brandon király a Stark-házból, első ezen a néven-né avanzsálása előtt főként két okból álltak a népek leforrázottan - az ide vágó eltérő reményektől függetlenítve. Ezek közül az első, miszerint Brannek az állapota miatt nem lehet gyereke, már az érintett epizódban megmagyarázásra, kiküszöbölésre került azáltal, hogy Bran trónra lépésétől kezdve nem számít többé a vérkötelék, a házak fejei választják meg a legalkalmasabb uralkodót, aki bármelyikük családjából jöhet. A második okhoz ellenben nem toldottak megfelelő egyértelműsítő mentőszöveget, ami vegyes hatást, nagyrészt értetlenséget szült szólóban. És az ok nevezetesen a következő; Bran köztudottan nem akart semminemű hatalmat, nem akart a saját házának se az ura lenni, tehát evidens, hogy király se akart lenni. Mégis nem csak elfogadta a pozíciót, hanem a pozíció elfogadása közben elejtett egy olyasféle megjegyzést Tyrionnak, hogy "Szerinted miért tettem meg ezt a hosszú utat?". 

Ennek a mondatnak a létjogosultságára háromféle magyarázat is létezik.

Az első, hogy úgy kukába való atomhulladék a forgatókönyv, ahogy van, ennélfogva le lehet az egészet legyinteni egy olyan figyelmetlenségi, avagy logikai hibaként, minthogy Samwallnek Dickon hirtelen a bátyjaként lett emlegetve a készítők részéről, miközben a sorozat indulásakor még az öccse volt. Busásan adagolásra kerültek ehhez hasonló észszerűnek véletlenül se titulálható szépségek a 8. évadban, a 8. évadhoz fűződő nyilatkozatokban, - kezdve Daenerys gyorsasági szempontból pszichiátriai csodának minősülő, két epizódos megőrülésének a kibontásával -  én mégsem hajlanék ennek a "kényelmesebb" megoldásnak az esetre húzására. Túl egyszerű és fantáziátlan lenne a fennmaradó lehetőségek mellett.

A második magyarázat azzal áll összefüggésben, hogy Bran alapjaiban véve mennyire normális ember számára abszurd léptékű belátással szemléli maga körül a világot, amióta ő lett a Háromszemű Holló. Mint egy fiatal Albus Dumbledore, aki képtelen a gyerekeknek büntetőpontokat osztogatni, bármit is csinálnak. Bran nem mutat haragot, frusztrációt vagy bármilyen más, negatív érzelmet kvázi semmivel szemben se, ugyanis az életfilozófiája szerint minden rossz, minden kegyetlenség, minden aljas lépés, minden botlás hozzájárult ahhoz, hogy az események felvegyék azt az irányt, amit végül bejártak. Szerinte ezek elengedhetetlenek voltak a jó dolgok létrejöttéhez is, hogy mindenki azzá váljon, aki lett, hogy mindenki oda jusson, ahol a jelenben tartózkodik. Ergo értelmetlen ítélkezni ezek felett, küzdeni ellenük. Ennek a gondolatmenetnek a gyakorlati példáját is láthattuk a sorozatban, mivel abból se csinált ügyet a Stark fiú, hogy Jaime kilökte a torony ablakán, miután az első évadban meglátta, ahogy Cersei-jel élvezkedett, mert ha nem bénul le, akkor nem jut el a Falon túlra, nem tanul meg vargolni, nem lesz ő a Háromszemű Holló, a múlt megtekintésével nem jut ekkora tudáshoz az Éjkirályról, nem tudja meg az igazat Jon származásáról, stb. Az általam eddig felvázoltaknak a tudatában pedig fennakadás nélkül elképzelhető az is, hogy Bran ezzel a felfogással közelítette meg a királlyá jelölését is, más szóval arra a következtetésre jutott, azért ült ott a választás alatt a nagyurak körében, azért élte túl az Éjkirály Deres elleni támadását, mert neki az volt a sorsa, hogy királlyá váljon. Ha akarja, ha nem. Ezért született meg, ezért élte át valamennyi kalandos élményét a történet folyamán, hogy végül akkor ott legyen, és a most már Hat Királyság uraként beteljesítse a végzetét. Ugyanakkor, ha ez az elmélet lesz a legszimpatikusabbnak ítélve, az is von magával legalább annyi jogos aggodalmat, mintha a forgatókönyvíró következetlenség, azaz a szerencse tette volna Bran fejére a koronát.  Elvégre ez azt jelentené, hogy Bran puszta megdönthetetlen, masszív érdektelenséggel vált királlyá, ami valószínűvé teszi, hogy az uralkodási mentalitása is ebben gyökerezik majd; hagyni kell ölbe tett kézzel, minden menjen a maga útján, hiszen azért történik meg, mert meg kell történnie. Oka van, célja van, úgy kell lennie.

A harmadik, valamint szerintem legizgalmasabb és legsokkolóbb elmélet végeredményében azt jelenti, hogy tulajdonképpen Bran a Trónok harca legagyafúrtabb, legélelmesebb és legaljasabb játékosa; Kisujj, Cersei, Tywin... mind tanulhatnak tőle, ha lesz kegyes megengedni nekik. Ebben a felállásban Bran elszólása nem árral való sodródásra enged következtetni, hanem kőkemény tudatosságra. Arra, hogy Bran alaposan átvágott maga körül mindenkit a palánkon a nem vágyik hatalomra mesével. Hosszú-hosszú ideje dróton rángatta a komplett szereplőgárdát, miközben vegyesen hagyta a veszteségektől függetlenül megtörténni, és vegyesen saját kezűleg idézte elő azokat az eseményeket, amelyek lépésről-lépésre a trónhoz vezették. Kínlódtak, elhullottak, egymásnak estek, lelkileg darabokra tépődtek a környezetének a tagjai, ő pedig igyekezett nem elröhögni magát a székében azt látva, hogy a terv működik, és az ő malmára hajtják a vizet a kis bábjai. A kis bábjai, akik centiméterre pontosan azt az utat járják be, amire ő a háttérből felterelte őket.

Az elméletben rejlő realitáshoz elegendő akár csak a Jon származását érintő szálhoz való hozzáállását nézni; nem ő mondta el Jonnak, szóval nem lehet ráfogni, hogy annyira az igazság feltárása motiválta volna a fiút, a véget vetése annak, hogy a trónörökös testvére egy nemkívánatos betolakodónak, egy fattyúnak higgye magát a családjukban. Azt se lehet elmondani, hogy egy nagyobb jót akart előre mozdítani azáltal, hogy a jogos örökös kerüljön trónra, mivel nem tett az irányba se lépéseket, hogy Jon az információval járó előnyöket kamatoztassa. Nem mutatta jelét, Daenerys helyett ő Jont tartja érdemesebbnek az uralkodásra. Ellenben annak már jóval többször mutatta jelét, hogy ezt a tényt kavarási célra szándékozik hasznosítani. Először is, megosztotta a tudását Sammel, tudva, hogy ő majd hírvivőként úgyis szalad Jonhoz, hogy miután megtudja, Dany elégette az apját és a testvérét, meg akarja majd fúrni Dany trónigényét, nem akarja majd, hogy a férfi családtagjai gyilkosa legyen a királynő.

Másodszor pedig, annak az évad negyedik része után már többször hangot adtam a sorozat más felületeken történő kibeszélésekor, hogy Bran nyugtalanít, hogy egyelőre nem tudom mi célból, de direkt feszültséget kelt a szereplők között. Erre az álláspontra juttatott az a jelenet, amiben összegyűlt a fánál Sansa, Arya, Jon és Bran azt követően, hogy Jonban megfogalmazódott a gondolat, Dany-nek tett fogadalom ide vagy oda, a lányoknak csak el kell mondania, hogy ki ő valójában, egyenesnek kell lennie velük. Ugyanis, amikor Jon még láthatóan vívódott, és segítségkérően rápillantott, akkor Bran fennhangon megjegyezte a háttérből, hogy "te döntöd el, elmondod-e". Ezzel előidézve egy olyan patthelyzetet, amiben Jon egyértelműen az elmondás felé van terelve, ha nem akar balhét a húgaival. Mert ha ilyen előzmények után mégis a nemnél maradt volna, akkor a kis célzás miatt ott marad a bizalmatlanság tüskéje Sansában és Aryában. Az egyre növekvő, fojtogató gyanakvás, hogy Jon vajon mit titkolhat el előlük, hogy mennyire áll vajon az ő oldalukon, hogy nem érdemesebb-e ellenségként kezelni. Ha Bran nem akart volna éket verni a testvérei közé, akkor pontosan annyi dolga lett volna, hogy befogja a száját, és hagyja, Jon kelepcébe sétálás nélkül meghozza a döntést - azaz annak a megfigyelőnek a szerepében várja, hogy kialakuljanak a dolgok, mint aminek kiadta magát.

Végül Jon választása miatt közte és a lányok között nem rendült meg a bizalom, ám ezzel elintézésre került, hogy Jon és Daenerys között ez végbe menjen. Mivel a megjegyzésekor Brannek már tudnia kellett a beszélgetésről, ami Dany és Jon között zajlott, amiben a Sárkánykirálynő megeskette Jont, hogy senkinek se árulja el, Lyanna Stark és Rhaegar Targaryen a valódi szülei, mert akkor ellene fognak fordulni az emberek, és Jont akarják majd királynak.  Brannek arról is tudnia kellett, hogy Sansa milyen érzéseket táplál Dany irányába, hogy nem fogja megtartani a titkot, ezzel előidézve, hogy eljusson a hír Tyrionhoz, Varyshoz... megtörténjen az árulás Daenerys ellen. Daenerys bele legyen rugdosva abba a szerepbe, amiben fokozatosan érik az érzelmi csapások, elveszíti a szeretteit, míg nem mentálisan annyira összeomlik, hogy felégeti Királyvárat, és azzá az őrültté válik, akit muszáj megfékezni az emberek érdekében. Mondhatni felállított egy dominósort, aminek megbökte a legelső alkotóelemét, aztán nézte a műsor alakulását. Az elmélet hitelesítése kapcsán már csak az a kérdés, hogy vajon Bran magáénak tudhat-e egy olyan szintű taktikai érzéket, ami ennek a tervnek a lebonyolításhoz kell, és hogy Bran egyáltalán képes lenne-e ilyen kegyetlenségsorozatra a céljáért.

A taktikát nézve az egy igencsak beszédes tett, hogy ahhoz képest, a Hét Királyságban nem tudták, hogy ezt a Háromszemű Holló őrületet eszik-e vagy isszák, annyira idegen volt a számukra, Bran rövidesen elérte, hogy ne csak az Éjkirály elleni győzelem kulcsát, ha úgy tetszik, csaliját lássák benne, hanem az "én vagyok az emberiség egy személyben, a történelem élő kódexe, az összes ember emléke, így ha az emberiség ellen vonul az Éjkirály, engem kell megölnie" szónoklattal azt is szavatolta, hogy mindent megtegyenek a védelméért, hogy valamiféle grandiózus, megőrzésre váró értékké váljon azok előtt is, akik nem szeretik őt személyesen olyan mélységben, mint Aryáék. Szavatolta, hogy Deres ostromát mindenféleképpen túlélje. Ezenfelül pedig ebben a beszédben osztotta meg első kézből azokat a tényeket is a képességéről, amelyek az utolsó epizódban egy az egyben az ő királlyá koronázása melletti érvekké alakultak.

Mostanra kizárólag az maradt talonban, hogy Bran van-e egy olyan kaliberű állat, hogy mindezt sztoikus nyugalommal levezényelje azért, hogy elérje, amit akar. A válaszom az, hogy... előfordulhat. A Deresi csatát bemutató rész egyik legidétlenebb jeleneteként Theon öngyilkosságát tartják számon, amikor egy szál lándzsával belerohant az Éjkirályba, aki minő meglepetés, ezért végzett is vele. A szóban forgó tett előtt a tolószékében mindenféle idegességre utaló rezdülés nélkül ücsörgő Bran egy "jó ember vagy, Theon" kíséretében bocsájtotta a biztos halálba vezető útjára a Greyjoy-klán tagját, hogy utána mindenféle intimitást zavaró külső figyelő nélkül megtörténhessen közte és ellensége között a szembenállás. Ám az a helyzet, hogy Bran... megmenthette volna Theont. Annyit kellett volna tennie, hogy nem megdicséri a jellemfejlődését, hanem azt üvölti oda neki, hogy meneküljön, ha nem akar menni, akkor pedig megvargolja, hogy távozzon. Az Éjkirály nem fecsérelt volna arra energiát, hogy Theon után futkorásszon, és megpróbálja levadászni, hiszen az Éjkirályt csakis Bran megölése érdekelte. De ekkor Bran már látta, hogy Arya útnak indult a varsafához megmenteni őt, - a pengével, amit korábban pont Bran adott neki - és azt választotta, inkább feláldozza Theont, feltartva Theon megölésével az Éjkirályt, hogy Aryának biztosan legyen elég ideje odaérni hozzá, végezni az Éjkirállyal, és megmenteni az ő életét, minthogy megóvja Theont, és ezzel bekockáztassa, Arya esetleg csak akkor érjen oda a fához, mikor az Éjkirály már a megölése feletti diadalban fürdőzik a hullája felett állva.

Fapofával, hezitálás nélkül a saját élete féltését részesítette előnyben, és engedte, hogy Theon egy ennyire reménytelen csatába belerohanva meghaljon érte - ő, a mindenbe békésen belenyugvó, "öreg bölcs" figura. Miközben a Mások elleni hadműveletben az nem volt kulcsjelentőségű, hogy ő túlélje az ostromot,  ő csak a csali lett volna, aki leköti az Éjkirályt annyira, hogy meglephesse valamelyik harcos. A westerosi lakosok évszázadokig remekül elvoltak a tudat nélkül, hogy létezik Háromszemű Holló, nem befolyásolt volna az életükben semmit, ha ez a lény, akiről többségében nem is tudnak, meghalt. Főként azért, mert Bran nem volt olyan módon összekötve a többi emberrel, mint ahogy az Éjkirály a teremtményeivel, ha Bran meghal, attól ők életben maradtak volna.

Az előbbiekhez képest elhanyagolhatóbb, mégis egy megemlítésre érdemes szempont, hogy azok a testvérei, akik Bran Hollóvá válása után éltek, azok életben is maradtak, sőt, egész jól megúszták a történteket. Sansa Észak királynője lett, megkapta azt, amiért évadok óta harcolt, azaz Észak függetlenségét, megkapta a hozzá dukáló rangot is. Arya annak a kívülálló kalandornak a szerepében fedezhette fel a világot, amire mindig is vágyott, messze elkerülve a kicicomázva parádézó nemes hölgy rabigáját. Jon meg oda került, ahol élete legboldogabb időszakát töltötte; az Éjjeli őrség és a Szabad nép kötelékébe... Mennyi esély volt rá, hogy minden Stark megkapja a happy endjét valamilyen szinten? Persze abban a megközelítésben, hogy ez nem a forgatókönyvírói, Stark oltalmazó befolyás eredménye. Ha Bran taktikai alapon érte el a pozícióját, akkor bizonyára arra odafigyelt, hogy a családját "kárpótolja" érte később, amiért az eszközeiként használta őket a törekvései során.

A regények közül ugyan csak az elsőt olvastam, de a sorozat évadai közül akadt, amelyikre többször is sort kerítettem, és az kétségtelen, hogy Brant sosem tartottam a kedvenceim között számon, de az igazat megvallva... azt se jelenteném ki, hogy túlságosan érdekelt, mi van vele éppen, milyen megpróbáltatásokat kell kiállnia. Ellenben, hogyha végig ez az áldozatot nem ismerő stratégiai zseni rejtőzött a srácban, akkor már jóval inkább olyan személyiség, akinek a kedveltjeim között lenne a helye. Mindenki máshogy tekintene Branre ezek után... viszont én azon kevesek közé tartoznék, akikre ez pozitív értelemben igaz. Indíték alatt nem kell valami óriási volumenűre gondolni, a Háromszemű Hollós szál bejötte után alaposan megváltozott az a Bran, akit történetének ebbe a szakaszába érkezése előtt megismertek a rajongók, könnyen lehet, hogy a Háromszemű Holló hatalma a fejébe szállt, és úgy gondolta, többre hivatott Hollóként az elődjénél, ahhoz hasonló nagy tettekre termett hős képébe ringatta magát, mint Daenerys. Azonban azt se szabad elfelejteni, hogy Westeros lakóinak várható sorára nézve ennek az elméletnek a helyessége se túl biztató. Ha Bran tényleg egy ilyen ember, akkor az egyik legrosszabb választásként vált a vezérükké.

Szerintetek melyik változat juttatta Brant a csúcsra? A szerencse, az érdektelenség vagy a stratégia?

A rászánt sorok mennyiségéből evidens, hogy nekem az utolsó lehetőség tetszene a legjobban, de mivel már véget ért a sorozat, és nem lett állás foglalva ebben a vonatkozásban az illetékesek részéről, ezért a legvalószínűbb történet kizárásos alapon a legjobban előadott lehet.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Frankenweenie - Ebcsont beforr

Helló-helló! Eljött az ideje, hogy újfent szaporítsam a bloghoz tartozó filmes rovat bejegyzésszámát, méghozzá egy olyan történet - nem fogok kertelni; mikroszkopikus elfogulatlanságot is nehézkesen tartalmazó - értékelésével, ami már igazán megérdemelt egy rendes, szegről-végről átrágós elemzést. ^^ A stop motion technika már akkor megmozgatta a fantáziámat, mikor csak utánaolvastam annak, hogy ez a fogalom mit takar, hogyan készül egy ilyen film, miután pedig elkezdtem sorban megnézegetni ilyen alkotásokat, akkor bizonyosságot nyert, hogy gyakorlati síkon is felettébb kedvemre valóak, harmonikusan beleillenek a kis világomba, pláne, hogyha Tim Burton szervesen részt vállal a vászonra kerülésükben. Így az ezután elkövetkezőkben a rivaldafény a kategóriában megismert legnagyobb kedvencemre, a Frankenweenie - Ebcsont beforr c. filmre fog irányulni, melyben az ifjú Victor Frankenstein nem hajlandó belenyugodni kiskutyája, Sparky elvesztésébe, helyette a fizika órán tanultakat továbbgondolva feltámasztja. Lehet,  morbid az agyam huzalozása, de ez a sztori már a negyedik a sorban, ami alátámasztja, valami ellenállhatatlanul vonz abban a gondolatban, hogy a szeretet legyőzheti a halált. :D
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-03-30 16:49:48maj, s

Ha nem lenne a földhözragadt realitáshoz -  amit nevezzük ez esetben józan észnek -  mérten elrugaszkodottan arrogáns gondolatmenet, akkor merész lennék, és itt és most világgá kürtölném; ezt a filmet nekem készítették, az én ízlésemre, igényeimre szabták. Majdhogynem mindent imádtam benne, és akár el is vehetném a majdhogynem szót a mondat elejéről, mivel azt a kevés dolgot se ollóztatnám ki belőle semmi szín alatt, amiért valamivel kisebb intenzitással rajongtam, mint a társaiért. Nem vérengzős, brutális fajtából, ám a Frankenweenie atmoszférája hamisíthatatlan horror a javából, sőt, a fekete-fehér mivolta miatt pont a régi, klasszikus horror filmeket idézi a hangulata, amelyeket  a viktoriánus rémregényekből  adaptáltak, valamint bőven reflektál a japán kaidzsukra is, a főhőse egy különc, logikai beállítottságú zseni-palánta, telve van tudománnyal és társadalomkritikával, az ostoba emberek nyers, kendőzetlen leminősítésével, miközben egy vérbeli, szívet dobogtató, imádni való kutyás film köntösébe van bujtatva az egész. Tény, hogy szeretem újranézni a kedvenceimet, viszont ez az eddigi statisztika alapján feltehetően havi rendszerességgel műsoron lesz.

Meglepően színes palettája került felvonultatásra ebben a 87 percben a vaskos, vitathatatlanul említésre méltó súllyal és mélységgel bíró témáknak, - elsősorban ezért is tetszik jobban, mint az eredeti Frankenweenie rövidfilm, amelyből ezt a verziót adaptálták -  tehát aki azzal az indíttatással ül neki, hogy ez csak egy némileg morbid kivitelű kis gyerekmese lesz, Sparky esete pedig a Kedvencek temetője sztori megváltozott háziállatainak egy animációs újragondolásának megtestesítője, az duplán csalódni fog. Illetve előre elhatárolja az elméjét egy kimagasló élmény megélésétől. Az Ebcsont beforr a ritka kivételek egyikeként, nem pusztán díszként viseli a 12-es karikát, nem véletlenül az ezt a korosztályt túllépett közönséget célozza meg; a megértéséhez, a felvetett témáknak a megfelelő alaposságú átlátásához kell értelmi és érzelmi érettség is. (Annak a megtárgyalására persze alkalmasabb lenne egy másik bejegyzés, hogy pontosan mennyire idealista és optimista elképzelés a készítők részéről, hogy ez a legtöbb embernél ezt a számhatárt átlépve már adott egyes filmhez kapcsolódó hozzászólásokat elnézve. ) Visszakanyarodva az "újraéledő halott egy förtelmes szörnyeteg" klisé pedzegetéséhez, Sparky ennél nem is állhatna távolabb, ez a mentalitás mégis rányomta a bélyeget a történetére, ez teremtette meg a cselekmény fő problémahelyzetét.

Az emberiség ismeretlennel szembeni nonszensz és ostoba félelmének az egyik iskolapéldája a feltámasztás-kérdés, és mint ahogy magának Victor apjának a megjegyzésén keresztül közlésre került a film egy szakaszában, nem tudnak felhozni egy épkézláb érvet, hogy ez miért lenne rossz, a gonosztól való, még észszerű tálalás nélkül se tudják konkrétan kiköhögni, hogy mi bajuk van a dologgal, csak egy fura késztetésnek behódolva kapálóznak ellene, megrettennek tőle, elutasítja az agyuk. Olyasféle, ne keress rációt, mert... CSAK, így van és kész módon - és hülye vagy, ha te nem így látod, felfedezed ebben a hozzáállásban az abszurditást. Van egy olyan elméletem, hogy ez egy vallásilag elavult berögződésben gyökerezhet, "a halál után a lélek elhagyja a testet, és a mennybe vagy a pokolba távozik, szóval, ha a test újra feléled, akkor a lélek nem lehet benne". Nekem egyébként az a felfogásom, hogy ami önmagunkká tesz minket, amire misztikusabb szavakkal lélekként hivatkoznak, az valahol az agyunkban van, ennélfogva, ha az agyunk újraindul, akkor ez a funkció is visszakapcsolódik. De ennyi erővel, ha teológiai szempontból vizsgáljuk a helyzetet, akkor is meg lehet közelíteni úgy, hogy a feltámasztási folyamattal párhuzamosan a lélek is visszatér eredeti, sértetlen formájában a testbe a nyughelyéről - ahol evidens, nincs keresnivalója, ha a "hordozója" él. Mindenesetre noha nekem ezzel a nyilván elrugaszkodottan nyitott elképzelésmódommal elsőre fura is volt, hogy mire föl kell a visszatért Sparky-t rejtegetnie Victornak, rövidesen beigazolódáshegyek tűntek fel, alátámasztva Victor azon feltételezését, hogy az emberek egyszerűen nem értenék ezt.

Pláne a Frankenweenie-nek otthont adó, lúdbőröztetően primitív, ugyanakkor futószalagon legyártottan takaros, rendezett és tökéletes kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, és ami meglepő, hogy egyáltalán irányítószámmal rendelkezik. New Hollandban valamennyi paraméter adott ahhoz, hogy egy young adult történet esetében rövidesen feltűnjenek a szexi vámpírok, a valóságban, valamint egy Tim Burton alkotásban viszont ilyenről szó sincs, helyette a lakosok tűzzel és vassal  üldözik, ami szokatlan, vagy ami csak minimálisan is eltér tőlük, változást próbálna vinni a kis életükbe. A közmentalitás és a vizuális megjelenítés is erősen, már-már megkerülhetetlenül hajaz a rendező talán leghíresebb művére, az 1990-es Ollókezű Edwardra, hiszen az egyforma házak és az egyformára nyírt előkert tengeréből, a roppant mű hatást sugárzó, sík utca végén megdöbbentő véletlenszerűséggel emelkedik ki a semmiből egy domb, és láthatóan az agysejtek is csak egy céllal érkeznek ide; meghalni. Mindezekből pedig következik, több fronton is nehéz menetnek néz elébe, aki itt felül akar emelkedni bármilyen szinten a középszerűségen / nem tudatosan, de megteszi ezt. Többek között ez vezetett a film dinamikáját beindító eseményhez; Sparky halálához is...

Annak már fentebb hangot adtam, hogy nagyon kedveltem Victor karakterét. Az eszén kívül már csak azért is, mert miután a társadalom elég nehézkesen akar leszakadni arról a tévképzetről, hogy aki introvertált az túlérzékeny, önbizalom hiányos, össz-vissz minden téren bizonytalan és az érzelmei uralkodnak rajta, a többiek pátyolgatására szoruló, nagyvilágban életképtelen létforma, rettentően nagy pozitívum volt erre ellenpéldát látni. Sparky hiánya egy érzelmi űr, egy érzelmi krízis volt a főhősnek, azonban Victor reakciója erre már logikai beállítottságú egyénre vallott; ahogy felcsillant a remény, az eb visszatérhet, Victor rögtön problémamegoldó-üzemmódba kapcsolt. Más szóval a válsághelyzet áthidalására nem az érzelmi módszert, a gyászt, a bánat kiadását, az elengedést választotta, hanem a válsághelyzet okának az eltüntetését; a kutyája halott állapota egy elhárításra váró hiba volt az életében, tehát az elhárításhoz mi előbb hozzá is fogott, a részleteket precízen megtervezve haladt a kivitelezés útján. Ebből az eddig elmondottakon kívül az is kivirágzik, hogy Victor egy egyedi gondolkozásmódú fiú, aki nagyképűnek egyáltalán nem mondható, de határozottan tudja, mit akar, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy azt megvalósítsa. Biztos a dolgaiban - ez a biztosság adja a karakter alapvetően higgadt természetét is. Szóval annak, hogy Victornak nincsenek barátai Sparky-n kívül, egyáltalán nem az az oka, hogy cukorból van a srác. A hobbijai egy az egyben nagy kreativitást igénylő magányos cselekvések, és ő így jól érzi magát, nem akar kényszeresen olyan lenni, hogy befogadják a többiek és a társaság sziporkázó lelke legyen.

Ezt az apja akarja rátukmálni abból az "én csak a legjobbat akarom neked" szándékból kiindulva, aminek hatására nem szeretné, a fia "felnőttként fura legyen" emiatt az elzárkózó természet miatt. Nem szeretné, ebből később gondjai legyenek. Azt már évtizedekkel ezelőtt lelőtte Jim Morrison, hogy "A legtöbb ember olyannak szeret téged, amilyennek akar, hogy legyél", így az apja és Victor viszonyának nincs meglepetés értéke, pusztán igazolást ad valaminek, ami szintén egy kifejtésre érdemes aspektusa az Ebcsont beforrnak. Az egyéniségre egy kórságként tekint a világ, amit pusztítani kell, ebből kifolyólag pedig az se megy sokra, aki ki van békülve a különbözőségével, ha házon belül, a közvetlen környezetében lépten-nyomon azt erőszakolják a fejére, hogy álljon be a sakktábla egyforma gyalogai közé, jobb lesz így alapon. Azáltal pedig, hogy Victort az apja egy olyan ultimátum elé állította, hogy kizárólag akkor indulhat az iskolai tudományos versenyen, ha mellette belekezd valamilyen sportba is, nem csak a saját és a fentről kiszabott képre formálva a személyiségét, okozott kárt a fiának, hanem más  értelemben is; így jött létre az a szituáció, amiben Sparky kiszaladhatott az úttestre. Tehát akár úgy is lehet tekinteni a történetre, hogy akik Sparky visszatérésében kivetnivalót találtak, azok saját maguk generálták ennek a végbemenetelét azáltal, hogy Victor nem volt nekik úgy jó, amilyen volt. Önmaguk teremtették meg azokat a történéseket, amiket később Victor és Sparky ellen fordíthattak, amikkel igazolhatták az előítéleteiket... "hát, igen, nem meglepő, mindig is fura kölyök volt".

Az előítéletek erőltetett, mondvacsinált igazolásának egy másik kieszközölése volt az a 20. századi boszorkányüldözés, amelyet a film karakterügyben másik fénypontját jelentő, Mr. Rzykruski ellen indítottak, aki a városban érkező új fizika tanár képében Victor kezébe adta azt a gondolatcsírát, amit kikeltetve Sparky-t visszahozta az élők sorába. Mr. Rzykruski figurája a legelső benyomásra igencsak félelmetes, emberutáló, mogorva jelenségnek tűnhet, ám amint az első óráján elkezd magyarázni a villámcsapásról, majd bővebben az elektromosságról, fénysebességgel kiütközik, hogy egy igazán tehetséges és jó tanár. Aki nem arra hivatott, hogy bemagoltassa a tananyagot a diákjaival, úgynevezett humanoid adattárakat gyártva, hanem helyette arra törekszik, hogy megértsék az anyagot, gondolkozásra tanítja őket, arra, hogy kinyíljon az elméjük a világra, és képesek legyenek a szokásostól eltérőben, nagyban, újszerűben, összefoglalva áttörések elérésre alkalmasan gondolkozni. A tudást, a tudásra való fogékonyságot értékeli, nem azt nyomatékosítja, hogy ha valakinek valami nehézkesebben megy, nem sikerül elsőre, akkor "hülye vagy, fiam, hagyd a francba", hanem próbálkozásokra ösztönöz, kitartásra. Nem túlzok, ha azt mondom, Mr. Rzykruski az a tanár, akire minden magát fikarcnyit is értelmesnek valló diák vágyik. Ezen felül a stílusa is valami eszmétlen a fickónak! Könyörtelenül nyers, azzal szemben, aki ostoba, és feltett szándéka zavartalanul fürdőzni is ebben az ostobaságban. Nincs hozzájuk türelme, minimálisan se veszi arra a fáradtságot, hogy kímélgesse a fájdalmasan egyszerű, ám annál masszívabb öntudatukat.

Nagyon jót vigyorogtam, mikor a speciális szülői értekezleten odaállt a sok marha elé, és a képükbe dörgölte, hogy a probléma nem benne és az oktatási módszereiben van, a kérdésekben, amiket felvetet a gyerekekkel, hanem a rémesen buta szülőkkel, akik ezzel nem tudnak mit kezdeni, akik partra vetett halként állnak azelőtt, hogy a gyerek fogékony az új dolgokra, kíváncsi és érdekli a világ meg a tudomány. Mivel Mr. Rzykruski rövidesen kényelmetlenül hatott a közösségi egora, evidens ki kellett kiáltani fő gonosszá, minden rossznak a felelősévé, ami a gyerekeket érte a megérkezése után - mint ahogy általában a középszerű elmék teszik a nagy elmékkel. Ezzel indult útjára az a gondolatfonál, ami az egyik legnagyobb kedvencem a Frankenweenie-ben, aminek az alkotóelemei nagyon-nagyon örültem, hogy kimondásra kerültek végre valahol, ugyanis szerfelett aktuálisak. Ez nem más, minthogy a tudomány, a fejlődés alapvetően nem jó vagy rossz, lehet erre is használni és arra is, ez csakis az emberek felelőssége, valamint az, hogy az emberek a tudomány termékeit, amelyek megkönnyítik az életüket, előbb-utóbb megszeretik, ám a tudomány által felvetett kérdésektől, a bevett dogmák megkérdőjelezésétől már hisztériát kapnak. Victor a feltámasztásos trükköt azért alkalmazta, hogy újra együtt legyen a barátjával, nem is okozott vele kárt, a többi gyerek fel akart vágni vele, a vonzatait pedig... nem spoilerezem le. A lényeg, hogy nem maga a kísérlet a gonosz és a romboló, mint ahogy nem is az internetet, a kütyüket és a közösségi oldalakat kell hibáztatni azért, ha az emberek eltávolodnak egymástól, értelmetlenül foglalkoznak ezekkel a nap 20 órájában, hanem azokat a pirinyó agyú idiótákat, akik nem tudják normálisan, ésszel használni ezen eszközeit a modern világnak. Így még egy utolsó, konkrét példával nem is az Instagram, a Facebook és a Twitter rontja a fiatalok önképét, önértékelését, hanem azok a bunkó felhasználók, akik azzal élik ki a frusztrációjukat, ha másokat degradálnak. Csak könnyebb egy tudományágat vagy egy oldalt hibáztatni, mint beismerni, hogy a hiba, ami böki a népek szemét, saját magukban keresendő...

Annak ellenére, hogy körülötte forog a cselekmény, Sparky-ról még nem ejtettem megfelelő bőséggel szót; imádni való ez a kis bullterrier, magában hordozza mindazokat a tulajdonságokat, amiket az állattartók szeretnek a kis kedvencükben, egyértelműen helyet kapott a kedvenc kutyakaraktereim között.  A kapcsolata Victorral nagyon szívet melengető, fellenget egy termetes középső ujjat azoknak az orra előtt, akik szerint egy kutya és egy ember között nem jöhet létre valódi barátság. Megmosolyogtatóak voltak azok a pillanatok, amikben Sparky-nak is meg kellett birkóznia az új helyzettel, hogy az evéssel nem jut energiához, csak ha Victor feltölti, hogy ha csóválja a farkát, akkor az összevarrása miatt előfordulhat, hogy leesik... Szerintem az egy kifejezetten jó és reális momentuma volt a filmnek, amikor Sparky megijedt, mikor meglátta a tükörképét, és összezavarodott, egy olyan "élményt", mint a halálból való visszatérés, egy ember se hinném, hogy teljesen helyén tudna kezelni, nemhogy egy kutyakölyök. Aki ugyanaz a kedves és barátságos négylábú, mint a baleset előtt, pusztán nem érti a változások mibenlétét. Sparky szála rendkívül megindítóan került kezelésre, nem vagyok elérzékenyülős típus, ezt tudjátok rólam, de ezen a filmen többször is sírtam bizonyos kulcsjeleneteknél még azután is, hogy újranézésként láttam őket, tökéletesen tisztában voltam vele, mi fog következni. 

A mellékszereplők közül túlzás lenne kijelenteni, hogy túl sok személyt megkedveltem, Edgar speciel egy abszolút visszataszító karakter volt a bensőjét és a külsőjét tekintve is, mint ahogy Cynthia, a meredt tekintetű, macskás lány és Nasso is. Toshiaki viszont eléggé rokonszenves volt attól függetlenül is, hogy  róla fenntartások nélkül elképzelhető,  felnőttként az a fajta rémtudós lesz, aki nem ismer megálljt parancsoló táblákat, amelyek közé és a megkérdőjelezhető céljai közé állhatnának. Ő és Victor intellektusban egy súlycsoportban mozognak, ám Toshiaki logikája és munkamorálja, ha úgy tetszik, kíméletlenebbül célratörő. A fiúba bőven szorult arrogancia, felsőbbrendűnek tartja magát a legfeljebb másodhegedűs segítőként hasznosítható osztálytársaihoz képest a képességei miatt, és ezt nem is szándékozik véka alá rejteni, szeret irányítani és tele van versengési hajlammal. Az köztudott, hogy az antihősök a gyengéim, de ezen a címkén túlmutatóan is felmutathat Toshiaki jó pár olyan tulajdonságot, amit szimpatikusnak szoktam kiértékelni. Elsáról Victorhoz hasonlóan ordít, hogy meghaladja a New Holland által megütött szintet, hogy különb az átlagnál, megvan a maga nem túl hízelgő véleménye arról, ahogy forog az élet a bevett kerékvágásban, kezdve azzal, hogy a nagybátyja a városi napi műsor keretein belül egy égő gyertyákkal készült szalmakalapot akar a fejére húzni... de ő nem száll annyira nyíltan szembe az árral, mint Victor. Többnyire inkább csendben szenved az ártól.

Tovább növelték a filmmel szembeni szeretetemet a kis extrák, ezek közé tartozik, hogy a New Holland kisállattemetőben egy teknősnek készített sírkövön a "Shelley" név állt, amely utalás az eredeti Frankenstein történetre, valamint az írónőjére, Mary Shelley-re. Illetőleg az is, hogy Victor osztálytársaival további utalásokat tettek a Frankensteinre és más, klasszikus horror történetekre. Elsa vezetékneve példának okáért  ugyanúgy Van Helsing, mint a Drakula művekből ismeretes vámpírvadásznak, Abraham Van Helsingnek. Edgar a gyerekkori megfelelője annak a púpos segédnek, aki később, ha jól rémlik, pont Victor kísérleteinél fog asszisztálni a történet egy változatában. Nasso pedig kísértetiesen emlékeztet megjelenésével Frankenstein teremtményének a klasszikus ábrázolására, felnőttként sanszos, hogy ő lesz az, az ember, akit Victor a kísérletével visszahoz a halálból. Erős a gyanúm, hogy Cynthia is behelyettesíthető valamelyik horrorba ezzel a gondolatmenettel, de arra sajna  nem emlékszem, hozzá hasonló karakterrel hol találkoztam. Szerintem egy kirobbanóan kreatív ötlet volt ezekkel az utalásokkal tovább színesíteni a filmet; szüntelenül rá lehet bukkanni valamilyen érdekességre, ami még élvezetesebbé teszi a nézését.

A stop motion technika kiaknázása is fergetegesen került véghezvitelre, nem egyszer alig akartam elhinni, hogy a helyszínek makettek, a karakterek pedig ügyesen mozgatott bábok, akiknek a gesztusait, rezzenéseit számítógépes utómunkával tökéletesítették. Nehéz elképzelni, mekkora munka lehetett az összes jelenet képernyőre vitelében, de maximálisan megérte, maximálisan lenyűgözött, és nagyon sajnálom, hogy a rendezőnek nincsen sokkal több stop motion projektje.  A figurák a tágra nyílt szemeikkel és pontnyi szembogarakkal hozzák a tipikus Tim Burton stílust, összetéveszthetetlenül utalnak a megalkotójukra, és számomra nem fura, hanem sokkal inkább jóleső rájuk nézni. Ami pedig nagyon érdekes, hogy a tekintetük ellenére pontosan érzékeltetésre kerültek a mimikabeli változások, amelyik karakter nem bamba a szerepe szerint, az nem tűnt annak a megjelenése szerint sem.

Innentől csakis önismétlésekbe fogok bocsátkozni, de a szememben túlzás, levegőbe beszélés nélkül elsőrangú alkotás ez a film, igényes a képi világ, remek és összetett mondanivalóval rendelkezik, megfelelően kibontottak és egyediek a karakterei, a cselekmény pedig végig izgalmas és érdekes marad. ^^ A megismeréséért ezer hála egy másik blogger posztjának, aki megemlítette tavaly a halloweeni filmajánlójában, illetve a snitt Tim Burtonös alkotói kitüntetésének - aminek a megszerzéséért végrehajtott filmmaraton a Frankenweenie-n kívül is rengeteg csodálatos történettel hozott össze.

                                      A  J  Á  N  L  O  M  !

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01