Hosszú éveket felölelő előzményekre tekint vissza ennek a filmnek a megszületése, számtalan alkalommal volt róla szó, hogy lesz egy ilyen projekt, hogy a szárnyaik alá is vennék bizonyos emberek, de sokáig nem libbent túl a téma a beszéden, és határozottan örülök, hogy nem vontak magukkal eredményeket ezek a tervezések. Határozottan örülök, hogy nem csinálták meg hamarabb a filmet, így ennek a csapatnak a kezei közé kerülhetett. Amellett, hogy remekül elkapták a tipikus, Mötley Crüe hangulatot, sikerült a banda munkájában lévő megfoghatatlan energiát - én egy javíthatatlanul egy helyben ülős típus vagyok, a Mötley Crüe számok mégis megérintenek bennem valamit, ami táncra, ugrálásra ösztönöz, koncert atmoszférát teremt - a filmre is átruházni, egyértelműen kiütközött az is, a résztvevők mennyire igyekeztek, mennyire szerették ezt a projektet. És talán meg se gondolná elsőre az ember, mennyit nyom a latba pozitív értelemben, ha átjön a filmesek lelkesedése, hogy nem csak afféle rutinmelóként fogták fel, amit a kiszabott határidőre letudnak, aztán már lapoznak is, talán már ezelőtt is máshol járnak a gondolataik, hanem tényleg élvezték a foglalkozást vele. Tényleg... beletettek valamit magukból - bármennyire elcsépelten és nyálasan hangzik is ez.
A The Dirt alkalmanként eltér a valóságtól, a filmből történő kiszólásokkal, mintegy fricskaként ezt maguk a film résztvevői is közlik; "Ja, igaz történeten ALAPUL, de nem dokumentumfilm, megesnek ferdítések, például ez meg ez sem így volt. Na és?". Ezeket a momentumokat első nézésre idétlennek találtam - igen, megnéztem kétszer is - , de másodszorra már tetszett, a mentalitás, amit sugároz annyira... Mötley Crüe-s, annyira... tipikus, hogy nem tudtam nem vigyorral nyugtázni. Viszont az ebbe a körbe tartozó, bagatell apróságoktól eltekintve korrektül végigköveti a Mötley Crüe történetét a film, egészen a gyerek Nikki Sixxtől kezdve, aki elhatározza, hogy rocksztár lesz, a banda megalakulásán át haladva, az első sikereken keresztül tovább billenve a 100%-os befutáshoz, az ezt követő lecsúszáson, azokon az állomásokon, mikor a maga módján mindenki romba döntötte az életét, a belső konfliktusokon, kifutva ahhoz a ponthoz, mikor összeszedik magukat, visszatérnek a csúcsra, és még évtizedekig ott is maradnak.
A tálalást nagyon tetszetősnek találtam, eleve úgy kezdik a beharangozást, hogy ők nem egy egyszerű együttes voltak, hanem egy banda, egy bandányi idióta. Kellő öniróniával kezelik az egykori Mötley Crüe tagok önmagukat, mindazt, amit véghez vittek, nem szépítenek, tisztában vannak vele, hogy közelről sem voltak szentek, mennyire el voltak szállva egy időben, hogy ez nem egy hosszútávon járható út, és szerencse, végül nem estek össze ezen az úton valahol középen. Megosztott motivációkkal indultak, Nikki konkrét és nagy tervekkel vágott bele a banda alapításba, ő egy komplett évtizedet, komplett zenei trendidőszakot akart gyökerestől megváltoztatni. Mick ki akart törni, komoly eredményeket akart elérni, nem csak bukdácsolással és próbálkozgatással tölteni az életét. Tommy afféle, "rock, banda, de buli, oké!", laza lelkesedéssel ugrott fejest a dologba. Vince... Vince meg egy erőteljes ímmel-ámmal, egye fene alapon társult be. A féktelen, az öregember a kölyök dobos és a feldolgozás banda énekese; egyikükről se feltételezték volna, hogy ilyen magasra törnek, hogy később bandák százait fogják inspirálni. Egyikük se indult túl jó esélyekkel, menet közben is rengeteg akadály ékelődött az életükbe... mégis megcsinálták. Ami hihetetlen, de ami alá is támasztódik azzal, amit Nikki a film megjelenése előtt egy interjúban mondott. Mégpedig, hogy sokan csak az életvitelt látták velük kapcsolatban, a drogokat, a csajokat, az őrültségeket, féktelen bulikat, autóbaleseteket, de a zene bírt a valódi fontossággal ezek közül. Ha néha ők se vették ezt észre. Mert, ha nem kapaszkodtak volna ebbe foggal-körömmel, ha nem kötődtek volna ehhez elemi erővel... akkor nem is maradtak volna hullámvölgyek után végtére is felül. Ők mondhatni erre születtek.
A The Dirt nem finomkodik a fájó igazság feltárásában, bő kézzel mutat be a Mötley Crüe hihetetlen ökörségeiből, speciel megjelenik az Ozzy Osbourne-nal és a hangyákkal való kis sztorijuk is - hogy a kirívóbbakat említsem. A megszámlálhatatlan felszedett csaj és a hozzájuk kötődő kalandok is kendőzetlenül bemutatásra kerülnek, viszont megvan az egyensúly. Nem tolódik el a történet aránytalanul ebbe az irányba. Nem csak kokaincsíkokat, összetört hotelszobákat, részeg randalírozásokat és melleket kap az arcába a néző. Ugyanennyi rész foglalkozik a zene körüli munkával, hogyan rakták össze a dalokat, alakították ki az imidzsüket, a jelmezüket, a karrierjük jelentős állomásaival, - mint a dalaik jogainak megszerzése - a közös pillanataikkal, a családdá válásukkal, azzal, hogyan küzdötték le azokat a bukkanókat az életükben, amiket saját maguknak generáltak vagy rajtuk felül álló tényezők okoztak. Ezeknek és a valamivel fentebb körvonalazott nyilatkozatnak a fényében rendesen megütköztem a kritikákon, amiket olvastam a The Dirtről. Hiszen konkrétan egyet se találtam, ami nem csak azon lovagolt volna, hogy "ez a csodás, hamisítatlan rock "n" roll életforma, amire mindenki vágyik, aki zenélni kezd", hogy "milyen jó, hogy ennyi meztelenséget bevállalt a Netflix, végre egy rockos film, amit nem heréltek ki", vagy hogy "igen, ez a jól visszaadott Mötley Crüe cirkusz, mindent felszívtak vagy megfektettek, amit csak találtak". Komolyan ennyire sekélyesek és értetlenek az emberek? Komolyan csak ez számít, nem pedig mondjuk az, hogy ez a négy csávó feltámasztott egy akkoriban már majdnem kihalt zsánert a rockon belül? Ha nem beszélt volna külön interjúban arról is Nikki, hogy nem azt akarja, hogy egy kölyök ránézzen, és azt mondja "Nikki lőtte magát, de menő, csináljuk mi is!", hanem azt, hogy "Nikki lőtte magát, meghalt, és azóta is azon igyekszik, hogy rendbe hozza, amit eközben lerombolt maga körül", akkor is egyértelműen le lehetne venni a film üzenetét. Ami abból áll, hogy igen, lehet ez csinálni, és baromira lehet élvezni is, ameddig át nem lépi azt a határt az ember, ahonnan már nem olyan nagy buli feltápászkodni, - már, ha sikerül - ahonnan utána is rengeteget kell teperni azért, hogy visszaálljon a rend, épp ezért NE kövessék benne őket. Mert ugyanolyan szintű áttöréseket elérve lehet normálisan is csinálni, tisztán, ami ezerszer jobb érzés is, másféle sikerélményt ad. Mert nem éri meg ez a mélységű hedonizmus, rengeteg olyan dolgot eredményez, amit egész életében bán az ember, miközben azt kívánja, bár visszacsinálhatná.
Az előzetest látva először bőven mozgolódtak bennem kétségek, egyúttal leszögeztem magamban, nem úgy fogok nekiülni a nézésnek, hogy ez lesz a kedvenc filmem. Azt rögtön levettem, hogy az a hamisítatlan dilifaktor stimmelni fog, ami a Mötley Crüe-t jellemezte a tombolós korszakában, amiről innen-onnan én is bőven összecsipegettem az információkat annak ellenére, hogy a film alapjául szolgáló könyvüket nem volt alkalmam elolvasni. (Ide beékelnék egy perc felháborodási kitérőt, ugyanis abszolút nem értem, hogyhogy nem fordult meg egy kiadóban se, hogy a film érkezésének a tiszteletére, a belőle adódó, Mötley Crüe felé irányuló megnövekedett figyelmet meglovagolva újranyomja az azonos című kötetet. Pedig biztos nyereség lett volna, a Bohém rapszódia film hatására az új Queen könyvből is már a hivatalos megjelenés előtt, pusztán az előrendelésekkel elfogyott az első nyomásnyi adag.) Viszont a színészektől tartottam, hogyha a többiek arcszerkezetében jelen lévő, pusztán nagyon-nagyon felületes egyezésektől el is tekintek, a mindenki által gyűlölt Ramsay Bolton megformálásából ismert Iwan Rheont még csak véletlenül se keverném össze megjelenésre Mick Marsszal. Se a fiatallal, se a mostanival. Talán az ő kiválasztását tudtam a legkevésbé hová tenni. Meg persze az ilyen eseteknél mindig ott van a lecsaphatatlan, "hisztis rajongó" belső hang, ami árnyékot vethet a jóhiszeműségre. Ami, ahogy a könyvadaptációknál azt kívánja a filmesektől, hogy az ő lelki szemei előtt megelevenedett ember kiköpött mását hajtsák fel a szerepre a való világban, addig a bandás filmeknél meg lehetőleg a valóságos zenészek huszonéves verziójával dolgozzanak. Elvégre egyik se egy kivitelezhetetlen elvárás.
Mindenesetre amint elkezdtem nézni a filmet, a színészekkel szembeni összes elő félelmem megsemmisült. Mindnyájuktól elég volt pusztán egy jelenet, hogy megértsem, miért éppen őket választották ki. Nem tudom, mekkora szerepe lehet ebben annak, hogy mind a négyen sok időt töltöttek azzal a bandataggal, akinek a szerepét megkapták, hogy egész jól össze is barátkoztak, de... valami félelmetesen jól visszaadták a személyiségüket. A gesztusaik, a mozdulataik, kifogástalanul visszaadták azt, amit a klipekben és az interjúkban láttam. Leesett az állam.
A legeslegjobban talán a Tommy Lee-t alakító Machine Gun Kelly-t tudnám kiemelni a mezőnyből, neki adóznék a legnagyobb elismeréssel, ugyanis kiköpött mása volt az igazi dobosnak. Kvázi állandóan röhögtem, amikor felbukkant, fergeteges volt, ahogyan előadta magát... a túl izgága, túl lelkes, állandóan halálosan szerelmes, anyu-apu kedvence kis mitugrászt, aki sokszor annyira idióta és kínos szituációkat teremtet maga körül, hogy nem lehetett eldönteni, a fejemet fogjam vagy a szánalomtól grimaszoljak. Vagy örüljek, hogy nem vagyok én ennyire reménytelen balfék. Amikor arról merengett, hogy ő egy hamisítatlanul romantikus lélek, akinek az élet csak a szerelem és a "nagy ő" megtalálása körül forog, és minden aktuális barátnőjére rávágta, hogy "igen, ő lesz az igazi, tudom, hogy most tényleg ő az!", amikor először beszédbe elegyedett Nikki-vel, majd a későbbi feleségével, akkor kivétel nélkül kiégtem. Egy pont után már hangosan is kimondtam, hogy könyörgök, vagy őt üsse valaki le, vagy engem, mert ezt már nem bírom. xD Ezt még véletlenül se értelmezzétek hibának, ne gondoljátok arra, hogy a színész elmarháskodta, elparodizálta, elripacskodta volna a munkát, ugyanis az igazi Tommy Lee pontosan egy ilyen komikus, pillanat-orientált, érzelemvezetésű, összességében mérhetetlenül gyerekes jelenség. Csak korábban nem szórakoztatott ez a komikusság ilyen terjedelemben egyhuzamban. Annak is megvan nyilván a maga háttere, hogy ennyire, ilyen formában kitett magáért Machine Gun Kelly; nyilatkozta, hogy 13 éves kora óta rajongója az együttesnek, a könyvüket olvasva nőtt fel. A részéről is megvolt az a bizonyos szeretet a feladattal szemben, amit már említettem.
Muszáj kitérnem Tommy anyukájára is, valami hatalmas volt, amit mondott, amikor először találkozott Roxie-val. ':D
Tommy Lee karakterének fojtogató pozitivitásának és szeleburdiságának remek ellenpólusa volt az Iwan Rheon által megformált Mick Mars. Megkockáztatom, hogy Iwan most még nagyobbat alakított, mint a Trónok harcában, ő illett első pillantásra a legkevésbé a szerepébe, mégis maximálisan a gitáros bőrébe bújt. Hűvös, lényegre törő, nyers és cinikus stílusú, logikusan működő introvertált, aki valamennyi jeleneténél elő tudott rukkolni egy csípős vagy éppen kijózanító megjegyzéssel, amivel megfagyasztotta maga körül a levegőt egy csapásra. Imádtam. Az ehhez a jellemhez dukáló szemmozgásokkal és hangsúllyal egyetemben, nagyon megragadó jelenség volt. A legtöbben őt afféle nyugisabb fiúként tartották számon, aki jobban szeret kimaradni a dolgokból, aki afféle földönkívüli a Mötley Crüe tagok között, inkább a háttérbe vonul. Az tény, hogy Mick idősebb volt, nagyobb tapasztalattal rendelkezett a bandák terén, és ezek az általa már lefutott körök döntő szerepet játszottak abban, hogy a Mötley Crüe elérje az ismert formáját, főként a kiindulási szakaszban, mikor még a többieknek tanulniuk kellett. Mint ahogy az is egy tény, hogy nem úgy működött, mint Vince, Nikki és Tommy, akik célirányosan keresték a hülyeséget, és nem voltak hajlandóak semmilyen kihívás elől meghátrálni, de nem is önszántából volt ennyire visszafogott alkat. Ő is szeretett volna a színpadon ugrálni, pacsizni a közönséggel, integetni nekik, kommunikálni velük a színpadról... csak a betegsége nem engedte. Szerintem nagyon jól kezelték az életének ezt az oldalát, állandó szerepet kapott, mégse bélyegezte meg Micket. Ennek a tudatában még inkább elismerést érez a néző a gitáros eredményeiért, ám eszébe se jutna beleszorítani a "beteg" skatulyába. Az is tetszett, ahogy a maga módján afféle nagytesóként próbált vigyázni a banda tagjaira, nem volt egy összeborulva lelkizős alkat, de amikor úgy tűnt, hogy pl. Tommynak egyedül kell várnia az oltárnál a menyasszonyát, azonnal jelentkezett, azonnal ott volt neki - ha tudta is, hogy nem az ő támogatására vágyik igazából.
Vince Neil és Daniel Webber messziről akár össze is keverhetőek, a "vékony, szőke anyaszomorító", amire a Mötley Crüe-nek szüksége volt, ugyancsak tökéletesen vissza lett adva. Vince előadás közbeni mozdulatainak a megjelenítésekor ment végbe a legnagyobb bravúr elsősorban, szinte döbbenetes volt a hasonlóság, miközben mindez természetesen hatott. Vince kötekedős személyisége is ügyesen el lett kapva Daniel részéről, jót nevettem, mikor már a banda többi tagja is elkezdte a háttérből kifigurázni, ahogyan a jellegzetes szöveggel és előadásmóddal felszedi a csajokat - mialatt igazából nem tudtam megfejteni, hogy egy nő is hogyan lehet erre a bizonyos szempontból nevetségesen nárcisztikus stílusra vevő. Akkor is... ha közvetlenül a lemezszerződés létrejötte után a szerződtetőjük barátnője volt a célpont. Kíváncsi voltam, hogyan fogják beleszőni a történetbe Vince és Nikki összetűzéseit, amiből a totálisan ellentétes személyiségük (ESTP vs INFJ) miatt bőven kijutott az évek során; az egyik túlságosan kontrollmániásnak és küldetéselvűnek tartotta a másikat, a másik meg őt hisztis királykisasszonynak és pattogósnak, stb-stb. Ezek ketten mindig ráéreztek, hova kell lépni, hogy a másik tyúkszemére tapossanak, máskor meg odáig voltak egymásért. Visszás hatást kelt ilyet leírni... de Vince karaktere akkor szárnyalt a legjobban, mikor a kislánya tortúrája elkezdődött. Be lehetett látni a nagy arcú majom mögé, akit minden marhasága ellenére is egy dologgal nem lehet vádolni; azzal, hogy nem szereti őrületesen a lányát. És végignézve, hogy a viselkedése mögött sokszor mi húzódott, kisebb-nagyobb hányadban, akaratlanul is megsajnálta a néző. Főleg az összeomláskor, és amikor ezután közösen összeültek a tagokkal. Nem volt túljátszott és esetlen se, sokkal inkább igazi, teljesen átjött az a fajta fájdalom a színész részéről, amit egy ilyen szituáció kivált.
Nikki karakterét, illetve az őt életre keltő Douglas Booth-t direkt hagytam utoljára a főszereplők kivesézésében. Egy darabig beismerem, húzgáltam a számat, aztán jelenetről-jelentre megenyhültem, második nézésre még jobban odafigyelve komplexebb képet alakítottam ki az elemzett momentumokból, és kilyukadtam oda, hogy az alakításában igazándiból nincsen hiba, és hiteles volt. Hiányérzetem ettől ugyan még maradt. Legyünk őszinték, miért ne lett volna? Az ő irányába még jobban érvényesült a "belőle csak egy van!", magasröptű megállapítás oltárán életre kelt makacsság. Nikki a kedvencem, róla olvastam a legtöbbet, a megformálója kárára elfogult voltam a valódi kiadásával, az elvárásaim pedig tudatos lejjebb tekerés után is rokonságot mutattak azzal a fajta maximalizmussal, amivel a banda basszusgitárosa közelítette meg a zenélést. De racionálisan nincs sok okom panaszra, és ez a lényeg. Az ő szálában volt jelen a legerősebben az önirónia, a sérelmes pontok kifigurázása a könnyebben emészthetőség érdekében a számára. Mint írtam, vele gyerekkora óta haladhat a néző, és bár cseppet sem irigylem, nagyon talpraesett kölyök volt. Nekem tetszett, ahogy betartott az anyjának, hogy elhatározta, ha már láthatóan nem hajlandó az anyjaként viselkedni, akkor nem fog ebben a minden nap újrainduló mókuskerékben futkározni, arra várva, hogy mikor csavarodik be menet közben, hanem kiszáll a mókuskerékből. És megszerzi, amit akar. Nikki volt a banda legcéltudatosabb tagja, a kreatív kisfőnök, akihez a nagy ötletek, a dalszövegek java köthető volt, aki kézben tartotta az irányítást, felismerte és megragadta a nagy lehetőségeket, gyakorlati értelemben inkább volt basszusgitárosként a banda frontembere, mint Vince énekesként. Ezt a vonalat szépen átvitték a The Dirtbe, amikor ötödszörre felénekeltette a Same Ol' Situation ugyanazt a részét, vagy amikor a Theatre of Pain album címét az utolsó pillanatban megváltoztatta - és a menedzserük a biztatása kifejezéseként már varratott is egy tetkót az előző cím verzióval - akkor nehezen fojtottam el a nevetést. Érdekes volt viszontlátni a képernyőn azt a rendezkedési hozzáállást, amiről már annyit olvastam. Épp ezért sajnáltam valamelyest, hogy nem került akkora hangsúly arra a folyamatra, amiben Nikki kicsikarta az Electra Recordstól, hogy visszaadják a dalaik jogait, a történet esszenciája, az okok belekerültek így is, de megért volna egy misét annak a filmre vitele, ahogy minden ülésre beült a vaskos kérdés-és észrevétel listájával, és addig idegesítette a kiadót, ameddig végső elkeseredésükben beadták a derekukat. ':D A heroinos időszaka biztosította az ő sztorijának a sötét oldalát, ahogy megtalálta a létező legrosszabb módot arra, hogy elűzze a gyerekkori démonait, majd kis híján teljesen ráment erre, elérte a gödör legalját - mialatt mellesleg olyan színvonalú dalokat hozott össze, ami másoknak józanul nem megy. A túladagolásakor a arra számítottam, hogy Slashnek nagyobb szerepe lesz... de így is kifejezte a jelenet a mérföldkő jellegét ennek az esetnek, az első felismerést, hogy ez nem mehet tovább így. Ezt a szakaszt követően elképesztően jó volt összeszedettnek látni, mint ahogy azt is, ahogy megint nyitott a többiek felé.
A mellékszereplők közül Doc McGhee-nek szeretnék mindenképpen néhány sort szentelni, az ő személyében kapott a Mötley Crüe egy olyan támaszt, ami nem bánik velük kesztyűs kézzel, ha arra van szükség, természetesen a saját érdekeit is nézi... de az őket körülvevő külsősök közül a legeslegjobban értük van. Aki igyekszik törődni velük. Azt egy kifejezetten jó dolognak tartottam, hogy rajta keresztül kimondásra került, a Mötley Crüe tagok szétcsúszásából, a korszak valamennyi rockbandájának a mélypontjából mennyire kivette a részét a hozzájuk köthető kiadó is. Facsarták őket, mint a citromot, ameddig egy csepp levet is adhattak, a zenéjük őket illeti, így ők is őket illetik alapon nem foglalkoztak vele, hogy a hajtásukkal valamelyiküket hullazsákba segíthetik.
A kritikusok egy közepes minőségű filmként hivatkoznak a The Dirtre, a véleményem szerint ez jelentősen távol áll a valóságtól, kifogástalan precizitással viseltettek a részletek iránt. A klipek a díszlettől kezdve, a jelmezeket és a koreográfiát belevéve másodpercről másodpercre - nem túlzás, amikor a Looks That Killben Daniel előre dől a mikrofonnal az pontosan oda esik a dalhoz képest, mint amikor Vince csinálta - ugyanúgy lettek feldolgozva, mint amilyen az igazi klip. A jelenetekben, amelyekről maradt fenn videó vagy fotó a színészek pontosan ott és úgy helyezkednek el, mint a valóságban, felvételszerűen visszaadják mind az igazi Mötley Crüe tagok testtartását, mind a mozzanatiakat. A Tommy esküvőjén készült fotón is speciel mindenki a valódi bandatag helyén áll, a Nikkit alakító színész pedig ugyanolyan kifejezéssel az arcán, ugyanannyira Mickbe kapaszkodva áll, mint a képen. Ami pedig a legnagyobb erénye a pontosság mellett a felsoroltaknak és társaiknak, hogy ráadásul természetesnek hat az összkép, nem megcsináltnak. Ezt megint csak egy lenyűgöző The Dirt-elemként könyveltem el, süt róla az odafigyelés és a profizmus.
Mi sem természetesebb, a legemlékezetesebb Mötley Crüe dalok szerves részét képezik a filmnek, a jelenetek alatt szinte megállás nélkül fel-felcsendülnek, a nézőt felültetve ezzel a jóleső nosztalgia vonatra. Bólogattam a ritmusra, amikor elkezdték játszani a Shout At The Devil-t és a Home, Sweet Home-ot, akkor libabőrös lettem, a Live Wire-t és a Too Fast For Love albumról származó többi számot énekelni akartam... Kemény vonalas rajongóként ez valami eszméletlenül fantasztikus érzés volt, hogy nem csak egy-két gyenge bejátszással letudták a Mötley Crüe munkásságát, hanem szervesen beépítették, hogy nyilvánvalóan gondoltak arra a rétegre, aki a mai napig hallgatja őket. Arról nem is beszélve, hogy a Mötley Crüe összeült azért, hogy a film kedvéért elkészítsen Machine Gun Kelly közreműködésével egy teljesen új számot, hogy a stáblista se csak a maga szokásos egyhangú módján fusson le. Abba a felsorolásba nem fogok belemenni, hogy melyik dalok a legnagyobb kedvenceim a filmbe kerültek közül, hiszen rövid úton ott kötnék ki, hogy az összes címét legépelem, aminek evidens mód semmi értelme. Már csak azért se, mert nem adná vissza azt az otthonos atmoszférát, amit az éjszakába nyúlóan hallgatott dalok viszontlátása kiváltott.
Mit mondhatnék végszóként? Azt, hogy ajánlom? Azt, hogy nagyon-nagyon tetszett, és bizonyára nem csak harmadszorra, hanem negyedszerre is meg fogom nézni? Ezeket az eddig elárultakból már sejthetitek, mint ahogy azt is, hogy mennyire jól összepakolt kis film lehet ez, ha az indító bizalmatlanságomat egy ilyen kaliberű elfogultságba fordította át. Hamar berántja a nézőt, eléri, hogy az utolsó percekre mindegyik Mötley Crüe tag valamelyest a szívéhez nőjön, hogy drukkoljon neki, győztesen kerüljenek ki a csatáikból még akkor is, ha egyes lépéseikért hasonlóképpen megcsapkodná őket, mint Vince-t a barátnője, amikor rajtakapta egy másik lánnyal az első koncertjük után. :D
A J Á N L O M
CRÜE, CRÜE , CRÜE!
