2019. április 17., szerda

Top 5 Wednesday #51 - Könyves ereklyéim folyamatosan bővülő múzeuma vol. 2

Sziasztok! A Top 5 Wednesday kreatív főnökei ebben a hónapban se kényeztették el a részt venni szándékozó bloggereket túlságosan, klisésebbnél klisésebb, fantáziátlanabbnál fantáziátlanabb, érthetetlenebbnél érthetetlenebb témák, na meg a jól bevált önismétlés oltárán folyik az általuk megálmodott 2019-es április a rovat történetében. A repertoár tartalmazza a "könyvek esős napokra" tételt, amit ellenvetés nélküli összhangban rögtön nevetségesnek is nyilvánítottunk a Moly bloggerállományával - Komolyan, mégis ki igazítja az időjáráshoz az olvasmányait? Hogyan képzeljem egyáltalán el; ha eláll az eső, akkor félbehagyja, és nem veszi elő újra, ameddig megint esni nem kezd? - , a kedvenc BookTuberek felvonultatását, és a tavalyról visszahozott tréfamesterek, illetve fandom tárgyak témákat. A kedvenc tréfamesterekre szánt hetet már tavaly áprilisban is passzoltam, ritkaságszámba menő alkalommal szokott a brigád bohóca a kedvencemmé válni, így nem igazán tudtam volna olyanokat előszedni, akiket tényleg nagyon kedvelek. Könyves vloggerek közül egy párosnak nézem a videóit, így nem szolgál meglepetéssel, hogy nem tudok legalább öt pontos listát írni belőlük sem.

Az egyedüli, amiben kellő fantáziát láttam ahhoz, hogy nekiüljek, az a könyves ereklyék bemutatására biztató poszt volt a szóba jöhető opciók közül. Ez ugyancsak egy ismétlős téma, ellenben ha figyelembe vesszük, hogy valamennyi könyvbarát igyekszik fokozatosan bővíteni a maga kis készletét, - mindig meglátunk valamit a kedvenc kötetünkhöz kapcsolódóan, ami azonnal kell - rögtön nem is fest annyira elcsépelt bőrlehúzásként ennek a listafajtának a felelevenítése évente egyszer.


A tavaly április végi, Top 5 Wednesday #25 - Könyves ereklyéim folyamatosan bővülő múzeuma elnevezésű bejegyzésemet a címre tudjátok megtekinteni, a lentebbiekben pedig hozzálátok azoknak a drágaságaimnak a bemutatásához, amelyekre az első kör óta tettem szert.



Perselus Piton Funko Pop! figura

Piton a kedvenc karakterem a Harry Potter univerzumból, az ő jeleneteit várom a legjobban a könyvek olvasásakor, a filmek nézésekor, hogyha felmerül, mint beszélgetési téma, és kivetni valókat sorolnak őt illetően, én fénysebességgel a védőügyvédjévé szegődök. Így meghökkentő lehet, hogy pusztán a közelmúltban, a gyűjteményem hatodik tagjaként tettem szert a figurájára, de valahányszor oda jutottam volna, hogy Funko-t fogok rendelni, nem volt raktárkészleten. Úgy gondolom, nagyon jól eltalálták, külön tetszik, hogy hangsúlyt fektettek a talárja kidolgozásába, abba, hogy érzékelődjön az árnyalatkülönbség, noha egy fokkal ez a kis szépség ártalmatlanabb, ember-kompatibilisebb kisugárzással bír, mint az igazi Piton. ^^



Hollóhátas müzlis tál

A legutóbbi születésnapomra kaptam ezt a büszke Hollóhátas mivoltomat igazoló, gyönyörű tárgyi bizonyítékot. A rendeltetési leírásával ellentétben eddig többször kötött ki benne fagylalt a müzlire vagy gabonapehelyre hasonlító termékek helyett... de ez nem éppen tragédiaként minősíthető részletkérdés. Mint ahogy az a fotón is látszódik, a festése kicsit fényes / tükröződő, amitől általában úgy fest a polcomon, mintha körbevenné valamiféle ragyogás.


Világok Lángja gyertyák

A Világok Lángja megnyitása óta érdeklődök a termékeik iránt, tavaly decemberben került sor az első gyertyák beszerzésére - amivel kibillenthetetlen törzsvásárlójukká is tettek a kifogástalan minőség és a szállításra való precíz odafigyelés kettősével. Azóta még egyszer rendeltem tőlük januárban, valamint március vége tájékán a 20%-os Harry Potteres akciójuk keretében. A képen szereplő gyertyák vegyesen származnak a Tüskék és rózsák udvara, a Grishaverse, az Alice Csodaországban, a Luxen, a Harry Potter meg a Legendás állatok és megfigyelésük fandomokból. A magam részéről mindegyiknek az illatát imádom, egyik sem maradt alul az elvárásaimtól, viszont az aktuális szemem fénye talán a Furkász gyertya, ami rumos piskóta és mandula illatú. Valahányszor meggyújtom, éhes leszek, annyira isteni. :3


Hollóhátas bögre

A listára került ereklyék közül ez a darab a rangidős, még augusztus 22-én szereztem be a Story Shopból. Mikor elmentem megnézni a moziba a Sötét elmék filmadaptációját, akkor korábban érkeztem annyival, hogy legyen időm szétnézni egy kicsit a plázában a vetítés kezdete előtt, és természetesen azonnal betértem a közvetlenül a mozi mellett lévő fandom tárgyakat árusító üzletbe. Ahonnan velem jött ezen kívül egy 'Mother of Dragons' feliratú, Daenerys Targaryenes póló is. Így tettem szert az első Harry Potteres bögrémre. Magán a Hollóhát logón kívül, ami a bögre elején is hátulján is megtalálható, egy kis halványabb díszítés, és felirat is található rajta, ami valamennyire a kép sarkában is látszódik. Szerintem kifejezetten elegáns kivitelezésű, gyakori társam szokott lenni ice teával vagy kólával megtöltve, mikor az értékeléseimet írom.

Macskanő Funko! Pop figura

Selina Kyle, alias a Macskanő a kedvenc DC karakterem, ezért azt követően, hogy megpillantottam a Bombshells Wave alapján elkészített figuráját, káprázatosan szépséges, a szereplő személyiségét hűen tükröző - vagány, kemény, izgalmas, független -  figuráját a GeekHubnál, nem képezte mérlegelés tárgyát, hogy kit fogok Piton mellé választani a kosaramba. Az eddigi egyik leginkább részletgazdag figurám, kezdve a szemüveggel vagy a fejdíszével, rendkívül alapos a kidolgozása. Mielőtt kivettem a dobozából, és a saját két szememmel láttam, hogy a dolog működik, bevallom, kételkedtem benne, hogy ilyen kis vékony lábakon, magassarkúban meg fog tudni állni, pedig még csak nem is inog. Az ostora pont úgy került elhelyezésre, hogy kiegyensúlyozza azt a súlytolódást, amit a többi figuránál a méretesebb talp vagy a tömör ruhaalj előz meg.


Ezek lettek volna a legújabb könyves ereklyéim, az erre a hétre szánt bejegyzésem. Az kétséges, hogy a maradék április szerdára hozni fogok-e valamilyen saját témát, vagy megvárom inkább, jobban kitesznek-e magukért a GoodReadsesek májusban. A többi résztvevő blogger bejegyzését mindenesetre a szokáshoz híven, EBBEN a molyos zónában találjátok meg.

2019. április 16., kedd

Mötley Crüe: The Dirt | A világ leghírhedtebb rockbandájának története

Sziasztok! :) A "tervben lévő bejegyzések" listám a gyászos produktivitásommal arányosan elkezdett olyasféle hosszúsági babérokra törni, mint az X darab album, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz típusú összeállítások, így mostanáig parkolópályára került egy olyan véleményezésnek a megírása is, amitől március 26.-a óta viszkettek az ujjaim. Ami azt illeti, közvetlenül az élmény megélése után majdnem el is gyengültem, és kiborítottam a kesze-kusza benyomás tengeremet, de úgy gondoltam, a szóban forgó alkotás ennél... többet érdemel, valami összeszedettebbet. Ez pedig nem más, mint a néhány nappal előtte debütáló, legújabb Netflix alkotás, a The Dirt film, amit mint a legkisebb titokzatosság nélkül működő Mötley Crüe rajongó, - a molyos tevékenységemet áttekintve hamar rá lehet bukkanni jó pár zenés zónába küldött MC számra, és egy-két elvétett, Nikki Sixx születésnapjának a tájékára eső dicshimnuszra - muszáj volt megnéznem annak ellenére is, hogy bennem volt a minőséget illető félsz, ameddig meg nem tudtam, a banda tagjai pontosan milyen mértékben vették ki a részüket a projektből. Visszagondolva az arról szóló interjúkra, hogy a Shout At The Devil album - ami mellesleg a kedvenc Mötley Crüe albumom - készülése alatt is mennyire kikergette az illetékeseket a világ négy sarkából Nikki maximalista, hódító hadjáratra készülő parancsnok munkamentalitása, megnyugodtam, hogy ha ő magához ragadja az irányítást - amit úgyse fog megállni - , akkor minden a lehető legtökéletesebb lesz. 

A lentebbiekből kiderül, hogy ez részletekbe menően mit is takar, mennyire jött össze az elvárásaim megugrása, de előtte indítsátok el a film soundtrack listáját a hangulat kedvéért. ;)
(Én is épp azt hallgatom, és amiatt készült el ez a felvezetés is nevetségesen hosszú idő alatt - The Dirt, a Red Hot a Live Wire és a fő-fő kedvencem; a Shout At The Devil alatt persze, hogy el kellett kezdenem bólogatni meg énekelni...)



 
created by HunHowrse Layout Generator on 2019-03-30 16:59:47
Hosszú éveket felölelő előzményekre tekint vissza ennek a filmnek a megszületése, számtalan alkalommal volt róla szó, hogy lesz egy ilyen projekt, hogy a szárnyaik alá is vennék bizonyos emberek, de sokáig nem libbent túl a téma a beszéden,  és határozottan örülök, hogy nem vontak magukkal eredményeket ezek a tervezések. Határozottan örülök, hogy nem csinálták meg hamarabb a filmet, így ennek a csapatnak a kezei közé kerülhetett. Amellett, hogy remekül elkapták a tipikus, Mötley Crüe hangulatot, sikerült a banda munkájában lévő megfoghatatlan energiát - én egy javíthatatlanul egy helyben ülős típus vagyok, a Mötley Crüe számok mégis megérintenek bennem valamit, ami táncra, ugrálásra ösztönöz, koncert atmoszférát teremt - a filmre is átruházni, egyértelműen kiütközött az is, a résztvevők mennyire igyekeztek, mennyire szerették ezt a projektet. És talán meg se gondolná elsőre az ember, mennyit nyom a latba pozitív értelemben, ha átjön a filmesek lelkesedése, hogy nem csak afféle rutinmelóként fogták fel, amit a kiszabott határidőre letudnak, aztán már lapoznak is, talán már ezelőtt is máshol járnak a gondolataik, hanem tényleg élvezték a foglalkozást vele. Tényleg... beletettek valamit magukból - bármennyire elcsépelten és nyálasan hangzik is ez.

A The Dirt alkalmanként eltér a valóságtól, a filmből történő kiszólásokkal, mintegy fricskaként ezt maguk a film résztvevői is közlik; "Ja, igaz történeten ALAPUL, de nem dokumentumfilm, megesnek ferdítések, például ez meg ez sem így volt. Na és?". Ezeket a momentumokat első nézésre idétlennek találtam - igen, megnéztem kétszer is - , de másodszorra már tetszett, a mentalitás, amit sugároz annyira... Mötley Crüe-s, annyira... tipikus, hogy nem tudtam nem vigyorral nyugtázni. Viszont az ebbe a körbe tartozó, bagatell apróságoktól eltekintve korrektül végigköveti a Mötley Crüe történetét a film, egészen a gyerek Nikki Sixxtől kezdve, aki elhatározza, hogy rocksztár lesz, a banda megalakulásán át haladva, az első sikereken keresztül tovább billenve a 100%-os befutáshoz, az ezt követő lecsúszáson, azokon az állomásokon, mikor a maga módján mindenki romba döntötte az életét, a belső konfliktusokon, kifutva ahhoz a ponthoz, mikor összeszedik magukat, visszatérnek a csúcsra, és még évtizedekig ott is maradnak. 

A tálalást nagyon tetszetősnek találtam, eleve úgy kezdik a beharangozást, hogy ők nem egy egyszerű együttes voltak, hanem egy banda,  egy bandányi idióta. Kellő öniróniával kezelik az egykori Mötley Crüe tagok önmagukat, mindazt, amit véghez vittek, nem szépítenek, tisztában vannak vele, hogy  közelről sem voltak szentek, mennyire el voltak szállva egy időben, hogy ez nem egy hosszútávon járható út, és szerencse, végül nem estek össze ezen az úton valahol középen. Megosztott motivációkkal indultak, Nikki konkrét és nagy tervekkel vágott bele a banda alapításba, ő egy komplett évtizedet, komplett zenei trendidőszakot akart gyökerestől megváltoztatni. Mick ki akart törni, komoly eredményeket akart elérni, nem csak bukdácsolással és próbálkozgatással tölteni az életét. Tommy afféle, "rock, banda, de buli, oké!", laza lelkesedéssel ugrott fejest a dologba. Vince... Vince meg egy erőteljes ímmel-ámmal, egye fene alapon társult be. A féktelen, az öregember a kölyök dobos és a feldolgozás banda énekese; egyikükről se feltételezték volna, hogy ilyen magasra törnek, hogy később bandák százait fogják inspirálni. Egyikük se indult túl jó esélyekkel, menet közben is rengeteg akadály ékelődött az életükbe... mégis megcsinálták. Ami hihetetlen, de ami alá is támasztódik azzal, amit Nikki a film megjelenése előtt egy interjúban mondott. Mégpedig, hogy sokan csak az életvitelt látták velük kapcsolatban, a drogokat, a csajokat, az őrültségeket, féktelen bulikat, autóbaleseteket, de a zene bírt a valódi fontossággal ezek közül. Ha néha ők se vették ezt észre. Mert, ha nem kapaszkodtak volna ebbe foggal-körömmel, ha nem kötődtek volna ehhez elemi erővel... akkor nem is maradtak volna hullámvölgyek után végtére is felül. Ők mondhatni erre születtek.

A The Dirt nem finomkodik a fájó igazság feltárásában, bő kézzel mutat be a Mötley Crüe hihetetlen ökörségeiből, speciel megjelenik az Ozzy Osbourne-nal és a hangyákkal való kis sztorijuk is -  hogy a kirívóbbakat említsem. A megszámlálhatatlan felszedett csaj és a hozzájuk kötődő kalandok is kendőzetlenül bemutatásra kerülnek, viszont megvan az egyensúly. Nem tolódik el a történet aránytalanul ebbe az irányba. Nem csak kokaincsíkokat, összetört hotelszobákat, részeg randalírozásokat és melleket kap az arcába a néző. Ugyanennyi rész foglalkozik a zene körüli munkával, hogyan rakták össze a dalokat, alakították ki az imidzsüket, a jelmezüket,  a karrierjük jelentős állomásaival, - mint a dalaik jogainak megszerzése - a közös pillanataikkal, a családdá válásukkal, azzal, hogyan küzdötték le azokat a bukkanókat az életükben, amiket saját maguknak generáltak vagy rajtuk felül álló tényezők okoztak. Ezeknek és a valamivel fentebb körvonalazott nyilatkozatnak a fényében rendesen megütköztem a kritikákon, amiket olvastam a The Dirtről. Hiszen konkrétan egyet se találtam, ami nem csak azon lovagolt volna, hogy "ez a csodás, hamisítatlan rock "n" roll életforma, amire mindenki vágyik, aki zenélni kezd", hogy "milyen jó, hogy ennyi meztelenséget bevállalt a Netflix, végre egy rockos film, amit nem heréltek ki", vagy hogy "igen, ez a jól visszaadott Mötley Crüe cirkusz, mindent felszívtak vagy megfektettek, amit csak találtak". Komolyan ennyire sekélyesek és értetlenek az emberek? Komolyan csak ez számít, nem pedig mondjuk az, hogy ez a négy csávó feltámasztott egy akkoriban már majdnem kihalt zsánert a rockon belül? Ha nem beszélt volna külön interjúban arról is Nikki, hogy  nem azt akarja, hogy egy kölyök ránézzen, és azt mondja "Nikki lőtte magát, de menő, csináljuk mi is!", hanem azt, hogy "Nikki lőtte magát,  meghalt, és azóta is azon igyekszik, hogy rendbe hozza, amit eközben lerombolt maga körül", akkor is egyértelműen le lehetne venni a film üzenetét. Ami abból áll, hogy igen, lehet ez csinálni, és  baromira  lehet  élvezni is, ameddig át nem lépi azt a határt az ember, ahonnan már nem olyan nagy buli feltápászkodni, - már, ha sikerül - ahonnan utána is rengeteget kell teperni azért, hogy visszaálljon a rend, épp ezért NE kövessék benne őket. Mert ugyanolyan szintű áttöréseket elérve lehet normálisan is csinálni, tisztán, ami ezerszer jobb érzés is, másféle sikerélményt ad. Mert nem éri meg ez a mélységű hedonizmus, rengeteg olyan dolgot eredményez, amit egész életében bán az ember, miközben azt kívánja, bár visszacsinálhatná.

Az előzetest látva először bőven mozgolódtak bennem kétségek, egyúttal leszögeztem magamban, nem úgy fogok nekiülni a nézésnek, hogy ez lesz a kedvenc filmem. Azt rögtön levettem, hogy az a hamisítatlan dilifaktor stimmelni fog, ami a Mötley Crüe-t jellemezte a tombolós korszakában, amiről innen-onnan én is bőven összecsipegettem az információkat annak ellenére, hogy a film alapjául szolgáló könyvüket nem volt alkalmam elolvasni. (Ide beékelnék egy perc felháborodási kitérőt, ugyanis abszolút nem értem, hogyhogy nem fordult meg egy kiadóban se, hogy a film érkezésének a tiszteletére, a belőle adódó, Mötley Crüe felé irányuló megnövekedett figyelmet meglovagolva újranyomja az azonos című kötetet. Pedig biztos nyereség lett volna, a Bohém rapszódia film hatására az új Queen könyvből is már a hivatalos megjelenés előtt, pusztán az előrendelésekkel elfogyott az első nyomásnyi adag.) Viszont a színészektől tartottam, hogyha a többiek arcszerkezetében jelen lévő, pusztán nagyon-nagyon felületes egyezésektől el is tekintek, a mindenki által gyűlölt Ramsay Bolton megformálásából ismert Iwan Rheont még csak véletlenül se keverném össze megjelenésre Mick Marsszal. Se a fiatallal, se a mostanival. Talán az ő kiválasztását tudtam a legkevésbé hová tenni. Meg persze az ilyen eseteknél mindig ott van a lecsaphatatlan, "hisztis rajongó" belső hang, ami árnyékot vethet a jóhiszeműségre.  Ami, ahogy a könyvadaptációknál azt kívánja a filmesektől, hogy az ő lelki szemei előtt megelevenedett ember kiköpött mását hajtsák fel a szerepre a való világban, addig a bandás filmeknél meg lehetőleg a valóságos zenészek huszonéves verziójával dolgozzanak. Elvégre egyik se egy kivitelezhetetlen elvárás.

Mindenesetre amint elkezdtem nézni a filmet, a színészekkel szembeni összes elő félelmem megsemmisült. Mindnyájuktól elég volt pusztán egy jelenet, hogy megértsem, miért éppen őket választották ki. Nem tudom, mekkora szerepe lehet ebben annak, hogy mind a négyen sok időt töltöttek azzal a bandataggal, akinek a szerepét megkapták, hogy egész jól össze is barátkoztak, de... valami félelmetesen jól visszaadták a személyiségüket. A gesztusaik, a mozdulataik, kifogástalanul visszaadták azt, amit a klipekben és az interjúkban láttam. Leesett az állam.

A legeslegjobban talán a Tommy Lee-t alakító Machine Gun Kelly-t tudnám kiemelni a mezőnyből, neki adóznék a legnagyobb elismeréssel, ugyanis kiköpött mása volt az igazi dobosnak.  Kvázi állandóan röhögtem, amikor felbukkant, fergeteges volt, ahogyan előadta magát... a túl izgága, túl lelkes, állandóan halálosan szerelmes, anyu-apu kedvence kis mitugrászt, aki sokszor annyira idióta és kínos szituációkat teremtet maga körül, hogy nem lehetett eldönteni, a fejemet fogjam vagy a szánalomtól grimaszoljak. Vagy örüljek, hogy nem vagyok én ennyire reménytelen balfék.  Amikor arról merengett, hogy ő egy hamisítatlanul romantikus lélek, akinek  az élet csak a szerelem és a "nagy ő" megtalálása körül forog, és minden aktuális barátnőjére rávágta, hogy "igen, ő lesz az igazi, tudom, hogy most tényleg ő az!", amikor először beszédbe elegyedett Nikki-vel, majd a későbbi feleségével, akkor kivétel nélkül kiégtem. Egy pont után már hangosan is kimondtam, hogy könyörgök, vagy őt üsse valaki le, vagy engem, mert ezt  már nem bírom. xD Ezt még véletlenül se értelmezzétek hibának, ne gondoljátok arra, hogy a színész elmarháskodta, elparodizálta, elripacskodta volna a munkát, ugyanis az igazi Tommy Lee pontosan egy ilyen komikus, pillanat-orientált, érzelemvezetésű, összességében mérhetetlenül gyerekes jelenség. Csak korábban nem szórakoztatott ez a komikusság ilyen terjedelemben egyhuzamban. Annak is megvan nyilván a maga háttere, hogy ennyire, ilyen formában kitett magáért Machine Gun Kelly; nyilatkozta, hogy 13 éves kora óta rajongója az együttesnek, a könyvüket olvasva nőtt fel. A részéről is megvolt az a bizonyos szeretet a feladattal szemben, amit már említettem.

Muszáj kitérnem Tommy anyukájára is, valami hatalmas volt, amit mondott, amikor először találkozott Roxie-val. ':D

Tommy Lee karakterének fojtogató pozitivitásának és szeleburdiságának remek ellenpólusa volt az Iwan Rheon által megformált Mick Mars. Megkockáztatom, hogy Iwan most még nagyobbat alakított, mint a Trónok harcában, ő illett első pillantásra a legkevésbé a szerepébe, mégis maximálisan a gitáros bőrébe bújt. Hűvös, lényegre törő, nyers és cinikus stílusú, logikusan működő introvertált, aki valamennyi jeleneténél elő tudott rukkolni egy csípős vagy éppen kijózanító megjegyzéssel, amivel megfagyasztotta maga körül a levegőt egy csapásra. Imádtam. Az ehhez a jellemhez dukáló szemmozgásokkal és hangsúllyal egyetemben, nagyon megragadó jelenség volt. A legtöbben őt afféle nyugisabb fiúként tartották számon, aki jobban szeret kimaradni a dolgokból, aki afféle földönkívüli a Mötley Crüe tagok között, inkább a háttérbe vonul. Az tény, hogy Mick idősebb volt,  nagyobb tapasztalattal rendelkezett a bandák terén, és ezek az általa már lefutott körök döntő szerepet játszottak abban, hogy a Mötley Crüe elérje az ismert formáját, főként a kiindulási szakaszban, mikor még a többieknek tanulniuk kellett. Mint ahogy az is egy tény, hogy nem úgy működött, mint Vince, Nikki és Tommy, akik célirányosan keresték a hülyeséget, és nem voltak hajlandóak semmilyen kihívás elől meghátrálni, de nem is önszántából volt ennyire visszafogott alkat. Ő is szeretett volna a színpadon ugrálni, pacsizni a közönséggel, integetni nekik, kommunikálni velük a színpadról... csak a betegsége nem engedte.  Szerintem nagyon jól kezelték az életének ezt az oldalát, állandó szerepet kapott, mégse bélyegezte meg Micket. Ennek a tudatában még inkább elismerést érez a néző a gitáros eredményeiért, ám eszébe se jutna beleszorítani a "beteg" skatulyába. Az is tetszett, ahogy a maga módján afféle nagytesóként próbált vigyázni a banda tagjaira, nem volt egy összeborulva lelkizős alkat, de amikor úgy tűnt, hogy pl. Tommynak egyedül kell várnia az oltárnál a menyasszonyát, azonnal jelentkezett, azonnal ott volt neki - ha tudta is, hogy nem az ő támogatására vágyik igazából.

Vince Neil és Daniel Webber messziről akár össze is keverhetőek, a "vékony, szőke anyaszomorító", amire a Mötley Crüe-nek szüksége volt, ugyancsak tökéletesen vissza lett adva. Vince előadás közbeni mozdulatainak a megjelenítésekor ment végbe a legnagyobb bravúr elsősorban, szinte döbbenetes volt a hasonlóság, miközben mindez természetesen hatott. Vince kötekedős személyisége is ügyesen el lett kapva Daniel részéről, jót nevettem, mikor már a banda többi tagja is elkezdte a háttérből kifigurázni, ahogyan a jellegzetes szöveggel és előadásmóddal felszedi a csajokat - mialatt igazából nem tudtam megfejteni, hogy egy nő is hogyan lehet erre a bizonyos szempontból nevetségesen nárcisztikus stílusra vevő.  Akkor is... ha közvetlenül a lemezszerződés létrejötte után a szerződtetőjük barátnője volt a célpont. Kíváncsi voltam, hogyan fogják beleszőni a történetbe Vince és Nikki összetűzéseit, amiből a totálisan ellentétes személyiségük (ESTP vs INFJ) miatt bőven kijutott az évek során; az egyik túlságosan kontrollmániásnak és küldetéselvűnek tartotta a másikat, a másik meg őt hisztis királykisasszonynak és pattogósnak, stb-stb. Ezek ketten mindig ráéreztek, hova kell lépni, hogy a másik tyúkszemére tapossanak, máskor meg odáig voltak egymásért. Visszás hatást kelt ilyet leírni... de Vince karaktere akkor szárnyalt a legjobban, mikor a kislánya tortúrája elkezdődött. Be lehetett látni a nagy arcú majom mögé, akit minden marhasága ellenére is egy dologgal nem lehet vádolni; azzal, hogy nem szereti őrületesen a lányát. És végignézve, hogy a viselkedése mögött sokszor mi húzódott, kisebb-nagyobb hányadban, akaratlanul is megsajnálta a néző. Főleg az összeomláskor, és amikor ezután közösen összeültek a tagokkal. Nem volt túljátszott és esetlen se, sokkal inkább igazi, teljesen átjött az a fajta fájdalom a színész részéről, amit egy ilyen szituáció kivált.

Nikki karakterét, illetve az őt életre keltő Douglas Booth-t direkt hagytam utoljára a főszereplők kivesézésében. Egy darabig beismerem, húzgáltam a számat, aztán jelenetről-jelentre megenyhültem, második nézésre még jobban odafigyelve komplexebb képet alakítottam ki az elemzett momentumokból, és kilyukadtam oda, hogy az alakításában igazándiból nincsen hiba, és hiteles volt. Hiányérzetem ettől ugyan még maradt. Legyünk őszinték, miért ne lett volna? Az ő irányába még jobban érvényesült a "belőle csak egy van!", magasröptű megállapítás oltárán életre kelt makacsság. Nikki a kedvencem, róla olvastam a legtöbbet, a megformálója kárára elfogult voltam a valódi kiadásával, az elvárásaim pedig tudatos lejjebb tekerés után is rokonságot mutattak azzal a fajta maximalizmussal, amivel a banda basszusgitárosa közelítette meg a zenélést. De racionálisan nincs sok okom panaszra, és ez a lényeg. Az ő szálában volt jelen a legerősebben az önirónia, a sérelmes pontok kifigurázása a könnyebben emészthetőség érdekében a számára. Mint írtam, vele gyerekkora óta haladhat a néző, és bár cseppet sem irigylem, nagyon talpraesett kölyök volt. Nekem tetszett, ahogy betartott az anyjának, hogy elhatározta, ha már láthatóan nem hajlandó az anyjaként viselkedni, akkor nem fog ebben a minden nap újrainduló mókuskerékben futkározni, arra várva, hogy mikor csavarodik be menet közben, hanem kiszáll a mókuskerékből. És megszerzi, amit akar. Nikki volt a banda legcéltudatosabb tagja, a kreatív kisfőnök, akihez a nagy ötletek, a dalszövegek java köthető volt, aki kézben tartotta az irányítást, felismerte és megragadta a nagy lehetőségeket,  gyakorlati értelemben inkább volt basszusgitárosként a banda frontembere, mint Vince énekesként. Ezt a vonalat szépen átvitték a The Dirtbe, amikor ötödszörre felénekeltette a Same Ol' Situation ugyanazt a részét, vagy amikor a Theatre of Pain album címét az utolsó pillanatban megváltoztatta - és a menedzserük a biztatása kifejezéseként már varratott is egy tetkót az előző cím verzióval -  akkor nehezen fojtottam el a nevetést. Érdekes volt viszontlátni a képernyőn azt a rendezkedési hozzáállást, amiről már annyit olvastam. Épp ezért sajnáltam valamelyest, hogy nem került akkora hangsúly arra a folyamatra, amiben Nikki kicsikarta az Electra Recordstól, hogy visszaadják a dalaik jogait, a történet esszenciája, az okok belekerültek  így is, de megért volna egy misét annak a filmre vitele, ahogy minden ülésre beült a vaskos kérdés-és észrevétel listájával, és addig idegesítette a kiadót, ameddig végső elkeseredésükben beadták a derekukat. ':D A heroinos időszaka biztosította az ő sztorijának a sötét oldalát, ahogy megtalálta a létező legrosszabb módot arra, hogy elűzze a gyerekkori démonait, majd kis híján teljesen ráment erre, elérte a gödör legalját - mialatt mellesleg olyan színvonalú dalokat hozott össze, ami másoknak józanul nem megy. A túladagolásakor a arra számítottam, hogy Slashnek nagyobb szerepe lesz... de így is kifejezte a jelenet a mérföldkő jellegét ennek az esetnek, az első felismerést, hogy ez nem mehet tovább így. Ezt a szakaszt követően elképesztően jó volt összeszedettnek látni, mint ahogy azt is, ahogy megint nyitott a többiek felé.

A mellékszereplők közül Doc McGhee-nek szeretnék mindenképpen néhány sort szentelni, az ő személyében kapott a Mötley Crüe egy olyan támaszt, ami nem bánik velük kesztyűs kézzel, ha arra van szükség, természetesen a saját érdekeit is nézi... de az őket körülvevő külsősök közül a legeslegjobban értük van. Aki igyekszik törődni velük. Azt egy kifejezetten jó dolognak tartottam, hogy rajta keresztül kimondásra került, a Mötley Crüe tagok szétcsúszásából, a korszak valamennyi rockbandájának a mélypontjából mennyire kivette a részét a hozzájuk köthető kiadó is. Facsarták őket, mint a citromot, ameddig egy csepp levet is adhattak, a zenéjük őket illeti, így ők is őket illetik alapon nem foglalkoztak vele, hogy a hajtásukkal valamelyiküket hullazsákba segíthetik.

A kritikusok egy közepes minőségű filmként hivatkoznak a The Dirtre, a véleményem szerint ez jelentősen távol áll a valóságtól, kifogástalan precizitással viseltettek a részletek iránt. A klipek a díszlettől kezdve, a jelmezeket és a koreográfiát belevéve másodpercről másodpercre - nem túlzás, amikor a Looks That Killben Daniel előre dől a mikrofonnal az pontosan oda esik a dalhoz képest, mint amikor Vince csinálta - ugyanúgy lettek feldolgozva, mint amilyen az igazi klip. A jelenetekben, amelyekről maradt fenn videó vagy fotó a színészek pontosan ott és úgy helyezkednek el, mint a valóságban, felvételszerűen visszaadják mind az igazi Mötley Crüe tagok testtartását, mind a mozzanatiakat. A Tommy esküvőjén készült fotón is speciel mindenki a valódi bandatag helyén áll, a Nikkit alakító színész pedig ugyanolyan kifejezéssel az arcán, ugyanannyira Mickbe kapaszkodva áll, mint a képen. Ami pedig a legnagyobb erénye a pontosság mellett a felsoroltaknak és társaiknak, hogy ráadásul természetesnek hat az összkép, nem megcsináltnak. Ezt megint csak egy lenyűgöző The Dirt-elemként könyveltem el, süt róla az odafigyelés és a profizmus.

Mi sem természetesebb, a legemlékezetesebb Mötley Crüe dalok szerves részét képezik a filmnek, a jelenetek alatt szinte megállás nélkül fel-felcsendülnek, a nézőt felültetve ezzel a jóleső nosztalgia vonatra. Bólogattam a ritmusra, amikor elkezdték játszani a Shout At The Devil-t és a Home, Sweet Home-ot, akkor libabőrös lettem, a Live Wire-t és a Too Fast For Love albumról származó többi számot énekelni akartam... Kemény vonalas rajongóként ez valami eszméletlenül fantasztikus érzés volt, hogy nem csak egy-két gyenge bejátszással letudták a Mötley Crüe munkásságát, hanem szervesen beépítették, hogy nyilvánvalóan gondoltak arra a rétegre, aki a mai napig hallgatja őket. Arról nem is beszélve, hogy a Mötley Crüe  összeült azért, hogy a film kedvéért elkészítsen Machine Gun Kelly közreműködésével egy teljesen új számot, hogy a stáblista se csak a maga szokásos egyhangú módján fusson le. Abba a felsorolásba nem fogok belemenni, hogy melyik dalok a legnagyobb kedvenceim a filmbe kerültek közül, hiszen rövid úton ott kötnék ki, hogy az összes címét legépelem, aminek evidens mód semmi értelme. Már csak azért se, mert nem adná vissza azt az otthonos atmoszférát, amit az éjszakába nyúlóan hallgatott dalok viszontlátása kiváltott.

Mit mondhatnék végszóként? Azt, hogy ajánlom? Azt, hogy nagyon-nagyon tetszett, és bizonyára nem csak harmadszorra, hanem negyedszerre is meg fogom nézni? Ezeket az eddig elárultakból már sejthetitek, mint ahogy azt is, hogy mennyire jól összepakolt kis film lehet ez, ha az indító bizalmatlanságomat egy ilyen kaliberű elfogultságba fordította át. Hamar berántja a nézőt, eléri, hogy az utolsó percekre mindegyik Mötley Crüe tag valamelyest a szívéhez nőjön, hogy drukkoljon neki, győztesen kerüljenek ki a csatáikból még akkor is, ha egyes lépéseikért hasonlóképpen megcsapkodná őket, mint Vince-t a barátnője, amikor rajtakapta egy másik lánnyal az első koncertjük után. :D

                                      A J Á N L O M

                              CRÜE, CRÜE , CRÜE!
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2019. április 13., szombat

Alice Broadway: Ink - Ink (Ink-trilógia 1)

/Gothic Syrine: Instagram/
Helló! :-) Már lassan egy hónapja nem szolgáltattam ezt alátámasztó bizonyítékot, miután számotokra - nem kis szörnyülködésemre - mondhatni a jól megszokott módon, ismételten nem a blogolás szempontjából leghatékonyabb periódusomban tengődtem; de még a bolygó eleven állományát erősítem, és a számítógépemet se rabolta el semmilyen idegen életforma, ezzel akadályozva a posztírásban. Nem akarok senkit hitegetni, momentán fogalmam sincs, mikorra sikerül megint valamiféle rendszert pofozni az aktivitásomba, hogy ne az a fajta kaotikus hullámzás jellemezze, amitől gondolatban a hajamat tépem... viszont egyelőre annyit  lehet biztosnak venni, hogy előbb-utóbb, ha teknős tempóban is, de mindig elkészül a soron következő értékelés, nem tervezek leállni. :D

Évszázadok óta hangoztatják, hogy csak a történelem lapjain létezünk igazán, hogy az valamilyen szempontból örökké él, akire emlékeznek, hogy csak akkor hal meg valaki igazán, mikor eltávozik az utolsó ember is, aki ismerte. De vajon mi történik akkor, hogyha a történelem szóban forgó lapjai emberi bőrből készültek, a szöveget pedig tetoválások adják, olyanok amelyek nem szimplán lehetetlenné, hanem egyenesen bűnné teszik a magánszféra fogalmát? Alice Broadway írónő mondanivalóban gazdag young adult disztópiájáról, az Inkről hoztam kritikát.



Fülszöveg:
Képzelj el egy világot, ahol minden tettedet és életed minden jelentősebb eseményét a bőrödre tetoválják!
Saintstone-ban nincsenek titkok: születésed pillanatától kezdve megörökítik a bőrödön az elért eredményeidet, kudarcaidat és életed minden fontos pillanatát. Vannak megbecsült jelek, amelyek azt üzenik a külvilág felé, hogy jó ember vagy. És vannak szégyenletes jelek, amelyek árulóként megbélyegeznek. Leora az apja halála után abban talál megnyugvást, hogy az apja bőre gyönyörű történeteket mesél. Ez egészen addig tart, amíg Leora föl nem fedez az apja tarkóján egy jelet… a jel a Saintstone-ban elkövethető legnagyobb bűnt szimbolizálja. Leora rádöbben, hogy nem ismerte a saját édesapját. Miközben próbálja az igazságot kideríteni, megismerkedik Oscarral, aki egy bűnöző fia. Ahogy a fiatalok lassan közelebb kerülnek egymáshoz, Leorában úgy erősödik a kérdés: a fiú jelenti majd számára a megoldást, vagy csak bajt hoz a fejére?

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak! ^-^ ~


Az Ink; tanulságos, megbabonázó hangvételű történet, egy ködös mesefüzérben és sziklaszilárd, túlvilághoz köthető vélelmekben kiteljesedő, szemellenzős intenzitású  spiritualitásra épülő társadalomról, valamint egy, célszerű olyasformán fogalmazni, „kérdező korba lépett” fiatal lányról; ugyan nem lenyúzott emberi bőrből kötött könyvbe íródott, – elsősorban a rendfenntartó szervek és a civilizációnk épelméjű hányadának szerencsés örömére – hanem pusztán a kevésbé avantgárd, hagyományos módszerrel jutott hozzá a jelöléséhez az irodalomban, ami bűnös kritérium szegéshez vezethetne a hagyományos bíráló ceremónián, de az én olvasatomban elvitathatatlanul érdemessé tette rá Alice Broadway-t, hogy már most, feltörekvő mesemondóként is úgy emlékezzenek rá, mint aki eleven színezetűt, töprengésre ösztönzőt, mindenekfelett maradandót alkotott.
 

Nincs mit további beigazoló kísérleti eredményekre várni, kell lennie bennem valamiféle fals, ellenkező génnek, ugyanis az egyes forrásokból rövid úton a kuszának bélyegzett könyvekben találom a legtöbb agyalni valót, az alapsztorin túlágazó merengési táptalajt. Mivelhogy ezek a könyvek közelről sem tekinthetőek kuszának igazából, pusztán olyanok, mint a tetoválások. Amelyek az Inknek életbevágóan fontos részét képezik nem kizárásosan metaforikus, hanem szerves értelemben is, ezért sosem érdemesebb máskor, mint ezen aktuális esetnél elgondolkozni rajta, mi is tesz igazán nagyszerűvé egy tetoválást. Nem az, hogy olyan minta kerüljön kiválasztásra, ami biztosan a földkerekség legegyedibbje, nem is az, hogy ki készíti el, hanem az ábra konkrét jelentését meghaladó üzenet, a tinta alatti valódi történet, ami nem robban bele a szemlélődő arcába, amit tudni kell észrevenni. Így az Ink olvasója is akkor lesz önmaga legnyájasabb jótevője, hogyha félresöpri a beérkező ingerek fogadására korlátozódó, „tévénézői megfigyelő állapotot”, és hagyja erőre kapni a filozofikusabb, elemző oldalát, amelynek a kérdések sarkalatosabbak a válaszoknál, mivel az írónő – aki művével le se tagadhatná, hogy teológiát tanult - egy pompázatosan izgalmas, egyszerre morbid, érdekes és fura atmoszférával operáló, irgalmatlanul tömény kis koktélt állított össze, ami csakis arra vár, hogy a megfelelő perspektívába simulva belekóstoljanak. A cselekmény nyilvánvalóbb féltekéjének a megfogásán ugyan felfedezhető volt némi, gyakorlattal kiküszöbölhető lámpaláz, de a sztori hangja, a megteremtett légkör… igazi nehézsúlyú bajnok a zsánerben. A hatása már-már fojtogatónak mondható elhanyagolható távú ízelítőt követően is. Nem túlzok, elemi erővel taszított a megjelenített társadalmi rend életmódja, értékrendszere, alapvető hozzáállása, egy eddigi olvasói tapasztalatomhoz se hasonlíthatóan megrázó élmény volt, miközben az általa hordozott potenciál lenyűgöző magasságokba lódította a tetszésindexemet. Mintha egy vallási fanatikusokból álló kommuna kellős közepébe hullottam volna, egyetlen épelméjű lényként. Rengetegféle brutális és groteszk természetfeletti vonal van, amit rezzenéstelenül feldolgoznak a kis szürke agysejtjeim, de ez a határtalan, dagályos spiritualitás… lesokkolt, fejezetenként ki tudta sütni az idegpályáimat, belenyomni a fejemet a futóhomokba, amiben addig gázoltam. Szinte éreztem a szagát is. Ennek az állapotnak a kiváltását pedig amellett, hogy bravúrosan káprázatosnak találtam, többé-kevésbé ijesztőnek is véltem, egyfajta bizarr, láthatatlan tömeggel bírónak. Rásüthetőek ugyanezek az Ink szimbólumorgiával körbeszőtt fő témapilléreire is, például, hogy mennyire megrekedt tud maradni egy olyan társadalom, ami beteges buzgalommal valamennyi másodpercét a hulláknak szenteli, és a halál utáni létet olyannyira kendőzetlenül többre tartja, mint magát az életet, hogy ténylegesen csakis a halálnak él. Annak, hogy felkészüljön a halálra, megfeleljen a halál utáni szertartáson, szabványszerűen levezényelje ezeket a szertartásokat, megemlékezzen a halottairól. Mialatt nem élnek a rendszert alkotó egyének olyan szempontból, hogy legyen bármi értelme ennek a hosszú, ugyanakkor képlékeny utazásnak, hogy több legyen jellegtelen vegetációnál. Nem fejlődnek semerre, csak a hit-mese-hullák triászban cikázva pazarolják azt, aminek a végén vagy várja őket egy tovább gomb, vagy nem. Ennek a feltárásával, a kulisszák mögé merészkedve, a valóban számító olvasatban az Ink nem afféle életkedv- és energiavámpír olvasmány. Az egyik legpozitívabb töltetű, leginkább életigenlő, mi több tudatos életet igenlő – amelyben a saját döntések, a saját látásmód mozgat valakit, nem pedig külső körülmények, mikről úgy véli, vagy mások éreztetik azt vele, hatalommal bírnak fölötte – disztópia, aminek a kézbe vételéhez szerencsém volt.

Hasonló terjedelmű kötetből amatőr statisztikát levonva, majdnem százszázalékos meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy nem csak ebben az évben, hanem az ezen az éven túlnyúlóan hosszú ideje is az Ink volt az a regény, amit a leggyorsabban kiolvastam -  hogyha ez a felfokozott sebesség az olvasással kapcsolatos, egyéb munkafolyamatok kivitelezésének sorra kerülésére evidens abból, hogy ezeket a sorokat csak most olvassátok el is fogyott. Ez visszagörgethető oda is, hogy az üzenettel és a már sokadszorra szóba hozott, bűvös légkörrel éles kontrasztban áll az írónő könnyed történetvezetési stílusa, ami akárcsak cseppnyi rosszindulattól is mentesen, nem épp a bonyolultságával és a nyakatekert, barokkos szóvirágaival fogja a lapokhoz láncolni az olvasót. Az ismérvei sokkal inkább a gördülékenység, az ütemes emészthetőség, amely kiegészítve a rövid, pusztán pár oldalasra rúgó fejezetekkel, könnyen belecsalogathatnak bárkit a „csak még egy fejezet” kelepcébe, aminek a végén arra eszméltek fel, hogy két-három ujjnyi vastagságú papírt szorongattok a bal kezetekben, miközben a jobb már automatikusan lapozna is tovább. De a legnyomósabb ok, amiért igencsak nehézkesen tettem le az Inket, a három alkalommal, mikor erre sor került hogy félretéve a látottakhoz fűző szimpátia mértékét,  valami… hihetetlen hatásfokkal izgalomba hozott a helyszínt képező világ, amit Alice Broadway megálmodott. Nem fogok illúziókat építeni, a kidolgozást tarkítják bizonyos vakfoltok, ráadásul nem is éppenséggel kevés, és ahogy nyomon követtem az Ink fogadtatását, ezekkel szemben akadtak, akik panasszal éltek, azonban azt nem szabad elfelejteni, hogy az egyes szám, első személyben előadott  narráció egy olyan főhősnő szemszögéből adagolja a tényeket, aki ennek az agymosott közösségnek a tagja, így az általa relevanciával bíró információk, momentumok igencsak… korlátozottak, hullák, halál, halotti szertartás, emlékezés a halottakra így én nem hiányosságként fogtam fel a világrendszerhez fűződő kérdőjeleket. Engem sokkal inkább… fellelkesítettek, megrohantak a kimondatlan lehetőségek tőlük. Beindították azokat az elméletgyártásra szakosodott fogaskerekeket a fejemben, amik rendre a krimik és pszicho-thrillerek eseményei mögött álló, elkövető karakter személyazonosságának, cselekvési mozgatórugóinak a leleplezésére hajtanak.

Piszkosul birizgálta a fantáziámat, hogy mi van még a megjelenített valóságban ezen a kolosszális halott kultuszon és a falakkal kirekesztett, förtelmes ellenzőin, az „üres bőrűeken” kívül, - akik olyan abnormális és galád, démonfajzat emberek, hogy nem akarják az életük minden egyes sikerét, botlását, nagy eseményét olyan mód a bőrükre tetováltatni, mint ahogy a mániákus közösségi média használók posztolnak minden második lélegzetvételükről, hanem ezeket meg akarják tartani maguknak, abból a beteg elképzelésből kiindulva, hogy nem tartoznak akárkire. Ha pedig titkolóznak, azt biztosan azért teszik, mert sötét, ártó szándékok vezérlik őket… -  hogy létezik-e egyáltalán bármi más. Vannak-e más országok, vagy csak egyetlen, hatalmas hitguru uralkodik diktatórikusan egy egész világot lefedő birodalomban? Hol járunk időben? És még sorolhatnám. A megfogalmazódó talányoknak különleges ízt adott, hogy jó darabig lazán hátradőlve engedte annak a látszatnak a gyökeret verését az írónő, a leírtakkal szemben gyengébb-erősebb távolságtartást produkáló, idegenkedést érző olvasóban, hogy egy teljességgel kitalált világban jár, ameddig villámcsapásszerű hirtelenséggel meg nem cáfolta ezt a hitfonalat egy apró, de annál kijózanítóbb információval. Ami után természetesen beállt a teljes zavar. Amiben az adja a nevetésre ösztökélő bravúrt, miután a zavar hatása alól kivergődve, újra objektíven lehet nézelődni, hogy bár először becsapottnak véli magát az ember, esetleg önellentmondással, légből kapottsággal vádolja a szerzőt, végül rájön; mégse jogos egyik se, mert az írónő egy darab konkrét bizonyítékot se adott arról, hogy az Ink egy másik világban játszódik. Csak feltételezésekre támaszkodva kártyavárat épített az olvasó, ami egyszeriben összeomlott. Újabb kérdéslavinát zúdítva le.
Nekem egyébként az lenne a teóriám a világfelépítés eddig ismeretlen részleteire vonatkozóan, - ha kíváncsiak vagytok rá, ha nem – hogy volt a mi jelenünk, vagy egy ahhoz közelítő évtized, aztán történt valamiféle katasztrófa, aminek a következtében elpusztult a modern világ, amiből csak darabos adatok maradtak fenn, és azokra épült rá ez a világ. Izgalmas, valamint az elméletem malmára is hajtja a vizet, hogy a bemutatott „történelem és szent tanok” oroszlánrésze olyan meséknek az átirata, amiket mi ismerünk. Tehát továbbra is az elképzelésemnél maradva, felmerül a kérdés; Vajon a katasztrófa után csakis ezek az iratok maradtak meg, így az új világ régészei azt hitték, ezek alkotják a történelmet, és önhibájukon kívül kezdtek el ennyi baromságot az eljövendő generációkba nevelni? Vagy tudatosan iktatták ki azt a keveset, ami a mesék mellett megmaradt a valós történelemből, és kerítettek a mesékből egyfajta vér komolyan veendő Bibliát? Akit beszippantja az Ink, nem tud nemet mondani az ehhez hasonló eszmefuttatásokra, nem tud nem belemerülni a találgatásba, ami még egy lapáttal rátesz a történet határtalan misztikumára, ingoványos kiismerhetetlenségére, ami lényegében mindenféle saját két szemmel látható, gyakorlati varázslat jelenléte nélkül is szárnyak. Illetőleg a kérdésekre… amiknek a válasza után előbb-utóbb a főszereplő is elkezd kutatni, bármennyire ijesztőek is lehetnek ezek, ha egyszer rájuk talál.

Leora Flint – a keresztneve hiába ilyen gyönyörű –  egy vérnyomást alacsony tartományból tűzzel-vassal, válogatott mocskos módszerekkel kiűző, türelmet őrlően instabil főszereplő volt, akivel ebből az instabilságból, illetve a hozzá járuló, „mindent vagy semmit” életszemlélet erre gyakorolt hatásából fakadóan kvázi végzetszerű elkerülhetetlenséggel álltam hadilábra, nagyon is rövid idő leforgása alatt. Ez nem a vélemény nem puszta személyes szimpátiaproblémán alapszik, mivel más karakterek is megjegyezték a regényben, hogy eléggé hangulatember. Azonban ez a kifejezés még megközelítően sem írja le valódi mélységében a helyzetet, felelőtlenül lekicsinylőnek találtam a használatát, mint amikor egy combnyaktörésre sztoikusan azt mondják, hogy „hát istenem, kicsit elesett”. Onnantól kezdve, hogy egyre kimagyarázhatatlanabb hibák csúsztak a gépezet megszokott, rutinos működésébe az apja lélekbíráló ceremóniáját megelőző hivatali kivizsgálás során, így lassan feltépődni készült egy sok-sok évvel korábbra visszanyúló titkot fedő seb, ami a lányba nevelt, addig kőbe vésettnek képzelt világkép fenekestől történő felforgatásával fenyegetett, - fogalmazhatunk úgy is, hogy elstartolásra késszé váltak azok a tények, amik végre kézzelfoghatóan is megmutatják, hogy ebben a közösségben nagyon nem megfelelően folyik az élet - az addig vakhittel rendszert éltető Leora az ilyen szituációban elvárhatóhoz képest meglehetősen… eltérő viselkedésformát vett fel. Ahelyett, hogy nekiállt volna egymás után megkérdőjelezni, amit addig biztosnak vélt, végigsétált volna azon az úton, amin haladva belát a társadalmuk valamennyi mocsoksága mögé, azaz hajlandóságot mutatott volna a színtiszta fejlődésre, inkább egy „én aztán semmiképp!” felkiáltással, hajmeresztő szeszélyességgel dobálta a meggyőződéseit. Majdhogynem pillanatnyi váltásokkal hajtotta végre az ingázást; hol úgy kapaszkodott a fanatikus, bólogató birka világnézetbe, mint egy úszni nem tudó fuldokló a mentőövbe, hol azt a benyomást keltette, hogy kezdi felismerni az átverés létezését, kezdik önálló gondolatok felváltani az agymosásos, készen kapott ideológia helyét. Pártolta kicsit az egyik verziót, majd totálisan véletlenszerű váltással csakis a másik létjogosultságában hitt megingathatatlanul a következő fordulat ugyancsak előzmények nélküli beállásáig. Amelyikhez épp ragaszkodott, az ellen nem hallott semmiféle észérvet, ha valaki ilyenekkel akart előhozakodni, akkor egyszerűen bedühödött, és kivágta a cirkuszt, maradéktalanul elzárkózva az övével ellentétes véleménynek még lehetősége ellen is. Csak az számított ott és akkor, amit durva megerősítési torzításokkal körbebástyázott struccpolitikával ő kigondolt, semmi más – ha két mondattal meg lehetett volna cáfolni az egészet, ha nem. Tehát, ha Leora úgy döntött, hogy nem léteznek juhok, akkor elé citálhattak akár egy egész nyájat, ő akkor is hajtotta a magáét; nem, nincsenek. Az a nyaktörő kanyarokban bővelkedő érzelmi hullámvasút, amire valamennyi kapálózásom ellenére felültetett a labilisságával, egyszerűen… SOK volt nekem igen, nagybetűkkel. Félelmetesen sok. A határokat nem ismerő érzelemvezéreltsége rémesen felidegesített, rémesen idegen volt az önnön működésemhez képest, mintha csak egy földönkívüli faj képviselőjét figyeltem volna; nem akart megférni a fejemben, hogy egy egészséges ember agyának a tudatos részét ennyire marionett zsinórok módjára ráncigálják ide-oda az aktuális emóciói, maximálisan elragadva a józanságától a vezetést. Mikor huzamosabban mutatta karakterfejlődésnek a jelét, megkockáztattam táplálni az irányába ezért egy kevéske büszkeséget, azért mert úgy tűnt, átlibbentünk a holtponton, - nem csak bólogat, hanem vizsgálódik, tudatosabban jár és kel, lassan, de felnyílik a szeme, okos gondolatai vannak - akkor újfent lecsapott a legendás és elmaradhatatlan, 180 fokos fordulat, és Leora visszatért a fanatikussághoz egy förtelmes, megalapozatlan hiszti hurrikán közepette. Ebben a szakaszban elpusztította a béketűrésem legeslegutolsó vésztartalékainak maradványait is azzal, hogy hagyta, egy rakás ember kockára tegyen mindent őérte, azért, hogy neki jó legyen, hogy ő kutakodhasson, erre nagyban lecsinált mindenkit, benne hagyta őket abban a slamasztikában, amibe csakis miatta süllyedtek, mert a nagyságos kisasszony természete annyira javíthatatlanul gyerekes, hogy ha mérges lesz, akkor egy az egyben elborul az agya, és nem lát az elvakult érzelmeitől semmit. Mint egy tinédzser Hulk, megzabolázhatatlan és pusztító. Egyebek között azt is kimondottan minősíthetetlennek találtam Leorában, ahogy az anyjával viselkedett, miután olyan információk birtokába jutott, amik per pillanat nem tetszettek neki, hogy a nagy duzzogásban elmerülve hirtelen már azt hangoztatta; lényegtelen, mennyit tett érte, amióta csak él, innentől nem az anyja, pusztán egy alávaló trónbitorló az ő szent családfájának a tetején… Egy önző és éretlen, túlérzékeny kis csitri volt, aki azt hitte, hogy körülötte forog az egész világ, ráadásul azzal a céllal, hogy neki rossz legyen, hogy őt, a szegény kis elesettet bántsák. Pedig eleinte láttam rá esélyt, hogy Leorával jóban leszünk, - annak ellenére, hogy nem tudtam mire vélni, miért hagyja, hogy bárki beletörölje a lábát -  ugyanis nagyon szimpatikusnak találtam a részéről az ismerkedési szakaszban, ahogy a tetoválósághoz és ahhoz a berögződéshez állt, hogy a nők alkalmatlanok erre a munkára. Megkerülhetetlenül felcsillant a lázadó szikra, a változtatni akarás az emberek hozzáállásán, amit kivételektől mentesen értékelek. A probléma ott ütött be, hogy Leora minden kétségen kizáróan képtelennek mutatkozott túl látni saját magán, és nagyban gondolkozni; felfogni, hogy ha a közvélemény egy adott, téves irányba húz, az azt jelenti, hogy a vezetőség támogatja ennek az iránynak a fennállását. Támogatja az ő esetébe visszahelyezkedve azt, hogy egy nő csak ne tetoválgasson, ne rombolja a hagyományaik magasztosságát a nőies vonalvezetésével, hagyja meg ezt a férfiaknak, akik szerintük egyértelműen alkalmasabbak erre a magafajtánál. Ezen kívül annak a felérésére is kevésnek bizonyult, hogy ha problémás a társadalmuk álláspontja annak a kapcsán, milyen munka való egy nőnek, akkor feltehetően nem csak ezen a fronton van gond a mentalitásukkal. Tulajdonképpen pofonegyszerű a képlet, a felfedezéséhez abszolút nem szükséges más, minthogy a nagy egészre koncentráljon valaki az egyes kiragadott részletek helyett. A leányzó vállalhatatlan jelleméért – bármit is hordtam össze ez idáig ebben az igencsak terjedelmesre sikeredett, őt elemezgető hasábban - nem tudom egyelőre az írónőt megkövezni. Nem tenném rá a nyakamat, hogy Leora személyisége nem tudatosan lett-e ilyenné alkotva. Hiszen számtalanszor úgy hivatkoztak a környezetében mozgó felnőttek rá, mint a rendszer tökéletes példányára, ami nem feltétlenül jelenthet véletlent, más szóval lehetett a főszereplői státusza mellett a szemléltetési eszköze is annak, milyen embereket termel ki ez az őrület, hogy milyenek számukra az ideális, irányítható mintapolgárok. Ha ez az opció valóságtartalommal bír, akkor Leora is feljegyezhető azoknak a bravúros üzenési eszközöknek a listájára, amelyekért Alice elismerést érdemel.

A főhősnő legjobb barátnőjét, Verity-t kezdetben fenntartásokkal kezeltem, amiért annyira olthatatlan melegséggel ragaszkodott a szabályok betartásához, azok nemességéhez, amiért annyira odáig volt tőle, hogy a kormányt és a rövid betekintő alapján is gerinctelen és zavarodott ember képét festő polgármestert szolgálhatja majd, aggódtam a megbízhatóságát illetően. Mikor Leorát még osztatlanul nyitottabbnak tartottam, akkor azzal a sejtelemmel éltem, hogy Verity fogja majd képezni az ellentétet, a hajlíthatatlan, konvencionális tömböt a haladó szellemiséggel szemben. Viszont ért egy elmondhatatlanul kellemes meglepetés általa, pontosítva a kötelék által, ami a számára fontos személyekhez fűzte, mivel ez a szeretet kiütéssel felülkerekedett a rögökkel szemben, a barátnőjét, a családját hezitálás nélkül a rendszer fölé emelte, mikor a helyzet választás elé állította. Szembeszállt értük azzal, amire az első pályaválasztási tervei óta készült, amit a jövője legbiztosabb pontjának álmodott meg, és ez jócskán pozitív irányba billentette a mérleget. Azt a magam részéről nem furcsálltam, hogy ilyen hamar ekkora fontossággal bíró pozícióba került a munkahelyén, hiszen a hasonló, elmaradott kultúrákban nem volt ritka az se, hogy tizenpár éves gyerekeket gyógyítóként alkalmaztattak.

Nem csupán a mellékkarakterek, hanem az összes szereplő közül Leora főnöke és egyben oktatója a tetováló szalonból, nevezetesen Obel vált a legnagyobb kedvencemmé. Nem egyszer az volt a benyomásom, mintha Alice Broadway őt használta volna a cselekményen belül a szócsövének, mintha a férfi lett volna az ő valódi hangja, úgyszólván az értelem megtestesítője a tudatlanság kánonjában; az igazság közvetítőanyagja. Már a debütáló jelenetekor a szívembe zártam, egy cseppet sem mellébeszélős, - ami jóleső a hosszadalmas és ködös hangulatú bölcselkedésekre hajlamos felnőttek útvesztőjében megkérdőjelezhetetlen pozitívum volt -  higgadt, az általa végzett munkakör komolyságának tudatában lévőn, szükségszerűen szigorú, ámde igazságos mentort testesített meg, összefoglalva olyan erősségű józanság sugárzott ebből a pasasból, ami kifejezetten üdítő volt Saintstone átlagpolgárainak a vonásainak fényében. Azok után pedig főleg megkedveltem, hogy nem szakmai értelemben is a szárnyai alá vette Leorát, kis adagokban információkat adagolt abból a világból, ahová nem ér el a beetetésnek a keze, finoman rávezetgette, hogy a társadalmuk szabályai nem annyira igazságosak, mint amilyennek azok első pillantásra tűnnek, hogy a történelmük nem annyira pontos és fedhetetlen, mint amilyennek beállítják, hogy noha a közösség és a harmónia érdekében nyitottságot prédikálnak, a vezetők mégis rejtegetnek olyan titkokat, amiknek a kibukása bőven vonna maga után felháborodást. Hogy a hőn szeretett jelek, különös tekintettel a szabvány jelekre, sem biztosan azt a funkciót szolgálják elsősorban, mint amit állítva elítélik, üldöztetik azokat, akik nem varratják a bőrükre őket... Minél többet tudtam meg róla, annál izgalmasabbnak találtam a karakterét, annál jobban vártam, hogy ismételten feltűnjön, mígnem eljutott előttem a siker legfelső fokához, azaz oda, hogy egy kiegészítő kötet keretében megismerkednék konkrétan az ő, személyes sztorijával.

Mel, a mesemondó funkcionált a regényben Obel ellentéteként, a kisördögnek Leora vállán, aki külsőleg minduntalan visszahúzta a biztonságos karámba, így bármennyire is elkeserítőnek, szánalomra méltónak találtam azt a sorsot, amit a rendszer szabott ki rá ezzel a hivatással, az első jelenetétől az utolsóig egy ellenszenves figura volt. Nyakig merült a közösség szellemiségében, és nem restellett afféle önkéntes térítőt játszani, aki majd meg fogja mutatni az eltévelyedett lelkeknek a helyes utat, általánosságban azután jelentkeztek Leoránál a nézőpontváltások, azután vett a magatartása korához mérten tolerálhatatlan fordulatot, hogy találkozott Mellel, így elenyésző számú alakalom után már eleve utáltam a nő feltűnéseit. A kis történeteivel rendre csak manipulálta a lányt, mindig megtalálta azt a mesét, azt a Leora aktuális helyzetéhez illeszthető tálalási formát, azokat a meghúzható párhuzamokat, párhuzam vonási pontokat, amikkel a rendszer céljainak megfelelően vezethette – egyenesen vissza a nyájba. Most jogosan merülhet fel bennetek, hogy mégis mi kivetnivalóm volt ebben a karakterben, mikor a hatékony, körmönfont manipulátorokat döntő hányadban bálványozni szoktam, több olyan vonással is rendelkezik, amik imponálni szoktak nekem. Részint egyet tudok benne érteni, hogy a reakció, amit Mel kiváltott belőlem, nem hibátlanul logikus… de rengeteget nyom a latba a stílus. Az ő esetében az a taszító, ahogy a nyájas, anyáskodó viselkedés mögé bújva kavarja a szart, és ez számomra inkább az undorító és álszent kategóriába esik, mint abba, amit pl. a Trónok harcából Kisujj, a Death Note-ból Light vagy a Hannibalból dr. Lecter csinál.

Oscarra nem fordítottam különösebb figyelmet, ugyanis a srác nem gyakorolt említésre méltó befolyást a cselekmény alakulására… egy viszonylag elhanyagolható résztvevőkét tengődött a színfalaknál. Megismerkedett Leorával, a lány táplált az irányába szemmel látható vonzalmat, információkat cseréltek, egy darabig összedolgoztak, de nem volt titok, hogy ezúttal nem osztottak túl sok lapot Oscarnak a kártyaasztalnál. Ha poénkodni akarnék, akkor azt írnám, hogy mégis kit érdekel egy fiú, egy általa kialakulható szerelmi szál, mikor ott van a halál is… ’:D A választását meg tudtam érteni, ehhez kapcsolódóan érdekesnek tartottam, hogy több szerettei érdekében / védelmében lázadó hajlamot mutató szereplőre bukkantam előbb-utóbb a sztoriban, viszont ezek az emberek is ragaszkodtak a jól bevált alaptételhez; lélekbírálás-bőrkönyv-túlvilág. Nagy merészen, kívülállóként arra következtettem volna amúgy, hogy ha rugalmasságot mutatnak másmilyen téren, akkor ettől is képesek lesznek elszakadni, de ez leghamarabb is a következő kötetben kerülhet majd napirendre.

A fő konfliktus kibontásában előfordulnak kisebb-nagyobb döccenők, akadnak vegyes hatást keltő momentumok, amikre ugyan nem sokba telik megtalálnia a kézenfekvő magyarázatot az olvasónak, de optimálisabb lett volna, ha ezeket a magyarázatokat maga az írónő szövi bele a történetbe, hogy ne képezzenek kötekedési felületet, azonban lényegében ez a konfliktus ugyanannyira elhanyagolható is, mint amennyire klasszikus megközelítésből döntő erejű. Az Inkben nem Leora apjának lelki üdve képezi a valódi tétet, és az ennek a nyomán felszínre kerülő rejtélynek a kimenetele, ez a történet afféle önfelfedezés, annak a boncolgatása, hogy vajon elfogadjuk-e azt a világképet, amit tömeggyártottan, kis kalapáccsal a fejükbe vernek, vagy meg merjük-e kérdőjelezni ezt, kialakítjuk-e helyette az önálló perspektívánkat, feszegetjük-e a határokat. Aki csak néz előre, miközben nem lát semmit, úgy olvassa ezt a könyvet, mint egy tizenkettő, egy tucat, laza kis ifjúsági disztópiát, amivel agyonüt néhány órát, várva a bevett mérföldkövek és a szokásos kalandok elérkezését, az elégedetlenül teszi majd vissza a polcára a legnagyobb valószínűséggel, mialatt megfosztja magát az Ink fő esszenciájától. Az eddig kifejtetteken túlmenően attól a párhuzamtól, amely a közösség tetoválásokban alakot öltő nyíltságra ösztönzése és az általunk ismert világ közösségi oldalai között helyezkedik el, hogy mennyire lehet megismerni egy embert az ilyen felületeken jól dokumentált adatokból, megosztott életeseményekből. Attól a gondolatkörtől, hogy bár azt szokás mondani, fontos az embernek tudatában lenni a gyökereivel, ápolni az elődei emlékét, az vajon mennyire számít emlékezésnek, ha az elhunyt számotokra csak egy név, amit felemlegettek, de valójában nem mond nektek semmit a mögötte álló egyénről. Nem tudjátok, miket szeretett, mivel lehetett kikergetni a világból, egyes vitás kérdésekről hogyan vélekedett, mit evett reggelire, hova ment, mikor zaklatott volt, milyen megvalósítatlan álmai voltak, mi nevetette meg…  Attól a dilemmától, mennyire határoz meg valakit a múltja, mennyire írható le egy ember az általa elért eredményekkel és az általa elkövetett vétkekkel, hogy aki folyton-folyvást csak hátrafelé tekintget, mennyit is fecsérel el az életéből.


„Nehéz elmagyarázni, mi tesz valakit alkalmassá az olvasásra, de talán úgy a legegyszerűbb, hogy vannak köztünk olyanok, akik képesek olvasni a jelekből – akik képesek meglátni egy-egy tetoválás valódi jelentését a konkrét üzenet mögött.”

Felfokozott kíváncsisággal várom, mi fog kisülni a folytatásból, mert anno az A lányéjfélkor és az A tenger boszorkánya esetében is a második részben lecsiszolódásra kerültek a sorozatindító kötetnek a kisebb hibái, kiforrottabb, összeszedettebb regénnyel köszöntöttek újra az íróik, és most is van egy hasonló előérzetem, mint ami az imént említett művek kiolvasásakor helyesen azt súgta, a gyengének ítélt  láncszemek következőleg már beérnek, avagy megerősödnek.

Borító: 5/5* - Instagramon már mellékeltem hozzá egy kisebb rajongás bombát, amikor elkezdtem olvasni, a véleményem azóta mit sem változott, ha lehetséges, csak még jobban beleszerettem. Különös, hogy annak ellenére, a borító egészét minták fedik, méghozzá aprólékos részletekkel rendelkezők, mégsem mondanám azt az összhatásra, hogy sok lenne, helyette szépséges, varázslatos, hívogató. Pedig egyáltalán nem lehet nagy mintamániásnak tekinteni, számtalan olyan ruhadarab díszítésétől yoyóznak a szemeim, amelyeket mások még dekoratívnak találnak. A hatást hihetetlen, de még lehet fokozni, ugyanis bár ez a képen nem látszódik, de a színes részek különleges, tükröződő felülettel bírnak, ezért amikor különféle szögekből rásüt a fény, akkor olyan, mintha valamiféle drágakövet tartanátok a kezetekben. ^^
Kedvenc karakterek: Obel, Leora anyja
Legutáltabb karakterek: Leora, Mel
Kedvenc részek: amikor Leora először járt Obel stúdiójában, amikor Obel megmutatta Leorának a könyvet, amikor fény derült Obel titkára, minden alkalom, mikor Obel próbálta a saját nézőpont kialakulása felé terelgetni Leorát, amikor Leora elkészítette az első tetoválását, amikor Verity segített Leorának a kutakodásban, amikor az olvasás képességéről volt szó
Mélypontok: amikor Mel a kis meséivel visszakanyarította Leorát a nyájba, Leora éles hangulat-és nézőpont ingadozásai, ahogy Leora az anyjával viselkedett, mikor összevesztek, amikor Leora a fő „megsértődési szakaszban” süketnek mutatkozott minden észérvre.
Korhatár: A világfelépítés morbid töltete, valamint a bújtatott tartalmak miatt 15 éves kor felett ajánlanám.


Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!