Top 5 Wednesday #50 - Karakterek, akiknek én már kiadtam volna az útját

Sziasztok! :) Jelentem, befutottam a magam Top 5 Wednesday teljesítésével, azonban az előre kijelölt, tavaszi olvasmányok elnevezésű téma helyett - elkötelezetten tartom magam ahhoz az elmélethez, miszerint csak egy rossz irodalmi beidegződés az, hogy vannak szezonális olvasmányok, amiket valamiféle eseményhez vagy akár az időjáráshoz kötötten X időpontban a legmegfelelőbb olvasni - azt a februári témát hoztam el, amiről már egy korábbi bejegyzésben is beszéltem, amit egy listára szánt könyvvel kapcsolatos értékelési elmaradás miatt nem tudtam azon a héten megvalósítani, mikor aktuális lett volna. E szerint a lentebbiekben olyan karaktereket fogok bemutatni nektek, akikkel ha helyet cserélhetnék a párjukkal, én már szakítottam volna. Mivel a könyves párokkal az alapbeállításaimnál is kiélezettebben szoktam kritikus lenni, - éljen a függetlenség! - ezért bőven okozott kihívást pusztán öt főre redukálni a listát.

5.) Roan Gerling
(Sara Holland: Everless)

Rögtön az első jelölt egy kissé kilóg a paraméterek közül, ugyanis lényegében Roan és a főszereplő, Jules nem voltak együtt sosem, azonban az említett hősnő táplált a srác irányába egy olyan intenzitású, mondhatni mániákus plátói gyerekszerelmet, hogy ez a részletkérdés igazából nem is számít. Az már ennél inkább számít, hogy Roan Gerling testesítette meg az állandó visszafogó szelet Jules vitorlájában, amikor megpróbálta kideríteni, hogy mégis milyen veszedelmes titokba tenyerelt bele azzal, hogy az otthoni adósságok rendezésének a céljából elszegődött az Everless birtokra dolgozni, hogy ennek mi köze van ahhoz a férfihez, akit világ életében az apjának hitt, és az életét adta ezért a titokért.  Roan Gerling csak varázslatos mód feltűnt a színen a káprázatosan sugárzó mosolyával, és egy szemvillanás alatt eltérítette a lányt a céljától. Ez már pusztán azért is frusztráló volt, mert Jules minél ájtatosabban ajnározta Roant, nekem annál ellenszenvesebb lett, mintha a Jules fejében létező Roan és az a Roan, akit a történetben megismertem két személy lettek volna, de valójában a helyzet irracionálissága húzta ki legjobban a gyufát nálam Roan kapcsán. Jules hét éves volt, amikor valami megmagyarázhatatlan csoda folyamán "szerelmes lett" belé, ezt követően tíz évig nem látta. Ergo a jelenbéli nagy találkozáskor fogalma sem volt róla, miket tett, milyen ember vált belőle, mégis feltétel nélkül rajongott érte. Miközben... ha teszem azt, csak akkora erőfeszítést kellett volna tennie Roannek a lány érdekében / védelmében, hogy a megfelelő percben  kinyitja a száját, annak a megtételére se volt képes.  Jules szeme is felnyílt ugyan az elmondottakat illetően, de én biztos, hogy nem vesztegettem volna  az időmet és az energiámat négy fejezetig se egy ilyen mamlasz idealizált verziójára.

4.) Ginerva Love Lemon, alias Cicc
(Beth Flynn: Kilenc perc)

Cicc elviselését a leginkább az mérhetetlen álszentség nehezítette meg, amivel igazság szerint az egész regényt végigszerepelte, de a Grizz-zel létesített párkapcsolatának a berkeiben eresztett ki a legerélyesebben. Tipikus példája, amikor az egyik fél kiteszi a lelkét a másikért, konkrétan tönkreteszi magát érte, ha ránéz a szemei helyén rögtön szívecskék villognak annyira hajthatatlanul szerelmes... erre visszafelé csak a nagy semmit kapja. Cicc bőszen hangoztatta ugyan, hogy ő a lelki társának tekinti a férfit, de gyakorlati értelemben ez nem érzékelődött, az ő oldaláról inkább ez csak egy hosszabb ideig tartó fellángolás volt, ami azért alakulhatott ki benne, mert hízelgőnek tartotta, hogy egy ennyivel idősebb és egy ilyen megjelenéssel bíró pasas kvázi pálmalevelekkel ugrál körülötte a nap huszonnégy órájában. Szórakozásból az ujja köré csavarta a motorosbanda egyik fiatalabb tagját, akiről tudta, hogy ő tetszik neki, ezzel bajt okozva a srácnak, aztán amikor a srác sógornője kiosztotta, hogy fejezze be szerencsétlennel a játszadozást, még neki állt feljebb. Még elérte, hogy mindenki őt tartsa a vétlen, pelyhes kis hattyúfiókának, a másik nőt meg a hülyének, és ami azt illeti... bármilyen szituáció volt, bármekkora baromságot is csinált, végül mindig elérte, hogy az összes érintett őt sajnálja. Még akkor is előszeretettel fantáziálgatott erről a srácról, bármelyik más jó külsejű pasasról a közelben, mikor elvileg a rózsaszín felhőn ült Grizz-zel. Megszámlálhatatlan alkalmakkor verte ki a hisztit azért, mert a párja illegális ügyletekkel keresi a kenyerét, mert ennek fejében meg is teszi azokat a dolgokat, amiket egy motoros banda fejének a pozíciója bebiztosításáért meg kell tennie, de az ebből befolyó luxus ellen persze nem volt ellenvetése. Amikor egy vadállat elkapta, több csontját is eltörte és egyéb undorító dolgokat művelt vele, akkor is később Grizz-nek ugrott neki, hogy milyen elborult ősember, amiért elégtételt vett a rohadékon, mondván "szegény nem ezt érdemelte", más eseteknél is turbófokozatra kapcsolva rázta az agyát az erényes erkölcscsősz szerepében, viszont amikor kapóra jött Grizz védelmező ösztöne arra, hogy tisztítsa a saját törékeny kis lelki ismeretét, akkor ezt aljas mód kihasználta ellene. Nem törődve vele, hogy milyen veszélybe sodorja vele azt az embert, akit "elvileg" szeret... 

3.) Ridge Lawson
(Colleen Hoover: Egy nap talán)

Számomra ez a regény több fronton is az emberi értékrend, alapvető hozzáállás kipucolhatatlan, bűzlő pöcegödörjeként végezte az emlékezet palotámban, és felőlem lenyomhatnak a torkomon akár ezer megindítónak szánt szappanoperát a témában, nem fogom másként gondolni, minthogy valaki nem lehet egyszerre két emberbe szerelmes. Ha szerelmes abba, akit hamarabb ismert meg, akkor nem fog beleszeretni a másodikba, ennyire pofonegyszerű az ügy. Azért kéne pedálozni szerelmi téren, hogy ne kezeljék szörnyszülöttként az LMBT párokat, nem pedig a megcsalás magasztossá, líraivá tételéért. Azonban azt leszögezném, hogy ezt a vonzatát a történetnek nem vettem figyelembe annak az összeállításakor, hogy miért tettem volna Maggie, a sztori egyetlen értelmes szereplőjének a helyében már régen lapátra Ridge-t. Előrebocsájtom, a drága szerelménél, Sydney-nél még mindig normálisabb egy fokkal Ridge... de így is tűrhetetlen társ egy normális nő mellett. Ennek a fiúnak ugyanis a másik igényei az ég adta világon semmit se számítanak, csak az a mániája, hogy a lányt, akivel együtt van, a legkisebb fuvallat ellen is buborékcsomagolásba kell tekerni, hogy nehogy bántódása essen, hogy hermetikusan sértetlenül nyílhasson előtte, ameddig szerencsétlen csaj bele nem döglik ebbe a megnyílásba. Ridge számára az ideális társ egy olyan lány, akinek nincsenek  ambíciói, aki nem akar még a vécére se egyedül kimenni, annyira nem igényli a személyes teret, akinek állandóan fogni kell a kezét, állandóan ápolgatni kell a kis lelkét, akit szüntelenül babusgatni lehet. Aki nem akar mást az élettől, minthogy maximálisan átadja magát a kapcsolatuknak; megnyílni, szeretni a másikat, harcolni az ő szent kötelékükért, - amit mellesleg semmi sem fenyeget - hogy aztán könnyek között, miközben elgyönyörködnek ennek a szerelemnek a magasztosságán, még jobban meg lehessen nyílni. Ugyanúgy megfojtja a másikat, mint egy betegesen féltékeny, erőszakos fajankó, csak más módszerekkel. Pasi minősítésben ezen túl azért is leírta magát előttem, mert mivel ő is siket,  neki kéne a legjobban tudnia, hogy milyen rémes érzés az ugyancsak halláskárosodással élő Maggie-nek, hogy nem engedi, hogy túlnőjön betegségén. Hogy állandóan csak úgy van kezelve, mint a nagybetűs, pátyolgatni való BETEG, nem pedig, mint egy... mint egy teljes értékű emberi lény. 

2.) Feyre Archeron
(Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara)

Gyerekek, büszkén kiállok minden virtuális követ és egyéb gondolatban felém hajított tompa tárgyat, amelyet ez a kijelentés ki fog váltani, ám a Szárnyak és pusztulás udvara során úgy meggyűlöltem a Feysand shipet, hogy már-már fizikai fájdalom gyötör csupán a felidézésére is. Feminista vagyok, ami azt jelenti, hogy nem csak azt ítélem el mélységesen, ha egy férfi nyom el, kezel alsóbbrendű lényként egy nőt, hanem azt is, hogyha egy nő teszi ugyanezt egy férfival, ebben a könyvben pedig pontosan ez történt. Rhysand és Feyre szerelme nem szólt másról, mint egy elképesztően egészségtelen belső egyenlőtlenségről, amely egyedül abban tért el attól a bánásmódtól, ami Feyre-nak jutott osztályrészül az eszeveszetten basáskodó Tamlintól a Tavasz udvarában, hogy a nemek felcserélődtek. Feyre állandóan arról papolt, hogy az ő szerelmükben micsoda határtalan egyenlőség működik, és az igaz is volt, hogy Rhysand a létező összes területen egyenrangúvá tette magával, de Feyre-tól ebből nem kapott vissza semmit; csak az utasításokat, a küldetést, hogy szolgálja és tartsa a hátát. Rhysand, mint karakter összességében  a patriarchális társadalom klasszikus nőideáljává süllyedt le a főhősnő mellett; az egyetlen szerepe az volt, hogy  Feyre körül ugráljon, serényen teljesítse minden kívánságát, igazodjon a pillanatnyi szeszélyeihez, buzgón bólogasson valamennyi szavára, fürdesse, öltöztesse, előkészítse neki az ételét és a fekhelyét, ápolgassa, lelki támaszt nyújtson neki, és kényeztesse az ágyban. Hogyha Feyre kitalált valamit, annak azonnal úgy kellett lennie, ellenvetés nélkül, csak mosolyogni lehetett rá. Ha Rhysandnak más véleménye volt, - bár ez nem fordult elő gyakran, akkora papucsot csináltak belőle -  akkor Feyre tiszta agresszív és megalázó stílusban a torkának ugrott, hogy mit képzel, és nem nyugodott, ameddig ki nem sajtolta, hogy visszaálljon a természetes rend, azaz az történjen, amit ő akar. Még akkor is, hogyha ezért egy összetett, bonyolult tervet kellett egy az egyben átkoordinálni. A történet úgy indult, hogy Rhsy az Éjszaka udvarának úrnőjévé tette Feyre-t, hogy azonos hatalommal bírjon, és ne csak a Nagy és Utolérhetetlen Rhysand, a Valaha Élt Leghatalmasabb Főúrt és... az ő nője legyenek, hanem társak, ehhez képest rövidesen olyannyira felborult ez a csak hajtépésig emlegetett, de egy másodpercig se érzékeltetett egyenlőség, hogy elhangzott egy olyan bemutatkozás, miszerint ők a Nagy és Utolérhetetlen, Félelmet Nem Ismerő, Csodálatos Átoktörő Feyre, az Éjszaka Királynője... és Rhysand, az ő hitvese. Hogyha pedig valakire pusztán úgy hivatkoznak, mint valakinek a párja, akkor evidens, nem egyenrangú személyként van kezelve. Ebben a borzalomban pedig az a fájdalmas irónia, hogy a Köd és harag udvarában még - roppant szimpatikus mód - azért kampányoltak, hogy egy ilyen elnyomó partner mekkora fizikai és lelki károkat tud okozni, hogy egy ilyen kapcsolat mennyire mérgező. Most pedig azt mondta kontrázásként Sarah J. Maas, hogy ha a nő az elnyomó fél, akkor az ügy favorizálandó... 

1) Artúr
(On Sai: Scar)

Artúr az egyetlen olyan főbb karakter ebben az univerzumban, akit képtelen vagyok megkedvelni, súlyosabb esetben bármiféle mélységben tolerálni. Akár a Szivárgó sötétség köteteiben, akár kiegészítésként írt novellákban látom azt, ahogyan Scarral bánik, nem erősítődik meg bennem más, minthogy ez a srác egy telivér vadparaszt, aki azt se érdemli meg, hogy egy olyan lány, mint Scar ránézzen. Az egy dolog, hogy a nyilvánvaló bunkóságon túl elég szegényes agyi adottságokkal bír az az egyén, aki ugyanannak a forrásnak hitelt adva mondja el azt a lányt, akit egészen kicsi gyerekkora óta jól ismer,  mindenféle mocskos lotyónak, amiért állítólag végighemperegte a fél birodalmat, mint ami a keresztényeket - akik közül Artúr is egy - egy ördögi, emberáldozatokat is gyakran aprító szektás bagázsnak állítja be. Az ugyancsak egy dolog, hogy a magam részéről kendőzetlenül lenézem azokat az embereket, karaktereket, akik csakis azután képesek értékelni valakit, úgy bánni vele, ahogyan megérdemli, miután elveszítették vagy majdnem elveszítették. Az is egy dolog, hogy a közösség oszlopos tagjának titulált, nagyságos szent Artúr mindenkiben talál valamit, amit lenézhet, akár olyan bagatell "vétkeket" is, minthogy kövér. Ezt a nézőpontot továbbvéve lenézi Scart is, mert csúnya, járjunk az idővonalon bárhol, mindig lealázza a külseje miatt - méghozzá úgy, hogy különben az a tolerálhatatlan csúfság egy zöld szempárban és egy rézvörös hajzuhatagban testesül meg. De az már szavakba önthetetlenül felháborítóan túl megy minden határon, hogy amikor ez a fajankó rádöbben végre, micsoda gyémánt hevert végig a lába előtt, villámcsapásszerűen bekattan neki, hogy szereti a lányt, akkor a "szerelmi vallomása" keretében leócsárolja a sárga földig, miközben megjegyzi, hogy ő milyen cuki pofa, hogy annak ellenére is szereti, hogy a lány ilyen, olyan meg amolyan. Aztán nem sokkal később már egy olyan gondolatfoszlánnyal fokozta a hatást, miszerint úgy felidegesítette Scar azzal, hogy nem olvadt el az előbb összefoglalt beszédtől, hogy legszívesebben felpofozta volna. Milyen akasztani való, humanoid hulladéknak van bőr a képén azt mondani, hogy szeret egy lányt, mikor szüntelenül pocskondiázza, lekurvázza, aztán még kezet is akar rá emelni? Ha valaki huszonöt évesen ennyire sérült mentálisan, akkor félek belegondolni, milyen lesz később. Vagy várjunk... nem csak már huszonöt évesen volt ilyen, hanem fiatalabban is,hiszen jut eszembe; Scar első bálján is azzal verte a mellét, hogy milyen remek csávó ő, amiért nem veri el Scart az engedetlensége miatt. Száz szónak is egy a vége; az ilyen beteg állatoktól meg kell szabadulni, minél előbb.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a többiek részéről is téma-átvariálásokkal fogtok ma találkozni a szokásos, ERRE a célra fenntartott molyos zónában, ugyanis a beszélgetéseink során nem igazán voltak hasra esve az alapnak adott klisétől mások se. :D

Steven Taylor: Megdöbbentő sorozatgyilkosságok

/Gothic Syrine: Instagram/

Hi! :) Ezt a posztot az első márciusban kezdett és márciusban befejezett olvasmányom, a Megdöbbentő sorozatgyilkosságok című, rövid terjedelme ellenére is jó néhány remekül eltöltött, gördülékeny könyvmoly szórakozással színesített percet okozó dokumentumregény kielemzésének szentelem, mely lerombolja a filmipar által lefektetett kliséket a sorozatgyilkosokról, valamint amatőr analizálós játékot is biztosít azoknak a számára, akik szeretnek arról spekulálni, hogyan működhetnek a Charles Mansonhoz és Jeffrey Dahmerhez hasonló elmebetegek.

Fülszöveg:
Sorozatgyilkosnak ​nevezhetjük azt az egyént, aki élete során egy alkalommal már ölt, majd újfent megismétli tettét, és ezen alkalmakkor legalább három áldozatot ejt. Gyakran előfordul, hogy az első gyilkosságot nem követi újabb,
ám akadnak olyanok is, akiknek eszükbe sem jut, hogy abbahagyják.
A sorozatgyilkosokra aktív és passzív időszakok jellemzők. A majdani elkövetőt eleinte a fantáziája szintjén gyötrik az aberrált álmok, majd ezek hatására az emberi psziché elveszti ellenálló képességét, és a valóság egyre inkább összeolvad a képzelettel. Előbb vagy utóbb aztán eljön az a pont, amikor a felgyülemlett feszültség kitör, és ekkor a sorozatgyilkos áthágja a szabályokat.
Néhányan megrekednek a magamutogatásnál, vagy nem büntetendő szexuális perverziókban lelnek megnyugvást, mások tovább süllyednek, és elképesztő mélységek nyílnak meg előttük a zuhanáshoz.
Ám akárhogyan is leljenek kielégülést ezeknek az embereknek a beteg vágyai, egy dologban hasonlítanak egymásra: a kielégülést minden esetben a feszültség ismételt felgyülemlése követi, és csak idő kérdése, hogy mikor robban újfent a bomba.
A sorozatgyilkosokra jellemző, hogy kiválasztják az áldozataikat, időnként vadászni indulnak, az utcákat járják, és keresik a megfelelő prédát.
A sorozatgyilkosok többsége képes helytállni a mindennapokban, és valójában ez teszi őket igazán veszélyessé. Bár gyakran nem tudnak normális életet élni, rendelkeznek azzal a képességgel, hogy álcázzák a hiányosságaikat.

A hollywoodi filmek és a nagy tévésorozatok készítői jellemzően egyetlen sorozatgyilkos típust preferálnak, a szuper intelligens, hidegvérű mészárost, aki átgondolt, ravasz lépéseivel sorra vezeti az orruknál fogva, és csúfolja meg szadista örömmel szerveik legkiválóbb bűnüldözőit. A Megdöbbentő sorozatgyilkosságok című kötet rámutat, mennyivel változatosabb ennél a paletta a való életben, ha az egyes árnyalatok hasonló alapszínekből is fakadnak, a sorozatgyilkosok java afféle érzelem-és pillanat ember.

Már csupán a mérete és az ára miatt is szarvas hiba lenne azzal az előfeltételezéssel élni, hogy ez a téma magyar nyelven fellelhető legösszeszedettebb kalauza, de a szöveggel még ennek a tudatában is meggyűlt eleinte a bajom, és tartottam tőle, ez az olvasás teljes időtartamára rá fogja nyomni a negatív bélyeget. Bosszantónak találtam azt a fárasztó szájbarágósságot, ami a tényadagolást jellemezte; a legnyakatekertebb, gyilkosok betegességének szemléltetésére szolgáló jelzők, az ezekből összeálló monológok szó szerinti visszaköszöntetését minden egyes elbeszélt cselekedet előtt. Nehezemre esett megállapítani, hogy erre azért volt-e feltétlenül szükség, mert a szerző eredendően egyszerűen hülyének nézte az olvasót, aki előszöri, másodszori elmondás után sem fogja venni a lapot, hogy mennyire bomlott elméjűek a kötetben bemutatott férfiak, vagy azért, mert ez egyfajta bocsánatkéréssel vegyes mentegetőzésül szolgált a részéről, amivel annak igyekezett elkeseredetten, félreérthetetlen nyomatékossággal hangot adni; attól, hogy sorozatgyilkosokról ír, még nem csodálja őket vagy tartja helyesnek a tetteiket. A magától értetődő erőltetettségen kívül ez azért is problémát jelentett, mert a valóban pontosan és érdekesen tárgyalt információknak a hatása alól rendre kibillentett, oda nem illő benyomást keltett. Viszont mihelyt ezeknek az adagolásán sikerült felülkerekednie Steven Taylornak, azt vettem észre, hogy egyre nagyobb lelkesedéssel vetem bele magam az újabb és újabb sorozatgyilkosok bemutatásába, egyre érdeklődőbben elemzem a látottakat, állítom fel magamban a tettesek profilját. A téma fényében talán visszatetszőnek fog tűnni, amit ezután közlök, de a Megdöbbentő sorozatgyilkosságok főként könnyed kikapcsolódás, olyan akár egy krimi novellákról szóló, cselekményleírást tartalmazó tudósításcsokor. Játék a  hozzám hasonló analizálás-megszállottaknak.

A könyvben vegyesen lelhetőek fel a popkultúrából eredendően „klasszikus” mintának megfelelő, uralkodni vágyó, hidegszámítású, kannibál gyilkosok, téveszmék hatására cselekvők, haszonszerzés céljából ölők, és a zavarodott szeretethiányosok, de a bemutatásuk felépítése mindegyikőjük esetében ugyanaz. Először egy rövidebb-hosszabb dőlt betűs részből megismerhet az olvasó a gyilkos szemszögéből egy bűntényt, - ez adja az első lépést a képalkotáshoz, hogy szervezett vagy szervezetlen sorozatgyilkossal van dolgunk, milyen a személyisége, az milyen irányba torzult -  majd érkezik a szerző narrációjában a gyilkos ellen irányuló nyomozás elmesélése az első áldozattól az elfogásig, végül sor kerül magának a történések mögött álló embernek, az akkora már névvel és az illusztrációk által arccal rendelkező elkövetőnek a kivesézése, életút, motivációk, a lebukása utáni sora. A gyilkosok összeválogatásában tetszett, hogy egyrészt fel tudott vonultatni a könyv olyan illetőket, akikről korábban még nem hallottam, másrészt pedig az, hogy ezek az emberek a gyilkos léten túl is eltérő paraméterekkel bíróak voltak; a majdnem 150-es IQ-val rendelkező zsenitől az átlagnál számadatok szerint ostobább elkövetőtől a szerető családból érkezőtől a szörnyű körülmények közül kikerülőig, a magányos különctől a megnyerő társasági emberig tényleg mindenféle alak fellelhető volt. Ezzel szemléltetődött, hogy nem csak, hogy akárkiből lehet áldozat, de akárki lehet gyilkos is. Noha vannak minták a sorozatgyilkos személyiségre, mint a gyújtogatás, az ágyba vizelés és a háziállatok kínzása, ez a triász nem feltétlenül áll fent valamennyi esetnél, konkrét példával is szolgál erre a Megdöbbentő sorozatgyilkosságok Denis Nilsen személyében, akit egy öngyilkossági kísérlet megtétele előtt pont a kutyája kedvessége sarkallt más döntésre, az élete folytatására.

A szövegezés szolgáltatta, már említett nehézségektől és néhány igazán bizarr fordítási hibától eltekintve ameddig nem láttam meg egy sorban, addig eszembe sem jutott volna, hogy van, aki képes a Guns N’ Roses nevét úgy leírni, hogy Guns and Rose’s nagyon szerettem ezzel a vékony kis kötettel foglalkozni. Főleg, mikor a bűntény részleteinek az ismeretében rövid vizsgálódás után szociopatának diagnosztizáltam magamban az elkövetőt, majd a személye konkrét bemutatásának szánt oldalakon megerősítődött, hogy valóban szociopata volt. Az ilyen pillanatokat kimondottan élveztem, ezért sajnáltam, hogy a személyes bemutatásoknál lemaradt annak a kérdésnek a feszegetése, hogy „Mit csinált a gyilkos, amit nem volt feltétlenül muszáj?”, persze evidens, az emberölésen kívül azaz mi volt a jelentősége a módszerének, miért éppen úgy, milyen motivációra tette, amit tett. Annak a szajkózása helyett, hogy hogyan tett embertelen dolgokat a beteg fantáziái – ezt a szófordulatot kifejezetten kedvelte a gyakoriságából ítélve a fordító – elszabadulása során, jobban érdekelt volna a miért, a lélektanibb oldal. Ugyan e nélkül is korrekt kis szösszeneteket kaptam, de nem tudtam elnyomni azt az érzést, hogy az író nem eléggé bevállalós ennek a témának a kezeléséhez, hogy nem mer eléggé mélyre ásni.

Mielőtt elkezdtem volna elfogyasztani a leírásokat, legtöbbször előre lapoztam az aktuális sorozatgyilkosról készült fotóhoz, és áttanulmányoztam őket, teóriákat állítottam fel, hogy az ábrázata alapján milyen problémája lehet az alanynak. Egyébként ezen a ponton találtam kissé sántítónak azt a kijelentést, miszerint a sorozatgyilkosokat a környezetük nem szokta felismerni, ugyanis egyetlen könyvben helyet kapó elmebeteg, név szerint Ed Kemper kivételével – akire a legpontosabban illeszkedett a népszerű, filmes sorozatgyilkos skatulya a kiemelkedő észbeli képességekkel rendelkező pszichopatáról - mindegyikük tekintetén látszódott, hogy valami nagyon nem stimmel a fejükben. A befutó ezen a fronton egyértelműen Amerika leghatalmasabb szektavezére, Charles Manson lett. Az ő nézéséből olyan léptékű zavarodottság sütött, hogy hiába nonszensz még csak visszaolvasni is, nem volt semmi kétségem afelől, hogy ő tényleg szentül hitt benne egy idő után, hogy miután egy nagy polgárháborút követően a fekete lakosság átveszi az irányítást a fehérek felett, és az ő általa vélt alsóbbrendűségükből fakadóan a rendszerük széthullik, akkor majd ő és a vele együtt, addig föld alatt bujdosó többi Manson előbújik, és átveszik az uralmat a földön. És ő, Charles Manson, Jézus megtestesülése lesz az abszolút hatalom birtokosa, a négy Beatles tag pedig a segítő angyalai. Ha már szóba hoztam a Beatlest, a tettei ellenére is – a kimanipulált gyilkosságok, az ügyét leadó védőügyvéd meghalt, a tárgyaláson a bíró elé ugrott, és a képébe üvöltötte, hogy le kéne vágni a fejét, a börtönből megpróbált megszervezni egy merényletet az elnök ellen – adott egyfajta komikus felhangot a figurájának a megzabolázhatatlan Beatles-mániája. Még azt is bemagyarázta önmagának és a követőinek, hogy az együttes Helter Skelter című száma egyenesen nekik szól, útmutatást ad arra, hogy hogyan készüljenek fel a közelgő, nagy apokalipszisre. David Berkowitznak, alias Sam fiának a pillantása erősen fátyolos volt az összes képen, amiből egyértelműen látszott, hogy nem a legszorosabb a kapcsolata a valósággal, amit a szöveg is igazolt, meggyőződése szerint a szomszéd férfi kutyáját megszállta egy démon, és az utasította, hogy öljön. A Green River-i gyilkos ügyében futólagosan megemlített Ted Bundy szeme pedig ugyancsak szerfelett beszédes volt: könyörtelenül domináns személyiség, nem is ember, hanem sokkal inkább egy ragadozó, aki biztos benne, a tápláléklánc egy nálunk magasabb lépcsőfokán áll. Szóval változatlanul nem tudom érteni, hogy hogyan nem vették észre, hogy baj van ezekkel az emberekkel, ha az esetleges antiszociális személyiségzavarból fakadó kitűnő manipuláló készség és nyugodtság félre is vezet, az elvárt viselkedést ijesztően pontosan le tudják másolni, a szemek akkor sem hazudnak.

Nagyon érdekes momentumokat szolgáltatott, mikor bele lehetett látni a tettesek elfogásuk utáni életébe, ez talán külön erre fordított figyelem nélkül is még jobban szemléltette a működésüket. A rendezett, intelligens gyilkosok rendre felismerték, hogy veszélyesek a társadalomra, ezért mondhatni meg is nyugodtak részben, amikor elzárták őket, nyíltan rossz ötletnek titulálták a szabadon engedésük megfontolását, ők később átlagban viszonylagos készségességgel az FBI segítségére voltak a profilozási fogások alapjainak a kidolgozásában, annak a megértésében, hogy miben működik másként az ő agyuk az átlagemberétől, hogyan gondolkoznak, mik a mozgatórugóik, és időnként a túl nagy falatot jelentő nyomozásoknál konkrét esetekkel is foglalkoznak. A nemrég említett Ted Bundy is úgy került érintkezésbe a Green River-i gyilkos utáni hajtóvadászattal, hogy többször felajánlotta a közreműködését az elkövető lakat alá helyezésében, mert sértette az egóját, hogy a Green River-i megdöntötte a rekordját, pusztán az addig ismert gyilkosságaival több embert ölt meg, mint ő.

Az pedig az érdekesnél inkább felháborító, hogy milyen hibákat követtek el az illetékesek ezeknek az embereknek a kezelése során, noha a könyv bőszen igyekezett ezeket megérthető, barátságosabb színben feltüntetni. Hozzá nem értés miatt a pszichiáterek mentálisan tökéletesen gyógyultnak, az intézetből távozásra alkalmasnak ítélték Ed Kempert még fiatal korában, így kapta meg a lehetőséget rá, hogy belelendülhessen a gyilkolásba. A börtönben megengedték, hogy csak, mert „megtért”, és elmondása szerint más emberré vált, a maga is skizofréniával, durva tévképzetekkel küzdő David Berkowitz terápiákat tartson más mentálisan sérült raboknak – az a David Berkowitz, aki a túlvilág erőinek a kényszerítésére vitt végbe merényletkísérleteket és gyilkosságokat egyes nyilatkozatai szerint, noha a vizsgálatok megcáfolták a beszámíthatatlanságát. A Green River-i gyilkos azért tehetett szert a sorozatgyilkos szakmában legfényesebb, legtöbb életet követelő karrierre, mert a városi rendőrségnek derogált együtt működni a megyei seriff hivatallal, és hallgatni a nagyon is jogos, valós észrevételeikre, miszerint az ügyeiknek ugyanaz az elkövetője, az illető pedig sorozatgyilkos. Két kezemen is nehezen számolhatom meg azon sorozatgyilkosok számát, akik azért juthattak el a brutális ámokfutásig, mert az első áldozatoknak, prostiknak, csavargóknak nem tulajdonítottak jelentőséget a rendőrségnél, mert ha netalántán egy nem szimpatikus koronatanú rohant el mellettük összebilincselt kézzel, azt is inkább hagyták futni lustaságból és személyes érzésekből. Arról nem is beszélve, hogy Jack Unterwergert életfogytiglanra ítélték már emberölésért, de pusztán azért, mert szép verseket és jó könyveket írt, Nobel-díjas tudósok kardoskodtak azért, hogy kegyelmet kapjon. Amikor meg kiszabadult, mi történt? Folytatta a prostik fojtogatását, még nagyobb iramban. Erre fel mi volt a birka közvélemény reakciója? Mi sem természetesebb, továbbra is szerették, továbbra is úgy gondolták, hogy csak, mert feltehetőleg volt benne egy mikroszkopikus egységnyi fény, ezért ezt a kis csomag jót nem nyomja el az, hogy lemészárolt tizenegy embert. Az ő élete csak… hullámhegyek-és völgyek sorozata. Megáll az eszem! Még most is ideges leszek, mikor ezek az ostobaságból vagy alkalmatlanságból adódó események az eszembe jutnak. Ilyenkor komolyan kérdőjeles, hogy a lakosságnak mégis hány százaléka valójában elmebeteg.

Akadnak komolyabb művek a témában, ezek közül már magamtól is kinéztem meg ajánlották is nekem John Douglas és Mark Olshaker könyvét, a Sorozatgyilkosokat, - amit a legszívesebben most azonnal elkezdenék olvasni, hogyha meglenne – de véleményem szerint a Megdöbbentő sorozatgyilkosságok is egy remek bevezető ezen a téren. Nem csalás, nem ámítás, pazarul el tudja vele ütni az időt, aki fogékony erre.

Borító: Pontozni ezúttal nem fogok, csak elmondom a véleményemet. Nem a legvonzóbb külcsínnel rendelkező kötet, a két sáv létjogosultságát alul és felül egyáltalán nem értem, mint ahogy azt se, az alábbi miért kék… de legyünk őszinték; lehetett volna százszorta rosszabb is. Egy dokumentumregényhez szerintem egészen helyén lenne. A legnagyobb problémát viszont a képen szereplő latin-amerikai fickó jelenti, ugyanis Richard Ramirezről, vagy hírhedtebb nevén az Night Stalkerről / Éjszakai Lopakodóról egy árva mukkot sem szóltak a könyvben.
Kedvenc rész: Ed Kemper, Charles Manson és a fürdőkádas gyilkos része
Legkevésbé kedvenc rész: a pedofil gyilkos része – semmi kifogásom az ellen, hogy ritka szerencse folyamán az első gyilkossága előtt elkapták, megbüntették, de sorozatgyilkosnak akkor számít valaki, ha legalább három eltérő időpontban követ el emberölést, ezáltal bármennyire is gyűlölöm az ilyen rohadékokat, ez a pasas nem volt sorozatgyilkos, így nem is lenne szabály szerint helye a könyvben.
Korhatár: 15-16 éves kortól ajánlom, bár fontosnak tartom megemlíteni, hogy Jack Unterwerger dőlt betűs szekciójáig ennél lejjebbre húztam volna a határt, azonban abban egy olyan részletességű és hangulatú szex jelenetnek lehet a tanúja az olvasó, ami egy bevállalósabb erotikus regénybe illene inkább. Nem is tértem maradéktalanul napirendre a beleírása felett.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok beszerezni!

Stephen King: The Shining - A ragyogás (A ragyogás 1)

/Gothic Syrine: Instagram/

Sziasztok! Az elhúzódó olvasási és értékelési idő miatt mostanság legfőképpen csak a blog Top 5 Wednesday rovatát tartottam napra készen, viszont ma este megtörve a jeget, felrázom a blog fő témájának, az értékeléseknek fenntartott részleget is. A horror nagy mesterének, Stephen Kingnek a tollából származó, fenomenális atmoszférával és feszültségmérővel dolgozó, 1001 könyv listán is méltán helyet kapó, klasszikus rémtörténetéről, az A ragyogásról érkeztem beszámolóval. Véleményem szerint mindenféle elfogulatlanság nélkül nevezhető a kötet a kísértetsztorik Jimi Hendrixének, annak a mércének, amelyet a műfaj történeteinek meg kell ugraniuk, ha emlékezeteset akarnak mutatni, mégsem vádolható azzal, hogy az előre lefektetett sablonokból építkezik. Készüljetek a vakációra a Panoráma hotelban, készüljetek az őrületre! ;)


Fülszöveg:
A ​ragyogás pompás rémtörténet, amelyben minden hitchcocki klisé adva van: a Colorado-hegység egyik magaslatán a hó által a világtól elzárt szálloda, melynek története hátborzongató rémségek sorozatából áll; egy ún. „második látással”, vagyis ragyogással megáldott-megvert túlérzékeny kisfiú, aki azt is megérzi, ami csak történni fog, s érzékenységével jelen idejű fenyegetésként éli át, ami a múltban már megesett; az alkoholizmusából éppen kigyógyult apa, akinek labilis idegrendszere fokozatosan tovább bomlik, mígnem a Szálloda (amelynek történetét meg akarja írni) szelleme teljesen hatalmába keríti, s ezzel a pusztító szellemmel azonosulva családja megsemmisítésére tör; az elhatalmasodó tébolynak már-már természetfölötti őrületté fokozása, s ennek megfelelően olyan „képsorok”, amelyekhez hasonlók csak a Hitchcock-filmek tetőpontján találhatók; s végül – ha nem is mindenki számára – a megmenekülés.

A ragyogás, mint képesség nélkül, a porosodó múlt rémálmokat felhántó, emberi pszichét leggroteszkebb zugait kidomborítva kifacsaró iszonyatai pusztán kedv szerint félretehető fényképek és feljegyzések, a kegyetlen, horrorisztikus bűbáj pusztán a képzelet ingoványos, elhessegethető illúziói. A ragyogás, mint – jelen körülmények között másokra papíron keresztül is kiterjeszthető - képesség nélkül, az ötlet nem tornyosodik ki az évszázados klisék rengetegéből emlékezetes, lélekkel és személyiséggel bíró entitássá, a történet nem több, mint ezekből a tetszőlegesen válogatott klisékből tákolt ingatag kártyavár. Még szerencse, hogy ha feltételezzük, minden író is ragyog valamelyest, Stephen King képzelőereje és a hozzá járuló megvalósító készsége akkor is külön, vakító glóriával árasztja a fényt. Ennél fogva a Panoráma több millió kilométeres távlatból is megbabonázza, megszállottá és távozásra képtelenné teszi potenciális vendégeinek egy elit rétegét, az olvasókat, méghozzá azokat a kellemetlen mellékhatásokat nélkülözve, amik a Torrance családot sújtották. Az üzlet kifizetődő; piszkosul jól szórakozik a szálloda, piszkosul jól szórakozik az olvasó.
Ez a névadó adottság mibenlétének tudtában abszolút ironikus, azonban az A ragyogást mégis legtalálóbban egyetlen gigászi, szűnni nem akaró baljós előérzet felhőként lehetne bemutatni a nagyérdeműnek. Mint amikor egy film képkockáit látva a néhány másodperce bekapcsoló delikvens is biztosra veszi, a belátható jövőben bizony baj lesz, csak erről éppenséggel egyedül a főszereplők nem akaródznak tudomást venni időben, aminek következtében mire észbe kapnak, már elindulnak éjszaka az erdőbe sétálni, vagy önként beköltöznek a későbbi sírhelyükre – miközben a néző idegeit felőrli, hogy tétlenül lesi a szereplők és a nagybetűs baj frontális ütközésének a bekövetkezését. Stephen King ennek a hatásnak az ismeretében a bevezetéstől kezdve egészen a várva-várt csúcspontig egyszer sem fecsérelte arra a sorokat, hogy zsákbamacskát áruljon, mi több; a létező legfeltűnőbben, kis kártyákra írásra, majd falra ragasztásra kívánkozó, pazar és hangulatos, Panoráma természetéről és működéséről szóló monológok valóságos hadával szemléltette, hogy Jack Torrance, a notórius kötekedő karrierje csúcspontjaként megtalálta azt az egyént, akit akkor se tanácsos felpiszkálni, ha józan észből és felhasználható életekből is készlettöbblet van. Imádtam ezt a rendkívül addiktív, ám jogosan „halálra ítéltnek” nevezhető hangulatot, a legőrjítőbb magasságokig feszített vihar előtti csendet, aminek a vonzáskörében maga az olvasó is megtapasztalhatja Torrance-ék elszigetelődését, a vele járó pengeélű várakozást, ami molekuláról-molekulára építi le a belső edzettséget. A történet vázának és abszolút sztárjának vehető Panorámára pedig nem véletlen tévedés folytán bátorkodok egyénként hivatkozni, felteszem, ez a zseniálissági mérce Kingtől kimondatlanul elvárható is, de a Panoráma messze túlnő az elátkozott hely toposz újabb megtestesítőjének a szerepén. Az épület kategóriánál jobban idomul egy rettentően unatkozó, emellett kiemelten morbid és görény humorral bíró emberhez, aki kiszámíthatatlan, a pszichológiai hadviselés ördöge… és módfelett nehezen tolerálja a magányt és a nemleges válaszokat. Az A ragyogás szenzációsságának a kulcsa nem a Panoráma által elszabadított grafikus ijesztgetésben, a folyosók és lakosztályok kézzel fogható szellemeiben, az úgynevezett kivédhető borzongásban rejlik, hanem a pszichét könnyedén egy szétfeszíthetetlen medvecsapdává változtató hatásokban. Annak a maximális kihasználásában, könyörtelenül karakterek ellen fordításában, hogy az eltérő élénkségű fantáziájú, eltérő mentalitású személyekből egy-egy történet, egy-egy előérzet, egy-egy szituáció, más-más reakciót csal elő, majd az ebből irányuló nyomás addig végzett fokozásában, míg nem a saját elméjük megtört és menthetetlenül beteges csodákkal teli országban nem ragadnak. Egy albumot nyújt át King az A ragyogással a rajongóinak a nem értett, de valamennyijüket érintő félelmekből, legyen szó egy fenyegető szóról a tükör üvegén, vagy a józan ítélőképesség és valóságérzékelés szétfoszlásáról. Ez az őrület paranormális orgiába csomagolt, művészi feltárása.

„A Panorámában őt semmi nem rémítette meg. Úgy érezte, ő és a szálloda barátok."

Nem kell hívni a fehér köpenyeseket, ugyanis megelőlegezve az ezután elkövetkezőket, nyomatékosan kijelentem, hogy NEM golyóztam be… ugyan előfordult, hogy közel jártam hozzá, mikor a produktivitásomat ismételten sikerült úgy elveszítenem, mint Neville Longbottomnak a varangyát, és valahányszor ki akartam önteni a könyv után marad benyomásláda tartalmát, úgy éreztem, mintha térdig érő homokban próbálnék előre törni, minden egyes leütött betűnél de határozottan megszerettem a szállodát. Közös vonása az írótól származó másik nagy kedvenc szörnyemmel, Pennywise-szal, hogy nem bánik kesztyűs kézzel a közelébe merészkedő emberekkel, és bár a cél épp ellentétes, - mivel a bohóc elüldözni akarja a környezete Homo sapiens állományát, addig a Panoráma megtartani szándékozik őket – ezt a festő hegyi hotelt se kell félteni a kreatív eszközök felvonultatásának a terén. Az évek eseményei által hátrahagyott lenyomatok összekavarása a jelen síkjával, a sövényből kifarigcsált óriásállatok megvadítása, a becserkészésre váró vad önnön gyengeségeinek és képzelőerejének a fegyverré alakítása; a Panoráma számára ezek mind csak egy újabb nyulat jelentenek a kifogyhatatlan kalapból, ami lehetővé teszi, hogy a hosszas bezártságot felölelő történet para eseményei sose ülepedjenek le, annak következtében sose váljanak rutinossá, kiismerhetővé, egyhangúvá. Egyúttal gondoskodik róla, hogy a vendég azzal a kellemes tudattal töltse a pihenését a sorok között ott ólálkodó, állandó rossz előérzet által, hogy a mindig adott a lehetőség a fejlődésre, amit most látunk, annál mindig lehet rosszabb a helyzet. Nagyon tetszett, hogy csakúgy, mint az Az vagy a Tortúra esetében, az A ragyogásban is nem pusztán a jelenben érzékelhettem a fenyegetés jól kivehető ciklikusságát, - mint ahogy a kötetbe beleszőtt A vörös halál álarca és Alice Csodaországban művekben, itt is folyamatosan zajlik az élet, szinte tapossák egymást az előre tolakodásért a maguk patikamérlegre kimért, komor módján az új ingerek, hogy az óra ütésekor átadják a helyüket valami még nagyobb volumenű, még végzetesebb következményeket mozgósító durranásnak - hanem dokumentált információmorzsákon keresztül beleláthattam a múltjába is. Megfigyelhettem, hogy ez a ciklus sokkal régebb óta zajlik, mint ahogy azt a karakterek sejthették a vész első felismerésekor, – hogy zajlani fog a jövőben is, ha nem állítja meg valaki a nagy órát – és ezáltal az egyes fázisokban fellépő gyakorlottság által még nagyobb súlyt kapott valamennyi esemény. Még borúsabbá, még menthetetlenebbnek tetszett a szituáció annak a tudatnak az árnyékában, hogy a Panoráma fennállása óta hány felé vetődő szerencsétlent darált be. Érdekes volt eltöprengeni azon, hogy tulajdonképpen a Panorámát formálták az események ilyenné, vagy pedig a Panoráma terelte eleve az eseményeket a tényekben ismertetett mederbe. A hosszú évtizedek lefolyása alatt falai között zajló simlis ügyletek, az azokból következő leszámolások vontak réteget fokozatosan a falakra, vagy maguk a falak vonzották be ezeket a dolgokat, rendelték el őket előre, nem hagyva befolyásolási lehetőséget a konkrét cselekvőknek…? Avagy a kérdés megközelíthető abban a populárisabb formában is; Mi volt előbb; a tyúk vagy a tojás? Egyszerűen van valami megfoghatatlan „báj” a Stephen King fejéből kipattanó gonosz jelenségekben, amely biztos távlatból közel hozza őket az olvasóhoz, egyféle vegyes érzetet keltő, csodálattal és felfedezési vággyal kevert rokonszenvet vált ki az irányukba; mint amikor a terrárium üvegének a túloldaláról szemléli az ember az egzotikus mérges kígyókat. Lenyűgöző élmény, ugyanakkor tagadhatatlanul veszedelmes.

„Hirtelen eszébe jutott, ahogy előző éjszaka az ágyban feküdt, és azt fontolgatta, hogy meggyilkolja a feleségét.
Ahogy ott térdelt, egy szempillantás alatt mindent világosan megértett. A Panoráma nem csak Dannyt akarja megkaparintani. Őt is. Nem Danny a gyenge láncszem, hanem ő. Ő a sebezhető, ő az, akit addig lehet csavarni és hajlítani, amíg elpattan."

A Panoráma megteremtése utána a másik legkiemelkedőbb erőssége a regénynek Jack Torrance egyetlen olvasón belül is megosztó élményt előhívó karakterének, az ő „jó munkához idő kell” szellemiségben végbement becsavarodásának a levezetése. Az egészben pedig az a leggyönyörűbb, hogy jottányit se ront a cselekményen annak a viszonylag korán kibukó nyilvánvalósága, hogy a hotelba beköltöző család tagjai közül Jackre fogja a legmélyebb negatív benyomást tenni az újdonsült környezet, - aki ezt nem lesz rest szorgalmasan átterjeszteni a kisfiára és a feleségére is - ugyanis az először Panorámába lépő Jack megismerése után egyáltalán nem éri meglepetés az olvasót erre az eshetőségre… Mondhatni a King és a szálloda által neki szánt végzet el is várható tőle a lénye ismeretében. Jogosan írják le előre. Mint ahogy ugyancsak jogos fizikális és idegi rosszulléttel töltheti el az összes jó érzésű szülőt annak a balszerencsének a bekövetkezhetőségére, hogy a lányuk egy Jack Torrance-hoz hasonló emberrel növeli a családjuk létszámát, hiszen óvatosan szólva, nem épp a legnépszerűbb természetfajtát hordozza ő magában; az önmagát rendszeres kényszerességgel végtelenül intelligens fénybe szuszakoló, nagyszájú mitugrászt, aki az önértékelési gondjait, életében fellépő kudarcait – béka ugrásban szökdécsel a munkahelyek között - mesterségesen kialakított felsőbbrendűségi komplexussal és megzabolázhatatlan kötekedéssel igyekszik ellensúlyozni. Mintegy megelőlegező csapást mérve ezzel azokra az okokra, amik nem engedhetik, hogy felkerüljön a szamárlétra hőn áhított fokára, megkapva azt a magasabb szintű elismertséget, ami meglátása szerint igazán kijárna neki. Akinek tudálékosságához hirtelen természet és ingatag fegyelem társul, elősegítve, hogy amikor alkalomadtán javíthatatlanul elhasználódottá teszi az önnön szerencsétlenségéért mások hibáztatására irányuló kapaszkodóit, - amik elkendőzhetik azt a felismerést, a nyomorúságáért felelős hibák egyedül önmagában keresendők - eljár a keze. Azonban érdekes fűszerezést bocsájt a helyzethez, hogy az A ragyogás részint párhuzamosan fut azzal az érintőlegesen elő-előszedett színdarabbal, amit Jack a Panorámában szándékozik befejezni, – igen, ismét egy írói babérokra vágyó karakter Kingtől – így hát, ahogy eredetileg Jack szándéka is az volt, hogy majd a közönség döntse el, hogyan vélekedik a drámája karaktereiről, kinek a pártjára áll a megjelenített konfliktusban, úgy a mester is arra törekedett, hogy ezt a kiinduló paraméterekkel könnyen elkaszálható figurát érthető, észszerű megközelítésekből árnyalja. Biztosítsa annak a lehetőségét, hogy az olvasó foglaljon állást Jack kapcsán, ne pedig ő, ne olyannak lássa, amilyennek ő gondolja. Ugyanannyira mutatja be egy közel sem izgalmasnak vehető formán robbanékony, erőszakos, természeténél fogva a kiszáradásban lévő betonba is belekötő, állandóan szóváltásos és ököllóbálásos feszültséget generáló, ellenszenves alaknak, mint valakinek, aki a rémes természete ellenére is nagyon szereti a családját, és a maga módján igyekszik értük, annak elérésében, hogy ismét sínre kerüljön az életük… csak ahhoz nem elég erős önhibáján kívül az alkohol csábításával küszködés közben, hogy a Panorámának is ellenálljon, a szálloda markába se csússzon bele. Teljességgel az olvasón múlik, hogy melyik oldalnak ad nagyobb nyomatékot, hogy a pozitív villanások és a szándék fényében megszánja ezt a pasast, rá is egy áldozatként tekint, vagy pedig tartja magát az első benyomáshoz. Az én részemről a túlsúlyt az, az opció kapta meg a rövidtávon meglebegtetett jó oldalától függetlenül is, - valahogy akárhányszor vízválasztó pillanatot határozott el, a megvalósításhoz kellő kitartás hamar elúszott - hogy Jack a hotel befolyása nélkül is egy rongy ember, úgyhogy feltehetően természetfeletti ráhatás nélkül is elgurult volna a gyógyszere előbb-utóbb. Ráadásul a próbálkozásai alatt is erősen olyan képet mutatott, mint aki ezt az élhetőbb társasággá válás kedvéért szükséges változás dolgot nyűgnek fogná fel, értelmetlennek. Az ő célzott szekálásának annak érdekében, hogy még nehezebben érhesse el a jól megérdemelt sikereit. Amit a sövény állatokról mondott speciel, azt ugyanúgy értette önmagára, és arra, hogy a felesége, Wendy le akarja szoktatni mindnyájuk érdekében az ivásról, a munkaadók le akarják szoktatni a melldöngetésről; „Mindig visszás érzést keltett benne, hogy egy egyszerű növényt addig nyesegetnek és kínoznak, amíg valami önmagától idegen dolog lesz belőle.” Viszont, mint ahogy azt a róla szóló mondanivalóm elején is mondtam, egy karakterépítési, karakter rétegelési, valamint pszichológiai szempontból rendkívül érdekes hozadékát testesítette meg a könyvnek annak ellenére is, hogy a személyes szimpátia terén nem utaltam ki neki többet, mint azoknak a darazsaknak, amik túlélték a rovarirtó bombát, amit ledobott.

„De a félelem megül a szívében, mélyen és iszonyatosan, összekapcsolódott azzal a kibetűzhetetlen szóval, amelyet a lelke tükrében látott."

Mivel azon kevesek közé tartozok, akiket elkerült a Kubrick rendezésében megjelent, világhírű adaptációja a regénynek, így az olvasásban megfelelő szakaszhoz érésig fogalmam sem volt róla, hogy a címben emlegetett ragyogás mégis mi fán teremhet. Arra mindenesetre semmiképpen se gondoltam volna, hogy ez egy olyan paranormális adottság lesz, amivel pont egy kisgyerek rendelkezik, aki a jelenlétével ezúttal tényleg önhibáján kívül ad eszközt a Panoráma kezébe ahhoz, hogy a szem sarkából látni vélt mozgásokat, kis neszeket, ha úgy tetszik, az ártalmatlan képeket a könyvben valami valóságosabbá, véressé tegye, ami elől nem lehet menekülni. Torrance-ék fia, Danny egy nagyon aranyos gyerekként maradt meg bennem, ami azért is nagy szó, mert nem kifejezetten szoktam szeretni az átlagos gyerek karaktereket, azokra a kis „zizikre”, amikre a való világban csak legyinteni szoktak a felnőttek, „minden gyerek ezt csinálja” alapon, én általában fintorgok, hogy de nem így van. Danny viszont nem termelt ilyen pillanatokat, hogyha eltekintünk a cselekmény kemény magjának a beindulására levedlett VÁLÁS-mániájától, amivel azért egyszer-kétszer kihúzta a gyufát. Nem tudtam mire vélni, hogy egy ilyen érzékeny és okos kissrác, hogy nem képes felérni ésszel, hogy ha az anyja meg az apja együtt pocsék szülők, nem jönnek ki egymással, sokszor félreértésekből vannak gyulladással fenyegető közöttük feszültséghullámok, és általában kellemesebben eltölti velük az időt külön-külön, jobban szórakozik csak az apjával vagy csak az anyjával, akkor sanszos, hogy jobb szülők lennének szólóban – amivel mindenki csak nyerne. Az elsősorban a környezetében lévő felnőttek által képzeletbeli barátnak titulált, Tony nevű homályos alakon keresztül érkező látomásainak a megjelenítése nagyon ott volt, ezek adták a legméretesebb tömbjét a hangulatteremtéshez elengedhetetlen, mostanra már sokszor emlegetett rossz előérzetnek. Apró foszlányokban lespoilerezgetett jelentős megmozdulásokat is, így nem képezte hezitálás tárgyát, hogy ki lesz az, az ütővel randalírozó elmebeteg, akit a sztori eleje tájékán a fejében látott Danny, de a feszültséget, az üdítő izgalmat nem is az biztosította, hogy ki lesz végül a hunyó, hanem, hogy hogyan fognak kifutni a karakterek addig a pillanatig, mik fogják érni őket az elkerülhetetlen elérkezéséig – ezek netalántán milyen olyan erősítő hatást fejtenek ki a félelem mellett, amely esélyt adhat a vihar átvészeléséhez. A látomásokban egyre gyakrabban, egyre fenyegetőbb hangszereléssel felbukkanó KELLÖGEM felirat sokáig birizgált, nem hagyott nyugodni, hogy mi a fene lehet, aztán a megvilágosodás szekundumában szidtam is bőszen a hülye fejemet, amiért nem jöttem rá, hol van a kutya elásva, hogyan is kell értelmezni. Mindenesetre elképesztően bravúrosan tálalta ezt a szót King, az elemi erőt, ami áthatotta, mint ahogy Danny is halálra rémült úgy, hogy nem tudta, miről van szó, úgy az olvasót is elkezdte ismeretlenből nyugtalanítani, rossz érzéssel eltölteni a felbukkanása. Ilyen lehet, amikor a vadállat megérezve a veszélyt, anélkül is megijed a puskát tartó ember látványától, hogy életében látott volna akár puskát, akár embert.

"Amikor beült a furgon kormánya mögé, arra gondolt, hogy bár a Panoráma valósággal megbűvöli, mégsem szereti igazán. Nem volt benne biztos, hogy jót tesz-e a feleségének, a fiának, vagy akár neki. Talán ezért hívta fel Ullmant.
Hogy kirúgják, amíg nem késő."

Wendy Torrance-t eleinte nem zártam túlságosan a szívembe, gyengének és túlaggódónak tűnt, annak a típusnak, aki kizárásosan azért pörgeti, pánikoltatja magát mindenféle apró-cseprő hülyeségen, hogy ne unatkozzon. Tipikus példájának tűnt az egyenlő elosztáson álló mérleget nem ismerő, patriarchális társadalom kizsigerelt nő ideáljának, aki halk szavú, elnyomható, készséges, fél az egyedül boldogulástól, még akkor is azért dolgozik, hogy a férjének a mankóját játssza, hogy eltántoríthatatlan ragasztóként összefogja a családot, ha ebből a család többsége csak kárt szenved… mert ez a magatartás az elvárt, ez a magatartás a jó, mert neki ennek kell élnie. Azt pedig bármennyire is sajnáltam, hogy intézményesített szinten gyártották, igyekszenek még a mai napig is gyártani az ilyen nőket, képtelen voltam valaki olyannal azonosulni, aki ennyire híján van a tartásnak, ennyire szentírásként szívja magába az ura s parancsolója összes józan szavát. Mindezen túl pedig nem volt egy szimpatikus dolog nekem Wendy részéről, hogy nem csak érzékeltetési szinten, hanem kerek-perec kimondva, saját bevallása szerint irigyelte a kisfia és Jack kötelékét, és utálta, hogy ők ketten egy közös klubot alkotnak, amiből ő minduntalan ki van szorítva, mintha csak felesleges harmadik lenne egy jól működő párkapcsolatban. Bizarr és kissé paranoid felhangú volt a szituáció olyasforma bemutatása, mintha a férje el akarná happolni előle Danny szeretetét azzal, hogy törődik vele. Ám… meglepetésemre a született és a választott családja részéről adagolt önbecsülés leépítés hozományai a Panorámában szárnyra kapó aggasztó eseményeknek a hatására nem felerősödtek Wendy-ben, az alapvetően gyenge nő nem még gyengébbé, még inkább letiporhatóvá vált… hanem azok, amelyek addig formálták őt, elkezdtek átalakulni. Átalakulni valami olyanná, amiből erőt meríthet, amiből mondhatni végre magába szívhatja azt a tüzet, amitől a saját lábára állhatott. Onnantól pedig úgy viselkedett, mint egy vérbeli, legyűrhetetlen anyatigris, amit nem néztem volna ki belőle, tehát kitörő, kellemes meglepetéssel gazdagított. Ha az életük azon fordulópontja, ami a könyv elkezdődését szolgáltatta, Jakcet elindította lefelé egy meredek lejtőn, akkor Wendy-nek löketett adott ahhoz, hogy fellendítse a lejtő tetején váró hegycsúcsra. Pazar karakterfejlődést mutatott.

„Hirtelen úgy érezte, hogy már nem szereti annyira a Panorámát, mintha nem a darazsak bántották volna a fiát, a darazsak, amelyek csodával határos módon túlélték a bombát, hanem a szálloda."

A mellékszereplők közül feltétlen említésre méltó Dick Hallorann, a szálloda szakácsa, aki Danny-hez hasonlóan ugyancsak birtokolta a ragyogás képességét, ha a kisfiú adottságánál gyengébb formában is, és akit szerfelett megkedveltem. A találkozása Danny-vel egyfajta előfutára volt a szálak kiteljesedésének, annak a meglebegtetésével, hogyan is hat a ragyogással rendelkezőkre a szálloda, borítékolhatta az olvasó, hogy igazán figyelemre méltó mozzanatok tanúja lesz a közeli jövőben. Dick szála azután fordult át felvillanyozó energiákkal átitatottan körömrágóssá, mikor Danny az egyre durvuló körülmények közepette a paranormális kötelékükön keresztül segítségért kiáltott érte. Minél többször szakította meg a hős szerepében tetszelgő belépője létrejöveteléhez szükséges utazást King, és mutatta meg, időközben hová fajult a helyzet a Panorámában, annál inkább cafatokban lógtak az idegeim, és szitkozódtam, hogy hogyan lehet egy író annyira szadista, hogy ezt műveli. Miközben azért kiderült, hogy én pedig mazochista vagyok rejtett mélységeimben, ugyanis nagyon-nagyon élveztem ezt a szakaszt már csak a tipikus Kingféle humor egyre szervesebb beékelődése miatt is. A hegyekben tomboló őrületnek is elképesztően élvezetesen adott humoros felhangot, anélkül, hogy elbagatellizálta volna a fenyegetést, és Dick versenyfutását az idővel is kellemesen megszínesítette. Ez utóbbiból kedvencem volt az a kimagaslóan elmésen tálalt káromkodás fűzér, amit az autópályán intéztek Dick irányába. :D

„Tavaszra a Torrance családot már olyan fájdalmak fogják kínozni, hogy ahhoz képest az, amit a darazsak tettek Danny kezével, már csak anyai csóknak fog tűnni."

A bombasztikus felvezetési folyamat után nem lövök el semmilyen korszakalkotó meglepetést azzal, hogy a nagy finálé kiteljesedésére az olvasó megalapozottan számít valami igencsak kolosszális robbanásra, valami mindent elsöprő, felfoghatatlan intenzitású sokkra, és kis csalódottságomra, kis sajnálatomra nem sikerült tökéletesen beváltani a fő hajrában az előtte 400 oldalon át aprólékosan, nagy adag idegtépázással kísérten építgetett ígéretet, így a zárást illetően maradt bennem némi hiányérzet.  Azt biztosra vettem, hogy a (SPOILER) kazánnak (SPOILER VÉGE) lesz döntő szerepe abban, hogy miképpen fog végződni a Torrance család és a Panoráma hotel párviadala, ugyanis Jackkel, illetve a hotellel ellentéten én nem feledkeztem meg erről, azonban az előzmények fényében ez mégis túl… egyszerűnek tűnt ez elvárásaimhoz mérten. Olyan hihetetlen volt, hogy ennyi minden után, ennyi necces helyzet, ennyi „ó, egek, most mi lesz!” reakció után ennyivel vége. Az eddigi legnagyobb kedvencemet a mester műveinek tárházából, vagyis az Azt nem sikerült letaszítania a trónról az A ragyogásnak, viszont a keretében egy újabb emlékezetes, összes olvasmányomat nézve kedvenceim közé kerülésre esélyes élménnyel gazdagított, a kísértetes történetek közül pedig elvitathatatlanul magáénak tudhatja az eddig olvasott legerősebbnek járó címet. Az Álom doktor című folytatást természetesen el szeretném majd olvasni, hiszen annak már csak a borítója is évek óta csábítgat, illetve a közeljövőben meg fogom nézni majd a filmet is.

Borító: 5/5 – Többé-kevésbé bajban voltam a beszerzése előtt ezzel a kötettel, ugyanis már évek óta el akartam olvasni, de nem is találtam a boltokban meg nem is kifejezetten tetszett egyik addigi kiadása se. De az Európa Kiadó megmentette a helyzetet ezzel a gyönyörűséges, friss kiadással, ami a maga diszkrétségével rendkívül mutatós, és azonnali vásárlásra is sarkallt, mikor megláttam a könyvesboltban. ^^
Kedvenc szereplők: a Panoráma, Dick Hallorann, Wendy Torrance, Danny Torrance
Legutáltabb szereplők: Jack Torrance
Kedvenc részek: amikor Dick és Danny a kocsiban beszélgettek, amikor Dannynek látomásai voltak a KELLÖGEM-ről, amikor Jack az álarcosbálon találta magát, és találkozott a szellemekkel, amikor Jack Ullmannal vitatkozott a telefonon, amikor Wendy az eldurvuló helyzet hatására megerősödött, amikor Danny rájött, milyen kapcsolatban áll a ragyogás és a szálloda, amikor meg lehetett ismerni a szálloda múltját, amikor Dick visszafelé tartott a Panorámába, Danny kalandja a hóban.
Mélypontok: amikor Jack elveszítgette a fejét, amikor Jack elkezdte jogosnak látni a saját apja viselkedését, így erőszakosabban állt a családjához, Danny VÁLÁS-mániája, amikor Wendy még nem nőtt túl a mosogatórongy szerepen, a végkifejlet létrejövetelének a… „könnyedsége”.
Korhatár: Ha lehet így fogalmazni, legagresszívebben az elmét támadja a horror masina, viszont akad benne materiális brutalitás, és az ezekhez a szituációkhoz járó szóhasználatból is kijut, így 15-16 éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!

Top 5 Wednesday #49 - Roxfortosok a HP univerzumon kívül: Hollóhátas írók

Sziasztok! Nem feledkezve meg róla, hogy erre a napra termelékenységet kell felmutatnom, estefelére összehoztam az aktuális Top 5 Szerda témához való hozzájárulásomat a Goodbye Agony-val, némi művészi szabadságnak nevezett, de elsősorban gyakorlati okokból történő, duplikációt megelőző változtatással megoldva. Az ötletelők a múlthetihez hasonlóan, ezúttal is egy már legalább egyszer korábban megejtett feladványt szabtak ki mára, azaz olyan karaktereknek az összegyűjtését, akik ugyanabba a Roxfortos házba tartoznának, mint a bejegyzést író blogger. A szituáció szépséghibája abban rejlik, hogy pont körülbelül egy éve tettem pontot egy ehhez hasonló, - azért csak hasonló, mert  én fokozatosan mind a négy háznak megadtam a rivaldafényt - Top 5 Wednesday közreműködéstől független, Roxfortosok a HP univerzumon kívül elnevezésű posztsorozatomnak a végére, amelyet értelemszerűen feleslegesnek tartottam leplagizálni magamtól az alkalom kedvéért. Ellenben a saját megoldásommal se szakadtam el túlságosan mindenki kedvenc fiktív iskolájától, csupán nem könyvkarakterek, hanem írókat válogattam össze, akik a meglátásom szerint a saját házam, a Hollóhát sorait erősítenék.

A Roxfortosok a HP univerzumon kívül posztsorozatom szereplőket beosztó bejegyzéseit megtekinthetitek az alábbi linkeken: 

- Könyvkarakterek, akiket a Hollóhátba osztana a Teszlek Süveg
- Könyvkarakterek, akiket a Mardekárba osztana a Teszlek Süveg
- Könyvkarakterek, akiket a Griffendélbe osztana a Teszlek Süveg
- Könyvkarakterek, akiket a Hugrabugba osztana a Teszlek Süveg


Most pedig vissza is kanyarodnék a hosszas felvezetés után a bejegyzés jelen idejű témájának a kifejtéséhez, a Hollóhátas íróim bemutatásához.

5.) Gail Carriger

A Hollóhát az a ház, ahol nem csupán az intelligenciát, a tanulási vágyat tartják nagyra, hanem az úgynevezett különcök is közösségre találnak; ha a tömegbe besimuló megszokottól eltérőek valakinek az elméletei, a világról alkotott nézetei, a ruhái, vagy csak egyszerűen bizonyos számára elengedhetetlen szokásai, amiket mások furcsállnak, az itt garantáltan nem lesz gúnyolódásnak vagy másféle kirekesztésnek kitéve. Az ezzel járó szikrát nem elfojtani akarják a diákokban, hanem minél fényesebben égő lángra lobbantani, fejleszteni. Gail Carriger nevét egy igazán egyedi hangulatú steampunk sorozat által ismerhetik az olvasók, ahol egy, a viktoriánus London nőkkel szembeni elvárásaitól szögesen elütő, ízig-vérig gyakorlatias, tudáséhes, az otthon hímezgetés helyett számtalan kalamajkába keveredő, társadalmi ostobaságot lenéző, éles nyelvű hősnő kalauzolásával lehet bejárni a nyíltan kísértetek, vámpírok és farkasemberek által lakott várost, melyben a természetfeletti és a minden képzeletet felülmúló tudományos felfedezések, mechanikus szerkentyűk kéz a kézben járnak. A történetei hangvétele sem mindennapos, rendre sziporkázóan humoros, ám az eseményeket cseppet sem nevetségessé tevő stílusban nyírja az adott kor mentalitásának begyepesedett, vagy éppenséggel, jobban belegondolva értelmetlen szegmenseit. Valamint, ahogy a mellékelt képen látható, Gail nem csupán a műveiben, hanem a való életben is a steampunk környezetbe illő, közönséges szemmel extrém megjelenést preferálja. Kiegészítve olyan elegáns darabokkal, mint a csipkekesztyűk, kámeás ékszerek, apró kalapok, és az elmaradhatatlan napernyő. Szinte látom magam előtt, ahogy Lunával elvonulnak egy sarokba diskurálni. :)

4.) Bret Easton Ellis

Bret Easton Ellist akár a Teszlek Süveg közreműködése nélkül is nyugodtan született Hollóhátasnak lehet nyilvánítani, ugyanis ő komoly bajba is került egyszer  az elméletei, a felszínes társadalomról alkotott álláspontjának a formabontó módon történő kinyilvánítása miatt. Az Amerikai psycho című művével amellett, hogy a mai napig komoly hisztériát előidézően kihozza a béketűréséből a szemellenzős, az egy és legnyilvánvalóbb, legáltalánosabb nézőponttól elszakadni képtelen közvélemény birkáit, még az FBI elé is citálták a megjelenést követően. Azzal vádolva az írót, hogy a főszereplőnek megalkotott sorozatgyilkos brutális tettei nem a képzelet szüleményei, hanem a kőkemény valóság, ráadásul ezeket egytől-egyig Ellis követte el az egyes cselekedetek részletes bemutatásából kiindulva. Miközben ő csak egy nem mindennapi szimbólumrendszer alkalmazásával igyekezett rámutatni, milyen sekélyes és nárcisztikus világban élünk...  Ha engem kérdeztek, akkor nem az a botrány, ami a könyv belsejében van, hanem, hogy az emberek nagy része annyira javíthatatlanul ostoba, hogy inkább inkább arra koncentrálva, ami kiböki a szemüket, esztelenül felgerjesztették az ellene szóló  habzó szájú cirkuszt az egekbe, minthogy megpróbálták volna értelmezni, átgondolni, miről is szól valójában ez a regény, hogy mi rejtőzik a megdöbbentő díszlet mögött. A díszlet mögött, ahol egy igencsak elmés, gondolatébresztő, zseniális humorral vegyített társadalomkritika foglal helyet.

3.) Edgar Allan Poe

Poe-t mind a saját korában, mind a modern korban az irodalom egyik fekete bárányának tartanak, a tipikus, csodabogár művész klisé élő karikatúrájának, aki amellett, hogy kimondottan zűrös és rejtélyes életúttal rendelkezik, a kritikusai szerint teljesen sutba dobta a felhasznált költői eszközök számára vonatkozó, csicsás hatás  elkerülésére szolgáló szabályokat, és beteges vonzódást is tanúsított a halál és egyéb modern, borongós témakörök iránt. Azonban azt rendre elfelejtik megemlíteni a neve kapcsán, hogy még írókhoz képest is mennyire szembeötlően nagy értékelte az okos embereket, hogy micsoda további gondolatokat ébresztő gondolatai születtek, és nem csak egy fura figura volt, aki előszeretettel merengett el dagályosra nyúlt kinyilatkozásban a lét sötétebb oldalának a szépségein, hanem úttörőnek is minősült, méghozzá a horroron túl még egy műfajban; a detektív történetekben. A novelláiból kivirágzik a megismételhetetlen, alkotói ujjlenyomattal felérő, Poe-hangulat, valamint a jó megfigyelőkészséggel, analitikus gondolkozással, kiemelkedő intelligenciával szembeni tisztelet. Vagyis mindazoknak a dolgoknak a becsülése, amelyeket a Hollóhát ház tanulói létfontosságúnak tartanak.

2.) Stephen King

Stephen King számára az intelligencia és a képzeleterő, saját kútfűből és nem a csorda vak követéséből kifejlődő látásmód ugyancsak egy szakmájához mérten is kiemelt jelentőséggel felruházott érték. Számtalan népszerű idézetté vált kinyilatkoztatást tett az évek során, amely a fontosságukra hívja fel a figyelmet; ezek közül némelyikben az ostobaságot egy börtönnel azonosította, és olyanokat szólt, minthogy  "Az agy az ember legjobb barátja.", vagy hogy "A világ tele van hülyékkel, akik kezüket-lábukat törik, hogy megmutassák, milyen okosak.", illetve hogy "Nincs nagyobb vakság, mint az értetlenség." - ezekkel már önmagukban is bebiztosította a helyét a Roxfort bronz és kék színekben pompázó házának a soraiba, ám a könyveiben is szép mennyiségben felfedezhetőek Hollóhátas vonások. Alkotói jellegzetességei a részleteket előnyben részesítő, logikus felépítés, az ízes, hosszú leírások, amik akkor is szerfelett szórakoztató perceket szereznek az olvasónak, ha konkrétan nem szólnak a cselekmény szempontjából semmi érdemlegesről, és hogy sűrűn helyez a regényeibe főszereplőként írókat. A részemről még nem értékelt, A ragyogást is beleszámítva öt könyvet volt szerencsém elolvasni tőle ezeknek a soroknak a gépeléséig, amiből négy is hivatásosan író, avagy szabadidejében írással foglalkozó főhőst vonultatott fel. 

1.) Lewis Carroll

A lista legfelső dobogójának elfoglalója, ezáltal a megítélésem szerint legszorosabban Hollóhátba illő író pedig nem más. Kultikus könyve a világirodalom legmegosztóbb alkotásai közé tartozik, az olvasók többségéből zsigeri ellenérzéseket vált ki, egy átgondolatlan és bugyuta katyvasznak tartják,  illetőleg bőszen hangoztatják róla, hogy bizonyosan LSD hatása alatt állt Carroll a megírásakor. Ennek a széles körben mostoha hírnévnek elsősorban az az oka, ami a Bret Easton Ellis regényét övező botránynak; az emberek pusztán az orrukig hajlandóan nézni, csak azt veszik észre, ami a legnyilvánvalóbb, és lusták vagy fantáziátlanok ennél tovább gondolkozni, elemezni az olvasottakat, másrészről pedig ez előbbi reakcióra rátesz egy lapáttal, hogy vaskalaposan gyerekmesének van minősítve a könyv. A szürke átlagember erre pedig még magabiztosabban állítja; ha mese, akkor nincs mit rajta agyalni. Ennél csúfosabbat nem is lehetne tévedni, ugyanis Lewis Carroll a valaha volt egyik legfantáziadúsabb és legkülönlegesebb, minden apró részletében precízen megtervezett, kőkemény logikával rendelkező, megkérdőjelezhetetlen észszerűséggel egymáshoz kapcsolódó elemekből összeálló szimbólumrendszert alkotta meg az Alice-könyveken keresztül, aminek az a célja, hogy a viktoriánus kori társadalmat, alapvetően az emberek hozzáállását bírálja. Az ő könyveit nem elég pusztán olvasni, az olvasónak nyitottnak kell lennie az agytornára, ha úgy vesszük... a játékra. Egy fantasyba ültetett logikai játékra, ami során az ember "meghackeli" az egyes szimbólumokat, és ezeknek a megfejtett szimbólumoknak a gyarapodásával egyre jobban szórakozik. Tehát Lewis Carroll nem csak önmagában egy rendkívül kreatív és intellektuális írói személyiség, hanem a munkája során arra ösztönöz másokat is, hogy a felszínre hívják azokat a tulajdonságaikat,  amit a Hollóhát is annyira preferál. :)

A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a bejegyzését EBBEN a molyos zónában találjátok.