2019. február 10., vasárnap

Sara Holland: Everless - A Varázslónő és az Alkimista (Everless 1)

/Gothic Syrine: Instagram/
Helló! Az idő pénz. Az idő minden sebet begyógyít. Ha el akarsz érni valamit, azt vér és veríték árán szerezheted meg. Az idő jár, de senkit sem vár. A vér és a pénz a legdrágább. Sempera királysága az a mágikus, ezernyi veszélyt és korokon átívelő titkokat rejtő hely, ahol az imént felsorolt  szállóigék, és jó néhány további, évszázadok során elterjedt pénzhez, vérhez, időhöz köthető okosság a létező leginkább szó szerint vehető, legextrémebb formulában ölt testet. Újfent egy könyvértékeléses poszttal érkeztem, melynek a fókuszába Sara Holland írónő tavaly év vége körül magyarul megjelent, Everless - A Varázslónő és az Alkimista című, lélegzetelállító elemekben gazdag, világ-orientált regénye került. :)


Fülszöveg:
Sempera királyságában idővel fizetnek, amelyet kivonnak a vérből, vashoz kötnek és meg is esznek azok, akik tovább akarnak élni. A tehetős arisztokraták, például a dúsgazdag Gerling-család, halálra adóztatják a szegényeket, hogy évszázadokkal megtoldhassák saját életüket. Senki sem gyűlöli jobban a Gerlingeket, mint Jules Ember, aki tíz éve az apjával együtt a szolgálatukban állt, amíg egy végzetes baleset arra nem kényszerítette őket, hogy éjnek évadján meneküljenek el a fényes kastélyból. Amikor Jules rájön, hogy az apja haldoklik, tudja, hogy vissza kell térnie Everlessbe, időt kell szereznie az apjának, mielőtt örökre elveszítené. Ám a visszatérés Everlessbe több veszéllyel – és kísértéssel jár – mint Jules várta. Hamarosan beletéved a sötét titkok mocsarába, és nem tud választani két testvér között, akikről azt hitte, hogy sohasem fogja viszontlátni őket. Döntéseivel megváltoztathatja a sorsot – sőt, magának az időnek a sorsát.


~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak! ^-^ ~


Sara Holland mondai hangulatot árasztó, a mindennapokat is láthatatlan fonalak módjára keresztül-kasul átszövő misztikus mesékben és hiedelmekben gazdag, vérben és vasban ázó világához egy különös szólást is teremtett; Az évekkel együtt az ész is elfolyik. Eleven fantasy alkotás esetében a játékszabályok elvárhatóan kevésbé kötöttek, így gyakorta megesik, hogy a ködös fikciót és a mellbevágó igazságot elválasztó határ sokkalta vékonyabb és képlékenyebb a feltételezhetőnél, valamint gyakorta megesik, hogy ugyanez az elhanyagolhatóság érvényesül az olvasó és a papírra vetett szavak közötti térre, ahol a baljóslatú szólás is lefordítódik egyfajta, mi oldalunkon is hatalmat kifejtő, ám korántsem ellenérzéseket gerjesztő intelemmé; A nyugtalanító rejtély kulcsának megtalálásakor az írónő elveszi az olvasó eszét a könyvébe fektetett időért cserébe.

Az Everless „lassú víz partot mos” szerencsesütis bölcselkedéssel jellemezhető, megfontoltan komótos taktika nyomán haladva hódítja meg magának az olvasót. Nem kapkodja el sem a felvezetésnek, sem a cselekmény központi magjának a kibontását, a konkrét, kézzel fogható eseménybeli megmozdulások helyett a világfelépítésre, más szóval a legmasszívabb bástyájára orientálódik, melyben a számtalan, lenyűgözően megkapó ötlet és az írónő valóban gyönyörű szóhasználattal bíró, varázslatos hangulatú fogalmazásmódja nyújtják a döntő jelentőségű eszközöket. Az ízlésbeli megközelítésből relatív főként, hogy ez mennyire írható a regény javára vagy róható fel neki, - a magam részéről ilyen tekintetben türelmes olvasó vagyok, aki élvezettel falja a Semperában fellelhetőhöz hasonlóan izgalmas, egyedi lélekkel felruházott mágiarendszerek részleteit, lehetőleg minél méretesebb falatokban - azonban az a személyes rögöktől abszolút függetlenítve is kibukik helyenként, hogy az Everlessben a dinamika és a jó irány ellenére sincs még teljesen kitapasztalva az optimális harmóniafaktor a fókuszba összefogott elemek és az úgynevezett körítésként funkcionáló, az előbbi szárnyalásának eléréséhez kéz alá dolgozó elemek között. Mondhatni nem feltétlenül valósult meg alkalomadtán a kettő közötti csapatjáték. Ez pedig, habár nem egy hallatlanul kiküszöbölhetetlen malőr, mégis némileg furcsa hatást eredményezett, mintha a sztori és a környezet, amelyben játszódik, ütötte volna egymást. Adott egy addiktív, az idő fantáziadús újraértelmezésének és szimbolizmusának alapzatán álló, igazán sötét, könyörtelen és szenvedéssel teli, borongós világ, ami csak egy hangyányival több merészséggel a horrorisztikus jelzővel is méltán illethető lehetne, ami festményszerűen megjelenített mozzanatokkal bevont vákuumot emel az olvasó köré. Adott egy kapitális titok, aminek a megőrzéséért akadnak, akik az életüket is adnák, mások életeket vennének el. Adott egy ősi legenda, amely újra és újra felüti a fejét, viszont jobbára csak sötétben tapogatózó találgatásokat lehet tenni, miért. És adott Jules, a főhősnő… akit a kelleténél sűrűben tájol el a terveitől a gyerekkori szerelme feletti fagylalt imitáció, a dolgos napok friss ingerei. Az arányokat érintő kiforratlanság, tehát elsősorban abban gyökerezik, aminek előttem más értékelők is hangot adtak már; Julesnak jó darabig gőze sincs róla, mit akar, de azt nagyon. Viszont a szituációt ironikus szépséggel ruházza fel a megfelelő pillanatban annak a közhelynek a manifesztálódása, - amely az Everless sajátos törvényszerűségei között is megmosolyogtatóan kategorikusan munkálkodik -  miszerint egy aprócska plusz információ is felforgathatja az addig szilárdnak vélt tényállást, egy addig gyenge pontnak kiértékelt szegmens is kaphat olyan töltetet, ami végeredményében az írói kompetenciát erősíti, újabb kiszögelléseket épít a bástyához, ami megfagyasztja határozatlan időre az ember belső mutatóit. Így történt, hogy Sara Holland láthatóan mindent egy lapra tett fel, kockáztatott, nem egyszer pengeélen táncolt, azonban a lap felfedésekor hozzájuttatta az olvasót a mesés nyeremény utolsó vérvasig történő bezsebeléséhez. Nem pusztán megerősítette az előfeltételezésemet, hogy megéri kivárni, hogy az Everless kitárja valamennyi rejtett ajtaját, hanem arról is meggyőzött a hihetetlen ívvel feltörő zárással, hogy ez még csak a kezdet.

Egyáltalán nem titok, sőt, teljességgel megszokottnak minősül, számomra mégis a lét megfejtésre váró nagy talányai közé tartozik, hogy ameddig nem éppen a rájuk nézve leghízelgőbb hasonlatot alkalmazva, a kertet diktatórikus hatalomátvétellel uralom alá hajtó gyomnövények módjára elszaporodtak a könyves és filmes kultúrában az időutazás kérdéskörét, a gyakorlati alkalmazásának a lehetséges pozitív és negatív következményeit, a problémamegoldó protokollként való bevetésének a lehetőségét – általában a feszültség töretlen emelésének hatására fellépő nyomásnövekedés hatására egyre nyakatekertebb logikátlanságokat bevetve - boncolgató művek, addig alig lehet találni példát arra, hogy az idő vegytiszta formájával foglalkozzanak. Épp ezért figyeltem árgus szemekkel a jóval a megjelenése előttre eső borítószavazásról szóló kiírás óta az Everlesst, vártam izgatottan, hogy testközelből is megismerkedhessek a történettel; mert annak az ígéretével kecsegtetett, hogy nem szokványos, üdítő színt visz a vászonra, eddig kiaknázatlan lehetőségeket vonultat fel. A kiaknázatlanság kapcsán egyébként kimerítő merengési körök mellőzésével is adja magát a kérdés; Ha az embereket ennyire kimeríthetetlen lázba hozza az időben előre-hátra mászkálgatás gondolata, akkor miért nem látnak fantáziát abban, aminek az előbb említett téma csak a legkisebb morzsája a huszonvalahány szeletes tortából…? Az Everless persze nem fog a jövendőbeli olvasónak ezüsttálcán választ nyújtani erre a rébuszra, azonban még indokoltabbá teszi a megtalálását, illetve az én blokktéglányi igénymércémhez viszonyítottan, pusztán szűkebb terjedelemben is bizonyította, hogy igenis megéri bizalmat szavazni ennek a koncepciónak, megéri szervesen építeni rá. Hálás, érzékletes eredményeket produkáló közeg, ugyanis klasszikusan paranormális és párhuzamossági értelemben is.

Rendkívülien elnyerte a tetszésemet a különféle káprázatos részletek tengeréből a vészjósló, világból kitaszított kisváros, ahol egy megmagyarázhatatlan anomália folytán más vidékekhez képest fél napos eltérésekkel, rendellenesen telik az idő, – mindenféle morbid vonzatával egyetemben. Vagy engem ismerve talán pont azért? – a különféle legendák és a gyerekek ijesztgetésére szánt esti mesék a vadonban bóklászó tündérekről és a boszorkányokról, akik akár egyetlen szóval vagy intéssel éveket vehetnek el az emberekről vagy zavart kelthetnek az ereikben keringő időben, a Gerlingek kincstárának trükkös biztonsági rendszere és a gazdagok körében a vérvas, így az emberi élet kockacukorként történő felhasználása. Ezzel egészen elevenbe vágó és konkrét módon került közvetítésre az, hogy a tehetősek milyen módon élősködnek a szegényeken, hogy ami az egyik számára az egész világot, az egész életet, valami létfontosságút testesít meg, az a másiknak ennyire bagatell jelentőségű, mégis elveszi attól, akinek már egészen más mértékű fontossággal bír, csak hogy neki annyival is több legyen. Az, hogy számtalan mesekönyvbe illő kis színese ellenére, amiket még Sempera felnőttjei is előszeretettel emlegetnek fel, az Everless világa messze áll attól a hangulatos varázslattól, amibe szívesen menekülnének az emberek a hétköznapok sötét vonzatai elől. Sőt, Sara Holland a sorok között gyakorta a mi valóságunkra reflektál a könyvében, a különbség elsősorban annyiból áll, hogy Semperában nincsenek körítéskörülmények, konkrétabban működnek a dolgok, ami által a kép is brutálisabban mutat; ha megbüntetnek egy szolgálót, akkor nem plusz feladatokat vagy ostorütéseket kap, hanem lecsapolnak az életéből mondjuk egy hétnyi időt, amennyit akkor is elveszítene, ha összeadná azokat az óráit, amiket a plusz munkának szentelt, amennyivel végül az ostorütések miatti sebek is megrövidíthetnék az életét. Ha megy a hivatalnok beszedni az adót, akkor nem egy erszény valós arannyal távozik, amit a fizető megkeres teszem azt egy hónapnyi kemény munkával, hanem kivonja az ereiből eleve a hónapot, vagy elvesz tőle annyi kész vérvasat, ami valaki másnak az egy hónapját testesíti meg. A vérvas és a halál szüntelenül kéz a kézben jár, a kivonása a vérből értelemszerűen nem mehet a végtelenségig, mert egyszer mindenkinek lejár az ideje; amit előbb-utóbb vagy rohamszerűen előre hoz azáltal, hogy az életét érmékké teszi a rövidtávú túlélés érdekében… vagy nem alakítja a saját vérében lévő időt pénzzé, hanem szerez máshogy érméket, végigéli azt az időt, ami megadatott neki vágás nélkül, de elveszi így valaki másét. Ez az ördögi kör bőven kölcsönöz nyomasztóságot a semperai gazdaságnak, életnek, nem kevésbé a kicsi, mint a nagy megközelítésből. Aki szegény, és netalántán szert tesz nagyobb bevételre, például harminc évnyi vérvasra, ami fellendíti, abban az öröm közben ott motoszkálhat, hogy ehhez valaki életéből elvették azt a harminc évet, hogy valaki, aki hozzá hasonló végképp eltűnt a süllyesztőben érte – hogy rosszabb esetben akár fordított szituáció is fennállhatna, ő is lehetett volna az a valaki. A gazdagokat persze nem kifejezetten viseli meg ennek a folyamatnak a mibenléte, pláne azokat, akik görcsösen addig hosszabbítják az életüket, ameddig már az érmék sem tudnak segíteni az elkerülhetetlen elodázásában, ha külső szemmel rájuk nézünk, akkor az, az elborzasztó, hogy ezek az emberek egyszerűen vígan és dalolva, kapitális léptékű sorozatgyilkosságból biztosítják maguknak a kényelmet. A játékszabályok tulajdonképpen egyszerűek; vagy hagyjátok, hogy bedaráljon a gépezet, vagy ti is a gépezet részévé váltok, nem törődve vele, hogy ennek rajtatok túlmutatva milyen hatása van. A rendszer riasztó szépségét fokozza, hogy a felvázoltak közel sem jelentenek akkora dilemmát, mint ahogy azt páran a lapok mögül vélhetik... Eltekintve tőle, hogy csakúgy, mint legtöbb épeszű olvasótársam, én se akarnék ebben a királyságban letelepedni, ámulatba ejtőnek találtam a kidolgozottságát már az olvasás közben is, de az olvasást követő leülepedés, bővebb eltöprengés és elemzés után meg végképp felerősödött a korábban is tetszetős emlékekként fennmaradt elemeknek a dinamikája. Arról nem is beszélve, hogy mennyire a imádtam a magyar cím / alcím cselekménybeli magyarázatából kikerekedő üzenetet, ami Semperát magát a vérvas létezését érintő vívmányokon túlnőve is egy sokkal misztikusabb, mintsem realisztikus hellyé változtatta.

Nem fogok enyhítő megvilágítást generáló ódákat szövögetni, ledobom már az elején a bombát; Jules Ember számomra egy kimondottan jellegtelen főszereplő volt. Nem az a fajta átlagos lány, akinek a személyiségéhez olyasformán minden oldalról simulékony alkotóelemeket ad a szerző, hogy minél több olvasó képes legyen átlényegülni az ő elméjébe, találni közte és önmaga között szimpátiára okot adó, megegyező pontokat, hogy azonosulni tudjon a gondolkozásmódjával, a problémáival, kétségeivel. Jules olyan szempontból jellegtelen, hogy ha megállítanátok az utcán egy rakás embert, akik saját bevallásuk szerint nem látnak semmi páratlant magukban, még bennük is rövidesen több különlegességet, valami kiemelkedő egyediséget fedeznétek fel, mint Julesban. Megkockáztatom, egyszerűen nem létezik az a léptékű átlagosság a valóságban, mint ami az ő lényét uralja; nem említésre méltóan okos vagy kreatív, nem említésre méltóan rafinált vagy elbűvölő, nem említésre méltóan bátor vagy szívós, nem említésre méltóan odaadó vagy hűséges, nem említésre méltóan talpraesett vagy tüzes, nem említésre méltóan független vagy erős, még csak nem is említésre méltóan érzelgős vagy cirkuszolós. Őszintén szólva… nincsen a jellemében semmi figyelemreméltó, minden a biztonságos, közömbös határok között lézeng. Ja, mégis van kivétel! A naivitása, az egy igazán kirívó intenzitású része. Viszont akad a hozzá fűződő történetemben egy érdekes csavar, mivel momentán nem tudom tökéletesen biztosan elbírálni, hogyan is álljak az imént felvonultatott tényekhez, mert nem rendelkezek annyi információval, hogy egyértelműen megállapítsam, noha a leányzó felejthetősége egy kétségkívül frusztráló vonzatot adott a regénynek, mennyiben fejt ez ki romboló hatást a sztorira, mennyire titulálható hibának nem egyéni szimpátián, hanem írói lépésen alapuló nézőpontból. Akik nem olvasták még a regényt, vagy nem élnek valamilyen csoda folytán a fejemben, azoknak persze ez zavaros lehet, de ahhoz, hogy ködmentesen érthető legyen, mi is az oka a vívódásomnak, spoilereznem kéne, amit határozottan nem szeretnék. A lényeg az, hogy fennáll a lehetősége, hogy az a kép, amit Jules ezúttal nyújtott, egy a cselekmény kicsúcsosodásához köthető, logikus megmozdulás volt Sara Holland részéről, ám ebben az esetben a második részben rohamos fejlődésen kell átesnie, hogy a logikusság fennmaradjon. Viszont, ha a második részben is marad ugyanilyen, akkor tudatos trükköket képzelek be olyan helyekre is, ahol nincsenek, így nincsenek mentőkörülmények sem rá vonatkozóan. Tehát a tökéletes képalkotáshoz még várnom kell, ezért maradok annál a verziónál, hogy véleményt formálok róla a jelenleg elérhető adatok fényében, aztán majd a folytatás értékelésekor optimális esetben örülhetek, ha elnézést kérhetek a távlatból tőle / az írónőtől, visszaszívhatok ezt-azt.

Visszakanyarodva a jelenbe, sokáig nem tudtam eldönteni olvasás közben, hogy kedvelnem kéne Julest vagy sem, de amikor állandóan eltájolódott a kitűzött céljaitól, és állandóan felülírta annak a kiderítését, hogy miért halt meg a férfi, akit tizenhét éven át az apjaként ismert, hogy mi volt az a rettenetes nagy dolog, amit egész életében titkolt előle, hogy miért forog veszélyben annak a háznak a falai között, - főként az egy esküvő miatt odalátogató királynő közelében - ahová az adósságuk kiegyenlítéséhez szükséges vérvas megkeresése miatt szegődött szolgálatra, egy olyan nevetséges dolog, minthogy Roan Gerling milyen szépen mosolyog, milyen napsugaras természet, akkor meghazudtolva Newton gravitációra vonatkozó megállapításait; a plafonra kerültem. Ugyan fentebb nem bántam túlontúl kesztyűs kézzel Julesszal, az kétségkívül a javára írható volt, hogy nem zavart túl sok vizet. Hagyta, hogy a világra és a fokról-fokra kibontakozó fő vonalra koncentráljak, mintha ő is érezte volna valamilyen szinten, itt nem ő a sztár, nem rajta van a hangsúly, ő csak asszisztál benne, hogy hozzájuthassak ahhoz az élményhez, amit az írónő az olvasóinak szánt. De ennek az abszolúte túllihegett, a részéről már-már mániákus gyerekszerelemnek a jelenkori vonzatától kiakadtam. Nem csak annak az irracionálissága idegesített, hogy Jules egy olyan kordély után futott, ami nyilvánvalóan nem akarta felvenni, hanem azt se tudta, hová vinné, ha netalántán beütne a csoda, és mégis megállna neki. Jules mindössze hétéves volt, amikor annyira onthatatlanul belehabarodott Roanbe, hogy tíz évvel később is, tíz egymástól távol töltött év után is tetőtől-talpig átjárta ez a kötődés, ennélfogva pedig a cselekmény idejében fogalma sem lehetett róla, milyen emberré nőtt fel Roan, mégis csillapíthatatlanul favorizálta. Miközben ugyanúgy lehetett magatartásában és világnézetében egy utolsó görény, mint egy szeretni való, rendes srác, elvégre nem ismerte, hiába is gondolta úgy, hogy az egy mérvadó alapozás a megítélésében, hogy gyerekként mennyire tökéletes volt. Mintha ezen a téren egy kis habcukorral kibélelt álompalotában élt volna, ami azért is egy megmagyarázhatatlan jelenséget testesített meg, mert ha az ő fényes páncélú lovagja nem volt a közelben, akkor mindig fel tudott háborodni azon, hogy Gerlingék mennyire jómódúak, hogy mennyire kisajtolják a környező falvak lakóit – méghozzá totálisan jogosan. Ettől az ügytől eltekintve, azt szerfelett értékeltem mind Jules, mind az írónő részéről, hogy nem tipikus árva karakterként viselkedett, miután rájött, hogy a múltjával kapcsolatban nem egészen az, az igazság, mint amit ő annak vélt. Nem kezdte el a vér szerinti szüleit ajnározni, akikre nem is emlékszik, felidealizálni őket az egekbe úgy, hogy még csak a nevüket vagy az arcukat sem ismeri, hanem végig arra a személyre hivatkozott az apjaként, a valódi apjaként, aki felnevelte – ezzel azt üzenve, hogy hiába Sempera centrumában a vér áll, nem az a legfontosabb, nem az a meghatározó. Ez pedig nagyon tetszett.

A Gerling fivérek kapcsán nem hazudtolva meg magamat, egy hibátlan fordított reakciót produkáltam a feltűnésük első másodpercétől kezdve az utolsó lépéseikig. Akit elméleti síkon gyűlölnöm kellett volna, ahhoz megfoghatatlan rokonszenv hajtott, arról többet akartam megtudni, mert valami határozottan azt súgta, hogy több rejlik benne annál, mint amit a hírneve ígér, akitől meg Jules rajongási intenzitásának legalább a felének el kellett volna fognia, az egyszerűen taszított:

Liamnek, a „gonosz tesónak” a jeleneteit kivétel nélkül izgatottan vártam, nem titulálnám egy központi befolyású karakternek, elsősorban a háttérbe húzódott, időszakosan vándorolt be a rivaldafénybe, de nem eresztette a figyelmemet. Elvonatkoztatva attól a rengeteg szörnyű tettől, amit hozzá kötöttek, pusztán a viselkedésére alapozva nem láttam benne akkora kivetnivalót, amitől Moby Dick méretű mumusként kellett volna lebegnie a történetben, mindössze kissé mogorvább és magának valóbb volt annál a szintnél, amit a közvélekedés szerint bizalomgerjesztőnek lehet mondani, - ami engem már csak azért sem érintett negatívan, mert mellé láthatóan okos volt - és egyértelműen titkolt valamit. Tudott valamit… amit magától értetődően azonnal meg akartam tudni én is, amivel kapcsolatban nekiálltam szokás szerint kombinálni, hogy mire vonatkozhat, mit takarhat, és egész jól megállták a helyüket a tippjeim végül ezen a fronton. A kegyetlenkedéseit és a hátterét is átitatta a gyanú, nem akart szinkronba kerülni az, ami miatt Jules annyira fél tőle, azzal, ahogy Julesszal viselkedett, mikor összefutottak. Mintha két külön embert alkottak volna a Liamről szóló szóbeszédek és azok a mozzanatok, amikről a saját szememmel győződhettem meg. Az öccsével nagyon-nagyon nem akartam zöld ágra vergődni, minél inkább dicsőítette Jules, minél inkább belehabarodott, én annál jobban nem értettem, mire fel van ekkora magaslatokba emelve, annál jobban megerősödött bennem, hogy valami nem kerek vele sem. Megint csak ott volt  Roan Gerlingből is egy Jules fejében, és ott volt egy Roan Gerlingből a birtokon, ez a két Roan meg aligha hasonlít egymásra. Az alapvető kilátástalan hangulatot parádésan paranoiddá fejelte az, az érzet, amit a legélénkebben úgy írhatnék le, hogy csakis az stimmel, hogy senkivel se stimmel semmi. ’:D Összességében egy kifejezetten jó megoldásnak tartottam azt, amit az írónő végül kikerekített a két Gerling szálából, még utólagosan az addig zavaró plátói szerelemből is egy ritkán alkalmazott, de annál elfogadhatóbb, realistább végkifejletet hozott ki.

Valamennyi benyomásomat egybevetve, ha akadtak is problémásabb területek, úgyszólván még kisebb-nagyobb tuningolásra szoruló szegmensek, az Everless egy pozitív többlettel bíró utazással gazdagított, kiváltképp értve ez alatt a záró szakasz eseményeit, újonnan felmerülő információit, amelyek a legerősebb növekedést adták meg a történetnek, vetítettek ki párhuzamosan építő jelleget még a cselekménynek azon szakaszaira is, amelyek jóval ezeknek a megjelenése előtt eleget tettek a maguk rendeltetésének. Nem áll szándékomban téves illúziókat kelteni, az Everless nem feltétlenül az a könyv, ami mindenkinek való, aminek az aprólékos szépségei minden olvasónál a kívánt hatást érik el; aki előnyben részesíti a lényegi mozgást a világra fektetett részletek, a világon keresztül történő terjeszkedés helyett, az előfordulhat, hogy unalmasnak találja. Távolról sem azért, mert monoton lenne, vagy azért, mert az írónő csak nyújtja, mint a rétest, hogy minél több oldalt tölthessen meg a szavaival, miközben tulajdonképpen nem is beszél semmiről, hanem, mert más. Sara Holland más szempontok szerint állította fel a fontossági sorrendet, mint ahogy azt a műfajbeli kollégáitól megszokhattuk, ami által maga az élmény is másféle, eltér a bevett ritmustól. Szerintem érdekes és egyúttal üdítő érzés, amikor az ember egyszerre olvas a legnagyobb mennyiségben fogyasztott, legkedvencebb műfajában, és egyszerre lép ki ezáltal valamelyest a komfortzónájából.

Borító: 5/5* - Hány pontot is adhatnék rá, mikor az a verzió került ki győztesen a borítószavazásból, amelynek a sikeréért én is szurkoltam? *-* Gyönyörűséges, az aprólékosan díszített, kicsit kiemelkedő homokóra, az enyhén fényes belső felület, a csodálatos kastély, az ahogyan a lefolyó homok lépcsővé alakul… No, meg ott van az a háttér! Az ilyen tapétaszerű mintázatokért egyenesen rajongok, pláne, hogyha feketék, mint ebben az esetben, nem hiába szoktam a blogra is hasonlókat válogatni, ha átvariálom a külcsínt. Ha nem is indokolatlanul, de fárasztóan hosszúan tudnék áradozni ennek a kötetnek a kivitelezéséről, megkockáztatom, hogy másik két friss megjelenéssel – az Inkkel és a Vér és csont gyermekeivel – holtversenyben a kiadó legszebb kiadványa. <3
Kedvenc karakter: Liam Gerling
Legutáltabb karakter: Roan Gerling
Kedvenc részek: amikor Jules elment a más időzóna szerint működő faluba, amikor összefutottak a szálak, és kiderült, hogy mi rejlik Jules múltjában, amikor Jules elment az időkölcsönzőhöz, amikor Jules Sempera történelméről olvasott, amikor Liam felfedte a titkát Jules előtt, amikor Liam és Jules összefutottak az egyik szomszédos kisvárosban.
Mélypontok: Jules naivitásából fakadó gondjai, Jules Roan iránt táplált bolyhos érzelmei, amikor Julest vagy Roan, vagy az Inára való féltékenykedés, vagy a mindennapi feladatai eltérítették a céljától.
Szerelmi szál: Olyan 95%-ban plátói, a főszereplő álmaiban és  5%-ban gyakorlati értelemben létező kis románcról van szó, ezért nem kell nagy volumenű, nagy korhatárjelzésű lépésekre várni tőle. Ez az oldala az Everlessnek szerintem semminemű korhatárjelzést nem indokol, viszont ha figyelembe vesszük a világfelépítés kietlenebb vonulatát is, akkor 14-15 éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése