Top 5 Wednesday #47 - 'Hello world! I'm your wild girl. I'm your ch-ch-ch-cherry bomb!' - Vagány nők klubja

Sziasztok! :-) Mikor az óramutató legutóbb túlhaladt az éjfélen, nem csak egy egyszerű új nap érkezett el, hanem a februárban legeslegjobban várt Top 5 Szerda témám debütálási ideje is beköszöntött, ezáltal pedig a rivaldafény dicsőítő sugarai a független női karakterekre estek. Olyan fantasztikus hölgyekre, akiknek nincsen megszavazva, hogy a "kell egy pasi"-szindrómában kell elvesztegetniük a sokkal értelmesebb célokra is mozgósítható életüket, akik nem drámai pózba vágva magukat, a homlokukat fogva óbégatnak az érkező akadályokkor, hogy valaki jöjjön, és mentse meg őket, hanem önállóan és fáradhatatlanul leszámolnak a megpróbáltatásokkal, két vállra fektetik, ami az útjukba áll. Ők azok, akik az eszükért, a kreativitásukért, a kitartásukért, a keménységükért, a bátorságukért és a vagányságukért elvitathatatlan elismerést érdemelnek.

A bejegyzés vázlatos összeállítása kezdetekor kikötöttem magamnak, hogy noha mindenféle specifikus ürügy nélkül imádok áradozni a fő és felülmúlhatatlan kedvenc körömet alkotó Lisbeth Salanderről, Adelina Amouteruról, Lady Alexia Tarabotti Macconről, Arya Starkról és Allison Sekemotóról, ezúttal ők nem fognak ennél a kis magyarázó hasábnál érdemibb térre szert tenni. Nem szerettem volna azzal unalomba fojtani a posztot, hogy újraírom a Friendsgiving parti könyvkarakterekkel témát, ahol néhány hónapja igazán terjedelmesen kifejtettem a megnevezettek összes általam imádott erényét. Helyette kihasználom az alkalmat arra, hogy olyan lányokról beszéljek, akikről a történetük értékelésén kívül még vagy nem emeltem szót, vagy nagyon régen tettem ezt meg utoljára, de ettől függetlenül legalább annyira megfelelnek az e heti kitételeimnek, mint azok, akiket meginvitáltam a Friendsgiving partimra. ^^

5.) Coco Chanel (Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata)

Azt ugyan az ő esetében nem lehet kijelenteni, hogy nem töltöttek be az életében állandó szerepet a férfiak, amiért gyakorta néztek is ferde szemmel az életvitelére az emberek, ám ezek a kis kapcsolatok általában nem túl mesebeli kivitelűek voltak, - a delikvens vagy lebecsülte, vagy inkorrekt volt vele, vagy egyenesen mániákus - és nem is nőttek a fejére úgyszólván, nem ezek határozták meg. Amikor nagyon-nagyon szerelmes volt valakibe, még akkor is igényelte a függetlenséget, az önálló teret, hogy a maga ura lehessen, ha pedig netalántán a dolog véget ért, akkor esetenként meg is könnyebbült, de semmiképpen se került visszavonhatatlanul a padlóra. Bármi is érte, Coco mindig képes volt összerázni magát, és tovább menni, új célokat keresni, bebizonyítani, hogy sokkal jogosabban tartozik a felső tízezerbe, mint akik beleszülettek. A regény idejében is speciel egyszerre tervezett jelmezeket egy előadáshoz, dolgozott a parfümjén, foglalatoskodott egy szláv népviselet és a Romanov gyöngyök ihlette kollekcióval, pártolta a korabeli művészetet, segítette adományokkal a fejlődését. Előszeretettel kavarta fel maga körül az állóvizet, nevette ki a korabeli elvárásokat akár azzal, hogy nem hagyta, hogy a támogatója foglalkozzon az üzlete pénzügyeivel, hanem kitanulta a könyvelés kezelését, akár azzal, hogy már akkor cigarettával a kezében flangált az utcákon, mikor az egy hölgy esetében nem volt igazán elfogadott, akár azzal, hogy nem hagyta, Coty, a neves parfümkirály a partvonalra állítsa a saját illata megalkotásakor, hanem addig olvasott a témában, ameddig kellően naprakész nem lett, és felügyelte a folyamat valamennyi fázisát. Így válhatott Cocoból egy utánozhatatlan ikon, az a nő, aki száműzte a túlcsicsázott kalapokat és a fűzőket az emberek ruhatárából, ellenben mindennapossá tette a nők körében a nadrág, és egyéb kényelmes ruhadarabok használatát, aki az első olyan divatházzal büszkélkedett, ami saját parfümöt adott ki. Ráadásul ez volt az első olyan parfüm is, amely mesterséges molekulákkal készült, ami azt jelenti, hogy már csak ezzel az egy projekttel is több tekintetben úttörő volt.

4.) Kestrel (Marie Rutkoski: A nyertes átka)

Az ő képi megjelenítésére rendeltetett alak a borítón és még maga a történetéhez mellékelt fülszöveg is tenyérbemászón pedálozik azért, hogy az ellenkezőjét hitesse el minden potenciális olvasó-jelölttel, igen, még mindig fájó pont ez a gyöngyvirágos kis lelkemnek, szóval még jó párszor el fogom ezt mondani de Kestrel is a született lázadó lányok táborát erősíti. A hazájában a hagyományok szerint egy nőnek bizonyos kor után két lehetősége van az élete folytatására, vagy belép a hadseregbe, hogy a birodalom gyarapodásáért küzdjön, vagy pedig férjhez megy, aztán bezárják egy mutatós aranykalitkába, ahonnan maximum jellegtelen partikra tud csak kiszabadulni. Kestrelnek, viszont hiába a birodalom legnagyobb katonai vezetőjének a lánya, nem fűlik hozzá a foga, hogy beláthatatlan felsőbb utasításra embereket gyilkolásszon, mint ahogy ahhoz sem, hogy férjhez menjen, mit több; nem fél lazán borzolni a kedélyeket annak a nyílt kimondásával, hogy a hagyományaik javát embertelenül nagy ostobaságnak tartja. Egy nagyon okos és higgadt természet, fennálló szituációkban rendre az esze vezérli, ehhez a három erősségi pillérhez pedig remek stratégiai érzék társul, ami által Kestrel a fő fegyverét, vagyis az információt könnyen gyilkos támadóeszközzé formálja. Nincs szüksége arra, hogy más karaktereket használjon mankónak, hogy arra várjon, hogy majd csak valaki megoldja helyette a problémáit, a könyv nagy részében maximálisan önállóan cselekszik; pontos terveket kovácsol, aztán tartja is magát hozzájuk, pont annyi rugalmasság kíséretében, hogy az előre nem behatárolható körülmények felléptekor is gyorsan megfelelőre alakíthassa őket. A módszer kiegészülve Kestrel határozottságával kivétel nélkül gyümölcsözőnek bizonyul, nem volt arra precedens, hogy így vagy úgy, de ne tudta volna elérni azt, amit akart. Addig beszélt, addig érvelt, addig szűkítette a csapdát, ameddig sarokba nem szorította akár a francos nemesség tagjait, akár a birtokukon lévő, nem megfelelő mértékű együttműködést produkáló szolgálókat. Nagyon kedvelem a fellépését is, ha arra van szükség, akkor parádésan tudja érzékeltetni a beszélőpartnerével, hogy micsoda egy szellemiekben tökéletlen hülye hozzá képest.

3.) Ashara Komajd (Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa)

A lista dobogósai között szereplő Shara mivel az ünnepek során végre megkaparintottam a sorozat második és harmadik kötetét, a hőn áhított folytatásokat, így rövidesen újra is fogok találkozni majd vele a lapokon ^^ szintén egy olyan karakter, aki a létezésével igazolja az "Egy nőben az agya a legszexibb." mondást. Egy vérbeli tudós alkat, járkáló kislexikon, aki szüntelenül úgy beszél bármilyen esetlegesen bővebb kifejtést igénylő témáról, mintha épp egyetemi előadást tartana. Akadnak olyan olvasók, akik túl ridegnek és merevnek titulálták, de én nagyra értékeltem benne a kimagasló intelligenciájához, logikus gondolkozásmódjához járuló, tekintélyt parancsoló tartását és higgadtságát, ugyanis ezen vonások a rokonszenvességük mellett Shara problémamegoldó készségében is kulcsszerepet játszottak. Ameddig nagykövetnek kiadva magát nyomoz a Kontinensen egy elismert, általa kifejezetten favorizált tudós halálának az ügyében, számtalan előre semmiképpen se kiszámítható buktatóba ütközik, elvégre nem arra készült, hogy egy akkora kaliberű természetfeletti gubancnak a közepébe tenyerel, mint amire az egyre nyugtalanítóbb nyomok következtetni engednek, ez mégsem vesz vissza a lendületéből. Hogyha elakad, vagy valami egyenesen félelmetessel kerül szembe, akkor nem bepánikol vagy felmentőseregért könyörög, hanem listákat készít a fejében a számba vehető lehetséges eshetőségekről, majd észszerű megközelítésből igyekszik "megjósolni", melyik következik be a legnagyobb valószínűséggel, ezt követően aszerint cselekszik. Ha egy szereplő introvertált, elméleti ember, akkor hajlamosak a szerzők elsütni azt a klisét, hogy az éles helyzetekre túlérzékenyek, működésképtelenné válnak, ha tettekre van szükség, viszont ez Sharáról nem mondható el; ki tudja ereszteni a rejtett karmait, belevaló jelenség.

2.) Sophie Duguet (Pierre Lemaitre: Téboly)

Sophie Duguet fergeteges, logikus lépések formájában megtestesülő rögtönzési készséggel rendelkező, ravasz, okos, kemény csaj. Pedig az élete romokban hever... Korábban ő volt az, akit magazinokban lehetett volna mutogatni az irigylésre méltó karrierjével, a tökéletes férjével, azonban egyszer csak beindult a lavina, ami mindent maga alá temetett, elpusztította Sophie tündérmeséjét. Az olvasó eleinte csak a jelenbeli, lavina utáni Sophie-t ismerheti meg, egy totális pszichikai roncsot a skizofrén tünetek létező legszélesebb skálájával, valamint jó pár hullával a nyomában, annyival, ami rövidesen Franciaország legkeresettebb sorozatgyilkosává teszik. Az egyre sűrűsödő filmszakadásai miatt egyik tettére sem emlékszik, de nincs is túl sok lehetősége a vakfoltok történései után kutatni;  állandóan mozgásban kell lennie, mentenie kell a bőrét. Eleinte az ilyenkor végrehajtott attrakcióit, a nagy nyomás alatt is remekül funkcionáló stratégiai érzékét némileg rosszindulatúan szemléltem, de rövidesen elkezdett ez átalakulni valami másba, elismerésbe. Főleg, amikor hosszas menekülés után megrázta magát, és arra döntött, hogy ezzel vége van a nomádságnak, nem fog örökké úgy élni, mint az űzött vad. Helyette új, állandó személyazonosságot keres, és egy tökéletes mamusz-alapanyagot, akit az ujja köré csavarhat, akivel újra befogadja a társadalom. Azonban elkezdenek feltűnni a fellegek az élete újraépítgetése közben is; újdonsült társával se stimmel valami, nem az a teszetosza kirakatbábu, mint akinek tűnt, és arra mutató jelek kerülnek felszínre, hogy talán valaki szánt szándékkal munkálkodott a korábbi élete, a korábbi énje tönkretételén... Nem fogok spoilerezni, noha Sophie nagyszerűségét, így tudnám a legjobban lefesteni, annyit viszont elárulhatok, hogy akárki is próbál kikezdeni vele, emberére akad a személyében. Egy lapjait okosan forgató, elpusztíthatatlan túlélőművész még a mentális tűrőképessége legvégső peremére táncolva is.

1.) Inara Morrissey (Dot Hutchison: Pillangók kertje)

A Pillangók kertje számtalan fronton egy zseniális, kiemelkedő erőt árasztó alkotás, így szinte törvényszerű, hogy ugyanezek a tulajdonságok jellemzik a főszereplőjét, Inara Morrissey-t, akibe már a narrációja elején visszavonhatatlanul "beleszerettem." Egy elmebeteg éveken keresztül tartotta fogva szexrabszolgaként rengeteg másik lánnyal egy szökésbiztos erődítménnyé alakított üvegházban, ki volt téve a fogva tartójánál, ha lehet, még brutálisabb "örökös" kegyetlenkedéseinek, sorra nézte végig, ahogy a huszonegyedik évüket betöltő barátnőit a fogva tartójuk, a Kertész megölte, és formaldehidben tartósítva kiállította, a fogságba kerülése előtti élete is tele volt megpróbáltatásokkal... Amikor az FBI felszámolta a kertet, és egy kihallgatószobába került, mégsem egy gyilkos trauma jeleit mutató, végérvényesen összetört lány ült a kihallgató ügynökökkel szemben, aki a leghalkabb szóra és legkisebb mozdulatra is összerezzen. Hanem egy olyan lány, akiben van tartás, akit nem félemlítenek meg az ügynökök, akinek rendesen fel van vágva a nyelve, akinek a szavai csöpögnek a kegyetlen cinizmustól, és akinek esze ágában sincsen megkönnyíteni a nyomozást. Aki vért izzaszt a legkisebb információmorzsáért is. Valaki, akit még véletlenül se lehet áldozat-alkatnak titulálni, aki maga a szilárd formát öltött erő és keménység. Ez a magatartás, ez a stílus gyanúsítottá is teszi egy darabig az ügynökök szemében. Inara sosem volt az a típus, aki hagyta, hogy bedarálja a gépezet, amikor a szülei magára hagyták, a saját lábára állt, amikor a Kertész elrabolta, akkor nem adta meg azt az elégtételt se neki, se az idősebb fiának, hogy rettegést mutatott előttük, megőrizte a méltóságát, vigyázott a többi lányra. Amikor pedig elkezdett bejárogatni a Kertbe a Kertész kisebbik, látszólag testévérénél és apjánál sokkal kedvesebb, épelméjűbb, törődőbb Desmond, akkor sem ment át remegő térdű libába; konkrét tervekkel kezdett el közelíteni a fiú felé, hogy annyira behálózza, ameddig ki nem manipulálja valahogy, hogy szóljon róla, az apjáról, a Kertről a rendőrségnek. Nem szeretném lespoilerezni, hogy ezen a téren milyen bökkenők adódtak, hogy végül hogyan köthetett ki Inara az FBI kihallgatószobájában... Azonban az vitathatatlan, hogy Inara sokkal badassabb, sokkal nagyobb harcos a szememben, mint a Wonder Woman, Xena vagy akár Celaena Sardothien az Üvegtrónból.


A Top 5 Wednesday többi magyar résztvevőjének a bejegyzését EBBEN a molyos zónában érhetitek el, ha pedig szeretnétek még egy kicsit az én billentyűzetemből karakán hölgyekről olvasni, akkor folyamodjatok bizalommal a tavaly márciusban kitöltött, Híres Nők Tag-hez. :)

Sara Holland: Everless - A Varázslónő és az Alkimista (Everless 1)

/Gothic Syrine: Instagram/

Helló! Az idő pénz. Az idő minden sebet begyógyít. Ha el akarsz érni valamit, azt vér és veríték árán szerezheted meg. Az idő jár, de senkit sem vár. A vér és a pénz a legdrágább. Sempera királysága az a mágikus, ezernyi veszélyt és korokon átívelő titkokat rejtő hely, ahol az imént felsorolt  szállóigék, és jó néhány további, évszázadok során elterjedt pénzhez, vérhez, időhöz köthető okosság a létező leginkább szó szerint vehető, legextrémebb formulában ölt testet. Újfent egy könyvértékeléses poszttal érkeztem, melynek a fókuszába Sara Holland írónő tavaly év vége körül magyarul megjelent, Everless - A Varázslónő és az Alkimista című, lélegzetelállító elemekben gazdag, világ-orientált regénye került. :)


Fülszöveg:
Sempera királyságában idővel fizetnek, amelyet kivonnak a vérből, vashoz kötnek és meg is esznek azok, akik tovább akarnak élni. A tehetős arisztokraták, például a dúsgazdag Gerling-család, halálra adóztatják a szegényeket, hogy évszázadokkal megtoldhassák saját életüket. Senki sem gyűlöli jobban a Gerlingeket, mint Jules Ember, aki tíz éve az apjával együtt a szolgálatukban állt, amíg egy végzetes baleset arra nem kényszerítette őket, hogy éjnek évadján meneküljenek el a fényes kastélyból. Amikor Jules rájön, hogy az apja haldoklik, tudja, hogy vissza kell térnie Everlessbe, időt kell szereznie az apjának, mielőtt örökre elveszítené. Ám a visszatérés Everlessbe több veszéllyel – és kísértéssel jár – mint Jules várta. Hamarosan beletéved a sötét titkok mocsarába, és nem tud választani két testvér között, akikről azt hitte, hogy sohasem fogja viszontlátni őket. Döntéseivel megváltoztathatja a sorsot – sőt, magának az időnek a sorsát.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak! ^-^ ~

Sara Holland mondai hangulatot árasztó, a mindennapokat is láthatatlan fonalak módjára keresztül-kasul átszövő misztikus mesékben és hiedelmekben gazdag, vérben és vasban ázó világához egy különös szólást is teremtett; Az évekkel együtt az ész is elfolyik. Eleven fantasy alkotás esetében a játékszabályok elvárhatóan kevésbé kötöttek, így gyakorta megesik, hogy a ködös fikciót és a mellbevágó igazságot elválasztó határ sokkalta vékonyabb és képlékenyebb a feltételezhetőnél, valamint gyakorta megesik, hogy ugyanez az elhanyagolhatóság érvényesül az olvasó és a papírra vetett szavak közötti térre, ahol a baljóslatú szólás is lefordítódik egyfajta, mi oldalunkon is hatalmat kifejtő, ám korántsem ellenérzéseket gerjesztő intelemmé; A nyugtalanító rejtély kulcsának megtalálásakor az írónő elveszi az olvasó eszét a könyvébe fektetett időért cserébe.

Az Everless „lassú víz partot mos” szerencsesütis bölcselkedéssel jellemezhető, megfontoltan komótos taktika nyomán haladva hódítja meg magának az olvasót. Nem kapkodja el sem a felvezetésnek, sem a cselekmény központi magjának a kibontását, a konkrét, kézzel fogható eseménybeli megmozdulások helyett a világfelépítésre, más szóval a legmasszívabb bástyájára orientálódik, melyben a számtalan, lenyűgözően megkapó ötlet és az írónő valóban gyönyörű szóhasználattal bíró, varázslatos hangulatú fogalmazásmódja nyújtják a döntő jelentőségű eszközöket. Az ízlésbeli megközelítésből relatív főként, hogy ez mennyire írható a regény javára vagy róható fel neki, - a magam részéről ilyen tekintetben türelmes olvasó vagyok, aki élvezettel falja a Semperában fellelhetőhöz hasonlóan izgalmas, egyedi lélekkel felruházott mágiarendszerek részleteit, lehetőleg minél méretesebb falatokban - azonban az a személyes rögöktől abszolút függetlenítve is kibukik helyenként, hogy az Everlessben a dinamika és a jó irány ellenére sincs még teljesen kitapasztalva az optimális harmóniafaktor a fókuszba összefogott elemek és az úgynevezett körítésként funkcionáló, az előbbi szárnyalásának eléréséhez kéz alá dolgozó elemek között. Mondhatni nem feltétlenül valósult meg alkalomadtán a kettő közötti csapatjáték. Ez pedig, habár nem egy hallatlanul kiküszöbölhetetlen malőr, mégis némileg furcsa hatást eredményezett, mintha a sztori és a környezet, amelyben játszódik, ütötte volna egymást. Adott egy addiktív, az idő fantáziadús újraértelmezésének és szimbolizmusának alapzatán álló, igazán sötét, könyörtelen és szenvedéssel teli, borongós világ, ami csak egy hangyányival több merészséggel a horrorisztikus jelzővel is méltán illethető lehetne, ami festményszerűen megjelenített mozzanatokkal bevont vákuumot emel az olvasó köré. Adott egy kapitális titok, aminek a megőrzéséért akadnak, akik az életüket is adnák, mások életeket vennének el. Adott egy ősi legenda, amely újra és újra felüti a fejét, viszont jobbára csak sötétben tapogatózó találgatásokat lehet tenni, miért. És adott Jules, a főhősnő… akit a kelleténél sűrűben tájol el a terveitől a gyerekkori szerelme feletti fagylalt imitáció, a dolgos napok friss ingerei. Az arányokat érintő kiforratlanság, tehát elsősorban abban gyökerezik, aminek előttem más értékelők is hangot adtak már; Julesnak jó darabig gőze sincs róla, mit akar, de azt nagyon. Viszont a szituációt ironikus szépséggel ruházza fel a megfelelő pillanatban annak a közhelynek a manifesztálódása, - amely az Everless sajátos törvényszerűségei között is megmosolyogtatóan kategorikusan munkálkodik -  miszerint egy aprócska plusz információ is felforgathatja az addig szilárdnak vélt tényállást, egy addig gyenge pontnak kiértékelt szegmens is kaphat olyan töltetet, ami végeredményében az írói kompetenciát erősíti, újabb kiszögelléseket épít a bástyához, ami megfagyasztja határozatlan időre az ember belső mutatóit. Így történt, hogy Sara Holland láthatóan mindent egy lapra tett fel, kockáztatott, nem egyszer pengeélen táncolt, azonban a lap felfedésekor hozzájuttatta az olvasót a mesés nyeremény utolsó vérvasig történő bezsebeléséhez. Nem pusztán megerősítette az előfeltételezésemet, hogy megéri kivárni, hogy az Everless kitárja valamennyi rejtett ajtaját, hanem arról is meggyőzött a hihetetlen ívvel feltörő zárással, hogy ez még csak a kezdet.

Egyáltalán nem titok, sőt, teljességgel megszokottnak minősül, számomra mégis a lét megfejtésre váró nagy talányai közé tartozik, hogy ameddig nem éppen a rájuk nézve leghízelgőbb hasonlatot alkalmazva, a kertet diktatórikus hatalomátvétellel uralom alá hajtó gyomnövények módjára elszaporodtak a könyves és filmes kultúrában az időutazás kérdéskörét, a gyakorlati alkalmazásának a lehetséges pozitív és negatív következményeit, a problémamegoldó protokollként való bevetésének a lehetőségét – általában a feszültség töretlen emelésének hatására fellépő nyomásnövekedés hatására egyre nyakatekertebb logikátlanságokat bevetve - boncolgató művek, addig alig lehet találni példát arra, hogy az idő vegytiszta formájával foglalkozzanak. Épp ezért figyeltem árgus szemekkel a jóval a megjelenése előttre eső borítószavazásról szóló kiírás óta az Everlesst, vártam izgatottan, hogy testközelből is megismerkedhessek a történettel; mert annak az ígéretével kecsegtetett, hogy nem szokványos, üdítő színt visz a vászonra, eddig kiaknázatlan lehetőségeket vonultat fel. A kiaknázatlanság kapcsán egyébként kimerítő merengési körök mellőzésével is adja magát a kérdés; Ha az embereket ennyire kimeríthetetlen lázba hozza az időben előre-hátra mászkálgatás gondolata, akkor miért nem látnak fantáziát abban, aminek az előbb említett téma csak a legkisebb morzsája a huszonvalahány szeletes tortából…? Az Everless persze nem fog a jövendőbeli olvasónak ezüsttálcán választ nyújtani erre a rébuszra, azonban még indokoltabbá teszi a megtalálását, illetve az én blokktéglányi igénymércémhez viszonyítottan, pusztán szűkebb terjedelemben is bizonyította, hogy igenis megéri bizalmat szavazni ennek a koncepciónak, megéri szervesen építeni rá. Hálás, érzékletes eredményeket produkáló közeg, ugyanis klasszikusan paranormális és párhuzamossági értelemben is.

Rendkívülien elnyerte a tetszésemet a különféle káprázatos részletek tengeréből a vészjósló, világból kitaszított kisváros, ahol egy megmagyarázhatatlan anomália folytán más vidékekhez képest fél napos eltérésekkel, rendellenesen telik az idő, – mindenféle morbid vonzatával egyetemben. Vagy engem ismerve talán pont azért? – a különféle legendák és a gyerekek ijesztgetésére szánt esti mesék a vadonban bóklászó tündérekről és a boszorkányokról, akik akár egyetlen szóval vagy intéssel éveket vehetnek el az emberekről vagy zavart kelthetnek az ereikben keringő időben, a Gerlingek kincstárának trükkös biztonsági rendszere és a gazdagok körében a vérvas, így az emberi élet kockacukorként történő felhasználása. Ezzel egészen elevenbe vágó és konkrét módon került közvetítésre az, hogy a tehetősek milyen módon élősködnek a szegényeken, hogy ami az egyik számára az egész világot, az egész életet, valami létfontosságút testesít meg, az a másiknak ennyire bagatell jelentőségű, mégis elveszi attól, akinek már egészen más mértékű fontossággal bír, csak hogy neki annyival is több legyen. Az, hogy számtalan mesekönyvbe illő kis színese ellenére, amiket még Sempera felnőttjei is előszeretettel emlegetnek fel, az Everless világa messze áll attól a hangulatos varázslattól, amibe szívesen menekülnének az emberek a hétköznapok sötét vonzatai elől. Sőt, Sara Holland a sorok között gyakorta a mi valóságunkra reflektál a könyvében, a különbség elsősorban annyiból áll, hogy Semperában nincsenek körítéskörülmények, konkrétabban működnek a dolgok, ami által a kép is brutálisabban mutat; ha megbüntetnek egy szolgálót, akkor nem plusz feladatokat vagy ostorütéseket kap, hanem lecsapolnak az életéből mondjuk egy hétnyi időt, amennyit akkor is elveszítene, ha összeadná azokat az óráit, amiket a plusz munkának szentelt, amennyivel végül az ostorütések miatti sebek is megrövidíthetnék az életét. Ha megy a hivatalnok beszedni az adót, akkor nem egy erszény valós arannyal távozik, amit a fizető megkeres teszem azt egy hónapnyi kemény munkával, hanem kivonja az ereiből eleve a hónapot, vagy elvesz tőle annyi kész vérvasat, ami valaki másnak az egy hónapját testesíti meg. A vérvas és a halál szüntelenül kéz a kézben jár, a kivonása a vérből értelemszerűen nem mehet a végtelenségig, mert egyszer mindenkinek lejár az ideje; amit előbb-utóbb vagy rohamszerűen előre hoz azáltal, hogy az életét érmékké teszi a rövidtávú túlélés érdekében… vagy nem alakítja a saját vérében lévő időt pénzzé, hanem szerez máshogy érméket, végigéli azt az időt, ami megadatott neki vágás nélkül, de elveszi így valaki másét. Ez az ördögi kör bőven kölcsönöz nyomasztóságot a semperai gazdaságnak, életnek, nem kevésbé a kicsi, mint a nagy megközelítésből. Aki szegény, és netalántán szert tesz nagyobb bevételre, például harminc évnyi vérvasra, ami fellendíti, abban az öröm közben ott motoszkálhat, hogy ehhez valaki életéből elvették azt a harminc évet, hogy valaki, aki hozzá hasonló végképp eltűnt a süllyesztőben érte – hogy rosszabb esetben akár fordított szituáció is fennállhatna, ő is lehetett volna az a valaki. A gazdagokat persze nem kifejezetten viseli meg ennek a folyamatnak a mibenléte, pláne azokat, akik görcsösen addig hosszabbítják az életüket, ameddig már az érmék sem tudnak segíteni az elkerülhetetlen elodázásában, ha külső szemmel rájuk nézünk, akkor az, az elborzasztó, hogy ezek az emberek egyszerűen vígan és dalolva, kapitális léptékű sorozatgyilkosságból biztosítják maguknak a kényelmet. A játékszabályok tulajdonképpen egyszerűek; vagy hagyjátok, hogy bedaráljon a gépezet, vagy ti is a gépezet részévé váltok, nem törődve vele, hogy ennek rajtatok túlmutatva milyen hatása van. A rendszer riasztó szépségét fokozza, hogy a felvázoltak közel sem jelentenek akkora dilemmát, mint ahogy azt páran a lapok mögül vélhetik... Eltekintve tőle, hogy csakúgy, mint legtöbb épeszű olvasótársam, én se akarnék ebben a királyságban letelepedni, ámulatba ejtőnek találtam a kidolgozottságát már az olvasás közben is, de az olvasást követő leülepedés, bővebb eltöprengés és elemzés után meg végképp felerősödött a korábban is tetszetős emlékekként fennmaradt elemeknek a dinamikája. Arról nem is beszélve, hogy mennyire a imádtam a magyar cím / alcím cselekménybeli magyarázatából kikerekedő üzenetet, ami Semperát magát a vérvas létezését érintő vívmányokon túlnőve is egy sokkal misztikusabb, mintsem realisztikus hellyé változtatta.

Nem fogok enyhítő megvilágítást generáló ódákat szövögetni, ledobom már az elején a bombát; Jules Ember számomra egy kimondottan jellegtelen főszereplő volt. Nem az a fajta átlagos lány, akinek a személyiségéhez olyasformán minden oldalról simulékony alkotóelemeket ad a szerző, hogy minél több olvasó képes legyen átlényegülni az ő elméjébe, találni közte és önmaga között szimpátiára okot adó, megegyező pontokat, hogy azonosulni tudjon a gondolkozásmódjával, a problémáival, kétségeivel. Jules olyan szempontból jellegtelen, hogy ha megállítanátok az utcán egy rakás embert, akik saját bevallásuk szerint nem látnak semmi páratlant magukban, még bennük is rövidesen több különlegességet, valami kiemelkedő egyediséget fedeznétek fel, mint Julesban. Megkockáztatom, egyszerűen nem létezik az a léptékű átlagosság a valóságban, mint ami az ő lényét uralja; nem említésre méltóan okos vagy kreatív, nem említésre méltóan rafinált vagy elbűvölő, nem említésre méltóan bátor vagy szívós, nem említésre méltóan odaadó vagy hűséges, nem említésre méltóan talpraesett vagy tüzes, nem említésre méltóan független vagy erős, még csak nem is említésre méltóan érzelgős vagy cirkuszolós. Őszintén szólva… nincsen a jellemében semmi figyelemreméltó, minden a biztonságos, közömbös határok között lézeng. Ja, mégis van kivétel! A naivitása, az egy igazán kirívó intenzitású része. Viszont akad a hozzá fűződő történetemben egy érdekes csavar, mivel momentán nem tudom tökéletesen biztosan elbírálni, hogyan is álljak az imént felvonultatott tényekhez, mert nem rendelkezek annyi információval, hogy egyértelműen megállapítsam, noha a leányzó felejthetősége egy kétségkívül frusztráló vonzatot adott a regénynek, mennyiben fejt ez ki romboló hatást a sztorira, mennyire titulálható hibának nem egyéni szimpátián, hanem írói lépésen alapuló nézőpontból. Akik nem olvasták még a regényt, vagy nem élnek valamilyen csoda folytán a fejemben, azoknak persze ez zavaros lehet, de ahhoz, hogy ködmentesen érthető legyen, mi is az oka a vívódásomnak, spoilereznem kéne, amit határozottan nem szeretnék. A lényeg az, hogy fennáll a lehetősége, hogy az a kép, amit Jules ezúttal nyújtott, egy a cselekmény kicsúcsosodásához köthető, logikus megmozdulás volt Sara Holland részéről, ám ebben az esetben a második részben rohamos fejlődésen kell átesnie, hogy a logikusság fennmaradjon. Viszont, ha a második részben is marad ugyanilyen, akkor tudatos trükköket képzelek be olyan helyekre is, ahol nincsenek, így nincsenek mentőkörülmények sem rá vonatkozóan. Tehát a tökéletes képalkotáshoz még várnom kell, ezért maradok annál a verziónál, hogy véleményt formálok róla a jelenleg elérhető adatok fényében, aztán majd a folytatás értékelésekor optimális esetben örülhetek, ha elnézést kérhetek a távlatból tőle / az írónőtől, visszaszívhatok ezt-azt.

Visszakanyarodva a jelenbe, sokáig nem tudtam eldönteni olvasás közben, hogy kedvelnem kéne Julest vagy sem, de amikor állandóan eltájolódott a kitűzött céljaitól, és állandóan felülírta annak a kiderítését, hogy miért halt meg a férfi, akit tizenhét éven át az apjaként ismert, hogy mi volt az a rettenetes nagy dolog, amit egész életében titkolt előle, hogy miért forog veszélyben annak a háznak a falai között, - főként az egy esküvő miatt odalátogató királynő közelében - ahová az adósságuk kiegyenlítéséhez szükséges vérvas megkeresése miatt szegődött szolgálatra, egy olyan nevetséges dolog, minthogy Roan Gerling milyen szépen mosolyog, milyen napsugaras természet, akkor meghazudtolva Newton gravitációra vonatkozó megállapításait; a plafonra kerültem. Ugyan fentebb nem bántam túlontúl kesztyűs kézzel Julesszal, az kétségkívül a javára írható volt, hogy nem zavart túl sok vizet. Hagyta, hogy a világra és a fokról-fokra kibontakozó fő vonalra koncentráljak, mintha ő is érezte volna valamilyen szinten, itt nem ő a sztár, nem rajta van a hangsúly, ő csak asszisztál benne, hogy hozzájuthassak ahhoz az élményhez, amit az írónő az olvasóinak szánt. De ennek az abszolúte túllihegett, a részéről már-már mániákus gyerekszerelemnek a jelenkori vonzatától kiakadtam. Nem csak annak az irracionálissága idegesített, hogy Jules egy olyan kordély után futott, ami nyilvánvalóan nem akarta felvenni, hanem azt se tudta, hová vinné, ha netalántán beütne a csoda, és mégis megállna neki. Jules mindössze hétéves volt, amikor annyira onthatatlanul belehabarodott Roanbe, hogy tíz évvel később is, tíz egymástól távol töltött év után is tetőtől-talpig átjárta ez a kötődés, ennélfogva pedig a cselekmény idejében fogalma sem lehetett róla, milyen emberré nőtt fel Roan, mégis csillapíthatatlanul favorizálta. Miközben ugyanúgy lehetett magatartásában és világnézetében egy utolsó görény, mint egy szeretni való, rendes srác, elvégre nem ismerte, hiába is gondolta úgy, hogy az egy mérvadó alapozás a megítélésében, hogy gyerekként mennyire tökéletes volt. Mintha ezen a téren egy kis habcukorral kibélelt álompalotában élt volna, ami azért is egy megmagyarázhatatlan jelenséget testesített meg, mert ha az ő fényes páncélú lovagja nem volt a közelben, akkor mindig fel tudott háborodni azon, hogy Gerlingék mennyire jómódúak, hogy mennyire kisajtolják a környező falvak lakóit – méghozzá totálisan jogosan. Ettől az ügytől eltekintve, azt szerfelett értékeltem mind Jules, mind az írónő részéről, hogy nem tipikus árva karakterként viselkedett, miután rájött, hogy a múltjával kapcsolatban nem egészen az, az igazság, mint amit ő annak vélt. Nem kezdte el a vér szerinti szüleit ajnározni, akikre nem is emlékszik, felidealizálni őket az egekbe úgy, hogy még csak a nevüket vagy az arcukat sem ismeri, hanem végig arra a személyre hivatkozott az apjaként, a valódi apjaként, aki felnevelte – ezzel azt üzenve, hogy hiába Sempera centrumában a vér áll, nem az a legfontosabb, nem az a meghatározó. Ez pedig nagyon tetszett.

A Gerling fivérek kapcsán nem hazudtolva meg magamat, egy hibátlan fordított reakciót produkáltam a feltűnésük első másodpercétől kezdve az utolsó lépéseikig. Akit elméleti síkon gyűlölnöm kellett volna, ahhoz megfoghatatlan rokonszenv hajtott, arról többet akartam megtudni, mert valami határozottan azt súgta, hogy több rejlik benne annál, mint amit a hírneve ígér, akitől meg Jules rajongási intenzitásának legalább a felének el kellett volna fognia, az egyszerűen taszított:

Liamnek, a „gonosz tesónak” a jeleneteit kivétel nélkül izgatottan vártam, nem titulálnám egy központi befolyású karakternek, elsősorban a háttérbe húzódott, időszakosan vándorolt be a rivaldafénybe, de nem eresztette a figyelmemet. Elvonatkoztatva attól a rengeteg szörnyű tettől, amit hozzá kötöttek, pusztán a viselkedésére alapozva nem láttam benne akkora kivetnivalót, amitől Moby Dick méretű mumusként kellett volna lebegnie a történetben, mindössze kissé mogorvább és magának valóbb volt annál a szintnél, amit a közvélekedés szerint bizalomgerjesztőnek lehet mondani, - ami engem már csak azért sem érintett negatívan, mert mellé láthatóan okos volt - és egyértelműen titkolt valamit. Tudott valamit… amit magától értetődően azonnal meg akartam tudni én is, amivel kapcsolatban nekiálltam szokás szerint kombinálni, hogy mire vonatkozhat, mit takarhat, és egész jól megállták a helyüket a tippjeim végül ezen a fronton. A kegyetlenkedéseit és a hátterét is átitatta a gyanú, nem akart szinkronba kerülni az, ami miatt Jules annyira fél tőle, azzal, ahogy Julesszal viselkedett, mikor összefutottak. Mintha két külön embert alkottak volna a Liamről szóló szóbeszédek és azok a mozzanatok, amikről a saját szememmel győződhettem meg. Az öccsével nagyon-nagyon nem akartam zöld ágra vergődni, minél inkább dicsőítette Jules, minél inkább belehabarodott, én annál jobban nem értettem, mire fel van ekkora magaslatokba emelve, annál jobban megerősödött bennem, hogy valami nem kerek vele sem. Megint csak ott volt  Roan Gerlingből is egy Jules fejében, és ott volt egy Roan Gerlingből a birtokon, ez a két Roan meg aligha hasonlít egymásra. Az alapvető kilátástalan hangulatot parádésan paranoiddá fejelte az, az érzet, amit a legélénkebben úgy írhatnék le, hogy csakis az stimmel, hogy senkivel se stimmel semmi. ’:D Összességében egy kifejezetten jó megoldásnak tartottam azt, amit az írónő végül kikerekített a két Gerling szálából, még utólagosan az addig zavaró plátói szerelemből is egy ritkán alkalmazott, de annál elfogadhatóbb, realistább végkifejletet hozott ki.

Valamennyi benyomásomat egybevetve, ha akadtak is problémásabb területek, úgyszólván még kisebb-nagyobb tuningolásra szoruló szegmensek, az Everless egy pozitív többlettel bíró utazással gazdagított, kiváltképp értve ez alatt a záró szakasz eseményeit, újonnan felmerülő információit, amelyek a legerősebb növekedést adták meg a történetnek, vetítettek ki párhuzamosan építő jelleget még a cselekménynek azon szakaszaira is, amelyek jóval ezeknek a megjelenése előtt eleget tettek a maguk rendeltetésének. Nem áll szándékomban téves illúziókat kelteni, az Everless nem feltétlenül az a könyv, ami mindenkinek való, aminek az aprólékos szépségei minden olvasónál a kívánt hatást érik el; aki előnyben részesíti a lényegi mozgást a világra fektetett részletek, a világon keresztül történő terjeszkedés helyett, az előfordulhat, hogy unalmasnak találja. Távolról sem azért, mert monoton lenne, vagy azért, mert az írónő csak nyújtja, mint a rétest, hogy minél több oldalt tölthessen meg a szavaival, miközben tulajdonképpen nem is beszél semmiről, hanem, mert más. Sara Holland más szempontok szerint állította fel a fontossági sorrendet, mint ahogy azt a műfajbeli kollégáitól megszokhattuk, ami által maga az élmény is másféle, eltér a bevett ritmustól. Szerintem érdekes és egyúttal üdítő érzés, amikor az ember egyszerre olvas a legnagyobb mennyiségben fogyasztott, legkedvencebb műfajában, és egyszerre lép ki ezáltal valamelyest a komfortzónájából.

Borító: 5/5* - Hány pontot is adhatnék rá, mikor az a verzió került ki győztesen a borítószavazásból, amelynek a sikeréért én is szurkoltam? *-* Gyönyörűséges, az aprólékosan díszített, kicsit kiemelkedő homokóra, az enyhén fényes belső felület, a csodálatos kastély, az ahogyan a lefolyó homok lépcsővé alakul… No, meg ott van az a háttér! Az ilyen tapétaszerű mintázatokért egyenesen rajongok, pláne, hogyha feketék, mint ebben az esetben, nem hiába szoktam a blogra is hasonlókat válogatni, ha átvariálom a külcsínt. Ha nem is indokolatlanul, de fárasztóan hosszúan tudnék áradozni ennek a kötetnek a kivitelezéséről, megkockáztatom, hogy másik két friss megjelenéssel – az Inkkel és a Vér és csont gyermekeivel – holtversenyben a kiadó legszebb kiadványa. <3
Kedvenc karakter: Liam Gerling
Legutáltabb karakter: Roan Gerling
Kedvenc részek: amikor Jules elment a más időzóna szerint működő faluba, amikor összefutottak a szálak, és kiderült, hogy mi rejlik Jules múltjában, amikor Jules elment az időkölcsönzőhöz, amikor Jules Sempera történelméről olvasott, amikor Liam felfedte a titkát Jules előtt, amikor Liam és Jules összefutottak az egyik szomszédos kisvárosban.
Mélypontok: Jules naivitásából fakadó gondjai, Jules Roan iránt táplált bolyhos érzelmei, amikor Julest vagy Roan, vagy az Inára való féltékenykedés, vagy a mindennapi feladatai eltérítették a céljától.
Szerelmi szál: Olyan 95%-ban plátói, a főszereplő álmaiban és  5%-ban gyakorlati értelemben létező kis románcról van szó, ezért nem kell nagy volumenű, nagy korhatárjelzésű lépésekre várni tőle. Ez az oldala az Everlessnek szerintem semminemű korhatárjelzést nem indokol, viszont ha figyelembe vesszük a világfelépítés kietlenebb vonulatát is, akkor 14-15 éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Filmnézési szokások tag

Helló! Kérdéssorral legutóbb novemberben jelentkeztem, az a filmes tag pedig, amire Luthien Lovemagic, a Luthien Könyvvilága blog bloggerinája hívott ki, már tavaly április óta vár arra az asztalomon, hogy méltóztassak bővebben foglalkozni vele annál, minthogy hébe-hóba néhány centivel arrébb teszem a dokumentuma ikonját, így időszerűnek bizonyult mindkét elmaradásomnak figyelmet szentelnem. Így került kitöltésre a Filmnézési szokások tag, amelynek az eredettörténeten túlmutató részéből olyan közérdeklődés tárgyát képező ismeretekhez juthattok például, minthogy melyik az a film, amit 2019-ben a legjobban várok, és mi az, amit szerintem a mozik újra a műsorlistájukra tűzhetnének. :D Annyi spoilert rendelkezésre bocsájtok a poszthoz, hogy ez utóbbi semmiképpen se A diótörő és a négy birodalom című alkotás, ami január végén vert meg jó pár vészterhes perccel.

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-02-05 22:26:11

1.] Moziban vagy otthon szeretsz filmet nézni?

Otthon! Legutóbb tavaly augusztusban tettem be a lábamat egy moziba, miután megnyertem az egyik mozijegyet a Sötét elmék adaptációjának a vetítésére, előtte pedig 2012-ben vagy 2013-ban jártam vetítésen, úgyhogy elmondható, nem igazán csinálok rendszert a dologból. Otthon sokkal kényelmesebb, nem kell érte kimozdulni, akkor kezdem el nézni a kiszemeltet, amikor akarom, így nyilván a késéstől is meg vagyok mentve bármikor megállíthatom, az optimális filmnézési pozíció megtalálásához is teljes szabadság van, és ha netalántán nem tetszik végül, akkor nem is bánom annyira. Márpedig a tavalyi, ígéretesnek tűnő újdonságok közül az Aquaman és a Grincs kivételével minddel pofára estem. Ezek közül egyébként a Legendás állatok 2 - Grindelwald bűntettei fájt a legjobban.

2.] Egyedül vagy társaságban?

Inkább egyedül, a fülhallgatóm társaságában, úgy jobban el tudok benne merülni. Ezen kívül afféle minőségellenőrként + korhatárzárként funkcionálok otthon, a szimpatikusnak ítélt filmeket először megnézem, aztán, ha tetszik, és úgy látom, hogy a nálam érzékenyebb lelkületű családtagoknak is megfelelő lesz, akkor ismételhetünk együtt.

3.] Mi idegesít a legjobban a moziban?

Nem is tudom... Talán a dokumentáció terén túlbuzgó emberek; lefotózzák a termet, mielőtt beülnek, egymásba csimpaszkodva fotóznak egy csomót leülés után is, majd ide-oda hadonászva adják az instrukciókat, hogy melyik fotót hogyan retusálja a fényképező meg mit írjon hozzá. Nem mondanám, hogy abban a hajam égnek áll végletben elhelyezkedően kibírhatatlan, de nekem kicsit sok, vagy legalábbis furcsa.

4.] Szoktál enni/inni/sms-ezni, stb. filmnézés közben (zavar, ha mások csinálják)?

Enni meg inni szoktam, - ezt főleg otthon lehet tökélyre fejleszteni azáltal, hogy összeszedek több tálnyi és zacskónyi nassolnivalót, megtöltöm a fél literes bögrémet, aztán mindezzel körbebarikádozom magam, mint Garfield - sms-ezni nem. A kérdés másik felére azt mondanám, hogy addig nem zavar, ameddig ezzel nem akadályoznak benne , hogy nézhessem/élvezhessem a filmet. Ezt értem úgy, hogy például felőlem nyugodtan végigpötyögheti a mellettem ülő az egész filmet is, ha neki az jól esik, de akkor szoruljon már belé annyi intelligencia, hogy leveszi a telefonról a hangot, hogy ne azt hallgassam állandóan karnyújtásnyinál is közelebbről, hogy pitty-pitty-pitty-pitty. :P

5.] Szerinted mi lesz a mozizás jövője?

Aki realistának tartja magát, az ennél a kérdésnél bizonyára valami olyasmi válaszra számít, hogy meg vannak számlálva a napjai, mert az otthoni filmnézés az okos tévéken, vagy az ingyenes, filmes oldalakon lassan kiszorítja, elveszi a jelentőségét... Lehet benne valami, de én úgy látom, hogy ameddig a mozisok képesek olyan élmény növelő újításokkal előállni, amiket otthon nem tud kivitelezni az ember, addig biztosítva van, hogy azok is beüljenek egy-egy vágyott film vetítésére, akiket alapvetően nem a tipikus mozi-hangulat csábít a termekbe.

6.] Melyik filmet várod a legjobban az idén?

Eddig még nem akadtam olyan filmre az eddig beharangozottak közül, amitől annyira intenzíven elfogott volna az "úristen, alig bírom kivárni, látni akarom!" érzés, viszont amennyire húzogattam a számat pár éve még a Disney live action projektjei előtt, most legalább annyira felkeltette a figyelmemet a Dumbo legújabb verziója. Kicsit elvontabb, őrültebb és sötétebb világú mese, mint amilyen az Alice Csodaországban, ráadásul ezt is Tim Burton rendezi, és feltűnik benne nagy kedvencem, Eva Green is, így bizakodok. ^^

7.] Ha választhatnál, hogy melyik filmet játsszák újra a mozikban, melyik lenne az?

Talán az Avatar. Tegnapelőtt éjszaka / tegnap hajnalban néztem meg először, és teljesen elvarázsolt, el tudom képzelni, miképpen sokszorozódna meg az élmény, ha a laptopom képernyője lecserélődne egy hatalmas vászonra, a 2D-s mód pedig 3D-re. :D A repüléses jelenetek és a harcok biztosan szédületesek lennének, nem is beszélve a világító növényekről!

8.] Nézni fogod idén az Oscar-díjátadót?

Egyik évben se néztem, de a jelölteket látva nem is most fogok majd hozzákezdeni. Nem is tudnék kinek szurkolni momentán, illetve számomra az egész ceremónia komolysága jelentősen megcsappant, mikor egy olyan kaliberű film bekerült az esélyesek közé, mint a Fekete párduc, mert "mennyire nagyszerű film a vizuális megjelenítés, és mennyire fontos az afroamerikaiak egyenjogúságának szempontjából". Ha az ez utóbbi témát sokkalta megfelelőbb ponton megragadó, jobban központba helyező, bővebben és okosabban kifejtő A számolás joga pár évvel korábban nem érdemelte meg a díjat, akkor a Fekete párducnak a jelöltek között sincs helye.

9.] Hogyan nézel filmet? TV-ben játszottat, DVD-n, Blu-rayn, VHS-en, iTunes-ról/Amazonról/Netflixről stb. letöltve/streamelve?

Mivel ebből a felsorolásból szégyen, nem szégyen pusztán a TV-ben játszott, a DVD és a Netflix megnevezésről tudom megmondani, hogy mit akar, inkább maradok a biztonságos megoldásnál; számítógépen keresztül, online.

10.] Szerinted milyen műfajú filmből kellene többnek készülnie?

Fantasy-ból és pszicho-thrillerből, valamint  nem ártana felrázni a horror frontot is, hogy ne csak olyan alkotások szülessenek, amelyeken a néző jóindulattal is csak nevetni tud. A fantasy filmeknél pedig az lenne a legjobb, ha - bármennyire is szeretem jobbára az adaptációkat - olyanokat is készítenének, ahol a világ, a történet teljesen a filmes illetékesek fejéből pattannak ki, nem pedig a "hozott anyagból", valaki másnak a korábban leírt/lerajzolt művéből.


Ezzel a tag végéhez is értem, hogyha megjött a kedvetek a kitöltéshez, akkor egy forrásmegjelölés kíséretében szabad a pálya!

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Top 5 Wednesday #46 - Egykor favorizált fikcionális gerléim

Sziasztok! :) Miután a decemberi és a januári fordulókon való részvételtől átvitt értelemben könnyes búcsút vettem a meglebegtetett témák fantáziátlanságára, a kiötlőjük részéről ordító "lusta megoldás" hatásra hivatkozva, újra visszatérek a Top 5 Szerda rovat bloggerei közé. A februárról az emberek elsősorban a Valentin napra asszociálnak, beleértve a nem annyira romantikus lelkületűeket is, elvégre az ünnep kedvelői, és az őket vásárlásra csábítani szándékozó cégek mindent megtesznek, hogy a szóban forgó ünnep diktatórikus hatalomátvételt kövessen el a hónap ellen... így beleértve a Top 5 Szerda színterét is. Az aktuális négy szerda csupa szerelemhez köthető témában lubickol, - ám legnagyobb örömömre ezek közül egyik se klasszikus, lerágott csont - amelyek közül az első egy felüdítő kör a nosztalgia vonaton. A mai napon olyan fiktív párosokat fogok bemutatni, akiket régebben nagyon szerettem.

A magam részéről a "régebben" legvégső határát úgy gondoltam a feladat elolvasásakor, hogy 2012-2013 körül fogom meghúzni, hogy elkerüljem azoknak a trióknak a felelevenítését, akikről alapvetően rengeteget áradozok, véve így némi változatosságot a posztba. Az illúziódőlés ott következett be, amikor átböngésztem az olvasmánylistámat az említett években és korábban. Ugyanis egyrészt ebben az időszakban még közel sem voltam akkora könyvmoly, mint mostanában, azaz választható regények száma igazán szűkös volt, másrészről meg ebben a szűkös körben egy olyan ship se akadt, amit kedvelt volna legalább az akkori kiadásom. Aztán beötlött, hogy azt a leírásban senki se kötötte ki, hogy a fikcionális párosoknak mindenképpen könyves párosoknak kell lenniük, vagyis a fennálló krízist rövid úton orvosolva, átlendültem a filmiparba.

Zorro álarca (1998)

Erre a filmre alsós koromban kattantam rá, körülbelül akkoriban, mint az alapfelállásban valamelyest hasonló Las Bandidasra, - amit legalább minden második nap meg kellett nézni mellesleg, mert annyira elképesztően lenyűgöző volt, ahogy az a két gyönyörű nő pisztolyt lóbálva berontott a bankokba, felmarkolták az összes pénzt, aztán szétosztották az emberek között - úgyhogy visszagondolva a bűnöző-mániám elég korán gyökeret kezdett verni. :D Elenában és Zorróban elsősorban az tetszett, hogy mind a kettőjükbe bőven szorult spiritusz, már az első találkozásuk is úgy zajlott le, hogy kiálltak egymás ellen vívni. Ez persze Zorro részéről nem ment vérre, de adott egyfajta alaphangulatot a kapcsolatuknak; egyikük se az a típus, aki fülét-farkát behúzva visszavonul, ha lélekjelenlétre vagy akaraterő fitogtatásra van szükség.

Holdhercegnő (2008)

Ezt a filmet pont tavaly májusban néztem újra, és amellett, hogy a történet egy fokkal se varázsolt el kevésbé, mint amikor a moziba kerülése környékétől kezdve az állandó kedvenceim között terpeszkedett, azt is felelevenítette, hogy mennyire kedveltem a Robin-Maria párost. Még, ha gyakorlatilag őket nem is lehet ténylegesen párnak tekinteni... Végig érződik, hogy itt valami bővebbről van szó az ellenségeskedést követő kényszerű együttműködésből kialakuló barátságszerűségnél, hogy ott úsznak a  levegőben a szikrák, - hogy ezeknek össze kell jönniük, mert csodálatosak lennének együtt - de a készítők nem erőltették meg magukat annak a bizonyításának az érdekében, ez nem csak afféle plátói bebeszélés a néző részéről. Mindenesetre mind a ketten megérik a pénzüket, és a maguk nemében mind a ketten kifejezetten vadóc természetek annak ellenére, hogy ezen a téren első pillantásra  kontraszt látszódik.

Harry Potter és a Főnix Rendje (2007)

Ami azt illeti, magyar mennydörgő sárkány legyek, ha eszembe jut, ezt a párost miért favorizáltam, de az erőteljesen dereng, hogy amikor a film megjelenése után kiadtak egy gyűjtős matricás albumot is a történethez, akkor nagyon pedáloztam, hogy megszerezzem a közös jeleneteiket ábrázoló darabokat.

Még zöldebb a szomszéd nője (1995)

Nem vagyok egy nagy vígjáték-guru, de kijelenthetem, hogy ez az a film, amit bármikor megnéznék, mert már akkor vigyorognom kell, ha rá gondolok, és ebben jelentős szerepet vesz ki a Max-Maria páros - illetve az ehhez társuló, lenyűgöző Walter Matthau - Sophia Loren alakítás. Az ő kapcsolatuk megfelel már csak minta szinten is az ízlésemnek, visszagondolva pedig nagyon érdekes, hogy gyerekként is az volt a kedvenc szerelmi forgatókönyvem, ami később könyvmolyként; a nagyon makacs, nagyon odanyomós stílusú alanyok gőzerővel nyírják egymást, harcolnak, beszólogatnak, aztán menet közben valamikor rádöbbennek, hogy egy ideje a győzelmen kívül azért is csinálják ezt, mert tulajdonképpen élvezik.

Jégkorszak 4 - Vándorló kontinens (2012)

Az utolsó párosommal megtöröm az ember-ember szériát, ugyanis két kardfogú tigrisről van szó jelen esetben, akik ugyancsak azért passzolnak össze annyira tökéletesen, mert nagyon hasonlítanak egymásra nem csak személyiségben, hanem életútban is. Amiről speciel nem tudom, mennyire volt véletlen, mennyire volt tudatos készítő húzás, de az kétségtelen, hogy bár Diego a Jégkorszakos debütálása óta némileg megszelídült, eredetileg ő is ugyanúgy a rosszfiúk oldaláról érkezett, majd megismerve a másmilyen életet, mérlegelve a helyzetet, tért át a megfelelő pillanatban a jó útra, mint ahogy Shira is végül elhagyta a csordáét azt a kalózhajót, aminek a vad első tisztje volt a történet elején. Mellékvágányként ezzel az elemzéssel sikeresen eljutottunk annak a felderítéséhez is, hogy az antihősszerű karakterekkel szembeni rokonszenvezésem kezdete is sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt sejtettem, így több szempontból is igazán... gyümölcsözőnek bizonyult ez a nosztalgiázás. ':D


A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a bejegyzéséért EBBE a molyos zónába nézzetek be! :)