2019. január 6., vasárnap

Victoria Schwab: This Savage Song - Egy kegyetlen dal (Verity szörnyei 1)

/Gothic Syrine: Instagram/
Sziasztok! A blogos művésznevemet időszerű hivatalosan átváltoztathatom Krajcárosra, a bohócra, mivel az aktivitás tekintetében közelmúltban nyújtott fergetegesen gyalázatos teljesítményemet alapul véve mindenki összeteheti a kezét, - velem az élen - ha huszonöt évenként sikerül hírt adnom magamról...  A pár nap híján egy hónapig tartó totális szélcsendet a részemről annak lehet tulajdonítani, hogy első felében durván lebetegedtem, amiből csak nemrég sikerült elfogadható mértékben kikászálódnom. Az eredmény még nem egészen tökéletes, de nem bírtam tovább meglenni írás nélkül, na meg az elmaradás tényének vészjósló fellegével a fejem felett, így tyúklépésekben megragadtam az alkalmat, hogy munkára fogjam a kis, szürke agysejtjeimet, és pótoljam a beszámolómat az egyetlen decemberben elkezdett és befejezett olvasmányomról. Ebben a posztban tehát a sokak által V. E. Schwab és Victoria Schwab néven is imádott írónő disztópiájáról hoztam egy értékelést, az Egy kegyetlen dalról, melyben emberi és misztikus bőrbe bújt szörnyetegek szennyezik a város légkörét, majd teszik ki közvetlen életveszélynek a történet főhőseit, miután belesodródnak egy titkos összeesküvésbe.

Fülszöveg:

Egy ​városban, amelyet háború dúl, és utcáit szörnyek róják, sehol sem vagy biztonságban
A város kettészakadt. Északot a rettegett Harker-család uralja, a Déli Várost pedig a Flynn-klán. Háborújuk szó szerint szörnyeket szabadított el a világban: lényeket, amelyek mások félelmével, húsával és vérével… vagy a lelkével táplálkoznak.
Kate Harker másra se vágyik, csak hogy bebizonyíthassa apjának, a keménykezű Harker-családfőnek, hogy ugyanolyan kegyetlen, mint ő. Kate ember, de szörnyé akar válni.
August Flynn másra se vágyik, csak hogy jó ember lehessen, jószívű, mint apja, az ártatlanok védelmezője. Csakhogy egyetlen dallammal képes elragadni és elemészteni a védtelenek lelkét. August szörnyeteg, de emberré akar válni.
Egy nap lehetőséget kap, hogy segítsen: magát a nagyszájú Kate-et kell szemmel tartania, akit éppen újabb iskolából tanácsoltak el.
A háttérben azonban soha nem látott fenyegetés ébredezik. August és Kate több választásra kényszerül: hősök lesznek, vagy a sötétség oldalára állnak – barátok lesznek, vagy ellenségek. Döntésük tétje nem pusztán az életük, a város jövője is ezen áll vagy bukik.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Fumax Kiadónak! ^-^ ~


Az Egy kegyetlen dalban az erőszakos bűncselekmények háromféle, a maga nemében hátborzongatóan könyörtelen szörnyet hoznak létre, viszont az univerzum nem funkcionálhat egyensúly nélkül, így amikor Victoria Schwab megálmodik egy történetet, és billentyűzetet ragad, törvényszerűen háromféle csodát hív életre a klaviatúra kopogásának dallama. Ezek a pörgő ritmussal és titkos összeesküvésekkel szárnyaló cselekmény, az erőteljes és különcleges karakterek, akik legbelül mégis ugyanolyan emberien esendőek és hétköznapiak, mint bármelyik olvasó, illetve a város, ami a vértől tapadó alapköveitől kiindulva, zabolázhatatlanul rothad a sok mocsoktól, de a sajátos légkörével a visszataszítósága ellenére is fogva tart, lehengerel. Arra csábítva, hogy addig kószáljatok az utcáin, ameddig a határt jelző táblához, azaz jelen esetben a köszönetnyilvánításhoz nem értek, megfogalmazva az elméletet; a legkegyetlenebb, végtelenségig hallgatható dallamot előhívó szörny talán maga az írónő.

Mindenki bensőjében magának követel egy parcellát egy hobbi iránti rokonszenves kötődés, egyesek gyűjtenek valamit, mások utazgatnak, Victoria Schwab pedig úgy tűnik, előszeretettel űz sportot abból, hogy a feje tetejére állítsa, és ízekre szedve kifordítsa magukból azokat a történetmesélési alapelemeket, amikről a legtöbb ember már az iskolapadba beüléskor elég egyértelműen, illetőleg fekete-fehéren gondolkozik. Míg a Viszályban a kiválasztott-mítoszon hajtotta végre az előbb bemutatott, rafinált eljárást, addig az Egy kegyetlen dalban a varázslatos és köznapi értelemben vett szörnyek, az emberek feléjük tanúsított hozzáállása kötött ki a boncasztalon. Pusztán a kiindulási feltételek is lüktetnek az egyedi, rendkívüli potenciált hordozó ötletektől, a bűnökből alakot öltő szörnyetegek gondolata  bármelyik fantasy rajongó szívét megdobogtatja, az emberi lány, aki szörnnyé akar válni és a fiú, aki szörny létére ember akar lenni, - miközben biológiailag szörnynek számítva is ezerszer emberibb, mint sokan, akik a fajbesorolásuk szerint nevezhetőek embernek -  pedig további árnyalást adnak a Verity-ben uralkodó állapotok különös, jófajta képregényes várost idéző atmoszférájának, de a zseniális világkidolgozásban rejlő valódi csemegét, megint csak a szövetek közé pillantva találhatja meg az olvasó. Ugyanis a maga megfoghatatlan, egyúttal lenyűgöző és dühítő érthetetlenségében az igazán érdekes az volt, hogy noha az írónő a cselekmény során legfeljebb másodpercekre kilengő iránytűként mutatott rá rendületlenül, a legvérengzőbb, leggyomorforgatóbb rémségek nem a Sunaiok, a Malcahaiok és a Corsaiok, hanem V-város emberei, - lehetett ezt már némi józan sütnivalóval is körvonalazni annak a hamar közlésre kerülő információnak tudatában, hogy a szörnyek „csak” a kivetülései az emberek mocskos ténykedéseinek -  a lakosok mégsem hazudtolták meg önnön természetüket egy pillanatra sem. A szemüket kibökő bajra hegyeződtek ki, miszerint a karmos-fogas szörnyektől félni kell, nem véve észre, ők úgymond a fokozatosan terjedő betegségnek csak a legkirívóbb tünetét testesítik meg, nem a kiváltó okát. A disztópiabeli követelmények kielégítéseként, kreatívsági és életszerűségi szempontból, valamint a felgyorsult események mögött álló személy kilétének a megoldásaként egyaránt nagyot ütött annak az ostoba, primitív szokásunknak azon mód közszemlére tétele a sorok között, hogy ameddig tömegek nagy általánosságban hajlamosabbak a legfeltűnőbb, tőlük különbözőtől származó veszélyre orientálódni a lényeg helyett, egy tetszőlegesen kiragadott részletre koncentrálni a forgatagban a nagy egész helyett,  addig extrém esetben szélesen vigyorogva, vagy legalábbis érdemi ellenvetés kinyilvánítása és sokszor megfogalmazása nélkül hagyják, hogy a többi ember keresztbe tegyen a fejük felett, nagyságrendekkel tetemesebb károkat okozva, mint amitől oly’ buzgón reszketnek. Felettébb birizgálja a fantáziámat, hogy a zárásra kialakult, erőviszonybeli változások után lehullnak-e a hályogok Verity-ben a szemekről, vagy folytatják majd a továbbiakban is a saját szörnyeik kitermelését és etetését, bebiztosítva, hogy fokról-fokra saját magát eméssze el a város.



Kétségkívül ez a regény volt a 2018-as év megjelenéseinek egyik legnagyobb sztárja a magyar olvasók körében, és az azóta kiadott folytatásával karöltve változatlanul kitörő, már-már megkerülhetetlen népszerűségnek örvend a műfaj rajongói között. Az Egy kegyetlen dal-lázból első körben a magam részéről csak annyit észleltem, hogy a Fumax közétette a hírt az aktuális újdonságukról – aminek a részleteit akkor nem volt időm még elolvasni - , mire pedig következőleg felmentem a Molyra, a kötet úgy árasztotta el az ismerőseim kívánságlistáját, mint valamiféle irodalmi földönkívüli inváziónak a hódító egységei. Nem sokkal később ráeszméltem, hogy nekem ez a sztori már ismerős, pár hónappal korábban olvastam egy kritikát az eredeti nyelvű verziójáról, ami szerfelett megragadta a figyelmemet, így hát beálltam az invázió által legyűrtek sorába, és izgatottan vártam, hogy begyűjthessem a történetről a saját tapasztalataimat is. A beszerzéshez képest végül eléggé hátracsúszott a várólistámon, de amikor arra került a sor, hogy közeledett az év vége, és össze kellett állítani, mi az, aminek az elolvasását még 2018-ba be szeretném passzírozni, az elsők között jutott az eszembe. A terv egyébként sikeresen kivitelezésre került. Ezzel az én és a könyv  eredettörténettel annak a szemléltetéséhez szeretnék kilyukadni a szokásos, királyi körmenetemmel, hogy a Könyvhét és a december között eltelt idő alatt az alapjáraton is magas fokozaton pörgő lelkesedésem és a hasonló jelzőkkel illethető elvárásaim micsoda gigászi nagyságúra dagadtak dagasztotta őket a könyv elsöprően pozitív fogadtatása is. Valamint, hogy ezek az előzetes nekifutási adatok kellemetlen bevallani, de bizonyára némileg torzítottak a végítéleten. Ami magába foglalja… hogy egy kicsit csalódtam, egy kicsit többet vártam. Ugyanakkor, ha a problémásnak tekinthető és a megragadó részek arányait mérlegre tenném, akkor az előbbi egy zsebkönyv lenne, az utóbbi meg egy közepes lélegzetvételű King regény.

Ezen a ponton nem árt hozzátennem, hogy ezért a zsebkönyvnyi ürömért is fele részt a saját fejemet szidhatom, mivel időnként eluralkodott rajtam olvasás közben egyfajta agyonüthetetlen beteges kényszer, és a látottakat képtelen voltam nem a Viszályhoz méregetni, ami most már megengedhetően elrugaszkodottabban fogalmazva, mint az arról írt értékelésemben számomra maga volt a legkedvencebb fagylaltkelyhem megelevenedése, jó nagy adag tejszínhabbal, csoki-és karamellszósszal nyakon öntve. A tökéletes logikus-előretervezős-stratégikus-hidegfejű mámor. Ami után a cselekmény folyamán változatos mértékben, - elvégre bőven adagolta az írónő azokat a frissebbnél frissebb ingereket, amik lekötötték a figyelmemet - de egy pillanatig se titkoltan zavart, hogy noha a külföldi blogokon előszeretettel hivatkoznak „introvertált buliként” az Egy kegyetlen dalra, Victoria ezen művének a karakterei inkább futkostak ide-oda, labirintusban rohangáló egerek módjára, minthogy taktikáztak volna. Jobban és előrelátva átgondolták volna, mibe is keveredtek bele. Meg persze felesleges lenne tagadnom, hogy más keretek között összehasonlítás nélkül sem bírom - egy pár hónapja olvasott könyvemben talált szófordulattal élve - megerőszakolni a saját személyiségemet; tőlem baromira távol áll a rögtönzés és az abból fakadó pillanatmegoldások. Előretekinteni, az esetleges véletleneket és előre nem láthatónak tűnő tényezőket is lecsökkenteni a minimumra, felmérni az összes ismerhető álló tényből létrejött rendszert, aztán lépésekkel előre, szépen, észszerűen tervezni, az oké. Az itt és most, az maga a tortúra. Úgyhogy bármennyire hangzatos, látványos, fantáziadús, izgalmat az egekbe emelő adrenalin bombákat is potyogtatott elém az írónő, nem tudtam felhőtlenül értékelni ezeket, mint ahogy azt sem, hogy ebből kifolyólag a maguk módján főhősök is követték a Verity-ben módi, legfrissebb és legfeltűnőbb krízisre való koncentrációt, ami nyilvánvalóan nem működik V-városban. Helyette hasonultam a karácsony miatt zsörtölődő Grinccsel, csak én azt mormogtam, hogy „maradjatok már nyugton a feneketeken csak EGY percre, és dolgoztassátok meg az agyatokat, vegyétek számba alaposabban, hogy milyen információtok vannak, és csináljatok belőle egy stabilabb elméletet”. Mert így pusztán hatékonyság szempontból megközelítve a kérdést, sajna úgy festett a dolog, hogy egyedül azért nem jöttek rá lényegesen hamarabb, hogy ki mozgatja a fő-fő szálakat, mert az életük mentéséből összetevődő nagy hajtásban nem figyeltek eléggé. Arra, amire… stratégiai szempontból ajánlott lett volna. Ebben a témában változó, hogy ki mennyire hibáztatja a szereplőket, de amennyire mindketten bizonyítani igyekeztek a saját terepükön, hogy nem kell őket aranykalitkába zárni, mert fel vannak készülve a sötét, nagy világra, elvártam volna a kis szünetekben a … professzionálisabb viselkedést. Ellenben véletlenül se dobálóznék olyan kijelentésekkel, hogy az írónő nem lepett meg az úgynevezett hosszú távú csavarok terén, mert bár az igazság fentebb vázolt részletével kapcsolatban nem voltak kételyeim, arra a fordulatra, amit a macskán keresztül elrejtett ön-spoilerezés készített elő, egyáltalán nem számítottam. Annak a felismerése meg külön öröm tárgya volt a tetszetős idézetek kiírásánál, hogy ennyire pofátlanul konkrétan, mégis az adott közegben totálisan feltűnésmentesen előre előtt az írónő egy ekkora csattanót. ’:D Zseniális!

A főhősök nagyon érdekesek, emberien húsvér mivoltukból fakadóan pedig tele vannak kettőségekkel, ellentétekkel, így legalább annyi oka van az olvasónak szeretnie őket, felnézni rájuk, mint utálni és leminősíteni őket. August Flynn és Kate Harker mások, mint a V-városban élő legtöbb korukbeli, ők a családjuk által ismerik a város valódi arcát, a kirakat biztonság mögött rejlő problémákat, hatalmi játszmákat, aminél fogva nem is találják a helyüket azok között, akik vígan eltengődnek a szépen csomagolt illúzióban, viszont valamilyen szinten egyaránt a megtestesítői a mai világ tipikus, görcsölős fiataljainak is. August belső vívódása az emberi létet akarása és a Sunai ösztönei között, az utóbbiak erőltetett kordában tartásának következtében fennálló szüntelen idegesség a széthullás lehetősége miatt, ha túl sok időt tölt el táplálék nélkül; ezek nyomokban emlékeztetnek a depresszióra, mellette természetéből fakadóan is kissé önmarcangoló típus a srác, de igyekszik küzdeni a démonaival, és a felszínen maradni. Kate pedig az elvárások fojtogató kezei között vergődő, megfelelni akaró gyerek mintapéldánya, akinek bár vitathatatlanul parádésan megy a személyisége szerepe szerintire gyúrása, egy idő után kénytelen elgondolkozni rajta, hogy ezt egyáltalán minek csinálja. Hogy megéri-e ennyit teperni, tudatosan változtasson magán. Még talán az is kijelenthető, hogy azzal, hogy görcsösen mások akarnak lenni, mint amilyenek valójában, mind a ketten önmaguk legrosszabb verzióját hívják életre; August instabil és még szorongóbb lesz tőle, Kate pedig egyre hűvösebb és kegyetlenebb – ami ráadásul belül nyilvánvalóan meg is viseli.

Augustot, V-város déli vezetőjének a legkisebb gyerekét meg tudtam érteni részben, és sajnáltam a szüntelen tortúra miatt, amit a benne lakozó, klasszikus értelemben vett szörnnyel való vívódás okozott neki, rengeteg erő van benne, hogy így küzdött a sötét oldala ellen, de sokszor az volt a benyomásom, hogy alkalmasint szükségtelenül, vagy mondjuk úgy, kikerülhetően szenvedő alkat a fiú. Úgy találtam, hogy ha csak egy icipicit lazítana a csavarjain, az ideáljait némileg akaródzna alárendelni a józan észnek, - bármennyire is szép misszió, hogy „igazi kisfiú akar lenni”, nem lehet mindenkinek olyan mázlija, mint Pinokkiónak, szörny létére dolgozhat azon, hogy minél jobb ember legyen az emberiesség szempontjából, de olyan értelemben nem lesz ember, hogy ne kelljen azt ennie a túlélésért, amit – kevésbé közelítené meg végletesen a Sunai-létet, akkor a célját is elérné a reális megvalósíthatóság keretein belül, és ő se változtatná magát feleslegesen önmaga állandóan gyúrás alatt álló stresszlabdájává. A bátyja, Leo se látta tökéletesen tisztán ezt a táplálkozás-kérdést, de abban igaza volt, hogy összességében kisebb kárt okoz August a lakosságnak, önmagának, ha viszonylag rendszeresen táplálkozgat azokból az emberekből, akik a tetteikkel szörnyeket hoztak létre, mintha totálisan kiéheztetné magát, megvárva, hogy elveszítse a kontrollt, és robbanjon, egyszerre elfogyasztva annyi lelket, hogy utána hullahegyet lehet építeni az áldozatokból. Ez teljesen olyan, mint aki úgy fogyókúrázik, hogy az életét folyamatosan ismétlődő koplalási és falási rohamokra lehet szétosztani, végeredményként ugyanott tart, mintha nem vont volna meg magától semmit. De August… egyelőre, ebben a kötetben túl érzékeny és naiv volt hozzá, hogy ezt belássa, és inkább kapaszkodott a tiszta elképzelésébe. Mindemellett egy végtelenül kedves és aranyos srácról van szó, akiben általánosságban még sokadik nekifutásra se biztosan találnának más szemlélődők hibát, ám nekem a rokonszenvesnél valamivel intenzívebben preferálta a talaj helyett a felhők felett járkálást, ami le-lecsipkedett az irányába tanúsított szimpátiámból. Viszont általa lehetett a legbehatóbban megismerni a világépítés misztikusabb vonulatát, így az ő szemszögéből elmesélt fejezeteket se csak a lapok mögötti nézeteltéréseink töltötték ki, a Sunaiok képességei között számtalan dolog akadt, amit érdekesnek találtam, aminél elkezdtem spekulálni, hogy hogyan lehetne jobban hasznosítani, de a prímet a Sunai személyisége és a Sunait létrehozó bűncselekmény közötti összefüggés vitte. Így például August bátyjában, Leóban részint azért tengett ennyire túl a rendíthetetlen, nagyobb jóért előretörő küldetéstudat, mert egy csoportos, szektás öngyilkosság következtében jelent meg Verity-ben. Ezt az elemet magán az ötlet briliánsságán túl azért is szerettem nagyon, mert még tovább erősítette azt a kiindulási tételt, hogy a szörnyek az emberi erőszakosság görbe tükrei.

Kate-et, V-város északi részét kormányzó, rettegett Callum Harker egyetlen lányát már lényegesen jobban kedveltem a jellemét tekintve, mint Augustot, azonban az ő magatartásának, motivációjának is akadtak olyan nyúlványai, amiket nem tudtam hová tenni. Nem értettem a részéről, hogy miért tartotta ennyire mindent megelőzőnek azt a szent feladatot, hogy kezét-lábát törve lenyűgözze az apját, hogy miért túráztatta magát ennyire a férfi szeretetének és elismerésének a megszerzéséért kicsikarásáért?, mikor először is, ezeket magától kellene adnia, ha már az apja, másodsorban pedig, ha nem adja magától, csak azért cserébe, ha a lánya számára legtetszetősebb részeit látja, akkor úgyse ér ez a „szeretet” meg „elismerés” annyit se, mint egy láda rohadt paradicsom. Szülői minősítésben egyébként, egy kitérő erejéig annyit tudnék mondani a fickóról, hogy ő az elrettentő példa arra, hogyha valaki nem akar gyereket, de a másik fél mégis „kihisztizi”, hátha menet közben a párja is megszokja/megszökik/megszereti, nem számolva a ténnyel, hogy vannak olyan emberek, akik mindenféle delejes, romantikus elképzeléstől eltekintve, egyszerűen… alkalmatlanok erre a posztra. Persze nehezen lehet elsiklani felette, hogy Kate-ben is megvannak azok a vonások a szájíztől függően pozitívnak vagy negatívnak titulálható tulajdonságok, amelyek az apját Verity legrettegettebb emberévé teszik, amelyek miatt büszkén elfoglalhatná a helyet ő maga is Callum mellett a „trónon”, de az is fontos, hogy Kate-ben ezek a vonások nem olyan extrém formában állnak fent, mint az apjában, valamint az se elhanyagolható tényező, hogy mire használja őket. Az apja arra fordította ezeket, hogy az uralmába hajtsa a V-városban az ő fennhatósága alá eső területen élő összes szörnyet, majd a lakosoknak busás áron látszólagos békét, szörnyek elleni védelmet nyújtson, ezt a védelmet, illetve a védelem megszüntetésének a lehetőségét bevételi forráson túl nyomásgyakorlási alapként forgassa a lakosokkal szemben, Kate pedig azon munkálkodott a megfelelés elérése mellett, hogy ezekből páncélt építsen, ami megvédi az otthona viszontagságaitól, egy néhány olyan múltbeli történés kísértő árnyaitól, amit a legszívesebben elfelejtene... Tetszett benne, hogy ellensúlyt képezve August naivságával, aki egyaránt képezett egy hatalmas, megoldásra váró rejtélyt, valamint egy leendő szövetségest a szemében, egy kemény, bizalmatlan, óvatos, inkább hideg fejjel mérlegelő, mint érzelmektől vezérelt színfoltot adott a történetnek. Szilárd elképzelései vannak a céljait illetően, viszont a közbeeső információk hatására hajlandó átgondolni ezeket, nem pedig csak vakon megy előre, ha valamit akar, akkor nem nyugszik, ameddig el nem éri. Ha arról van szó, hogy kirúgassa magát valamelyik puccos magániskolába, ahová az apja küldte, hogy távol legyen Verity-től, ha arról, hogy kifürkéssze a rejtelmes új iskolatársának a titkát. Számtalan jelenete akadt, amiben bizonyította, hogy mennyire erős és életre való jelenség, a legnagyobb kedvencemmé az nőtte ki magát, amikor az apjával az anyjáról beszéltek a vége fel. Az valami hihetetlenül badass volt!

A várakozásaimmal ellentétben nem azt a tipikus, mindent elsöprő, eldobom az agyam-féle rajongás vett erőt rajtam az Egy kegyetlen dal hatására, azonban egy rendkívül izgalmas és különleges utazásra invitált, egy erős történetként őriződve meg az emlékezetemben, és megtette azt, amit az írónőtől származó első könyvem után nem gondoltam, még közelebb hozta hozzám Victoria munkáit, ezáltal még nagyobb kedvencemmé léptette őt elő. Egy darabig ugyan attól tartottam, hogy az addig lefektetett, kitűnő hangulatfestés eredményeit hazavágja majd az írónő azzal, hogy beleékel a sztoriba Kate és August között egy erőltetett, elfuserált romantikus szálat, de hála az égnek, szerencsére ennek még csak a közelében se jártak, egy korrekt barátság alakult ki közöttük, ahogy a közös kalandjaik során összekovácsolódtak, és bízom benne, hogy ez a folytatásban se fog változni, ugyanis se nekik, se a történetnek, se nekem nem hiányzik, hogy egy sötétebb és véresebb kivitelű, R&J agybajt kerekedjen ki végül a dologból. Az alapvonalat illető szálak elvarrásra kerültek, de rengeteg nyitott lehetőség maradt, - amibe beletartozik az is, hogy a főhősök bizonyára sokat fognak fejlődni a zárásban történtek után, jóval erősebbek lesznek, mikor következőleg fogom látni őket -  annyi, hogy egyelőre őszintén nincsen elképzelésem se, hogy ezeket hogyan fogja még az újdonságokat beleszámítva is egy kötetben letudni az írónő, de ideje felhagynom a kételkedésben benne. Maximálisan rászolgált.

Borító: 5/5* - Ennél elégedettebb úgy hiszem, nem is lehetnék, ugyanis maga a megelevenedett csoda ez a borító. A betűtípus nagyon különleges, a légies, hullámzó kivitelezéséről azonnal a zene jut az eszembe, amiről direkt nem ejtettem szót a kritikám érdemibb részében, ugyanis jobb meglepetésnek meghagyni, hogy milyen szerepet is tölt be a regényben a hegedű belsejében megjelenő felhőkarcolók pedig roppant hangulatossá teszik az összképet. Ha választanom kellene, akkor talán azokat nevezném meg a legnagyobb kedvencemnek rajta. ^^
Kedvenc karakter: Kate
Legutáltabb karakter: Sloan
Kedvenc részek: amikor Kate az anyjáról beszélt a vége körül az apjával, amikor August hazavitte a macskát, amikor August megcsináltatta az igazolványképét, a metróban játszódó jelenetsor, amikor Kate elkezdett nyomozni August után, amikor Kate megnézte a felvételeket a Sunaiokról, amikor Leo és August elmentek vadászni, a macskában elrejtett spoiler, amikor az volt ecsetelve, hogyan alakította ki Harker a birodalmát, amikor Kate az iskolában a többi diákot „nyírta” a megjegyzéseivel
Mélypontok: August a meglátásom szerint időnként szükségtelenül marcangolta magát, az, hogy az egyik fő csavarra csak azért nem jöttek rá a szereplők, mert nem figyeltek oda eléggé, a sok rohangáláshoz képest kevés agyalás, ami Kate anyjával történt
Korhatár: Nem lehet azzal vádolni, hogy túl habos lenne, de nem is egy indokolatlanul vérengzős, indokolatlanul brutális történet az alapvető sötétebb atmoszférától függetlenül is, 15 éves kortól ajánlanám.


Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése