2019. január 31., csütörtök

Cynthia Hand: The Afterlife of Holly Chase - Vigyázz, Holly Chase!

/Gothic Syrine: Instagram/
Sziasztok! ^^ A könyvértékelésbe oltott, aktuális merengésemmel érkeztem, melynek tárgya az első - és, ha nem szedem ráncba magam rohamosan huszonhárom óra ötvenkilenc percig, akkor az egyetlen - egyértelműen januári és az első 2019-es kedvenc olvasmányom, a Maxim kiadó év végi újdonságai közül a Vigyázz, Holly Chase!, Cynthia Handtől. Mikor először szereztem hírt a könyvről a megjelenési lista által, akkor nem akart hatást semmiféle említésre kifejteni rám, persze érdekesnek tűnt, de nem lendítette működésbe a vásárlásreceptoraimat. Aztán szaporodni kezdtek az értékelések róla, ezeknek az ismeretében - na meg a történet egy részéének - meg olyan hévvel lobbant fel bennem az "Ez kell!" késztetés, mint ahogy King Tortúrájának a főszereplője vágyott a következő adag Novril után, aminek következtében karácsonyra meg is lett. A hirtelen támadt lelkesedés, pedig nem is maradt hiábavaló, ugyanis pillanatok alatt a bűvkörébe vont ez a különleges átdolgozás.



Fülszöveg:
A ​tizenhét éves Holly Chase nem egy tipikus jó kislány, sőt önző és gátlástalan. Csak az lebeg a szeme előtt, hogy híres legyen. Még arra is képes volt, hogy édesanyja halálakor lőjön egy szelfit a sír mellett új napszemüvegében, és kiposztolja Instagramra. Nincs tekintettel senkire, a barátait már rég elmarta maga mellől. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott… Karácsony napján Holly az éjszaka közepén hangos zajra ébredt. Három szellem jött el hozzá, hogy megmutassák neki, milyen önző, elkényeztetett teremtés lett belőle. Megpróbálták rábeszélni, hogy változtasson életmódján. De Holly nem hallgatott rájuk. Aztán meghalt. Holly ezzel átkerült a szellemvilágba, ahol a múlt karácsonyainak szellemeként az a feladata, hogy minden évben megmentsen egy eltévelyedett lelket. Holly szó szerint halálosan unja a dolgot, mindaddig, amíg egy dögös, 17 éves srác lesz a kiszemeltje, aki a lányt régi önmagára emlékezteti. És bár tény, hogy meg akarja menteni végzetétől, tilos lenne közel kerülni a fiúhoz, pláne belekeveredni egy zavaros románcba vele. De hát hogyan is lehetne ellenállni a kísértésnek?



Hátba szúrva érzem magamat. Igazán figyelmeztethettek volna, hogy nem csupán a főszereplő az, akinek vigyáznia kell, igazán figyelmeztethettek volna, - méghozzá észszerű idővel előre - hogy a Scrooge Művek foglalkozásköre nem merül ki a reménytelenül romlottnak ítélt emberek megjavításának odaadó küldetésében, hanem hétpecsétes titokban szervkereskedelmet is űznek. Elhalmozzák az olvasót azzal a mesés varázslattal, amitől klisésen fogalmazva kisgyereknek érzi magát karácsony reggelén – közvetlenül ajándékbontás előtt – , ábrándos mosolyokra, felszabadult nevetésekre ösztönzik, és miután már szemernyit sem kételkedik benne, amit megtapasztal, nem holmi szemfényvesztés, hanem maga a csoda, felolvad minden belső keménysége, egyszer csak alattomosan elrabolják a szívét. Mindez pedig azért jöhet létre, mert a Vigyázz, Holly Chase! az a sztori, amitől a Grincs vérpumpáló szerve is kapásból három méretet növekedne.

A különféle átdolgozások reneszánszának mindenféle zsánerben szinte fojtogató számú olvasmánylehetőséggel szolgáló sűrűjében egyesek mondhatni megalapozott okkal legyinthetnek csak egy újabb jellegtelen bőrlehúzásra hivatkozva egy-egy újabb ilyen könyvre, de lassan lekopogható, hogy a magam részéről minél többel ismerkedek meg, annál jobban szeretem őket, főleg ha egy érdekes kérdéskört ragadnak meg. Elvégre vannak azok a bizonyos történeti kérdések, amelyeket hiába lehet értelmetlennek titulálni mondván, az író máshogy döntött, a kocka el van vetve… mégis fúrják a rajongó oldalát. Mi lett volna, ha Harry Potter hagyja magát meggyőzni, és Voldemort oldalára áll? Mi lett volna, ha Dorothy nem akar hazajutni? Mi lett volna, ha Ebenezar Srooge-ot nem teszi megvilágosodottá és belátóvá kísérteties karácsony éjszakai kalandja, hanem reggel felkelve folytatja az életét a megszokott kerékvágásban…? Az utóbbi egy olyan opció, ami a csöppet túlidealizált happy endnek örvendezés közepette talán kevesebb fejen fut át, ám ez a benne rejlő elképesztő lélegzetvételű potenciálon mit sem csorbít, mint ahogy az se, hogy a Vigyázz, Holly Chase! keretein belül ezt az elgondolást egy minden ízében modern, 21. századi, ugyanakkor üdítő  formabontósága ellenére is klasszikus feldolgozásbeli elődei mellé illő köntösbe bújtatva bontakoztatta ki az írónő egy igazán letehetetlen, legfeljebb pár nap alatt „elfogyasztható”, merész lépéseket halmozó regénnyé. Az én szememben ez a könyv tulajdonképpen egy plüssállattá vált; látszik rajta nem úgy fest, mint egy igazi állat, hogy a kivitelezése alábukik a tömény fantáziába, hogy akadnak rajta kisebb hibák, gyártási tökéletlenségek, alkalomadtán mégis csillogó szemmel ölelgeti az ember, mert elér belül rejtett húrokat. Pláne, ha az utcák dudorászva járása, a szembejövőknek széles mosollyal „Boldog Karácsony!” kívánása helyett, inkább hajlik arra az alaptermészete, hogy az orra alatt azt motyogja; „Badarság!”. Így lényegében Holly Chase, a Scrooge Művek és Cynthia Hand, - eme ördögi összeesküvés főkolomposai -  többé-kevésbé mindenkit az eredeti beállításainál nyálasabbá tesznek. Szubjektívabb is lennék ennél fogva a kelleténél? Szégyentelenül bevallom, könnyen lehet, viszont időnként ki lehet rúgni a hámból. Ezt teszi a kötet is azáltal, hogy pozitív tartalommal, pozitív üzenettel bírása ellenére nem habozik megmutatni azt a fajta szürke keserűséget, aminek senki se válna önként a foglyává. Azáltal, hogy egy olyan főhősnő láthatatlan árnyékává osztja be az olvasókat, aki a jobb pillanataiban is meglehetősen cinikus és… élelmes, merőben elüt az egy kaptafára készült, halálos ellenségükért is életüket áldozni kész, földre szállt szentektől. Azáltal, hogy nem délibábokat kerget, elismeri, hogy nem születhetnek valamennyien Nelson Mandelának vagy Sirin Ebádinak, mint ahogy nem is válhat senki egy véletlenszerű csettintésre valamelyikük odaadó utódjává, végérvényesen süllyesztőbe küldve az ezzel meghökkentő kontrasztban álló saját jellemét, és arra mutat rá, hogy a megfelelő motivációk, idő (!) és külső rásegítés együttesével azonban ennél említésre méltóan többen formálódhatnak, válhatnak önmaguk legjobb verziójává.



A Karácsonyi ének egy olyan kaliberű klasszikus, ami elől tökéletesen az sem bír elmenekülni, aki tudatosan kerülni szándékozik, így az eredeti mű cselekményét magától értetődően én is ismerem, eljutottak hozzám a különféle vászonra szánt adaptációi, ám a könyvet nem olvastam, és nem vennék rá mérget, hogy a belátható jövőn belül ezen változtatni fogok. Egyszer hozzákezdtem a MEK-re feltöltött változatához, de hamar félbe is hagytam, amiben az is szerepet játszott valamelyest, hogy cafatokban lógtak az idegeim tőle, hogy az 1943-as fordítás az összes valamilyen úton-módon magyar megfelelőbe erőltethető nevet magyar megfelelőbe is erőltetett, eléggé bizarr hatást elérve, de a döntés mögötti motiváció oroszlánrészét abban lehet fellelni, hogy számomra Dickens stílusa fenyegető volt. Kioktató értelemben. Mintha egy ütésre kész pálcát lóbált volna a fejem fölött minden narrációval, minden párbeszéddel megtöltött soránál, hogy „neked erről pontosan ezt és ezt kell gondolnod, mert ha nem pontosan ezt a világszemléletet tekinted a sajátodnak, az igaznak, akkor te is egy Srcooge vagy!”. Az pedig Debora Geary vagy Lois Duncan műveinek életembe kúszása óta nem új, hogy nem jön be, ha a szerző ennyire direkt, ennyire vonalas módon rá akarja erőltetni az olvasóra a saját elveit, értékrendjét, mintha csak annak lenne létjogosultsága. Azt feltétlenül ide kell biggyesztenem, hogy az megint más, ha teszem azt szilárd világképe van egy vagy több karakternek, ehhez ragaszkodnak, - ezt még szeretem is – talán láthatóan ezt az író is a magáénak érzi, de nem arra használja, hogy okítgasson. Emiatt volt az, amire már a kis üdvözlő szösszenetemben kitértem, hogy első nekifutásra a Vigyázz, Holly Chase! érkezésének a híre se fogott meg. Mindezzel pedig oda lyukadnék ki, hogy – visszakanyarítva az értékelés fókuszát ehhez a regényhez – egyáltalán nem egy zabolázhatatlanul lelkes Karácsonyi ének-guruként adtam át magamat a kalandnak, aki mindenre felvillanyozottan ugrik, aminek így vagy úgy; köze van a hőn imádott kedvencéhez. Ami erősen részletinformáció, de fontos ezen a ponton a leszögezése, hogy ennek a fényében lehessen nézni azokat, amiket ezután fogok közölni.

A sztori kiindulási ötlete, ha úgy tetszik, megközelítési módja szerfelett újszerű, dinamikus, mi több, felvillanyozó, és ez biztosította az erős alapozást ahhoz, hogy a Vigyázz, Holly Chase! egy olyan átdolgozássá nőhesse ki magát, amely toronymagasan kiemelkedik a tömegből. Nem az unalomig ismételten kitaposott ösvényen halad, hanem egy eddig járatlan ösvényt nyit meg, noha a retelling skatulyában kényelmesen elfért volna Cynthia Hand akkor is, ha azt csinálja, amit már elsőként eszembe jutó példákként Mickey egér vagy Barbie segédletével szemrebbenés nélkül letuszkoltak az emberek torkán az évek során; egészen hangyányi, személyi részletekben kiütköző változtatással előadja az eredeti sablonját. Aktuális esetben YA-san. Ez annyit tesz, hogy ő most valamiféle globális szívességet tett az olvasók népének? Nevetségesek azért ne legyünk, pusztán amiatt tekinthető nyomós jelentőségűnek az új irány alkalmazása a magam véleményére tett befolyásán túl, mert azokat a könyvbarátoknak is megfontolandó olvasási opcióhoz, magával ragadó élményhez juttathatja hozzá a könyv, akiknek saját bevallásuk szerint a könyökükön jön ki ez a műfaj. Az a bizonyos sablon ugyan egyszer, néhány oldal erejéig előkerül ahhoz a formához hasonlóan, mint ami fantáziátlanná tette volna a történetet, ha fő teret kap, - Scrooge nő alakú, tinédzser verzióját meglátogatja a nemrég elhunyt „megrontója”, majd a három kísértet - , azonban kötődik hozzá kettő figyelmen kívül hagyhatatlan plusz körülmény; a végeredmény az eredeti ellentettje, illetőleg ez az eseménysor csak afféle szereplői tájolás szempontjából érzékletes anekdotaként funkcionál, mielőtt belecsap a cselekmény a lényegbe, a jelenbe. Arról nem tudok, hogy olvasó körökben szokás-e csakúgy, mint a nyaralási célpontok esetében, vezetni egy listát a kedvenc fiktív munkahelyekről, de biztosra veszem, hogy a Scrooge Művek sokaknál jelennének meg igenlő válasz esetén. A felmerülő kellemetlenebb kérdésektől és a Nagy Testvér-érzettől függetlenül nagyon tetszett az akár tevékenykedéséért Nobel-békedíjra is jelölhető titkos szervezet, ami Dickens művét világszintűre fejlesztetve minden évben kinéz egy embert, aki Scrooge-os tulajdonságokkal bír, - ha továbbra is a régi marad, nagy károkat okoz a világban, vagy rövidesen meghal - aztán azon munkálkodik, hogy karácsony reggelre meg akarjon változni. A nagyobb jó érdekében mellékesen megszegnek egy rakat törvényt, ugyanis szó szerint belemásznak az alany életébe, bekamerázzák az otthonát, a törzshelyeit, ahol árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát, szintén megfigyelik a környezetében mozgó személyeket, igyekszenek beazonosítani, hogy ők melyik figurának felelnek meg az „eredeti Scrooge” életében, hogy minél alaposabban feltérképezhessék az aktuális projektjük személyiségét, körülményeit. Még az álmaiba is belenyúlnak, és átkutatják az emlékeit is, az akció csúcsaként pedig kvázi el is rabolják... De a küldetés a lényeg, és a Scrooge Művek ezen a téren nem ismer lehetetlent, nem mond le senkiről. Akár még azzal is vádolhatnánk őket, hogy kicsit túlságosan elszálltak mind buzgalom, mind a működésükhöz társított körítés terén, hiszen a dolgozóknak is álneveket, Dickens művek karaktereit adják a megfelelő hangulat kedvéért… de az ehhez hasonló kis extrákban az a legjobb, hogy egyéne válogathatja rá a reakcióját, mégis megállják a helyüket. Például ezt a névkérdést, azok az olvasók, akik olyanok, mint a főhősnő asszisztensévé vált Stephanie, tekinthetik egy szellemiség- és különlegesség erősítő, „bulis” elemnek, akik meg olyanok, mint Holly ezt a mesterségesen giccesített atmoszférát látva még egy okkal többért egyetérthetnek azzal, hogy Holly-nak, mint a Művek egyik bukott Scrooge-ának, maga a személyre szabott pokol ez a hely.

Fantasy szempontból a legragyogóbb csillagai a sztorinak kétségkívül a Scrooge Művek alkalmazásában álló kísértetek, akik a beosztásuknak megfelelő képesség használatával tesznek hozzá az adott év alanyának a megértéséhez, majd megtérítéséhez. Az „elmúlt karácsonyok szelleme” státuszban dolgozó kísértet egyrészt véletlenszerű látomások, másrészt az érintett emlékeinek a videofelvétel módjára történő átnézése által képes meglátni Scrooge múltját, hogy mik érték, amitől olyan lett, amilyen, a „jelen karácsony szelleme” pozíciót betöltő kísértet a pillanatnyi gondolatokban tud olvasni, így ő elsősorban azt méri fel, milyen szinten van elmerülve a romlottságban a projekt egyes fázisaiban a célpont, milyen hatást gyakorol a környezetére, az „eljövendő karácsonyok szelleme” pedig a jövőbe lát, folyamatosan figyeli, hogy a lehetséges jövőképek közül melyik tűnik a legvalószerűbben bekövetkezőnek. Ezen a fronton értékeltem volna, ha valamivel bőkezűbben kerülnek osztásra a magyarázatok, – oké, hogy a bűvész műsora akkor a leglélegzetelállítóbb, ha a varázslatot látjuk, nem pedig a trükkök ízekre szedését, de azért… a kíváncsiság jelen van – ha alaposabban beavat az írónő abba, hogyan is intézik ezt a túlvilági bizniszt a cégnél, mi az általános helyzet a kísértetek kapcsán. Illetve hogy hogyan bonyolították le a projekteket azokban az időkben, amikor a technológia nem segítette őket, milyen korábbi Scrooge-okat vezettek jó útra, az emberiség nagy krízisei – őszintén érdekelne, hogy a világháborúk során pl. kik lehettek a jelöltjeik - miben változtattak a tevékenységi menetükön... Mert létezik rövid gondolkodás után is egy rakás tényező, ami hiába adta meg Dickens az úgynevezett jollyjoker útmutatót az elvetemültek megjavításához, befolyást gyakorolhatnak a kivitelezési menet sikerességére vagy ezer érintkezési felületen. Teszem azt, mi van, ha valakit nem elrontanak a nem megfelelő emberek, hanem eleve olyan, mint Ebenezar Scrooge, abszolút magától? Vagy még rosszabb?


„A férfi a ruhám ujjába kapaszkodott.
– Árulja el az igazat! – közölte dörmögő hangon. – Ez tényleg megmentheti az unokámat? Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez. Amíg élt, soha nem fogadott szót. Most miért hallgatna rám?

– Higgye el, uram, akkor is hallgatott önre! – nyugtatgattam. – Minden szavát megjegyezte.”


Akár akkorát is, hogy a komplett útmutató becsődöl, hogy totálisan új megközelítésből kellene foglalkozniuk valakivel, mert sehogy se találják a klasszikus könyvkarakterek megfelelőit a közelükben, vagy azok nem úgy viselkednek, ahogy kellene, nem olyan viszonya velük az alanynak, mint ahogy az meg van írva. Amennyire rendületlenül hangsúlyozták a karakterek, hogy az útmutató mennyire tévedhetetlen, hogy mindenképpen nyomára kell bukkanni ennek meg emennek, majdhogynem törvényszerű, hogy az olvasó elkezdjen repedéseket keresni a rendszeren. Amelyek egy idő után feltűnnek a történeten belül, gyakorlati értelemben is, ugyanis ahogy a fülszöveg is ígéri, az aktuális Scrooge egy csúcskategóriás srác, akitől Holly már csak azért is képtelen biztos távlatban maradni, mert félelmetesen emlékezteti egykori és részben mostani önmagára, és ezáltal a megszokott ritmuson olyan káoszhullám söpör végig, ami amellett, hogy egyre nagyobb katasztrófával fenyeget, felvet kérdéseket. Elvégre Holly-val karöltve a kötet mögött ülő figyelő is lépésről-lépésre megismeri fiút, aki egyre kevésbé tűnik vészesnek, a kezdetben előtérben villogó rossz tulajdonságok páncélján számtalan jó tulajdonság tör utat, hogy megmutassa magát, összességében amennyire tipikusan Scrooge-os benyomást kelt, legalább annyira nem is ítélhető a dickensi kitételeinek megfelelő gazembernek… Fellibben a gyanú árnya. Viszont az a helyzet gyönyörűsége, hogy az események tálalása nem enged bizonyosságot, egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy netalántán hiba csúszott a Scrooge Művek munkájába, és egy olyan Scrooge-ot igyekeznek nemesebb lélekké tenni, aki nem is lehet Scrooge, vagy azért értékelődik át a vélemény a srácról, mert a legdominánsabban Holly szemszögéből lehet látni őt, ami egy torzított, szimpátiában elfogult szemszög abból kifolyólag, hogy Holly maga is rengeteg tulajdonságon osztozik a projekt alanyával, jókon és rosszakon egyaránt. A maga nemében pedig mindkét eshetőség megvalósulásának a lehetősége hatásosnak mondható. Az ez irányba tartó agyalás egyébként annyira behálózott, hogy az első opciót már az adott lendülettel tovább is kombináltam egy olyan összeesküvés-elméletté, hogy a Scrooge Műveken eluralkodott a korrupció, és azért turkálnak egy ez esetben ártatlan fiú fejében, mert meg akarnak tudni valamit tőle, ami az önös érdekeikhez kulcsfontosságú.

Holly Chase-től komoly megalapozottsággal tartottam a kötet kinyitásától kezdve, fogalmazhatnék úgy is, hogy megelőzte előttem a nem éppen lelkendezéssel kikövezett híre, a hír, amit építettek a korábban értékelő bloggerek, a fülszöveg, valamint az írónő is a háttérből Holly első szavától indulva. A létező összes forrásból az került sulykolásra, hogy Holly micsoda egy kiállhatatlan, szívtelen perszóna, az Antikrisztus nem Veres Attilasertése, hanem ez a lány tekintve pedig, hogy van az a fura szokásom, hogy azokban a szereplőkben is hébe-hóba, csak ártatlan feszültségleadás címszóval meg tudnék forgatni egy szúróeszközt, akiktől mindenki hanyatt van esve, némileg aggódtam, milyen Xanax függőket gyártó hárpiára fogok akadni ebben a regényben. Az univerzumnak micsoda kiismerhetetlen fordulatai vannak, hát persze, hogy kedveltem! Mi más is történhetett volna, mikor az első perctől kezdve közölték velem, hogy az, az elvárt, hogy megvessem és utáljam? Annyira…tipikus. A visszaemlékezésben kétségkívül egy elkényeztetett primadonna volt, aki jó módjában durván nem tudott mit kezdeni magával, de ez csak elenyésző részét tette ki a történetnek, másrészről meg rózsaszín felhős fantázia lenne azt feltételezni, hogy nem rohangál ezernyi ilyen milliárdos palánta a világon. Végül is hány olyan képpel van tele az Instagram, amiken méregdrága pezsgőben fürdenek, csak úgy brahiból? A megítélésem szerint nem volt annyira égbekiáltóan menthetetlen, mint amilyennek titulálták, igazából nem sokban különbözött a jelleme olyan szereplőkétől, mint mindenki kedvenc vámpírja; Damon Salvatore. Holly Chase akkorát vág oda a valamikor a Disney-hercegnők korában gyökeret vert főhősnő ideálnak, hogy a fal adja a másikat, azonban határozottan tetszetős volt a számomra ez a változatosság. Végre valaki, aki nem csak áll, mint a faszent, és széttárt karokkal vár a nagy csodára, miközben azon sír, hogy csak nem jön el, csak nem jön el, hanem ha akar valamit, akkor tesz érte, minél jobban akarja, annál elszántabban és rafináltabban, annál több eszközt bevetve. Nem pazarolja az időt felesleges szenvelgésre és tépelődésre, - ami után a „hősök” is ugyanúgy megteszik azt, amit meg szándékoznak, csak megelőzi ezt egy négy-öt fejezetes filozofálás a jóról és a rosszról, megspékelve ízlés szerint egy adag önostorozással vagy önámítással -  másokat is rávesz, hogy úgy ugráljanak, ahogy ő gondolja, ha előnye származik belőle, szemrebbenés nélkül hazudik, magabiztos, csöppet önző, alkalomadtán cinikus és rosszindulatú. És ezeket tudja is magáról, tudja, hogy nem egy földre szállt angyal, nem egy idealizált Mary Sue prototípus, nem álszenteskedik, nem játssza az olvasó előtt az agyát, hogy ő mennyire tökéletes és meg nem értett lélek. Ez az öntudatosság pedig a sok zavaros, bárki által összerombolható önkép között igazán nagy pozitívum. Ami azt illeti, bár azért nem rajongtam, hogy pillanatmegoldások sorozatából építette az életét, - ha ez a személyisége rövid ismeretében is logikus volt, illetve magukról a pillanatmegoldásokról is el lehetett mondani ezt a logikusságot - százszorta jobban meg tudtam érteni a problémáit, mint azokét a lányokét, akinek a bajai 90%-a összefogható azzal, hogy állandóan mindenkinek a kedvére akarnak tenni, és milyen szörnyű, hogy jé, ez mégse megy. Holly Chase a cselekmény idejében felelevenített karácsony reggel óta már az ötödik évét tölti  megrekedve a döntése következtében, miközben az élet folytatódott a normális kerékvágásban, ő pedig ezt a baljós jóslat beteljesedéseként az első sorból nézi, egyedül néha a szó szoros értelmében is, és nem csak  metaforikusan láthatatlanul maradva, mint a kisujja, hiányolva azokat… akikkel nyilván emberesen eltolta, amit csak el lehetett tolni. Ám mindig adódnak új lehetőségek, és nagyon tetszett, ahogy a karácsonyi műsorához köthető bukása ellenére, a saját kiindulási pontjához képest tyúklépésekben változni kezdett úgy, hogy ne is forduljon ki magából, de ne is a hozott anyag legrosszabb manifesztációja legyen. Közel sem egy szent, itt-ott törött és karcos, az a fajta egyén, aki ha fenyegetett szituációban érzi magát, akkor a félelem vagy a csalódottság kompenzálásaként kétszer akkorát sért / csap, mint amekkorát kapott, de tartom, hogy ez a léptékű nehéz eset minősítés nem alázza a sárba azokat a „megmentésre, megfelelő társra váró rosszfiú” figurát, amit Holly-val ellentétben, általában örömködve fogadnak.

Ethan Wintersről, arról a Scrooge-jelöltről, aki arra késztetette Holly-t, hogy felrúgja a bevett menetrendet, a szabályokat, más szóval egy csuklómozdulattal felégesse azokat a hidakat, amelyeken az elmúlt években lépdelt, nagyjából ugyanazokat sorolhatnám fel, amiket már Holly-nál megtettem; akadtak olyan beköpései, amik hatására szívesen a képébe dörgölne az ember egy palacsintasütőt, de mellette megvoltak a szerethető adottságai. Amelyek rohamtempóban növekedni kezdtek azokkor az alkalmakkor, mikor ezek ketten összekerültek. Szemforgatásra ingerlő klisével a legjobbat hozták ki a másikból, méghozzá rövidesen megkockáztatható volt, hogy tartósan. Imádtam a közös jeleneteiket, volt valami enyhén bizarrul gyönyörű abban, ahogy ez a két félelmetesen azonos, mogorva, öntelt, kényszeres hazudozó egymásra talált, és elkezdték kölcsönösen feltörni a fölényes távolságtartásból növesztett héjukat, elkezdték… „megjavítani egymást”. Néhány ilyen fejezet múlva azon kaptam magam, hogy olyan intenzitással szurkolok a párosuk sikerének, az életük közös sínre kerülésének, amihez foghatót nem is tudok felidézni hónapokra kiterjesztett közelmúltból se. Termeltek kifejezetten ütődötten szerelmes megmozdulásokat, amikre még ők is húzták a szájukat, de ezt cseppet sem bántam, az Ethan-Holly jelenség hordozott magával egyfajta szerethető légkört, amivel kiérdemelték az álompár státuszt.

A mellékszereplők közül Stephanie-t emelném ki, aki Holly mellett eleinte egy Az ördög prádát visel film Miranda Priestly-jének és Andreájának viszonyára hajazó szituációba keveredett, mint a Scrooge Művek legfrissebb alkalmazottja, de idővel a jég felrepedezett, aztán meg is tört a két lány között, és a „förtelmes” divatérzéke, illetve túlpörgött Duracell-nyuszit idéző, frusztrálóan lelkes személyisége ellenére is a főszereplő szívébe férkőzött. Valahogy én is hasonlóan álltam hozzá, mint Holly, kezdetben jobb kifejezés híján fárasztóan sok volt nekem, mintha a feltűnésével párhuzamosan egy rakás zajos, állandóan kinyilatkozó szereplő rontott volna a lapokra, akik mind egyszerre, nagyon sokat beszélnek, és idegesítő is volt… aztán mégis csak hozzám nőtt. Rendelkezik ő is egy saját bájjal, azonban ennek az értékelése meg is követel egy bizonyos feltöltődöttségi fokot.  Kiemelkedő, mint karakter a cselekmény szempontjából, mert a magányos évek után Holly benne szövetségesre, barátféleségre lelt, aki feltuningolta a berozsdásodott szociális készségeket, elérte, hogy ezeket használni is akarja, de nem merül ki abban a munkája, hogy ő is formálta Holly-t, nem pusztán egy szivárványos színfolt. Ugyanis, bár jobban a háttérben marad, mint ami közvetlenül Holly-ra és Ethanre van kihatással, az első feltűnésétől kezdve körbelengi őt is a gyanú. Csak úgy felveszik gyakornoknak, miközben a Scrooge Művek vérmesen rejtőzködik a külvilág elől, egy újoncként bejárást kap a kártyájával a vállalat olyan részeibe is, ahová Holly öt éves munkaviszony után se teheti be a lábát, ha mindez pedig nem lenne elég, még egyes további mellékszereplők is furcsán viselkednek vele, ő is furcsán viselkedik velük… Valami tagadhatatlanul bűzlik a leányzó körül, amiről Holly-nak fogalma sincsen, minden jel szerint pedig ezzel egy csekély létszámú tábornak a tagja, hiszen a főnöke egyértelműen tudja, mi húzódik a háttérben, ahogy a másik két szellem is ad ehhez a következtetéshez lökdöső nyomokat a saját oldalukról. Érdekes csavar volt, hogy mi is Stephanie titka, noha ekkora már önjelölt detektívként felderítettem a rejtély nagyobb részét.

Bírtam még ezen túl Blackpool-t, az eljövendő karácsonyok szellemének a megtestesítőjét, akinek a szereplése bár elenyésző volt, háttérfiguraként tevékenykedett a regényben, amikor jelen volt, mégis mutatott egy olyanféle kisugárzást, ami megfogott még akkor is, amikor tulajdonképpen nem szólt egy szót se. Nehezen körvonalazható, egyszerre ősi és uralkodói erőt árasztott, amit hozzáadva a hűvösségéhez, alapvető szótlanságához egy olyan karakterré vált, akire akaratlanul is odafigyel az olvasó, akiről szívesen tudna többet, aki azt üzeni, vele számolni kell.

Eddig csupa jót és megkerülhetetlenül részlehajlót hordtam össze a Vigyázz, Holly Chase!-ről, ami annak a kérdésnek a megfogalmazására ösztönözhet titeket, hogy ha ennyire olthatatlanul kedveltem valamennyi jelentős résztvevőjét a történetnek, ha ennyire magával ragadtak a koncepció részletei, ha ennyire bolyhosan elégedett voltam az események fonalának az alakulásával, ha ennyire tenyérbe mászóan érzékeltettem végig – és ebben a mondatban is -, mekkora kedvencemmé vált, akkor hogy az ördögbe nem öt hangjegyre értékeltem fel, hanem csak négy és félre?. Nos,  eddig visszatartottam információkat azon egyszerű okból, hogy kínosan terjengősen ki akartam magam ömlengeni, mielőtt a befejezés után megint foglalkozni kezdek az utóízzel… Amit nevezhetünk úgy is, hogy a könyv lezárása. Az afféle erőből focilabdát rúgunk a gondosan felépített kártyavár közepébe effektust váltott ki belőlem. Mivel ekkora – hiszen ismertek annyira, hogy ne okozzon meglepetést, nem bírok csak vámpírtempóban olvasva várni arra, mint minden normális könyvbarát, hogy a szerző végezni tudja a dolgát, elárulja mi fog történni, hanem elkezdek félidőben elméleteket gyártani – kialakult a bensőmben a magam hibátlan verziója a végéről, ami nemcsak, hogy nem valósult meg, hanem afféle kegyetlen csúfolódásként direktben felvetésre is került Cynthia Hand részéről, mielőtt a legkisebb zavartatás nélkül belehajította a kukába, és kifejtette, ez miért nem lehet jó. A befejezéskor ért egy kisebb sokk, csak bámultam, iparkodva feldolgozni a tényeket, amely azóta ugyan enyhült, de véleményemen mit sem változtatott. Túl irreális volt nekem, túl… tömény (spoiler) ráadásul felmutatott bizonyos nézőpontból egy középső ujjat az addig építgetett, kevésbé elszállt üzenetnek azzal, hogy mégiscsak egy, idealizált jó ember létezhet (/spoiler), mégse rontotta meg annyira reménytelenül  az addig szerzett szép emlékeimet a sztoriról, aminek következtében mégse vitt rá a lélek, hogy ezt a néhány oldalt egy felesnél többel büntessem. Megvettek kilóra. :D

Borító: 5/5 – Nem egy világos árnyalat, mi több a fehér (!) uralkodik rajta, de a szépségén ez nem ejt kártékony befolyást. A hógömbben ülő lány a háttérben felsejlő New York-i látképpel egy rendkívül mutatós látványt adó külsőbe csomagolt utalás arra, hogy Holly kívül rekedt a világon, hogy ameddig a világ változik, addig közvetlenül körülötte minden változatlan, ő ugyanott van. Nagyon kreatív, gyakran gyönyörködtem benne.
Kedvenc szereplők: Holly, Ethan, Blackpool
Legutáltabb szereplők: Hm… nem akadt kivételesen olyan, aki annyira kikergetett volna a béketűrésemből, de Grantet és Marty-t nem igazán kedveltem, mint ahogy Holly régi barátnőjét, Roe-t se.
Kedvenc részek: amikor Holly kiosztotta a medencénél a pasast, amikor Holly és Ethan moziba mentek és az összes titkos találkozásuk, amikor Blackpool Hálaadás napi „beszédet” mondott, amikor az öreg Winters szellemként szerepelt, amikor Boz arról faggatta Stephanie-t, milyen Holly főnöksége alatt lenni, a muffin-hadművelet, Ethan reakciói a műsorra
Mélypontok: a záró szakasz és annak a vonzatai,  amit nem fejtenék ki bővebben, mert megengedhetetlenül spoileres lenne a Scrooge Művek vonalassága az „eredeti forgatókönyv” kapcsán
Korhatár: Nem unikornisok is pegazusok patát patába vetve elmasírozott díszmenete a karácsonyias légkör miatt se, viszont az alap YA-korosztályba gond nélkül belefér, azaz 13-14 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése