Cynthia Hand: The Afterlife of Holly Chase - Vigyázz, Holly Chase!

/Gothic Syrine: Instagram/

Sziasztok! ^^ A könyvértékelésbe oltott, aktuális merengésemmel érkeztem, melynek tárgya az első - és, ha nem szedem ráncba magam rohamosan huszonhárom óra ötvenkilenc percig, akkor az egyetlen - egyértelműen januári és az első 2019-es kedvenc olvasmányom, a Maxim kiadó év végi újdonságai közül a Vigyázz, Holly Chase!, Cynthia Handtől. Mikor először szereztem hírt a könyvről a megjelenési lista által, akkor nem akart hatást semmiféle említésre kifejteni rám, persze érdekesnek tűnt, de nem lendítette működésbe a vásárlásreceptoraimat. Aztán szaporodni kezdtek az értékelések róla, ezeknek az ismeretében - na meg a történet egy részéének - meg olyan hévvel lobbant fel bennem az "Ez kell!" késztetés, mint ahogy King Tortúrájának a főszereplője vágyott a következő adag Novril után, aminek következtében karácsonyra meg is lett. A hirtelen támadt lelkesedés, pedig nem is maradt hiábavaló, ugyanis pillanatok alatt a bűvkörébe vont ez a különleges átdolgozás.

Fülszöveg:
A ​tizenhét éves Holly Chase nem egy tipikus jó kislány, sőt önző és gátlástalan. Csak az lebeg a szeme előtt, hogy híres legyen. Még arra is képes volt, hogy édesanyja halálakor lőjön egy szelfit a sír mellett új napszemüvegében, és kiposztolja Instagramra. Nincs tekintettel senkire, a barátait már rég elmarta maga mellől. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott… Karácsony napján Holly az éjszaka közepén hangos zajra ébredt. Három szellem jött el hozzá, hogy megmutassák neki, milyen önző, elkényeztetett teremtés lett belőle. Megpróbálták rábeszélni, hogy változtasson életmódján. De Holly nem hallgatott rájuk. Aztán meghalt. Holly ezzel átkerült a szellemvilágba, ahol a múlt karácsonyainak szellemeként az a feladata, hogy minden évben megmentsen egy eltévelyedett lelket. Holly szó szerint halálosan unja a dolgot, mindaddig, amíg egy dögös, 17 éves srác lesz a kiszemeltje, aki a lányt régi önmagára emlékezteti. És bár tény, hogy meg akarja menteni végzetétől, tilos lenne közel kerülni a fiúhoz, pláne belekeveredni egy zavaros románcba vele. De hát hogyan is lehetne ellenállni a kísértésnek?

Hátba szúrva érzem magamat. Igazán figyelmeztethettek volna, hogy nem csupán a főszereplő az, akinek vigyáznia kell, igazán figyelmeztethettek volna, - méghozzá észszerű idővel előre - hogy a Scrooge Művek foglalkozásköre nem merül ki a reménytelenül romlottnak ítélt emberek megjavításának odaadó küldetésében, hanem hétpecsétes titokban szervkereskedelmet is űznek. Elhalmozzák az olvasót azzal a mesés varázslattal, amitől klisésen fogalmazva kisgyereknek érzi magát karácsony reggelén – közvetlenül ajándékbontás előtt – , ábrándos mosolyokra, felszabadult nevetésekre ösztönzik, és miután már szemernyit sem kételkedik benne, amit megtapasztal, nem holmi szemfényvesztés, hanem maga a csoda, felolvad minden belső keménysége, egyszer csak alattomosan elrabolják a szívét. Mindez pedig azért jöhet létre, mert a Vigyázz, Holly Chase! az a sztori, amitől a Grincs vérpumpáló szerve is kapásból három méretet növekedne. ♡

A különféle átdolgozások reneszánszának mindenféle zsánerben szinte fojtogató számú olvasmánylehetőséggel szolgáló sűrűjében egyesek mondhatni megalapozott okkal legyinthetnek csak egy újabb jellegtelen bőrlehúzásra hivatkozva egy-egy újabb ilyen könyvre, de lassan lekopogható, hogy a magam részéről minél többel ismerkedek meg, annál jobban szeretem őket, főleg ha egy érdekes kérdéskört ragadnak meg. Elvégre vannak azok a bizonyos történeti kérdések, amelyeket hiába lehet értelmetlennek titulálni mondván, az író máshogy döntött, a kocka el van vetve… mégis fúrják a rajongó oldalát. Mi lett volna, ha Harry Potter hagyja magát meggyőzni, és Voldemort oldalára áll? Mi lett volna, ha Dorothy nem akar hazajutni? Mi lett volna, ha Ebenezar Srooge-ot nem teszi megvilágosodottá és belátóvá kísérteties karácsony éjszakai kalandja, hanem reggel felkelve folytatja az életét a megszokott kerékvágásban…? Az utóbbi egy olyan opció, ami a csöppet túlidealizált happy endnek örvendezés közepette talán kevesebb fejen fut át, ám ez a benne rejlő elképesztő lélegzetvételű potenciálon mit sem csorbít, mint ahogy az se, hogy a Vigyázz, Holly Chase! keretein belül ezt az elgondolást egy minden ízében modern, 21. századi, ugyanakkor üdítő  formabontósága ellenére is klasszikus feldolgozásbeli elődei mellé illő köntösbe bújtatva bontakoztatta ki az írónő egy igazán letehetetlen, legfeljebb pár nap alatt „elfogyasztható”, merész lépéseket halmozó regénnyé. Az én szememben ez a könyv tulajdonképpen egy plüssállattá vált; látszik rajta nem úgy fest, mint egy igazi állat, hogy a kivitelezése alábukik a tömény fantáziába, hogy akadnak rajta kisebb hibák, gyártási tökéletlenségek, alkalomadtán mégis csillogó szemmel ölelgeti az ember, mert elér belül rejtett húrokat. Pláne, ha az utcák dudorászva járása, a szembejövőknek széles mosollyal „Boldog Karácsony!” kívánása helyett, inkább hajlik arra az alaptermészete, hogy az orra alatt azt motyogja; „Badarság!”. Így lényegében Holly Chase, a Scrooge Művek és Cynthia Hand, - eme ördögi összeesküvés főkolomposai -  többé-kevésbé mindenkit az eredeti beállításainál nyálasabbá tesznek. Szubjektívabb is lennék ennél fogva a kelleténél? Szégyentelenül bevallom, könnyen lehet, viszont időnként ki lehet rúgni a hámból. Ezt teszi a kötet is azáltal, hogy pozitív tartalommal, pozitív üzenettel bírása ellenére nem habozik megmutatni azt a fajta szürke keserűséget, aminek senki se válna önként a foglyává. Azáltal, hogy egy olyan főhősnő láthatatlan árnyékává osztja be az olvasókat, aki a jobb pillanataiban is meglehetősen cinikus és… élelmes, merőben elüt az egy kaptafára készült, halálos ellenségükért is életüket áldozni kész, földre szállt szentektől. Azáltal, hogy nem délibábokat kerget, elismeri, hogy nem születhetnek valamennyien Nelson Mandelának vagy Sirin Ebádinak, mint ahogy nem is válhat senki egy véletlenszerű csettintésre valamelyikük odaadó utódjává, végérvényesen süllyesztőbe küldve az ezzel meghökkentő kontrasztban álló saját jellemét, és arra mutat rá, hogy a megfelelő motivációk, idő (!) és külső rásegítés együttesével azonban ennél említésre méltóan többen formálódhatnak, válhatnak önmaguk legjobb verziójává.

A Karácsonyi ének egy olyan kaliberű klasszikus, ami elől tökéletesen az sem bír elmenekülni, aki tudatosan kerülni szándékozik, így az eredeti mű cselekményét magától értetődően én is ismerem, eljutottak hozzám a különféle vászonra szánt adaptációi, ám a könyvet nem olvastam, és nem vennék rá mérget, hogy a belátható jövőn belül ezen változtatni fogok. Egyszer hozzákezdtem a MEK-re feltöltött változatához, de hamar félbe is hagytam, amiben az is szerepet játszott valamelyest, hogy cafatokban lógtak az idegeim tőle, hogy az 1943-as fordítás az összes valamilyen úton-módon magyar megfelelőbe erőltethető nevet magyar megfelelőbe is erőltetett, eléggé bizarr hatást elérve, de a döntés mögötti motiváció oroszlánrészét abban lehet fellelni, hogy számomra Dickens stílusa fenyegető volt. Kioktató értelemben. Mintha egy ütésre kész pálcát lóbált volna a fejem fölött minden narrációval, minden párbeszéddel megtöltött soránál, hogy „neked erről pontosan ezt és ezt kell gondolnod, mert ha nem pontosan ezt a világszemléletet tekinted a sajátodnak, az igaznak, akkor te is egy Srcooge vagy!”. Az pedig Debora Geary vagy Lois Duncan műveinek életembe kúszása óta nem új, hogy nem jön be, ha a szerző ennyire direkt, ennyire vonalas módon rá akarja erőltetni az olvasóra a saját elveit, értékrendjét, mintha csak annak lenne létjogosultsága. Azt feltétlenül ide kell biggyesztenem, hogy az megint más, ha teszem azt szilárd világképe van egy vagy több karakternek, ehhez ragaszkodnak, - ezt még szeretem is – talán láthatóan ezt az író is a magáénak érzi, de nem arra használja, hogy okítgasson. Emiatt volt az, amire már a kis üdvözlő szösszenetemben kitértem, hogy első nekifutásra a Vigyázz, Holly Chase! érkezésének a híre se fogott meg. Mindezzel pedig oda lyukadnék ki, hogy – visszakanyarítva az értékelés fókuszát ehhez a regényhez – egyáltalán nem egy zabolázhatatlanul lelkes Karácsonyi ének-guruként adtam át magamat a kalandnak, aki mindenre felvillanyozottan ugrik, aminek így vagy úgy; köze van a hőn imádott kedvencéhez. Ami erősen részletinformáció, de fontos ezen a ponton a leszögezése, hogy ennek a fényében lehessen nézni azokat, amiket ezután fogok közölni.

A sztori kiindulási ötlete, ha úgy tetszik, megközelítési módja szerfelett újszerű, dinamikus, mi több, felvillanyozó, és ez biztosította az erős alapozást ahhoz, hogy a Vigyázz, Holly Chase! egy olyan átdolgozássá nőhesse ki magát, amely toronymagasan kiemelkedik a tömegből. Nem az unalomig ismételten kitaposott ösvényen halad, hanem egy eddig járatlan ösvényt nyit meg, noha a retelling skatulyában kényelmesen elfért volna Cynthia Hand akkor is, ha azt csinálja, amit már elsőként eszembe jutó példákként Mickey egér vagy Barbie segédletével szemrebbenés nélkül letuszkoltak az emberek torkán az évek során; egészen hangyányi, személyi részletekben kiütköző változtatással előadja az eredeti sablonját. Aktuális esetben YA-san. Ez annyit tesz, hogy ő most valamiféle globális szívességet tett az olvasók népének? Nevetségesek azért ne legyünk, pusztán amiatt tekinthető nyomós jelentőségűnek az új irány alkalmazása a magam véleményére tett befolyásán túl, mert azokat a könyvbarátoknak is megfontolandó olvasási opcióhoz, magával ragadó élményhez juttathatja hozzá a könyv, akiknek saját bevallásuk szerint a könyökükön jön ki ez a műfaj. Az a bizonyos sablon ugyan egyszer, néhány oldal erejéig előkerül ahhoz a formához hasonlóan, mint ami fantáziátlanná tette volna a történetet, ha fő teret kap, - Scrooge nő alakú, tinédzser verzióját meglátogatja a nemrég elhunyt „megrontója”, majd a három kísértet - , azonban kötődik hozzá kettő figyelmen kívül hagyhatatlan plusz körülmény; a végeredmény az eredeti ellentettje, illetőleg ez az eseménysor csak afféle szereplői tájolás szempontjából érzékletes anekdotaként funkcionál, mielőtt belecsap a cselekmény a lényegbe, a jelenbe. Arról nem tudok, hogy olvasó körökben szokás-e csakúgy, mint a nyaralási célpontok esetében, vezetni egy listát a kedvenc fiktív munkahelyekről, de biztosra veszem, hogy a Scrooge Művek sokaknál jelennének meg igenlő válasz esetén. A felmerülő kellemetlenebb kérdésektől és a Nagy Testvér-érzettől függetlenül nagyon tetszett az akár tevékenykedéséért Nobel-békedíjra is jelölhető titkos szervezet, ami Dickens művét világszintűre fejlesztetve minden évben kinéz egy embert, aki Scrooge-os tulajdonságokkal bír, - ha továbbra is a régi marad, nagy károkat okoz a világban, vagy rövidesen meghal - aztán azon munkálkodik, hogy karácsony reggelre meg akarjon változni. A nagyobb jó érdekében mellékesen megszegnek egy rakat törvényt, ugyanis szó szerint belemásznak az alany életébe, bekamerázzák az otthonát, a törzshelyeit, ahol árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát, szintén megfigyelik a környezetében mozgó személyeket, igyekszenek beazonosítani, hogy ők melyik figurának felelnek meg az „eredeti Scrooge” életében, hogy minél alaposabban feltérképezhessék az aktuális projektjük személyiségét, körülményeit. Még az álmaiba is belenyúlnak, és átkutatják az emlékeit is, az akció csúcsaként pedig kvázi el is rabolják... De a küldetés a lényeg, és a Scrooge Művek ezen a téren nem ismer lehetetlent, nem mond le senkiről. Akár még azzal is vádolhatnánk őket, hogy kicsit túlságosan elszálltak mind buzgalom, mind a működésükhöz társított körítés terén, hiszen a dolgozóknak is álneveket, Dickens művek karaktereit adják a megfelelő hangulat kedvéért… de az ehhez hasonló kis extrákban az a legjobb, hogy egyéne válogathatja rá a reakcióját, mégis megállják a helyüket. Például ezt a névkérdést, azok az olvasók, akik olyanok, mint a főhősnő asszisztensévé vált Stephanie, tekinthetik egy szellemiség- és különlegesség erősítő, „bulis” elemnek, akik meg olyanok, mint Holly ezt a mesterségesen giccesített atmoszférát látva még egy okkal többért egyetérthetnek azzal, hogy Holly-nak, mint a Művek egyik bukott Scrooge-ának, maga a személyre szabott pokol ez a hely.

Fantasy szempontból a legragyogóbb csillagai a sztorinak kétségkívül a Scrooge Művek alkalmazásában álló kísértetek, akik a beosztásuknak megfelelő képesség használatával tesznek hozzá az adott év alanyának a megértéséhez, majd megtérítéséhez. Az „elmúlt karácsonyok szelleme” státuszban dolgozó kísértet egyrészt véletlenszerű látomások, másrészt az érintett emlékeinek a videofelvétel módjára történő átnézése által képes meglátni Scrooge múltját, hogy mik érték, amitől olyan lett, amilyen, a „jelen karácsony szelleme” pozíciót betöltő kísértet a pillanatnyi gondolatokban tud olvasni, így ő elsősorban azt méri fel, milyen szinten van elmerülve a romlottságban a projekt egyes fázisaiban a célpont, milyen hatást gyakorol a környezetére, az „eljövendő karácsonyok szelleme” pedig a jövőbe lát, folyamatosan figyeli, hogy a lehetséges jövőképek közül melyik tűnik a legvalószerűbben bekövetkezőnek. Ezen a fronton értékeltem volna, ha valamivel bőkezűbben kerülnek osztásra a magyarázatok, – oké, hogy a bűvész műsora akkor a leglélegzetelállítóbb, ha a varázslatot látjuk, nem pedig a trükkök ízekre szedését, de azért… a kíváncsiság jelen van – ha alaposabban beavat az írónő abba, hogyan is intézik ezt a túlvilági bizniszt a cégnél, mi az általános helyzet a kísértetek kapcsán. Illetve hogy hogyan bonyolították le a projekteket azokban az időkben, amikor a technológia nem segítette őket, milyen korábbi Scrooge-okat vezettek jó útra, az emberiség nagy krízisei – őszintén érdekelne, hogy a világháborúk során pl. kik lehettek a jelöltjeik - miben változtattak a tevékenységi menetükön... Mert létezik rövid gondolkodás után is egy rakás tényező, ami hiába adta meg Dickens az úgynevezett jollyjoker útmutatót az elvetemültek megjavításához, befolyást gyakorolhatnak a kivitelezési menet sikerességére vagy ezer érintkezési felületen. Teszem azt, mi van, ha valakit nem elrontanak a nem megfelelő emberek, hanem eleve olyan, mint Ebenezar Scrooge, abszolút magától? Vagy még rosszabb?

„A férfi a ruhám ujjába kapaszkodott.
– Árulja el az igazat! – közölte dörmögő hangon. – Ez tényleg megmentheti az unokámat? Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez. Amíg élt, soha nem fogadott szót. Most miért hallgatna rám?
– Higgye el, uram, akkor is hallgatott önre! – nyugtatgattam. – Minden szavát megjegyezte.”

Akár akkorát is, hogy a komplett útmutató becsődöl, hogy totálisan új megközelítésből kellene foglalkozniuk valakivel, mert sehogy se találják a klasszikus könyvkarakterek megfelelőit a közelükben, vagy azok nem úgy viselkednek, ahogy kellene, nem olyan viszonya velük az alanynak, mint ahogy az meg van írva. Amennyire rendületlenül hangsúlyozták a karakterek, hogy az útmutató mennyire tévedhetetlen, hogy mindenképpen nyomára kell bukkanni ennek meg emennek, majdhogynem törvényszerű, hogy az olvasó elkezdjen repedéseket keresni a rendszeren. Amelyek egy idő után feltűnnek a történeten belül, gyakorlati értelemben is, ugyanis ahogy a fülszöveg is ígéri, az aktuális Scrooge egy csúcskategóriás srác, akitől Holly már csak azért is képtelen biztos távlatban maradni, mert félelmetesen emlékezteti egykori és részben mostani önmagára, és ezáltal a megszokott ritmuson olyan káoszhullám söpör végig, ami amellett, hogy egyre nagyobb katasztrófával fenyeget, felvet kérdéseket. Elvégre Holly-val karöltve a kötet mögött ülő figyelő is lépésről-lépésre megismeri fiút, aki egyre kevésbé tűnik vészesnek, a kezdetben előtérben villogó rossz tulajdonságok páncélján számtalan jó tulajdonság tör utat, hogy megmutassa magát, összességében amennyire tipikusan Scrooge-os benyomást kelt, legalább annyira nem is ítélhető a dickensi kitételeinek megfelelő gazembernek… Fellibben a gyanú árnya. Viszont az a helyzet gyönyörűsége, hogy az események tálalása nem enged bizonyosságot, egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy netalántán hiba csúszott a Scrooge Művek munkájába, és egy olyan Scrooge-ot igyekeznek nemesebb lélekké tenni, aki nem is lehet Scrooge, vagy azért értékelődik át a vélemény a srácról, mert a legdominánsabban Holly szemszögéből lehet látni őt, ami egy torzított, szimpátiában elfogult szemszög abból kifolyólag, hogy Holly maga is rengeteg tulajdonságon osztozik a projekt alanyával, jókon és rosszakon egyaránt. A maga nemében pedig mindkét eshetőség megvalósulásának a lehetősége hatásosnak mondható. Az ez irányba tartó agyalás egyébként annyira behálózott, hogy az első opciót már az adott lendülettel tovább is kombináltam egy olyan összeesküvés-elméletté, hogy a Scrooge Műveken eluralkodott a korrupció, és azért turkálnak egy ez esetben ártatlan fiú fejében, mert meg akarnak tudni valamit tőle, ami az önös érdekeikhez kulcsfontosságú.

Holly Chase-től komoly megalapozottsággal tartottam a kötet kinyitásától kezdve, fogalmazhatnék úgy is, hogy megelőzte előttem a nem éppen lelkendezéssel kikövezett híre, a hír, amit építettek a korábban értékelő bloggerek, a fülszöveg, valamint az írónő is a háttérből Holly első szavától indulva. A létező összes forrásból az került sulykolásra, hogy Holly micsoda egy kiállhatatlan, szívtelen perszóna, az Antikrisztus nem Veres Attilasertése, hanem ez a lány tekintve pedig, hogy van az a fura szokásom, hogy azokban a szereplőkben is hébe-hóba, csak ártatlan feszültségleadás címszóval meg tudnék forgatni egy szúróeszközt, akiktől mindenki hanyatt van esve, némileg aggódtam, milyen Xanax függőket gyártó hárpiára fogok akadni ebben a regényben. Az univerzumnak micsoda kiismerhetetlen fordulatai vannak, hát persze, hogy kedveltem! Mi más is történhetett volna, mikor az első perctől kezdve közölték velem, hogy az, az elvárt, hogy megvessem és utáljam? Annyira…tipikus. A visszaemlékezésben kétségkívül egy elkényeztetett primadonna volt, aki jó módjában durván nem tudott mit kezdeni magával, de ez csak elenyésző részét tette ki a történetnek, másrészről meg rózsaszín felhős fantázia lenne azt feltételezni, hogy nem rohangál ezernyi ilyen milliárdos palánta a világon. Végül is hány olyan képpel van tele az Instagram, amiken méregdrága pezsgőben fürdenek, csak úgy brahiból? A megítélésem szerint nem volt annyira égbekiáltóan menthetetlen, mint amilyennek titulálták, igazából nem sokban különbözött a jelleme olyan szereplőkétől, mint mindenki kedvenc vámpírja; Damon Salvatore. Holly Chase akkorát vág oda a valamikor a Disney-hercegnők korában gyökeret vert főhősnő ideálnak, hogy a fal adja a másikat, azonban határozottan tetszetős volt a számomra ez a változatosság. Végre valaki, aki nem csak áll, mint a faszent, és széttárt karokkal vár a nagy csodára, miközben azon sír, hogy csak nem jön el, csak nem jön el, hanem ha akar valamit, akkor tesz érte, minél jobban akarja, annál elszántabban és rafináltabban, annál több eszközt bevetve. Nem pazarolja az időt felesleges szenvelgésre és tépelődésre, - ami után a „hősök” is ugyanúgy megteszik azt, amit meg szándékoznak, csak megelőzi ezt egy négy-öt fejezetes filozofálás a jóról és a rosszról, megspékelve ízlés szerint egy adag önostorozással vagy önámítással -  másokat is rávesz, hogy úgy ugráljanak, ahogy ő gondolja, ha előnye származik belőle, szemrebbenés nélkül hazudik, magabiztos, csöppet önző, alkalomadtán cinikus és rosszindulatú. És ezeket tudja is magáról, tudja, hogy nem egy földre szállt angyal, nem egy idealizált Mary Sue prototípus, nem álszenteskedik, nem játssza az olvasó előtt az agyát, hogy ő mennyire tökéletes és meg nem értett lélek. Ez az öntudatosság pedig a sok zavaros, bárki által összerombolható önkép között igazán nagy pozitívum. Ami azt illeti, bár azért nem rajongtam, hogy pillanatmegoldások sorozatából építette az életét, - ha ez a személyisége rövid ismeretében is logikus volt, illetve magukról a pillanatmegoldásokról is el lehetett mondani ezt a logikusságot - százszorta jobban meg tudtam érteni a problémáit, mint azokét a lányokét, akinek a bajai 90%-a összefogható azzal, hogy állandóan mindenkinek a kedvére akarnak tenni, és milyen szörnyű, hogy jé, ez mégse megy. Holly Chase a cselekmény idejében felelevenített karácsony reggel óta már az ötödik évét tölti  megrekedve a döntése következtében, miközben az élet folytatódott a normális kerékvágásban, ő pedig ezt a baljós jóslat beteljesedéseként az első sorból nézi, egyedül néha a szó szoros értelmében is, és nem csak  metaforikusan láthatatlanul maradva, mint a kisujja, hiányolva azokat… akikkel nyilván emberesen eltolta, amit csak el lehetett tolni. Ám mindig adódnak új lehetőségek, és nagyon tetszett, ahogy a karácsonyi műsorához köthető bukása ellenére, a saját kiindulási pontjához képest tyúklépésekben változni kezdett úgy, hogy ne is forduljon ki magából, de ne is a hozott anyag legrosszabb manifesztációja legyen. Közel sem egy szent, itt-ott törött és karcos, az a fajta egyén, aki ha fenyegetett szituációban érzi magát, akkor a félelem vagy a csalódottság kompenzálásaként kétszer akkorát sért / csap, mint amekkorát kapott, de tartom, hogy ez a léptékű nehéz eset minősítés nem alázza a sárba azokat a „megmentésre, megfelelő társra váró rosszfiú” figurát, amit Holly-val ellentétben, általában örömködve fogadnak.

Ethan Wintersről, arról a Scrooge-jelöltről, aki arra késztetette Holly-t, hogy felrúgja a bevett menetrendet, a szabályokat, más szóval egy csuklómozdulattal felégesse azokat a hidakat, amelyeken az elmúlt években lépdelt, nagyjából ugyanazokat sorolhatnám fel, amiket már Holly-nál megtettem; akadtak olyan beköpései, amik hatására szívesen a képébe dörgölne az ember egy palacsintasütőt, de mellette megvoltak a szerethető adottságai. Amelyek rohamtempóban növekedni kezdtek azokkor az alkalmakkor, mikor ezek ketten összekerültek. Szemforgatásra ingerlő klisével a legjobbat hozták ki a másikból, méghozzá rövidesen megkockáztatható volt, hogy tartósan. Imádtam a közös jeleneteiket, volt valami enyhén bizarrul gyönyörű abban, ahogy ez a két félelmetesen azonos, mogorva, öntelt, kényszeres hazudozó egymásra talált, és elkezdték kölcsönösen feltörni a fölényes távolságtartásból növesztett héjukat, elkezdték… „megjavítani egymást”. Néhány ilyen fejezet múlva azon kaptam magam, hogy olyan intenzitással szurkolok a párosuk sikerének, az életük közös sínre kerülésének, amihez foghatót nem is tudok felidézni hónapokra kiterjesztett közelmúltból se. Termeltek kifejezetten ütődötten szerelmes megmozdulásokat, amikre még ők is húzták a szájukat, de ezt cseppet sem bántam, az Ethan-Holly jelenség hordozott magával egyfajta szerethető légkört, amivel kiérdemelték az álompár státuszt.

A mellékszereplők közül Stephanie-t emelném ki, aki Holly mellett eleinte egy Az ördög prádát visel film Miranda Priestly-jének és Andreájának viszonyára hajazó szituációba keveredett, mint a Scrooge Művek legfrissebb alkalmazottja, de idővel a jég felrepedezett, aztán meg is tört a két lány között, és a „förtelmes” divatérzéke, illetve túlpörgött Duracell-nyuszit idéző, frusztrálóan lelkes személyisége ellenére is a főszereplő szívébe férkőzött. Valahogy én is hasonlóan álltam hozzá, mint Holly, kezdetben jobb kifejezés híján fárasztóan sok volt nekem, mintha a feltűnésével párhuzamosan egy rakás zajos, állandóan kinyilatkozó szereplő rontott volna a lapokra, akik mind egyszerre, nagyon sokat beszélnek, és idegesítő is volt… aztán mégis csak hozzám nőtt. Rendelkezik ő is egy saját bájjal, azonban ennek az értékelése meg is követel egy bizonyos feltöltődöttségi fokot.  Kiemelkedő, mint karakter a cselekmény szempontjából, mert a magányos évek után Holly benne szövetségesre, barátféleségre lelt, aki feltuningolta a berozsdásodott szociális készségeket, elérte, hogy ezeket használni is akarja, de nem merül ki abban a munkája, hogy ő is formálta Holly-t, nem pusztán egy szivárványos színfolt. Ugyanis, bár jobban a háttérben marad, mint ami közvetlenül Holly-ra és Ethanre van kihatással, az első feltűnésétől kezdve körbelengi őt is a gyanú. Csak úgy felveszik gyakornoknak, miközben a Scrooge Művek vérmesen rejtőzködik a külvilág elől, egy újoncként bejárást kap a kártyájával a vállalat olyan részeibe is, ahová Holly öt éves munkaviszony után se teheti be a lábát, ha mindez pedig nem lenne elég, még egyes további mellékszereplők is furcsán viselkednek vele, ő is furcsán viselkedik velük… Valami tagadhatatlanul bűzlik a leányzó körül, amiről Holly-nak fogalma sincsen, minden jel szerint pedig ezzel egy csekély létszámú tábornak a tagja, hiszen a főnöke egyértelműen tudja, mi húzódik a háttérben, ahogy a másik két szellem is ad ehhez a következtetéshez lökdöső nyomokat a saját oldalukról. Érdekes csavar volt, hogy mi is Stephanie titka, noha ekkora már önjelölt detektívként felderítettem a rejtély nagyobb részét.

Bírtam még ezen túl Blackpool-t, az eljövendő karácsonyok szellemének a megtestesítőjét, akinek a szereplése bár elenyésző volt, háttérfiguraként tevékenykedett a regényben, amikor jelen volt, mégis mutatott egy olyanféle kisugárzást, ami megfogott még akkor is, amikor tulajdonképpen nem szólt egy szót se. Nehezen körvonalazható, egyszerre ősi és uralkodói erőt árasztott, amit hozzáadva a hűvösségéhez, alapvető szótlanságához egy olyan karakterré vált, akire akaratlanul is odafigyel az olvasó, akiről szívesen tudna többet, aki azt üzeni, vele számolni kell.

Eddig csupa jót és megkerülhetetlenül részlehajlót hordtam össze a Vigyázz, Holly Chase!-ről, ami annak a kérdésnek a megfogalmazására ösztönözhet titeket, hogy ha ennyire olthatatlanul kedveltem valamennyi jelentős résztvevőjét a történetnek, ha ennyire magával ragadtak a koncepció részletei, ha ennyire bolyhosan elégedett voltam az események fonalának az alakulásával, ha ennyire tenyérbe mászóan érzékeltettem végig – és ebben a mondatban is -, mekkora kedvencemmé vált, akkor hogy az ördögbe nem öt hangjegyre értékeltem fel, hanem csak négy és félre?. Nos,  eddig visszatartottam információkat azon egyszerű okból, hogy kínosan terjengősen ki akartam magam ömlengeni, mielőtt a befejezés után megint foglalkozni kezdek az utóízzel… Amit nevezhetünk úgy is, hogy a könyv lezárása. Az afféle erőből focilabdát rúgunk a gondosan felépített kártyavár közepébe effektust váltott ki belőlem. Mivel ekkora – hiszen ismertek annyira, hogy ne okozzon meglepetést, nem bírok csak vámpírtempóban olvasva várni arra, mint minden normális könyvbarát, hogy a szerző végezni tudja a dolgát, elárulja mi fog történni, hanem elkezdek félidőben elméleteket gyártani – kialakult a bensőmben a magam hibátlan verziója a végéről, ami nemcsak, hogy nem valósult meg, hanem afféle kegyetlen csúfolódásként direktben felvetésre is került Cynthia Hand részéről, mielőtt a legkisebb zavartatás nélkül belehajította a kukába, és kifejtette, ez miért nem lehet jó. A befejezéskor ért egy kisebb sokk, csak bámultam, iparkodva feldolgozni a tényeket, amely azóta ugyan enyhült, de véleményemen mit sem változtatott. Túl irreális volt nekem, túl… tömény (spoiler) ráadásul felmutatott bizonyos nézőpontból egy középső ujjat az addig építgetett, kevésbé elszállt üzenetnek azzal, hogy mégiscsak egy, idealizált jó ember létezhet (/spoiler), mégse rontotta meg annyira reménytelenül  az addig szerzett szép emlékeimet a sztoriról, aminek következtében mégse vitt rá a lélek, hogy ezt a néhány oldalt egy felesnél többel büntessem. Megvettek kilóra. :D

Borító: 5/5 – Nem egy világos árnyalat, mi több a fehér (!) uralkodik rajta, de a szépségén ez nem ejt kártékony befolyást. A hógömbben ülő lány a háttérben felsejlő New York-i látképpel egy rendkívül mutatós látványt adó külsőbe csomagolt utalás arra, hogy Holly kívül rekedt a világon, hogy ameddig a világ változik, addig közvetlenül körülötte minden változatlan, ő ugyanott van. Nagyon kreatív, gyakran gyönyörködtem benne.
Kedvenc szereplők: Holly, Ethan, Blackpool
Legutáltabb szereplők: Hm… nem akadt kivételesen olyan, aki annyira kikergetett volna a béketűrésemből, de Grantet és Marty-t nem igazán kedveltem, mint ahogy Holly régi barátnőjét, Roe-t se.
Kedvenc részek: amikor Holly kiosztotta a medencénél a pasast, amikor Holly és Ethan moziba mentek és az összes titkos találkozásuk, amikor Blackpool Hálaadás napi „beszédet” mondott, amikor az öreg Winters szellemként szerepelt, amikor Boz arról faggatta Stephanie-t, milyen Holly főnöksége alatt lenni, a muffin-hadművelet, Ethan reakciói a műsorra
Mélypontok: a záró szakasz és annak a vonzatai,  amit nem fejtenék ki bővebben, mert megengedhetetlenül spoileres lenne a Scrooge Művek vonalassága az „eredeti forgatókönyv” kapcsán
Korhatár: Nem unikornisok is pegazusok patát patába vetve elmasírozott díszmenete a karácsonyias légkör miatt se, viszont az alap YA-korosztályba gond nélkül belefér, azaz 13-14 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

The Nutcracker and the Four Realms: A diótörő és a négy birodalom

Sziasztok! ^^ Csak nemrég eszméltem rá a Snittet bogarászva, hogy tavaly év vége felé mennyire belehúztam a filmek nézésébe, illetve, hogy habár több is akadt, amiről vegyesben pozitívabb / negatívabb kisregényt írtam, ezek közül egyik értékelésem se jutott el a blogig. Nem is tudom ... talán ez volt a kényelmesebb megoldás, ide-oda csapongva kiadni a Snitten, amit kiváltott belőlem az adott mű, aztán tovább lépni. De feltett szándékom idén tudatosan leszoktatni magam erről a lusta szokásról - már csak a tartalomtermelés növelésének az érdekében is. A kezelés első fázisaként egy olyan filmről írnék, amit pont pár órája fejeztem be, a Disney tavaly november végén megjelent, nagy ünnepi dobását; A diótörő és a négy birodalmat. A csillagászati költségvetésű film mind a bevétel, mind a kritikák terén botrányosan elhasalt, és végül én is a statisztikát igazolók sorában kötöttem ki.
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2019-01-21 02:10:08

A család Diótörő fanatikusának társaságában kerítettem sort a megnézésére, ő úgy összegezte az élményt, hogy a készítők akkor menthették volna meg ezt a filmet, ha a "Na, belevágjunk, srácok?" kérdésre nemmel feleltek volna, azaz hozzá sem kezdenek. Most pedig térjünk át nekem, a bevallottam egyáltalán nem-Diótörő fanatikusnak a véleményére ezzel a mostoha fogadtatású történettel kapcsolatban. Amikor az előzetesben megláttam Mackenzie Foyt, már kitört belőlem egyfajta zsigeri ellenkezéssel árnyalt undor, de a kisfilm többi része volt annyira ígéretes, hogy eltökéljem, bármennyire is tehetségtelennek tartom, és nem kedvelem ezt a csajt, adni fogok neki egy esélyt. Itt fel lehetne tenni a kérdést, hogy jobb lett volna, ha nem teszem? Erőltetett optimizmussal azt felelem, hogy legalább friss élmény alapján bírálhatom ezután a teljesítményét.

Amikor olvastam A diótörő és a négy birodalom fogadtatását, akkor túlzásnak találtam azt a kijelentést, hogy fogták az utóbbi évek összes élőszereplés meséjét, egyéb fantasy filmjét, és összegyúrták őket egy hatalmas, émelygő tésztává. Mindig utálom is, amikor az aktuális valami értékelése helyett azzal dobálóznak az emberek, hogy ez olyan, mint az meg amaz, amikor csak viszonyítgatnak, elvégre illúziók kergetése nélkül; nehéz maximálisan új ötletet előhúzni abból a bizonyos cilinderből. Viszont ennél a filmnél tényleg állandóan az kattogott bennem, hogy igen, ezt már láttam, ezt is láttam.  A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei regény adaptációja, az első Narnia film, Tim Burton Alice Csodaországban-ja, A szépség és a szörnyeteg remake-je... állandó társaim voltak, csak míg a felsoroltakat egytől-egyig nagyon szerettem, addig A diótörő és a négy birodalom pusztán Helen Mirren és a látvány miatt zsebelhetett be tőlem a Snitten négy csillagot a tízes skálán.

Igazából, amikor megláttam az elején, hogy az eredeti mű szerint - és itt is - német családunk a Penny Dreadful - Londoni rémtörténetek tévésorozatból ismert Murray-házban lakik, akkor már elkezdett motoszkálni bennem egy közepes erősségű weird-érzet, egy intuitív sugallatt, hogy ez a sztori bizarr lesz. És nem is tévedtem! Jaj, de szuper! A történet bugyuta, tele logikai hibákkal, - ezek vagy abból fakadnak, hogy a készítők kihagyták a nézőt fontos részeknek a megmagyarázásából, vagy abból, hogy ugyan magyaráztak ők, de durván észszerűtlenül - valamint szimplán irreális elemekkel. A logikát és a realitást persze mese-mércével kell nézni, ám a mese-mérce se mentett például sokat azon a helyzeten, hogy a 19. században hogyan úszkálhat a pénzben, híres feltalálóként, a társaság megbecsült tagjaként a Morgan Freeman alakította... így értelemszerűen fekete keresztpapa. Teljes mellszélességgel a rasszizmus ellen vagyok, az teljesen reális, hogy a mesevilágba, ahová eljut a főszereplő, nincsen bőrszín-alapú megkülönböztetés, de a valóságban volt akkoriban. Ráadásul, ha már hozni akarták a csökönyösen látszatra adó kor mentalitást a főszereplő lány, Clara gyászára hidegen reagáló apuka figurája által, akkor nem ártott volna a családi drámán túlmutatva is figyelni erre a vonalra.

Ha már a gyász... akkor meg kell jegyeznem, hogy üzenetátadás tekintetében is komoly problémám adódott ezzel a történettel. Általában véve szájbarágósnak tartom ezt az oldalt a mesébe hajló sztoriknál,  a szememet forgatom, és azon tűnődök, miért nem lehet diszkrétebben, kevésbé hülyének nézve a közönséget lezavarni ezt. Viszont aktuális esetben még ebben a viszonylatban is csúfos lebőgés következett, érzelmi hatás nuku, az erőltetettség pedig akkora, hogy ha a nagysága fizikálisan is érzékelhető volna, akkor a paszuly helyett nyugodtan közlekedhetnének azon a talaj és a felhők között. Már a film legelején ordít a konfliktus a közelmúltban eltávozott anya halála miatt Clara és az apja között, a lány nem akar úgy csinálni, mintha mehetne tovább az élet, az apja meg próbálja tartani magát, kezeskedni arról, hogy egy ilyen tragédia ellenére is viszonylag normális legyen a gyerekei élete, hogy tudják élvezni például a karácsonyt a lehetőségekhez képest. De Clara annyira bele van kattanva a saját, "nem ért meg engem senki" duzzogásába, - ami idővel felszínre kerül, hogy nem is főleg az anyja elvesztésének, hanem egy ritka idegesítő, különleges vagyok komplexusnak tulajdonítható inkább -  hogy ezt a világért se hajlandó észrevenni. És nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a világért se.

Az elején megpróbálja megértetni a helyzetet vele a keresztpapa, de nem, nem veszi a lapot. Később a négy birodalomban is több könnyes lelkizés alkalmával errefelé kötnek ki a karakterek, Clara megint nem veszi a lapot A fő gonosz viselkedése is Clara viselkedésének a kivetülése dióhéjban,  ugyanazokkal az indokokkal takarózik, ugyanaz a motivációja, DE minő meglepetés; ameddig nem elengedhetetlenül muszáj megvilágosodnia, mert nemsokára vége a filmnek, ekkor sem veszi a lapot. Miközben a néző már annyira unja ennek a faék egyszerűségű tételnek a rendíthetetlen ismételgetését, hogy legszívesebben két kézzel kaparná le az arcát, mert azzal, hogy papagáj módjára ismételődnek a párbeszédek, lyukadnak ki szüntelenül ugyanannál a gondolatkörnél, még súlytalan marad. Idétlen. Emellett felmerül a kérdés, hogy ha ezen a fronton ennyire működésképtelen Clara felfogókészsége, akkor a néző mennyire kezelheti őt akként az okos karakterként, mint aminek el akarják adni...

Megint csak egy olyan dolgot kell megemlítenem, amitől más körülmények között, más kritikáknál, más filmeknél égnek áll a hajam; az erőltetett feminizmus, az erőltetett modernségre törekvés. Clara nem érti a társadalmi elvárásokat és álomvilágba húz, mint Alice, nagyon okos és felvilágosult, feltaláló, mint Belle. A tortára ott kerül cukormáz helyett enyv, hogy Clara, vagy pontosítva Mackanzie Foy esetében ez totálisan hiteltelen, papírmasé. Nem lesz attól okos egy karakter, hogy ismeri Newton harmadik törvényét, pillanatok alatt megjavít egy bonyolult alkatrészekből álló játékkörhintát, amivel a feltaláló keresztapa se tud megbirkózni,  hogyha közben nincs annyi esze, hogy körbenézzen a befagyott folyónál, van-e híd, mielőtt summ neki, bumm! indíttatással nekiront a vékony jégnek, amikor beindulnak az események nem gondolkozik, hogy mibe nyúlt bele, úgy kollektíve semmin se gondolkozik,  nem vesz semmi figyelmeztető jelet, csak vakon sodródik az árral, mint egy falevél a csatornában. Na, meg hisztizik ezerrel. Sok jelenetnél már komolyan azt vártam, amikor Mackanzie gyakorlottan, dacosan felhúzott orrocskával meg lebiggyesztett szájjal sikoltozott, ha valami nem tetszett neki, hogy következőleg eldobja magát a földön, és ott fetrengve folytatja a műsort. Ami azt illeti, Clara egy kifejezetten buta, éretlen, énközpontú, túlérzékeny, parancsolgató kis mitugrász, aki mindig mások torkának ugrik a saját hülyesége miatt, mialatt fáradhatatlanul játssza az ártatlan angyalkát.  A különlegeset és meg nem értettet, akinek annyira rossz, hogy azt el sem lehet képzelni! :P

Mackenzie Foyjal szemben nem véletlenül voltak fenntartásaim, Clara ügyefogyottságára a borzalmas alakításával még rátesz jó pár segítő lapáttal. Nem is értem, hogyan kaphatta meg a főszerepet, mikor ugyanazon a szinten vergődik, mint hét évvel A diótörő előtt; megszeppenve rezegteti a száját, elesetten ráncolja a homlokát, és nagyra nyitott, riadt őzike szemekkel bámul bele a nagyvilágba, elborítva a nézőt azzal törékeny, porcelánbaba imázzsal, ami már az Alkonyatban is gáz volt. Az szakmai szempontból lényegtelen, hogy ritka naiv és butácska az arca van, hogy ordít róla, hogy egy jellegtelen, üresfejű  nebáncsvirág, de ezek a játéka rovására is mennek. Mivel valami érthetetlen okból Mackenzie meggyőződése, hogy azzal eleget tesz bármelyik szerepe által megkívánt követelményeknek, ha azt sugározza, hogy ő milyen gyermeki szépség, hogy ő olyan lágy és ártatlan, mint egy hamvas kiscsibe. Aha, csak ezzel nem annak az iránynak felel meg, amit a Disney az eredetinél is okosabb és modernebb szemléletű Belle-lel és a bátor, lázadó, karakán Alice-szel vett, hanem a régi iskola elvárásainak, annak is döcögősen. Legyen egy szép arca bár az állítólagos szépsége üres mivolta miatt az erről szóló ódákat se tudom mire vélni és mosolyogjon szépen, az nem baj, ha a CGI egér emlékezetesebb színészi munkát nyújt nála.

Azt se volt könnyű menet belőni, hogy tulajdonképpen milyen korosztálynak szánták ezt a filmet. Ahhoz túl buta és szájbarágós, hogy egy nem kétszámjegyű IQ-val rendelkező tizenkét éves és a nála idősebbek élvezhessék, a kisebbeknek meg sokszor túl para, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei  és az Alice Csodaországban filmek sötétebb jeleneteit idézve. Nem kell nektek arról tattanom kiselőadást, hogy az én félsz-küszöböm hozzávetőlegesen hol helyezkedik el, de azt biztosra veszem, hogy a külsejükben az Az reboot Pennywise-ára hajazó bohócok és a rengeteg egérből összeálló, nagy egérszörny, az egerek, amik a föld alá rántják a birodalmak katonáit, a legtöbb gyereknek ijesztőek. A bohócok speciel azon kevés dolgok közé tartoztak, amelyek tetszettek nekem, ha  az általuk létrejött szituáció nonszenssége újabb Alice-asszociációt is váltott ki, mint ahogy a sötét, ködös, körhintás jelenetet is bírtam... De az a helyszín is a Beech Mountainsben lévő, elhagyatott Óz világa parkot idézi. Amit én szintén szeretek, annyira, hogy mentettem le róla képeket, az egyik történetembe is beleszőttem, de a Park is egy olyan hely, ahová bátorságpróba címszó alatt mennek az emberek újabban, mert félelmetesnek találják. Úgyhogy... nem itt van a helye, pláne, ha minden más meg ennyire habos és cukros.

Fantasy fronton vannak jó ötletek, mint a gépezet, ami a játékoknak lelket, így pedig életet ad, de nem használták őket megfelelően, és ez még nem tette indokolttá, hogy miért van szükség négy birodalomra, mikor egyetlenegyet se mutattak be közülük normálisan, valamint, hogy miért szerepel egyáltalán a címben diótörő, mikor a Diótörő karakternek nem volt kvázi semmi jelentősége Clara pátyolgatásán kívül. Egy kidolgozatlan, kissé frusztráló másodhegedűs volt, aki ha füttyentenek neki, ugrik, de igazából tök mindegy, hogy katonának, mézeskalácsembernek, diótörőnek vagy bolondgombának hívjuk, mert egyik címke életbe lépése se változtatott volna a szereplőn, a szereplő által előidézett hatásokon a cselekményben. A nagy csavar kiszámítható volt, már az elejétől kezdve tudva levő volt, hogy valami nem stimmel a fő gonosszal, hogy elő fog állni valamivel, amin a nézőn kívül mindenki meglepődik. De a szereplők 95%-a rettentően ostoba, nem viccesen, hanem irritálóan, így az igazsághoz híven nincs jogom csodálkozni azon, hogy ennyire nem vették észre, ami majd' kiszúrta a szemüket. A poénok fárasztóak és közönyt okozóak, a legtöbb akciójelenet is hasonló hatást vált ki, hiába történt rövid idő alatt rengeteg minden, unatkoztam.

A pozitívumai A diótörő és a négy birodalomnak Helen Mirren, az ő szála, az alakítása, a szereplési közege vitt némi fényt az éjszakába, illetve a látvány. Ha valaki rendesen elvégezte a rábízott feladatot, akkor azok a helyszínekért, a jelmezekért és a válogatott effektusokért felelős csapatnak a tagjai. Akadtak olyan részletek, amik nem mutattak finoman szólva a legjobban, sőt, kifejezetten borzalmasak voltak, mint a kormányzóknak a ruhái, viszont ezt még hozzá lehet adni a film világának sajátos hangulatához. A különféle szerkezetek gyönyörűen kivitelezettek a kabátakasztótól, az órán át a kis, hattyús körhintáig, káprázatosan hangulatos volt az a fekete-vörös tapétás folyosó is, amin át Clara a keresztpapánál átjutott a másik világba, hogy utána ott megmentse őket a gonosztól... Maga a kastély a moszkvai Boldog Vazul-székesegyházra emlékeztetett főleg, csak fényévekkel túlzóbb kivitelben. ':D Mire a film végére értem, persze megszoktam, meg is szerettem, de kellett idő, ameddig értékelni tudtam a rengeteg csicsás, monumentális, hébe-hóba színben nem igazán harmonizáló elemet. Megvolt a maga egyedi kisugárzása. Mindemellett természetesen az optimálisnál talán szembeötlőbb volt, hogy erre a megkapó külcsínre tulajdonképpen mennyit is költöttek.

Egy próbát megér, hogyha nem vár tőle sokat az ember, ha beéri annyival, hogy amit lát, az túlnyomó többségében nagyon szép. Aki Diótörő feldolgozást akar, az garantáltan jobban jár akár a Barbie-s verzióval is, ugyanis ennek a cselekménynek vajmi kevés köze van az eredetihez.

                              N E M    A J Á N L O M

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Veres Attila: Éjféli iskolák

/Gothic Syrine: Instagram/

Helló! Végre kijelenthetem, hogy utolértem magamat, ami az óévre vonatkozó csúszásaimat illeti! Ugyan az aktuális bejegyzésem témáját képező könyvnek az olvasása - egyáltalán nem tartalmi hibákból - átcsúszott a 2019-re, de mégis vízválasztóként funkcionál az utóbbi időszak értékelései között, ezután a poszt után jó ideig csak olyan kötetekkel fogok jelentkezni, amiket egytől-egyig idén kezdtem, idén fejeztem be, azaz szőröstől-bőröstől friss élményről tudósítanak. Nem is szaporítanám tovább a szót, helyette áttérnék a tárgyra, Veres Attilától az Éjféli iskolákra,  ami nem csak az első olyan horror kötet, amelyet magyar író tollából olvastam, hanem olyan történetek gyűjteménye is, amik azzal a céllal érkeztek a világunkra, hogy megszerettessék az olvasókkal a műfajukat.  ^^



Fülszöveg:
Magyarország, ahogy még sosem láttuk.
Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.
15 történet, amelyek elolvasása után a világ sokkal furcsább hely lesz. Történetek iszonyattal végződő szerelmekről, rettenetes vágyakról, nyaralásokról, ahol a szerencsések halnak meg először. Történetek átalakulásokról, kísértésekről, zenekarokról, amelyek őrületbe csábítanak. Történetek halálról és életről, és az állapotokról, amikor a kettő között nincs különbség.

Ha körül kellene írnom, hogy mi az, amit az Éjféli iskolák minden kétséget kizáróan nyújt az olvasónak, akkor azt mondanám, hogy felvételi levelet egy specifikus, éjszakai tagozat soraiba, amely megnyitja a csatlakozók előtt a kaput a weird irodalom oltalmazón ölelő csápjai közé. Végtelen köddel borítja el az elméjét, majd felnyitja a szemét az ebben a ködben tanyázó megfoghatatlan és felfoghatatlan észrevételére, a szántóföldek, a sötét kapualjak és rozoga lakótelepek falai között megbúvó, gyakran rettenetes és veszedelmes, máskor lenyűgöző nem e világi villanásokra. Ha pedig körül kellene írnom, hogy mi az, amit ezért a tudásért magának követel az Éjféli iskolák, akkor más esetben azt tanácsolnám a kedves olvasó jelöltnek, „ne keressen rá beszámolóra vagy kritikára, mert csak inába száll a bátorsága”… de most őszintén meggyónom az árat. Ami a bizonyosság. A bizonyosság, hogy tudatában, errefelé nem kóricálnak olyan hírhedt pszichopata sorozatgyilkosok, mint Amerikában, vagy keringenek olyan halhatatlan városi legendák, mint Japánban, nincs ok a félelemre, nincsenek szörnyek az ágy alatt. Ugyanis az oktatás végére az Éjféli iskolák mindenkiben szétzilálja egy kicsit a világról és annak realitásáról alkotott elképzeléseit.
Ha a horror nem annyira populáris vonaláról van szó, hanem egy jóval zártabb, megfelelő hangulatot és átszellemültséget kívánó szegletéről, akkor a magam részéről nem titkoltan nagyobb rokonszenvet mutatok a „bíbor és fekete leplek, ódon kastélyok, hollók, ébenfa órák, lelket lopó festmények meg csábító démonnők” vonal iránt, mint a „sok fogas, sok csápos, sok lábas, egészben elnyelős” történetek felé, de amennyire eleinte peckesen tartotta bennem magát az ez már igazán, de igazán túlságosan fura érzetnek a gátja, legalább annyira mélyen berántott a kötet lebilincselő, komor atmoszférája. A fenntartásaim felszámlálását megelőző, ismerkedős-küzdős szakaszban a legintenzívebben egyfajta zsigerből jövő ellenszenv pulzált bennem a kibontakozó világfelépítés vívmányaival kapcsolatban. Taszított az oldalakat átitató, tipikusan magyar „szegény én” mentalitás beletörődősége, aminek hála, bármi is érne minket, ha megelőzhető lenne két villa keresztberakásával, akkor is inkább hagyjuk megtörténni, hogy utána a sebeinket nyalogatva szüntelenül siránkozhassunk, hogy „jaj, milyen rossz nekünk, jaj, mindenki minket bánt, jaj olyan kis elesettek és boldogtalanok vagyunk, jaj nem olyan az életünk, mint amilyennek megálmodtuk”. Ami nyilván sokkal kényelmesebb, mint tenni azért, hogy elérjük, amit akarunk. A pornó valamennyi novellába történő befurakodásán is jobbára fintorogtam. Aztán az idegenség leülepedésnek indult, a komfortérzetemet piszkáló kellemetlenségek feloldódtak, és elkezdtem másabb szemmel vizsgálni, ami elém került, átértékelni az eddig látottakat. Így, bár a „szegény én” életfilozófia levakarhatatlanságát továbbra sem láttam vonzóbbnak a karakterek részéről, de felfedeztem benne a hangulatépítő energiát, a szőnyeg alá nem söpörhető erőt. Felfedeztem, hogy igenis kellett a jelenléte, elmaradhatatlanul szükség volt rá a nyomasztóság eleven megteremtésében, valamint ahhoz, hogy a Veres Attila által életre hívott paranormális jelenségek tökéletesen környezetbe illővé alakuljanak. Elsőre elrugaszkodottan irreálisnak hathat, hogy egy kis hazai faluban garázdálkodik valamiféle ősi bestia, nem kifejezetten hajlik rá az olvasó agya, hogy hitelt adjon neki, azonban ezzel a fogással, illetve a további atmoszféra teremtésben segédkező trükkök zseniális forgatásával, a megfelelően hasonuló valós és fantáziabeli szálak összefonásával az író elérte, hogy összezavarodjanak a berögződések, felmerüljön a gondolat, ilyen lehetséges. Milliószor lehetségesebb, minthogy például Pécsen az egyetemen vámpírok is tanulnak, csak senkinek se tűnik fel. Ez a hatás foglalja magába azt a varázslatot, ami a mesélőt naggyá teszi, ami a szerzőt a rémtörténetírás kiemelkedő alakjává emelik. Visszakanyarodva egy gondolat erejéig a pornóhoz… Mindent egybevetve a megszoksz vagy megszöksz szituációból a megszoksz győzedelmeskedését követően ez a kis sajátosság is elkezdett tetszeni, az ahogy rajta keresztül hasonlóan kötődnek össze a novellák, biztosítódik a sztorik eseményei és emberei között átjárás, mint az American Horror Story évadaiban.

Sosem voltam az a magvat nassolós típus, sosem tudtam azonosulni azzal, amikor az emberek szinte már-már álomszerű bűvöletbe esve arról beszéltek, hogy micsoda függőséget képes okozni a  sósmogyoró vagy napraforgómag, hogy elkezdik enni, és képtelenek abbahagyni; csak még egy, csak  még egy, csak még egy… aztán már csak a zacskó vagy a tál alját tapogatják. December közepe tájéka óta kezdem kapizsgálni ennek a különös állapotnak a mibenlétét, egyúttal büszkén kijelenthetem, hogy megleltem hozzá a magam sósmogyoróját, Veres Attilának a novelláit. Az elmúlt években lekopogható, hogy nagyobb bizalommal fordulok a magyar szerzőkhöz, mint a kötelező olvasmányok okozta kitörölhetetlen megrázkódtatás óta bármikor, de az egyik kedvenc műfajom, nevezetesen a horror, az Éjféli iskolák előtt nem került bele ennek a fordulásnak az irányába. Olyan horror felé a közelítés pedig még ötlet szintjén se fordult meg bennem, ami itthon játszódik, úgyhogy kis félelemmel vegyes kíváncsisággal felvértezve kezdtem bele az olvasásba. Fentebb már vázoltam, hogy a kötettel szembeni tökéletes összhang kialakulását ki kellett várnom, de az író narrációja már az elejétől kezdve megvett, és amikor alkalmam adódott egy-egy novellánál hosszadalmasabban a kötettel foglalkozni, akkor az idő, mintha csak kifolyt volna  a kezeim közül; elvesztem a lapok között. Mintha csak egy új dimenzióba csöppentem volna, ami érzetileg már csak azért is kissé érdekes volt, mert ennél alapjaiban véve hétköznapinak, otthonosnak vehető környezetben aligha játszódhattak volna a sztorik. ’:D Ennek az elveszésnek a részleteit nemsokára a novellás köteteknél már bevett módon, történetenként kifejtem, de előtte ejtenék néhány szót az utószóról, amiben „meg lehetett ismerni a történetek mögött megbújó történeteket.” Ezeket a kis extrákat én minden alkalommal nagyon szoktam szeretni, ugyanis amellett, hogy támpontot ad arról, mennyire sikerült megválaszolni az irodalomórák aranykérdését olvasás közben, – „Mire gondolt a művész?” – plusz élményeket ad, jobban meg lehet ismerni az írót.


Pornó éjfél után

A bűvös első alkalom, amelyet nagy várakozás és még nagyobb, fokozatosan idegességgé átalakuló izgatottság előz meg, majd bizonyos mértékű „nem erre számítottam” gondolatfoszlány követ… Most az Éjféli iskolákba történő becsekkolásomról beszéltem, de ugyanez a monológ ráilleszthető a Pornó éjfél után novellában felelevenített, abszurd mód szerencsétlenül elsült, szexuális felfedezőútra. A különbség abban testesül meg, hogy míg a történet főhősén olyan szintű halálfélelemmel vegyes szörnyülködés vett erőt a kis barátnőjével eltöltött együttlét után, hogy később nem mert egy nőhöz se hozzáérni, addig én némileg leforrázottan, de ugyanolyan fáradhatatlan lendülettel néztem a folytatás elébe. Az ötletesség magáért beszél, mint ahogy a furcsasági faktor is végig csúcson van tartva,  és kétségkívül erős alapozást biztosító nyitás, ámbár ettől függetlenül ez lett a kötetből az egyik legkevésbé kedvenc történetem. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy bármennyire is érdekes eltöprengeni rajta, hogy a fiúk tényleg ennyire szavakba önthetetlen horrornak fogják-e fel a közeledést a lányokhoz, nem állt meg ennek a gigászi szorongásbombának az elemezgetésénél az író, hanem bele lett csempészve néhány cseppnyi természetfeletti mulatság is a Pornó éjfél utánba. Ami azt illeti, párszor meg is szólalt bennem a kisördög, hogy ezt a sztorit kéne odanyomni azoknak a serdülőknek, akik a világért se akaródznak bírni a frissen erőre kapott hormonjaikkal… ’:D Ha csak a főszereplőből indulunk ki, akkor maradandóbb hatása lenne, mint a felelősségről, betegségekről és egyéb következményekről szóló szónoklatoknak, amiket a szülők és az iskolák tartanak.


Ködváros

Egy rockernek ennél már csak a Varjakkal teli ég, aztán semmi c. írás jelenthet nagyobb csemegét, ezzel pedig többé-kevésbé burkoltan, szépen le is spoilereztem saját magamat; a kedvenceim között kötött ki. Próbálom kerülni azt a szóhasználatot, amitől egy tökkelütött rajongó benyomását kelteném, de ez az egész Ködváros-jelenség elképesztően izgalmas. Adott egy banda, ami nem jelenti előre be a koncertjeit, csak véletlenszerűen megjelennek a tagok valahol, amiről szegről-végről mindenki hallott már, de mégse igazán lehet találni olyan embert, aki élőben is látta / hallotta volna őket. Olyat, aki akármilyen konkrét információval tudna szolgálni róluk, arról, hogy egyáltalán milyen zenével foglalkoznak, mi a védjegyük, csak ismerősöket tudnak említeni a megkérdezettek, akik valami mániákus nagyságokban belebolondultak a játékukba. Nem úgy, mint ahogy egyesek szeretik a Guns ’N Roses-t, a Judas Priest-et vagy a Mötley Crüe-t. Valódi mániákussággal. Ami megváltoztat. A novellában egy többszörösen csavart nyomozást lehet megismerni a Ködvárossal a középpontban, arról, hogyan vált újabb és újabb embereknek a rögeszméjévé, hogy megfejtse a bandát övező titkot, eloszlassa a rejtélyes ködöt. Mindeközben a fenomenális feszültség fokozásnak köszönhetően maga az olvasó is magára kap ebből a rögeszmés kíváncsiságból egy keveset, ahogy a történet haladásával párhuzamosan egyre szaporodnak a furcsa, realitással nehezen összeegyeztethető híresztelések a Ködváros háza táján. Amennyire tetszett, annyira félve is pörgettem valamelyest a lapokat, ugyanis olvastam már annyi horrort, hogy tudjam, ez a novella kétféleképpen végződhet; vagy valami eget-földet megrázó, borzalmas igazság közlésével, vagy azzal, hogy az író teljesen felhúzottan hoppon hagy. A marcangoló késztetéssel, hogy kiderítsem, mi is a helyzet ezzel a Ködvárossal…


Nem elevenszülő

Ennél a novellánál visszaköszönt valamennyi abból a nehezen körvonalazható idegenkedésből, amit a Ködvárosnak egészen elismerésre méltóan sikerült leépítenie. Kezdődött azzal a dolog, hogy a főszereplőt még a jobb pillanataiban is mélyről jövő, engesztelhetetlen undorral gyűlöltem. Utáltam az okoskodó, ám minden molekulájáig ostoba, előítéletes mentalitását, azt a mérhetetlen mennyiségű baromságot, amit szerinte totálisan jogosan és megfelelő mennyiségű tapasztalatra alapozva összehordott kollektíve a hippikről. Tipikusan az a fajta ember, akitől kiver a víz. Nem mondok vele újat, de piszkosul felhúzott az, az indokolatlan léptékű lekezelőség, amivel az újdonsült szomszédra tekintett, mielőtt bármit is tudott volna róla. Utána körvonalazódott, hogy a cím pontosan mire is utal… és bár nem titkoltan munkálkodott bennem nem kevés gúnyos öröm, amiért az oly’ magas lóról magyarázó emberünk fokról-fokra elkezdett kötődni ahhoz a tűrhetetlenül fura szomszédnőhöz, nem voltam úgyszólván elájulva, nem tudtam mihez kezdeni a megjelenő misztikummal. A Nem eleven szülőben rejlő nagyszerűség igazán csak a novella befejeződése után bontakozott ki, amikor láthatóvá vált a nagy egész, illetve a mögötte megbúvó üzenet, ami ütött akkorát, hogy jelentősen fellendítse az addig látottakat. A főhős először kapott maga mellé egy olyan nőt, akiről álmában se gondolta, hogy kedvelni fogja. Az ő hatására lazultak a csavarjai, az ő saját legnagyobb meglepetésére boldog volt. Utána pedig megkapta az ideáljai megtestesülését, azt a nőt, aki állandóan körbe ugrálja, akire egy rossz szava sem lehetett, mert szüntelenül azon fáradozik, hogy ő elégedett legyen, mire egyrészt, sose lehetett elég jó, másrészt önmaga létező legrosszabb verziójává vált.  Egy olyan emberré, nemcsak, hogy ő nem akart semmiképpen válni, hanem, akivé egy épeszű férfi sem akar válni. Durva példa rá, hogy az emberek sokszor mennyire nem képesek értékelni azt, ami az orruk előtt van… És attól az igazán durva, hogy paranormális díszlet ide vagy oda, cseppet sem szürreális a lefestett helyzet. Összességében felemás az élmény, jobban tetszett, mint ahogy arra már a jó közepénél járva is számítottam, de nem is ez fogott meg a legjobban.


Majd alszunk a hóban

Ameddig nem olvastam a következő, Szorozva nullával elnevezésű novellát, addig biztosra vettem, hogy ez a wellness a világmindenség legrémségesebb kiruccanása. Nem hiába, Veres Attila egy köteten belül is képes túlszárnyalni önmagát. Ez az a történet, amihez azok se szívesen nyúlnának valószínűleg egy utazás megkezdése előtt, akik nem vallják magukat babonásnak. Az elsőre nem várakozásoknak megfelelő szállásoknál idővel felfedeznek a pofára esés sokkjától elsőre talán túlságosan szelektálva látók némi pozitívumot, a Majd alszunk a hóban esetében erre hiába várnak. Murphy törvénye horror kivitelben; ami elromolhat, az garantáltan el is romlik. A szoba olyan, hogy akibe csak annyi igényesség is szorult, mint egy pocokba, szitkozódva fordul ki, az étel romlott, és férgek járta, előbb-utóbb pedig feltűnnek a holttestek, míg el nem jutnak odáig a wellnessben megszállók, hogy inkább visszamenekülnek a szürke hétköznapokba, minthogy még egy másodpercig maradnának. A hangulatot először egyfajta komfort nélküliség jellemzi, majd ahogy egyre több „elég” felkiáltást okozó tényezőbe botlik a főszereplő pár, ez átfordul valami megfoghatatlan félelembe, mint amikor úgy érezzük, hogy valaki van a hátunk mögött, miközben tudjuk, ez abszurd – mégse akaródzunk hátranézni. Kellemesen borzongató.


Szorozva nullával

Az imént már a Ködvárost is a kedvenceim közé soroltam, azonban a Szorozva nullával követelte meg magának a könyvben az első „legesleg” címet. Viszonylag egy időben olvastam az Éjféli iskolákat több Molyos ismerősömmel, és ez volt az a történet, amit a legkiemelkedőbbek között emlegettek ők is, ami egyáltalán nem véletlen egybeesésnek tulajdonítható. Ebben a novellában összpontosul mindaz, ami a szürrealisztikus horrort szürrealisztikus horrorrá varázsolja, mondhatni ott lapul a sorok között a műfaj titka; szinte szikrázik benne a természetfeletti energia, mérhetetlenül sötét, hátborzongató és beteg, hihetetlenül és határok nélkülien beteg. Amikor már az olvasó azt hiszi, hogy nem tudnak az események még sokkolóbb, még elfajzottabb fordulatot venni, mint ennek az elhamarkodott, kósza feltevésnek a megtételekor, akkor az író kivétel nélkül bebizonyította, hogy de igen, igenis lehet ezt még fokozni. Kezdeném azzal, hogy már a történet formája is nagyon tetszett, nem egy egyszerű elbeszélésként ékelődik be az Éjféli iskolákban, hanem egy utazásról készült beszámolóként. A rejtélyesség már a bevezető szakaszban is feltartóztathatatlanul lüktet, a főszereplőn keresztül pedig rendkívüli precizitással van adagolva a feszültség. Mire a teljes kirándulás szempontjából még csak a kezdetnek számító repülőúthoz érünk, már felütik a fejüket azok a jelenségek, amiket nem lehet észszerűen megmagyarázni, amik vannak annyira parásak önmagukban is, hogy az olvasó tisztában legyen vele, valami különlegesre és nagyszabásúra bukkant. Egyúttal úgy érezze, mostantól ő a borítón látható kis alak a sötétben, sűrű köddel körülvéve, valami ősi és borzalmas teremtménnyel maga mögött, aminek a nagyságával képtelen felvenni a harcot. Nehéz erről a novelláról úgy beszélni, hogy az kifejezze az avatatlanok előtt is a csodálatosságát, mégse csorbítsa az élményt azzal, hogy elveszi a meglepetés erejét, ami ezúttal nagyban közrejátszik a szemlélődő megfelelő állapotának az elérésében. Abban, hogy a valóságérzet elmosódjon, és a kapaszkodókat totálisan elveszítve, a „most már bármi megtörténhet” határait félve tapogatva várja az olvasó, hozzávetőlegesen mekkora szakadék fekszik a saját ingerküszöbe határa és az író fantáziája között. Imádtam az éjszakai látogatókat, a turistaút állomásait, és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy mi fog fogadni a legutolsó állomásnál. Illetve, hogy mit kell tennie majd pontosan a főszereplőnek ahhoz, hogy képes legyen megírni a beszámolót, azaz túléljen, mikor az már az elején kiderült, hogy alkalmasint… a csoport oroszlánrésze holtan végzi. A Szorozva nullával-ban bemutatott utazás valóban felszabadultságot nyújt, a kukába hajítja mindazokat a rossz berögződéseket, amik visszatarthatnak valakit attól, hogy bemászhasson a bőre alá a weird irodalom. Szédületes!


A vérvörös gépezet

Ha az előző novella volt az első nagy könyvben megírt módon kedvenc sztorim, akkor A vérvörös gépezet vált az etalonná. Leírhatatlan élményt nyújtott, mint amikor egy hangszeren a legmegfelelőbb húrokat szólaltatják meg, nem mondtam ítéletet látatlanból az elkövetkező írások felett tudatosan véletlenül se, egyszerűen eluralkodott rajtam egy magabiztos sugallat, hogy ez lesz a csúcs, hogy ez az, ami nekem szól. Nem csalt a megérzésem, tűpontossággal az elevenembe vágott, lenyűgözött az első mondatától az utolsóig, majdhogynem egyenesen transzba ejtett. Olvastam, olvastam, és azon kaptam magam, hogy egyre többször kell szünetet tartanom, - na, nem azért, mert annyira megijedtem volna, hanem – mert egymás után értek az olyan mondatok, monológok amik annyira megtetszettek, hogy mindenféleképpen ki akartam őket írni. Horror a javából, valamint disztópia is, és nyomokban az a fajta társadalomkritika, amit úgy imádok, egy városról, amelyet egy félelmetes gépezet tart mozgásban és rettegésben, ami mindent bedarál, ami csak az útjába kerül, feltétlen hódolatot vár el. A fizika legalapvetőbb törvényeit is átírja, vérbe áztatja az utcákat, eltüntet mindent, ami a gépezet ellen lázíthat, lankadatlan megfigyelés alatt tart… és megkövetel némi jelképes árat, amiért biztosítja a „védelmet” a lakóinak a világ szörnyűségeivel szemben. Mintha csak egy kicsavart, ám szenzációs rémálom kellős közepébe csöppentem volna A vérvörös gépezet által, abba a fajtába, amit akkor generál a tudatunk, ha lefekvés előtt túl sok gondolat kavarog a fejünkben, látunk egy filmet, ami valamiért megijesztett, és a koktél megkoronázásaként össze is eszünk mindenfélét – miközben a legapróbb részletéig az észszerű tervezés keretében megkomponálás jellemzi.


A présházban

Mikorra belevágtam, már tudtam, hogy milyen eredményre tett szert ez által a novella által az író, viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy erre a történetre használjam a leghatározottabban az ez egyáltalán nem jön be jelzőt a teljes Éjféli iskolák alatt. Az, hogy az alapkoncepció sarkalatos pontja egy pornóforgatás, nem állítom, hogy felcsigázott, de a fő probléma nem erre volt visszavezethető, hanem a hangulat másféleségére. Teljes titoktartás, és egy soha nem látott különlegességről való suttogás… a feltételek látszólagosan adottak voltak ahhoz,  hasonló intenzitású izgalomba kerüljek, hogy vajon mégis milyen forgatásra fog sor kerülni, mint a pornaftermindnight csapatának legújabb, beugrós tagja, de valami mégis hiányzott. Fennállt egyfajta távolság köztem és a cselekmény között, még az se tudott megragadni tökéletesen, hogy mi lehet a rövidesen kamerák kereszttüzébe kerülő színésznő, mikor nyilvánvalóan nem ember. Nem volt eléggé sötét az atmoszférája nekem.


A Borostyán komplex

Indulásként az a rosszféle magyar mentalitás a köbön egy főszereplő formájában, akinek nem jöttek össze az életében felállított tervei, ki akart törni a kisvárosból, ahol született, és karriert építeni, de az egyetemen elvérzett, a szülővárosában ragadt, és nem sokkal a novella kezdete előtt elhatározta, hogy újabb táptalajt adva a szerencsétlensége feletti dagonyázásnak; alkoholista lesz. Ez az a szánalmassági faktor, ahol ha nem tudnám, hogy az elsőre megismert illető főszereplő marad, akkor várnám, hogy elváljanak útjaink, hogyha pedig tudnám… akkor várnám, hogy érkezzen a nagy vízválasztó pillanat. Tudjátok, miről beszélek, a YA-regényekben ekkor toppan be az álomszépszemű, szexi földönkívüli / vámpír / tündér / vérfarkas / akármilyen emberfeletti képződmény, hogy úgy érzéssel megkavarja az emberünk szürke, sivár életét jelentette állóvizet. A Borostyán komplexben pedig ekkor veszíti el a főszereplő kis híján az életét, majd nyer meghívást pikk-pakk egy specifikus borkóstolóra, amiről mire idáig eljut az olvasó, már minden jóindulat mellett se feltételez túl sok biztatóságot, avagy biztonságot. Vagy a helyszínnel nem fog stimmelni valami, vagy a kóstolón résztvevőkkel, vagy az italokkal, de valamilyen gubancnak, átverésnek, apró betűs résznek lennie kell. És fel is tűnik az italok formájában, amelyekről egy jelenlévő sem tudja a borászon kívül, hogy miből készülnek, de nem a megszokott élményt adják a kóstolóknak, hanem különféle látomásokat. Ezek a látomások pedig úgy válnak egyre részletesebbé, megdöbbentőbbé, ijesztőbbé, ahogy a kóstolók az erősségük szerint csoportba rendezett italok között haladnak az este aranyszelvénye, az úgynevezett Borostyán komplex felé. Amihez a társaság évek óta kóstolóra járó tagjai közül se jutott el soha senki, menet közben meghaladták a látottak az ingerküszöbüket. Eleinte elvoltam az enyhébb komplexek különlegességével, elmorfondíroztam rajta, hogy milyen növény idézhet elő efféle hatást, de legfőképpen az foglalkoztatott, ami valószínűsíthetően mindenki mást is, aki hozzákezd ehhez a sztorihoz; hogy mivel szolgálhat a Borostyán komplex. Kicsit előreszaladva meg kell jegyeznem, nem véletlenül kapta meg a komplexek királya címet… döbbenetes. De számomra mégis lemaradt pár fejhosszal egy korábbi komplex előtt, gondolok itt nevezetesen arra, amit Zanó, a borász, kifejezetten az egyik kóstoló feleségének ajánlott. Na, annál azt hittem, hogy lefordulok a fotelből, már csak azért is, mert valami ilyesmire épült az a Ben10 epizód is, amitől kiskoromban nagyon berezeltem hihetetlenül odacsapott, briliáns volt.


Kisgömböc

Ezt a történetet szintén a legnagyobb kedvenceim között tartom számon, és szintén meglepően kevés időbe tellett, hogy megszerezze magának eme státuszt. A jelenség érdekességét pedig fokozza, hogy a címe helyes asszociációkat indított be bennetek, ez a sztori tulajdonképpen egy népmese újragondolás, a régi gyökereknél maradva; vegyítve némi vallásos rémtörténettel. „Azt pedig sehol sem állítja semmilyen írás, hogy az Antikrisztus ne lehetne egy házisertés.” Nem tárok fel vele nagy újdonságot, hogy a népmesék túlnyomó többsége olyan kaliberűen perverz vagy szimplán beteg elmék szüleményei a tartalmuk alapján, hogy aki kicsit is megvizsgálja őket, jogos alappal mereng el rajta, vajon hogyan engedhették / engedik, hogy ezekkel kicsi gyerekeket traktáljanak. Tehát, ami azt illeti, - és ezzel nem a szerző hozzáértését tervezem a földbe döngölni -  nem kellett a klasszikus, mindenki által ismert verzión túl sokat ferdíteni, elfajzítani ahhoz, hogy egy olyan sztori kerekedjen ki belőle, amit ha egy tábortűz mellett olvasnának fel egymásnak, akkor a jelenlévők rögtön vissza akarnának menekülni a szabadból az elektromos riasztórendszerek, térfigyelő kamerák és biztonsági zárak birodalmába. Elég volt pusztán felhántani azt a megfelelő színesítésekkel megtoldva, ami végig ott lapult a felszín alatt, csak kevesen akartak róla tudomást venni. Tébollyal átitatott újragondolása a kisgömböc zabálás övezte elszabadulásának… egy olyan kisgömböcének, ami mivel sátáni erők által mozgatott, így megállíthatatlan is. Rendkívül élveztem az olvasását, és erősen remélem, hogy azért el sikerül csípnem a Ködváros koncertjét, mielőtt bekebelezi az egész világot.

Mire ezzel a novellával végeztem, fogalmazódott meg bennem egyébként, hogy lassan lehetne rendezni valamilyen viadalt a Veres Attila által életre keltett gonosz erők között. A Gépezet VS a Kisgömböc, az intim testtájék, A Borostyán komplex ősi lénye és a Szorozva nullával helyszínének rémei. :D Fergeteges lenne.

Visszatérés az éjféli iskolába

Szerfelett sokrétű és fantáziadús novella, az a fajta, amiből, ha kicsipegetnénk és listába rendeznénk a felvonultatott az ötleteket, többet kapnánk, mintha ugyanezt a műveletsort néhány regénnyel csinálnánk meg, ez pedig belépőjegyet jelentett a számára a keményvonalas kedvenc ligába. Akadnak visszajáró holtak, akiket már bevett rituáléval vadásznak le a lakosok, mielőtt károkat okoznának - így az élőhalál az egy teljesen hétköznapi része az életnek - , szántóföldek, amelyeken természeten cseppet sem átlagos növényeket termesztenek, hanem valami természeten túlit… ami legyünk őszinték, még liberális keretek között se nevezhetőek növényeknek. És itt nem csak az emberekre gondolok. A középpontban egy kis falu áll, ami olyan léptékben a saját törvényszerűségei, saját valóságszabályai szerint létezik, van hermetikusan elszigetelve a külvilágtól, hogy talán még saját irányítószáma sincsen. Mégis hiba lenne arra következtetni, hogy ez a hely jelentéktelen a világ számára, a paranormális üzelmek egyik, ha nem egyetlen piacvezetője, mint kiderült, többek között innen szállítják A borostyán komplexben megismert borásznak az alapanyagot az italaihoz. És azt inkább csendben visszaszívom, amit az intertextualitás-mániám akarna lepötyögtetni velem, mert csúnya vége lenne, ha egy ekkora cukorlavinát borítanék az értékelésre. Nagyon tetszett, hogy a főszereplő fiúk közül az egyik világ életében ebben a faluban élt, számára nincs semmi különös abban, ha polipszerű lényeket szüretelnek, vagy ha kapákkal és bárdokkal várják, hogy visszasegíthessék az aktuálisan bolyongó elhunytat a túlvilágra, ő szinte kiselőadásszerű beszámolókat tart arról, hogyan mennek az ő ügyes-bajos dolgaik, míg a másik fiú egy városi gyerek, egy idegen. Akivel a legmaximálisabb mértékben azonosulhat az olvasó, elvégre őt is lenyűgözik, újdonságként érik a látottak, ő is olyan kérdéseket forszíroz, amik bennem is megfogalmazódtak. Közös pont köztem és a srác között, hogy engem is az úgynevezett utazók ragadtak meg a legjobban, amellett, hogy nagyon érdekelt, honnan jöttek, mi van odaát, vajon mi emberek is el tudnánk oda menni, ha ők át tudnak jönni hozzánk. Az is birizgálta a fantáziámat, hogy miért nem jutott még eszébe a lakosoknak megpróbálni beszélni velük. Mire fel áll fenn az irányukba kapásból ez a kategorikus elutasítás... A Visszatérés az éjféli iskolába hangulata hasonlít valamelyest a Szorozva nullával-éra, a lelki szemeim előtt az olvasásakor ugyanazok a sötétkék árnyalatok és gomolygó ködről készült pillanatképek villantak fel, mint annál.


A Tükörkék bárónő

Egy minden képzeletet felülmúló tudományos felfedezéssel borzolja a kedélyeket az író ebben a történetben, a felfedezés tárgya pedig nem más, mint egy növény, amelynek a segítségével megnyílhat az idegenforgalom egy miénktől merőben eltérő világba. A túlvilágba. Érdekesnek találtam a tudomány és az emberiség ezeréves, az egekig misztifikált nagy kérdésének az összemosását, - mi vár ránk azután, hogy meghaltunk -  azt pedig még érdekesebbnek, hogy nem is az életről és világról alkotott elképzeléseink tágítását, újszerű ismeretek gyűjtését látták elsősorban a felfedezésben, hanem azokat a pontokat, amik valamilyen módon profitot hozhatnak. Menet közben megszeretős történet volt, amit megkoronázott bátorító löketként a végén egy olyan csavar, amiről biztos, hogy nem akarnak olvasni azok, akik a közeljövőben orvoshoz készülnek.


Közvetítőanyag

A legendás történetek általában nem előre megtervezetten veszik a kezdetüket, az emberünk többnyire pusztán a véletlen folyamán sodródik bele annak a bizonyos, nagybetűs dolognak a közepébe, ami kirázza a komfortzónájából, az alapokig lenyúlva változtatja meg az életét. Ez a véletlen, pedig némely esetben eléggé szerencsétlen előzményekkel indul meg. A Közvetítőanyagban speciel a főhős épp a munkahelyén, egy MÉH telepen bujkál a kis irodájában, és mereng azon, mennyire értéktelen és tökéletlen az élete az ismerős lemez, arra várva, hogy valamelyik haragosa rátörje az ajtót, és A Tükörkék bárónőben megismert növény segédlete nélkül adjon neki egy csak odafelé szóló jegyet a túlvilágra. Az ajtót rá is törik, csakhogy nem az a látogató érkezik, akire számít, hanem két titokzatos alak, akik egy felbecsülhetetlen értékű tárgyról érdeklődnek – aminek nála kell lennie. Mire odáig értek a beszélgetésben, hogy kiderült, hol van képletes értelemben a kutya elásva, mi is az a hú, de különleges tárgy, mire használható, addigra legyártottam a szokásomhoz híven jó néhány meredek elméletet a válasz tekintetében… de erre semmiképpen se gondoltam volna. Fülsértően pityegett a furcsaság detektor, de ugyanezt tette a fantasztikusság detektor is, ez az első olyan novella, ahol nem természetfeletti léptékű rettenet ostromolja az olvasó ingerfogadó központját, hanem természetfeletti léptékű áhítat. Amihez rögtön odaképzeli a háttérbe a serényen dolgozó vonós négyest. Még meg is nevettetett, amikor megszabadulván az első feltételezhető veszélytől, a főszereplő megnyugodott, aztán újra motoszkálást hallott a bejárat felől.


Ezer fog

Ez a történet merítette ki olyan szinten a weird szó fogalmát, hogy a legszívesebben, csak a jól bevált WTF mozaikszót biggyeszteném a címe alá, a hatásfokozó kérdőjel + felkiáltójel kombináció kíséretében, mert annyira bizarr volt, hogy még ezeket a sorokat leírva se tudom hová tenni. Csak azt kérdezgetem magamtól, miközben rá gondolok, hogy Ez meg mi a franc volt?. Mérlegeltem egy darabig, hogy ez akkor végül is jót vagy rosszat jelent, de aztán arra jutottam, hogy ha a pozitivitás felé hajlana jobban, akkor azt érzékelném olyasforma bizonyossággal, mint a Ködváros vagy a Visszatérés az éjféli iskolában esetében. Részben nem értem, hogy mit keresett ott, ahová került, hiszen rövidebb is volt a többi novellához képest meg a történetét tekintve is kilógós benyomást kelt. Egy olyan rejtély, amihez nagyon még Holmes se tudná, hogy milyen irányba közelítsen.


Közöttetek

A horroron belül létezik az a kategória, amit fülig érő szájjal olvasunk el beburkolózva egy takaróba, mert bármennyire is megragad a cselekmény, az agyunk leghátsó szegletében azért ott van az a változó mértékben ingoványos megállapítás, hogy ez fikció, hogy biztos távolságra vagyunk mindattól, amit látunk. És létezik az a kategória, ami köré szőhetnek kifogástalanul pompázatos történetet, de más szemmel tekintünk rá, másfajta félsszel kísérve; ez a hétköznapi horror. A Közöttetek is ezt a mezőnyt erősíti, az egyetlen olyan novellájává válva az Éjféli iskoláknak, amelynél nem a megfelelően adagolt és gyúrt hangulatbeli elemek miatt alakul ki az a meggyőződés az olvasóban, hogy ez megtörténhet, hanem mert a tények magukért beszélnek, tudja, hogy noha a részletek természetesen változhatnak, tényleg van ilyen a valóságban. Nem olyan nyíltan, mint a Közöttetek oldalain belül, de léteznek ennyire elborult, vagy megkockáztatom még elborultabb szekták a nagyvilágban. Szerintem talán még morbidabb annak a fejbevágó igazisága, hogy ezek a csoportok mennyi mindent meg tudnak etetni a csatlakozókkal, mennyire át tudják mosni egy alapvetően normális ember agyát is, mint egy soklábú, fekete szőrös izé, ami alig várja, hogy kinyisd a ruhásszekrényedet, hogy akkor keresztben lenyelhessen. Váltott szemszögeken keresztül barangolható be a szóban forgó szekta működése, hogy a tagjainak az életére milyen kihatással van a hitük, milyen megkülönböztetés éri őket a társadalom részéről, nekik mit kell tenniük azért, hogy bizonyítsák az elhivatottságukat, valamint, hogy ez mennyiben ütközik azzal, ahol a törvény meghúzza a határt. Sokkoló volt, de összességében ez a sztori is a nem annyira szimpatikus polcra került, egyik szál sem fogott meg a megfelelő mértékben, inkább olyan formában nyújtott különlegességet, mint amikor egy feltérképezetlen témában olvasok cikket.


Varjakkal teli ég, aztán semmi

Nos, ez lenne az a történet, amit már valahol a mondandóm eleje tájékán futólag és khm… hazugság következik diszkréten emlegettem, mint a rockot imádók életre kelt mennyországát, így nem is pazarlom arra a sorokat és az energiát, hogy úgy tegyek, mintha nem lennék ezzel a sztorival szemben a szubjektív kritikámon belül is pofátlanul elfogult. Úgyse venné be senki, hogy nem játszott az arcomon olyan széles, tébolyult mosoly, mint a Cheshire macskáén, amikor sorozatosan az általam is fáradhatatlanul favorizált Judas Priest nevébe botlottam, vagy bármilyen más rock és metál műfajban tevékenykedő formációéba. Ezen a felületen is szeretném kifejezném egyúttal a hálámat, amiért a Motörhead-től megemlítésre került az Overkill album a novellában, ugyanis bár első hallásra megbabonázott Lemmy-ék verziója a Metallica Enter Sandmanjéről, e nélkül a plusz motiválás nélkül egy darabig nem ástam volna bele magam illő alapossággal a munkásságukba. Ami igazán kár lett volna figyelembe véve, hogy ezekben a percekben is a Lost In The Ozone-t hallgatom. Imádtam a történet kiindulási szituációját, hogy egy démon kezét-lábát törve igyekszik rávenni egy embert egészen a gyerekkorától kezdve, hogy eleget téve a sorsa követelményeinek, foglalja el a sötétség trónját, és borítsa pusztulásba a világot, mégis mindig csak falakba ütközik az alanya megkísértésekor. Akármilyen kreatív, akármilyen eltökélt, idővel akármilyen kétségbeesett, az évek során pont az ő egyik meggyőzési törekvésének a félresikerülése miatt rockzenésszé cseperedett pártfogoltja részéről csak újabb és újabb középső ujjakat kap válaszként. Mintha a kölyköt / jelen időben vénembert kizárólag az éltetné, hogy neki ellentmondjon, ezáltal telibe röhögje a létezésének a célját. Amellett, hogy ez a misztikumnak azt a vonalát képviselte, ami ha fogalmazhatok így… erősebben feketébe hajlott, jobban harmonizált az alapvető horror-ízlésemmel, a novellában rejlő komikusságot is nagyon szerettem, azt a tipikus, nyakas életszemléletet, ami létrehozhatta az előbbi hatást. Amit már igencsak jól ismertem rocksztárokról szóló interjúkból;

“Éveken át Nikki [Sixx] életfilozófiája ennyi volt: pontosan azt teszem, amit tenni akarok, és mindenki más bekaphatja.” /Bob Timmons/

A narrátor pártfogoltja már súrolta azt a válfaját ennek a mentalitásnak, amire reakcióként már beüt némi szemforgatás, - miután kiesett a köztudatból, azért nem vállalt hétköznapi munkát a saját jól felfogott érdekében se, mert neki aztán ne mondja meg senki, hogy hányra menjen be dolgozni meg mivel töltse a napját – de összességében frenetikusan szórakoztam. Miközben azért szorult belém annyi jóérzés, hogy megsajnáljam a démont, amiért képtelen sikerélményhez jutni a feladatában. Az ő párosukat, az ő sztorijukat annyira megkedveltem, hogy szívesen olvasnék még róluk más történetekben a Varjakkal teli ég, aztán semmi-n túlmutatóan is. ^^

Élményekben gazdag utazásnak lehettem a részese az Éjféli iskolákkal, mely – a Szorozva nullával monológjához igazodva – jelentősen gazdagította az ismereteimet, az életemet, és meghozta a kedvemet ahhoz, hogy ne csak Veres Attila fennmaradó történeteit olvassam el, hanem megközelítsek néhány Lovecraft novellát is.

Borító: 5/5* - Ez csak természetes, ugyanis amikor még működött a Book A Sloth Club, akkor az egyik dobozuk bontásáról készült fotók között pillantottam meg először az Éjféli iskolákat, és elsősorban a borítója volt az, ami levett a lábamról. Nem agyoncsicsázott, mégis mindenféle háttérrel lélegzetelállítóan fest, maga a kép meg remekül visszaadja a könyv legerősebb novelláinak a kisugárzását. <3
Kedvenc novellák: A vérvörös gépezet, Varjakkal teli ég, aztán semmi, Szorozva nullával, Kisgömböc, Visszatérés az éjféli iskolába, Ködváros, A Borostyán komplex
Legkevésbé kedvenc novellák: A présházban, Ezer fog, Közöttetek, Pornó éjfél után
Korhatár: Erős idegzet és nyitott szemléletmód esetén is mindenképpen tizenhat éves kor felett ajánlom. :D

Ha felkeltették az érdeklődéseteket Veres Attila novellái, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni a kötetet!