Top 5 Wednesday #44 - Friendsgiving parti könyvkarakterekkel

Helló! A 'Friendsgiving' ünnepséget rendes körülmények a hálaadás előtt szokták megtartani, mostanra pedig már a hivatalos, családi körben töltött hálaadás is lezongorázódott... viszont legyünk őszinték, köztudott, hogy nem vagyok nagy tradíciópárti, amit kivételesen akár mentségként is használhatnék arra, hogy a Top 5 Szerda hogyan változott át az esetemben Top 5 Péntekké, az e hétre vonatkozó téma meg változott át ugyanígy nem aktuálissá - szigorúan véve. De a feltételes módban filozofálás helyett a lentiekben inkább elkezdem felkonferálni azokat a különleges karaktereket, akik meghívást kaptak az exkluzív Friendsgiving partimra. A feladat bőven okozott fejfájást amúgy, először félre is akartam tolni egy "képtelen vagyok csak öt szeretett karaktert kiválasztani még akkor is, ha nem lesz nemek terén vegyes az összejövetel" kíséretében. Én, a már szinte karikatúraszerűen introvertált humanoid nem bírtam kiegyezni egy hatfős asztaltársasággal. Nagyot csípett a helyzet iróniája, de ettől függetlenül sikerült megszerveznem egy csajos bulit! :D

Lisbeth Salander
/Stieg Larsson: Millennium-trilógia/

Van egy olyan majdnem biztos tudásnak minősíthető sejtésem, hogy Lisbeth kibújna a meghívásom alól, annak esetleg a megtételének a pillanatában elküldene a búsba heves káromkodások és jeges, gyilkos pillantások közepette... de mivel ő a kedvenc főhősnőm valamennyi olvasmányomat alapul véve, nem tehetném meg, hogy nem teszek legalább egy próbát. Már az adaptációban rajongásig imádtam a karakterét, miután pedig sort kerítettem a trilógiára, kivételesen vállalom a begyepesedett szerepét, NEM vagyok hajlandó a további két, utólag hozzácsapott könyvet a sorozat részének tekinteni :P visszavonhatatlanul a rabjává váltam ennek a senkihez se hasonlíthatóan kemény, intelligens, leleményes, független és lényének stílusában egyszerűen utolérhetetlen nőnek. Annyira, hogy a második kötetben felbukkanó "Salander rajongónak" nevezett emberek, akik kiálltak mellette, mikor igazságtalanul vádolták meg egy titkos, évtizedeken át felhőtlen korruptság közepette működő szervezet megbízásra, csupán gyenge kezdők a rajongó kategóriában. Lisbeth Salandernek méltán ott a helye nem csak a fiktív Friendsgivin partimon, hanem a felejthetetlenül ikonikus, halhatatlan karakterek nagy csarnokában is. Imádom a törhetetlenségét, hogy nincs az a fenyegetés, ami elől hajlandó lenne meghátrálni, ha valaki Lisbeth Salanderre puskát fog, ő egy sereg tankkal vág vissza, nincs olyan szellemi kihívás, ami képes lenne kifogni rajta. Ez pedig nem csupán abban nyilvánul meg, hogy zseniális hacker, aki bárkiről képes előkotorni valamilyen mocskot, amit az illető semmiképpen se akarna kiteregetni, nem csak abból, hogy az első kötetben Mikael Blomkvist nélküle nem járt volna a végére a Vanger családot sújtó négy évtizedes rejtélynek, és - még mindig tudom tovább fokozni - nem csak abból, hogy a nyaralása egy rövid szakaszában megfejtett egy olyan kaliberű matematikai fejtörőt, ami annyira összetett, hogy a számelméleti matematikusok közül is csak kevesen képesek megérteni. Hanem az olvasó is érzékeli a megnyilvánulásaiból, a viselkedéséből, ahogy forgatja a köteteket, amiket bearanyoz a jelenlétével, illetve sajátos, abszolút szerethető, nyers stílusával. Bőven jelentkeztek alávaló gazemberek, akik nem sajnálták az időt és az energiát, hogy tönkretegyék, hogy totálisan megtörjék őt, Lisbeth mégis sorozatosan föléjük kerekedett, miközben a benne lévő erő egyre csak növekedett. És, bár ez az előbbi szóáradatnak már csak a mennyiségéből is kiütközött.... én nagyon csodálom Lisbeth Salandert, ami azt illeti.
Franc, ha valami ezer évente csak egyszer előforduló csoda közbenjárásának a hatására eljönne a vacsorára, még a végén úgy viselkednék vele, mint egy zakkant, fanatikus rajongó :P

Adelina Amouteru 
/Marie Lu: Válogatott ifjak/

Adelina a 2018-as frissen megismert hősnők közül az eddigi, pozíciójából elmozdíthatatlan kis kedvencem, szóval a The Young Elites kiolvasása óta bőven hallhattatok már róla tőlem... és garantálom, hogy fogtok is. Változatlanul el tud keseríteni, hogy az egyelőre egy magyarul is kiadott kötettel rendelkező sorozatról szóló értékelésekben rendre negatív karakterként hivatkoznak Adelinára, vagy valaki olyanra, aki félelmet váltott ki belőlük, miután velem le lehetett volna hozni a csillagokat az égről, annyira örültem, hogy végre nem egy álerősnek beállított, állandóan sipákoló, szeszélyes, túlérzékeny young adult hősnőt kaptam, aki kézzel-lábbal kapaszkodik A Pasiba/Pasikba, és sorra hozza az esztelen lépéseket az aktuális érzelmeitől vezérelve. Persze eddig is akadtak kivételek, akiket nagyon szeretek is, de Adelina talán a legkeményebben logikus jellem közülük... az a fajta... aki valóban erős, aki tiszteletet vív ki a megjelenésével, és acélosan megteszi, amit kell, ahhoz, hogy túléljen, hogy ne tapossák el. Anélkül, hogy utána fejezeteken keresztül dagonyázna az önmarcangolásban, hogy "jaj, mit tettem". A rengeteg bántás után, amit az apjától elszenvedett és a hú, de tiszta, hú de ártatlan hugicája mindig szó nélkül engedett, persze ő is vágyott rá, hogy elfogadják, hogy találjon egy baráti kört, aminek a tagjai netalántán szeretik... De ezt a rejtett igényét úgymond nem helyezte maga elé, elhatározta, hogy soha többé nem engedi, hogy bántsák, és ezt a fogadalmát be is tartotta, aki keresztbe tett neki, szúrt felé, annál gondoskodott róla, hogy utána félve gondoljon rá. Apropó, a lényében rejlő, fokozatosan felszínre törő dominancia, tekintélyt parancsolóság az, ami sokakat elriasztott, ellenszenves érzésékkel töltött el az irányába, de én imádtam ezt benne. Végre valaki, aki nem játssza a szendét meg az álszentet, és felvállalja, hogy azt akarja, hogy akik ellene tesznek, tartsanak tőle, hogy akarja a hatalmat, és hajlandó tenni is érte, hogy megszerezze. Lépésről-lépésre. Adelina tényleg erős, amelyik karakter ennél kevesebbe tud felmutatni, nyugodtan lemondhat a jelzőről.

Arya Stark
/George R. R. Martin: A tűz és jég dala/

Aryát lehetne akár a westerosi Joan Jettnek is nevezni, igaz, ő nem lányokból álló rockbanda alapításával borzolja a kedélyeket, hanem azzal, hogy veszedelmes harcossá akar válni, akiről végül legendákat költenek... de a maga korában, a maga környezetében legalább annyira felháborítónak és abnormálisnak számít az álma a nagy karót nyelt, a feminizmus gondolatát nem igazán ismerő tömegben, mint Joannak a pályája kezdetén. Egyelőre a tévésorozatban volt alkalmam alaposabban megfigyelni, de ezt a lemaradást szándékomban áll pótolni, és őszintén szólva már az első könyvben is a legnagyobb kedvenceim közé lépett elő a vadóc, társadalmi konvenciókra, kimondott és kimondatlan szabályokra fittyet hányó stílusával. Akadnak persze más rendkívül erős női karakterek A tűz és jég dala világában, ám Arya az, aki a legnyíltabban, legintenzívebben adja a világ tudtára, hogy ő bizony nem egy a sok ostoba liba közül, akik irulva-pirulva, fényes menyegzőről és szőke hercegről ábrándozva várják a napot, amikortól belökik őket egy sarokba, ahonnan maximum annyi időre mászhatnak elő onnantól, ameddig kipottyantanak egy gyereket, aki tovább viszi a dicső házának a nevét. Ő először saját kútfőből próbál meg megtanulni nyilazni, vívni, majd amikor az apja rádöbben, hogy ez nem csak egy olyan gyerekes fellángolás, mint amiket Sansa ont magából, szerez neki egy tanárt... és a sorozat további részében számtalan helyen tovább képezi magát. Mire pedig visszatér Westerosba már pontosan az a rettenthetetlen amazon, mint aki lenni akart. Azt persze erősen remélem, hogy az én asztaltársaságommal nem akarja majd azt tenni, mint a Freyekkel...

Allison Sekemoto
/Julie Kagawa: Éden-trilógia/

Allie a kedvenc vámpír karakterem, akivel ha minden igaz, a jövő év folyamán újra találkozhatok, ugyanis érkezik majd az Éden-trilógia várva-várt folytatása... Allison kapcsán nem egy pont miatt hálás lehetek Julie Kagawának, ezek közül talán a legelső, hogy noha Allisonnak eredetileg esze ágában se volt vámpírrá válni, - ember akart maradni ebben az egyre elfajzottabbá és véresebbé váló világban, ahol a zombiszerű veszett lények és a vámpírok fokról-fokra mindent elvesznek a halandóktól - ameddig egy sérülés után nem került olyan válaszút elé; vagy meghal, vagy hagyja, hogy átváltoztatják, ahol ez volt az egyetlen logikus döntés a részéről, mégse egy anyámasszony katonája, pacifista mű-vámpír lett belőle. Sőt, Allison a legigazibb vámpír, akiről valaha olvastam. Egy túlélő, egy katanát forgató, kemény harcos, valaki, aki nem akar úgy csinálni, mintha nem kívánná a vért, aki nem végzi el azt, amire szükség van ahhoz, hogy megszerezze, aki ki akarja használni a halhatatlanságában rejlő lehetőségeket, az új életét, ha már megadatott neki. Emellett, csakúgy, mint a korábban felsorolt hölgyeknek, neki is abszolút helyén van az esze, meg akarja védeni a karavánt, amihez hozzácsapódott az igazán mocskos, szadista vámpíroktól, de nem lankad a figyelme, gondosan őrzi előttük a titkát. Az egyetlen hiányosságának talán azt tudnám csak felhozni, hogy a fiúk terén komolyan megkérdőjelezhető az ízlése... máig fel nem foghatom, egy ilyen erős csajnak miért kell egy olyan nyápic, rinyálós kolonc a nyakába, mint Zeke Cross, de senki sem tökéletes. Zárójelben pedig megjegyezném, hogy Allisonnal együtt négyből négy vendég lendülne támadásba szemrebbenés nélkül rögtön, ha valaki esetlegesen kihozná a sodrából. Ezen kívül ő az első az eddigi meghívottjaim közül, aki valószínűsíthetően előbb tekintené a többi vendéget vacsorának, mint azt, amit a tányérjába tennék.

Alexia Tarabotti Maccon
/Gail Carriger: Napernyő Protektorátus/

Alexia a Napernyő Protektorátus sorozat viktoriánus kori steampunk Londonjának egy kiemelkedő, illetőleg szinte már illetlenül megbotránkoztató látványossága, akinek úgy járnak a nyomában a válogatott veszélyek és egyéb kalamajkák, mint ahogy a Halmeni patkányfogót követik a kis bundás barátai. Vannak olyan területek, ahol Alexián is észrevehető a korra jellemző szellemiség, de általánosságban az mondható el, hogy Alexia ott hágja át a korszakra, a társadalmi rétegére, a nemére és a korára jellemző társadalmi elvárásokat, ahol csak éri azokat, már a puszta létezésével is valamilyen szinten, ugyanis az angolok szépségideáljának megfelelő gebe, sápatag, szőkés leányzóknak szöges ellentéte gömbölyded alkatával, sötét bőrével és hajával, jellegzetesen olaszos, mások által gyakran nagynak titulált orrával. Meg már maga a tény is, hogy apai ágon olasz... Aztán ott van további lázadásként minden jóérzés ellen, hogy Alexia nem egy hígagyú fruska, buzgón bújja a könyveket, aktívan követi nyomon a legújabb tudományos felfedezéseket, és igazából lázba hozza minden olyan intellektuális téma, amit sok férfinak a fejéből is kvázi kinéznek a népek. Alexia mérhetetlenül gyakorlatias és eszes jelenség, akivel messze nem tudja tartani a tempót se a családja, se a boldog sötétségben tengődő elit réteg hölgykoszorúja, előszeretettel gúnyolódik is a divatnak számító korlátoltságon a maga csípős módján. Ha oda kerül a sor, akkor pusztán egy napernyővel két vállra tudja fektetni, aki kikezd vele, összességében pedig korántsem az, az alkat, akit csak úgy le lehet ültetni egy sarokba, ha valami érdekes történik, akkor ott akar lenni az események sűrűjében, temperamentumos fellépésével és pengeéles érvelését segítségül hívva nem is hagyja, hogy valaki az ellenkezőjére próbálja rávenni. Nem véletlenül vágja haptákba magát a közelében egy komplett farkasember falka, miután az első regény végére lemossa magáról legalább a vénlány bélyegét, és a helyi vérfarkas alfa felesége lesz.
Off: A mellékelt kép Caterina Murino, olasz színésznőt ábrázolja, aki szinte félelmetesen hasonlít ahhoz a lelki szemeim előtt lévő elképzeléshez, amit Alexia arcáról alkottam, így amikor először először megláttam, meg is ütköztem némileg. Volt az érzésben valami... egészen ijesztő.


Egy igencsak tűzről pattant, kérlelhetetlen akarattal bíró bagázst trombitáltam össze, aminek minden tagja ahhoz van szokva, hogy előbb-utóbb ő diktál abban a szituációban, aminek a részévé válik, így az összejövetelnek a végkimenetele vagy egy hátborzongató szövetség létrejötte lenne... vagy egy maffia-leszámolással felérő hajtépés. :D

A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a vendéglistáját EBBEN a molyos zónában találjátok meg. Ti kiket hívnátok meg?

Book Tag: DC Comics (Book Tag #43)

Sziasztok! ^^ Amióta kiolvastam V. E. Schwab tollából a Viszályt a korábbi nem kimondottan rózsás, avagy emlékezetes élményeimtől eltekintve, ismét elkezdtem nagyobb bizalommal nyitni - az Arrowra korlátozódó komfortzónámból kimozdulva - a hősös témakörök iránt, így az őszi hónapokban több szuperhősös filmen is átrágtam magam. Akik követnek a Snitten, láthatták, hogy a nyomok, amiket hátrahagytak ezek az alkotások kiugró vegyességgel voltak pozitívak és negatívak, annyira viszont mindenesetre elégnek bizonyultak, hogy megjöjjön a kedvem felkutatni az interneten egy e köré a téma köré csoportosuló book taget. A választásom a DC Comics Book Tag-re esett, amit az Amino Apps-on találtam, a kitöltésére meg már csak azért is büszke vagyok, mert ez az első saját fordítású tagem. :3 Itt-ott ugyan eszközöltem néhány művészi szabadság oltárán véghezvitt változtatást... de lekopogva szerintem egész jól sikerült. :D

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-11-14 13:17:01

1) DC Comics
A kedvenc képregényed:

Már a start mező közvetlen átlépése után tartozok nektek egy töredelmes vallomással, ugyanis tömör-szöveg párti vagyok, azaz nem szokásom képregényeket olvasni. Egy manga, pontosítva a Vampire Knight első része ugyan megtalálható a polcomon, illetve már többször kiolvastam, de az nem tekinthető passzolósnak a kérdések kiötlőjének az elképzeléséhez, aki valószínűleg szuperhősös vagy konkrétan DC-s alkotásokra gondolt.
De karakterekből tudok mondani több kedvencet is; kifejezetten szeretem a Macskanőt, Batmant, a Zöld íjászt, Deathstroke-ot, Felicity Smoak-ot és az Aquamant. :)


2) Hősök & Hősnők
Egy szerző, akit a hősödnek tartasz:

Ettől a megfogalmazástól valahogy mindig Nikki Sixx-re és Gene Simmonsra asszociálok, arra, hogy az utóbbi inspirálta az előbbit arra, hogy zenei pályára lépjen ... Lehet közrejátszik, hogy nem vagyok egy szentimentális alkat, de ha az életemre gyakorolt elsöprő hatást kell alapul vennem, akkor momentán csak a legklisésebb megoldással tudok előállni; annak a szerzőnek a nevével, aki megszerettette velem az olvasást. Ez az illető pedig nem más, mint J. K. Rowling.



3) Superman
A kedvenc science fiction könyved vagy könyvsorozatod:

Nem tudok dönteni, hogy a reményeim szerint csak egyelőre kétrészes sorozatból melyik a kedvenc kötetem, ezért maradok a vagy utáni lehetőségnél. Ez a sorozat pedig On Sai-tól a Calderon-sorozat.  *-* Ami mögött mellesleg csak kevéssel marad le az írónő másik sci-fi szériája, a Szivárgó sötétség. A nyitókötet, azaz a Calderon, avagy hullajelölt kerestetik az első valódi, nem YA-s sci-fi volt, amit olvastam és nagyon megszerettette velem a műfajt. A Calderon könyvek remek, kemény, okos főszereplőkkel rendelkeznek, akik a különféle fondorlatos játszmák mesterei, - őszinte felüdülést is adtak a szokásos árral sodródó, minden pitiáner gondon ítéletnapig óbégató főhősök után - a történet nagyon izgalmas és fordulatos, ráadásul fantasztikus humor társul hozzá. Ez pedig még csak nem is viszi illúziórombolóan komikus irányba a regényeket, nem veszem a jelenléte miatt akaratlanul is kevésbé komolyan az eseményeket. 


4) Kryptonit
Egy könyv vagy könyvsorozat, amit ki nem állhatsz:

A rendszeres olvasóimnak nem fogok meglepetést okozni ezzel; A. O. Esther: Gombnyomásra 1. Tavaly év elején olvastam, de még mindig felhúzom magam, ha rá gondolok, hacsak nem az ötlik be, hogy mennyire pofátlanul gyönyörű a borítója az érdemi belsejéhez képest. A legnagyobb könyves csalódásom, totálisan mást kaptam, mint amire számítottam a beharangozás alapján. Azt feltételeztem naiv és botor módon, hogy ez egy végre igazán durva disztópia lesz, de nem... kaptam egy nagy rakás felszínességet, töménytelen hisztit jó indulattal is középszerű elméktől, logikátlanság hegyeket, előítéleteket, korlátoltabbnál korlátoltabb gondolatokat, egy olyan cukormázas, nyálas írásstílust, amitől ezekben a percekben is kiver a víz... A cselekmény fontos része meg valahol félúton el is veszett az előbbiek között, a címben is említett gomb lenyomásáról, annak a várható következményeiről szinte alig akadt szó. Az ostoba főszereplő rinyálásai, szívbajai, hormonális késztetései valahogy mindig elsőbbséget kaptak. Nem is bírtam többre értékelni 1,5 hangjegynél.


5) The Flash / A Villám
A könyv, amit a leggyorsabban kiolvastál:

Csak a közelmúltat fogom alapul venni, mivel korábban túlságosan is jellemzőek voltak rám a villámolvasások, hogy válasszak, mostanában meg túlságosan... nem. Viszont az előző hónapban kicsit több, mint egy nap alatt végigrohantam a Dan Wells: Nem akarlak megölni c. könyvön. Október 18. , 19:01-kor kezdtem és október 19. , 22:47-kor fejeztem be. Ami az értékelési sebességet illeti, a kiolvasása után megint visszacsúsztam és le is betegedtem időközben, de a lényeg az, hogy a Nem akarlak megölni-t olyan gyorsan végigolvastam, hogy én is meglepődtem rajta. Szinte etették magukat az oldalak, az író a John Cleaver-sorozat eddigi legeseménydúsabb kötetével rukkolt elő vele.


6) Wonder Woman / Csodanő
Egy erős női karakter, aki kevésbé csodálatos társai felett áll:

Marie Lu hősnője, Adelina Amouteru, a The Young Elites-ből. ^^ A High Fantasy Book Tagben és minden lehetséges platformon már áradoztam egy csomót Adelináról, ezért olyat nem tudok majd mondani, ami már nem hangzott el, de valóban egy fantasztikus jelenség. Szerintem még a pontban emlegetett Wonder Womant is lekörözi, elképesztően imponáló a számomra a személyisége, nagyon erős karakter, mégpedig azért, mert nem csak nem hagyja, hogy megtörjék, hanem, mert mindehhez járul az általam sokat emlegetett, elengedhetetlen tartás is, illetve pompás tervezői és logikai érzék - amiből következik, hogy okos is. Vannak, akik antihősként vagy gonoszként hivatkoznak rá, az én meglátásom szerint inkább követendő példa, hogy ha valaki ellene tesz, akkor visszavág, hogy nem hagyja, hogy csak úgy eltiporja bárki, akinek olyan kedve van. Célorientált, nem az érzelmei vezérlik, pontosan tudja, hogy mikor kell kivárni. Valódi uralkodó jelenség, aki végre felvállalja, hogy vágyik a hatalomra és arra, hogy akik megérdemlik, azok tartsanak tőle. A sok össze-vissza remegő, fejét fogva óbégató széplélek között igazi fénysugár egy ilyen karakter, aki nem sajnáltatja magát, azt várva, hogy mindenki tutujgassa és megoldják helyette a problémáit, hanem képes küzdeni.


7) Batman / Denevérember
A karakter, akiről úgy gondolod, ő birtokolja a legtragikusabb háttértörténetet:

A másik kedvenc csajom, Lisbeth Salander. Az apja egy erőszakos vadállat volt, igazságtalanul elmegyógyintézetbe zárták gyerekként, amiből több, mint egy éven keresztül lekötözve tartották, önállóan cselekvésképtelennek nyilvánították, a gyámja, akit A tetovált lány c. kötetben kirendeltek mellé, zaklatta, majd brutálisan megerőszakolta... Azt gondolom, már csak a felszínt kapargatva is kimeríti Lisbeth előélete a tragikus kategóriát. De az a nagy rakás szar, amin keresztülment, őt sem törte meg, nem csakhogy nem egy sebeit nyalogató roncs lett, hanem a legvagányabb, legtörhetetlenebb, legzseniálisabb, legkiemelkedőbb egyéniséggel rendelkező főhősnő, akivel valaha végigkövethettem egy történetet.


8) Joker
A legkiszámíthatatlanabb gonosztevő egy könyvben / sorozatban:

Ez minden bizonnyal Annie Wilkes lesz, Stephen King Tortúrájából, a nő másodpercek alatt képes váltani a kissé talán túl nyájasan is gondoskodó ápolónőből a baltával vagdalkozó dühöngő őrültté. Azt aláírom, hogy nála Joker sokkal körmönfontabb, alapjaiban véve okosabb, logikusabb beállítottságú, hogy neki főként a sajátos észjárása adja a kiszámíthatatlanságát, de Annie-t az előbbi hiányosságokban kisegíti egy Jokerét túlszárnyaló mértékű elmebetegség. Persze nem arról van szó, hogy aki eléggé figyel, akinek elég érzéke van a pszichológiához, az nem veszi le már akkor, hogy a nő kattant, amikor a főszereplő az autóbalesetből kimentve felébred a vendégszobájában. A kiszámíthatatlansága abból fakad, hogy szinte lehetetlen megjósolni, hogy mikor jön rá egy roham, hogy mikor szakad el az, az apró cérna, ami Annie-t a valósághoz köti, és tör így felszínre az emberi bőrbe bújt, rémisztő szörnyeteg. Még akkor is, ha az ember a saját kárán tanulva már szerzett gyakorlatot annak a megsaccolásában, hogy mivel lehet Annie-t kihozni a sodrából.


9) Arrow / Zöld íjász
Egy könyv, amelynek a főszereplője nagy titkot őrzött:

Sage, Jennifer A. Nielsen, A hamis herceg c. regényében. Mivel Sage titka egy eléggé nagy spoilert takar az álherceg címéért való versengés során, illetve már a titok létezése is egy csavart testesít meg, ezért jobb ha ezen a ponton be is fejezem a témával kapcsolatos nyilatkozatok megtételét. Elvégre valószínűleg nem mindenki úgy kezd bele egy könyvbe, mint én, vagyis, hogy előre lelövi magának egy kritikában a fő poént. Mellesleg annak ellenére, hogy tudtam a dologról, ügyes húzásnak tartottam, ha utána meg is tudtam volna ruházni a helyszínt biztosító birodalom királyát.


10) Lois Lane
A kedvenc "shiped" a legnépszerűbbek közül:

A népszerű shipekkel általánosságban bajban szoktam lenni. Vagy nem tartom összeillőnek a páros tagjait vagy nem kedvelem az egyiküket, a Daenerys Targaryen x John Snow ship gondolata több, mint egy évvel a legutóbbi Trónok harca évad után is kihoz a sodromból esetleg szeretem többé-kevésbé mind a kettőt, de azt ki nem állhatom, amilyenek egymás mellett lesznek. Ott van jó példának az utóbbiból az ACOMAF-ból Rhys esete, utáltam azt, amilyenné Feyre tette, hogy leépítette egy lógó nyelvvel lelkesen rohanó puli szintjére, akibe akárhányszor belerúghatnak, ő akkor is hűségesen ott van. Az első füttyre meg ettől függetlenül is ugrik és pitizik természetesen. Szóval milliónyi belekötési lehetőség áll a rendelkezésemre, ha terítékre kerül a téma. Mégis folytattam a mérlegelést, ezáltal pedig eljutottam ahhoz a könyves pároshoz, ami az első olyat jelentette, aminek mindkét tagját maradéktalanul kedveltem. Ők pedig, ahogy azt a képből már kitaláltátok bizonyára, Katy Swartz és Daemon Black a Luxen sorozatból. Daemonnek a részek telésével tagadhatatlanul elment kissé az esze, közelről se volt Katy-vel szemben ugyanolyan a stílusa, mint amikor először ajtót nyitott a lánynak... viszont az, hogy összejöttek, egyikük személyiségét se ölte meg. Nem is gyengítette le őket.


11) Cat Woman / Macskanő
Egy ship, aminél azt kívántad, a szerző bárcsak összehozta volna a tagjait, vagy valahogy megváltoztatta volna azt, ami az ő száluk helyett történt a könyvben:

Ahogy a Sötét hajnalról tegnapi nap folyamán írt kritikámban elég hosszadalmasan kitértem rá, nem győztem kivárni, hogy Rubynak végre felnyíljon a szeme, és rádöbbenjen, nem a megfelelő Stewart irányába táplál gyengéd érzelmeket. Liamtől a sorozat előző részeiben se voltam hasra esve, de itt rémesen romboló hatása volt mindenre, amibe csak beleütötte az orrát, Ruby is sokat szenvedett amiatt, hogy a srác képtelen volt kihúzni a tulajdon fenekéből a fejét, majd feleszmélni; nem minden róla szól, nem minden azért történik, hogy neki be legyen tartva. Arra, hogy vannak az ő duzzogásánál fontosabb dolgok is. Cole, Liam bátyja azonban kellemes meglepetést okozott, fényévekkel érettebb volt, mint Liam, megértette és elfogadta Rubyt, illetve nem is kellett a legkisebb szellőtől is óvni, "olyan érzékeny" alapon. Nagyon bántam, hogy nem jöttek össze... De igazából kiegyeztem volna azzal is, ha nem jönnek össze, de Ruby nem nyeli be Liamnek ezt a töménytelen mennyiségű dedós jelenetet. :P


12) Aquaman
Egy könyv, amit mindenki utál és te teljesen megérted, hogy miért:

Álljon meg a menet! Mi a baj Aquamannel?? :o  Nekem a legutóbbi Justic League filmből ő lett a kedvencem és nem csak azért, mert a kedvenc dothrakim játszotta...

A bosszú prádát visel egy olyan kötet, amiről a blogra nem írtam értékelést és nagyon régen olvastam, de azzal kristálytisztán tisztában vagyok, hogy miért tellett majdnem egy évbe, mire befejeztem. Abban az időszakban, amikor belevágtam, nagyon szerettem az első rész alapján készült adaptációt, de a lelkesedésem viszonylag hamar letört az előző rész cselekményét követő 10. évben kezdődő sztori olvasásakor. Talán a "semmilyen2 szóval jellemezhetném a leginkább. Azt vártam, hogy egy jó kis modern, divatos, pezsgő történetet kapok, helyette érdemleges történés alig akadt, a főszereplő eleinte az anyósa miatt nyavalygott szakadatlanul, aztán minden más miatt, ami csak random beötlött. Dögunalmas ostobaságokon lovagoltak egy csomót, amik ráadásul nem is illenek ahhoz a korhoz, amiben játszódott. Mármint, a 21. században, Amerikában, nagyvárosban, beszólogatnak érte, csámcsognak azon egy csomót közeli barátok, családtagok is, hogy valaki az esküvője előtt lett terhes... Komoly...? Az esküvő után meg álladóan csak asszonynak nevezték a harmincas főhősnőt.  A fordítás is rémesen pocsék, nyelvtani hibák és korábban nem létező szavak színesítik az élményt. A gumicsizma például lazán esőcsizma lett. A véleményemet többen osztják, ugyanis a regény molyos átlag pusztán 65%.


13) Robin
A kedvenc segítő karaktered:

Jelenlegi állás szerint, ha nem akarom a korábban már érvágásig emlegetett segítő karaktereket hozni, akik a Top 5 Wednesday: Imádott mentorok a fiktív világból listámon is helyett kaptak, plusz, ha már itt tartunk, ők szerintem jóval többek is, mint szimpla segítő karakterek akkor ez Kacor lesz a Vaskirályból. Kiemeli az átlagos segítők közül, hogy ő nem első pillantásra odáig vagyok a segítségem élvezőjéért alapon feltétel nélkül ugrálta körbe Meghant, jelentkezett azonnal, ha fogni kellett a kezét vagy ki kellett kísérni a mosódba. Kacor a maga kifürkészhetetlen érdekeitől vezérelve szegődött a lány mellé, és bár megszámlálhatatlan pácból húzta ki, ügyködött azon a közös időben, hogy Meghan megtanuljon valamit a tündérek országáról, hogy tudja, mire figyeljen oda, ki is osztotta, ha éppen marhaságot művelt. Ami lássuk be, gyakran fordult elő. Mindezzel azt arra akartam kilyukadni, hogy számomra Kacor azért különleges, mert nem eleve úgy vált segítővé, hogy kötődött a pártfogoltjához, hogy elsőrendűen fontosnak tartotta a pátyolgatását, hanem úgy, hogy a kötelék fokról-fokra alakult ki.


14) Justice League & Justice League Dark / Az Igazság Ligája & A Sötétség Ligája
Két könyv vagy könyvsorozat, amelyben a szereplők különleges csapatot alkotnak:

Az első csoportot, Nicholas Eames: A Wadon királyai c. művében öt, nem éppen hízelgő megfogalmazással élve kivénhedt zsoldos alkotja, a másodikat pedig a különleges gyermekek. Az utóbbi esetben azért Ransom Riggs sorozatának második, Üresek városa c. kötetéről teszek említést, mert ebben a részben kerültek ki a gyerekek Vándorsólyom kisasszony oltalmazó szárnyai alól, próbáltak a nagyvilágban önállóan szerencsét, és csiszolódtak össze úgy igazán. A Wadon királyai baráti körét rendkívüli dinamikusság jellemzi, mind homlokegyenest eltérő jellemmel bírnak, mégis még évtizedes távollét után is álomszerű az összhang közöttük. Aminek az, az oka, hogy Moog hiába egy kicsit bogaras, a többiek nézőpontjából gyakran érdektelen témák iránt érdeklődő, Gabó a néha-néha túl vakmerő, lelkesítő vezér egyéniség, Clay a stabil szikla, akire számítani lehet, Matrick az iszákos és élvezeteknek élő csirkefogó, Ganelon meg a félrehúzódó titokzatosság... mind megadják egymásnak a megfelelő teret, elfogadják egymásnak a dilijeit. Nem akarják egymást a saját képükre formálni, megváltoztatni, ami nagyon ritka.
Ha kíváncsiak vagytok a további kedvelt csoportjaimra, akkor kukkantsatok be a Kedvenc baráti körök elnevezésű, szintén Top 5 Szerdás listámba :)


15) Nightwing / Éjszárny
Egy olyan karakter, aki szerinted önmagában vitte el a hátán a történetet, amiben szerepelt:

Oké-oké, nem klasszikus értelemben illeszkedik Bella, az Egy kutya hazatér főszereplője ehhez a kitételhez, hiszen tekintve, hogy Bella egy kutya és az ő szemszögéből lehetett nyomon követni az eseményeket E/1-ből, más karaktereknek nem volt megfelelő esélye labdába rúgni... de belefér! Miközben a denveri pitbull törvény miatt gazdájától elszakadt Bella hazafelé tart a vadonban, hogy újra az ő Lucaszával lehessen, rengeteg kalandba keveredik, mégis elmondható, hogy minden Bellára koncentrálódik, hogy ő az első számú hajtóereje a történéseknek. Tudtam volna olyan humanoidabb szereplőket is hozni, akik bearanyozták a számomra a történetüket, akiket a személyiségüknél fogva a legtetszetősebb elemnek tartok, de a kitétel nekem arra enged következtetni, hogy az adott karakter nélkül pocsék lenne a történet/ nem is létezhetne. Ami az ő esetükben meg nem igaz, bármennyire bírom őket.


16) Harley Quinn
A kedvenc női gonosztevőd:

Pennywise. Újfent csak egy Top 5 Wednesday listára tudok hivatkozni a választásomat illetően, ez az "Evil Never Dies, avagy kedvenc gonosztevőim parádéja" névre keresztelt posztom, ahol ugyancsak Pennywise-t neveztem meg az egyik kitüntetett helyen, egyetlen nőnemű elvetemültként... de a probléma továbbra is ugyanaz. A kedvelhető gonosz karakterek 98%-át egyszerűen nem tudom valóban gonosznak tekinteni, ha valamiért kialakul az irányukba a szimpátia, onnantól maximum félreértett antihősök. Az egészben meg a vicc, hogy noha eredményeiben Pennywise áll a legközelebb az abszolút gonosz fogalom megtestesülésének már csak abból kiindulva is, hogy mióta űzi az ipart... valamilyen szinten ő is megérthető, ha a módszerei nem is.  Ő volt előbb elvégre Derry-ben, a várost meg csak úgy ráépítették, mintha nem is létezne, megpróbálták kitúrni az otthonából.


17) Starfire / Csillagfény
A könyv, amiért jelenleg odáig vagy:

Ezt mondhatnám a jelenlegi olvasmányomra, a Hat varjúra, de az igazat megvallva nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni úgy, hogy még csak a kötet felénél sem járok. Ugyancsak megemlíthetném még egyszer a Nem akarlak megölni-t, mivel az a legutóbbi kedvencem... de nem akarok duplikációt.

Így egy körülményes magyarázatokkal övezett menet végén a győztes A nyertes átka, Marie Rutkoski regénye. A könyv beharangozásától nem voltam finoman szólva hasra esve, a fülszöveg is egy gátlástalan merénylet a történettel szemben, pontosan azt a habos-babos, szentimentális emócióktól hemzsegő lányregényt vetíti elő, ami egyáltalán nem fér össze A nyertes átka cselekményével. Már más bloggerek ennek hangot adtak a kritikáikban, ezek a kritikák győztek meg róla, hogy megéri vele tenni egy próbát... de nem feltétlenül akartam hinni ezeknek a mendemondáknak, ameddig nem bizonyosodtam meg a valóságtartalmukról a saját szememmel. És megtörtént a csoda :D Rendkívül megszerettem mind a sztorit, mind a főhősnőt, és mind a kettőről elmondható a stratégikus eszesség is. Aki esetleg hasonló okokból tart tőle, mint én, annak ne legyenek fenntartásai, itt a különféle tervek, az elnyomás-rabszolgaság kérdés domborít inkább, nem egy első látásra ásó-kapa-nagyharang románc.


18) Poison Ivy / Méregcsók
Egy gonosz, aki javíthatatlan, de ettől függetlenül imádod:

Minő meglepetés... a választottam Éjúr a Grisa trilógiából! :D Róla kénytelen-kelletlen én is elismerem, hogy egy kegyetlen, céljai elérése érdekében bármire szemrebbenés nélkül képes, megalomán szemétláda... De a francba is, annyira jól áll ez neki! Mindig jókat vigyorogtam, amikor valami sokkolót tett vagy csak szimplán az elevenébe vágott képletes értelemben a többieknek, ahogy hergelte őket. Lehengerlő színész, aki könnyedén az orránál fogva vezeti a népeket, eléri, hogy lassan, de biztosan arrafelé haladjanak, amerre ő akarja kormányozni őket, a taktikai érzéke kiváló, mindenek felett meg olyan, mint a molylepkéknek a láng; veszélyes, azonban addiktív.
Amúgy az eddigiek alapján Kaz is hasonló tulajdonságokkal bír a világuralomra törő gonosz körítést leszámítva a szintén Leigh Bardugo által írt Hat varjúban... szóval az olvasást egyfajta jellegzetes, idióta vigyorgás kíséri a részemről. xD


19) Raven
Egy könyv, amely a miénktől merőben eltérő világba nyit kaput:

Marissa Meyer-től a Szívtelen. Aki lemaradt a regény irányába táplált intenzív ömlengésemről az elmúlt hónapokban, annak tudnia kell, hogy ez egy átdolgozás, amit az Alice Csodaországban, illetve annak fő gonosza, a Szív Királynő ihletett. Hozhattam volna akár az alapot szolgáltató művet is, mivel Lewis Carroll világa is minden ízében megfelelne ide a kicsavart szimbólum-, metafora-, és a ravaszul bújtatott társadalomkritika-rendszerével, azonban a Szívtelen még inkább kiterjesztette a Szív Királyság szeretetre méltó, rafinált furcsaságait. Alkalmazzák gyakran azt a szófordulatot az olvasók, hogy egy nagyon izgalmas, nagyon magával ragadó könyv hatása alatt megszűnt a külvilág, ebben az esetben ez valóban meg is történt. Egymás után kétszer is kiolvastam.


20) Beast Boy / Gézengúz
Egy könyv, ahol a menő figura nem szerezte meg a lányt:

Minden idők egyik legtehetségesebb, korának legnagyobb tiszteletnek örvendő bankrablója hiába meríti ki a maga nemében a menő címkét, J. R. Moehringer által papírra vitt, Sutton címet viselő életrajzi regényében mégse szerezte meg a lányt. A kötet során Bess Edner, Willie szíve választottja szinte valóságos mítosszá növi ki magát, az első találkozásokkor kezdve a kedves papa nyilvánvaló fenntartásain át odáig, hogy Willie rátalált a szakmára, amiben igazán kamatoztathatta a tehetségét... Bess mindig kulcsszerepet játszott. Bess motiválta arra, hogy több pénzt keressen, amiből egy ilyen úri körülményekhez szokott lányt eltarthat, Bess emlékébe kapaszkodott, amikor leültették, mert egy társa feldobta, mikor évek múltán újra találkoztak, Bess pedig egy erőszakos szemétláda felesége lett, Willie akkor is a közös jövőjük kieszközölésén dolgozott. Még a jelenben történő szabadulásakor is, amikorra Sutton már bőven benne járt a korban, miközben elmesélte az élete történetét a vele utazó riportereknek, akkor is csakis afelé a hely felé tartott, ahol a reményei szerint újra láthatta az ő Bess-ét. Igazából eléggé elkeserített a közös sztorijuk, hogy éveken át ennyire imádott valakit... akivel lényegében semmi sem valósulhatott meg közöttük, mert mindig fellépett valamilyen akadályozó tényező. Reménytelen szerelem a javából, de korántsem idegesítő kivitelben.


21) Cyborg
Egy könyv, amire úgy érzed, örökké tudnál várni:

Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez esetben ez nem hitkérdés, mert valóban örökké várhatok rá jelenlegi állás szerint, hogy megszerezzek egy vadiúj példányt Nikki Sixx életrajzából... Pedig azután, hogy idénre esett az egyik jelentős megjelenési évfordulója, bíztam benne, hogy valamelyik hazai kiadó megszánja Nikki életrajzát, és készít belőle újranyomást :(


22) Teen Titans / Tini Titánok
A kedvenc YA sorozatod:

Ez a pont kegyetlenség annak fényében, hogy főként YA regényeket olvasok... de a teljesítése nem lehetetlen. A voksomat tehát a Nevermore sorozat mellett teszem le, ami egyben az a YA sorozat is, amelyet a legrégebb óta tudok a kedvenceim között.


Miután szétnéztem a moly DC Univerzum nevezetű zónájában olyan ismerősök után, akik nyitottak lehetnek a Tagre, meghívnám a kitöltésre:
- _Nikki-t, a Nem félünk a könyvektől blogtól
- luthienlovemagic-et, a Luthien Könyvvilága blogtól
és
- Fireheart-ot, a molyról.
Ha van kedvük megpróbálkozni vele, persze.

Forrásmegjelöléssel a Tag szabadon, kérés nélkül is elvihető :D

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Alexandra Bracken: In the Afterlight - Sötét hajnal (Sötét elmék 3)

Hi! Lassan a Top 5 Szerda kategória mellett felavathatnék egy Értékelés Szerdát is, miután zsinórban erre a napra esett a friss kritikáim érkezése... de az ilyesféle hosszú távú terv foszlányok helyett először kivételesen érdemes a jelenre koncentrálni. A hónap első regényeként kiolvastam Alexandra Bracken: Sötét hajnal című könyvét, mely után most már, ha lehet így fogalmazni, teljesen kötetlenül várhatom, hogy befusson az alap-trilógia után játszódó új kötet. Akadtak nyitott kérdések, de nagyon élveztem ezt a megszokott sémától eltérő finálét, aminek a keretében rögös, felfokozott izgalomban telt utat bejárva végre elkezdhettek az IAAN gyógymódjának megismerésével és a táborok felszabadításával egy szebb jövő felé lépkedni a Pszí-képességűek... Vagy mégsem?

Fülszöveg:
Ruby ​égető fájdalommal a szívében, megtörten indul el az északi gyülekezőhely felé azzal a pár társával, akik még túlélték a kormány Los Angeles-i támadását. Nincsenek egyedül, egy foglyot visznek magukkal: Clancy Gray az elnök fia, aki hasonló különleges tulajdonságokkal rendelkeznek, mint Ruby. Egyedül a lány képes arra, hogy kordában tartsa őt, azonban elég egyetlen pillanatnyi óvatlanság, és Clancy azonnal zűrzavart kelthet a többiek tudatában.
Egyetlen fegyverük egy ingatag titok: bizonyítékuk van arra, hogy a kormány tudja, mi indította el pusztító útjára a titokzatos betegséget, amely megtizedelte Amerika tizenéveseit, és ami miatt a túlélők különleges, ám veszélyes képességekre tettek szert, amelyek titokban tartása érdekében elzárták őket a világtól. A fellépő belső viszályok azonban azzal fenyegetnek, hogy megakadályozzák az egyetlen esélyt arra, hogy felszabadítsák a táborokat, ahol számos Pszí-képességű társuk szenved.
Mindeközben visszatér a csapathoz Liam, aki iránt Ruby érzelmei csak erősödtek. A lánynak meg kell küzdenie a fiú tudatába való behatolás fájdalmas utóhatásaival, azonban tudja, hogy meg kell erősödnie, így Liam bátyjához, Cole-hoz fordul segítségért. Megfelelő edzésre van szüksége, hogy képes legyen harcolni Gray elnök és kormánya ellen. Ám Cole-nak is megvannak a maga démonai, és egyetlen, végzetes hiba mindent elpusztíthat.

Az örökzöld young adult disztópiás modell szerint a sztori fináléját a grandiózus hadműveletek, tetszőleges oldalszámot betöltő badass odacsapások jellemzik, melyek mögött hűségesen ott lohol a remény, ami összekovácsolja az embereket, lehetővé teszi az előbbieket. Ellenben a Sötét hajnallal egy a megszokottnál jóval inkább „többet ésszel, mint erővel” mentalitású és borongósabb atmoszférájú zárást teremtett Alexandra Bracken a Sötét elmék alap-trilógiájának. Ahol pókhálószerűen körbefon mindent és mindenkit a feszültség, a felelősség súlya, a pengeélen táncolás közben elő-előólálkodó elbukástól való félelem.
A Sötét játszmáktól azzal a gondolattal búcsúztam, hogy habár valamennyi szükségtelen rosszindulatot mellőzve, számomra egy hamisítatlan töltelék kötet szerepében funkcionált, utólagosan jelentőségteljesen befolyásolja majd a megítélését, hogy az írónő mivel fog meglepni a Sötét hajnal keretein belül; hogy ezáltal valami nagy volumenűnek az előkészítéseként tekintek rá vissza később, vagy egy elég erősen „senki se tudja, hol áll a feje” hangulatú időhúzásként. Tehát elérkezett az ideje, hogy nyilatkozzak ebben a kérdésben, és fellélegezve, örömmel állíthatom, hogy a Sötét hajnal amellett, hogy derekasan helyt állva kivédte annak a lehetőségét, hogy célba vehessék a képletes kővel, miszerint a végére már kifogyott a szufla a történetből, – mint oly sok más disztópiát -  még a pozitivitás felé billentette a közvetlen előzménye mérlegét is. Nem egy fejvesztve rohangálós történet, noha egyáltalán nem lehet monotonsággal se vádolni, ugyanis állandóan a porondra kúszott egy-egy megoldandó technikai probléma, emberek közötti konfliktus, vagy az egyre közelebbinek tetsző jövendő változások utáni élet részleteit érintő, bizonytalanságot gerjesztő kérdések. Ezeket a dolgokat a magam részéről természetesen kivétel nélkül előnyként könyveltem el, ugyanis a friss akciófilmekkel való ismerkedési kísérleteim már ezerszeresen bebizonyították, hogy inkább rokonszenvezek azzal, ha a pattogás és a kivárós tervezés közötti arány a második opció felé csúszik többletben. Imádtam, amikor a karakterek a összedugták a fejüket, és mérlegelve a közbe jöhető veszteségeket és nyereségeket, a következő lépést tervezgették, mint ahogy már-már áramszünettel fenyegető intenzitású feszültség jelenlétét is, ami elől egyaránt lehetetlenség volt menekülniük a legnagyobbaknak és a legkisebbeknek is. Ezzel pedig közel sem arra célzok, hogy hirtelenjében dráma-pártivá váltam volna. Sokkalta inkább arra a mondásra, hogy akadnak, akik nyomás alatt jobban teljesítenek…  A Los Angelesben történtek után, ha a maguk módján kivétel nélkül megtörten, némileg botladozva is támadtak fel a hamvaikból a szereplőgárdát alkotó, színes skálán mozgó képességekkel megáldott vagy sújtott? kis főnixek, a megnövekedett tét hatására oroszlán részükben építő hatású tapasztalatokkal felvértezve, azaz érettebben, megfontoltabban, tisztább, realistább látásmóddal robogtak a céljaik felé ebben a könyvben. Az ilyesféle felvértezettségre meg már csak azért is igazán szükségük volt, mert Alexandra ezúttal se feledkezett el arról az elmaradhatatlan Monopoly-jellegről, ami vegyesen dobta fel és keserítette meg a hőseink és az olvasó számára is ezt a kalandot, ami jelen esetben a dilemmák terén domborított azáltal, hogy új körülmények közé ékelte a korábban feldobott vitás kérdéseket. Harcolni kellene és ebből kifolyólag erőszakkal kivívni azt, amire a vezetőség és a felnőtt lakosság a megkerülhetetlen tények ismeretében egyszerűen nem hajlandó, vagy maradni a békés megoldásban és bízni abban, hogy megfelelő rávezetéssel mégis a felnőttek fogják rendbe hozni felnőtt társaik keserves hibáit? A képességek cipelhetetlen, esetenként veszélyes terhet jelentenek, amiknek menniük kell, vagy a friss generáció szerves részét a miattuk szerzett sebekkel egyetemben? Alexandra Bracken bevetette a rendelkezésére álló arzenál összes fellelhető fegyverét, hogy megnehezítse a döntést, hogy kiforgassa az embereket a meggyőződésükből, esetleg bevigyen egy jól irányzott gyomorszájon vágást. Mialatt arra sem merhetett senki garanciát vállalni, hogy az a bizonyos sötét hajnal, aminek első pillantásra bizakodással kellene eltöltenie a bensőket, vajon az alagút végén remélt fényre utal, vagy az ezután eljövendő sötétség hajnalára… Valamire, ami talán még rosszabbnak ígérkezhet, mint a jelen állapotai.

Most kéne jönnie a sokadik kötetes kritikák esetében elengedhetetlen, az előző részek tartalmából, illetve az aktuális cselekmény kezdésének vázolását tartalmazó kis epizódszerűség, amit mindjárt meg is fogok ejteni, de előtte meg kell osztanom a nagy világgal, kevésbé nagyképű megfogalmazással a nagyvilágnak azon részével, amit foglalkoztat, hogy én mit klimpírozok le a billentyűzetemen az internet eme apró sarkában hogy piszkosul jó érzés, egyben üdítő újdonság volt úgy belevágni ebbe a regénybe, hogy tűpontosan, szinte filmszerűen előttem voltak a korábbi események. Szóval még az is lehet, hogy még rá fogok szokni arra, hogy emberi időn belül folytatom a megkezdett sorozataimat… A vakvágányról lefordulva, a Sötét hajnal szempontjából a Sötét játszmák eseményei közül a Gyermek Ligán belüli mocskos ügyletek, Clancy legutóbbi fő műve, a Los Angelest ért bombázás, a főszereplőre, Rubyra koncentrálódva meg Jude elvesztése foglalták magukba a hosszú távon legnagyobb hatású kegyelet döféseket. A karakterek tisztában vannak vele, hogy Clancy anyjának nagy része volt az IAAN vírust vizsgáló tudós csoport munkájában, így ő lépett elő annak a megismerésének a kulcsává, hogy mi is okozhatta azt a járványt, ami fenekestől felforgatta Amerika életét, a gyerekeket pedig a rehabilitációs központokként reklámozott mini-Auschwitzokba juttatta – ha a kedves kicsi fiacskája be is vetette minden tehetségét, hogy ne lehessen a tudására alapozni.

A kezdő feladatok listáján tehát prioritást élvezve szerepel, hogy elő kell varázsolni Clancy fejéből, hol találhatják meg az anyját, hogy hogyan fogjanak hozzá a táborok felszabadításához és a szabadon kóborló kölykök összetereléséhez, valamint az, hogy mihez kezdjenek a Gyermek Liga titkairól lehullott lepel úgynevezett utózöngéjéről. Ezek közül az utóbbi jelentette gondok csaptak le legelőször a történetbe csöppenéskor; a gyerekek és a Ligától velük maradt katonák naponta változtatják a szálláshelyüket, ellátmányt gyűjtenek, készülnek a Liga utolsó megmaradt biztonságos hadiszállására, a Ranchra való átutazásra, azonban beigazolódást nyer Ruby azon gyanúja, hogy a felnőttek és a gyerekek megint két külön nyárson sütögetik a pecsenyéjüket. Ami a Ligából megmaradt, az igyekszik megvetni a lábát az életben, amihez a legjobb módszernek azt tartják, ha hasznot húznak a felügyeletük alá került Pszí-Kölykökből, titokban a jó pénzért történő feladásukat tervezik. Miután a felnőttek a sorozat alatt már két kézzel se összeszámolható alkalom után ismét csődöt mondanak, megbízhatatlanná válnak, Liam bátyja, Cole és Ruby ragadja magához az abszolút vezetést, az életben maradáshoz és előre jutáshoz szükséges folyamatok koordinálását. Mindkettőjüknek megvan a maga személyes baja is, Cole-nak a Vörös képességeiből fakadó feszültség önmagával és a testvérével, és az attól való félelem, hogy a kis csapatuk teljesen széthullik, ha valaki netalántán rájön, hogy micsoda, elvégre a Vörösöktől a más színkategóriákba tartozó képességűek tartanak, Ruby meg Jude halálával és Cate elragadásával próbál megbirkózni, ráadásul változatlanul fennálló problémát jelent neki a Narancsvörös képességeinek a kordában tartása is. Erre rátetőzik az a plusz felelősség, ami vezetőként rájuk hárul, hogy mindenkire vigyázzanak, a megfelelő, okos döntéseket hozzák meg a mindennapi lét és a küldetésük kapcsán, gondoskodjanak egyúttal arról is, hogy a többiek lehetőleg közreműködjenek velük. Ezek egytől-egyig közrejátszanak abban, hogy ők ketten fokozatosan közelebb kerüljenek egymáshoz, azonban Cole és Ruby feladatainak, dilemmáinak súlyából származó egysége ahhoz vezet, hogy a többiektől az előbbivel arányos ütemben eltávolodnak, a csapatban meg felüti a fejét a széthúzás… Míg nem a táboruk széthullik azokra, akik inkább Rubyra és Cole-ra hallgatnának és azokra, akik Liamre. Ugyanis annak ellenére, hogy alapjaiban ráfogható, hogy a jó szándék vezérelte, a kötet során figyelmen kívül hagyhatatlanul súlyos belső károkat okozott a fiatalabb Stewart fiú.

Ha Aslannak és Dumbledore-nak tanító bácsi komplexusa van, akkor Ruby meg nyilvánvalóan ugyanennek a kórságnak az óvó nénis fajtájától szenved, azonban a Sötét hajnalban tanúsított magatartása alapján végre valóban megerősödött a leányzó, ami azt jelenti, hogy igazán repestem az örömtől, hogy egy életre elfeledettnek nyilváníthatom a sok felesleges önmarcangolást, amin átkísértem őt. Attól ugyan már a falra másztam, hogy szakadatlanul Liamet tutujgatta, Liamet védeni kell ettől, Liamet védeni kell attól, Liamet egyszerűen kímélni kell, olyan tiszta és olyan érzékeny… miközben az a határozott meglátásom, hogy Liam nem viselkedett volna ennyire látványosan úgy talán, mint Regina George és Richie Rich elkényeztetett kölyke, ha nem generálta volna Ruby mesterségesen is azt az ábrándos lila felhőt, amin Liam külső beavatkozás nélkül is előszeretettel ücsörög a valóság helyett, viszont ez egy kicsivel későbbi lapra tartozik. de összességében azonnal észrevehetően keményebb volt, mint amilyennek megszoktam. Itt fontos hozzátenni, hogy az előző könyvekben is megörvendeztetett néhány elsőrendűen vagány megmozdulással, de a Sötét hajnalban ez a törhetetlenebb, magabiztosabb állapot volt az, amit állandónak lehetett venni Ruby részéről. Egyes démonok szüntelenül körülötte ólálkodtak, mások csak a nap bizonyos szakaszában, bizonyos körülmények hatására telepedtek rá, de az nagyon tetszett, hogy nem engedte, hogy ezek uralják, hogy megrázta magát, és eldöntötte, mostantól nem fog szétesni, hanem gondoskodni fog róla, hogy a legjobb tudása szerint vigyázzon a többiekre, és elvezesse őket egy szebb végkifejlet felé, mint amit a kormány szánt nekik. Egyébként jót mosolyogtam róla, hogy az a különleges adatbázisban talált jellemzés, amit Clancy írt róla még a megismerkedési szakaszukban East Riverben, mennyire erőteljesen fedésben állt Ruby személyiségével, ha Clancy tálalásában időnként nem is hatott hízelgőnek. Az, hogy Ruby talán már túlságosan is védelmező természetű, arra törekszik, hogy mindenki elégedett leggyen, ami perfekcionistáknak szép cél, de tudjuk, hogy lehetetlen az előnyére válik akkor, hogyha valamilyen olyan döntést kell hoznia, ami több személyre gyakorol hatást, hogyha többekért kell felelnie egy-egy akcióban, a hozzájuk fűződő felelősségből fakadó nyomás alatt szinte kivirágzik, sokkal pontosabban és ésszerűbben cselekszik. Ám, ugyanez a vonása kolosszálisan megnövekedik, ezáltal visszacsap, amikor úgymond kicsiben, a közvetlen személyes kapcsolataiban kell működnie, ilyenkor kisebb-nagyobb mértékben idealizálja a szeretteit, túl könnyen megbocsájt azoknak, akik közel állnak hozzá, mindenkinek azonnal a rendelkezésére akar állni, ha szüksége lehet rá. Mindegyikőjüknek meg akarja oldani az összes baját, a közérzetüket a legjobbá akarja tenni… mindent összevetve a legkisebb szellőcskétől is vehemensen óvja őket. Amire így vagy úgy… de, ha ilyen magasságokban végzi a stabil sziklaként funkcionálást, cserébe rámegy ő, a személy közeli döntéseknél és konfliktusoknál olyan mód bizonytalanná válik, amit fel se tételezne az, aki csak a krízisek alatt látja. A Ruby-t kínzó közérzetbeli kellemetlenségeket ügyesen a háttérbe rugdosta az újra és újra érkező elhárítandó viharokkal az írónő, először annak tudtam be, hogy a Los Angelesben zajlottak hatására beszedett egy enyhébb PTSD-t, de benne tartottam azt is a pakliban, hogy komolyabb jelentősége lesz a dolognak. Valami olyan… ami nem kevés felfordulást fog okozni, ha felszínre bukik. Nem mindig tartottam teljesen ésszerűnek a viselkedését, a hozzáállását bizonyos illetőkhöz, de szerintem egy egész jó vezetővé lépett elő abból a lányból, aki Thurmondban éveken keresztül nyárfalevél módra reszketve húzta meg magát és játszotta el, hogy Zöld. A képességeket már futólag emlegettem és szándékomban áll lentebb még kitérni rájuk, de egy jó lépésnek tartottam, hogy habár egészen idáig a Narancsvörösek adottságait, az elme manipulálásának az eltérő válfajait egy rossz, ártó erőnek állították be, most bemutatásra került, hogy ugyanúgy lehet vele segíteni is. Pusztán azon az emberen múlik, melyik opció, az építés vagy a rombolás mellett dönt, aki használja. Ennyi erővel pedig szerintem a Pszí-adottságoknak értelmetlen a felnőttek részéről nagyobb feneket keríteni, mint más speciális előnyöknek, mint mondjuk a sok pénzre vagy a vezetői pozícióra. Hiszen azok is rombolhatnak, bizonyítottan több évszázad óta rombolnak is… mégse akarták eltörölni őket vagy a birtokosait válogatás nélkül elzárni.

Liamtől és az ő polgárpukkasztóan labilis jellemétől eddig sem voltam hasra esve, őt tartottam a történet fekete bárányának, aki belerondít a nyáj adta hibátlan összképbe, de ebben a könyvben annyira, de annyira felmérgelt… hogy amikor feltűnt a színen, szinte már érzékelni véltem, ahogy az agyamban ki-kidagadoznak az erek. Ellentmondásos annyiban a történet, hogy nagyon szerettem azokat a részeket olvasni, amikor felkavarta az állóvizet, amikor növekedett a belső feszültség az ő gondos kacsóinak köszönhetően, hogy ezáltal az egyes döntések meghozatala még keményebb dióvá vált, még jobban oda kellett koncentrálni, hogy minden jól menjen, hogy az olvasó is megrághatott magában az élesen eltérő nézőpontok által ezt-azt, na meg azokért az aranyat érő pillanatokért, amikor Cole változatos időközönként lecseszte de közben szavakba önthetetlenül idegesített, amit lezavart. Már eleve hajlamos volt a hisztérikus jelenetekre, amikor valami nem éppen úgy alakult, ahogy azt ő az okos kis fejével a százszorszépek fáradhatatlan szagolgatása közepette kisütötte, de a Sötét hajnalt konkrétan egy az egyben végig cirkuszolta. És őszintén nem értettem… Ruby miért ragaszkodott hozzá – óvó néni komplexus ide vagy oda – ezek után is ennyire. Liam állandóan Ruby és Cole alá tett, méghozzá abból az egyszerű megfontolásból kiindulva, hogy ő ezt megteheti, értelmesen beszélni meg egyszerűen nem lehetett vele. Utáltam, hogy ennyire nem volt hajlandó venni a fáradtságot arra, hogy leálljon a mellkasa döngetésével és a toporzékolással néhány nanoszekundum erejéig, és felmérje a kockázati faktorokat, hogy mekkora katasztrófákhoz vezérelhet, ha ő egyszer csak belekavar egy-egy olyan hosszadalmasan finomított, minden mozzanatában aprólékosan koordinált és nem utolsó sorban; annyi embert érintő akcióba, mint amilyen például a Thurmond felszabadítását megelőző próba, az Oasis táborban tartózkodó gyerekek kimentése volt. Pusztán azért, hogy Liam Stewart lehessen a megmentő hős, a nép kis kedvence. Amikor az eleje tájékán összeverekedett a bátyjával, már akkor megérett arra, hogy valaki lekeverjen neki egyet, - ami meg is történt végül - de úgy tűnik, periódusszerűen csak be-be kellett volna iktatni egy-egy sallert neki, hogy a Nagyságos Uraság észrevegye már magát. Azért, hogy eljusson a tudatáig, nem a dedóban vannak. Mostanra már végképp nem az számít, hogy „jaj, szegény pici Liam babát nem engedik oda a nagy asztalhoz játszani”, vagy az, hogy az összes élő lélek őt legyezgesse pálma levelekkel és az ő ötleteit magasztalja, hanem hogy az akciók sikeresek legyenek, minden szervezetten működjön. Olyan volt… mint egy taknyos kisgyerek, szüntelenül talált rá okot, hogy miért legyen megsértve a kis lelkecskéje, hogy nyavalyoghasson egy sort. Mármint… Komolyan képes volt egy ilyen, egy felrobbanásra kész bomba tetején egyensúlyozunk hangulattal átitatott szituáció-láncolatban azzal menőzni, játszani az agyát a bátyja előtt, hogy „bi-bi-bi, engem a mostoha apunk jobban szeret, nekem meg tanította ezt is meg ezt is, neked meg semmit, mert benned nem bízik úgy, mint bennem!” ?! Milyen éretlen idióta csinál ilyet?! Őt leszámítva. Miközben - megállva egy pillanatra ennél a Cole-t szekírozza, ha kifogynak az értelmes érvek, amiket felsorakoztathat taktikánál – Liam szart se tud arról, hogy min mentek keresztül a biológiai apja mellett az anyjával és a bátyjával, hogy Cole-lal mi történt, ameddig nem találkoztak, hogy mi az, amit akkor se mondott el neki, amikor együtt laktak még. Csak látatlanból osztja az észt a magas lóról, mint Eddard Stark a Trónok harcában, közben marha okosnak gondolva magát. Mikor odáig fajultak az erőforrásbeli állapotok, hogy Cole-nak a nevelőapjuktól, Harrytől és a kommandó barátaitól kellett segítséget kérnie, és Liam kibökte, hogy azt hitte, Cole csak azért vonta be Harryt, hogy őt bosszantsa, akkor eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam, mit bírnék csinálni a sráccal. Pedig előtte már kiagyaltam az American Horror Story-t ihlet alanynak használva néhány kíméletlen halálnemet a számára. Nem fért a fejembe, hogy mégis, hogy a jó büdös francban lehet valaki ennyire infantilisen nárcisztikus, hiheti azt ekkora intenzitású meggyőződéssel, hogy minden körülötte forog, hogy mindenki azért cselekszik, hogy a cselekedeteivel közvetlenül RÁ valamilyen hatást gyakoroljon. Ez durván beteges! Ruby és Cole fényévekkel érettebbek voltak a nagy duzzogó babánál, utólagosan visszatekintve nem is csodálkozok, hogy mikor tehették, akkor kihagyták az egyeztetésből vagy valamilyen módon kispadra ültették. Az se volt ínyemre, amit Rubyval művelt, a Sötét játszmában maximálisan igazat adtam Liamnek, amiért fel volt háborodva, hogy Ruby a feje felett intézkedve kitörölte az emlékeit, de ha egyszer bevallottan megbocsájtott ezért Rubynak, akkor meg ne duzzogjon, ne bántsa szánt szándékkal szerencsétlen csajt. Alanyi joga haragudni még rá, ha úgy érzi, nem tud egyelőre ezen túllépni, de ha haragszik, akkor vállalja fel nyíltan, és ne ezt a néha udvarolok, néha utállak lelki terrort nyomassa, mikor a másik meg majd’ megszakad, hogy a kedvére tegyen! :P Azért, hogy ne csak ócsároljam, azt beismerem, hogy abban igaza volt, hogy nem érnek semmit a tábor-rendszer felszámolásával, ha nem változtatják meg az emberek véleményét magukról, érik el, hogy a gyerekek folytathassak a régi életüket a családjukkal, azonban ez még nem igazán jogosította fel a magánakcióira meg az alapvető magatartására. Be kellett volna látnia, hogy meg is halhat valaki, ha Cole-nak és Rubynak nem szólva ő nekiáll keresztbe hősködni, hogy ha a művelet alatt nem is történik baj, a felvételek tábor-rendszer felszámolása előtti kiszivárogtatásával veszélybe sodorhatja azokat a gyerekeket, akiket még nem hoztak ki. Le kellett volna nyelnie a békát, hogy nem feltétlenül kell megszakítás nélkül annak történnie, amit ő akar és hajlani a fontossági sorrendre; előbb a kiszabadítás, utána az elfogadó kampány.

Cole titka és a körülményei már az előző részben az egekig csigázták az érdeklődésemet, ezt a szálat mesterien görgette tovább az írónő ebben a részben, ha arra nem is kaptam sajna egy épkézláb választ se arra vonatkozóan, hogy Liam részéről mire fel van Cole irányába ez a nagy fújás. A Sötét játszmákban eleinte túlontúl tenyérbe mászónak találtam Cole stílusát, de a Sötét hajnalban módfelett megszerettem, a kedvenc szereplőim közé lépett elő, és bár, amikor még ott voltak az előző részben a felnőtt katonák, akkor nem szorgalmaztam, hogy a gyerekeknek kellene harcba szállniuk, ezúttal maximálisan az ő pártját fogtam. Hiszen jelentősen megváltoztak a külső körülmények és a belső körülmények is mások voltak. Az előző részben a Ligánál ott voltak a felnőttek, akik vállalták az ügyért járó áldozatokat, akiknek meg volt a megfelelő, évek alatt csiszolt képzésük a feladathoz, amellett, hogy aljas dolognak találtam, hogy mindenféle piti akció miatt halálos veszélybe küldjék azokat a kölyköket, akiket ráadásul az irántuk táplált hála-érzetére játszva képeztek ki, az volt a határozott meggyőződésem, hogy ha ezt a lavinát a felnőttek indították el, ők is takarítsák el. Viszont a Sötét hajnalra, mint ahogy az értékelésem elején már kitértem rá, nem maradtak olyan harcban hasznosítható felnőttek az oldalukon, akikben bízni lehetett volna, csak magukra számíthattak. Plusz nem volt Ruby és Cole részéről semmilyen nyomás feléjük, aki nem akart megtanulni harcolni, az kapott a Ranchon feladatot, és ennyi. A Ligánál meg nem volt választás, ha nem voltál terepen hasznos, mentél a levesbe. Folyton azt vártam, hogy mikor fogja Ruby észrevenni, hogy Cole mennyivel értékesebb ember, mint Liam. Amellett, hogy a gondolkozása sokkal felnőttesebb, hogy képes logikusan felmérni, ami elé kerül, hogy ha összetűzés is van, akkor nem az, az első reakciója, hogy leáll hisztizni, hanem teper tovább az optimális megoldásért, magát Ruby-t is jobban megértette szerintem, mint Liam. A Vörös adottság, a tűz megnyilvánulása talán az egyik leglátványosabb, veszélyes és nehezen kezelhető, ő pontosan tisztában volt vele, Rubynak mennyire nehéz elbírnia a saját belső szörnyetegével, uralni az erejét, hogy milyen a feladatukkal járó nehézségeket kiállni. Ők ketten egyenlő felekként alkotnak csapatot, tudnak számítani a másikra, ha úgy adódik, kölcsönösen tudnak egymásra támaszkodni, nem pedig minden akadályt egyedül kell venniük, az egyik úgyse bírná a gyűrődést alapon. Nagyon sajnáltam, hogy nem valósulhatott meg közöttük az, amit olvasói fejjel megálmodtam nekik. De, ugye… ez vagyok én, mindig azokat pécézem ki magamat, akik esélytelenek a csajnál, titokban antiszociálisak, hullajelöltek, mély sebeket hordoznak, vagy esetleg ezeknek bizonyos kombinációit képezik.

A mellékszereplők közül sajna a két nagy kedvencem, Vida és Dagi viszonylagosan a háttérbe húzódtak ezúttal, hacsak nem lelki támaszra vagy egyéb megerősítésre volt szüksége. A közös fordulatukat illetően eljátszhatnám, hogy meglepet… de igazából már nagyon érőben volt a dolog a rengeteg civakodásuk, kölcsönös szúrós kóstolgatásai után. Zút a második kötetből nagyon hiányoltam, ezért rendkívül örültem neki, hogy ismét keresztezte egymást az útja a többi karakterével, valamint hogy végre megszólalt! ^-^ Clancy-t szemernyit se kedveltem meg jobban, annál mint amennyire eddig is viszolyogtam a személyétől, de valami hihetetlenül félelmes, hogy annak ellenére, hogy micsoda görény, mennyire egy szimpátiára semennyire se méltó alak… mennyire igaza volt. Mindenben.

Ahogy száguldott a cselekmény a végkifejlet felé, egyre több nem várt fordulat is záporozott, amelyek között akadtak igazán sokkolóak is, ezek között már mondhatni el is veszett a hullámok között az, hogy konkrétan mi is volt felelős azért, hogy a szereplők világa ennyire kifordult a sarkából, hogy mi okozta az IAAN járványt. Félreértés ne essék, a gyógymód mibenléte és az ahhoz kapcsolódó nem elhanyagolható aggályok, nagy kérdések is foglalkoztattak, de a kiindulási ok birizgálta a fantáziámat a legerősebben. Így, amikor a felszínre került, a nagy várakozás után… Nagyjából egy megfáradt; „csak ennyi?”-t bírtam kipréselni magamból. A szereplőknek, köztük Rubynak is nagyjából ugyanez volt a reakciója, ezért ezt nem hibaként szándékozok emlegetni, sőt, egy nagyon ütős fogás volt az írónő részéről. Lényegesen nagyobb sokkot és dühöt váltott ki egy ilyen egyszerű… egy ilyen már-már nevetséges ok, még őrjítőbbé tette azt, amit minden különleges képességgel bírónak el kellett viselnie, mintha valami nagyobb kaliberű dolog húzódott volna a háttérben. Összességében nagyon tetszett ez a kötet, noha változatlanul az első könyv a vezető kedvencem, és mondanám, hogy tökéletes lezárása volt a sorozatnak, ám ez nem maradéktalanul igaz. Igenis szükség van arra a plusz kötetre, amit nemsokára meg fog jelentetni a kiadó magyarul is, hogy minden a helyére kerüljön. A zárással így se akadt komolyabb problémám, nem függővég, az alap pontok lerendezésre kerülnek, de túl sok kérdés maradt nyitva, illetve az előzmények tekintetében nekem kicsit túl rózsaszín, túl habos volt a nagy családi összeborulásokkal kísérve az, ahogyan elkezdett visszaállni a megszokott kerékvágás, avagy kialakulni az új, pozitív kerékvágás. Persze már így is érzékelődött, hogy mégse csupán virágos réteken legelésző unikornisokból fog állni a világ a jövőben se a képességet szerzett gyerekek számára. De… túl tömény volt, na. :D

Borító: 5/4,5 – Nagyon tetszik a háttér mintája és maga az árnyalata is, a félhold megjelenítése is mutatós, az összkép fantasztikusan mutat a megelőző kötetek mellett. Apró hibának egyedül azt tudom felróni, hogy a történetben nagy jelentőséget kapott félhold fehéres volt, nem pedig aranyszerű. A belső díszítésen sokat gondolkoztam, amikor megrendeltem a könyvet a második rész kíséretében év elején, jót mosolyogtam, amikor eljutottam odáig, hogy megtudtam, mire is utalnak.
Kedvenc szereplők: Cole, Vida, Zu, Dagi, Ruby
Legutáltabb szereplők: Liam, Clancy és Clancy anyja
Kedvenc részek: amikor Dagi és Vida vitatkoztak, amikor Zu újra felbukkant, amikor Ruby és Cole edzettek, amikor Ruby szabadabban használta a képességét, amikor a táborok lerohanását tervezték, amikor Ruby rendbe hozta a First Ladynél, amit Clancy elrontott, amikor Cole és Ruby elküldték a katonákat, amikor Zu végre megszólalt, amikor Vida, Zu és Ruby hajat festettek
Mélypontok: Liam gyerekes viselkedése és az ebből adódó szabotálódásai Ruby és Cole terveinek, az, hogy nem jöhetett létre Cole számára az a végkifejlet, amit reméltem, a vége a sejtetéstől függetlenül is kicsit túl tömény volt.
Szerelmi szál: Annak ellenére, hogy mint sokszor említettem, Liam menthetetlenül átalakult egy primadonnává, hébe-hóba sikerült időt szakítaniuk Rubyval egy kis szerelmes programra, az eddigiekhez képest ezen a téren merészebbek voltak, de 14-15 éves kortól még így is olvasható.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Top 5 Wednesday #43 - Könyvek, amiket még 2019 előtt el szándékozok olvasni

Sziasztok! Egészen idáig úgy tűnhetett, hogy az ellenkezője igaz, de ezen a héten sem feledkeztem meg a blog Top 5 Szerda rovatáról, aminek a keretében ezúttal egy év vége váró poszttal érkeztem. Ilyenkor már mindenki elkezdi mérlegelni magában, hogy mennyire sikerült teljesítenie a kitűzött olvasási terveit akár mennyiségben, akár konkrét címeket illetően, beütemezi azokat a regényeket, amiket még a jelenlegi évben el szeretne olvasni. Nekem a feladványban a többiekkel ellentétben nem az okozta a nehézséget, hogy ötre redukáljam a listámat, hanem, hogy találjak öt olyan könyvet, ami az elmúlt időre vonatkozó olvasási tempómat figyelembe véve biztos, hogy bele fog férni a határidőbe. Elvégre még abból a januári Top 5 Wednesday listámról se olvastam el minden könyvet, amiben azokat a köteteket szedtem össze, amikre még év elején sort szeretnék keríteni...

5.) Alexandra Bracken: Sötét hajnal >> Avagy gondolkozzunk kivételesen kicsiben!

Minden túlzás nélkül nem brillíroztam az utóbbi időben gyorsaság terén, itt van már hónap közepe és egyetlenegy könyvet sem olvastam ki, amit novemberben kezdtem. Úgyhogy... a maximalizmusomból kénytelen vagyok egy keveset leépíteni és sikerként felfogni, hogyha harmincadikáig a végére érek a hetedikén elkezdett Sötét hajnalnak ':D Másrészről pedig, ha minden igaz, akkor nem olyan sokára megjelenik a sorozat negyedik része is, szóval addigra szeretném az alap hármast a hátam mögött tudni. 

4.) Lauren Beukes: Zoo City >> A nem tervezett beszerzések csábító ereje...

Erre a könyvre nem olyan régen, a Sötét hajnal megkezdése előtti napon akadtam rá a Coop könyves állványán úgy, hogy még nem is szerepelt hivatalosan a kívánságlistámon, és mivel a korábbi tapasztalataim alapján az Ad Astrás könyvek nem könnyen beszerezhetőek, így mérlegelésre szorult, hogy megéri-e a hajszát. Mindenesetre, amikor a kosaramban landolt, megfogott annyira a kötet egész kisugárzása, a borító és az újra elolvasott fülszöveg, hogy felmerült bennem, talán nem is a Sötét hajnalt fogom elkezdeni, hanem ezt. A beharangozója alapján nagyon érdekesnek tűnik, ugyanis a Zoo City világában, ha egy ember felelős egy másik haláláért, akkor állatok szegődnek a nyomába élő lelkiismeretként és a társadalmi kirekesztettség jeleként. A főhősnő is egy ilyen állatkerttel a nyomába járja a világot, de emellett van egy különleges képessége is... Nagyon-nagyon várom, hogy olvassam. ^^

3.) Brett Easton Ellis: Amerikai Psycho >> A közös előzmények összefűznek

A múltheti Top 5 Szerdában már megosztottam veletek az előtörténetemet a könyvvel, hogy mennyit olvastam róla, foglalkoztam a megjelenési körülményeivel és az ahhoz kapcsolódó botránnyal, mire végre, hosszú évek után megkaparintottam. Mint ahogy arra is kitértem, hogy még novemberben el szeretném majd olvasni. Tehát sok újdonságot nem tudok mondani az Amerikai Psychóval kapcsolatban, maximum annyit, hogy kiemelt igyekezettel munkálkodok rajta, hogy a terv megvalósulhasson. Már csak azért is, mert novemberben ér véget egy molyos kihívás, amihez Brett Easton Ellis műve tökéletes lenne. 

2.) Victora Schwab: Egy kegyetlen dal >> A meglepetés recenzió egy már bizonyított szerző tollából

 Az Egy kegyetlen dalról még jóval a megjelenése előtt a Neverland is in your Heart blogon hallottam először, ahol rögtön felkeltett az érdeklődésemet, majd fel is került a megvásárolandó listám élére, amikor bejelentették a kiadónál, hogy dolgoznak a fordításán. Aztán nyáron rászántam magam egy témába vágó cikken felbuzdulva, hogy recenziókéréssel forduljak a Fumaxhoz pár kötettel, aminek az eredményeit azóta láthattátok az értékeléseimben. Ennek a dolognak meg annyiban van köze az Egy kegyetlen dalhoz, hogy a recenziós csomagban tettem rá szert, plusz meglepetésként. ^.^ Már annak is nagyon örültem, hogy egyáltalán igenlő válasz érkezett az e-mailemre, arra egyáltalán nem számítottam, hogy érkezik bónusz is, ráadásul pont egy olyan, amire ennyire vágytam... Először a Vicious-t olvastam az írónőtől, ami teljességgel eleget tett az elvárásaimnak, így még izgatottabban állok a kötet előtt, aminek időközben megjelent a folytatása is. 

1.) Leigh Bardugo: Hat varjú >> Az év egyik legjobban várt megjelenése, ami lassan hozzám is eljut...

Nos, igen... ez lennék én. Még csak ki sem szállították, de már beleékelem a rövid távú terveim kellős közepébe olyan "csapot-papot eldobok, ha végre elérkezik a pillanat, amikor feltéphetem a doboz tetejét, amiben szállítják" módon. Azt ezúttal nem fogom lenyomni a torkotokon ezredszerre is, hogy mennyire imádom a Grisa trilógiát, kiemelt rajongással megjutalmazva annak egy bizonyos szereplőjét... egyértelmű volt, hogy kell nekem az a könyv, ami ugyanabban a világban játszódik, csak valamivel később. Ráadásul a főszereplő egy bűnöző, a fülszöveg szerint pedig helyet kap a sztoriban egy szökevény, egy szerencsejáték függő, egy szívtörő grisa és egy kém is többek között, tehát valószínűleg nem a megszokott, patyolat lelkületű bagázzsal lesz dolgom. *-*

A Top 5 Szerda többi résztvevőjének az olvasási terveit ITT találjátok meg.

Julie Kagawa: The Iron King - Vaskirály (Vastündérek 1)

Helló! ^-^ Ahogy a Fight The Fury metál banda első EP-jéről írt értékelésemben már megosztottam veletek, az előző hónapból ismét átcsúszott a frissbe egy könyv, amelyet bár a tervezettnél lassabban olvastam és értékeltem, ezek közül egyik se a történet színvonalának róható fel. Julie Kagawa írónőt a vámpíros sorozata által ismertem meg, így évekkel a megjelenése után izgatottan vágtam bele a Vastündérek sorozat első részébe, a Vaskirályba, ami egy igencsak vegyes benyomásokban gazdag hullámvasútra ültetett fel. Eleinte cselesen álcázta magát a történet, de most már kijelenthetem, sokkal több rejlik benne, mint a tipikus, sütnivaló liba belecsöppen a csodába forgatókönyvben, adaptációért kiáltó formában közelíti meg a tündérek és a modernizáció témáit.

Fülszöveg:

A ​nevem Meghan Chase.
Kevesebb, mint 24 óra múlva betöltöm a 16-ot. Számtalan történetet, dalt és költeményt írtak erről a csodálatos életkorról, amikor egy lány rátalál az igaz szerelemre, a csillagok csakis neki ragyognak, és a szőke herceg elgaloppozik vele a naplementébe.
Nem hiszem, hogy velem is így fog történni.
Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

Ismeritek azt az érzést, amikor tudjátok, hogy csak egy egészhez viszonyítottan apró dolgon kéne igazítani, hogy kiteljesedhessen a tökéletesség? Vérzik a szívem ezért a történetért, ugyanis egy kevésbé éretlen, bárminemű lelkierőt követelő helyzetben kevésbé partra vetett halként vergődő, vagy nem sokat kérve, ennél valamivel tanulékonyabb főszereplő asszisztálásával ez egy varázslatosan pazar világ-orientált könyv lehetett volna. Egy olyan megdöbbentő kontrasztokkal tündöklő, egyszerre ízig-vérig modern és ízig-vérig álomba illő tündérmese, amire azonnal lecsapnak a filmstúdiók, hogy mi előbb vászonra vihessék az adaptációt, valamint ami azokat is meglágyítja, akik saját bevallásuk szerint kinőttek a tündérekből.
A kezdeti szakaszt eléggé keservessé alakította, hogy megajándékozott az írónő egy tipikusan túlérzékeny, labilis, ostoba libával, aki szüntelenül azon siránkozik, hogy milyen sanyarú az ő szürke kis élete, - halljátok, Hamupipőke egy elkényeztetett fruska mellette, aki mindent megkapott világéletében, amit csak akart – miközben állandóan azt bizonygatja, hogy ő bezzeg nem szokott nyafogni mindezek ellenére se, mennyivel különb az olyan lányoknál, akik megteszik. Méghozzá E/1-ben. Szerény véleményem szerint ennek a modellnek a gyártását már a prototípusnál, Bella Swannál le kellett volna állítaniuk működésképtelenségre hivatkozva a karakterépítés fejeseinek, de ennél komplexebb a helyzet, mivel nem egyedül az bosszantott fel vagy okozott valamilyen szinten csüggedtséget, ami Meghan Chase közvetlen befolyása alá esett, hanem az is, ami nem. Mert azokban a kis aranyat érő szikrákban, a cselekménybe csepegő életteli, természetfeletti energia egyre erősödő lüktetésben megláttam azt a Julie Kagawát, aki nem is levett, hanem kvázi lesöpört a lábamról A halhatatlanság szabályaival. Pusztán a látvány által kiváltott felhőtlenségre… ráborult egy félrehúzhatatlan fátyol; a magabiztosság hiánya. Ez valamelyest csökkent a cselekmény előre haladásával, a világfelépítés kibontakozásával, viszont nem szívódott fel maradéktalanul, az összképet időről-időre meggyengítette egyfajta számomra őszintén érthetetlen bizonytalanság a szerző részéről, mintha hiába ontotta magából sorra a rendkívül kreatív, egyedi elgondolásokat, a már mitológiából ismert elemek ügyes csavarását, egyszerűen nem tudta volna, hogy pontosan mihez kezdjen ezekkel, hogyan álljon hozzájuk. Mintha ő maga nem mérte volna fel megfelelően az ötletei értékét, és titkon azon szorongott volna az írás alatt; Ez elég jó lesz-e? Ezt biztos, hogy ilyen formában kell meglépni? Ezen nem kéne kicsit alakítani?. Erre pedig akkor sem lett volna semmi szükség, ha nem vezetett volna egy pár csúnyán fogalmazva, amatőr hibához. Ugyanis, ha a dolognak arról a részéről volt szó, amiben Julie Kagawa fantáziája szabadon szárnyalhatott, akkor minimális ok se akadt panaszra az érdeklődés megszakítás nélküli fenntartását illetően, erről a végletek közötti ingázással - technológia és legendák, tudomány és képzelőerő, mesés, néhol tréfás, misztikus idill és véres, hátborzongató kegyetlenség, kaotikusság és szervezettség - átszőtt lendülethullámmal gondoskodott. A tündérek számára fenntartott Sohaföld nevezetű birodalomra és a mi megszokottnak hitt, emberi világunkra vonatkozó paranormális rendszer is elképesztően komplex, időről-időre metszésbe is kerülnek egymással a vívmányaik, a fordulatok áramlásával egyre nagyobb sűrűséggel, így nem minden nehézségtől mentesen lehet kedvenc szeletet kiemelni a képből. Viszont nekem mégis az volt a talán leginkább magával ragadó, hogy habár már a Vaskirály előtt is megszámlálhatatlanul állították egymással szembe a régit és az újat, a képzelőerőt és a racionalitást, itt mégis helyén volt kezelve az ellentétekben úgymond mindkét érem mindkét oldala, annak ellenére, hogy az egyiknek kötelező jelleggel magára kellett vállalnia a gonosz szerepét. Nem a szokásos, utóbbi évek divatjának megfelelő modernizáció miatt károgással traktáltak, hanem arra lett rávilágítva, hogy ennek a jelenlététől nem feltétlenül vész el a fantázia, tűnnek el az álmok… pusztán átalakulnak.

Nem fogok előttetek köntörfalazni ezúttal se, amekkora lelkesedéssel vágtam bele a Vaskirály olvasásába, – amit éveken át tartó merengés kísért, hogy vajon megéri-e második könyvként olvasni az írónőtől, vagy inkább várjak az Éden-trilógia folytatására – rövidesen legalább annyira le is eresztett ez a kicsattanó optimizmus, annyira idegen… annyira más volt atmoszférában, karakterekben, és ami azt illeti… színvonalban is, amit kaptam A halhatatlanság szabályaihoz viszonyítottan. Pedig nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem érdemes az írók nem egymással összekapcsolódó köteteinél a korábban olvasotthoz, pláne a korábban olvasott világához méregetni a friss élményt, tiszta lap, új sztori meg minden de első nekifutásra nyilvánvalóan megtörte az elméletet a gyakorlat. Meghan Chase-szel, a megkockáztatom egyenesen természetéből fakadóan ostoba főszereplő leányzóval árnyaltan fogalmazva Rocky Balboásat akartam játszani úgy, hogy az Olasz Csődör én vagyok, ő meg a bokszzsák… kevésbé árnyaltan meg, meg addig akartam csapkodni, ameddig nem bír már mozdulni. A világfelépítést eleinte túl kaotikus volt, amin az se segített, hogy pont Puck, alias Robin pajtás volt, aki bevezetett a szóban forgó világba, egy olyan karakter, aki előbb kötné fel magát, minthogy rendes magyarázatokat adjon, hogy egy kicsit is ésszerűen működjön és ne csak ide-oda kapkodjon, mintha a történések nem lennének szemernyit se komolyabbak, nyomósabb téttel rendelkezőek, mint egy április elsejei poén. Őszintén szólva először kissé zsongott a fejem, mintha csak az Alice Csodaroszágban Disney rajzfilmes feldolgozásába kerültem volna az alapmű ismerete nélkül, vagy egy jó nagy turmixgépbe. Így hát a saját helyzetemen való könnyítés végett félretoltam egy kicsit a Vaskirályt, és elkezdtem kutakodni a neten, hogy felelevenítsem az ugyancsak kaotikus emlékeimet a Szentivánéji álom kapcsán, miután érkezett egy elég konkrét utalás rá. Hátha komfortosabb és világosabb lesz a további eseményfolyam.

Nos, mivel Shakespeare-rel közelről sem vagyunk rokonlelkületűek, az észjárásunk mechanikája is olyan „egy elágazásnál ő jobbra fordul, én meg balra” módon hasonul, így rövidre fogva nem egy olyan kellemes kódfejtés lett a végeredmény, mint Lewis Carrollnál, ahol jókat derültem rajta, hogy micsoda zseniális logikája volt a pasasnak. Tehát nem maradt más, mint a várakozás, amely során párszor megrándult  a szám a lírainak, gyönyörűnek, magasztosnak szánt szóvirágok láttán, amikkel Julie bizonyára különös hangulatot akart teremteni, le akart nyűgözni, de csak azt érte el, mint az ezt az eszközt jóval kevésbé spórolósan alkalmazó Cassandra Clare; a megütközést azon, mennyire nevetséges mértékben nélkülözik a logikát ezek az aranyköpések. MBTI on: ez amúgy egy tipikus INFP malőr a megfigyeléseim szerint. Mennyire… furcsák, irreálisak. Az egyik kedvencem ezek közül a „kardja gonosz ívben, sziszegve csapott le.” Bökték a csőrömet az esetlen párbeszédek, egynéhány eltúlzottan színpadias mellékszereplő, valamint az, hogy minden mozzanatakor el lett ismételve az egyik karakter szemszíne… MOST MÁR ÁLMOMBÓL FELKELTVE IS AZONNAL KI TUDOM BÖKNI, HOGY PUCK SZEME ZÖLD! De ezek, miután utólag bölcsebben tekintek az imént elétek tártakra, csak a kezdeti bizonytalan szakasz kellemetlen melléktermékei voltak. Az ezek felett érzett csípős reakcióimat fokról-fokra megtanultam elengedni, teljesen átadni magam a sztori vonzásának, és egyszer csak létrejött a varázslat; azon kaptam észbe, hogy a történet egyre jobban beránt, egyre jobb és jobb lesz. Egyenesen a csúcs felé tartva. Ahol már nincs is szükségem arra, hogy eltekintsek ettől-attól, mert konkrétan falom az oldalakat.  

„– (…) Mindenütt ott vagyunk, hercegnő – jelentette ki. – Az ágyad alatt, a padlásotokon, a járókelők között az utcán.”

A Vaskirály egy akciódús, veszedelmes és egy csipetnyit őrült mese megelevenedése, ezekhez a kritériumokhoz idomul maga a világfelépítés is, amely a kezdeti „próbálkozó” lépések után a sorozat címét adó vastündérek felbukkanására maximálisan révbe ért. A legcsodálatosabbá pedig azok az apró részletek teszik Julie Kagawa tündéres világát, amik önmagukban csak kis töltelék anyagoknak tűnhetnek, az események között elsikló elemeknek, amiknek a számon tartásával a legtöbben nem biztos, hogy törődnek, azonban együtt azt a pókhálószerűen kiterjedő, lehengerlő paranormális zónát testesítik meg, ami egyfolytában adja mind a főszereplő, mind az olvasó alá az újabb és újabb felüdítő meglepetéseket. Nagyon érdekes és tetszetős megoldásnak találtam például a Sohaföldről történő száműzetések részleteit, valamint, hogy habár egyfajta varázslatos álca elrejti vagy hétköznapinak tünteti fel a tündéreket az átlagos felnőttek szemei előtt, azok mégis bepillanthatnak alkalomadtán egy-egy pillanatra a megnyugtató szemfényvesztés mögé, akikben túlcsordul a kreativitás és a művészi érzék, ebben az egyre vaskalaposabban reális korban mernek egy kicsit jobban a felhők fölött járni a feltétlenül elvártnál. És igen, megvan az oka, hogy csak kategorikusan felnőtteket írtam. Ugyanis a gyerekek még nagyobb hajlammal látják meg a realitás mögött megbúvó csodákat, aminek a következtében a halandók közé tévedt tündérek között is akadnak olyanok, akiket vonz, életet a gyerekek közelsége, szívesen időznek az ő szobáikban… Szóval a Vaskirályban könnyen lehet, hogy ha egy kisgyerek bemutatja a képzeletbeli barátját, akkor az a valaki nem is garantáltan kitaláció. Ezt a vonalat remekül tovább görgette az írónő olyan módon, hogy a halandók világából Sohaföldre vezető titkos átjárók is gyerekekhez vagy művészeti létesítményekhez közel találhatóak meg. Imádtam az álmokra vonatkozó fejtegetéseket, már az olvasás előtt is rengeteget gondolkoztam rajta, hogy pontosan mik is lehetnek azok a vastündérek, amikor az a legtöbb történetben állandó elemként foglal helyet, hogy a tündérek nem bírják elviselni a vasat… ez a verzió tagadhatatlanul nem jutott volna az eszembe. Zseniális! A fantasy vonal kiemelkedő mivoltát ennél is tovább emeli, hogy az írónő nem ragadt le a tündérek pusztán egyfajta megjelenítésénél, - remélem a sellőkről többet is olvashatok majd később. Az egyetlen haszna az volt annak, hogy a főhősnő nem igazán akaródzik az eszére hallgatni vagy csak józan paraszti józansággal elővigyázatos lenni, hogy ezáltal a sok kalamajka által, amibe belekeveredett, alaposan megismerhettem a Sohaföldet benépesítő szerzeteket.

Már kisebb adagokban porciózgattam felétek, hogy nem voltak enyhén szólva sem rózsásak az érzelmeim Meghan Chase-t illetően; naiv, gyerekes, rossz értelemben tinilányosan érzelgős, túlzott rokonszenvet mutat a nyavalygás művészete felé… és legyünk őszinték, nem túl okos. Igen, ezeket mind tudjátok róla, ha nem fáradtatok bele a szóáradatomba annyira, hogy csak körülbelülre menve átnagyoljátok a szöveget, viszont sajna a tűzön-vízen átverekedem magam, hogy megmentsem a kisöcsémet-kategória aranyérmét se sikerült eloroznia Az ötödik hullám trilógiából ismert Cassie Sullivantől. Ami azért javított volna a csaj megítélésén némileg, hiszen magával vonta volna, hogy kitartó és képes idomulni az új helyzet diktálta játékszabályokhoz, feltalálni magát a krízisekben. De a feltételes mód marad feltételes mód, ezek közül egyik se mondható el róla, időről-időre pátyolgatnia kellett a vele utazó önkéntes pszichológusoknak, hogy bírja a gyűrődést a kis lelkecskéje és merev, mint egy kőszikla. Ha nem fedezte volna állandóan hátulról Kacor, Ash és Puck, nem adok neki sok időt, öt perc után megölte volna valamilyen rémség, vagy nyakát szegve egy szakadékba zuhant volna. A legtöbb regény azt az üzenetet közvetíti, hogy egységben az erő, még a legokosabb és legtökösebb karakterek mellett is ott áll általában egy jó kis csapat, aminek a tagjaival karöltve a sikerbe vágtat, de Meghan a szó szoros értelmében mankóként a hóna alá fogva ráncigálta magával a csatlósait. Ezek nélkül a mankók nélkül ráadásul egy lépést se tudott elvergődni. Lényeg a lényeg, a főhősnőként nyújtott teljesítményének már az első ízelítőinél megszólalt bennem a pesszimizmusom, - ahogy egy Trónok harca teória szerint Bran Stark suttogott Daenerys apjának a fülébe a tűzgyújtás kapcsán, mint időutazó-zöldlátó-varg – és azt csiripelte, hogy ez a nő lesz ennek a könyvnek a végzete. Fenntartom változatlanul, hogy Meghan a legnagyobb és legmélyebb seb, amiből a Vaskirály vérzik, viszont mint a pontjaim mutatják… mégse volt annyira menthetetlenül drasztikus a nagy egészben a rombolása. Ennek az okai a már agyonra dicsért paranormális terület, az, hogy bármennyire is idegesített a leányzó, idővel megtanultam ignorálni, illetve hogy a vége felé úgy tűnt, Julie Kagawának volt vele valamiféle célja, hogy Meghan Chase olyan elfuserált legyen, mint amilyen. Meghan, aki nemcsak, hogy nincsen tisztában se a korlátaival, se az erősségeivel, de még hangtalanul odakiabálja a világnak, hogy „bántsatok, nyugodtan töröljétek belém a lábatokat, szekírozzatok csak, mert annyira görcsösen adok mindenkinek a véleményére, annyira magamra veszek mindent, ami csekély intelligenciával is inkább röhejes, mint sértő, annyira képtelen vagyok minimálisan is kiállni magamért, hogy biztos levezethetitek rajtam minden frusztrációtokat”, a világ pedig elfogadja a kihívást. Így mindig van valamilyen kis karcolás, - tudjátok, az a fajta, aminek a fél centis, fizikális formáját négy-ötéves korban az anyuka gyorsan bekeni kis krémmel és körberagasztja sebtapasszal, nyolc évvel később meg fel se tűnik a keletkezése - a csipkés kis lényén, ami miatt siránkozni tud, ami miatt előadhatja, a „kicsi vagyok, éhes vagyok, segítsetek a kis Vuknak” magánszámot. A pár sorral előbb emlegetett cél meg bizonyára az volt vele a szerző részéről, hogy burkoltan a hasonló beállítottságú személyek fejére olvassa Meghan tündérek között átélt, néha egészen a halálközeli kategóriát súroló kalandjaival, hogy vannak súlyosabb problémák is a világban ezeknél a kis elefántnyira nagyított „bibiknél”. Ahogy arra Meghan is rájött. A jelentős, bár azért nem Gandhi-léptékű megvilágosodásáig pedig módszeresen felidegelt a félelmetesen logikátlan észjárásával. Amikor nagy cirkusz közepette leszúrta az apját, hogy mégis milyen aljas alak, hogy elcsábította az anyját, mikor az anyjának volt már férje, akkor speciel csak lestem. Végül is nem arra kell haragudni, ha már bele akar kötni a születésébe, aki házasságban volt és megcsalást követett el… Minek is… Amikor minden egyes rohadt alkalommal, gondolkozás nélkül odaígérte mindenét bárkinek, aki szembe került vele szorult helyzetben, miután csak Kacor legalább ötször felvilágosította, hogy ne mondjon az ő fajtájukon belül senkinek köszönetet, ne kössön alkukat és ne ígérgessen a vakvilágba, akkor csak egyre elkeseredettebben fogtam a fejemet azt mantrázva, hogy nem lehet ilyen agyalágyult, nem lehet ilyen agyalágyult… ja, de. Bízom benne, hogy az új élményei hatására… a folytatásban megembereli magát. Nyeh, lehet, hogy mégis idealista vagyok.

Kacort, a számtalan bámulatos képességgel rendelkező macskát a történetbe csekkolása pillanatában megkedveltem, az ilyesfajta sztorikban mindig nagyon szoktam szeretni a macskákat, - noha Cheshire Cat marad az elsőszámú kedvencem valószínűleg - bele se gondolna az ember, hogy mennyire fel tudják dobni az eseményeket. Tetszett a magával ragadó stílusa, hogy nem csak a semmiből támadt szimpátia hegy súlya alatt megtörve, a két szép szeméért igyekezett pátyolgatni a hattyúvá válás útján jó párszor eltévedt rút kiskacsánkat, hanem mert megvoltak a maga kifürkészhetetlen céljai, amik ha úgy alakult, megkapták az elsőbbséget. Ha ostobaságokat beszélt vagy csinált Meghan, akkor Kacor nem szívbajoskodott a fejére olvasni, ezek az alkalmak mindig beteges örömöt okoztak a részemre zárójelben megjegyezve. A kaland végére érezhetően megkedvelte azért a leányzót, de az időnkénti szétválásaik és Kacor nem feltétlenül érkező támogatása jót tettek a kapcsolatuknak, ezzel egy hitelesebb, folyamatosan mélyülő barátságféleség alakult ki a kettőjük között.

A két főbb mellékszereplőhöz, akik nem kell Sherlocknak lennem hozzá, hogy borítékoljam, a jövőben egy fincsi szerelmi háromszögféleség két csúcsává lépnek majd elő feltehetőleg, konkrétan nem tudtam, hogy hogyan álljak. Volt mindkét srácban valami bizarrul természetellenes, mintha nem valódi személyek lettek volna, csak kirakati próbababák, egyikük se tudott kifejezetten érdekelni. Semmilyen minősítésben. Azt éreztem az esetükben, hogy az írónő kedveltetni akarná velem őket, hogy olyanra akarja őket teremteni, akikről szívesen ábrándoznak majd a lányok… de ez nem jött össze, amit van egy olyan gyanúm, hogy nem tudok széltében-hosszában arra fogni, hogy egy pár hónapja kitöltött teszt szerint rendkívül magas hajlamom van a kapott utasításokkal való szembeszegülésre.

Puckban volt valami irritáló, egészségtelen mértékben esztelen és féktelen, olyan helyzetekből is laza viccet kanyarintott, amikhez a meglátásom szerint egyáltalán nem úgy kellett volna viszonyulni már csak ésszerűségi megfontolásból se, egy párbaj közepén például értelmes közegben szerintem kevesen vihorásznak úgy, mint egy hiéna és poénodnak megállás nélkül. Tudom, hogy a Szentivánéji álomban lévő karakter, akiről Julie mintázta, pont ilyen megállíthatatlan tréfamester, így a megalkotása ugyan jól sikerült, de a rokonszenvemet nem emelte meg az irányába. Azt pedig kínos volt néznem szinte, ahogy a háttérből Meghan után csorgatta a nyálát, ami természetesen egy nanoszekundumig nem tűnt fel a főhősnőnek, létrehozva egy igazán gáz friendzone állapotot.

Ash lényegi felbukkanását nagyon vártam, miután a varázslat Meghan életébe lopakodásának kulcspillanatainál fel-feltűnt, mint valamiféle titokzatos délibáb, a megismerkedésünk után azonban csak azt tudom nyilatkozni, hogy Ash erősségei kicsit olyanok, mint… Superman. Túl vannak lihegve. Pedig, ha valaki bukik a sötét herceg feelingre, az biztos én vagyok. Khm… Darkling és első kötetes Rhysand... Csakhogy nála nem érzékelődött az a bizonyos a különleges, addiktív kisugárzás, ami bekúszik az olvasó bőre alá és nem múlik el, ami jelentéktelenné teszi, hogy egy ilyen szereplő melyik oldalon áll vagy mit tesz azért, amit akar… Ash lehet, hogy formálisan az Árnyudvar hercege, de nem győzött meg, hogy érdemes is lenne a címre, tiszta készséges kiscserkész alkatként tetszelgett . Hébe-hóba egészen semleges lett. Tragikus múltú hősszerelmesekből meg lassan tényleg csömöröm lesz, mintha csak a szerelem fájhatna. :P Jó is, hogy szóba hoztam a szerelmet, mert muszáj megjegyeznem, hogy az Ash és Meghan között fellobbanó románcot baromira nem értettem, igazából nem is tudtam az ő nagy szerelmüknek a létezéséről, ameddig Meghan úgy nem hivatkozott magára, mint a fiú szerelme. A vonzalom némi halovány szikráját észrevettem, olyasmit, amit a végüket járó villanykörték eregetnek, de szerelmet nem. Ha valaki kiszúrta a felbukkanását, legyen olyan segítőkész, és írja már meg kommentben, hogy kb. hányadik oldalnál található, mert bizisten kikeresem…

Megvannak a Vaskirálynak a maga logikátlanságai és gyengeségei, - Helló, Oberon! Te mégis mi a rákot műveltél, ameddig a félvér, még a szülőföldjén is esetlen lányod nekiállt háborút megakadályozni és világokat megmenteni egy szál macskával és egy visszafogottan, fű alatt dezertáló herceggel? A báltermedet újítgattad fel? - ennek kár lenne az ellenkezőjét bizonygatni, ám ezek olyan malőrök, amiket be lehet tudni az első könyvességnek, és amikre egyáltalán nem lehet rásütni, hogy nem lehet rajtuk javítani. A halhatatlanság szabályai is megmutatja, hogy némi magabiztossággal és kicsivel több átgondoltsággal mennyi tényező kiküszöbölhető. Látom benne a kiaknázatlan potenciálokat, azokat a momentumokat, amiket meg lehetett volna jobban is oldani, de ugyanúgy látom benne azt a dinamikát, ami kiemeli a tömegből, ami egy emlékezetes élménnyé teszi, aminek a hatására a pozitívumok orozzák el a túlsúlyt a végső mérlegen. Izgalmas, de nem hiperaktívan, amikor a könyvet szorongatva azért könyörög az olvasó, hogy az író lassítson egy kicsit, megvan benne a tündéres képeskönyvekből ismerős báj, de nem elrettentő, magasabb korcsoportot kizáró módon, időnként egészen para, de nem annyira, hogy ne lehessen akár egy műfaj kezdő kötet is.

Borító: 5/5 – Ha Meghan jelleme nem is nyűgözött le, a borítón rendkívül mutatós ezzel a hangulatos, álomszerű betűtípussal és a gyönyörű, zöldes háttérrel, az ide-oda kunkorodó, kidomborodó kis indákkal. ^^
Kedvenc szereplő: Kacor
Legutáltabb szereplő: Meghan Chase
Kedvenc részek: amikor Kacor és Meghan útjai először keresztezték egymást, amikor a szereplők New Orleansban találkoztak egy nagyobb csapat vastündérrel, amikor az álmokról, a tündérek és a kreativitás közötti összefüggésekről beszéltek és kiderült, pontosan mik a vastündérek, amikor Meghan összeakadt a sellővel, amikor Kacor tanítgatta Meghant, amikor a Kacor alkukat kötött, a Masina birodalmában zajlott kalandok, amikor besegítettek a hörcsögök, az Árnyudvar területén játszódó jelentek
Mélypontok: Titánia irreális viselkedése, Meghan türelmet alaposan próbára tevő természete és főszereplő inkompetenciája, az, hogy Meghan mindig mindenkinek felajánlotta mindenét, amikor felszínre került, miért olyan Ash személyisége, amilyen, a Masina mozgatórugói.
Szerelmi szál: Mivel nekem fel sem tűnt a létezése, ameddig a számba nem rágta a főszereplő, így ki lehet következtetni, mennyire halovány és összességében irreleváns befolyású a cselekmény szempontjából. Nagyon-nagyon visszafogott YA szerelem, 13-14 éves kortól ajánlom, bár a durvább részek miatt az alacsony ingerküszöbűek gondolják át azért :D

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni!