Dan Wells: I Don't Want to Kill You - Nem akarlak megölni (John Cleaver 3)

Sziasztok, szép estét! :-) Biztos, őszintén nem tudjátok mire vélni, hogy az elmúlt hetek posztolás tekintetében totálisan hulla állapota után ma már harmadszorra is jelentkezek... Ha fellengzősködni akarnék, akkor azt mondanám, hogy direktbe felkészültem a Halloween-re egy ide vágó Book Taggel, Top 5 Szerdás bejegyzéssel, majd egy remek misztikus thriller értékelésével, hogy az eddigieket igazán emlékezetesen megkoronázzam, de a helyzet igazság szerint az, hogy bár a T5W-re és a Tag-re már hetekkel ezelőtt előre dolgoztam, hogy biztos kész legyenek... a kritika pusztán a véletlen művének köszönhetően lett kész. A blog valamivel több, mint tíznapos holtidejében sikeresen beszedtem az összes létező őszi vírust, immunrendszeri nyavalyát, és egyszerűen nem ment az értékelés, nem olvastam, egy idő után már sorozatokat se nagyon néztem, csak peregtek a napok bárminemű értelmes agytevékenység nélkül, jó sok alvással. Nemrég kezdtem csak el kikászálódni ebből a fergeteges betegség partiból, de már nem bírtam magammal és nekikezdtem tyúklépésekben értékelést írni, ezért nem is szaporítom tovább a szót; rátérek a folyamat gyümölcsére. ^^ 

Ebben az évben leszoktam/leszoktattam magam róla, hogy egy nap alatt kiolvassak egy regényt még akkor is, ha adott volt a megfelelő lendület hozzá, valahogy méltatlannak találtam a könyvekkel szemben, hogy ilyen futószalagszerűen végigrohanok rajtuk. Aztán jött Dan Wells és a Nem akarlak megölni, a kedvenc szociopatám sorozatának eddigi legcsavarosabb, legmozgalmasabb felvonása, és nekem pedig a beosztásra vonatkozó szabályaim szépen kiugráltak a legközelebbi ablakon...


Fülszöveg:
Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.
A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.
A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

~ Ezt a részt a Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos - A teljes trilógia c. kötetben olvastam el. Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Fumax Kiadónak! ^-^ ~

Ha Dan Wells tartani akarta volna magát az első rész megjelenése körül szárnyra kapott bájos meséjéhez, nevezetesen annak a buzgó tagadásához, hogy a John Cleaver könyvek nem önéletrajzi ihletésűek… akkor nem ártott volna türtőztetnie magát, és nem ennyire hitelesen, személy közelien ábrázolnia azt a folyamatot, amiben a szociopatát először lidércnyomásként gyötrik a hajlamai diktálta késztetései, majd döntést hoz, mennyiben enged ezeknek, végül megtanul úgy belesimulni a társadalom redőibe, hogy senkinek se tűnjön fel Ő más. Mert így nem hiszek neki poligráf nélkül.
Kétségtelen, hogy az eddigi köteteket jellemző felépítési mintából több ponton is kilóg a Nem akarlak megölni; ezek közül a legfontosabbak, hogy míg korábban a háttérben lopakodva, óvatosan kavarta fel Clayton állóvizét az új gyilkos érkezése, most John már a Szörnyeteg úr zárásakor felheccelte az emberünket, szóval nem képezte bizonytalanság tárgyát, hogy felbukkan-e és randalírozni fog-e a közeljövőben egy mészáros, illetve ebből kifolyólag nem kapott annyira dominánsan merengős teret John problémája a hétköznapok útvesztőiben, miután elejétől kezdve adott volt neki egy komplex projekt, ami lekötheti az úgynevezett vadász-ösztöneit. Mindez a látványos formabontóság dióhéjban, spoiler-mentesen mit von magával? Az alap-trilógia legpörgősebb, legizgalmasabb, leginkább eseménydús regényét, amiben az aktuális sorozatgyilkos személyazonosságának kutatása minden olvasóból előrántja a paranoia zöld szörnyét, aki mindenkiben potenciális tettest lát, netalántán duplán lát. Még szerencse, hogy John valamelyest megfontoltabban nyomozott. Ami azt illeti, a srác ezúttal hozta a legkiegyensúlyozottabb formáját, - ha érzelmileg talán túlságosan is fárasztó volt az ő szemszögéből ez a kaland - és ebben jottányi szerepe sincsen olyan balsejtelmek reálissá válásának, mint hogy Dan Wells a cselekményt jellemző nagy adrenalin mámor közepette esetleg megfeledkezett volna az egész sztori gerincét adó lélektani vonalról. Pusztán nem olyan „nyilvánvalóan” kezelte ezt a szálat, mint megszokhattam, hanem a háttérben mozgatta, jobban oda kellett koncentrálnom, hogy az ide mutató apró utalásokat maradéktalanul felszedhessem. Előszeretettel hangoztatják egyes emberek, hogy „minden fejben dől el”, és bár ezt az életfilozófiát a magam részéről nem pártolom, a szociopaták esetében úgy tűnik, mégis áll a viselkedésük dimenzióiban maradva. Van az a köztudatban elterjedt pontatlan, rendkívül ostoba tévképzet, miszerint hamar észre veheti bárki, ha szociopata tartózkodik a környezetében, néhányan természetükből fakadóan jól analizálnak ezen a téren persze, de nem ez az átlagos azért valamint hogy ezek az emberek mind bűnözők, vagdalkozó elmebetegek lesznek. Dan Wells pedig parádésan lerombolta ezt a fantazmagóriát és az olvasók elé tárta, hogy ha valaki olyan, mint John, ha olyan akaratereje van, mint Johnnak, tartja magát az elhatározásaihoz, olyanokkal veszi körbe magát, akik között némileg felengedhet, elfogadják a veszélytelen furcsaságait, folyamatosan gyárt magának olyan célt, ami lekötheti a figyelmét, akkor viszonylag normálisan leélhet egy komplett életet anélkül, hogy észrevehető kárt okozna, hogy bárkiben megfogalmazásra hívná a gyanút, hogy szociopata. Ugyanis az a fő, a Nem akarlak megölni során is ez került hangsúlyozásra a nyugodt és rázós helyzetekben egyaránt, hogy a szociopaták az érzelmekhez való nem klasszikus hozzáállási módjuk miatt csak erősebb hajlamuk van a rosszra, de van választás. Csak erő kérdése. Amelyet John képes olyan módon is kamatoztatni, hogy miközben úgymond kiereszti a gőzt, olyan elsöprő veszedelem szabaduljon ki, ami alapjaikban megrengeti a démonokat, ami után a továbbiakban nem az képezi a személyiségük sarokkövét, ami hiányzik belőlük, hanem a John Cleavertől való tisztes távolmaradás ösztöne. A Roxfortos levelem közeljövőben történő megérkezéséről már letettem rég, ezek után az erőltetett, rejtett különlegességeim keresésében segédkező listáról ki kell húznom a démonokat is, mert eddig sem állt szándékomban távol maradni ettől a sorozattól, a Nem akarlak megölni után pedig még élénkebben lángol bennem a kíváncsiság, hogy mi fog zajlani a későbbiekben. Ugyanis a zárás alapján… paranormális és mentális tengelyen is izgalmas torzulás várható.

Visszatekintve a Nem vagyok sorozatgyilkos és Szörnyeteg úr könyveket egyfajta „tanuló-szakasznak” lehet venni, - persze nem az író, hanem a főhős részéről – és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a következő, Az ördög egyetlen barátja rész elolvasása után a Nem akarlak megölni is be fog állni a sorba, hiszen nyilvánvalóan egy merőben új korszak fog megindulni John életében… De egyelőre maradjunk ennél a kötetnél. Mostanra több ízben is meg lett ismerve, hogy John miben gondolkozik másként, mint a rémesen logikátlan, fura empatikus emberek, hogy ez hogyan csapódik le a környezetében, a mindennapokban, amikor nem veszi rá a fáradtságot, hogy lemásolja a „normális” társai viselkedését, illetve a srác elbánt két démonnal is, Mr. Crowley-val és Forman ügynökkel. Az előbbit tőrbe csalta, a másodiknál eleinte ő került a tőrbe csalt szerepébe, de gyorsan elkészítette a helycseréhez szükséges tervet és a kötet végére ő vált a hőssé, aki megmentette a sorozatgyilkostól a potenciális áldozatait ahelyett, hogy ő maga vált volna sorozatgyilkossá – bár erről csak kevesen tudnak.

Így a Nem akarlak megölni idejére már gyakorlottá vált abban, hogy hogyan érdemes lepleznie szociális szituációkban a másságát, illetve gyakorlottá vált a démonok levadászásában is, olyannyira, hogy a Nem akarlak megölni során hajszolt Senki nevezetű nőt ő maga provokálta a városba az előző kötet végeztével. Mindezeket egybevetve elmondható, hogy a korábbiaknál sokkalta felkészültebben vette John az előtte álló akadályokat a szürke taposómalomban és a természetfeletti berkekben egyaránt, már az első fejezetben is tűkön ülve várt rá, hogy Senki hírt adjon magáról, hogy végre elkezdhesse felépíteni a démon profilját a leszámoláshoz. A taktikázást igénylő nagy projekt azonnali képbe kerülése nekem nagyon tetszett, már csak azért is, mert magyarázatott szolgáltatott rá, hogy miért maradt viszonylagos nyugalomban John sötét oldala, ahogy ő hivatkozott rá, Szörnyeteg úr. A gördülékenység szempontjából pedig igencsak nagy szükség volt rá, hogy ő ne ugráljon, hogy ne vigye félre a srácot a túlzott megfigyelési kényszere, hogy ne menjen el az idő a szabályok miatti idegeskedéssel és a macskák terrorizálásával. Ehelyett annak szentelődött az idő, hogy kedvenc szociopatánk minél több információt szerezhessen a démonokról, hogy minél részletesebben feltérképezhesse a megkezdődő gyilkossághullám mintáját hogy a megfelelő embereket manipulálva csalit helyezzen az aktuális lába elé, illetve hogy megtapasztaljon egy olyan köteléket… amiről nem gondoltam még a Nem akarlak megölni elkezdésekor se, hogy teret kap ebben a sorozatban. Pláne ilyen ártalmatlan formában. Ez pedig a páros-járós dolog, a tini szerelem.

„Ha úgy mented meg egy lány életét, hogy közben majdnem megölöd, lehet, hogy még odavet egy köszönömöt, de utána biztos, hogy gyorsan elhagy.”

Képzelem, hogy jó néhányan most sokkos állapotban bámuljátok a képernyőt annak ellenére, hogy John abban a korban bukdácsol, amikor ezt mondhatni természetesnek veszik… de félelemre semmi ok, nem lopakodott rútul a regénybe semmiféle rózsaszín giccsparádé. John részéről ez a kötődés olyasféleképpen jelentkezett, hogy ha ott van az illető, akkor jól érzi magát vele, soha nem tapasztalt módon felenged, illetve kiélezett birtoklási, kisajátítási vágyat érez az irányába, de ha úgy alakulna, teszem azt négy hónapig nem látná a lányt, nem hiányozna neki egyáltalán. Miután hosszú hónapokon keresztül gondosan figyelte a sötétből Brooke-ot, egy időben gyakran álmodozott arról, hogy megöli vagy megkínozza, meglepett, hogy nemcsak, hogy jelen van egy ilyen szál, hanem nem is Brooke, hanem egy másik, számomra eddig egészen jelentéktelen karakter, Mary, egy helyi rendőr lánya ragadta meg a másik főszerepet az alakuló „párocskában”. Aki miután előszeretettel hallgatja ki az apja munkamegbeszéléseit, teljesen el volt tőle ragadtatva, hogy igazából John mentette ki azt a rengeteg embert Forman karmai közül. Egy darabig megmondom őszintén, gondolkoznom kellett, hogy ki a csaj, annyira nem hagyott bennem mély nyomot a nyitókötetben a tipikus, nagybetűs szépség, aki után az iskola minden sráca, többek között John kirakat legjobb barátja, Max is csorgatta a nyálát, de itt egészen megkedveltem, nem lehetett ráhúzni az unalomig járatott „népszerű lány” kliséket a személyiségére, a szerencsére azért nem irritálóan sűrűn lehulló, kitörő érzelem-bombáit leszámítva. Eleinte kicsit ingatagnak találtam a fura srác és a méhkirálynő kombinációjának gondolatát, de aztán eszembe öltött, hogy nem is olyan régen olvastam egy olyan tanulmányt, miszerint a nők nagy része vonzóbbnak szokta tartani a szociopatákat, pszichopatákat és nárcisztikusakat, mint az egészséges férfiakat, úgyhogy a választás a maga elsőre megdöbbentőnek ható módján ésszerű volt az író részéről. Ráadásul nem is tette Dan kizárólagos üres járattá az együtt töltött időt, nagyban hozzájárultak John és Mary közös pillanatai a Senki utáni nyomozáshoz, ugyanis John a lányban végre egy olyan személyre talált, akinek nem állt ketté rögtön a füle, ha sorozatgyilkosokról vagy bűnügyi személyiségrajzokról kezdett el beszélni. Mi több, az előtte csak „átlagos lénynek” bemutatott gyilkos profiljának a kidolgozásába szívesen beszállt Mary, és John legnagyobb meglepetésére gyorsan megértette, milyen minta alapján kell feltérképezni a potenciális gyilkos személyiségét meg még ügyesnek is bizonyult az ötletelésben. Ő szolgáltatta az olyan tippeket az előre haladáshoz, amik az érzelmekhez való egyedi hozzáállása miatt Johnnak nem juthattak az eszébe. Tehát egyértelműen jó csapatot alkottak, ha a képbe az be is zavart, hogy minél inkább gyarapodott a gyilkoshoz köthető információs pakk, annál jobban kezdett szétesni a kialakuló pszichológiai profil, ellentmondásba keveredni azzal is, amit John nem szándékozott a nyomozó partnere orrára kötni… A démon-üggyel.

Ez nem fog meglepetést szolgáltatni, de Johnt, mind karaktert változatlanul imádom, főleg most felhőtlen ez, hogy a macskákat békén hagyja elmondható, hogy nagy általánosságban az ő meglátásai pártját fogtam az átlagos polgárok ellenében a cselekmény különféle konfliktusaiban. Sokkalta józanabbul mérte fel a szituációkat, az egyes történések mögött húzódó várható  következményeket, mint a többi szereplő.  Bőszen bólogattam, amikor arról magyarázott, hogy miről mit gondol és közben a fejemet fogtam, amiért a már előbb említett tömeg a világért se volt hajlandó kinyitni a szemét, észrevenni azt, ami az orra előtt van; a logikusan felépülő folyamatábrákat. A rövid ideig terítékre kerülő pedofilos esetben is John véleménye volt a jogos, nem értettem, hogy mit kellett Mary anyjának is álszenteskednie a körülmények fényében, az illető egyszerűen azt kapta, amit megérdemelt.

„ – A tanárotok meghalt – húzott beljebb. – Biztos vagyok benne, hogy nehéz feldolgozni.
– Pedofil volt. Bámulta az ön lányát; szerintem azt kapta, amit megérdemelt.
– Megérdemelte, hogy kirúgják – keményedett meg a hangja – , de nem érdemelte meg a halált.
Nem? A pornó erőszakhoz vezet – így kezdte Ted Bundy is – , és egy olyan pedofilt, mint Mr. Coleman, aki kiskorúakkal dolgozik, gyakorlatilag egyenes út vezeti a bűntényhez. Már évek óta tanított az iskolában, biztos lesznek diákok, akik előállnak azzal, hogy piszkos ajánlatot tett nekik, vagy molesztálta, esetleg megerőszakolta őket. Ha Coleman még nem tett ilyet, előbb-utóbb megtörtént volna. Miért olyan rossz, hogy megállították?”

Ezáltal felszínre került, hogy noha Johnnak adott egy nagyon erős hajlam a rosszra, megközelítőleg ugyanilyen erős az igazságérzete is, vannak, akiknek az ide vágó vélekedései kíméletlennek tűnhetnek, de én nem tartoztam közéjük. Az ő látásmódja nagyjából annyiban más, mint a többieké, hogy nem csinál belőle a tényeket ferdítő morális kérdést, hogy „jaj, de a gyerekeket molesztáló vadállat is csak egy érző lélek, egy ember”. Mint ahogy abból sem, hogy milyen módszereket latba vetve ered a kiszemelt prédája nyomába… Nagyon jókat nevettem, amikor az elején telefonon ijesztgette azokat a nőket, akiknek esetleg felvehette az alakját Senki, majd amikor a csapda felállításakor lassan elmanipulálta az útból a rokonait, aztán céltáblát pingált a kiválasztott csalijának a hátára azzal, hogy megtette az addigi leginkább elevenbe vágó hergelést a gyilkos irányába. Azoknak a nézőpontjából, akik az eszközöket adták John tervéhez, persze nem volt ennyire lélekemelő a helyzet, de nem bírtam abbahagyni a vigyorgást a srác taktikai érzékét látva, azt, ahogy bár érzelmi hátránnyal indul… mennyire tehetségesen kitapogatja mások tyúkszemeit, hogy aztán habozás nélkül rájuk taposhasson. A ténykedését látva hálásak lehetnek érte jó páran, hogy jelenlegi állás szerint határozottan nem akar sorozatgyilkossá válni, különben bőven okozna fejtörést a hivatalos szerveknek, mindig meg tud lepni, mindig le tud nyűgözni azzal, ahogy kimagyarázza magát vagy a céljai felé lökdösi a kiszemelteket. Ezen kívül a humorérzéke is nagyon a helyén volt, kicsit sötét, kicsit morbid…de nálam minden esetben üt, elképesztően mulatságosak voltak azok a párbeszédek, amiket az anyjával vagy a pappal folytatott, akiből a démonokról akart kihúzni ismereteket. Az öniróniájáról nem is beszélve. ’:D

A Szörnyeteg úrról írt értékelésemben felróttam John anyjának egy csomó piros pontot azért a fejlődésért, amit a fia állapotának a kezelésében tanúsított, azonban a Nem akarlak megölni alatt megint csak ambivalens benyomások kezdtek gyötörni a személyét illetően. A Nem akarlak megölni oroszlánrészében hozta a már jól megszokott formáját, mint kitértem rá, a kedvenc jeleneteim között van minden olyan alkalom, amikor Johnnal húzzák egymás agyát, April direkt próbálgatja a türelmét, John meg ontja magából a fele-fele arányban cinikus és nyers, elmés megjegyzéseit, de tett valamit… ami finoman szólva nem hatott építő jelleggel a reputációjára. Nagyon-nagyon haragudtam rá, amikor vita közben megütötte Johnt, még akkor is, ha abban a pillanatban láthatóan meg is bánta, hogy eljárt a keze. Ez a magatartás számomra semmilyen körülmények között sem elfogadható. Főleg annak a fényében, hogy annak idejében ő is azért hajtotta el a férjét, mert ezt csinálta vele és a gyerekeivel, mert - és ez alatt a könyv alatt bukott ki ez a legtöbbször - emiatt lett John szociopata, off: egyszer pszichopataként hivatkoztak rá, ami bár lehet véletlen is… de felhúzott. Hiszen a kettőt egyértelműen megkülönbözteti, hogy a pszichopata másságát egy öröklött gén okozza, míg a szociopata egy trauma következtében lesz személyiségzavaros. >.< Tehát John egyértelműen SZOCIOPATA nem pedig pszichopata mert az előző regényben is minden erejével azért kardoskodott, hogy Lauren ne közösködjön egy ilyen emberrel. Ha pedig a felsoroltaktól eltekintünk… ésszerűségi megfontolásból is harakiris megmozdulás volt ez. Tudhatta volna már, hogy John csak azért provokálta, szúrt oda neki célirányosan, hogy leszálljon róla,  és ahogy John is célzott rá, nem tanácsos támadóan fellépni az irányába, mert a Nem vagyok sorozatgyilkosban lévő késes fenyegetős incidensnek is azért nem lett csúnya vége, mert John húzódott vissza. Az utolsó jelenetei alatt, amikor ő is kivette a maga részét a démon-probléma elintézésében, sikerült ezen - nevezzük a dolgot „malőrnek” - ugyan valamelyest javítania.

Senki képessége nem döbbentett meg, ugyanis a nevéből kikövetkezhető, és már az első öngyilkosságoknál gyanítottam, hogy valami ehhez hasonló fog megvalósulni, sőt, kreáltam egy egészen húzós elméletet ennek a replikázásaként, de ezt már nem lépte meg az író… De mindenesetre a démon adottsága egyértelműen öt csillagos, telve milliónyi-milliónyi érdekes lehetőséggel. A személyiségéről nem nyilatkoznék túlságosan bőven, mert minden félig leleplezett titok meggyengítheti azt a hatást, amit az előbújásakor kivált az olvasóból,  burkoltan fogalmazva eléggé „anime lányosnak” hatott nekem, amit lezavart. :D Az elfogására irányuló hajsza során egyre izgatottabb lettem, amikor csak nem akarta sehogyan sem felfedni magát, amikor csak folyamatosan növekedett a távolság, ami elválasztotta tőle Johnt még azután is, hogy a főszereplő rittyentett egy jó kis tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan járjon túl az eszén a hírekben bemutatott, az önkéntes igazságosztó szerepkörében tetszelgő gyilkosnak, aki majd megtisztítja a várost a bűneitől. A gyilkosokat illetően már megszoktam az első két részben egy sorozat-jellemző mintát, ezért üdítő változatosság volt, hogy Dan Wells most ezt a mintát félretolta és derekasan kitéve magáért, jobban megnehezítette John dolgát.

Amikor az ember több kötetet is elolvas egy sorozatból, akkor szinte akaratlanul versenybe állítja egymás ellen a részeket, ki akarja választani közülük a kedvencet, a maradékot meg megfelelő sorba állítani mögé, miután végeztem a Nem akarlak megölni-vel, én is ezt akartam tenni. Feltételes módban, mert valahányszor találtam egy érvet, hogy miért a Nem vagyok sorozatgyilkos a kedvencem, rögtön gyarapodott eggyel a Nem akarlak megölni és a Szörnyeteg úr érveinek a kupaca is, majd változó sorrendben… de az előbb felvázolt állapotok megismétlődtek. A választásra való képtelenségem oka kereshető abban is, hogy hatalmas kedvencemmé nőtte ki magát Dan Wells, de nem az ilyen esetekben gyakori elfogultság beszél belőlem, ez a pasas tényleg minden könyvével képes megugrani azt a mércét, amit az előzővel felállított. Azonban a lecsupaszított valóság egyszerűen az, hogy ezek a kötetek olyanok, mint egy lépcsőnek a fokai, amik bár jól elkülöníthető történeteket alkotnak, egy-egy létfontosságú szakaszt John életében, mégis tömören összetartoznak, az utolérhetetlen nagy egészet az testesíti meg, amit ezek hárman együtt nyújtanak. Azok a folyamatszálak, amik önmagukban is kiemelkedők, de akkor a legcsodálatosabbak, ha összeérnek, gondolok itt arra, ahogy a bukdácsoló szociopatából valaki olyan lett, aki komoly tervek szerint cselekszik, akiben már azért megvan a tartás, felismerte a saját erejét és nem állandóan azon görcsöl, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy ő nem olyan, mint az átlag, vagy arra, hogy mennyire ígéretes szárnyat bontogatott magának az a természetfeletti töltet, amit rengetegen az első részben még kicsit sztori-idegennek tartottak.

Borító: 5/5* - Egyértelműen ez a borító a kedvencem az egész sorozatban, úgyhogy hiába lehetetlen küldetés most, hogy elfogytak a kinyomott példányok a kiadónál… de mindenképpen be szeretném szerezni szólóban is :3 Valami halálian néz ki az a tenyérnyom és biztosít egy elég erős utalást is a démon-szálra vonatkozóan.
Kedvenc szereplő: John Wayne Cleaver
Legutáltabb szereplők: Max, A Takarító, Lauren
Kedvenc részek: amikor John „telefonbetyárkodott”, amikor John feladata a szöveget az újságnak és az azt követő hadműveletsor, amikor Mary meghívatta magát Johnnal az iskolai bálra, amikor John anyja Maryről faggatta a fiát, amikor Senki felfedte magát, amikor John és Mary együtt profiloztak, John nekrofil poénjai bár az levont az értékükből, hogy az az ostoba nővére nem tudta, mit jelent a szó :P, amikor John anyja le akarta fotózni Johnt, amikor John a papot húzta
Mélypontok: John és az anyja vitája, Senkinek a kissé… túlbuzgó viselkedése, az, hogy odalett John „bástyája”
Korhatár: 14-15 éves kortól ajánlom, csakúgy mint az első és a második részt, nem egy slasher horrorra kell számítani még a durvább részeknél se.

Ha megtetszett a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni a teljes trilógiát az egyesített kiadásban!

Book Tag: Halloween (Book Tag #42)

Sziasztok! :-) Az október első Top 5 Szerdájakor tett nagyzolva fogadalomnak titulált, ingatag poszt célkitűzésemet betartva ma újfent itt vagyok, az immár kitöltött Halloween témájú Book Taggel, amire valamikor a mi időszámításunk kezdete előtt invitált meg Levandra és Sol a Könyvvadászok blogtól köszönöm a kihívást és a hozzá járuló végtelen türelmet. A feladat  abból áll, hogy megszervezzek egy beöltözős Halloween partit a kritériumoknak megfelelő könyvszereplők számára, és kiválasszam a magam karakterről mintázott jelmezét is a nagy eseményre. Aminek ekkora időt felölelő szervezés után persze minimum tökéletesnek kell lennie...

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-10-20 19:54:46

1.)  Fekete, háromlábú üstben fortyogó zöld trutyi, népszerű díszlet egy Halloween partin, de dukál hozzá egy gonosz, bibircsókos banya is.  Egy könyv, amiben boszorkány szerepel.  Nem gond, ha kedves és nincsenek bibircsókjai!

Elsőre a két kedvenc boszorkányom, Minerva McGalagony és Luna Lovegood jutottak az eszembe, azonban próbálom majd most és az ezután következő pontoknál is mellőzni a túlzott egyértelműséget, vagyis a Harry Potter karaktereket ezúttal kizárom a buliról. Helyettük Serafina Pekkala, az Enara-tavi boszorkányok királynője nyer meghívót a rendezvényre, akit Philip Pullman: Az Úr Sötét Anyagai sorozatból, és annak első kötetének az adaptációjából, Az aranyiránytűből ismerhettek. A napokban lapoztam át a sorozat filmes könyvét, amitől megjött a kedvem a birtokomban lévő első és harmadik kötet újraolvasásához is, és egyúttal felidéződött bennem, mennyire kedveltem Serafinát anno.

2.)  A vámpírok báljáról elkóborolt, magányos alakok is feltűnnek ezen az éjszakán, talán még egy italra is meghívnak téged. Remélem, nem fokhagymás lángost vacsoráztál. Nem tenne jót a barátságotoknak.  Neked melyik a kedvenc vámpíros történeted, kivel koccintanál szívesen?

A No. 1 vámpíros történetem 2016 óta változatlan, ez a könyv pedig Julie Kagawától a The Immortal Rules, azaz A halhatatlanság szabályai. A főhősnője, Allison Sekemoto meg nem csak ezen a könyvön belül számít nagy kedvencemnek, így nem kérdéses, hogy vele koccintanék. Nagyon várom már, hogy megjelenjenek a további részei a sorozatnak, szerintem ez a legtökéletesebb YA-vámpírsztori amit valaha írtak. Sötét, véres, egészen disztópia hangulatú, valódi veszéllyel és tökös női szereplővel. Dióhéjban tehát mindent fel tud mutatni már hozzávetőlegesen három fejezet alatt is, ami az Alkonyat pacifista csillámvámpírjaiból és a Vámpírakadémia elkényeztetett  Barbie-jainak és Kenjeinek piti áskálódásaiból hiányzik.

3.) Egy zombi még nem csinál apokalipszist, aggodalomra nincs okod! Felbukkanásának az oka, hogy ő is hivatalos a partira. Neked ki szerepel a vendéglistádon?

Én... egy... vallomással... tartozok. Az az igazság, hogy én még egyetlen zombi-központú könyvet se olvastam, az Eleven testek és a Kiéhezettek ugyan a kívánságlistámon vár rám... de ez az állapot már évek óta tart. Viszont a nyáron megismerkedtem egy karakterrel, aki ha  kifejezetten degradálónak is tartja, ha zombinak titulálják, mivel ő élőhalott, aki embert semmi szín alatt nem fogyaszt, de laza feltételek mellett megfelel az ide vágó kívánalmaknak. Ez a szereplő Ölhetetlen Kit, Nicholas Eames: A Wadon királyai c. könyvből. Nagyon hosszú ideje kóborol a legmegdöbbentőbb szerzetektől hemzsegő világban, hatalmas birodalmak felemelkedését és bukását látta a saját szemével, így biztos nagyon érdekes beszélgetőpartner lenne.

4.) Azon pedig végképp ne lepődj meg, ha éppen egy vérfarkas / farkasember környékez meg. Ahol vámpírok vannak, ott nemsokára farkasok is tiszteletüket teszik.

Ez esetben egyedül Lord Conall Maccon felbukkanását vagyok hajlandó eltűrni Gail Carriger Napernyő Protektorátus sorozatából, ám csakis kizárólag akkor, ha nem fog énekelni. Mielőtt megtörtént a metamorfózisa, azaz farkasemberré változása, állítólag híres operaénekes volt, de az átváltozást lehetővé tevő lélektöbblettel együtt a hangja is menthetetlenül odaveszett. Ezt többek között a harmadik, Szégyentelen nevezetű kötet során lelejtett dalolászásai során is bizonyította, mikor alkoholba fojtotta a bántatát. Ha meg már itt tartunk, akkor ital közelébe se fog menni, mert az eddigi vendégeket alapul véve nem fogunk tudni kitámogatni a takarodó elérkezésekor egy részeges hegyomlást az ajtón puszta kézzel. :P

5.) Ha egy szellem is részt vesz a partin, tuti, hogy haláli lesz! Melyik szellemet hívnád meg?

A Lois Duncan: Sötét folyosók Blackwood Akadémiáját elárasztó lelkeket hívnám meg, - remélhetőleg nem szállnak meg majd senkit - életükben valamennyien híres művészek voltak, ami azt jelenti, hogy a nagy alkalomra biztos elő tudnak majd rukkolni néhány remek horror sztorival, amin elszórakoztatunk.

6.) És te minek/kinek öltöznél? Melyik könyv szereplőjét személyesítenéd meg legszívesebben?

Mi sem magától értetődőbb? Én leszek Lisbeth Salander, Stieg Larsson: Millennium sorozatából. ^^ A szükséges ruhadarabok eleve adottak, mint ahogy a piercingek is, a sokkoló még hiányzik per pillanat így rá lehetne húzni, hogy kizárólag kényelmességi okokat tartok szem előtt, de mint köztudott, Lisbeth a kedvenc hősnőm, így természetes, hogy más labdába se rúghat.

+1. Nincs Halloween horror nélkül. Mondj egy könyvet, ami félelmet keltett benned!

Mármint, gondolom olyan értelemben, hogy nem azért féltem, mert annyira rémes volt, hogy az agyam annak a mértékét már képtelen volt másként feldolgozni :D
Ez a történet némileg azért lesz problémás, mert bár egyre gyakorlottabb és lelkesebb horror-olvasó vagyok, eddig csak egyetlen kötet akadt, aminek sikerült ideiglenesen rám hoznia a frászt, amiből kifolyólag a válogatás lehetősége is oda lett. A regény mondanom se kell, a műfaj nagy mesterétől, Stephen King-től származik és az Az címet viseli. Jelentős élmény volt több szempontból is, ugyanis ez volt az idei első könyv az olvasmánylistámon, a leghosszabb könyv, amit kiolvastam és jelenleg ez a kedvenc King regényem is - amit hűen tükröz, hogy már vagy milliószor sztároltam az értékelése óta a blogon.

A tag egy forrásmegjelölés kíséretében szabadon meglovasítható, a magam részéről nekik ajánlom figyelmébe a kitöltést;
- Fancsali, a Szubjektív Archívum blogtól
- lafayette, a Cover Maniacs vlogtól
- _Nikki, a Nem félünk a könyvektől! blogtól
- IBagci, a molyról.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Top 5 Wednesday #41 - Kedvenc könyvkarakter ihlette Halloween jelmezeim

Üdv, kellemes, borzongató Halloweent! Ebben a hónapban a Top 5 Wednesday végig ennek a napnak az előkészítése volt a változatos természetfeletti és elvetemült témákkal, most pedig az egész megkoronázásaként érkezik az október eddigi leghalloweenesebb témája; egy könyves jelmezválogató! ^.^ A valóságban nem vagyok egy nagy Halloween-fanatikus, van, hogy a tökfaragás is kimarad a repertoárból, beöltözéssel meg pláne nem bajlódtam soha, viszont a könyves ötletelést és a hozzá kapcsolódó internetes keresgélést nagyon élveztem, még jobban, mint ahogy a feladatok kikapásakor sejteni mertem. A lentebbiekben öt olyan karaktert és róla mintázott öltözéket fogok bemutatni, amiket ugyan valószínűleg nem vennék fel, de a megvalósítást rendkívül ötletesnek, élethűnek találtam, és látva őket elkapott az "igen, ez ő!"-érzet.

                                  Minerva McGalagony

                                                   (J. K. Rowling: Harry Potter)

Minerva a kedvenc női karakterem a Harry Potterből, szóval mindenképpen be szerettem volna válogatni a Top 5 Szerdának ebbe a körébe. A kép magáért beszél, a szemüveget leszámítva akár a fiatalkori mása is lehetne a Roxfort legbadassabb tanárnőjének a jobb oldali kép, jelmezében feszítő nő.

                                              Shiro

                                         (Jinsei Kataoka: Deadman Wonderland)

Nagy bánatomra még senki fejében se fokadt meg a gondolat, hogy ezt a mangát le kéne fordítani magyar nyelvre, így noha bír a sztori könyv verzióval is, az anime adta a motivációt Shiro  beválogatására. Az ő megszemélyesítéséhez szükséges darabok látszólag egyszerűnek tűnnek, egy megfelelő mintákkal ellátott kezeslábas, egy nyakmerevítő, egy paróka és egy pár kesztyű, még saját kezűleg is elkészíthető, mégis szerintem nagyon ütős és egyedi.

                                      Cheshire Cat

                                         (Lewis Carroll: Alice Csodaországban)

Cheshire már helyet kapott októberben a Goodbye Agony Bestiárium: Kedvenc misztikus teremtményeim elnevezésű szerdai posztomban,
de ugyanolyan tökéletes jelmez-alapanyag is. Nem az első Disney-féle, rózsaszín megtestesüléséért rajongok a legjobban a macseknak, de ez a kreáció magáért beszél, és még elképzelni is hajmeresztő, mennyi munka lehetett benne. Találtam a Cheshire-jelmezek keresgélése közben számtalan megoldás, voltak azok a tipikus inkább fehérneműre hajazó kivitelezések, amik a macskás jelmezeknél látszólag kikerülhetetlenek... "lustább", kapucnis megoldások, de még egy ilyenre nem akadtam.

                                      Tarth-i Brienne

                                           (George R. R. Martin: A tűz és jég dala)

Egyelőre még csak az első könyvet olvastam, de a sorozatból már pár nappal több, mint egy éve várok az új évadra, így bátorkodtam olyan karakterek után is kutatni, akiket a Trónok harca részből még nem ismerhetek. És Brienne-nél kötöttem ki. Azon kívül, hogy a jelmez megszólalásig hasonlít a legapróbb részletekig az igazi Brienne-re,  a viselőjét ebben a beállásban akár össze is lehetne keverni Gwendoline-nel  már csak azért is nagyon tetszik, mert a tengernyi jobb-pocsékabb Daenerys-jelmez között jó érzés volt látni, hogy valaki egy többiekhez képest nem annyira népszerű, nem annyira hercegnős, ám páratlanul erős hősnőt választott ki.

                                             Ryuk

                                                 (Ohba Tsugumi: Death Note)

Az e heti kedvencem a Death Note sorozat aminek a mangáira még mindig nem sikerült ráakadnom egyetlen webshopban se :P halálistene, Ryuk egyik rajongójának az öltözéke. Első látásra megimádtam ezt a megoldást, hiszen nem egy kész és meglehetősen ormótlan maszkot húzott a fejére az emberünk, megspórolva magának a munka nehezebb oldalát, mint a Ryuk jelmezek 99%-ában, hanem arcfestéssel és parókával dolgozott. Ráadásul sokkalta élőbb benyomást ért el, mint a maszkos verziók. ^^


Nektek melyik a kedvencetek a megjelenített jelmezek közül? Kinek öltöznétek be, mit csinálnátok rajtuk máshogy? :)


A Top 5 Szerda félig-meddig ruhatervezővé avanzsált könyvimádó csapatának e heti posztjait, mint azt megszoktátok, EBBEN a molyos zónában találjátok meg.

Edgar Allan Poe: Az aranybogár

Helló! :-) A tudatos szezonális olvasmányválasztás, mint tudjuk, nem az erősségem, de a véletlen megint úgy hozta, hogy egy közelgő ünnephez illő, pontosítva Halloween-barát könyvre, Edgar Allan Poe: Az aranybogár novelláskötetére esett a választásom, mikor legutóbb elsétáltam a polcom előtt. Ha a nyaralásos, nyárhoz köthető témakörrel megfelelő darabossággal még elviselhető balszerencse is sújtott, a gótikus irodalom nagyágyújával, illetve kedves műfajommal, a horrorral változatlanul képtelenség melléfogni. A lentebbiekből öt olyan novellát fogok bemutatni, amelyek közül bármelyik megszínesítheti számotokra a töklámpások napját, vagy bármelyik olyan estét, ami során hangulatos borzongásra vágytok. ;)


Fülszöveg:
Az amerikai romantika e nagy alakja több műfajban is maradandót alkotott, ám hírnevét elsősorban fantasztikus és rémtörténeteinek köszönheti, amelyek a prózaírás új, kiaknázatlan területei felé terelték a figyelmet. Poe írásai mindig beható matematikai és természettudományos ismeretekről árulkodnak (Az aranybogár; Marie Rogét titokzatos eltűnése), amivel történeteinek hitelességét próbálta megteremteni. Az író, akit gyakran a detektívtörténet megteremtőjeként emlegetnek, akinek művészetét a maga korában nem méltányolták eléggé, a tömör és egységes prózaírás mintaképévé vált. Elbeszéléseiben a lélektani és a filozófiai szenvedélyek az ember belső világába vezetnek, s a borzalmakat sugalló légkör és a páratlan atmoszférateremtés ma is olvasók millióit bilincseli le.

Ennek a novelláskötetnek az elolvasása szükségeltetett ahhoz, hogy rádöbbenjek, nekem záros határidőn belül meg kell szereznem azt a blokktéglányi, két kötetes Poe-összest, amire az elmúlt években csak félve kacsintgattam a könyvesboltban, mert egyszerűen nem elég egy szuszra öt novella ettől a fickótól. A szerző ebben a kis könyvben többször példálozott a különös, misztikus kábulat kapcsán az ópiumszívásos másnapossággal, amely nem takarodik el egy könnyen a szervezetből, és azt kell mondanom, hogy bár a számomra aktuális a században ez az állapot nem ennyire mindennaposan ismeretes - legalábbis nekem - , el tudom képzelni; hasonlóan testet-lelket kínzó lehet, mint kiszakadni a Poe-féle atmoszféra által életre hívott, lilás és feketés árnyalatokkal, ősöreg, baljóslatú házakkal, leforrázó titkokkal, teátrális tébollyal és paranormális borzongásból felépített elvarázsolt kastélyából. A kritikusai előszeretettel illették azokkal a csípős megjegyzésekkel Poe-t, hogy az ő stílusa azért minősíthető nagyjából bulvár kategóriásnak, mert megcsúfolva az elegáns művészetet, teleaggatja minden művét a fellelhető összes költői-írói eszközzel, a kacifántos túlmagyarázásaival, amivel olyan sok hatást kelt, mintha csak valaki minden ujjára óriási pecsétgyűrűket húzna. A magam részéről már-már mágikusan rokonszenvesnek találom a szóban forgó stílust, nem tudok betelni azzal a sötét, gótikus hangulattal, amit az írásai eregetnek, valamint azzal az analitikus logikával, amik nem csak a krimi műfajt elsőkként kikövező elbeszéléseiben lelhetőek fel, hanem a rémtörténeteiben is. A jelen gyűjteményből a címadó novellához fűztem a legsoványabb reményeket, talán ezért is okozott végül összehasonlíthatatlanul kitörő lelkesedést, ami az élmény végső áttekintésekor a gyengébb láncszemet képező, A hosszúkás láda c. novellát is megszépítette.

Az aranybogár

Az első és egyben leghosszabb novellában a narrátor egy jó barátját látogatja meg, aki miután felfedezett egy különleges szkarabeuszt, - a bogarat, amire a felszabadítása után is barátjával maradó rabszolga férfi, Jupiter előszeretettel hivatkozott úgy, hogy aranyból van - egészen ennek az ízeltlábúnak a rabjává válik, annyira kiszorítva eltávolodó töprengéseiben a külvilágot, hogy előbb-utóbb őszinte aggodalomra kezd adni okot szűk környezetének. Mely azután csak fokozódik, hogy emberünk Jupiterrel kaszákat és ásókat vetet, majd magával citálja őt és a narrátort az erdőbe egy számára létfontosságú, ám társai előtt annál homályosabb, céljában információ-fukar kirándulásra... Amiben természetesen az aranybogár jelenti a kulcselemet. Nehezen lehetne olyan embert fogni, aki nálam intenzívebben nem állhat valamennyi olyan élőlényt, aminek négynél több lába van, így némi fenntartással vágtam bele ebbe a történetbe, ezek a fenntartások meg néhány oldal után felfokozódtak, ugyanis hiába akartam tudni, hogy mire megy ki a játék, tartottam tőle, hogy végig csak azon a nyavalyás bogáron és annak különlegességén fognak lovagolni. Utána megindult a már említett kis expedíció az erdőbe, és fokról-fokra kikristályosodott, hogy itt egy kincskeresős, mit több KALÓZOS sztoriról van szó! Velem meg nem csak azért lehetett volna madarat fogatni, mert egy időben buzgón követtem Mr. William Kidd, az ágyúgolyó általi halált halt, legendás kapitány munkásságát, hanem mert egy ilyen csavarra egyáltalán nem számítottam. Mármint… Poe és a kalózok… Elsőre olyan nonszenszek hangzik. Mégis működik! Nagyon élveztem a kódfejtés folyamatát, annak a megmagyarázását, a rengeteg érthetetlen szám és írásjel végül valóban pofonegyszerűvé vált, - és ami a legjobb, hogy én is ezen a dekódolási módszeren gondolkoztam el, amikor elém került a titkos üzenet -  hogyan is vezetett az aranybogár el a kincsvadászat megkezdődéséhez. Az ifjú Will pedig, noha a Vörös Halált nem üti ki a ringből, mint a kedvenc Poe-karakteremet, biztos hosszú időre az emlékezetemben marad. Illetve őszintén kíváncsi lennék rá, hogy az ifjú Will viselkedését alapul véve Poe mégis miféle tréfákat süthetett el április elsején. ’:D

Van benne valami őrült, van benne valami kis szürke agysejteket simogatóan körmönfont, van benne valami izgalmas és van benne valami borzongató – azaz mindent egybevetve Az aranybogár maga a tökély.

A hosszúkás láda

Ez a novella mondhatni derekasan átvert. Valamiféle kicsavart, véres, velőtrázó sikoltásosan misztikus magyarázatot vártam a nagy rejtélyre, sorra gyártottam magamban az olyan bizarrabbnál bizarrabb, morbidabbnál morbidabb elméleteket, amiket ha előadok, akkor talán maga Poe is elborzadva törölgette volna a halántékát, erre ez a gazfickó képes volt kiszúrni a szememet valamivel, ami tökéletesen földhözragadtan realisztikus és logikus volt. Ráadásul biztosra veszem, hogy az egész feszültségfokozós tortúrával, aminek a rabjává tett, pontosan ezt akarta elérni. Azt, hogy az ember végül annyira túlgondolja a feladványt, hogy a maga egyszerűségével szinte pofon vágja a valóság. Mostanra már kíváncsiak lehettek rá, hogy miről is hablatyolok konkrétan, így nem tartanálak titeket tovább bizonytalanságban. A helyszín egy óceánjáró hajó, a narrátor pedig ennek a hajónak egy bizonyára bokros teendői között igencsak unatkozó, remek megfigyelőkészségekkel rendelkező alkalmazottja. A történet során az egyik utas különös csomagja és egy látszólag feleslegesen kivett, plusz kabin talánya foglalkoztatja, szinte irritálja a fantáziáját. Egy korábbi ismerőse újdonsült feleségével, valamint két lánytestvérével és a címben emlegetett hosszúkás ládával szál vízre, de az elegendő kettő helyett három kabint vesz ki. Amit látszólag nem is használ semmire a pénze szükségtelen elverésén túl, mivel nem alszik benne senki és nem is tárol ott semmit. A hosszúkás ládát a saját kabinjában tartja, és minden éjszaka időt szakít a tartalma ellenőrzésére, miközben egyre biztosabbá válik, hogy az újdonsült asszonykával, akiről korábban határtalan, szerelmes áhítattal nyilatkozott a narrátornak, nem stimmel valami. Közrejátszhat benne, hogy Az aranybogár túl magasra tette a lécet, de a zseniális hatás megteremtés ellenére is nagyobb durranást vártam A hosszúkás ládától, úgy éreztem a befejezésekor és úgy érzem most is, hogy túl keveset kaptam ahhoz képest, amit az előzmények beígértek.

Az ovális arckép

Ez egy olyan novella, amire a Poe-t nem ily’ mértékben szívlelő olvasók hezitálás nélkül rásütnék, hogy mennyire nem érdemes a megbecsülésre, mikor a horror történetek valaha volt legnagyobb kliséjére épül rá; egy cseppet sem bizalomgerjesztő, elhagyatott kastélyra, ahová a karakterek betörnek, hogy megszállhassanak éjszakára, de ezt már csak azért sem tartom jogosnak, mert valószínűsítem, hogy akkoriban, amikor Poe fejéből kipattant az ötlet, még nem húztak le erről a formuláról ennyi bőrt. A véleményem sokkalta szubjektívebb, annál kevésbé ésszerű megfontolásokkal alátámasztott passzusára kitérve pedig egy ilyen bravúros, vérfagyasztó kis kitérőt képtelenség nem imádni. Az a katartikus, borzongató horror hatás már csak steril magányában is magáért beszél, azonban még hihetetlenebbé, még erősebbé teszi, hogy ez a kötet legrövidebb irománya, hogy ennyi oldalból is képest volt Poe ezt kihozni, valamint, hogy nem őrül meg benne senki, nem törnek rá nehezen azonosítható szörnyetegek a szereplőkre, mégis ijesztő. Mégis bekúszik az ember bőre alá annak a narrátor által kiválasztott ággyal szemben lógó, ovális arcképnek a háttértörténete, melynek látványa nem hagy nyugalmat neki.

„A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz – mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte – vetélytársát! – , csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt , ifjú asszonyát is le akarja festeni”

Az úgynevezett fő poént nem lőném le, de van annyira para elgondolás, amivel ez a portré csuklóból mattot adhat az American Horror Story Gyilkos házának, és amivel kiérdemelte a köteten belüli etalonnak kijáró címet.

Az áruló szív

Ideje elárulnom, hogy bár mindenképpen a magaménak szerettem volna tudni ezt a zsebkönyvet is, a megvásárlására elsősorban az sarkallt, hogy tartalmazta ezt a novellát, amiről már rengeteg jót hallottam, és aminek az említésével találkoztam többek között két másik olvasmányomban, Holly Black-től A Fehér Macskában és Jeanne Ryan-től az Idegpályában is. És a híréhez méltón nem sokkal maradt le Az ovális arckép mellett a kedvencek terén. A megközelítés és a fő üzenet hasonló, mint A fekete macskában, ahol végül a narrátor egykori kedves háziállata, az a bizonyos macska vezette el a rendőröket a hullához, viszont ennek a történetnek a tálalása egyértelműen ütősebb. A narrátor a bűnjeleket gondosan eltüntette a tett helyszínéről, feltakarított, a feldarabolt holttestet, pedig a padló alá rejtette, és nagyon készségesen, higgadtan fogadja a szomszédok hívására érkezett rendőröket, mintha nem ölt volna meg senkit… de aztán meghallja az áldozata szívének a dobogását a padló alól, és egyre nehezebben viselve a zajt, kitálal. Mindez jelentheti egyrészt azt az általában felhozott, legkézenfekvőbb magyarázását a műnek, hogy a bűn elkövetőjét előbb-utóbb felemészti a bűntudat, hogy az elméjéből fakadó büntetés elszenvedése után már a törvényes erők által alkalmazott büntetés áldás lesz a számára. Ellenben szerintem van egy olyan vonulata is ennek a szívnek a padló alatt, az elkövető kiegyensúlyozott színjátékában hirtelen beálló változásnak, hogy – hacsak nem egy olyan zseniális, szuper-intelligens pszichopatáról van szó, mint Lecter – előbb vagy utóbb a hazudozó saját magát buktatja le. Vagy azzal, hogy belezavarodik a mondókájába és óvatlan lesz, vagy azzal, hogy tudván, jogosan vádolják, a benne keringő stressz szétzúzza a szerepet, amit előad. Ebben az értékelésben is számtalan okot felsoroltam, hogy miért szeretem annyira Poe-t, Az áruló szív után mindenképpen meg kell említenem ezen a listán a sokszínű, többszörös metaforáit, szimbólumait is.

Az Usher-ház vége

A záró novella által életre hívott benyomásokkal sokáig küzdöttem, egyes részeit a biztos képalkotás érdekében a könyv kiolvasását követő nap inkább átnyálaztam még egyszer. A legrövidebben a kissé zavaros jelzővel tudnám összefoglalni Az Usher-ház végében uralkodó állapotokat, amit közel sem szabad meggondolatlanul úgy értelmezni, hogy követhetetlen történettel állnánk szemben… pusztán van benne valami furcsa. Fellelhetőek benne azok az elemek, azok a hangulati összetevők, amik egy Poe-irományt Poe-irománnyá tesznek, azonban egyúttal tartalmaz is valami megfoghatatlant, valami nehezen feltérképezhetőt, ami meg elüt az előző sztoriktól. Olyasmi, mint az Usherek orvosok szaktudását megcsúfoló, minden bizonnyal gyógyíthatatlan, sokszor félelmetes betegsége, ami először Lady Ushert, majd a narrátor látogatása során az ő ikertestvérét gyűrte módszeresen maga alá. Tehát megértem, a közvélemény miért vélekedik Az Usher-ház végéről nagyrészt negatívan, de én nem jelenteném ki azt, hogy nem tetszett. Csak… furcsa volt. Tetszett a megjelenített témák között az élve eltemetéstől való rettegés, hiszen a viktoriánus korban ez komoly és reális problémát képezett az elmúlást kísérő alapvető rossz érzéseken túl is. Akkoriban orvostudomány még bőven le volt maradva a miénktől, különösen a halál megállapítása jelentett ingoványos talajt, ami speciel a temetői harangok elmaradhatatlanságához is vezetett, hogy ha hibáznak is és élve földelnek el egy hozzátartozót, az a harang zsinórját megrázva tudja ezt jelezni a föld alól. Ugyancsak tetszett a tökéletesen elzárt életmód pszichére gyakorolt hatásainak a taglalása, hogy hogyan borul fel a belső egyensúly, ha valaki minden ingertől mentesítve, ki sem dugja az orrát az alapjáraton is depresszív atmoszférájú otthonából. Azonban az egészben a házhoz mellékelt leírások ragadtak a magukkal a legélénkebben, addiktív atmoszférát hozott létre a számára Poe, egy olyan élő-lélegző organizmussá változtatta előttem, mint amilyen bármelyik húsvér karakter volt.

Borító: 5/4,5 – A pontlevonás egyedül az elpusztíthatatlan ízeltlábú-undoromnak tudható be, ha a sárga színt nem is tartom kifejezetten Poe-feelingű árnyalatnak, a választás okát értem, a Helikon Zsebkönyvekre jellemző rajzstílussal megalkotott koponyás szkarabeusz pedig minden kétséget kizáróan remekül illik a címadó novellához, ahogy a hátlapon helyet kapott kis kincs helyét jelölő X is.
Kedvenc novella: Az ovális arckép
Legkevésbé kedvenc novella: A hosszúkás láda
Korhatár: Az előzőleg olvasott Poe-gyűjteményemnél 14 éves kort álmodtam meg, mint megfelelő korosztály, itt mondhatnám, hogy a horrorisztikus elemek többletéből és a történeteket jellemző misztikus zavarosságból fakadóan érdemes rávárni még egy évet… de ennyire minimális idő úgyse nyom sokat a latba.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!

Top 5 Wednesday #40 - Goodbye Agony Bestiárium: Kedvenc misztikus teremtményeim

Szép estét, avagy üdv ismét! ^.^ Miután ma publikáltam egy értékelést egy olyan belevaló nő életregényéről, aki pályáján lavinaszerű változásokat léptetett életbe, és elolvastam az idei olvasmánylistám ötvenedik könyvét, elégedetten konstatáltam, hogy a teljesítményem kezd megfelelő lenni. Aztán szöget ütött a fejembe a felismerés, hogy szerda van, azaz egy Top 5 Wednesday posztot még ki kéne csavarnom megfáradt elmém sötét bugyraiból a mai nap folyamán... úgyhogy képletesen nekiveselkedtem az általam legkedveltebb természetfeletti lények összegyűjtésébe. A hadművelet végeredményeként alakot öltött a Goodbye Agony bestiáriuma, mely vegyesen tartalmaz könyvbeli teremtményeket, filmbeli alakokat és egyes népek mitológiájából, városi legendáiból kölcsönzött szerzeteket.

5.) A Teke-Teke

Ez a lény egy japán városi legendának a terméke, a történetének számtalan verziója kering, amiben közrejátszik az is, hogy az emberek hajlamosak összemosni a hasonlósága miatt egy másik ilyen legenda alakjával, - Kashima Reiko - én a legnépszerűbb és egyben legegyszerűbb változatról fogok beszélni. A legenda szerint egy fiatal nő  a sínekre zuhant, - az még a Teke-Teke eredettörténetében is vitatott, hogy magától ugrott vagy odalökték, esetleg a véletlen eredménye volt az esés - majd az érkező vonat elvitte mindkét lábát. Egy misztikus szörnyként tért vissza az életbe, ami általában a vasút, néha a metróállomások környékén portyázik a karjain és a könyökein kúszva-mászva, pengéket vagy fűrészt tartva a kezeiben, áldozatokra várva, akiknek levághatja a lábait, hogy magához hasonlatossá tegye őket.

4.) A vörös halál

A következő tagja a listámnak Edgar Allan Poe legendás szörnyetege A vörös halál álarca című novellából, ami a meglátásom szerint a létező legfelülmúlhatatlanabb Poe-élményt nyújtja csak úgy mellékesen. A vörös halál a tüdőbaj kórság megszemélyesítésére tett kísérletnek gonosz, hátborzongató "következménye". A történetében Prospero herceg puccos bált rendez a kastélyában, az eseményt pedig gondosan elbarikádozza a pórnép elől, akiket már korábban megfertőzött a vörös halálnak tulajdonítható járvány, ám még nem ragadott el teljesen. Viszont egyszer csak észrevesznek egy hívatlan, vörös köpenyes alakot a mulatozó tömegben, aki az óvintézkedések ellenére is belopózott, ő A vörös halál. Amellett, hogy kifogástalan, briliáns horror karakter, egy igazán sokrétű metaforát is testesít meg, hogy vannak olyan dolgok, amikkel szemben a gazdagság nem tesz sérthetetlenné, hogy a gazdagokat is ugyanúgy utoléri végül a végzetük, mint a kisembert. Mert A vörös halál nem válogat és nem könyörül meg senkin.

3.) Banshee

A kelta mitológiák egyik hírhedt, a magam részéről legkedvesebb szerzete, akire egyaránt hivatkoznak gonosz tündérként vagy démonként, habár a nevének a jelentése szellemasszonyt vagy tündérasszonyt jelent. Különleges képessége, hogy a sikításával meg tudja jósolni a halált, illetve a jajgatása intenzitásából a halál módját is meg lehet állapítani, ha a sikoltás hangos és hosszan tartó, akkor a halál erőszakos, ha halkabb és rövidebb, akkor békés. Mivel az valamennyi hozzá fűződő történetben kétségtelen, hogy a halál be fog következni, ha hallatja a hangját, az emberek nagyon rettegtek tőle, kerülték az ősi helyeket, ahol tanyázott. De a Banshee hangja messzire terjed, így a távolság más szóbeszédek szerint igazából lényegtelen is. Számtalan feljegyzés származik olyan tengerészektől, akik állítólag hallani vélték a hangját az óceánon, mielőtt az egyikük odaveszett.

2.) Occamy

Az első Legendás állatok és megfigyelésük filmben találkoztam ezzel a misztikus állatkával, ami azonnal visszavonhatatlanul levett a lábamról, noha a széria rajongói nagyrészt egy másik legendás fajra, a furkászokra esküsznek, mint fő kedvenc. Az occamy-k Indiából származnak és már a film idejében, a '20-as években is súlyosan veszélyeztettek, ugyanis a tiszta, leglágyabb ezüstből való tojásuk rendkívül keresett árucikk a különleges piacokon és a kalandori indíttatásokkal rendelkező muglik között is, így a fészküket vehemensen védik. Van egy extra különleges adottságuk, amire Rowling kitalált egy remek szakkifejezést, ami most nem jut eszembe... és lusta vagyok megkeresni de az a lényege, hogy az occamy kitölti a teret, amiben tartózkodik. Ha egy teáscsészébe kerül, akkor összemegy, ha egy tágas terembe, akkor majdnem akkorára nő, mint egy nagyobb testű dinoszaurusz.

1.) A Cheshire Macska

A győztes pedig Lewis Carroll klasszikusának, az Alice Csodaországban című könyvnek, valamint az előbbi csodálatossága ihlette Marissa Meyer: Heartless - Szívtelen nevezetű, a Könyvmolyképző gondozásában, fordításban idén megjelent előzménykötetnek vigyorgó kandúrja. *-* Csodaország annyi rejtélyes és képtelen dolgokra képes, ikonikus lakót tudhat magának, mint ahány az égen a csillag, de Cheshire még közöttük is a legkiemelkedőbb különc, és ami azt illeti, a legnormálisabb szereplő is egyben. Ő volt az, aki először kimondta azt az igazságot, ami akár Csodaország szlogenje is lehetne, vagyis, hogy "Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy." , illetve a maga nyakatekert módján ügyesen rávilágított az Alice útbaigazítási kérelmét érintő logikátlanságokra. Paranormális trükkje, hogy képes láthatatlanná válni, akár teljesen, akár részben, amivel nagy fejtörést szokott okozni a Szív Királyság hatalmi erőinek.


A Top 5 Szerda többi magyar bloggerének az aktuális összeállításáért forduljatok ENNEK a molyos zónának a karcaihoz! :)

Michelle Marly: Mademoiselle Coco und der Duft der Liebe - Coco Chanel és a szerelem illata

Sziasztok! :) A hónapot egy szerfelett különleges hölgy életének egyik legmozgalmasabb szakaszát, illetve a parfümvilág egyik legnagyobb áttörésének, a Chanel No. 5-nek a születését bemutató regény társaságában kezdtem, Michelle Marly tollából a Coco Chanel és a szerelem illatával. Ha a Google-be valaki beírja az eredeti mű címét, akkor az első címkék között a történelmi romantikus megnevezést hozza fel, amit én indokolatlanul leminősítőnek tartok egy ilyen gondos odafigyeléssel elkészített, ennyire valósághű alkotásra, ami ráadásul nem egy ájuldozó, iruló-piruló, kis libáról szól, akinek vége van, amint meglátja az ő hercegét... hanem a felszabadult és dinamikus nő, a francia elegancia és a 20. század divatjának szimbólumáról.


Fülszöveg:
1919. Párizs.
Coco Chanel, a párizsi divat nagyasszonya szép szakmai sikereket ért már el, mikor a magánélete szörnyű válságba jut. Szerelme autóbalesetben életét veszti, s a boldogtalan nő képtelen a gyásszal megbirkózni. Támogató barátnője segítségével idővel új életcélt talál, amikor a szeretett férfival közös ötletüket, egy Chanel-parfüm megalkotását veszi tervbe. A nagy csoda, a Chanel No 5 megálmodása az első lépés egy olyan úton, amelynek a vége a szerelem illatának felfedezése. A gyötrelmes útra a saját múltjának árnyaival is küzdő Coco szerető lelki társat kap a sorstól, a karizmatikus Dmitrij Romanov herceget.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Kossuth Kiadónak ! ^-^ ~

A szerző és számtalan karakter akképpen hivatkozik a Chanel No. 5-re, mint a szerelem illatára, viszont miután végigkövettem ennek a parfümnek a keletkezési történetét egészen az ötlet és a megvalósítás közötti küszöbről indulva, én úgy látom, ezzel csak a folyamat első lépcsőfokának felszínét kapargatják, és hogy ha értékesítési szlogenként túlontúl hosszadalmasnak is tűnne, találóbb lenne a fantáziadús, sikeres, merész és rendíthetetlen, modern nő illatának titulálni, mindazoknak a tulajdonságoknak az olvasztótégelyeként, amelyek Coco Chanelt megkerülhetetlen befolyású, legendás ikonná emelték.
Legutóbb hozzávetőlegesen egy éve, Willie Suttonnal a középpontban olvastam hasonló regényt, amiben finom korleírásokkal és érdekes fiktív „toldásokkal” dúsítva lehetett bebarangolni egy ismert személy életének kulcsfontosságú szakaszait, illetve megismerni ennek a fókuszba helyezett illetőnek az egyéniségét, és ameddig nem merültem el a Coco Chanel és a szerelem illata c. kötetben, addig tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy a szóban forgó egy év alatt mennyire hiányoztak az irodalom ezen szeletébe tartozó sztorik. Utána azonban… a tátongó űr legalább olyannyira figyelmen kívül hagyhatatlan volt, mint Chanel már-már forradalmi hatása a nők öltözködésére vonatkozóan, amit csak újabb és újabb fejezetek elolvasásával lehetett ideiglenesen befoltozni. A szóhasználat megszokása igénybe vett némi időt, ugyanis hiába helyezte a szobámba már csak ezáltal is a 20. század első évtizedeinek és annak a körnek atmoszféráját Michelle Marly, amiben Chanel mozgott, nekem úgymond… túl nőies volt, ha ez vegyes hatást is kelt a nememet és azt a nem éppen elhanyagolható tényt figyelembe véve, hogy több női írótól olvastam, mint férfitől, de így volt. A nem is elefántnyira, hanem szinte mamutnyira nagyítottan túlmagyarázott, etikettes ceremóniákat se vette be első körre a gyomrom, de az ehhez fűződő egyéni szoc probléma ellenére se emelhetek ez ellen panaszt, hiszen tagadhatatlanul ütős indítás volt a korra jellemző, mai szemmel legfurcsább „diliket” az olvasó arcába tolni. Nekem pedig, mivel múltban játszódó történetek esetén mindig szerfelett értékelem a történelmi precizitást, - automatikusan át is kapcsolok ilyenkor kutató-és lexikon üzemmódba, hogy amennyire tudom, ellenőrizzem a valóság és a történet metszését - nagyon tetszett, hogy nem csupán a parfümkészítés folyamatába lehetett egyszerre részletesen, mégse száraz szakkönyv szagúan belelátni, hanem a történelmi vonatkozások kiterjedt skálájába is, ami messze túlmutatott Franciaország, valamint az iskolákban tanított nagy események határain. Kiemelkedő momentumnak találtam ilyen szempontból a bolsevik lázadás hatásait, a kvázi méterenként felbukkanó orosz nemesi emigránsokat Párizs utcáin, akik több-kevesebb sikerrel igyekeztek megvetni a lábukat az „egyszerű életben”, a pezsgő művészi réteg tagjainak mindennapjait, és természetesen azokra a visszautalásokra, amelyek képet alkottattak róla, mennyi újdonságot lehetett Coco Chanelnek tulajdonítani már a cselekmény beindulásának a kezdetére is. Nem is beszélve arról a kolosszális áttörésről, hogy a fűzők meg a csicsás, kitömött madarakkal és hajmeresztő fodrokkal díszített kalapok száműzése, a kényelmes ruhadarabok, köztük a nadrág mindennapossá tétele mellett az övé volt az első divatház, ami saját parfümöt készített, méghozzá szintetikus molekulákat is használva. Szüntelenül érződött, hogy ha lehet így fogalmazni, megfelelő csodálattal, ám nem vak rajongással, hanem realisztikusan kezelte Michelle az írás alanyát. Ezt a realisztikus oldalát tehetséges üzletasszony lévén, a titokzatosság kapósságára támaszkodva cseppet sem könnyítette meg maga Chanel azok számára, akik esetleg górcső alá kívánják venni az életét a jövőben, az egymásnak ellentmondó történeteiből kialakuló, mondai homály a cselekményben is észrevehető volt, de egy valamit, ami a leglényegesebb, ha akarta se tudott volna elfedni; hogy egy zseniális kreativitás-bomba volt. ♡

Mostanára kezdem úgy-ahogy megszokni, hogy amikor fantasy vonulattól és pszichopatáktól mentes, romantikusnak titulált könyv szabadul morbidságtól és véres horror elemektől csatakos kezeim közé, az a környezetemben kivált egyfajta botránkozásos meglepettséget, olyasformát, mint amikor azt látja az ember, hogy a város legnagyobb bevásárlóközpontjának ruharészlegén egy felmálházott szamár grasszál, ami minimálisan se veszi észre oda nem illőségét. Eme hatás pedig megsokszorozódik, mikor az említett könyvben várhatóan nem tűnik majd fel egy züllött, agyontetovált motoros fazon se, aki a maga finom módján képletesen szétrúgja az arra rendeltetett ülepeket, jelezvén, vegyék már észre, valami molekuláris szinten se stimmel a mentalitásukban… Ismerősök és a kiadó is az imént felvázolt, itt-ott megszínesített kíváncsisággal felvértezve álltak elébe, mit fogok kezdeni egy ilyen első szempillantásra komfortzónámon kívül eső sztorival. Eleinte, amikor még folyt az átszellemülés az art deco aranykorába, hangányit én is tartottam tőle, hogy egy olyan esettel gazdagszok végül, amiben a pozitivitás javára billenéstől függetlenül is ott lesz az a bosszantó apró betűs rész; fantasztikus… csak nem nekem szól. Napokkal a befejezés után, pedig kijelenthetem: NINCS OTT! Nem is volt, és megkockáztatom, egy újraolvasás után se lesz. Ami visszavezethető arra, hogy felőlem emlegethetik már a címben is a szerelmet, térhet ki rá Coco és a baráti köre, az utolsó szavakban az író is,  de a magam részéről egyszerűen nem tudtam a szerelemre helyezni a fókuszt. Jelen volt, jelen volt… azonban a részemről pusztán olyasmiként, mint Boy támogatása Coco üzletében; egy erős kezdő löketként, amin a lényeggé kiteljesedő „nagy egész” kilométerekkel túlnőtt, amiből valami nagyobbá, jelentősebbé fejlődött. Belső iróniaként, ehhez a mintához idomul a Chanel No. 5 is, ami azt illeti, ugyanis egy sajátos gyászfeldolgozási módként kezdte, aztán valóságos úttörővé növekedett, egy olyan új hullámnak az első tagjává, amibe büszkén vetették bele magát más neves tervezők is – és vetik a mai napig.

Gabrielle Coco Chanel privát oldala a mai napig vitákat képez a személye komplett megítélésében, vannak, akik az életvitelét ledérnek tartják, mások követendő példaként, egy újabb fityiszként a társadalmi konvencióknak, vagy szimplán csak elhanyagolhatónak veszik a vitathatóság tényét az eredményei mellé állítva. Én a Coco Chanel és a szerelem illata által felölelt, teljes pályafutásához képest pusztán a homokóra egyetlen homokszemének, ám annál eseményekben, változásokban gazdagabb szakaszának folyamatábráját alapul véve legelőször egy savanyú klisés mondást tudnék hozni; aki a karrierben sikeres, a magánéletben szerencsétlen. Chanel egy olyan páratlan jelenség, akit nem kivitelezhető belepasszírozni a fennálló skatulyákba, de ez az egy élesen találóan ráillik mindent egybevetve. Az életében felbukkanó férfiak vagy inkorrektek voltak vele, mint Arthur Boy Capel, vagy meggondolatlanul lebecsülték, mint Étienne Balsan, vagy egyenesen őrültek voltak, mint Igor Stravinsky… vagy, ha a felsorolás alá vett csapások valamilyen felsőbb erőnek tulajdonítható csoda bekövetkezése miatt nem is valósultak meg bennük, akkor valamilyen külső körülmény sodorta el tőle az ilyen különleges, vitrinért kiáltó, a világ nyolcadik csodájaként mutogatandó „példányokat”. A jobbik eset az ürömben, hogy Coco Chanel sosem volt egy olyan típus, aki nem kézzel-lábbal kapálózva akar magának egy férjet, egy leköteleződési béklyót keríteni, amitől majd megfelelően élőnek, valódinak, megbecsültnek érezheti magát, vagy tudom is én, hogy a hercegre, fehér lóra, gyűrűre, papírra és világszenzációs lakodalomra kétségbeesetten vágyó nőket mi motivál úgy általánosságban hanem mindig is igényelte a függetlenséget, a kapcsolaton belül is fennálló személyes teret, így ebből az úgynevezett „szerencsétlenségből” nem szenvedett komolyabb hátrányokat jó 98%-ban. Ez elválást vagy megkönnyebbülés, vagy bánat kísérte, de kivétel nélkül felmérésre került, hogy azért emiatt nem áll meg az élet.

A cselekmény indító szakaszaként pont egy olyan Coco életében meghatározó történésnek lehettem a tanúja, aminek a kapcsán ez a felmérés a szokásosnál kivételesebb fordulatot vett, avagy hosszabb ideig elhúzódott, illetve igényelt egy kis külső ráhatást... de végeredményében lenyűgöző láncreakciót indított útjára.

Legtöbbünkben egy komplett apokalipszissel ér fel annak a gondolata, hogy az a hír ver ki minket az álomból, hogy egy számunkra kiemelt fontossággal, ha nem a legkiemeltebb fontossággal bíró valaki meghalt. A prológus után rögtön egy ilyen szituáció kellős közepében találtam magam; autóbalesetben elhunyt Arthur Boy Capel, az egyszerű hajózási ügynök fia, aki odáig vitte, hogy Franciaország akkori elnökének, Clemenceau-nak a tanácsadója és az első világháborút lezáró békekonferencia résztvevője lett, házasság útján a brit arisztokrácia bebiztosított tagja, illetőleg - ami a történet szempontjából a legszervesebben érintett - Coco Chanel életének nagy szerelme. Boy ügyében bizonyos megvilágításból félelmetes összhangban mozogtak a reakcióim Cocóval, egyikünk se tudott mit kezdeni a férfi halálával. Coco mély letargiába süllyedt, elvesztette az addig itt-ott ingatag is, de összességében biztosnak hitt talajt a talpa alól, én pedig, noha az ezen a tájékon felbukkanó visszautalásokat kifejezetten élveztem, keservesen szabadulni akartam ebből a „jaj, odalett A PASI, és most mi lesz velem, mert nélküle én nem érek semmit!”- szindrómától fertőzött közegből. Nekem ez a felfogásmód a saját és Cocó személyétől is határozottan, lennék olyan merész, hogy azt találjam mondani, groteszkül életidegen volt. A benyomásomból persze tagadhatatlanul kivette a részét az is, hogy roppant ellenszenves fráternek tartottam Boyt. Nem szégyen az egyébként, ha az ambíciók vaskosabbak, mint a szerelem, de ha már befurakszik a papír-gyűrű taktikával egy nemesi családba, miközben éveken át együtt él egy nővel, aki odáig van érte, akkor legyen már annyi gerince, hogy pontot tegyen a dolog végére ezzel a nővel, és ne csináljon belőle valami sarki bordélyból való örömlányt, akihez beugrik, ha olyan kedve van, máskor meg dobja a „publikus családjáért”. Azt aláírom, hogy ha nem karolja fel Cocót, akkor valószínűleg nem vitte volna ennyire sokra, kizárólagosan önerőből építkezve, hogy az ő tőkéje nem jelentett kimagasló előnyt, bármennyire is előszeretettel szajkózzák, hogy a pénz nem számít, de mindaz, ami Cocót valójában, hosszú-hosszú távon naggyá tette, az nem Boy függvénye volt. Még a férfi életében se, mert felőle a támogatásában ott lappangó jó szándék mellett is, Coco nem értene semmit a vállalkozásához elengedhetetlen könyvelési, költségvetési területhez, ne törődjön vele, mert ő, Boy elrendezi alapon. Visszatekintve Coco szemszögét meg lehetett érteni a témában, ha objektív megközelítésben nem is volt jogos; kisgyerekként szörnyű körülmények között élt, majd egy zárdába került, ahol azért nem azt sulykolják a fiatalokba, hogy ez a lehetőségek világa, bármit elérhettek, amire csak vágytok, ha nem féltek küzdeni érte, számára az, hogy egy Boy kaliberű férfit érdekelte, maga volt a csoda, majd ez az ember volt az eszköz, ami kinyitotta előtte azt a világot, amiről  abban a zárdában csak álmodozni se mert. Azt is ki lehetne jelenteni, amit Coco is megjegyzett egy párszor, hogy Boy tette azzá, akinek megismerte a világ, viszont maradok a feltételes módnál, mert ez nem igaz. Az a valaki végig ott szunnyadt Cocóban, Boy meg csak a bot volt, amire az első lépéseknél támaszkodva teret szerezhetett magának.

Tehát az ízlésemhez viszonyítottan hébe-hóba túl teátrális gyász szakasz után nem kicsit fellélegeztem; azután, hogy a fájdalmát éltető energiákat a kreativitásába fordította át, megismerhettem a valódi Gabrielle Coco Chanel-t. A bevett társadalmi idiótaságok ellen lázadó nőt, aki már akkor mindenféle zavartatás nélkül, cigarettával felvértezve rótta a várost, amikor egy hölgytől az ilyesféle magatartás nem volt elfogadható, aki elhatározta, hogy már csak dacból is feketére festeti az új háza zsaluit, hadd bosszankodjanak a szomszédok a szokások semmibe vétele felett, aki olyan vonalakat és anyagokat hozott a hétköznapokba, amikre a felbukkanásuk előtt senki se lett volna kíváncsi, utána viszont szinte kitépték őket a kezéből, aki nem ismer lehetetlent, és aki nem hagyja, hogy csak úgy kisöpörje néhány rosszmájú, felfuvalkodott sznob az őt megillető helyről. Ez a nő igenis megérett a csodálatra. Annak ellenére, hogy az, az utolsó lapokig érződött, Cocóban egyfajta eltávolíthatatlan árnyékot vetett a származása valamennyi eredményére, aminek a jelenlétének a vonzataként szüntelenül úgy érezte, megint és megint bizonyítania kell, hogy abba a körbe tartozik, ahová a munkája által felküzdte magát. Ezt a visszahúzódással vegyes szégyenérzetet egy az egyben szamárságnak tartottam, szerintem ezerszer nagyobb dolog az abszolút nulláról, egy vándorkereskedő és egy mosónő elárvult lányaként feljutni a csúcsra, minthogy valaki úgy szakít babérokat, hogy a szükséges támogatásokat egyfolytában a feneke alá tolják. Igaz,  nem szabad arról se megfeledkezni, hogy Cocó egy társadalmi szempontból igencsak labilis korszakban élt a regény idejében, a 20. század egy rakat változást hozott magával az akkoriban csak nagy háborúként emlegetett első világháború közvetlen jelentkezésén túl. A korábban egekig magasztalt nemesi rangok, nemesi előjogok kezdték elveszíteni a jelentőségüket, amiket mi sem mutat érzékletesebben annál, hogy ha a ’20-as években szállt valaki taxiba Párizsban, akkor könnyen lehetett, hogy egy nagyherceg fuvarozta el a Galeries Lafayette-hez, mint ahogy az is, hogy a beszálló fél egy olyan Romanov volt, aki akár trónigényt is benyújthatott volna. Ezekkel a szokatlan szituációkkal meg kellett birkózniuk az embereknek, az átállás nem ment egy karikacsapásra, korántsem volt annyira biztos, hogy mindenki abban az osztályban ragad haláláig, amibe beleszületett. Ebben ott volt a ráció, ha egy fokkal pontosabb önértékelést is vártam el egy ekkora ikontól :D Ami mögött nem csak alaptalan sztárolás húzódott, egy ilyen karcsú időszak alatt is konkrétan fejezetenként kibökte a szememet a nő sokoldalúság. Egyszer sem adódott olyan, hogy csak egy projektre korlátozódott volna a figyelme, a középpontban tetszelgő, önmagában is rengeteg melót igénylő parfüm mellett speciel ott volt a szláv ihletésű ruha kollekció, a Romanov gyöngyök mintájára készülő ékszerek, a műpártolás és a jelmeztervezés.

Kimondottan örültem neki, továbbá a hitelességre még erősebb építő hatást gyakorolt, hogy a regényben testet öltő karakterek egytől-egyig létező személyek, olyan közéleti figurák és nagy hatású művészek voltak, akik a feljegyzések alapján a valóságban is Chanel kis családjának a tagjait képezték. Örök türelmetlenként nem bírtam kivárni, hogy milyen csavart fognak venni a történések, hogy kinek az életében milyen állomás fog következni, az olvasási szünetekben rendületlenül kutattam a felbukkanó nevek és a Chanel No. 5 keletkezési körülményei után a neten, és valami hihetetlenül fantasztikus volt látni, ahogy a történelem és a fikció újra és újra idomultak egymáshoz. Ezek után nekem már nem is lett volna szükségem a szerzői jegyzetből, mert már az így felgöngyölített apróságokból is feltűnően kiütközött, hogy Michelle Marly mennyi energiát fektetett a részletekbe, hogy mennyi forrást nyálazott át, mire papírra vetette azt a verziót, ami feltehetően a legnagyobb eséllyel igazolta a valóságot.

Stravinsky kiapadhatatlan humorforrást alkotott, annyira parodikus jellege volt a Coco iránti olthatatlan érzelmeinek, hogy nem bírtam nem röhögni a fickón, valahányszor kinyitotta a száját. Na, meg azon a drámaiságon, amit segítségül hívva előadta magát.

„A férfi megállt a szalon közepén, és Gabrielle felé fordult.
– Azért vagyok itt, hogy bevalljam, beleszerettem magába – közölte, s hangjában szláv drámaiság keveredett egy dandy méltóságteljességével és némi lelkesedéssel a saját szavai iránt.
Gabrielle-nek nehéz volt megállnia, hogy ne nevesse el magát.
– És mit szól ehhez a felesége? – kérdezte gúnyosan.
– Ő is csodálja kegyedet.”

Az agyára is mentem a környezetemnek az ő monológjainak a papagáj módjára történő ismételgetésével, különös tekintettel a bemásoltra.

Misiát, Coco legjobb barátnőjét rendre nem tudtam hová tenni, felváltva érkezett az „Ilyen egy elkötelezett, védelmező haverina!” és a „Micsoda egy sunyi, undok béka!” benyomás, az arányokat nézve majdhogynem hajszálpontosan megegyezően. Misia kapcsán azt láttam, hogy megvan a kötődés és a törődés Coco irányába, de túlságosan el van foglalva saját magával, túlságosan szeret a rivaldafényben lenni és a saját jelentősége növelésével foglalatoskodni, hogy ne csak akkor lehessen normális barátnőnek tekinteni, amikor minden úgy van, ahogy ő akarja. A szeszélyessége egyáltalán nem jött be, sokszor alá is tett Cocónak abból a tévképzetből kiindulva, hogy ha jót akar, akkor kvázi mindent megtehet ő, mint a sors keze.

Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceget találtam a leghasználhatóbb pasi-alanynak Chanel háza táján, ő nagyjából megtestesített mindent, ami Coco összes addigi partneréből hiányzott; megbecsülte Cocót, hezitálás nélkül felvállalta a nagyközönség előtt is az érdeklődését az irányába, elismerte az eredményeit, tiszteletben tartotta az igényeit és nem tapadt rá, mint egy pióca, amikor ki kellett érte állni, akkor jelen volt, ráadásul nem játszadozott vele. Róla el lehet mondani, hogy korrektül és tisztelettel viszonyult hozzá. Rajta keresztül lehetett a legrészletesebben képet kapni az oroszok helyzetéről is, hogy hogyan borult fel a nemesség élete Raszputyin áskálódásával, hogy a nép miképpen vélekedett Dmitrij családjáról, hogy hogyan bukott ki fokról-fokra, hogy a bolsevikok se tartják be az ígéreteiket a tömeggel szemben, hogy az ő uralmuk se olyan leányálom, mint amilyennek a perifériára kerüléskor látszott. A Romanovok történetével szemben már az Anasztázia című mese óta nagy érdeklődést táplálok, ezért roppant mód hálás voltam az írónőnek, hogy nem csak Dmitrij és Coco romantikázásáról olvashattam, hanem Dmitrij részéről tetemes mennyiségű hazájához fűződő sztorit is figyelemmel kísérhettem. Rövid betekintés alapján is nagyon szimpatikus lett a nővére, Marija, róla szívesen olvasnék külön is, ő is egy Cocóhoz hasonló, talpraesett nő. Korábban az udvarban még a ruháját se egyedül vette fel, egy hajat nem tudott elkészíteni magának, mert a szolgálói mindenről gondoskodtak, de amikor az Oroszországból elmenekülésük után beütött a krach, akkor ő nem csak kesergett, hogy mi lesz szegény lecsúszott nemességgel, várta a nagy csodát, hogy valaki megoldjon helyettük mindent, hanem alkalmazkodott az új felálláshoz és dolgozni kezdett. Ami még az emigrációban régebb óta lévő elitnek is egy olyan hajmeresztő cselekedettnek hatott, mintha legalábbis azt várták volna el tőlük, hogy 0-24 órában fejjel lefelé lógjanak az Arc de Triomphe-ről.

Összességében a cselekménnyel oroszlánrészében jóval több vagyok, mint elégedett a kisebb kellemetlenségektől függetlenül is, az írónő könyvbe fektetett munkája előtt pedig emelem a kalapomat. Nem csak megteremtett egy minél realisztikusabb történetet, hanem a zárás végére mellékelt egy kis extrát is, amitől nagyon feldobódtam, hiszen a korábban látottakat megkoronázta egy életrajzi filmekre jellemző kerettel. Ez a fogás tette fel a cseresznyét nekem többek között a Tina, a The Runaways – Rocker csajok filmek és az American Crime Story: Az O. J. Simpson ügy végére is anno. És mire gondolok ez alatt? Arra, hogy kigyűjtötte az összes jelentősebb, mellékesebb karakternek a Coco Chanel és a szerelem illata utáni történetét, bemutatta, ki hogyan végezte a megismertek közül, így ha ezzel a túlbuzgó kutatásom egy részét feleslegessé is tette, megkoronázta a korábban leírtakat egyfajta ünnepélyes hangulattal. Nagyon szívesen olvasnék egy ilyen módon megkomponált életregény akár Amelia Earhartról is a jövőben. A Coco Chanel és a szerelem illatát pedig bátran ajánlom, és nem csak magukat divatőrültnek vallóknak, hanem azoknak, akik meg szeretnének közelebbről is ismerni egy erős, lázadó szellemiségű nőt – aki mellett a klasszikus női képet megtestesítő, „rétegben feljebb álló” Hamupipőke, Csipkerózsika vagy Hófehérke nyugodtan elszégyellhetik magukat.

Borító: 5/5 – Azzal nem árulok el nektek nagy meglepetést, hogy ez a borító nehezen állhatna messzebb attól a paletta cikkelytől, amit az én színvilágomnak vallok, de kétségkívül harmonikus és elegáns az összkép. Olyan egyszerűen nagyszerű formán, mint ami Chanel kreációit is jellemezte, amitől fogva olyan, mintha csak a történetre öntötték volna.
Kedvenc szereplők: Coco, Marija, Dmitrij
Legutáltabb szereplők: Boy, Misia
Kedvenc részek: amikor Coco és Marija közös projektbe kezdtek, amikor Coco felkereste a parfümje kapcsán Coty-t, amikor Coco elkérte az illatmintához a zsebkendőt Gyagilevtől, amikor Stravinsky vallomást tett, amikor az került taglalásra, hogy milyen hatásai voltak Chanel munkájának a divatra, a Romanovok történetei, amikor Coco és Dmitrij botrányt rendeztek a bálon, amikor Coco utána olvasott a parfümkészítésnek, amikor Coco feltárta a múltját, amikor Coco elkezdte reklámozni a Chanel No. 5-öt az étteremben
Mélypontok: Misia kavarásai, a túlceremóniázott társasági fogások, Boy hozzáállása Cocóhoz és a kapcsolatukhoz, a gyász-szakasz, Coco időnkénti önértékelési gondja, hogy Coco végül mindig minden labilis korszakában vergődő idiótát megsajnált és befogadott ’:D
Szerelmi szál: Michelle Marly kitért rá, hogy Coco és Dmitrij viszonyát java részt inkább kölcsönös, mély megértésen alapuló, szoros barátságként jellemezték, így nem kell nyáltól tocsogó romantikára, se valami komikusan felhevültre számítani. 12-13 éves kortól nyugodtan olvasható felső korhatár nélkül, amennyiben a megjelenített témák felé adott az érdeklődés.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni!