Top 5 Wednesday #37- Ne a borító alapján ítéld a könyvet, de gyönyörködni attól még szabad...

Sziasztok! Az e heti Top 5 Wednesday feladvány egy kifejezetten durva szadista hajlamokat magáénak tudható ötletgazda burájából pattanhatott ki, ugyanis azt találta ki, hogy a résztvevő bloggerek mindenféle szűkítő-könnyítő megkötés nélkül válasszák ki az öt abszolút kedvenc borítójukat. Miközben a magam részéről speciel kevés gondolkozás után vagy tízszer ennyi kedvencet tudnék összegyűjteni. Úgyhogy, köszönjük a kihívást... jó vicc volt, de kicsit későre lett időzítve április elsejéhez képest. :P Hosszas fejtörés után végül le tudtam redukálni a megadott számra az aktuális kedvenceimet, de nincs rá garancia, hogy ha pár órával később írnám meg a posztot, akkor nem rendeződne át drasztikusan a lista. 

Ezt a borítót már évek óta a kedvenceim között tudom, nagyon tetszik az almának a különleges kialakítása, mintha csak egy extrém parfümös üveg lenne. Amióta bejelentette a Könyvmolyképző, hogy újra kiadja az első kötetet, illetve megjelenteti a sorozat folytatásait is, és az írónő Szívtelen c. regényével az év egyik legpozitívabb tapasztalatát szereztem meg, egyre jobban várom, hogy ne csak csodálhassam, hanem olvashassam is. 

Az ifjú kiválasztottak folytatását már csak ezért a borítóért is epekedve várom, egyszerűen lenyűgöző, pedig az ennyire betűközpontú, alapvetően egyszerűbb kivitelezésű borítók máskor nem ragadnak meg ilyen élesen. A hegyvonulatról és a csillagos égboltról egyébként a Köd és harag udvarabeli Night Court-ra szoktam asszociálni :D

Ezt a borítót csak második pillantásra sikerült megszeretnem, elsőre csak az lebegett a szemeim előtt, hogy "sok", de minél alaposabban tanulmányoztam a részleteket, annál jobban megtetszett. Az Eiffel-tornyot ábrázoló borítókat alapból imádni szoktam, ezzel az arany díszítéssel meg a cím feletti misztikus lényekkel, pedig egy nagyon izgalmas kompozíciót ad. Birizgálja a fantáziámat, milyen történetet takarhat.

Az Agave egyik friss, őszi megjelenéséhez tartozik ez a szépség, már a korai beharangozáskor megragadta a figyelmemet, és landolt a regény a "nagyon-nagyon meg akarom szerezni" listámon. Bámulatos a hangulata, ahogy a tintafelhők gomolyognak a betűkből és kiválik közülük a legnagyobból a holló... mint egy Edgar Allan Poe-féle novella egy pillanatképe. 

Julie-nak eddig két sorozatából jelentek meg magyarul könyvek és egyikről se mondható el, hogy olyan borítókkal bírnának, amik felett érzéketlenül elsiklik az ember, de nekem ez az etalon. Rendkívül fenséges, elegáns, mint egy ízléses ékszer, nagyon tetszik a középpontban maszk  is, de az igazi varázsát szerintem az alatta elhelyezkedő körben található látképpel alkotott elegye adja.

A Top 5 Szerda további borítóbúvár bejegyzéseit EBBE a molyos zónába fáradva tudjátok meglesni.

Chuck Wendig: Blackbirds - Vészmadarak (Miriam Black 1)

Sziasztok! :)) A szeptemberi olvasási tempómmal gyenge hangon se vagyok megelégedve, - ennek tekintetében az se kifejezetten vigasztal, hogy a megfázás miatti "tele van vattával a fejem" érzet lassít - de a minőség ez idáig töretlenül felülírja a mennyiséget. Ezer számra akadnak a halál, az élet, a sors és az ezekhez fűződő szerepeinket különféle csomagolásokban taglaló alkotások, és örömmel tapasztalom, hogy a téma feszegetésének a gyakorisága ellenére is nagyon sok egyedi megközelítésre lehet akadni. Ezek között megragadó gyöngyszem a legutóbb forgatott könyvem, Chuck Wendigtől a Vészmadarak, amely az akció-és humorfaktort az egekbe csavarva, egy nem mindennapi főhősnővel karöltve közelíti meg a kaszás-témát.

Fülszöveg:
Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.
És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.
Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Fumax Kiadónak! ^-^ ~

A meghökkenésem plafon közeli magasságokba szökött, mikor sorra az láttam, ezt a történetet a közvélemény a nehéz olvasmányok között tartja számon. Élet, halál és végzet: kikerülhetetlenül depresszív mellékzöngéjű talányok. A megértésükhöz azután se jutottunk közelebb, hogy rájöttünk, hogyan emelkedhetnek a levegőbe több tonnás fémszerkezetek, és nem is szeretünk ezeken morfondírozni, keveseknek lélekemelő a gondolat, hogy minden, amiért erőfeszítéseket teszünk, nem több, mint egy jól kiszámított gyalogtúra a koporsónkig, ahol az előzmények fabatkát se érnek. Ezeket én tényleg őszintén aláírom, mégis… az író abszurd stílusa, a horror és thriller elemek közé szervesen befurakodó, a könnyedségről - avagy az életkedv megtartásáról - gondoskodó, vígjátékszerű hangulatelemek összhatása számomra a Vészmadarakat inkább egy vagány, sokszor megmosolyogtató, lendületes káromkodós akcióbombává, mint „nehézzé” tették.
Megvan a Green Day - Holiday c. videoklipjének az elején az a jelenetsor, amikor Billie Joe Armstrong és a többiek egy látszólag mozgó, de valójában egy helyben álló, nyitott fedelű sportkocsiban tombolnak, miközben a mögéjük vetített épületek szemmel követhetetlen tempóban suhannak be a kamera látószögébe, majd tűnnek el onnan, mielőtt alaposabban meg lehetne figyelni a látottakat? Nos, a Vészmadarak akadályokat, levegőért kapást, pihenő zónákat nem ismerő tempója is egy erre hajazó érzetet foganatosított meg. Arról persze szó sem volt egy, hogy ne tudtam volna követni a végbemenő eseményeket, hogy ne lettem volna képben pontosan, momentán hányadán állunk, csupán időnként az a benyomásom támadt, mintha kisiklottam volna oldalra, a megfigyelői sávba a történések szerves, „ott és akkor” típusú átélése helyett. Ez valószínűleg visszavezethető arra, hogy az én teknősökével rokonszenvező mozgási iramom Miriam pörgési üteméhez képest szégyenletesen lassú, de nem bírtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Chuck Wendig úgy tekintett a regény megírására, mint egy futóversenyre, ahol nem csak a célszalagot akarja elsőként átszakítani, hanem az egyéni rekordját is meg akarja dönteni egy csapásra. Egy részem rendre lassításért könyörgött, azon túl is örültem volna, ha valamivel mondjuk cirka 200 oldallal hosszabb a könyv, hogy adódtak olyan momentumok, amiknél bővebb ismertetési kalauzt szeretetett volna az információ-függőségem kapni. A szitokszavakat és a nem egyszer már-már nevettetően ocsmány és gusztust messzire kergető leíró hasonlatokat soha nem látott merészséggel ontó förgeteg, - ami egy olyan különös bájt biztosított a Vészmadaraknak, hogy azok is mosolyogva, jó ismerősként üdvözölték az ilyesféle szóvirágokat végül, akik eleinte csak fintorgó szkeptikussággal kerülgették őket - úgy rántja egyenesen az olvasót, mintha csak egy olyan dominószerűen boruló következmény-sorozat közepébe csöppenne, mint aminek a főhősnő is véletlenül vált a kimozdíthatatlan játékosává; nem számít, kívül akar-e maradni, nem szabadulhat, újra és újra alábukik a misztikum, a homályos érdekek sűrűjébe. A történések impulzívsága elismerésre méltó ravaszsággal leplezte, hogy noha már az események fonalának a felvételekor, sőt, már a fülszövegben nyilvánvalóan kirajzolódott egy alap cél, valami, aminek az eléréséért teperni lehet, a Vészmadarak sokáig elég céltalannak látszott, ugyanolyan árral különösebb tervek és nagyobb szabású mozgatórugók nélkül sodródónak, - a sodródás élvezetessége ellenére is - mint amilyen magának Miriamnek a természete is. Egy ilyen természetnek pedig szüksége van a megfelelően tálalt, megfelelő erősségű motivációra az érdemi lépések megtételéhez…  Ezáltal ennek a történetnek jobban megvizsgálva, amit tudunk, nem is az volt a legvaskosabb kérdése, mekkora eséllyel lehet sikeresen fityiszt mutatni a végzetnek, és kicselezni, hanem, hogy hol van az a pont, ahol egy ember úgy dönt, nem csak nézője lesz tovább az életnek és a borzalmainak, nem csak fásultan várja a vészcsengő megszólalását, hanem igazából ringbe száll. Miriam Black számára ez a kaland egy igencsak kegyetlen módszerekkel elősegített önfelfedezés, avagy burkolt, terelő szándékú fenéken billentés volt valamiféle felsőbb hatalom részéről – már csak azt övezi egyelőre rejtély, amit ebből a leckéből tanult, azt mennyire lesz képes hosszútávon alkalmazni.

Az alapfelállást tipikusan az egyszerű, de ütős szavakkal lehet körvonalazni, amiben - tovább görgetve a tébolyodásig gördített klisék képzeletbeli gombolyagát – sokkalta több rejlik, mint ahogy azt elsőre meg lehetne saccolni, ennek a többnek a nagyobb falatnyi darabja pont napokkal a befejezés után bontakozik ki, amikor elég idő van az inger vágtától eltávolodva megrágni belül ezt-azt. Elemezni. A Vészmadarak jórészt egy olyan energia löket, ami akkor is visszapofozza az olvasóba a nappali lendületét, ha van olyan elvetemült, mint én hogy félig leragadó szemekkel, hajnalban lát hozzá a megkezdéséhez, valamint fenntartom és ezután is fenn fogom tartani, hogy jobban beleillik a laza kikapcsolódás kategóriájába, mint a sötét gyászmenetbe. Azonban úgy szórakoztat, hogy közben nem állítja erőszakosan parkoló pályára az agyat, mint azok az akció-és szuperhősös filmek, amelyeket az utóbbi hónapokban kísérleti szándékkal meglestem. Fel-feldob egy gondolati labdát, valamit, amit érdemes több szemszögből megvizsgálni, majd az csak rajtatok múlik, hogy elkapjátok-e ezt a labdát, vagy inkább hátradőlve élvezitek a lehetetlen szituációkkal és aranybeköpésekkel színesített műsort. A legméretesebb labda mind közül Miriam képessége és annak közvetlen vonzásköre: elég pusztán bőrnek érintkeznie a bőrrel, és ő látja, az érintett hogyan és mikor fog meghalni, illetve az ebből a képességből eredeztethető vékony szálak; ki mit kezdene egy ilyen adottsággal, mit lehetne belőle kihozni...

Nekem eleinte az volt furcsa az adottságában, hogy mennyire kevés nem szörnyűnek minősíthető halál került bemutatásra, azt hihetnénk, hogy manapság azért adottak a fejlettségi feltételek ahhoz, hogy a többséget úgy érje a vég, hogy tetemes koron túl, kényelmesen elalszik az ágyában, és nem ébred fel azután. Erre csak úgy záporoztak a tragikus vagy éppen szerencsétlen balesetek, az előzmények nélkül lecsapó egészségügyi hóhér bárdok, vér és kínlódás – bár visszanézve volt ráció ezekben, hiszen Miriam nem olyan körökben mozgott, ahol békésen, biztonságra törekvésben tengődő emberekre lehetett bukkanni. Az előre látott halálnemekbe való beavatkozáson, mint morális kérdésen nem ragadtam le sokáig, azzal tisztában vagyok, a sokak szerint elvárható a közbelépés lenne idealizált síkon… de cseppet sem túltolt pesszimizmussal, bár időnként felbukkan némi lázadó láng, a legtöbb embert főként az motiválja, hogy hasznos fogaskerék legyen. Ne okozzon gondot, ne okozzon feltűnést, csak haladjon a maga futószalagján, elfogadja, amit a gépezet dob neki. Így feltételezem, öt emberből ugyanúgy négy megmaradna Miriamszerű külső szemlélőként, nem próbálva megmenteni a várható áldozatokat a végüktől esetleg csak erőltetett ímmel-ámmal, mint ahogy a valóságban is hasonló arányban néznének félre, ha olyat látnának, amitől bajuk lehet, ha belefolynak.

Engem főként a képességnek a határoltsága és a hasznosíthatósága foglalkoztatott, ezért sajnáltam, hogy ezeknek a területeknek az érintésével, a képesség mélységeinek bővebb kibontásával nem törődött a szerző. Összevágott ez a fő karakter jellemével, ezáltal válhatott a könyv olyanná, amilyen lett, bontakozhatott ki az a fő üzenet, aminek a közvetítéséért legépelődtek a fejezetek, így egy részem megérti ezt… míg egy másik nem. Ha rá is vallott, a saját szemszögemből nem tudtam mire vélni, Miriam fantáziáját miért nem mozgatta meg jobban az adottsága, hogy miért fogadta el szimplán egy irreálisan felnagyított kudarc után, hogy „ez van”, egy az egyben becsapva az ajtót a lehetőségek felfedezése előtt. Mert igenis… volt belőlük egy pár. Amiért még inkább nem tudtam napirendre térni felette, miért nem jutott az eszébe se alaposabban kutatni utána, utánajárni, mit lehet belőle kihozni, hogyan működik, hogyan lehet belőle netalántán előnyt formálni, ha már megszabadulni nem bír tőle. De aztán kénytelen-kelletlen elfogadtam, hogy nem egy felületen antihősnek titulált hősnőnk egyszerűen egy ilyen… kissé már esztelen mértékben mindent vagy semmit elv szerint él.

Miriam Black csúfosan kijátszotta az ember- / karakterismeretem, ahogy fogyatkoztak az oldalak kiderült, ő egyáltalán nem olyan személyiség, mint gondoltam, csak a bevett kronológiával ellentétben, nálam először érkezett a szimpátia, és aztán a viszonylagos kiábrándultság, átvertség-érzés. A stílusában határozottan megvolt a bejövős szikra, némileg emlékeztetett is az ismerkedési stádiumban a kedvenc női karakteremre, Lisbeth Salanderre, ráadásul volt valami határozottan vagány az ő vándor életmódjában, hogy a közelben elhalálozó érintettjétől elvesz éppen annyi pénzt, hogy tovább állhasson, és így járja körbe Amerikát az elmúlás útján bár magamat nem tudnám elképzelni egy ilyen felállásban, ahhoz túlságosan szükségem van az állandósági és birtoklási tudatra, hogy a bögre, amiből iszok, a lepedő, amire lefekszem, az enyém, és nem a huszadik ember vagyok a héten, aki használja.  A totális ambícióhiánnyal való szembesülés valamelyest végig szálkát képezett a szememben, nekem elképzelhetetlen volt, hogy nem csak magasra törni nem akar… hanem nagyjából semmit se akar, csak egy az egyben sodródik az árral, de ezt betudtam annak, hogy nem kezelheti mindenki úgy a világot, mint egy gigászi sakkjátszmát, amiben minden lépéshez legalább négy terv, plusz vésztervek dukálnak. Viszont azért egy kevés cselekvés előtti vagy legalább közbeni gondolkozást mondjuk úgy, nem bántam volna az „ajtóstól rontsunk a házba, aztán majd lesz valami” felfogás helyett… habár ennek is megvolt a maga bája, és Miriam kamatoztatni is tudta a benne rejlő potenciált. Ilyen reflexek és rögtönzés az, amiért egyesek ölni is bírnának. Ezekkel együtt bennem egy olyan kép kezdett kialakulni róla, hogy miután annyi ember halálát látja nap, mint nap, akaratán kívül is, újra meg újra, mindenkinél jobban tisztában vele, az élet mennyire tünékeny, mennyire egyik percről a másikra vége szakadhat, ezért kihasználja minden pillanatnak a maximumát, kiélvezi bennük, amit csak lehet, az összes pezsdítő ingert. Erre később a közjátékok beiktatásának sokasodásával felszínre került, hogy Miriam életfelfogása inkább egy módszeresen kicsavart duzzogás volt azokra az alkalmakra való visszavágásként, amikor valami korábban nem sikerült neki, vagy nem pontosan úgy valósult meg, ahogy azt ő kigondolta. Szóval a meglátásom szerint nem a fellépő körülmények, vagy más egyének, hanem maga Miriam, a tudatalattiját szabdaló, itt-ott felnagyított sebek nyomorították őt bele ebbe a világ kitaszítottja szerepbe. Ugyanis, bár ezt a táskájában hurcolt robbanószerek, pillangókés, gázspray, a szitkozódó tengerészeket idéző beszédstílus, és félelmet keltő, teketóriázást nem tűrő fellépés megcsillogtatása után nem a legkönnyebb befogadni, Miriam egy nagyon-nagyon érzékeny ember, talán egy kicsit túlságosan is az. Alá van rendelve a pillanatnyi hangulatának, aminek következtében szabálytalan energiacsúcsok jellemzik őt, ha rájön a mehetnék, az akcióéhség, akkor Rambo, Ethan Hunt és John McClane egyesített erővel se tudnák visszafogni, de ha meg olyan passzban van, hogy nem akar csinálni semmit, akkor a megmozdítására se lennének képesek. Így nincs benne kitartás se, aminek kiütközési formája, hogy nagyon hirtelen és végletes a gondolkozásmódja a világról, elég valamilyen területen egy dózisnyi rossz, és már visszavonhatatlanul keresztet vet az egészre. Könyvben nem szereplő példaként; ha elsőre odaégnek a húsgombócai, akkor elzárkózik a főzés elől, sose csinálja többet. Lényegében nem vészmadarakról volt szó, csupán egyetlen vészmadárról, a főszereplőről. Lehet, hogy nemes egyszerűséggel túlkombinálom Miriam pszichológiai profilját, de szerintem a cselekedeteinek az oroszlánrésze, ha viszonylagos légből kapottsággal is következnek egymás után, egyfajta önigazolási szándékot rejtenek. Ami őrültségnek hangzik, de logikus a tények ismeretében. Újra és újra olyan emberek mellé csapódik, akikről tudja, hogy vagy rá fognak bajt hozni, - mint Ashley - vagy azt tudja, hogy ő keveri bajba őket, - mint Lou-t - mintegy kikényszerítve, hogy ne kérjenek belőle egy idő után, elhagyják. Aki meg ezután is kötődne hozzá, azt durván lerohanja, és addig tapossa az érzéseit, a legkegyetlenebb kígyókat-békákat kiabálva, ameddig már nem bírja tovább, és idomul a kiindulási célhoz, az ő hátrahagyásához. Ezzel adva a lovat az alá az elképzelése alá, hogy ő mennyire értéktelen személy, hogy ő senkinek se kell, csak mindent elront maga körül, mindent megmérgez, amivel kontaktusba kerül, hogy a világ egy szar hely. Ami ráadásul őt az átlagnál is jobban megráncigálja. Miközben meg, mint kiderült… ez ellen többet tehetne, mint ahogy azt felvázolta, ahogy azt percről percre kis kalapáccsal verte a saját fejébe, ha nem lett volna kényelmesebb siránkozni, ameddig nem dob a gépezet egy olyan csavart, aminél ennél érdemibbet kell tennie, ha nem akarja, hogy ez a francos nagy egész végre valóban a fejére szakadjon.

Ashley és Louis, a két legnagyobb befolyással rendelkező mellékszereplő közül eleinte egyértelműen Ashley volt a rokonszenvesebb, az ő varázsa ragadott meg jobban, de Louis férfiakra vonatkozó, kegyelmet nem ismerő fejtegetésén is jót nevettem, eszméletlenül komikus volt, ahogy néhány jól irányzott mondattal porig alázta a saját nemét – és végre lerombolásra került az a sztereotípia, hogy a kamionosok erőszakos, szemellenzős bunkók. Bár a Louis és Miriam között bimbózó románcfoszlány természetét nem egészen tudtam hová tenni, attól függetlenül, hogy mindketten cipelték a maguk nem megfelelően definiált belső terheiket.  Visszakanyarodva Ashley-re, nagy lehetőségeket láttam benne, de a regény fele után hajmeresztően önmagával összeférhetetlen fordulatot vett a jelleme, először tele volt tervekkel, na meg valamennyi kapzsisággal, hasznot akart kovácsolni Miriam képességéből. Aztán pukk, egy csapásra felrúgja mindezt, és elkezdi elhasználni a bőrönd tartalmát. Ha ez egy metafora akart arra lenni, hogy mennyire kifordulhatnak magukból egyes emberek, hogy mennyire könnyen a fogságába lehet kerülni valami károsnak… akkor igencsak extrém lett a közlésmód. :’D Meglepődtem, hogy ezek után meg csak úgy spontán levált a történettől, mint ahogy egy amputált végtag a testtől, amivel a beavatkozás után senki se törődik. Főleg úgy, hogy egészen addig kulcsfiguraként tetszelgett. Az ehhez hasonló meredek megoldásokkor fel-felszaladt a szemöldököm, annak a nagyszabású, kocsiban lévő fűrészelésnek a létrejövési módját speciel full logikátlannak találtam. Az agyam szinte sikoltott, hogy hahó, a valóságban ez nem működne azért ennyire simán, fantasy elemek ide vagy oda.

Ingersoll bandáját érdekesnek találtam, akár egy kiegészítő kötetre is nyitott lennék, amiben ők kerülnek a középpontba. Kíváncsi vagyok, hogy Ingersoll részéről hogyan is alakult ki ez a varázslatos imázs, hogy Frankie hogyan csapódott a bagázshoz, mikor a jelek szerint ezt a foglalkozást egyáltalán nem az ő személyére szabták, na meg ott van Harriet. Az egyik legkülönlegesebb és legpszichotikusabb karakter az összes közül, nagyon egyedi látásmóddal, az ő történetét végképp meg szeretném kaparintani egy külön regény formájában. Ahol már nem tud olyan tömör és lényegre törő módon kitérni a normális válasz megadása elől, mint ebben a történetben.

Harriet azt mondta Miriamnek, hogy:

„ – (…) Maga még mindig azt hiszi, hogy egy problémás, meggyötört kis primadonna, aki a kézfejével a homlokán hajtogatja, hogy ó, jaj nekem. Én ezen már túlléptem.”

Ez pedig bizonyos tekintetben igaz is volt, ameddig Miriam fel nem fedezte a megfelelő, nonszensz, tipikusan „Hát meg ilyen, hogy lehet?” kategóriás történésekkel szabdalt útvonalat, ameddig az események hatására kénytelen-kelletlen ki nem lépett az éveket felölelő, nihilben és vegetálásban kiteljesedő létformájából. Míg végül ő is büszkén kihúzott háttal elmondhatta, hogy én ezen már túlléptem. Nem klasszikus értelemben vett karakterfejlődés zajlott le nála, azonban mégis az egyik legigazibb, legnagyobb intenzitású, építő jellegű változás, amiről olvastam. Azt a kérdést, hogy végtére is Miriam Black nekem egy szeretett hős volt-e, vagy sem, ellentmondások egész halmazata övezi, pozitívumok és negatívumok összecsapása. Ahhoz nem fér kétség, hogy a mentalitása vagy kétszer olyan gyakran volt taszító, mint imponáló, hogy sokszor elküldtem volna az ő szóhasználatával oda. Mint ahogy ahhoz sem, hogy imádtam elemezni őt, kiboncolni a cselekedetei mögött rejlő okokat, végigkövetni, ahogy igazából a saját lábára állt, és elhessegette a maga vészmadarait... Személyként nem kedveltem, de mint egy részletesen kidolgozott, megannyi réteggel rendelkező karaktert, igen.

A borító hátulján beharangozták a hírt, hogy tévésorozat is készül Miriam kalandjaiból, eddig ehhez nem volt szerencsém, de majd utánajárok, hogy milyen stádiumban van a projekt. Fúrja az oldalamat, hogy a készítők vissza tudják-e adni Chuck Wendig stílusát, azt, hogy már pusztán a fejezetek címével biztosítani tud egy humoros alaphangulatot.

Borító: 5/5* - Lenyűgöző, hogy amilyen egyszerű, fekete-fehér képnek tűnik, annyira részletes is, mindig fel lehet fedezni rajta valamiféle újdonságot. Ezen kívül olyan erősen idomul a tartalomhoz, amilyet ritkán tapasztalok, Miriam ruhájában és hajában csak úgy hemzsegnek a fontos motívumok. A teherautó, a világítótorony, az országút, a szem, az óra, a rigók, a koponya és a koporsók… Zseniálisan kreatív. Imádom.
Kedvenc szereplők: Ashley, Louis, Harriet, részben Miriam
Legutáltabb szereplők: Del Amico, Ingersoll, részben Miriam
Kedvenc részek: amikor Miriam ismertette Del Amicóval a játékszabályokat, amikor Louis és Miriam először találkoztak, Ashley és Miriam első találkozása, Louis kifakadása a férfiakról, Harriet története, az út a médiumnál, amikor Miriam úgy döntött, hogy lényegi szinten közbelép, az interjúk Paullal
Mélypontok: az elrugaszkodottan meredek megoldások, Miriam múltja és alap mentalitása, hébe-hóba az én ízlésemnek egy kicsit túl lett tolva a humor
Korhatár: Ez a regény már-már egy élő-lélegző korhatáros taralom csomag, vannak itt leforrázott hebegést kiváltó káromkodások, de töménytelenül, nem éppen esztétikai érzéket kényeztető, abszurd leírások, brutalitás, vér, némi szex... Azt mondom, hogy inkább tizenhat éves kor felett érdemes kézbe venni, aki csipkésebbnek érzi a lelkét, annak néhány év ráadással. :D

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Top 5 Wednesday #36 - Öt könyvön alapuló sorozat, amit el szeretnék kezdeni

Sziasztok! ^.^ Itt a hónap harmadik szerdája, annak a Top 5 Szerda feladatnak a kíséretében, amiben olyan klasszikus köteteket kellene összegyűjteniük a résztvevőknek, amelyek szerintük már megértek arra, hogy kapjanak egy modern adaptációt. Ami engem illett... nem olvastam még annyi klasszikust, hogy össze lehessen a felhasználásukkal fabrikálni egy épkézláb posztot, de kimaradni se szeretnék. Ezért maradva az adaptációs vonalon, összeszedtem néhány olyan sorozatot, amik könyvön alapulnak, és el szeretném majd őket kezdeni valamikor a közeljövőben.

5.) The City and the City

A történet alapját China Miéville egyik legnépszerűbb alkotása, A város és a város között c. regény adja. A színhely egy kitalált európai város, Beszel, ahol egy különleges ügyekkel foglalkozó nyomozó egy külföldi cserediák meggyilkolásának ügyét igyekszik felgöngyölíteni. A lány Beszel testvérvárosából, Ul Qoma-ból, halála előtt belefolyt a két város közötti politikai és kulturális nézeteltérésbe. Már a sorozat ismertetője is érdekesnek bizonyult, mint ahogy a szokatlanul magas snittes százalék is plusz húzóerőt jelentett, de a végső löketet az alapot szolgáltató könyv írójának a neve adta. Még júliusban olvastam Miéville-től a Krakent és nagyon mély nyomot hagyott bennem, teljességgel pozitív értelemben, a Konzulváros és a Patkánykirály könyveit a befejezés után nem sokkal fel is tettem a kívánságlistámra. A város és a város között eredetileg nem részesült ebben a "kegyben", de a sorozatra nagyon kíváncsi vagyok, bízom benne megéri, hogy a regénnyel kapcsolatban meggondoljam magam.

4.) Altered Carbon

Az Altered Carbonnal közös sztorim úgy vette kezdetét, hogy megláttam a molyon, az Agave újra kiadja az alapművet, Richard Morgan tollából a Valós halált, és a figyelemfelkeltő borítót, majd a különös fülszöveget látva megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy ez a könyv egyszerűen kell. Hiszen milyen zseniális már az, az ötlet, hogy a 25. században az emberek tudatát digitalizálva tárolják, így ha a test meghal, átültethetik egy másik testbe, és csak akkor hal meg valaki igazán, ha a tudat tárolóeszköze megsemmisül? :'D Aztán kilábaltam annyira a lenyűgözöttségem ködéből, hogy észrevegyem, készítettek belőle sorozatot is. Általában jobban szeretek a könyvvel indítani, hogyha tudom, hogy van papíros forma és adaptáció is, én meg mindkettőre kíváncsi vagyok. Egyelőre tartottam is magam ehhez a szokásomhoz, de az utóbbi hetekben egyre többször kerülgettem a snitten a sorozat adatlapját, szóval a türelmem igazán véges...valószínűleg győzni fog a kíváncsiság.

3.) The Man in the High Castle

Ennek a szériának a nevét a molyon láttam meg először egy figyeltem sorozatkeresős karca alatt, a könyves alapot Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban című írása szolgáltatja, amiről ugyan még az adaptáció előtt nem hallottam, de csakúgy, mint a City and the City esetében, ez is menni fog az olvasási terveim közé, ha pozitív tapasztalatot ad az adaptáció.  A sorozat az mutatja be, hogy hogyan alakult volna a világ sorsra, hogyha a második világháborút a németek nyerik meg. Rögtön felcsigázta az érdeklődésemet az ismertető, ugyanis én is szeretek hasonló kérdéseken töprengeni a szabadidőmben, fejtegetéseket, elméleteket olvasni arról, hogy hol tartanánk most, hogyha X történelmi esemény másként zajlott volna, avagy valamilyen háború a valós vesztes diadalával  ért volna véget. Ha a régi korokat vesszük alapul, akkor jobban húzok a viktoriánus korhoz vagy a húszas évekhez, de egyre inkább vonzz a második vh környékének a megismerése is.

2.) Castle Rock

Ez a sorozat csakúgy, mint nagy kedvencem, a Londoni rémtörténetek, nem pusztán egyetlen könyv nyújtotta alapra építkezik, hanem számtalan különböző történetére, amik által azokat a híres eseményeket, hírhedt személyeket lehet megismerni, amelyek a Stephen King által megalkotott, Castle Rock nevű kisvároshoz köthetőek. Csupán négy King regényt tudhatok jelen pillanatban a hátam mögött, de ezek elősegítették, hogy gyökeret verjen bennem a meggyőződés, vele lehetetlen melléfogni. Ugyanez igaz a sorozat formájában megjelenő adaptációira is, a 11. 22. 63. a változtatások ellenére is kimagaslóan elnyerte a tetszésemet, ahogy a még nézés alatt álló Mr. Mercedesről is csak jókat tudok mondani egyelőre. Úgyhogy bizalommal fogok fordulni a Castle Rock-hoz, ha legközelebb horrorhoz szottyan kedvem, bár jelenleg ebben a műfajban az American Horror Story új évada, az Apocalpyse foglalkoztat :D

1.) Dexter

A sorozatos várólistámon legelőkelőbb helyet foglaló széria pedig nem más, mint a Jeff Lindsay könyvei ihlette Dexter. Az ismertető szerint a főhős, Dexter Morgan a miami rendőrségnek dolgozik vérnyom-elemzőként, de ez a munka pusztán arra szolgál, hogy elfedje igazi természetét. Dexter valójában egy vérengző, ám nagyon fegyelmezett pszichopata, aki éjszakánként kiengedi a fenevadat a ketrecből, és levadássza azokat a sorozatgyilkosokat, akik után napközben nyomoz. Amikor először hallottam a Dexterről, épp a Hannibal első évadát tapostam, ami nagyon tetszett, így egyfajta plusz motivációt adott arra, hogy megvizsgáljam közelebbről a Dextert is. Azért hivatkozok rá pluszként, mert alapjáraton is nagyon érdekeltek a pszichopaták, a sorozatgyilkosok, az őket középpontba helyező könyvek és sorozatok, de a Hannibal adta a nagy áttörést. Megnyugtatott a tudat, hogy ha azt befejezem, akkor már karnyújtásnyira vár majd egy másik, hasonszőrű sorozat, de lehet, hogy még a befejezés előtt belenézek ebbe is. :)

Ti esetleg nézitek valamelyiket? Milyen véleménnyel vagyok róluk?
A Top 5 Wednesday résztvevőinek a bejegyzéseit EBBEN a molyos zónában tudjátok nyomon követni.

American Horror Story: Apocalypse - Első benyomások

Üdv! Tudni illik rólam, cseppet sem rajongok az őszért, a lucskos időjárás, a nem eléggé hideg, de nem is melegnek mondható hőmérséklet, a lassan-módszeresen uralomra törő poloskák... kiver a víz a kép természeti oldalától. Azonban hoz magával a katasztrófa-szezon jót is, - az új könyvjelenések mellett - ilyenkorra szokták időzíteni annak a sorozatnak az új évadát, aminek a folytatási fejleményeit már masszív harmadik éve követem nyomon hajlíthatatlan rajongással. Ez a sorozat az American Horror Story, mely a 8. történetének a keretében egy világvégével tarkított, Coven - Murder House crossoverrel érkezett. ^-^ Az elmúlt napokban úgy viselkedtem, mint egy elvonási tünetekkel küszködő drogos, alig bírtam kivárni a premiert, majd nyugtalanságomban majdhogynem negyed óránként - esetenként még gyakrabban - hopponáltam a SorozatBarátra, hogy lecsekkoljam, megérkezett-e már a rész, megvan-e hozzá a felirat. A kívánságaim teljesülése után, pedig miután kétszer is megnéztem az évadnyitót, pattantam a billentyűzethez, hogy megosszam veletek az első benyomásaimat az Apocalypse névre keresztelt 8. évadról. :)

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-09-15 21:09:24

A nyitóepizód igazi in medias res recept alapján készült, annak az őrületnek az első perceiben csöppen a néző a történetbe, amikor bejelentik Santa Monicában a híradóban, hogy London, Moszkva és a balti államok bombatámadás miatt elpusztultak, és nemsokára Los Angelesre, illetve a világ többi részére is ez a sors vár. Majd érkezik a pánik. Egyesek inkább önkezűleg véget vetnek az életüknek, nem várva a bombára, mások a menekülés minden lehetőségre vicsorogva, harapásra készen vetik rá magukat, hagyják előtörni azt a szunnyadó állatot, amit a civilizációnk fejlődése leépített... de mégsem tűnt el teljesen. Érdekes, hogy amennyire lerágott csontként tekintenek az emberek részben erre az apokalipszis-világvége témára (főként az olvasó népek, akiket előbb-utóbb elkerülhetetlenül berántja magába a disztópia műfajának a varázsa, ezzel elodázva az újat mutatás lehetőségét előttük), annyira nem is hagyja őket nyugodni, ha megfelelő tálalással az arcukba tolják. Ez igaz egyébként minden horror elemre, az emberek azt hiszik, az ingerküszöbük egyre fentebbre csúszik, már nem ijednek meg a modern technológiával készített szörnyektől sem, nemhogy az első Farkasember filmek nevetséges szőrmókjától... De, ha a valóságban eléjük kerülne a leggagyibb kivitelezésű rém élő verziója... azonnal remegnének a félelemtől.

Elkötelezett disztópia rajongóként tartottam tőle, nekem se lehet már újat mutatni ezzel a felállással, amióta végignéztem a The 100 - A visszatérők jelenleg rendelkezésre álló évadait, a radioktív fertőzés, állat-módban történő túlélési harc és a nukleáris tragédia következtében élhetetlen bolygó triász nem tud ugyanúgy sokkolni. Ezért némi tüskés előérzet még azután is maradt bennem, hogy a trailereket látva hagytam magam meggyőzni, hogy ez a crossover sztori mégsem lesz olyan meredek és erőltetett ötlet, mint amilyennek első és sokadik pillantásra tűnt. Talán idén fordult elő először, hogy a kíváncsisághoz kemény ellenszenv is társult a részemről az elkövetkező évad fő témakörét illetően, noha a Coven máig a kedvenc évadom, a Murder House-t tartottam a leggyengébbnek, epizódról epizódra készített ki a rengeteg hiszti benne, elsősorban Vivien Harmon részéről. Képzelhetitek, hogy örültem, amikor értesültem róla, hogy a komplett Harmon família visszatér... Rengeteg lehetőség volt az elhasalásra, hogy egy tucat disztópia váljon a sorozatból horror helyett, de az első rész alapján ez a veszély nem fenyeget az eddigiek alapján, sötétséggel, feszültséggel és egy egész hadtestnyi megválaszolatlan kérdéssel vegyes epizódnak lehettem tanúja. Ami a brutalitás faktort illeti, még nem játszottak arra a készítők, hogy kiverjék a biztosítékot a sok vérrel és gyilkolással, mi több, az eddig látottak beleférnek a 12-es karikába, de ami késik... nem múlik. 

A Gyilkos ház, a Cortez Hotel, a Rémcirkusz, a boszorkányok gyülekezete és a Briarcliff után ismét egy  méretét tekintve is zárt közösség a  fő színhely, a Társaság/Cooperative nevezetű szervezet menedékhelye, ahová a kivételes DNS-képpel és a 100 millió dolláros belépőjegyet kicsengetni bíró dúsgazdagok menekülhettek a bombázás, majd az azt követő fejetlenség és nukleáris tél elől. A 3-as számú Előörs már a kapu megnyitásakor árasztja a baljós hangulatot, az Előörs vezetőjéről első pillantásra süt, hogy nem stimmel vele valami, gyertyákkal világítanak; mondván a technológia vezetett az emberiség végéhez, a mentalitást is az idejét múltság alkotja, a lakók felét közönséges rabszolgákként kezelik, akiknek egyetlen rendeltetésük az elitbe bejutó "Lilák" ellátása. A radioktivitás első komolyabb jelére gyilkolják a kockázatot jelentő lakókat, hogy ne fertőződjenek meg a többiek, de hamar világossá válik, hogy a vezetőség a népritkításra puszta unaloműzésként is tekint. A lakóknak nem árulnak el semmit, teljes bizonytalanság és szigorú szabályozások között tartják őket, teljesen rá vannak utalva a vezetőségre, akik azt tesznek fű alatt, amit csak akarnak. Mégse tehetnek semmit... kint a nukleáris tél, a bombázás utáni ismeretlen veszedelmek megölnék őket, semmi esélyük nem lenne a túlélésre.

A feszültségi mércét nagyon jól eltalálták, az igazi események pedig csak ezután fognak kibontakozni, (mint ahogy a Murder House kísértetei, Constance Langdon és a Coven boszorkányai is ezután fognak felbukkanni) hiszen az epizód végén feltűnt az első évados Tate és Vivien már felnőtt fia, Michael, az American Crime Story: Gianni Versace meggyilkolásából már ismert Cody Fern alakításában. Ha visszaugrunk egy kicsit 2011-ben, a sorozat kezdetére, akkor annyit tudunk, hogy a gyereket Costance, Tate anyja nevelte fel, és hogy Billie Dean Howard médium a gonosz megtestesüléseként, az Antikrisztus megtestesüléseként jellemezte. És ez a férfi van látszólagos vezetői pozícióban a Társaságnál... valamint ő fogja eldönteni, hogy mely lakók érdemesek rá, hogy tovább szállítsák őket a bombabiztos, bevehetetlen menedékre. Ha olyan kedve van, mindenkit visz, vagy senkit, a döntését senki sem fogja megkérdőjelezni... Michaelről néhány percnyi szereplés után is ordít pusztán a tekintetéből is, hogy őrült, méghozzá nem a tipikus... némileg megfontolt és fegyelmezett, komoly pszichopata módján, hanem valami rosszabb, kiszámíthatatlanabb és labilisabb módon.

Nagyon izgatott vagyok, mi fog kisülni az Apocalypse-ből, hogy mikor fognak majd elérkezni a válaszok azokra a kérdésekre, amik ezekben a percekben is megvadult aranyhalakként cikáznak az elmémben. Elsősorban az érdekelne, hogy ki is felelős konkrétan a világvégéért, ha már III. világháborúként emlegetik, melyik nagyhatalom kezdett bele a bombázásba, - a hírek megfogalmazása alapján mindenképpen szükség van egy nagyhatalom közreműködésére- legfőképpen miért és miért épp most. Valószínűnek tartom, hogy a Társaság, Michael Langdonnal az élen felelős az Apokalipszisért, de az még homályos, hogy ezzel a céllal, mégis mi jóra tettek szert, hogy egyáltalán hogyan jutottak akkora hatalomhoz a sötétben,  hogy megtehessék ezt. Hogy az olyan országok, mint Oroszország és az USA, hogy nyelték be csak így mindenféle ellenállás vagy elhárító terv nélkül a bombákat. Ezen túl foglalkoztat, hogy pontosan kik is alkotják a Társaságot, hogy miért ezzel a pénz és genetika beszél módszerrel választottak túlélőket, mikor a logikusabb a fiatalok összegyűjtése lenne, hogy ha ők rendelték meg ezt a kis világvége bulit, mi a tervük a folytatásra, hogy mi leselkedik odakint. A plakátok alapján érdekes lényekre lehet készülni...

Sarah Paulson ebben a szezonban három karakter bőrében mutatkozik meg egyszerre, a Murder House Billie Deanjeként, aki megjósolta a katasztrófát, Cordelia Foxx-ként, New Orleans Covenjének a Legfőbbjeként és Wilhemina Venable-ként, a 3. Előörs vezetőjeként. A rengeteg ártatlan vagy legalábbis ártatlannak tűnő, de végül szituációhoz idomuló karaktere után igazi felüdülés volt, hogy minden jel szerint Sarah ezúttal egy erősen negatív, vagy minimum antihősnek minősülő nőt kelt életre. Sarah alapvető bájos kisugárzása után főként abszurd a hatás, de Wilhemina már a puszta megjelenésével is ecetté változtatja a vénákban a néző vérét. Egy összetett, réteges, ellentmondásokkal teli személyiségnek ígérkezik.

Bár a Cult végül az egyik kedvencemként került ki, (off: az ilyen posztokban az a jó, hogy az eszembe juttatják, hány értékeléssel is vagyok elmaradva, amik között vezető helyet foglal el a Cult teljes értékelése és az Asylum véleményezése) Kathy Bates miatt maradt bennem némi hiányérzet, aki ezúttal visszatér. Méghozzá jelentősnek ígérkező szerepkörben, ugyanis a karaktere, Miriam állandóan Wilhemina körül legyeskedik, a szadizmusra való hajlamában is osztozik vele.

Evan Petersnek nehéz lesz felülmúlnia az előző évadban nyújtott Kai Anderson alakítást, aki a véleményem szerint túlszárnyalta az addigi főművét, James Patrick March-ot is, ám két karakter is rendelkezésére áll a kibontakozásra. Vissza fog térni a hírek valamikor Tate-ként, de egyelőre egy Mr. Gallant nevezetű, hidrogén szőke fodrász képében tetszeleg, aki momentán egyedüli tiltakozóként emel hangot a menedékben uralkodó állapotok ellen.

Az ismerős arcok közül viszontláttam nagy kedvencemet, Adina Portert, aki egy Dinah nevű, egykori műsorvezetőt alakít ezúttal, illetve az előző évad Meadow-ját, aki egy kissé nyafka, telhetetlen bendővel rendelkező milliárdos csemete bőrébe bújt, és Carrie Fisher unokáját, Billie Lourd-ot. A Cult kezdetekor elhamarkodottan lebecsültem Billie-t, ezúttal sokkal nagyobb bizalommal fogok fordulni felé, miután a hetedik évadban bizonyított az alakításával. Ráadásul kulcsfiguraként ígérkezik abból a szempontból, hogy ő az egyetlen rabszolga szintű vendég az alap gárdából.

A legjelentősebb új arcként Michael Langdon mellett bemutatkozott Joan Collins, mint a fentebb említett Mr. Gallant üresfejű, milliárdos nagyanyja, Evie. Evie már a debütálásakor egy erős ellenszenvet váltott ki belőlem, annak a fajta embernek a benyomását kelti, aki az ostobasága miatt semmire se szolgálhatott rá, amit megkapott, minden csak az ölébe hullott. Viszont, akkor jót nevettem rajta, amikor azt ecsetelte, hogy ez a bombatámadás, és biztos kacsa, így ő inkább felhívja Donaldot Trumpot, és megkérdezi, miről is van szó. (Egyébként azt, hogy pont Trump elnökségének az idejére időzítették az Apokalipszis évadot, akár enyhe gunyoros fricskaként is lehet értelmezni, arra nézően, hogy Trump tönkreteszi Amerikát ':D) Valamint feltűnt egy főszereplő státuszúnak ígérkező szerelmes pár is... nekik egyelőre nem szavazok a szokásos kliséknél nagyobb jelentőséget.

A karakterek viselkedésében azt némileg furcsálltam, hogy mennyire könnyedén, már-már unottan kezelték a világvégét. Mintha minimálisan se rázta volna meg őket, hogy az összes szerettük halott, hogy valamennyi ember, akit ismertek, halott. Az, hogy a(z) (el)várható fájdalommal szemben látszólag teljes elsőbbséget élvezett a számukra, hogy a zenelejátszóból milyen zene szól, hogy mit kapnak enni. Nem vagyok egy érzelemközpontú alkat, de ez még nekem is elég abnormális reakció volt... De talán az elkövetkező epizódokban megjön majd rá a magyarázat is.

A nyitóvéleményem befejezéseként szeretnék még kitérni az openingre is, az AHS elmaradhatatlan eleméről. Nagyon... elcsépelten fogalmazva hatásos lett. Ontja magából a sötétséget,a  gonoszságot, a veszélyt, a katasztrófát, tökéletes alaphangulatot biztosít a részekhez, talán az eddigi legerősebb az összes közül. Imádom.

Tehát a magam részéről erősen pozitív első benyomásokkal felvértezve várom az eljövendő epizódokat. :) Ti láttátok már az első részt? Mit gondoltok róla?

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Fictional Boyfriend Tag (Book Tag #41)

Helló! Egy olyan poszttal érkeztem e kora hajnali órában, ami Valentin napkor, vagyis a jó ízlés halálának és a giccsnek az ünnepén lenne talán aktuálisnak titulálható, de sosem voltam abban a hitben, hogy igazodnom kéne a szezonokhoz, na meg a rózsaszín fejetlenség közepén valószínűleg képtelen lennék rávenni magam erre a merényletre. Miről is van szó? Egy jó kis Tagről, pontosabban a Fictional Boyfriend Tagről, amit Virág, a Never Let Me Go bloggerinájának birodalmából csentem el. Ennek a segítségül hívásával szabadjára engedtem a bennem rejlő fangirlt néhány mondat erejéig, hadd tomboljon és zúzzon porrá mindent, ami az útjába kerül, miközben világgá kürtöli fiktív "szerelmeinek" a neveit és ismérveit. "^-^
Jegyzet a témához: Színészekbe és énekesekbe, azaz élő-lélegző, húsvér emberekbe nem szokásom beleesni, ezzel szemben a fiktív karakterekre már mérföldekkel jobban vevő vagyok, ha a kedvenceim jellemének sarkalatos pontjai között nem is lelhető fel túl sok különbség  legtöbbször :D

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-09-15 00:06:50

1.) A legromantikusabb férfikarakter 

 Rule Archer. Jó, nem ő az a szereplő, akit a legtöbb olvasó először hozzácsatol ehhez a fogalomhoz. De mit mondhatnék... iszonyodok a tipikus lágy lelkű, mindenféle romantikus szarságokról ömlengő férfi karakterektől. ':D Hosszas tépelődés után végül, arra jutottam, hogy még a tetovált/piercinges királyfi a fehér lovon, alias Rule felel meg a legjobban ennek a sémának. Bár nem az ehhez hasonló megnyilvánulásai juttatták hozzá a helyhez benne:

"– Figyelj, tényleg ott kell lennem egy helyen, és nem rajongok érte különösebben, de muszáj. Viszont ha kiakadsz és jelenetet rendezel, nem érsz el vele mást, csak feldühítesz. Remélem, jól érezted magad tegnap éjjel és megadod a számodat, de mindketten tudjuk, hogy kábé semmi esély rá, hogy felhívjalak. Ha nem akarod, hogy picsaként kezeljenek, talán nem kellene elmenned részeg idegenekkel. Higgy nekem, csak egy dolgot akarunk, és másnap reggel arra vágyunk, hogy szép csendben elhúzzatok. Zúg a fejem, úgy érzem, mintha forogna velem a világ, ráadásul a következő órát egy kocsiban kell töltenem valakivel, aki titkon gyűlöl, és a halálomat tervezgeti. Most az egyszer nem hagyhatnánk a drámát, és mehetnénk a dolgunkra?"

Hanem inkább az ilyenek...

"Itt a szívem (…). A kezedbe adom, és ígérem, te leszel az első és utolsó ember, aki birtokolja. Bánj vele óvatosan, mert törékenyebb, mint hittem (…)."

Viszont azt fontos hozzátennem, hogy amikor olyan mód ment át idiótán szerelmesbe a regényében, hogy a fejébe vette, meg kell változnia, elég jónak kell lennie a választottjához, és sutba dobta elbűvölően nyers, lázadó természetét... akkor egy csöppet kiábrándultam belőle. Szerencsére a csaj leszoktatta erről a hülyeségéről, és közölte vele, amit én is gondoltam; nem erre fizetett be, szóval kéri vissza az eredeti személyiségét, de gyorsan.

2.) A sötét és melankolikus rosszfiú – akinek azért van jó oldala is 

Varen Nethers a Nevermore-sorozatból, az első és egyetlen goth karakter, akiről olvastam. A sötét és a melankolikus következik abból, hogy a rá háruló nyomás, a teljesíthetetlen elvárások és a rosszindulatúbbnál rosszindulatúbb előítéletek közepette egy gonosz erő elcsavarta a fejét, és rávette a világ elpusztítására az írásain keresztül, aminek a keretében kreált egy kissé őrült, sajátos humorérzékkel bíró, démont is magának, és megelevenedtek Edgar Allan Poe rémtörténetei... De, mint a kikötés is tartalmazza, van jó oldal is, hiszen, ha külső nyomás hatására is, de meggondolta magát, mondhatni. Viccet, a cselekmény komikussá tételét félretéve Varen egy nagyon okos, nagyon különleges világnézettel rendelkező, kissé cinikus szemléletmódú személy, akire túl sok szenvedést mérten pusztán azért, mert ilyen. Mert más, mint az átlag. Már az első kötetben odáig voltam érte, és ez nem változott a trilógia zárásának utolsó lapjaiig sem.

3.) A természetfeletti pasi 

Rhysand, a sötét Rhysand. Ha csak azt venném alapul, amit a Tüskék és rózsák udvarában mutatott magából, akkor a lelki társ, más szóval az abszolút címre is esélyesnek bizonyult volna, nagyon-nagyon szoros versenyt kialakítva. Aztán jött a Köd és harag udvara, és kiderült, hogy Rhysand tulajdonképpen nem az a magabiztos, tekintélyt parancsoló, gátlástalan, agyafúrt stratéga, aki minden helyzetet képes úgy rendezni, hogy az ő érdekeinek kedvezzen a végeredmény, aki merő szórakozásból kóstolgatja és hozza megalázó helyzetekbe a többi karaktert, aki maga a titokzatosság és az elérhetetlenség megtestesülése... hanem az előbb ecsetelt álarc, kvázi szenvedő viselője, így a vonzereje is megkopott előttem valamelyest. Továbbra is kirobbanó kedvencem, de kicsikét kiábrándultam belőle a második kötet hatására, az írónő egy csöppet túlzásba esett annak a bemutatásával, hogy Rhysnek is van szíve, de még mindig kedvenc, még mindig izgatott leszek a neve láttán... egek, amit a Rémálmok udvarában művelt... kis szárnyas szíveket láttam mindenhol csak nem ugyanúgy, mint amikor a sötétebb és könyörtelenebb énjéről volt szó :D

4.) A srác, akit megszelídítenél 

Yagami Light *-* Ő egy olyan füzet birtokába jutott, amibe ha beírják egy embernek a nevét, akinek ismerik az arcát, akkor meghal, majd eltökélte, hogy a füzet segítségével létrehoz egy új világot, ami felett istenként fog uralkodni. A Death Note - A halállista c. anime során L is belopta magát a szívembe, sokat gondolkoztam rajta, hogy melyikőjüket is kedvelem a jobban, hiszen mindketten maximálisan logikai beállítottságú, stratégikus, zseniális elmék... de Light megmozgatott bennem valamit, ami hasonló volt ahhoz, amit anno Rhys is előhozott belőlem. L meg inkább aranyos volt, halálosan. Már az első epizód során beleszerettem az eszébe, teljesen levett a lábamról vele, hogy mennyire okos... ahogy meg egyre jobban belelendült a taktikázásba, a Halállista segítségével, a többi karakter bábuként tologatásába a képzeletbeli sakktáblán, még tovább mélyült ez az extrém szimpátia. Alapvetően nem neki szurkoltam, mint oldalnak a szemben állók között, nem tudtam egyetérteni a nézőpontjával tökéletesen, de a személyiségében, a stílusában egyszerűen volt valami, ami imponált. Nagyon. Azok a kis lekezelő éllel megtoldott szarkasztikus megjegyzések, az a célorientáltság, az a tartás... Viszont visszatérve a megszelídítős témára, az istenkomplexusával kezdeni kell valamit, mert rendkívül kiábrándítóak azok az elszállt, méltóságon aluli széthullások, amiket a sorozat vége felé produkált :P

5.) A barát-zónába tett szerencsétlen / szerencsés 

Enoch O'Connor már a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben is az egyik legnagyobb kedvencem volt, de az Üresek városában biztosította be kirobbanthatatlanul a helyét, mikor megkapta rá a karaktere a megfelelő teret, hogy kibontakozzon. A stílusának és az észjárásának van egy kifejezetten szúrós éle, amit nem az érzékenyebb lelkületű egyének igényeire szabtak, de nekem pont ez jelentette a feléje táplált szimpátiám alapját. Az Üresek városában ő volt dióhéjban a józan észnek a szava, meghúzta a szükséges határokat, ésszerű irányba terelgette a többieket, gátat vetett annak, hogy a többiek olyan dolgokon pörögjenek, amiken úgyse tudnak változtatni, vagy csak szimplán az aktuális körülmények tekintetében lényegtelenek. A különféle meglátásain csak megállás nélkül bólogatni tudtam, az elmés megjegyzésein rendíthetetlenül mosolyogtam. Nagyon jó az ítélőképessége, a helyzetfelmérése, a gondolkodása pedig hibátlanul logikus, ráadásul még megkockáztatom, hogy okosabb is, mint a csapat zseninek kikiáltott különleges a történetben. Viszont, amennyiben a könyvkarakterek valóságossá válhatnának...őt inkább barátként tudnám elképzelni. Nem egy kifejezetten emberbarát, ismerkedésre nyitott jelenség, így arra ne térjünk ki, hogy a barátkozás hogyan menne végbe.

6.) A lelki társad 

Az előbbiek fényében az már kikristályosodhatott előttetek, hogy az ízlésem elérte azt a csúcspontot, ahol már nem elegendőek a szimpla rosszfiúk a megfelelő hatás eléréséhez... ahol olyan emberekre van szükség, akik beskatulyázóan fogalmazva némileg gonoszak is. Így esett a választásom a Grisa-trilógia fő gonoszára, Éjúrra :3 Imádom az ambícióját, amivel újra és újra terveket készít, amivel korlátokat és átléphetetlen vonalakat nem ismerve menetel a célja felé, a borzongató, sötét kisugárzását, a manipuláló képességét, amivel könnyedén ráveszi a szereplőket, hogy úgy ugráljanak, ahogy ő fütyül, ahogy az orránál fogva vezet mindenkit... azt, hogy egy kolosszális szemétláda, ez mégis hihetetlenül jól áll neki. Lehengerlő a stílusa.

"– Gyilkos! – üvöltöttem. – Szörnyeteg!
– Bizony, mind a kettő!"

" – Annyira megható volt, amit az előbb itt műveltetek. Elmeséltél neki mindent, Alina? Tudja ez a fiú, mennyire szeretted volna odaadni magad nekem? Elmesélted a kis nyomkeresőnek, mire tanítottalak a sötétben?
Valósággal elöntött a szégyen. Megremegett az izzó fény. Az Éjúr gúnyosan kacagni kezdett."

És valami bizonyára velem se lehet kerek, mert valahányszor elejt egy fentebbiekhez hasonló megjegyzést, valahányszor kimutatja a foga fehérjét... akkor tetszik a legjobban xD Már egyre növekszenek az elvonási tüneteim vele szemben, ezért ha elérkezik a trilógia zárása, akkor az első megrendelők között leszek. De ajánlom Leigh Bardugónak, hogy ne rontsa el és ne is ölje meg az én szemem fényét...

7.)  Akivel megszöknél 

Alex Fuentes. Tudom-tudom, úgy illene, ha a lelki társammal akarnék lelépni, de tartok tőle, hogy nem lenne vevő az ötletre, miközben ő már évszázadok óta azon ügyködik, hogy világuralomra törjön... *hüpp hüpp* A szökéshez meg nem ártana elsősorban egy jármű is, szóval tökéletesen professzionális megközelítéssel Alexre esett választásom, aki amellett, hogy szívdöglesztő, rendelkezik egy motorral is. Meg van egy pisztolya, amit használni is tud. Van valami a bűnözőkben, ami zsigeri alapon vonzz engem, legyen szó tolvajokról, maffiózókról, bandatagokról, kalózokról... megvetés helyett nagy általánosságban rajongást idéznek elő, ezért Alex már csak a mellékes kényszerfoglalkozásával is dobbanthatott volna. De elsősorban a stílusával vett meg magának, hatalmasakat nevettem, ahogy a Tökéletes kémiában módszeresen halálra idegesítette Brittany-t a megjegyzéseivel.

8.) Férfi, akiért mindent kockára tennél 

Majdnem csak, hogy ne legyen elhamarkodottan arrogáns vagy bezárkózó teljes bizonyossággal állítom, ezt az embert nemhogy nem vetették még papírra, hanem nem is fogják, mint ahogy a valóságban se létezik ilyen. Valamennyi felsoroltamban közös a nagy szabadságigény, amiből következik, hogy én se vagyok az a fajta, akit azelőtt meg lehetne fosztani a személyes terétől, hogy képletesen kitépnék a halott, merev ujjai közül. Abban a pillanatban kérném a beutalómat a zizifarmra, amint megfordulna a fejemben, hogy valakire teljesen ráutaljam magam azáltal, hogy kockáztassak, tovább gondolva feláldozzak érte mindent, amim van, mindent, amit elértem. :P Ez akkora esztelenség, hogy egyszerre sértené a logikai érzékemet és az egómat.

9.) Akivel szívesen ragadnál kettesben egy lakatlan szigeten 

Victor Vale, akit az első V. E. Shchwab / Victoria Schwab regényemből, a Viszályból ismertem meg. Egy 100%-osan racionális észjárású rafinált lángelme, aki annyira lenyűgözött a szereplése során, hogy nem akartam elhinni, hogy egyáltalán létezhet ilyen szereplő. Máskor előszeretettel űzök sportot abból, hogy az olvasmányom karaktereinek a logikátlan döntéseit gúnyolom, de Victorral csak egyhangú egyetértések, nagy bólogatások közepette élveztem végig a Viszályt. Mindig, minden körülmények között arra hallgat, amit a feje diktál neki,  az eltökéltsége nem ismer határokat, ha nincsen út, ami elvezeti a céljához, akkor kikövez magának egyet, addig tervez, addig alakít a taktikáján, ameddig meg nem szerzi, amit akar. Legyen szó különleges képességekről vagy bosszúról. És nincs, amit ne dobna be ezért a levesbe, de csakis ésszel, vannak, akik szerint ő a gonosz, vannak, akik szerint érzéketlen... én egy ambíciókkal teli, magabiztos tartással és éppen egészséges arroganciával rendelkező zsenit látok. Imádnék vele ragadni egy lakatlan szigeten, fantasztikusakat vitázhatnánk *.* Még az se baj, hogy fekete hajjal képzeltem el, ameddig az írónő nem közölte, hogy szőke. Ha meg erre ráunnánk, akkor rögtön össze is dobnánk egy megmenekülési stratégiát.

10.) A kedvenc badass rosszfiúd 

Daemon Black, egyértelműen Daemon Black. Mr. Badass Alient azt gondolom, nem kell senkinek sem bemutatnom, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy elenyésző azoknak a Vörös Pöttyös könyveket olvasó molyoknak a száma, akikre legalább pici időre nem hatott Daemon sármja.

"Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága."

Ő az a fajta karakter, akinél nehéz eldönteni, hogy a beszólása miatt rajongjon érte vagy kitekerje a nyakát, időnként ez a két kényszer érvényesül egyszerre. Bárkivel is kerül össze, ismerkedési szakaszban nagyon szúrós, az alapbeállításánál is... mondjuk úgy, bunkóbb, de amint befogadja az illetőt, onnantól képes lenne érte felégetni egy teljes bolygót is. Ha úgy adódik, meg is teszi, nem csak a levegőbe beszél.

Kitöltésre meginvitálnám a molyról DarknessAngelt, NaNa_88-at és Nikolett0907-et, valamint CsakSimánDorkát az Anya olvas blogtól és Fancsee-t a Lapról Lapra blogtól neki újfent aktuális köszönetet mondanom, amiért megismerhettem Rule-t. ^^

A Tag szabadon, engedéllyel eltulajdonítható, amennyiben mellékeltek hozzá egy forrásmegjelölést.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Top 5 Wednesday #35 - Ha a fiatalabb énem olvasta volna...

Helló! Akadnak olyan könyvek, amelyeket szívesen, csillogó szemekkel olvasunk, mégis kikerülhetetlenül ott kattog az agyunkban a némi hiányérzettel vegyülő felismerés, hogy már kinőttünk belőlük, hogy jobban élveztük volna, ha pár évvel korábban, esetleg 12-13 évesen olvastuk volna őket. Ismerős a szituáció nektek is? Nem csoda, hiszen ez az érzés minden könyvmoly életében elérkezik legalább egyszer. Ez e heti Top 5 Wednesday is e köré a téma köré épül, olyan kötetek összegyűjtésére biztatva a résztvevőket, amiket ha birtokukban állna egy időgép vagy időnyerő, az időutazásra használható legszimpatikusabb eszköz, akkor a fiatalabb énjük kezébe nyomnák őket.

A bejegyzésben helyet kapó alkotásokat egytől-egyig nagyon szerettem, a legkevesebb pontra értékelt kötet is csak egy ponttal kapott kevesebbet tőlem a maximumnál, úgyhogy véletlenül se szeretnék a gyerekes könyvek listájaként reklámozni ezt. Sokkal inkább úgy tálalnám őket előttetek, mint 5 olyan könyvet, amit a YA-műfajjal ismerkedőknek, az alsó YA-korosztály tagjainak semmiképp sem szabad kihagyniuk. :-)

(Megjegyzés: Aszerint rendeztem növekvő sorrendbe a regényeket, hogy melyikeknél éreztem a legerősebben a korosztályos félrecsúszást.)

5.) Manon Fargetton: A lista

Éppen néhány hete röppent fel a hír, hogy a kiadó friss megjelenései között szerepelni fog a várva-várt folytatás, így ha más témára is került volna sor, akkor is visszanéztem volna a történet háza tájára valamikor a közeljövőben. Ebben a könyvben négy totálisan ellentétes személyiségű fiatal kényszerül gyors együttműködésre, miután egy nemrég elhunyt ismerősük virtuális tudata lévén szembesülnek vele, hogy két, látszólag korlátlan hatalommal bíró szervezet is a fejükre pályázik. Aki olvasási válságban szenved vagy nem éppen a részéről optimálisnak tartott tempóban szedi az utóbbi időben az oldalakat, annak tökéletes választás.  A lista a pörgős eseménysorozatával legalább háromszorosára tekeri az ember olvasási tempóját, tökéletes laza kikapcsolódást nyújt, ami még az alapvetően komolyabb, vaskosabb történetek kedvelőinek is jól esik hébe-hóba. Az eltérő személyiségű szereplők váltott szemszöge pedig azt is lehetővé teszi, hogy mindenki rátaláljon egy számára szimpatikus főhősre.

4.) Róbert Katalin: Szelídíts meg!

Az első könyvem az írónőtől, egyben egy fantasztikusra sikeredett realista történet a magyar gimnazisták viszontagságairól, életszerű, korrekt megjelenítése olyan tinédzserproblémáknak, amiket megszámlálhatatlanul sok író igyekezett megközelíteni... de rendre elvétették a megfelelő hangot. Jó darabig olyan benyomást keltett bennem, mintha egy totálisan hétköznapi osztály létét kísérném figyelemmel rejtett kamerával, de fokról-fokra úgy kapott erőre a cselekmény, ahogy a főszereplő, Regina vagy becenevén Róka, bújt elő a szögesdróttal kivert csigaházából. Felbukkantak a karakterek részéről olyan mentalitási formák és olyan gondok, amiket hazudnék, ha azt mondanám, meg tudtam érteni, de az kiemelkedő vonása a könyvnek, ahogy kezelte a felvetett témákat. Sok fiatalokról író szerzővel ellentétben Róbert Katalin nem kezeli le a bemutatott korosztályt, nem kelt olyan hatást, mintha elítélne vagy gyerekesnek tartana bizonyos dilemmákat, nem akarja nagy okosan megmondani, hogy mit kell csinálni, hogy megtalálja az érintett korosztály a szivárvány végén az üstöt. Ezzel a remek egyszerű, de nagyszerű kompozíció pusztán azt üzeni, hogy nem dől össze a világ, ha valaki tizenegyedikesen se tudja, "mi akar lenni, ha nagy lesz" vagy, ha valakinek válnak a szülei, hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha lazábban veszünk. Ezek miatt és a már említett élénk realitást miatt, pedig olyan sztorinak tartom, amit nem csak a ballagó nyolcadikosok és elsős gimnazisták kezébe érdemes adni, hanem a szüleikébe is.

3.) Kirsten Gier: Az álmok első könyve

Ettől a könyvtől, vagy pontosítva a szerzőjétől nagyon sokáig tartottam, a sziporkázó humorról szóló ódák ahelyett, hogy felcsigáztak volna, inkább csak riasztottak. Nem bírtam kikerülni a sejtést, hogy ez a határtalan humor magával fogja vontatni azt a negatív hatást, hogy a komolyság rovására megy. Szinte nem akadt olyan fejezet, amikor nem ordított a fülembe a meggyőződésem képletesen létező belső hangja, hogy én ebből a történetből már régen kinőttem, hogy jobban élveztem volna akkor, amikor még csak ismerkedni kezdtem a YA-val, amikor nem esetleg nem álltam volna ennyire vérmesen a komolysági faktorhoz, annak hiányához, de emellett a tavalyi év utolsó könyveként egy olyan könyvvé is vált, ami annyiszor nevettetett meg, mint az előtte lévő hónapokban egy történet se. Határozottan jól esett a könnyedsége, hogy Kirsten Gier mennyire sokrétű humorérzékkel dolgozik; nem csak olyan kínos szituációkba kergeti a karaktereket, amik időnként nonszensznek hatnak szinte, hanem parodizálja is őket, titokban gúnyolja őket, mint ahogy magát a műfajt is, amibe beletartozik. Megmutatva ezzel, hogy noha minden olvasónál elérkezik az a pont, amikor elkapja egy kisebb YA-csömör, mégis vágyik egy része arra, hogy a csömört okozó elemek között búvárkodjon. Ahogy Liv is a cinizmusától függetlenül élvezte például az iskolai bált vagy a szerelmet.

2.) Lois Duncan: Sötét folyosók

A Sötét folyosók a félresiklott marketing áldozata, ahogy az a jövőbeni olvasóiról is elmondható lesz, ha azzal a szándékkal kezdenek bele, hogy elfogyasztanak egy jó kis hidegrázós horrort vagy egy sötét, gótikus rémtörténetet. Az értékelésemben is elmondtam, most is megteszem, hogy bár Lois Duncan híres annak, hogy a munkája minden momentumának a jelentőségét igyekszik kétszeresére felfogni, képtelen klasszikus értelemben vett félelmetesség előidézésére, ami nem is csoda azután, hogy saját bevallása szerint fél para jeleneteket írni. A kötet noha bővelkedik ilyen vagy amolyan hibákban, olyan elemekben, amiről egy idősebb, többet látott olvasó azonnal észreveszi, hogy többet is ki lehetett volna hozni, de emellett remek ifjúsági paranormális kötet, vagy ifjúsági - és nagyon-nagyon nagy hangsúly az ifjúságin - horror. Az a könyv, amire gondolva látom a lelki szemeim előtt, ahogy 12-13 évesek csoportosan összegyűlnek  olvastgatni Madame Duret bizarr, természetfeletti jelenésekkel, semmiből feltűnő művészi tehetséggel átitattt bentlakásos iskolájának a históriáját, majd pár évvel később az élményen felbuzdulva bizalommal nyitnak a kemény vonalas horrorok felé. Én biztosra veszem, hogy a Sötét folyosók egy olyan könyv, ami megfelelő időben adva megszerettetheti a műfajt.

1.)  C. S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

A filmadaptációért majd' megvesztem alsós koromban, ezért tavaly év eleje tájékán úgy döntöttem, tenni fogok egy próbát a könyvekkel is. Az toronymagasan kiütközött, hogy jócskán kicsúsztam a célközönség korosztályos soraiból, amikor részletesebb kibontású személyiséggel bíró, kevésbé gyerekes viselkedésű karaktereket, hosszabb leírásokat és bővebb csatajeleneteket akartam, de még így "vén" fejjel is egy remek kis történetnek tartom. A varázsa gyereket, tinédzsert, felnőttet és időset egyaránt körbeölelhet, arra késztetve, hogy tegyen egy próbát a saját ruhásszekrényében, hátha talál a végében valami különlegeset... Az eredeti célkorosztálynak pedig igazi csemege az a sokszínű fantázia mellett olyan apróságok miatt is, hogy például az író nem úgy mesél, mint egy átlagos könyvben a narrátor... hanem úgy, mintha ott lenne az olvasóval, vele összekuporodva egy fotelben felolvasná a történéseket. Egy kifuthatatlan örökzöld a fantasy műfaj nagyjai között. Már régóta birizgálja a képzeletemet, milyen hatást gyakorolt volna, ha akkor ismerem meg a könyvet, mint amikor az adaptációba szerelmesedtem bele.

A Top 5 Szerda többi résztvevőjének a bejegyzését megint csak a bejáratott MOLYOS ZÓNÁBAN találjátok meg.

Cassandra Clare: City of Lost Souls - Elveszett lelkek városa (A végzet ereklyéi 5)

Sziasztok! ;-) Élek azzal az igencsak valószerű feltételezéssel, hogy én vagyok, ha nem is az egyedüli... de azon ritka példányok (az egészhez viszonyított olyan 5-10%) egyike a rendszeres YA-olvasók között,  akik évekkel ezelőtt elkezdték olvasni A Végzet Ereklyéi sorozatot, és csak mostanra érték el azt a pontot, ahonnan pusztán pár lépés a célvonal átszakítása... azaz ahonnan már csak egy rész van hátra a nagy fináléig. Kevésbé kacifántosan fogalmazva elérkezett a pillanat, amikor kifejthetem a véleményemet az Elveszett lelkek városáról. Ha a Bukott angyalok városa után némileg el is voltam csüggedve, Cassandra meggyőzött, hogy nem az erőltetett ötletek kényszermenete lesz a TMI sorozat második fele. Még egy könyv ugyan hátra van... de esélyes, hogy ez a kötet lesz a kedvencem  New York árnyvadászainak és alvilágijainak történetei közül.

Fülszöveg:
Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán?
Szerelem. Vér. Árulás. Bosszú. A Végzet Ereklyéi lélegzetelállító ötödik darabjában közelítő sötétség fenyegeti az árnyvadászokat.

Hogyan keltheti több, mint ötszáz hangyabetűkkel telenyomott oldal eseménysorozata azt az illúziót, hogy nem ölel fel hosszabb regényen kívüli, „valós időt” egyetlen pillanatnál? A recept az Elveszett lelkek városában rejlik. Eredetileg úgy akartam folytatni az előző mondatomat, hogy „ahol fenntartások nélkül, sőt, örömmel hagynám elveszni a lelkem az addiktív mágia rétegeiben, a feszes tempóban áramló akcióbombák hálójában és az egyik elsőnek kedvenccé avatott antiszoc szereplőm bűvkörében”, de aztán kijózanodtam, majd emlékeztettem magam, hogy ez már a könyv egyharmadához érkezéskor, robotpilóta üzemmódban megtörtént.

Stephenie Meyer valami olyasmit nyilatkozott A Végzet Ereklyéi sorozatról, hogy egy olyan mesevilágot teremt vele az írónő, amiben imádna élni, nekem erre a kötetre volt szükségem ahhoz, hogy elkezdjem fontolgatni azt a bizonyos költözést. Erre a könyvre használnám a legfesztelenebbül, illetve legmagabiztosabban az „odáig voltam érte” jelzőt, ha túl lusta lennék a véleményemet kevésbé felületes formába gyúrni. Nagyon erős, dinamikus kötet lett, az élmény összességében majdnem kifogástalan volt. Magaménak tudhattam egy darabkát általa annak a rejtett országnak a pezsgésből, ami a keményvonalas TMI rajongókat már a sztorihoz kötődő kulcsszavak említésére is átjárja, amit én eddig csak némi tudományos kíváncsisággal keveredő furcsállással szemléltem a határ szélén ücsörögve. Viszont nem érdemes elfeledkezni az előbb említett majdnem szóról. Nem igazán tudom az okok gyökerét megragadni, de bármennyire optimálisak is a körülmények, mi Cassandra Clare-rel olyanok vagyunk… mint az olaj és a víz, képtelenek vagyunk megfelelően elegyedni. A boldogságos író-olvasó együttműködésre egyikünk részéről se hiányzik a szándék, de egyszerűen van valami az írásaiban, ami még harapósabbá tesz az ésszerűségre. Zsigerből olyan dolgok miatt is, amiket másnak elnézek, amik felett szemet hunyok a tetszetős elemekből álló stósz magasságának véletlenül se kellemetlen érzetet keltő nyomására. Úgyhogy, habár egyes meredek megoldások és érdekes szóvirágok hatására húztam a számat, azt se felejthettem el, hogy egy olyan szál se akadt, ami ne kötött volna le. Miket klimpírozok a klaviatúrán… Amiért ne rajongtam volna szőröstől-bőröstől. Persze a szükségtelen mellékvágányok szublimálódásától függetlenül is akadt olyan vonal, amihez erősebben húztam, értem ez alatt nevezetesen minden eseménynek a centrumát, a mellékszálak nagy összefogóját, azaz a Morgenstern-Herondale utazócirkuszt alkotó hármas kalandjait. Ennek a kedvenc minősítésnek a létrejöttében a legnagyobb részt Sebastian vállalta, az ő szereplése, ha úgy tetszik, nagy visszatérése volt az egész történet csúcspontja a számomra noha belerondított némileg a képbe az azon való változatos időközönként fellépő tépelődés, hogy a fenébe vonzhatnak ilyen abnormális mértékben a személyiségzavaros szereplők. Nem csak konkrétan a személye, hanem a hullám, amit a jelenlétével megindított, amivel teleszórta a fejezeteket a kételkedés magvaival, elősegítette azoknak a kérdéseknek a direktebb megrágását, amik már a korábbi részekben, illetve ezen belül a bevezetőnek minősülő szakaszban is felmerültek bennem. Speciel, hogy mennyire szorul vagy nem szorul reformálásra az árnyvadászok rendszere, hogy mennyire hibátlanok az angyalok a démonok ellenében, hogy némely illetőnek a viselkedése „kiboncolva” mennyire tekinthető nemesnek. Amilyen kevés nyugodtabb, kivárós momentum jutott a Black Friday  típusú tolongásos lázhoz képest, amiben állandóan történt valami új, állandóan felszínre bukott valami plusz, állandóan mozgásban kellett lenni, - akkor is, amikor már csak annyi felderítetlen rész maradt hátra, aminek a vastagságát lekörözné egy telefontöltő kábele – valamelyest groteszk hatású, bár igaz, hogy ezt a kötetet körbelengte a vihar előtti csend. Nem voltak eleresztve a jövőbe tekintés lehetőségei, de kikerülhetetlenül ott lebegett minden egyes megmozdulás minden egyes ízében, hogy egy láncreakció kezdete, hogy semmi sem marad utóhatás nélkül. Tehát a tét emelkedése a lehető legütősebben került megjelenítésre. Egy-két egyént leszámítva a karakterekre is nagyon büszke voltam, érettebbé váltak, szervezettebben dolgoztak össze, hatékonyabban állították fel a fontossági sorrendeket az esetek javában, és egy kis részem nem tudja kikerülni azt a baljós sugallatot, hogy ez a megerősödés bizonyos értelemben abból fakad, hogy Cassandra a fináléra valami olyat ötlött ki… ami sokaknak fog fájni.

Noha a Bukott angyalok városának erősen töltelék szaga volt, és emiatt töretlen sikerrel is birtokolja a rajongók körében a legkevésbé sikeres A Végzet Ereklyéi kötetnek járó díjat, ez az átvezető jelleg, gyengébbnek mondható előkészítés az Elveszett lelkek városán már nyomokban se lelhető fel. Ritkán van részem abban, hogy két szomszédos kötet között ilyen hihetetlen színvonalkülönbség lép fel, pláne az utóbbi javára fél pont különbséggel nem kell nekem fejtegetni, mennyire hihető, amit az előbb felvázoltam, de tényleg ég és föld a két könyv – ha az ötöshöz nem is elég ez. A Bukott angyalok városában persze elkezdte bontogatni a szárnyait a legfrissebb természetfeletti veszedelem nyújtotta globális fenyegetés, amivel meg kell birkózniuk a jövőben az árnyvadászoknak, és Simon megerősödése is útjára kelt, de gyakran nem a lényegre figyeltek, elsősorban Jace szokatlan viselkedésére, vagy arra, hogy előkerítsék Sebastiant, hanem a maguk kis magánéleti drámáira. A legújabb gonosztevőt, Lilith-et így is hatástalanították ugyan a végére, de nem anélkül szóródtak szét a darabjai a világok között, hogy gyakorolt volna némi… befolyást szarkavarást az árnyvadászok világára. Sebastian új erőre kapott, Jace meg vele együtt nyomtalanul felszívódott, erre a két összeforró fordulatra építkezett az aktuális kötet, illetve a már fentebb is emlegetett láncreakciós következményekre. Az árnyvadászok kézre akarják keríteni Sebastiant, mielőtt elkezd ismét károkat okozni  a természetfeletti és a mondén lakosság részére. A tartózkodási helyére vonatkozó támpontok nélkül és számtalan sikertelen keresőakcióval eltelt napok gyarapodásával egyre inkább aggódnak a főbb szereplők Jace-ért. A részükről vegyül a képletbe jelentős adag bűntudat, mert ha akár egyikük is ott maradt volna az előző könyv végén a tetőn Jace-szel, mindez elkerülhető lett volna. Azért, hogy életben van-e még egyáltalán, illetve amiatt, hogy amennyiben kedvezőbb eset áll fenn, és igen, akkor mégis milyen formában is lehet Sebastiannal, ha nem próbált meg még valamilyen módon hírt adni magáról a társainak, ha nem sétált be az Intézetbe Valentine Morgenstern fiának a lenyesett fejével zsonglőrködve… Aztán egy éjszakai látogatás során egyértelmű bizonyítékot nyer az, amitől a leginkább tartottak; Jace látszólag nem fogoly, sőt látszólag szabad akaratából van Sebastian oldalán, dolgozik az ő keze alá, mintha a legjobb barátok lennének. És össze vannak kötve. Ha az egyiket megvágod, a másik is vérzik.

Kicsit tartottam tőle először, hogy komplett fejezetek fognak veszendőbe menni ezzel a bűntudat témával, főleg Clary oldaláról, de mintha Jace hiányára a karakterek megtáltosodtak volna, vagy a sok megpróbáltatás után ez jelentette azt az utolsó cseppet a pohárban, ami után már mindenki elérte a tűréshatára csúcsát, hogy az ebből fakadó haragot meg arra használja fel, hogy közösen pontot tegyenek az ügy végére. Mindenesetre örültem neki, a siránkozás helyett láthatóan tettek a haladásért, ha már a Klávé inkompetenciája ismét az egekbe szökött és megint egy csapat tinédzser kényszerült arra, hogy megmentő alakulattá változzon. Tudom, ellenkező esetben nem lenne történet, nem lenne kaland… de a Klávé tehetetlensége, működésképtelensége olyan szinten frusztrált, mint egy szemtelen lény, ami nem helyezkedik úgy, hogy le lehessen csapni, csak hajthatatlanul az ember feje körül kering. A stratégiájukban lehetett volna ráció, ha következetesen, Jace érdekében nem tartottak volna vissza előlük a hőseink bizonyos információkat, ameddig erre lehetőségük nyílt, de a feltételes módba foglaltak kizárásával nagyrészt csak értetlenül álltam a logikájuk előtt. Nem keresik tovább Jace-t, mert Sebastian megfékezése a fontosabb, az érdemel nagyobb erőforrásokat. Azt ebben aláírom, hogy a Sebastian jelentette veszélyt nem szabad figyelem kívül hagyni, hogy a Bukott angyalok városában is abból lett a probléma, hogy az Üvegváros végén belenyugodtak abba valamelyest, hogy a Lyn-tó partján lába kélt… De mivel együtt tűntek el, és Jace önmagában nem került elő, feltehetően még mindig együtt vannak, más szóval, ha az egyikük megvan, meglesz a másik is, ergo Jace keresése nem hátráltatja Sebastian keresését. Meg, ha színtisztán, érzelmi vonatkozás nélkül is nézzük a kérdést, a sorozatban nem egyszer kihangsúlyozták, hogy nincsenek számbeli téren túlzottan eleresztve az árnyvadászok, szóval szerintem nem engedhetik meg maguknak, hogy az önnön idétlenségük miatt elpocsékoljanak egy kifejezetten tehetségeset közülük. És nem ez volt az első hiba a Klávé részéről, hogy a „majdnem hibákat” ne is emlegessem, amiket a rátermett szereplőgárda elhárított… Az alappillérekhez visszanyúlva is, ez az egész brancs a szabályrendszerével karöltve már azelőtt éhezett a felrázásra, hogy Sebastian konkrét példákkal, célirányos érveléssel megpedzegette volna a kérdést.

Nem sejtettem, hogy egyszer hazugságba keveredés nélkül, mi több, határozott feldobottsággal eltelve leírhatom ezt, főleg az előző részben lezavart nyavalygásmennyisége után, de Clary irányába fejezetről-fejezetre elkezdett fellobbanni a szimpátiám tüze. Ha választanom kellene Tessa és közte, akkor eddig is ő volt a rokonszenvesebb, de az új, extrém körülmények között tanúsított fejlődése nagyon meghökkentett, méghozzá teljességgel jó értelemben. Nem is sejtettem, hogy ennyire meg fog erősödni az a lány, aki a külsejével szembeni elégedetlenségéből eredetezhető kisebbrendűségi érzetét kezdetben állandó, környezete klasszikus értelemben vett dekoratívabb tagjaira khm… Isabelle mutató rosszindulattal vetítette ki, aki Jace-t egyfajta önbizalmi mankóként használta még a negyedik regényben is, akinek a bátorsága korábban java részt csak megfelelően időzített esztelenségek által nyilvánult meg. A maga elmaradhatatlan, irracionális cselekvési adagját ebbe a történetbe is sikerült azzal bepasszíroznia, hogy a barátaival való kommunikáció kivitelezhetősége terén ingatag hipotézisekre támaszkodva vetette bele magát az ismeretlenbe Jace és Sebastian oldalán, hogy védtelenül követte Párizsban Sebastiant, hogy hagyta magát alábukni a Jace-szel közös rózsaszín felhőben a hideg fejű kémkedés helyett, és néhány ezekhez hasonló aprósággal, de Clary már csak ilyen… Ellenben végre felfedeztem benne némi tartást. Egy olyan típusú önbizalomtömböt, ami nagyban közrejátszott az erősödésében, hogy stabilan lépjen az akadályoknak a nyakára. Akadtak bizonytalanabb pillanatai, amikor őrlődött, mi lenne a helyes, - hogy bár a jelek szerint Jace varázslat alatt áll, és ezért cimborál Sebastiannal, vajon mennyire van alapja kiszakítani ebből a varázslatból, ha így boldognak és gondtalannak látszik - de a sztori oroszlánrészében pontosan tudta, hogy mit akar, mint ahogy azt is, mit kell ahhoz tennie, hogy megszerezze azt. Mint nemrég kitértem rá, a szerelem ködének romboló hatása néha elragadta, de alapvetően egészséges bizalmatlanságot táplált Jace új, Sebastiannal társulni akaró énjével és a bátyjával szemben is, figyelt, felmérte, mikor kell óvatosnak lenni, ügyesen kipuhatolta, hogy mire számíthat. Az abszolút logikus lépés nyilván az lett volna, ha a Jace-szel való összeköttetésüket kihasználva letudja a Sebastian problémát, mielőtt kibontakozna, amit a megjavult imidzs mögé rejtőzve is forral a testvére, de összességében nem lehetett hibáztatni érte, amiért egy jobb megoldást akart keresni, ameddig volt remény, hogy létezik ilyen. Tetszett, hogy végig kitartott az álláspontja mellett, hogy nem hagyta, hogy a tetszetős reklámmal tévútra csalják, de nem is vakon, egy új információ befogadását meggátoló akváriummal a fején hajtotta a magáét, amiket hallott, amiket tapasztalt, azokat mérlegre tette magában, majd amikor elegendőt tudott róluk ahhoz, hogy megfelelően átgondolt döntést hozhasson, elbírálta, mennyi bennük az igazság, hogyan is kéne állnia hozzájuk. Szóval, bár az eddig se volt titok, hogy Clary nem ijed meg az árnyékától, első ízben tapasztaltam azt, hogy ezt viszonylagos átgondoltsággal csinálja, nem keresi feleslegesen a bajt, hanem mérlegel. Méghozzá egy az egyben önállóan. Ez nem csorbított a rögtönzési készségén se, sokszor csak pislogtam a reakcióidején, amikor egy másodpercre is elérhetővé vált egy ígéretes lehetőség, amit az előnyére fordíthatott, rögtön megragadta, az átgondoltsága fejlődése miatt ezeket a lehetőségeket egyre sebesebben fedezte fel, egyre rendezettebben, tudatosabban használta is. Ezt rá lehet fogni arra, hogy az árnyvadász tréning, amiben Jace részesítette, meghozta a gyümölcsét, hogy a harci kedvét, az elszántságát megsokszorozta, hogy Jace sorsa a tét, de a magam részéről úgy látom, Clary fejlődésének a kulcsa abban rejlett, hogy mostanra nőtt fel fejben ahhoz, hogy valódi árnyvadász lehessen. Esetlegesen egy olyan… akit Jace-het hasonlóan kiemelt figyelemmel emlegetnek, ezúttal nem pusztán azért, mert ő Valentine lánya.

Sebastianról én se feltételeztem, hogy egy száznyolcvan fokos fordulat és Lilith rituáléjának a hatására korábbi önmagához képest megváltozott, és ő lett a megtestesült jóság, akinek tökéletesen tiszta szándékait tévesen ítélik meg, vagy legalábbis ez a forgatókönyv egy olyan szarvashiba lett volna, amit képtelen lettem volna megbocsájtani az írónőnek. Megölte volna a Sebastian személyiségében rejlő potenciált, illetve azt a hozzá járuló különös ellentmondási gondolatkört, mennyire képlékeny is a jó oldal fogalma, miszerint a saját nézőpontjából, a saját történetében mindenki hősnek számít, és mindenkit a jót akarás vezényel. Miközben az egy másik kérdés, hogy mennyien értenek egyet abban, hogy ő a hős, hogy az ő szándékai, cselekedetei a jók, mint ahogy az is, hogy a számbeli fölény mennyire szavatolja, hogy tényleg az a valami a helyes, amit annak állítanak be. Valamelyest ebben az ördögi körben minden nézőpont kérdése, megfelelő tálalással mindenki mondhat olyat, ami logikai megközelítésből helytálló, az, amit egyesek kezdenek az infóval, már kevésbé és ez az ingoványos talaj biztosítja azt, hogy Sebastian manipulációs tehetsége a lehető legszebben virágozzon. Bizonyos szempontból józanabb, bizonyos szempontból sokkalta elszálltabb, mint amilyen Valentine valaha is volt, mégis ott van az a kikerülhetetlen, erős igazságtartalom a megfigyeléseiben, a mondandójában különösebb csűrés vagy csavarás nélkül is, ami elbizonytalanodásra adhat okot. Egyszerű tényekre építkezve. Sebastiant részint azért vetik meg a többiek, mert anno barátnak kiadva magát beépült az árnyvadászok közé, majd hátba szúrta őket, miközben Clary az Elveszett lelkek városában szintén baráti szándékot hazudva furakszik Jace és Sebastian közé, miközben nyilvánvalóan Sebastian és az önmagából kikelt Jace közös terve ellen van. A két viselkedésforma félelmetesen hasonló, már-már egyező. És itt köpitek be csoportosan a fő különbséget, vagyis hogy Clary ezt a jóért teszi… de ugye az ördögi kör is befigyel; Sebastian szempontjából… az Üvegvárosban ő is a jóért tette, amit tett, majd teszi ezt ebben a regényben. Tehát, miért ő a rossz, amiért fel akar számolni valamit, ami nem megfelelően működik? A válasz a módszerben, és az általa félresiklott célban keresendő… Amióta nézem a Hannibal c. sorozatot, egyre inkább kikristályosodik előttem, hogy habár az ilyen alakoknak a magatartásán, a torzulásaiknak a megnyilvánulásain nem tudok nem elborzadni, ugyanúgy nem tudok némi… elismerés nélkül tekinteni arra, ahogy a háttérből mozgatják a szálakat, a taktikázásuk átgondoltságára, annak hatékonyságára. Sebastian szemernyit is józan mentalitással szemlélve egy rohadék. Egy tehetséges rohadék, akinek ez a stílus megkérdőjelezhetetlenül jól áll… így válva egy szerethető rohadékká mindazok előtt, akik hozzám hasonlóan értékelni tudják az ilyen karaktereket a rétegességükön túl is.

Jace-ről ezúttal nem tudnék túl sokat mondani, ha úgy vesszük, ő forgott a középpontban, a rúna miatt, ami Sebastianhoz kötötte, mégse kapott rá nagy teret, hogy remekelhessen. Az elvarázsolt Jace javára írható, hogy levetkőzte azokat a furcsa, mártíros, túlérzékeny hajlamokat, amikkel a legutóbbi részben Cassandra keze sújtotta, aminek a következtében előtérbe nyomulhatott az, az egoistán humoros oldala, amit annyira szeretek benne, viszont ezek mellett is kiütközött, hogy valami nem stimmel vele, hogy nem egészen önmaga. Mintha szembeállították volna egymással a valódi Jace képét és egy olyan képet róla, amit a photoshoppal szétbombáztak az apró részletekben. A közte és Clary között lévő viszonyban szárnyalós szakaszokat nyújtottak az elmés megjegyzéseivel tarkított szópárbajok, bár azt nem tudtam mire vélni Clary részéről, hogy miért vesztette el alkalomadtán a fejét a „tomboljanak a hormonok” kezdeményezés keretében, mikor ezer és egy ponton szúrta a szemét, hogy a Jace, akivel az időt tölti, nem teljesen az ő Jace-e, amikor azért tartott vele, hogy ezt az állapotot megszüntesse, visszaállítsa az eredetit.

Simon, ahogy az előre lett vetítve, Clary-hez hasonlóan sokat fejlődött a kiindulási énjéhez képest. Már nem egy nagy rakás szerencsétlenségként vergődött a természetfeletti hullámmedencében, – ezt a vergődést agyzsibbasztó viccekkel csillapítva elméleti szinten, gyakorlatban súlyosbítva – hanem tudatában a gyengeségeinek és az erősségeinek, minden tőle telhetőt megtett, hogy a többiek hasznára legyen, ebben pedig az a legjobb, hogy már nem csak a szándékot lehet értékelni, hanem az eredményt is. Kivette a részét a Jace megmentését, Sebastian likvidálását takaró hadművelet minden fázisának a koordinálásából, mondhatni a felesleges plusz személyként tengődésből előre lépett a nagyok asztalához, átvette a tervek egyik fő irányítójának kijáró szerepet. A megnövekedett felelősséggel elé kerülő feladatokat, pedig nem is baltázta el, amiért megemelem előtte a kalapomat, ahogy azért is, hogy akkor is koncentrált bírt maradni, mikor a többieken eluralkodott a pánik, de még mindig messze áll attól, hogy a kedvencemnek tartsam. Vele ellentétben Isabelle-t most is ugyanannyira imádom, mint a Csontvárosban, ha nem jobban, ugyanis Jocelyn jóslata már a konkrét megfogalmazódása előtt beigazolódott, a megnövekedett kockázati faktorral arányosan növekedett a lánynak az ereje. Talpraesettségért és temperamentumért kétség kívül nem kellett sose a szomszédba mennie, de a személyes bájának a dagasztásán túl ez most főként egy olyan ügyeletes békebírói szerepkörben öltött alakot, ami minden várakozást felülmúlóan jól állt neki. Amint konfliktus alakult ki, ő azonnal elvágta, méghozzá úgy, hogy fel se merülhessen az újbóli elővétele, kezeskedett róla, hogy ne zökkenjenek ki a többiek a szükségtelen, időhúzó civakodások miatt, amikor vannak lényegesebb dolgok is a perifériájukon. Az ilyen odamondós jeleneteit nagyon szerettem. Kimagaslóan tetszett az, amikor kiállt Simon mellett Jocelynnel szemben, és rávilágított, hiába kényelmesebb másokat okolni, egyedül ő tehet róla, hogy Clary ennyire hajlamos elhamarkodott döntéseket hozva a falnak rohanni, mert ameddig nem lökték bele az események a mély vízbe, teljesen elzárta a mágikus világtól, ahelyett, hogy megtanította volna neki azt a következetességet a krízisek kapcsán, amit magától csak mostanra kezdett kiépíteni. Azt, hogy mi veszélyes és mi nem, mikor kell óvatosnak lenni, mikor kell cselekedni.

A Magnus-Alec páros amennyire elismeréssel töltött el az előző rész során, amiért érett mód, követendő példát mutatva a többieknek kezelték a problémáikat, a halhatatlanság és az elmúlás kérdését, ugyanannyira felhúzott ez alkalommal. Vagyis pontosítva csak Alec, mert Magnus mindig, minden körülmények között maga a megtestesült, ellenállhatatlan csoda, ráadásul, mivel vendégül látta az árnyvadászokat, ezért szerepelhetett általa Miau Ce-tung is *-* De, mielőtt a bennem rejlő macskamániás átvenné az irányítást a poszt felett, érdemes visszakanyarodnom Alecre, illetőleg arra, mekkorát csalódtam benne. A Bukott angyalok városa végén örültem, mint majom a farkának, hogy képesnek bizonyult lekommunikálni Magnusszal a gondjait, hogy közös nevezőre jutottak, mit hozhatnak ki a rendelkezésükre álló időből, erre most a srác fogta magát, és visszarobbant a startmezőre. Újra megállíthatatlanul kattogni kezdett az öregedés-halhatatlanság-hedonizmus triászon, ennek keretében meg kétségbeesésében lealacsonyodott arra a szintre, hogy pont Camille Belcourttól kért segítséget Magnushoz… Csak ingattam a fejemet, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e, hogy komolyan ennyire elengedhetetlen-e ugyanazokat a köröket futnia, amikor meg elkezdte fontolgatni Camille ajánlatát, akkor nem csak az optimálisnál kissé kockafejűbbnek, hanem komplett idiótának tartottam. Az nagyon tetszett, ahogy Magnus az ügyet lereagálta, ez volt az egyetlen normális válaszlépés arra, amit Alec titokban összebűvészkedett, főleg azok után, hogy egy zokszó nélkül nekiállt az ő és a barátai kedvéért démonokat és angyalokat idézgetni, kivétel nélkül azonnal ugrott, amikor szükség volt rá.

A Jordan és Maia között beálló változás nem lepett meg, az előző rész kritikájában meg is jegyeztem, hogy valószínűleg ebben a részben valami ilyesmi lesz várható, és Maiát nagyon szeretem is. De Jordannel egyelőre nem igazán tudok mit kezdeni. Nem láttam sok funkcióját a gyereknek azon kívül, hogy Maia végre megkapta a jól megérdemelt boldogságot a közbenjárásával, ami nem hátrány… de nem panaszkodtam volna, ha valamit azon túl is megtudhatok a személyiségéről, hogy odáig van Maiáért :’D

A kezdéskor szűkszavúan kitértem a súrlódásokra Cassandra és köztem, most mélyebbre mernék az eddig ízelítőként mutogatott feketelevesbe annak a megemlítésével, hogy habár az írásstílusban voltak olyan szépnek szánt, de számomra inkább nyálas, avagy egyenesen komikus monológok, amik nélkül nyugodtan el lettem volna, a fő szépséghiba abból tevődött össze, hogy sok volt az irreális szerencse a csavaroknál. Azok a tipikus pont jókor érkező, pont a hőseink javára mérleget billentő véletlenek, amiket lényegében erőteljes író ráhatásnak lehet betudni, hogy biztosan minden megoldódjon. Nekem semmi bajom a happy enddel, a világért se akartam, hogy a kedvenceim tragédiák halmazatával kössék be a zárást, de egy-két megoldás nekem túl erőltetett volt, túlságosan áthatotta őket a fentebb említett írói közbelépés. Például hosszasan ecsetelik, hogy mennyire allergiásak az angyalok a zargatásra, mennyire durván megbosszulják, ha valaki követelőzni akar velük szemben, hogy mennyi veszélyt rejt a találkozás velük, hogy a démonok mennyire lehetetlen alkukkal tartják sakkban a megidézőjüket, aztán némi laza csevegés után létrejön a kötélnek állás, Clary pont talál fegyvert, amikor felszerelkezés nélkül követi Sebastiant, Simonnak pont a segítség megszerzésével együtt megoldódik az egyik kulcsproblémája, a Klávé pont átmegy humánusba, amikor arra van szükség… Ezek nekem nem fértek bele a logikába és a realitásba, ahogy azt se tudtam mire vélni, hogy a tündérekkel kapcsolatos szálat miért hagyták annyiban az árnyvadászok.

Azonban a történt vonzáskörében ezek a bakik – mert nagyon másnak nem tudom kiértékelni őket - nem ütköztek ki annyira élesen, nem tűntek annyira szembeötlőnek, mint utólagos visszatekintéssel, az eseményektől megfelelő távra húzódással. Nem mentek lényegében az élmény rovására, nagyobb súlyt kaptak az előző hét oldalnyi szövegben kifejtettek, a Vasnővérek közelebbről való megismerése, a gyilkos humor, a Pokoli szerkezetekre vonatkozó utalások… ha abba fájdalmas is volt belegondolni, hogy itt a jelenben, amikor oly sokszor emlegették Willt … ő már a két sorozat közötti időkülönbség okán valószínűleg minimum száz éve meghalt. Érdeklődve várom, hogy mit fog megváltoztatni bennem a finálé, hogy milyen élményekkel tudom majd le ennek a sorozatnak a befejezését.

Borító: 5/5 – Csak ismételni tudom magam, fényévekkel megkapóbb, mint az új kiadásé. A hideg színeket imádom, ezért nem volt kérdéses, hogy mennyire ragadott magával ez a szürkés-kékes kompozíció. Clary és Jace végre együtt, párként szerepel, a hidas képnél felsejlő látkép pedig szép, diszkrét utalást ad az európai utazásokra :)
Kedvenc szereplők: Sebastian, Isabelle, Magnus, Clary
Legutáltabb szereplők: Alec, Maureen
Kedvenc részek: amikor Isabelle kiosztotta Jocelynt, amikor Simon megmentette Miau Ce-tungot a démonidézéskor, a harc a régiségboltban, Clary és Sebastian beszélgetései, Sebastian üzenete, a Tündérek Királynőjének a „meglepetése”, amikor Isabelle és Jocelyn a Vasnővérekhez mentek, amikor Clary és Sebastian összecsaptak, az, ahogy Magnus kezelte Alec magánakcióját, amikor Magnus befogadta az árnyvadászokat, amikor a Pokoli szerkezetekre tettek utalást, Maryse találkozása Zakariás testvérrel, Aline-ék felbukkanása, Jace poénjai
Mélypontok: amikor Alec Camille-hez fordult és megfontolta az ajánlatát, a Klávé hozzáállása a Sebastian-Jace problémához, amikor Clary a feladat helyett a romantikázásra koncentrált, a „túl szerencsés” fordulatok, Maureen utolsó jelenete
Szerelmi szál: Clary és Jace az előző négy regény alatt összesen nem akarták annyiszor leszaggatni egymásról a ruhákat, mint ebben a részben, azonnal a terv megragadt a szándék szintjén, aminek következtében némileg fülledtebb… de YA-kategóriában bőven megférő szerelmi jelenetekkel tarkították a sztorit.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor ITT tudjátok megrendelni.