2018. augusztus 10., péntek

Top 5 Wednesday #33 - A kliséd ellenére is szeretlek

Sziasztok! :-) Szembeötlő fejlődéssel, azaz az előző heti résznél egy nappal kevesebb csúszással folytatódik a Top 5 Wednesday. A mára áthelyeződött téma nagyon érdekes, ugyanis ebben a posztban elérkeztem azoknak a könyveknek a bemutatásához, amikben feltűnik egy általam változó okokból nem kifejezetten kedvelt, vagy egyenesen gyűlölt klisé, de a jelenléte mégsem rontotta meg a történetet, ettől függetlenül nagyon is élvezetes olvasási élményt nyújtott.
Kifejezve a véleményemet a bejegyzés alapjáról... én nem igazán szeretem, hogy a kliséket egyetemlegesen negatív szájízzel kezelik az olvasók, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy vannak olyan lerágott csontnak hitt elemek, amikből ki lehet hozni valami újat, amit egy megfelelően tehetséges író ügyesen tud használni. Meg persze ott vannak azok az elemek is, amiktől minden minősítésben égnek áll a hajam, de most nem ezeknek az összeszedése volt a feladat szerencsére... :D

(A listán bemutatott könyvek mind maximális, azaz 5 pontot vagy majdnem maximális, 4,5 pontot kaptak az értékelésemben)





5.) Varázsütésre, veszteségek nélkül létrejövő béke

Pl. Melissa Landers: Összefonódva

Ismerős a szituáció, nem? A világ a teljes pusztulás szélén himbálózik, támadás alá veszik olyan teremtmények, akik nem csak, hogy önkéntes hőseinkhez képest számbeli fölénnyel bírnak, de náluk jóval erősebbek is. Mégis, amikor még az utolsó tizedmásodpercben is szembejön még egy probléma, egy újabb akadály, ami keresztülhúzhatja a szereplők összes, addigi cselekedetét, akkor pakk... az azt megelőző nagy rohanásnál még inkább Flash-sebességgel létrejön a vegytiszta béke, amit természetesen a jók nem szenvednek meg. Ezen a ponton meg az olvasó meg csak pislog, és minden erejével tiltakozik az ellen, hogy egy ilyen zárást bekajáltassanak vele. Az Összefonódvában is valami hasonló zajlik le, a könyv jó fele olyan tempóban halad, mintha legalábbis magát az írónőt is ostorral hajtotta volna valaki a betűk leütése közepette, majd miután az események végre átterelődnek egy normálisabb tempóba, akkor éles váltással jön a varázsütésre kiteljesedő béke. Az előzményeseményekhez mérten túl egyszerűen, túl simán jött létre a happy end ugyan, de a kötet megírása sikerült annyira ütésre, hogy még úgy is kezeskedett érte, hogy ezért ne sokat nyavalyogjak, hogy ezt tartom a trilógia leggyengébb részének.

 

4.)  Az ártatlan, szende jókislány és a züllött rosszfiú

Pl. Jay Crownover: A tetovált srác

Megkockáztatom, hogy nem létezik olyan olvasó a világon, aki a kezébe fogott már bármilyen szerelmi szálat tartalmazó regényt, és nem futott még bele ebbe az örökzöld klisébe, miszerint a fészekből kilökött kismadárhoz hasonlatosan elesett és naiv leányzónk, aki már-már életveszélyesen a jót feltételezi mindenkiről,  a környék legfélelmetesebb, legrosszabb hírű vagányával lobban romantikus érzelmekre.
Az erőviszonyok semmilyen téren se kiegyenlítettek közöttük,  ha már itt tartunk, a vagány csaj és a papucs szerelme kombinációról se vélekedek jobban ráadásul az ártatlan és tiszta fél még meg is rontja a másikat előbb vagy utóbb,  elveszi tőle a komplett személyiségét a "jobb emberré válás" oltárán. A klisé felállásban a lázadó rosszfiúval persze nincs is problémám, kedvelem őket, nagyon is, de azt képtelen bevenni a gyomrom, hogy ezek a szabályokat körberöhögő, pisztollyal hadonászó, mindenféle verekedésbe és kétes üzletbe kerülő pasasok mégis miért ezekért az állandóan pesztrálásra szoruló, álomvilágban élő kis hópelyhekért döglenek. Ennek a megfejtéséhez ez a könyv se hozott közelebb, de habár Dovie a korlátoltan jóhiszemű felfogásmódjával és azzal, hogy a város bűnözői klikkjének a melegágyában még képes volt egy sztriptízbáron is kiakadni, mikor ő ott nőtt fel... olyan "megtalálja a zsák a foltját" módon egészen jó csapatot alkottak Bax-szel. Amikor pedig kevésbé, akkor a bűnözői leszámolás kibontakozása kárpótolt ezért.

3.) A szerelmespár egyik tagja amnéziás lesz

Pl. Jus Accardo: Remegés

Azon kívül, hogy ez a csavar önmagában totálisan kiszámítható, hiszen senkinek meg nem fordul a fejében az ilyen történet olvasása során egyszer sem, hogy az emlékeit elveszett fél nem fogja azokat legalább darabosan összecsipegetni valamilyen úton-módon, feleslegesen húzza is az időt a nagy általánosságban ezzel a szerző. Kitölt vele egy kötetet vagy egy felet, a lényeg, hogy az író addig is tologathatja a fő szál lerendezésére való koncentrálást, a páros rajongói meg kapnak egy adag szerelmi harcot azáltal, hogy az emlékező fél hűségesen a másik nyomában lohol, győzködve a nem emlékezőt a szerelmük csodálatosságáról, így nem is panaszkodhatnak, amiért nem történt lényegi előre haladás. A kritikámban kitértem rá, hogy elkeseredtem, amikor a Remegésben felmerült ez a klisé, de Jus Accardo helyén kezelte, nem állította le miatta az alap szál történéseit, közben a cselekményben végbementek azok az események, amiknek végbe kellett menniük, és Dez se viselkedett úgy, mint egy sablonszerű emlékező. Igyekezett persze elérni, hogy Kalenél beinduljon az emlékezés, és rájöjjön, az emlékei elvesztésén kívül más is összekavarodott a fejében, de nem hozta magát megalázó helyzetbe. Önhibáján kívül nem tudja Kale, ki ő, vagy sem, amikor bunkó volt, akkor rövidesen helyretette.


2.) Versengés egy cím elnyeréséért, verseny megnyeréséért

Pl. Sarah J. Maas: Üvegtrón

Ez a klisé az, amit valamilyen szinten a legjobban sajnálok a klisék táborában, mivel kimagaslóan zseniális részleteket lehet hozzá köríteni, egy rendkívül emlékezetes és egyedi történetet kapva végeredményként, ám van egy nyilvánvaló adalékanyaga, amit nem lehet kikerülni... Ami lemorzsol valamennyit az izgalomból, bármennyire is ügyesen bűvészkedik az író, ez pedig nem más, minthogy már a verseny meghirdetésekor tudja mindenki, hogy úgyis a főhős fog kikerülni a viadalból győztesen. Így bár meg lehet érdekesen, feszültséggel telin jeleníteni a versenyt, a végkifejlet szempontjából nem lehet meglepetéssel szolgálni. Azonban egy rátermett író, mint Sarah J. Maas, még így is robbanthat bankot. Tudomásul véve ezt a problémát, a fő kérdést az Üvegtrónban "Ki lesz vajon a győztes?" helyett kicserélte a "Vajon hogyan fog győzedelmeskedni a főszereplő, milyen akadályokat kell legyűrnie?" kérdésre, amivel az izgalmat is visszateleportálta a koncepcióba. Elérte, hogy noha borítékoltam, hova lyukadunk ki, őszintén aggódjak, hogy Celaenának mivel kell szembenéznie, mire ez sikerülni fog.


1.) Szerelmi háromszög

Pl. Melissa Grey: Az árny órája

Határozottan ki lehet vele kergetni a világból. Minden. Átkozott. Alkalommal. Felforralja. Az. Agyvizemet. Ez a létező legszánalmasabb klisé, amit alapvetően csak egy szánalmasan fantáziátlan író tud bedobni a levesbe, amikor nem tud mivel előrukkolni, így szenvedtetnie kell a szánalmasan döntésképtelen főszereplőjét, a kegyeiért versenyző két szerencsétlent, na meg az olvasót. Egy ilyen kategóriába eső regénynél sokszor megfordul a fejemben, hogy ezt a klisét úgy, ahogy van, be kellene tiltani a könyves, sorozatos és filmes világban is. Aztán adódnak olyan helyzetek, amiknél a kivétel erősíti a példát... - Kapaszkodjatok meg. - Ebben a könyvben KETTŐ szerelmi háromszög is fellelhető, és én ennek ellenére nagyon-nagyon kis híján öt pontra értékeltem fel. Mi lehet annak az oka azon kívül, hogy totálisan elment az eszem pár nap erejéig március végén? Az, hogy Melissának sikerült megírnia kettő olyan szerelmi háromszöget, aminek... meg tudtam érteni a létezését, aminél nem a háromszög csúcsán lévő idétlensége, hanem a múlt több oldalról támadó kísértése jelentette a bajt. Az Ekhó-Ramin-Caius háromszög esetében Ekhó attól tart, hogy mivel Caius egykori szerelmének egy része benne él, ezért nem ő maga érdekli a fiút... hanem az előző kedvesének az a darabja vonzza, ugyanettől fél titkon Caius is. Ramin és Ekhó a Tűzmadár felkutatása előtt együtt voltak, de mostanra, a második kötetre már mindketten érzik, hogy nem ugyanolyan a kapcsolatuk, mint azelőtt, lefokózodott barátsággá, amivel nem tudnak mihez kezdeni egyelőre. A Jáspis-Dorian-Quinn háromszögben meg abból fakad a bonyodalom, hogy feltűnik Jáspis egykori társa, Quinn... aki nincs kimondva, hogy mit tett a múltban Jáspissal, de a nagyszájú, belevaló svindler állandóan szorong a jelenlétében, akaratlanul is meghunyászkodik előtte, de nyilvánvalóan Dorianhez kötődik. Dorian eközben igyekszik annyira védeni Jáspist Quinn-től, amennyire csak lehetséges, de Quinn fittyet hányva rá, hogy eddig is mekkora károkat okozott Jáspisnak, újra meg akarja szerezni. Nyakatekert mind a két szituáció rendesen, épp ez teszi normális háromszöggé őket, mind a két esetben a háromszöget beárnyékolja egy múltbéli árny, hihetővé válik, hogy miért nem tud egyik hármas se könnyen pontot tenni az ügy végére.

A Top 5 Wednesday többi résztvevő bloggerének a bejegyzését IDE kattintva tudjátok megtekinteni, a szokásos molyos zónában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése