2018. augusztus 7., kedd

Jus Accardo: Tremble - Remegés (Denazen 3)

Sziasztok! ^.^ Egy formabontóságának mértékéhez viszonyítottan, (csak egyetlenegy Deznee Crosszal megegyezően vad és legyűrhetetlen, tizenéves hősnőt próbáljon meg keresni nekem valaki, máris meg lesz az év hátralévő részére a szabadidős elfoglaltsága) a felkapottsági listákon elkeserítően háttérbe húzódó YA-sorozat nemrég megjelent harmadik részé ért be  legutóbb a kritika készítési stádiumba a blogon. Ez Jus Accardótól a Tremble - Remegés c. regény, és bár feltett szándékom volt nem engedni, hogy bármilyen irányba is ferdítse a képalkotásomat az aktuális eseményekről az, hogy mennyi éven keresztül vártam kitartó reményteljességgel a kötet fordítását... utólagosan ezt nem sikerült maradéktalanul kiviteleznem :D A Hatosoknak általában egyetlenegy szuperképessége van, de a Remegés kapásból hárommal is rendelkezik; badass, lendületes... "és épp csak egy kicsit őrült".


Fülszöveg:
Dez Crossnak megvannak a maga problémái. Már majdnem tizennyolc éves és az elmeháborodás határán áll a Denazen részvénytársaság által használt drogtól, amivel a képességét igyekeztek fokozni. A hozzá közelálló emberek hátat fordítottak a földalatti mozgalomnak, és most a rossz oldalon harcolnak. És akkor még ott van Kale is… Ettől rosszabb már nem is lehetne a helyzet.
Már persze, amíg nem lesz mégis rosszabb. A Denazen egy új, Uralom elnevezésű kísérletet készül indítani, ami működik is. Ám ez azt jelenti, hogy ki a régivel és jöjjön az új. Kiadták a parancsot, hogy végezni kell a második kísérlet minden túlélőjével, köztük Dezzel is. A jó hír az, hogy az eredeti kísérletnek van egy túlélője. Egy nő, akinek a vérében talán megtalálható az ellenszer a Felsőbbrendűség csoportjába tartozók második generációjának a hibáira. De nem csak az ellenálló Hatosok tudnak a nőről.
Dez apja képes lenne mindent megtenni, hogy megakadályozza a lányt az ellenszer megszerzésében – még azt az egyetlen dolgot is bevetné, amitől Dezben egészen biztosan egy világ omolna össze.


A Remegés immár a harmadik, megdönthetetlen bizonyítékokat tartalmazó akta a sorban, ami igazolja, hogy Jus Accardo követve a Denazen cég bevált módszerét, csak álcafoglalkozásként nevezi magát annak, amiként a világ is ismeri; vagyis írónak, mert valójában feltaláló, az olvasói közösség szemével nézve korszakalkotó zseni ezen belül. Na, és hogy mit is talált fel pontosan? A nyomtatott, papírformájú energiaitalt. Ami maximális fokozatú, lendületes tettre készséggé konvertálja a tétlenül ágyban döglődési elhatározást a legmakacsabb molyfajzatokban is. Na, és hogy ennek mi ennek az elsődleges oka? Dez Cross, aki, mint kiderült… nem csak egyvalakinek „pótolhatatlan”.
A Deznee eleven, szókimondó narrációjában való olvasás hasonló élmény volt, mint amikor valaki hosszas lélegzet-visszafojtás után újra teleszívja a tüdejét oxigénnel, olyan területek rázódtak fel bennem, amiknek a zsibbadtsága már fel sem tűnt, viszont ennek ellenére egyáltalán nem áll szándékomban titkolni, hogy a kötet kedvenccé avatásához a vártnál döcögősebb út vezetett – főként az előzményeihez viszonyítva. Ennél a sorozatnál elengedhetetlen, a cselekmény egészéhez képest változó befolyással bíró alapsablonná vált mostanra, hogy Dez dacolva minden nehézséggel, legjobb tudását bevetve, menet közben számtalan hátsó fertályt kiporolva, veszélyes embereket magára haragítva kihúzza Kale-t az aktuális pácból, amibe belekerült. A szóban forgó szál visszatéregetése ellen eddig összességében kényelmesen kezelhető szinten volt még úgy is kifogásom, hogy a magam részéről azt az alternatív folytatást tartottam volna az elejétől kezdve a legjobbnak, amiben Kale-t hagyják a Hatos-fétises gyűjtők karmai között, és keresnek helyette egy… életképesebb személyt. Ám a Remegést kezdve őszintén megijedtem Kale első (és sokadik) feltűnésekor, hogy az egész könyv csakis kizárólag az ő agymosásos, extrém tudatmódosulásos mizériája, annak elhárítása köré fog épülni, ezzel adva egy drámával és „szerelmi harccal” feltöltött, de lényegében csak a fontos események közötti töltelékként szolgáló kötetet. Talán, ha nem lenne ez a csavar az optimálisnál gyakrabban használt, előre borítékolhatóan pink kimenetelű, akkor valamivel barátságosabban fordultam volna felé… de egyöntetűen, a nemek leosztástól függetlenül nem szívlelem azokat a felállásokat, ahol az egyik fél kétségbeesett, csaholó pincsiként lohol a másik után, remélve, hogy hátha az hazaviszi és megtartja. A némi keserűséggel kísért „behangoló fejezetek” lecsengése után egy szempillantás alatt mélységesen el kellett szégyellnem magam, amiért ennyire lebecsültem mind Deznee-t, mind az írónőt, ugyanis az előbbi korántsem viselkedett mintaölebként, Jus pedig... a csalódottságom élesebb körvonalazódása előtt tudatosította bennem; mi még csak a kezdetet tapossuk. Ha nagyobb várakozás is előzte meg, mint ahogy azt a Denazen-regényeknél megszoktam, onnantól, hogy napvilágra került, Kale gondja csak a súlyosabb hatású krízisek egyik előfutára, rohamosan fellendült sztori. Egyre sokrétűbben és hatékonyabban kerültek kihasználásra a Hatosok adottságai, egyre több átvitt értelemben lévő medvecsapda kísérte a karakterek útját, egyre több veszedelmes titok került felszínre Denazen-t, a Felsőbbrendűség ellenszerét és Deznee családját illetően, ezzel arányosan pedig a tempó is úgy felpörgött, hogy már azt az érzetet keltetette, a szereplőkkel együtt mozgásban vagyok. Mi lenne a címben ígért remegés? Az a felfoghatatlan kín, ami az ereimet összerándítja, majd elereszti újra és újra, amiért megint belekóstoltam az adrenalin mámorába, de bármennyire elszántan is kémlelem a horizontot, délibábként se látom a következő adagot. Úgyhogy... nemsoká véget ér úgyis a nyár, Miss Accardo, ideje felhagyni a henyéléssel, és munkához látni! Bízom benne, kegyed Stephen King rajongó, másként, ha így folytatja a tevékenységét, védtelenül fog szembekerülni a legveszedelmesebb Hatossal; a morcos olvasóval, aki nem kapja meg az egyik kedvenc sorozata folytatását.



A részemről erős fáziskéséssel csak szombatra időzített, legutóbbi Top 5 Wednesday bejegyzésemben már kitértem a sorozatnyitó kötet említésekor a Remegésre is, valamint hogy akadt benne egy-két jelentéktelenebb mellékszereplő, akiknek a nevét először nem tudtam hová tenni, de összességében még így is meglepődtem, milyen intenzíven képben voltam az emberekkel és az eseményekkel, különféle részletekkel, jó, Kiernan képességét, ha kupán vágtak volna, akkor se tudtam volna felidézni visszautalásos segítség nélkül, ami egészen ironikus tekintve, hogy pont a láthatatlanná válás az ő ereje mintha nem is több, mint két éve olvastam volna a második részt. A cselekmény fonala nem sokkal azután kerül felvételre, mint ahol a Toxic abbamaradt: bár Aubrey Dez apjának az utasítása ellenére is kigyógyította a lányt a mérgezésből, amit Able okozott neki, így a közvetlen életveszély elhárult, Deznek nincs oka a babérjain ülni. A Felsőbbrendűségi szer mellékhatásai kezdenek meglehetős gyakorisággal kiütközni rajta, a tizennyolcadik születésnapjára pedig megfosztják a józan eszétől, ha nem talál Ginger mozgalma rá ellenszert. Kale-ről meg azóta nem tud semmit, hogy alkut kötött a Denazennel, és Dez védelmében önként visszament. Alex, Deznee exbarátja igyekszik visszarugdosni az életkedvet a Kale elvesztésétől megtört lányba, és elviszi egy „Semmi buliba”, vagyis olyan partira, amit átlagos embereknek és nem célirányosan Hatosoknak szerveznek hátha a mutánslavina leborulása előtti életének az emlékeztetője kicsit feldobja, kicsit visszaad neki a régi, dinamikus énjéből. Deznee épp azon töpreng, hogy átalakító képességét használva, hogyan lógjon meg észrevétlenül, hogy visszatérhessen a szobája nyugalmába, amikor összeakad az apai ági féltestvérével, Kiernannel. Dez a másik lányt a szó szoros értelmében falnak csapja a viszontlátáskor, cafatokra tudná tépni, amiért elárulta őket, ezzel az egyik társuk halálát okozva, és ki akarja húzni belőle, hol találja meg Kale-t, hogy mi van vele. Legnagyobb meglepetésére nemsokára betoppan maga a fiú is, aki hezitálás nélkül Kiernan védelmére kel, Dez számára meg  ezzel egy időben megérkezik az első képletes pofon is: Kale-nek valamit a Denazen alaposan összekavart a fejében, ezért azt hiszi, ő az ellensége, míg Kiernan és a Denazen a barátai.

Fentebb rálátást adtam, hogy engem mennyire tudnak lázba hozni átlagban az ilyen „a szerelmem önhibáján kívül, de annyira gyűlöl, hogy megölne” szituációk, de egy dolog miatt mégis lankadatlanul foglalkoztatott ez a vonal is, attól függetlenül, hogy valami nagyobb volumenűre vártam. Mégpedig azért, mert ugyan a köcsög Kale nekem százszorta szimpatikusabb volt, mint a rendes Kale, nem értettem, hogy hogyan fordult ki magából ennyire groteszkül az emlékei elvesztése, illetve összekavarása miatt. Azt aláírom, hogy a velük történtek részben meghatározhatnak minket, megállás nélkül alakítanak rajtunk, Kale előéletének traumatikus körülményeinek a fényében meg ez fokozottan, majdnem minden rezdülését átitatóan igaz, de emellett vannak bizonyos gyárilag adott személyiségjegyeink... amik elkísérnek minket haloványabb vagy erősebb formában egész életünkben, és ezeknek akkor se lenne szabad szublimálódniuk, ha nem emlékszünk, avagy nem emlékszünk jól bizonyos dolgokra. A mostani Kale-ben viszont a korábbi verziójának ilyen alap vonásait se sikerült felfedeznem, éberen figyeltem a gondolkozási, döntéshozói módszereit is, de abban se akadtam említésre méltó átfedésekre. Ez meg nekem nagyon fura volt,  hogy az emlékei megfelelő funkcionálása nélkül nem lehet még csak a valódi önmaga árnyékának se nevezni. Ami meg már a bizarrság határát súrolta a saját nézőpontjából, hogy Deznee, - aki nem okozva csalódást, minden követ megmozgatott, hogy az ő jégkék szemű nindzsáját visszahódítsa - még így is szeretett a közelében lenni, miközben kvázi csak Kale testének a társaságában tartózkodott, mert azok, amik őt önmagává tették, ha előre láthatóan időlegesen is, de végelgyengülésben kimúltak Denazen egyik bentlakójának jóvoltából. Azt értékeltem, hogy az írónő nem kerekített ki egy totális depresszív menetet ebből a visszahódítási akcióból, így Dez-t se alacsonyította le egy önbecsülés nélküli papucs szintjére. Eleinte türelmesen állt Kale-hez, és próbálta finoman rávezetni, hogy nem egy téma kapcsán kapitális tévedésben van, de amikor Kale elszállt, akkor erélyesen leosztotta, hogy most már fogja vissza magát, ha nem akar nyerni egy ajándékutalványt egy nevelő célzatú seggberúgásra. Bármennyire is odáig volt érte, bármennyire is hiányzott neki, bármennyire is vissza akarta szerezni a valódi énjét a srácnak, nem engedte neki, hogy úgy bánjon vele, mint egy mosogató ronggyal. Ez pedig egy határozottan pozitív, az elkövetkező alkotásokban remélhetőleg építő jellegű példa lesz az olyan egészségtelen, regényes kapcsolatok tengerében, ahol az egyik fél minden körülmények között szolgálatkészen a másik elé vetődik, ha az bele akarja törölni a lábát. Azután pedig, hogy Dez felhagyott önmaga visszafogásával, rendkívül élvezetes szócsaták születtek közöttük, és sajnáltam is, hogy nem kaptam az eredeti megismerkedésükkor hasonlókat.


„ – Mi ketten, egyedül, egy hotelszobában. Eltöltjük az időt… Tudod.
Végigmért, majd felhorkant.
– Ne ámítsd magad! Van barátnőm.
Vicceltem, oké, félig vicceltem.
– Ja, tudom. Én!
Furcsa arckifejezéssel méregetett még egy pillanatig, majd bekapcsolta a biztonsági övét, és hátradőlt az ülésben.
– Igazából kezdem elhinni, hogy nem hazudsz.
Azonnal remény lobbant a mellkasomban.
– Tényleg?
– Igen. Kezdem úgy gondolni, hogy te tényleg elhiszed a saját sztoridat.
– Te meg kezdesz itt új értelmet adni a „se veled, se nélküled” kapcsolatnak.” (139. oldal)


Ginger nem viselkedett egy tipikus aggódó nagymamaként, amikor Deznee felvázolta neki a Semmi buliból való visszatérést követően, hogy Kale micsoda személyiség evolúción ment keresztül, de a reakciójában tetszett, hogy elvonatkoztatva az érzelmeitől, gyakorlatiasan közelítette meg a fennálló helyzetet, azaz felmérte, hogy ugyan Kale nyilvánvalóan nem maradhat ilyen állapotban, de ameddig nem tér vissza a régi önmaga, addig unokája biztonságban van Denazennél, más szóval vannak nála… sürgetőbben orvosolásra szoruló problémáik is momentán. Ezek között vezető helyet foglalt el a Felsőbbrendűség és a mellékhatásai, alias totális megháborodás, ennek az ellenszerének a megtalálása, illetve minél több Hatos összegyűjtése a tizennyolcadik születésnapjuk vagy a Denazen emberei által történő likvidálásuk előtt. A fülszövegben említett Hatos nő, aki az ellenszer „tárolója”, érdekes dilemmával gazdagította a történetet, a felkutatása Ginger mozgalmának méretéhez, erőforrásaihoz mérten kockázatos, de ha nem vállalják be, akkor a Denazenbe kell betörniük, hogy megszerezzék azt a kevés bentlakó időszakából megmaradt mintát a véréből, amit nem használt fel még valamire a szervezet. Ez meg annak ellenére is öngyilkos jellegű küldetés lenne, hogy a Denazen ellen lázadó Hatos hőseink már számtalanszor bizonyították, milyen jól tudnak teljesíteni nagy nyomás miatt. Itt pedig a feszültségtől szikrázó levegőben ez a nyomás minden fejezettel növekedett, mint ahogy a Ginger listája alapján megkeresett, holtan vagy megzavarodottan talált Hatosok száma is. Az is kétségkívül frusztráló volt, pláne az aggasztó körülmények elhatalmasodásával hogy Ginger nem iparkodott a terve lépéseinek rendes bemutatásával, csak fél információkat adagolt vagy annyit se, éppen annyit közölt le a birtokában lévő tudásból, ami a megoldási hadművelet soron következő kis szeletének megvalósításához elegendő volt, de ellenkező esetben oda lett volna az izgalom… és Deznee zsigeri szinten lázadó természetét latba vetve érthető lépés is volt  még úgy is, hogy alapvetően úgy gondolom, ez a fajta intézkedési mód több kárt hoz a konyhára, mint hasznot, és hogy változatlanul nem pártolom azt a „ne verjük nagy dobra, hagyjuk, hogy minden az előre elrendelt mederben folyjon” felfogást, amivel a látomásait kezeli.

Az nem vitás, hogy Dez minden alkalommal, arra való tekintet nélkül, hogy milyen kapcsolat fűzte a vétket elkövető egyénhez, fel tudta volna rúgni azt leolvastatva a legközelebbi műhold alvázszámát, aki Kiernanhez merészelte hasonlítani, de én örültem neki, hogy Jus Accardo nem volt rest ilyen szempontból szánt szándékkal idegesíteni a főhősét. Ezzel azon túl, hogy az esetleges ingadózókban megerősítést nyert annak, hogy Kiernan nem érdemel kevesebbet, mint egy forró olajjal teli palacsintasütőt a képébe, azt is részletesebben bemutatta, hogy Deznee miért is egy fantasztikus főszereplőnő. Az a tény csorbíthat a szubjektív megítélésemen nem is keveset, hogy Dez Cross a legeslegkedvencebb YA-s csaj, akiről valaha olvastam, és ami azt illeti… kételkedek benne, ezt a címet képes lesz-e tőle valaki elorozni, hiszen szinte minden mozzanatát imádom,  nem tudok betelni a vagányságával, a magabiztosságával, a fellépésében rejlő erővel és azzal, hogy ő szégyentelenül az olvasó képébe vágja, hogy „én cseszek az elvárt főszereplős meg lányos sablonokra, olyan vagyok, amilyen vagyok, ha meg nem tetszik neked a stílusom, akkor felfordulhatsz, engem hidegen hagy”. És, ha lehetséges, ettől a Remegésben leírtak hatására még jobban megszerettem őt. Felületes szemléléssel élve Deznee egy tipikus felelőtlen vadócnak tűnhet, aki nem tud egy szívdobbanásig se nyugton maradni a fenekén, állandóan intézkednie kell, és ennek a kevésbé sértő részbe fedi is a valóságot, de a látszat ellenére nem ostobán vakmerő alkat, aki fejjel rohan neki a falnak. Mint ahogy arra Dez is rámutatott, lehet, hogy impulzív személyiség, akinek lételeme, hogy tegyen az események alakulásáért, külső nézőnek csak állandóan rögtönöz, de ezt nem ész nélkül csinálja, a fékevesztett pörgés közepette, amikor szükséges megáll, hogy mérlegelje magában az eddig történteket, és gondolkodjon, mi következzen ezután. Kiernan ezzel szemben túlságosan alárendeli magát ugyanannak a lendületnek, ami Dezt is hajtja, ha valami nem az elképzelése szerint alakul, bepánikol, és belerobban nemrég említett falba. Utána meg Kiernan részéről jönnek az elpuskázottabbnál elpuskázottabb lépések, az érzelmi összeomlás… végül a sértett rongycsomóként való hiszti, míg Deznee megrázza magát és emelt fővel szembemegy a katasztrófával, miközben menet közben azon munkálkodik, hogy valamiféleképpen a javára fordítsa. Ő az a fajta belevaló hősnő, akiben járul a félelemmel dacoló tettrekészség mellé megfelelő tartás, ha úgy tetszik, józan ésszel párosuló kontroll is, ami valódi keménységet ad neki, és kiemeli azok közül a libák közül, akik nagyon bátornak és nagyon tökösnek hiszik magukat, közben meg csak eszeveszetten kapálóznak és felálló szőrrel fújnak, mint egy felhúzott, pár hetes macskakölyök. A két lány makacssága közül is a Deznee-é az előnynek titulálhatóbb, Kiernan nem hallgatja meg az észérveket, ha valamit belevesz a kis kobakjába, akkor nem számít, a logikus ellenérvek hány ponton húzzák keresztül az elképzelését, amit kitalál… az úgy van, mert csak. Deznee pedig nem engedi el a füle mellett és átrágja magában az észérveket, ha ő maga dönti is el, hogy mennyiben hajlandó hallgatni rájuk, de nem tesz úgy, mintha egyedül az ő nézőpontja létezne a világon. Tehát összességében Dez felülmúlhatatlan báját az adja, hogy a badass temperamentuma nem teszi egy szeleburdi forgószéllé, ami válogatás nélkül tarolja le, ami az útjába kerül, az ítélőképessége gyors funkcionálású és tiszta, józan. Örömmel tapasztaltam, hogy a küzdelemben mutatott technikái mellett a Hatos képességét is fejlesztette, az átalakításának még megvannak a felülírhatatlan korlátjai, de egyre természetesebben és kiterjedten használja, kíváncsi vagyok, mikre lesz képes azután, hogy abszolút kiaknázta az adottsága nyújtotta potenciált.

A nosztalgikusan Denazenes, csihi-puhis akció kibontakozásával kéz a kézben érkező családi perpatvara szolgált jó pár váratlan fejleménnyel szolgált, ám azt már előre sejtettem, hogy ha Dez apjának, ha klinikai magasságokba emelkedően idióta/elmebeteg mód is mutatja ki a kedvenc lánya. Kiernant már precízen szétaláztam az előző hasábban, és van annyira semmitmondó a jelleme, hogy ennél ne is járjon neki több rivaldafény, de annyit még mindenképp meg szeretnék jegyezni, hogy egyébként ő is az olyan tökéletes balek alapanyagok táborát szaporítja a hatalomra törő gonoszok mellett elvakultan hűséges, rendületlenül odaadó, mélységesen kihasznált szárnysegédek csoportjában, mint amilyen Harley Quinn Joker oldalán, Misa Yagami Lightén vagy Bellatrix Lestrange Voldemortén.

Alex stabil jelenlétű szereplőként való visszatérése tovább növelte a pozitívumokat, és ha azt változatlanul sajnálom is, hogy Dez és ő már biztosan nem lesznek újfent összeboronálva, legalább Jus nem kerekített a kapcsolatukból egy szenvedős szerelmi háromszöget, amiben Dez döntésképtelenül vergődik közte és Kale között. Alex személyisége nekem a Touch óta nagyságrendekkel szimpatikusabb, mint Kale-é szinte Dez beszólogatósabb, halványabb határokkal rendelkező férfi kiadásának lehet tekinteni, habár az indítás óta azért valamelyest szelídült, kevésbé viselkedik nehézsúlyú szemétládaként, megtanulta mikor érdemesebb befogni, empatikusabb fokozatra váltani. Tudom, hogy ezt a fejlődést egy jó dologként kellene felfognom… de a vadabb verziója jobban bejött még úgy is, hogy abban az időszakában nem riadt vissza semmilyen eszköztől, hogy megkapja, amit akar, hezitálás nélkül keresztbe tett a többieknek. A közös múltjukból kifolyólag Dezzel mindketten kötődnek a másikhoz, Alex valamivel szorosabban, de inkább egy versenyképes lány-fiú barátság jellemzi a viszonyukat, ami reményeim szerint nem lesz a folytatásokban se félredobva, bármilyen aggasztó is lett Alex utolsó jelenete. Csak ne fordítsa neki is úgy fonálkára a jellemét Jus, mint Kale-ét… nála csak romboló hatása lenne.  Abból fakadóan, hogy még az első rész kezdete előtt együtt voltak, jobban ismerik egymás hülyeségeit, mint a legtöbb karakter, amivel határok nélküli szurkálódási táptalajt biztosítanak egymásnak, és bizonyos körülmények között jobban is megértik a másik működését. Mindkettőjüknek alacsonyan van a gyulladási foka, amikor összekerülnek, abból elkerülhetetlenül hangos osztogatások születnek, de mindent egybevetve jó csapatot alkotnak, ha Ginger megbízza őket egy feladat teljesítésével, baj esetén meg habozás nélkül a másik védelmére kelnek.

Jó volt viszontlátni a régi arcok közül Brandt-et, Dez unokatestvérét, már csak azért is, mert a köztük lezajló eszmecsere tovább erősítette, hogy Dez mennyivel tiszteletre méltóbb egyén, mint az állandó pesztrálásra szoruló, szende női karakterek. Sue, Dez anyja sokat fejlődött az előző kötet óta, az erősen Denazen utószelének a hatása alatt álló nő, aki mindenféle furcsaságot művelt, részben elkezdte kiheverni azt, amit a szervezet markában átélt, és elkezdett belejönni az anya szerepbe is a maga módján. Kiismerte annyira már Dez viselkedését, hogy tudja, mikorra érdemes időzítenie egy kis kivárásra biztató szentbeszédet, a rendelkezésre álló eszközöket megragadja, hogy a lánya elkerülje a bajt, ha kell, még olyat is befenyít, akire szintén a gyerekeként tekint. Jade csupán egy-két rövidebb villanás erejéig tűnt fel, és mivel egy kimondottan idegesítő spinéként maradt meg az emlékezetemben, ezt nem is bántam annyira. Arra kíváncsi vagyok, hogy Aubrey karakterének mi lesz a sorsa a Kale szemszögéből elmesélt bónusz jelenet fényében, mint ahogy Vince szála is erősen foglalkoztat. Hogy a többiek hogyan fogják lereagálni, amikor rájönnek, kicsoda is ő valójában.

Nem telt maradéktalan felhőtlenséggel az olvasás, de a felmerülő hibákkal szemben megbocsájtóbbnak bizonyultam a karakterek korábbi kalandjaihoz fűződő egyöntetűen pozitív emlékeim hatására, és az aktuális cselekmény egészét nézve nem tudtam nem a kedvenceim közé sorolni. A sztori enyhén gyengébbnek titulálható az első két részhez képest, mivel itt nem azonnal belecsapott az írónő a történések sűrűjébe, hanem lépésről lépésre erősítette meg a sztorit, amely azt követően érte el a maximális kibontakozást, hogy mind Ginger mozgalmának a tagjai, mind az „új Kale” dűlőre jutottak, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, mennyire tartják megbízhatónak egymást. Az ellenszer begyűjtésére irányuló művelet az utolsó szakaszban felülmúlta minden elvárásomat, megadta azt a különleges adrenalin löketet, amire vágytam, mikor ezt a könyvet választottam a következő olvasmányomnak. A fülszöveg állítása szerint Deznee Crossnak megvannak a maga problémái, de ez alól nem vagyok kivétel én se, ugyanis hiába búcsúzom feldobottan, hiába elevenítette fel még élénkebben az értékelés megírásának a folyamata azokat az elemeket, amikről élveztem olvasni, most megint itt állok üres kézzel úgy, hogy nem csupán a fordításra, hanem az eredeti szövegre is várnom kell. Újraolvasás szagát érzem a levegőben…

Borító: 5/5 – Jó ötletnek tartom, hogy az előző részeknél használt földszínek helyett most a szürke különböző ha nem is ötven árnyalatai dominálnak, mintegy jelzésként, a Remegés története komorabb és sötétebb, beleértve ebbe a gerlepárunk kapcsolatát is. A Kale-t megtestesítő modellért se vagyok túlontúl odáig, de azt egy jó húzásnak tartom, hogy Dez és feltűnt a borítón.
Kedvenc szereplők: Deznee és Alex
Legutáltabb szereplő: Kiernan
Kedvenc részek: amikor Deznee elraboltatta magát, amikor Alex Dez védelmére kelt, Dez összeismerkedése Lu-val, Dez és Brandt beszélgetése, az ellenszer megszerzéséhez fűződő akciósorozat, amikor Dez Kiernan bőrébe bújt, amikor Dez eligazította Kale-t, amikor Dez-ék elmentek a reptérre Ben Simmons-ért.
Mélypontok: Alex zárójelenete, Ginger titkolózása, Kiernan hisztijei, Kale amnéziájának a kidolgozása pár sebből vérzett
Szerelmi szál: Szókimondóbb történet, mint a legtöbb YA-regény, és ez visszaköszön ezen a fronton is, Dez és Kale között felszínre kerülnek olyan intimebb problémák Kale agyának összeturmixolása kapcsán, amit az átlag YA kikerül, olyan viszont nem zajlik közöttünk, ami magasabb korhatárjelzésre adna okot. 15 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a kötet, akkor ITT tudjátok beszerezni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése