Book Tag: High Fantasy (Book Tag #40)

Helló! Az utóbbi hónapokban fokról-fokra törleszteni kezdtem a kihívóimnak a kérdéssor elmaradásaimat, aminek a gyümölcseként eljutottam odáig, hogy a mai, aktuális posztom tartalmazza kereken a NEGYVENEDIK book taget, amióta a Goodbye Agony megnyitotta virtuális kapuit! ^-^ A jeles szám átlépésének tiszteletére egy olyan taget választottam ki, amely az egyik kedvenc műfajomat helyezi a rivaldafénybe, mégpedig a high fantasy-t, illetve annak jellegzetes elemeit. Ennek a kitöltését csakúgy, mint az előző alkalommal, Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma bloggerinája ajánlotta a figyelmembe - utólagosan is köszönöm a kihívást, a korábbi jelek ellenére sem feledkeztem meg róla. Eredetileg úgy terveztem, hogy "kis nehezítésként" mindegyik pontra egy high fantasy műfajba sorolható kötettel fogok válaszolni. Ám a kikötésekkel kapcsolatos emlékeim felfrissítésekor kénytelen voltam szembesülni vele, hogy túlságosan szeretem ezt a zsánert ahhoz, hogy a sárkányos része ne fogjon ki rajtam a feladatnak a bonyolításom alkalmazásával... 

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-08-30 19:39:02

<< TÉRKÉP ~ minden magára valamit adó high fantasy rendelkezik egy térképpel

Melyik a kedvenc térképed egy könyvben?

Érdekes, hogy bár sohasem tekintettem magam nagy földrajz gurunak, a tantárgy imádójának... egy szép térképeket mégis értékelni szoktam a regényeimben. Nem csak azt segíti elő, hogy jobban el lehessen igazodni a térben, hanem a kidolgozásának a módja, a stílusa is ad egyfajta alaphangulatot az olvasáshoz. Tehát a választás nem volt könnyű, és nem garantálom, hogy véglegesen is birtokolja a kedvenc címet, de momentán a Grisa trilógia köteteihez tartozó térképek a kedvenceim. Türelmetlenül várom is, hogy az első és a második rész mellett tudhassam a zárókötetet a maga valószínűsíthetően elődeihez hasonlóan lenyűgöző térképével, de egyelőre azzal is kiegyeznék, ha a Leigh Bardugo utánpótlásom a  az idén érkező Hat varjúval megoldásra kerülne a közeljövőben. :D Értsd; ha tegnap előrendelhettem volna, akkor talán elégedett lennék.

<< KIRÁLYI PALOTA ~  ami kiemelkedik a tájból

Mondj egy olyan tavalyi olvasmányt, amely kiemelkedett a többi közül!

Ha műfajbeli megkötések nélkül veszem a feladatot, akkor két Kristály Pöttyös pszicho-thriller, Karina Giébel-től a Csak egy árnyék és Dot Hutchison-tól a Pillangók kertje érdemelte ki holtversenyben az aranyérmet. Az előbbi egy kissé rátarti francia nőről szól, akinek egy titkos zaklató keseríti meg az életét, miközben igyekszik a rendőrséggel, az esetleges más segítőkkel és magával Cloéval is elhitetni, hogy csak elment az esze, és nincs senki a nyomában. A második történetben pedig egy Inara nevű lány meséli el az FBI nyomozóknak, hogy hosszú hónapokig többedmagával fogva tartotta, "háremhölgyként" használta egy magát Kertésznek nevező férfi egy üvegházban. Mindkettő zseniálisan beteg történet, ami messze túlmutat az átlagos zaklatós és elrablásos történeteken.

Zsáneren belül maradva egy magyar szerző, Andrew Lucas McIlroy: Árnyból az angyal c. regényét tudom kiemelni, mint a tavalyi év egyik nagy felfedezettjét a részemről. Szerintem egy határozottan nagyobb hype-ot érdemlő sztoriról van szó, aminek rendkívül sokrétű világfelépítésében minden fantasy rajongó megtalálja a kedvére való elemet, szinte dúskálni lehet a különféle természetfeletti lényekben, mágikus képességekben. Nagyon megkapó az egyes oldalak cselekedeteibe ékelt humoros kritika is, amivel a narrátor finoman, de érezteti, hogy bizonyos felfogásmódokról mi a véleménye. Ráadásul ez a könyv ellent is mond annak az évezredes klisének, hogy a "fény" szolgálói a jók, míg a sötétség oldalán állók a rosszak.

<< KIRÁLYNŐ ~ vannak a teszetosza királynék, és vannak a belevaló, uralkodásra szánt királynők

Mondj egy utóbbit, azaz egy erős női karaktert!

Ez egyszerű lesz, ugyanis pont ebben a hónapban ismerkedtem meg a 2018-as év legcsodálatosabb, legvagányabb és legtekintélyesebb - nem korábban megkezdett sorozatból származó - főhősnőjével, Adelina Amouteru-val *-*

Az ifjú kiválasztottakról írt értékelésemben már hangot adtam neki, hogy mennyire levett a lábamról pusztán pár oldal leforgása alatt is Adelina, hogy mennyire... imponálóan hatott rám a személyiségében rejlő kérlelhetetlen keménység és erő, a tartása. Az, hogy kitűzte maga elé, majd el is érte azt a célt, miszerint soha többé nem fogja hagyni senkinek, hogy úgy bánjon vele, mint egy mosogatóronggyal - aki  mégis így tett korábban, azon meg elégtételt vesz. Emellett az előző sorokhoz képest jelentősen megcsappant lelkesedéssel, arra is kitértem, hogy egy hideg zuhannyal ért fel, hogy ezen az állásponton látszólag igencsak magányosan ácsorgok, mert az olvasók java - velem ellentétben - nem térdre borulva, pálmalevelekkel legyezgette volna Adelinát legszívesebben, hanem szánta vagy félt tőle. Nekem rendkívül szimpatikus volt a látásmódja, miszerint nem benyeli az őt ért támadásokat, hanem visszavág, hogy vágyik a hatalomra, hogy akik ártottak neki, féljenek tőle. Az ambíció mellé pedig bőven járult okosság és logika is, aminek a hatására tudta, mikor kell pattogás helyett kivárni... szóval nemcsak egy dinamikus, uralkodó jelenséget ismertem meg a személyében, hanem egy eszes, megfontolt stratégát is. Ja, ha létezne és férfi lenne, biztos szerelmes lennék belé :P

<< MÁGIA ~ amit vétek lenne kihagyni

Mondj egy olyan elemet, ami nélkül számodra nem könyv a könyv!

Egy komplex, használható gonosz. Sok rigolyám, szebben fogalmazva elvárásom van a karakterekkel, egyes elemekkel szemben, de talán a minden körülmények között legelengedhetetlenebb, az egy jól megformált gonosz személy, erő, jelenség, ami/aki tétet ad a történetnek.

<< SÁRKÁNY ~ egy mágikus lény, ami feldobja a legtöbb könyvet

Melyik az a könyv, amin már egy sárkány sem segített volna?

A Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Lois Duncan tollából. A Tönkretett vakációtól se voltam elájulva az idei olvasmányaim közül, az ahhoz társított kritikámat vizsgálva is totálisan tropára menve akadna ki egy cinizmus-mérő műszer, de ehhez a szörnyszülötthöz képest, még az is élvezetes olvasmány volt, mert tudtam felsorolni legalább pozitívumokat is belőle. Ezzel szemben ennél a valaminél még a műfajbeli besorolással is problémáim akadtak, annyira harmatgyenge, hogy bár bevetettem minden erőmet és kreativitásomat, nem tudtam olyan kategóriát megnevezni, ahol úgy is megállná a helyét, ha nem elrettentő példaként említenék. Arról meg már jobb nem is beszélni, hogy nagyítóval kellett keresni a lapokon a cselekményt a töménytelen értelmetlen, agyromboló mellékvágány között. Az egész olyan volt... mint egy kézirat. Egy nagyon gyenge, nagyon kezdetleges, rengeteg alakításra és szerkesztői utómunkára szoruló, okoskodó, begyepesedett kézirat, aminek ráadásul a szerző el is hagyta a felét a kiadó irodájába menet.

<< VARÁZSLÓ ~ egy bölcs, idős, misztikus mentor, aki segíti a hőseink útját

Mondj egy olyan karaktert, akire ráillik ez a leírás!

Nos, az az igazság, hogy nem akartam klisés választ adni, olyan személyt választani, aki az emberek jó 95%-ának eszébe jut khm, khm Albus Dumbledore egy ilyen felszólítás láttán... de a többi jelölt az olvasmányaimból nem tud egyszerre mind a három kitételnek megfelelni, csak kettőnek. Vagy nem öreg, vagy nem kifejezetten bölcsességgel... hanem inkább laza, élénk kíváncsisággal egészül ki a tudása mint Moognak A Wadon királyaiban vagy nem kifejezetten misztikus. Pedig, ha teszem azt a misztikus kifejezés elhagyható lenne a sorból vagy valamelyest szabadabban értelmezhetőbb, akkor rögtön felemlegetném Peter V. Brett: Démon-ciklus sorozatának Brunáját, aki messzemenően a legkarakánabb öregasszony, akiről valaha olvastam. Leesha életútjára nagy befolyással voltak a tanácsai, elérte nála, hogy ne hagyja, hogy az anyja, az anyja szeretője, a falujuk összes idiótája hatalmaskodjon felette, tenyészkancaként és mutatós dísztárgyként kezelje, hanem álljon ki magáért. A gyógyításra való kitanításával nem csak célt adott az életének, hanem védelmi eszközt is a nem kívánt közeledők ellen. Bár Bruna háta már hajlott, az ereje meg fogyóban van, kisujjból kirázva el tudja riasztani különleges főzeteivel a démonokat a kunyhója tájáról, mint ahogy a megvadult, kétlábú barmok hordáját is ugyanilyen eszközökkel, illetve profizmussal oszlatja szét.

Abba a reménybe kapaszkodva, hogy náluk még nem került sor a sláger-szezonban erre a tag-re, meginvitálom a kitöltésre az Írásaim Tárháza bloggerináit, Hikari-t és Ashley-t :)

A High Fantasy Book Tag egy forrásmegjelölés ellenében természetesen szabadon is hasznosítható.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Ransom Riggs: Hollow City - Üresek városa (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei 2)

Sziasztok! :-) Egy évek óta széleskörűen ismert, de számomra új, idei felfedezettnek számító, a kedvenceim közé magát varázsütésre bedolgozó, különösen egyedi, misztikus atmoszférájú sorozat kimagaslóan eseménydús második kötetével, a Ransom Riggs: Üresek városa véleményezésével érkeztem ezúttal. Az alakváltó és időmanipuláló képességekkel bíró nevelőnők, az ymbrynék feladata oltalmazni a veszélytől a különleges adottságú gyerekeket, azonban ebben a részben fordul a kocka, és a különlegesek mennek át tűzön-vízen hőn szeretett nevelőnőjük megmentéséért a második világháborús bombázásoktól és egyéb rémségektől sújtott Londonban... Az ymbrynékre utaló, béna szóviccel élve az Üresek városa nem csak az előző kötetet, hanem a feléje támasztott elvárásaimat is túlszárnyalta. Az előítéleteiteket a kabátotokkal és a kalapotokkal együtt hagyjátok az ajtó mellett a fogason, és élvezzétek a kalandot! ;)

Fülszöveg:
1940. ​SZEPTEMBER 3.
A KÜLÖNLEGES GYERMEKEKET SZÖRNYEK FENYEGETIK.
EGYETLEN EMBER MENTHETI MEG ŐKET – DE Ő MADÁRTESTE FOGLYA MARADT.
A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek hihetetlen, kalandos története folytatódik. Jacob Portman a barátaival Londonba indul. A gyerekek szeretnének biztonságra lelni egy időhurokban, ahol nem fenyeget sem öregség, sem betegség, sem ellenség. Azt remélik, hogy gondviselőjükön, Vándorsólyom kisasszonyon is segíteni tudnak, hogy visszanyerhesse emberi alakját. Mielőtt barátait biztonságos helyre vezeti, Jacobnak meg kell hoznia egy fontos döntést szerelméről, Emma Bloomról. Közben a háború sújtotta Londonban vérszomjas lidércek és éhes üresrémek fenyegetik őket…
Ransom Riggs különleges hősei, a szörnyeket látni képes Jacob, a puszta kezével tüzet gyújtó Emma, a láthatatlan Millard, a halottakat feltámasztó Enoch és társaik visszatérnek a fantasztikus fordulatokkal teli regényben.
A régi fényképekkel illusztrált könyv rendkívüli világba vezeti az olvasót.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Kossuth Kiadónak ! ^-^ ~

Némely történet az olvasó bűvöletbe ejtésén kívül eső egyéb, úgynevezett „magasabb célok” beváltásáért kívánkozott papírra; hogy megragadjon egyes embereket és kirántsa őket bizonyos tévképzeteikből. Az Üresek városa részint tovább ütötte a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei által felmelegített vasat, miszerint az ifjúsági jelző, csupán egy ajánlás, ami nem ismer felső határt, valamint egy az egyben lesöpörte azt a rossz beidegződést a színről, hogy egy könyv nem kelhet versenyre egy mozgalmas nyaralással, egy „valóságban zajló élménnyel”. Nos, én az Üresek városával bejártam a különlegesek univerzumának titokzatos és igazán creepy, rejtett szegleteit, ellavíroztam egy háborús övezetben, évszázados talányokat fejtettem meg, illetve új ízben tapasztaltam meg a mese és a valóság határának haloványságát. Ezúton üzenném tehát a bolygó valamennyi programszervező cégének, elkezdhetnek tapogatózni a roló környékén, mert olyan mélységben sosem fogják tudni kinyitni a világot a „normálisak” előtt, mint Ransom Riggs.

Szokták hangoztatni, hogy előbb-utóbb minden kismadár köteles kirepülni fészekből, hogy felfedezze a maga pályáját az égbolton, elkészítse a saját fészkét, vagyis hogy a saját szárnya biztosította erőből álljon helyt, kezdjen el megbirkózni a maga akadályaival. Optimális esetben az erre a feladatra felkészítők a kirepülést minél tovább húzni szeretnék, hogy a madárkákat az önnön felügyeletük alatt tartott biztonságban tudják. Ám megesik… hogy egy külső hatás egyszer csak felborítja a fészek oltalmazó idilljét, a kismadarak meg kénytelenek sebtében mozgósítani a rejtett erőiket, ráérezni a repülésre, vagy beletörődni a végzetes zuhanásba… Nagyon tetszett az előző részben az ymbrynék által üzemeltetett árvaházak rendszere, az ymbrynék és a különleges gyermekek közötti kapcsolat, de bőven felvetett bennem kérdéseket is. Például, hogy mennyire jó ez az a teljes elzártság, hogy mihez fognak kezdeni az évtizedeken keresztül ebben tartott különlegesek, ha egyszer nem lehet annyival megoldást találni A gondra, hogy eltűnnek a modern világ, a szörnyek és az idő szeme elől egy hurokban, miközben az ymbryne gondoskodik a dolgok bonyolultabb oldaláról. Erre, mintha csak, bár jelentős időbeli megcsúszással, de olvastunk volna egymás gondolataiban a szerzővel, Ransom Riggs pontosan a gondolati síkon felvázolt forgatókönyveim kivitelezését mutatta be ebben a kötetben. A könyv mozgatórugója gyakorlatilag egyszerűnek tűnik, azonban a kiindulási pont és a cél közötti útvonal jóval komplikáltabb, csavarosabb, mint ahogy arra maguk a gyerekek is számítottak, és az író tett érte bőven az utánozhatatlan légkört kialakító stílus, illetve a pont kellő mértékben bizarr fantázia erejét segítségül hívva, hogy a történet minden tekintetben túlnőjön a mozgatórugójából adódó jóslatokon. Valamint, hogy maradéktalanul megfeledkezzen az olvasó átvezető kötet mivoltáról, utólag visszagondolva a nyilvánvaló tények ellenére se tartsa annak. Eme kalandos utazás minden állomását imádtam, habár nem is konkrétan a természetfeletti kalandok vagy a leselkedő szörnyek képezték itt a lényeget, hanem a mindent átitató feszültség, a karakterekre hirtelen zúduló nyomás és a hatásai. Ugyanis valamilyen szinten mind a társaik kimondatlan elvárásai alatt vergődtek a hurkuk, megszokott életterük „kitágulásával”, a nem várt kerülők, az újszerű nehézségek sokasodásával, és a túlélésük múlt rajta, ki hogyan tudja viselni ezt, hogy ki mennyire ütemesen és tartósan tud alkalmazkodni az új helyzethez. Mintha csak egy hétköznapiságba semminemű beavatkozással be nem erőszakolható, szédítő kötéltáncba csöppentem volna bele. A hatékony csapatmunka, az elszántság, a belülről jövő életre valóság és egy nagy adag, jól időzített szerencse jobbára meghozta a várható gyümölcsöt, de a kicentizettség nem hárult el, elegendő volt egy rossz lépés, egy rosszkor érkező megtörés vagy lendületvesztés… és karnyújtásnyira került a zuhanás lehetősége. A különlegesek megfigyelései alapján az átlagosak elméje nem annyira rugalmas, mint az övék, nem bírja annyira a strapát, no meg a lehetetlenségeket, de én mégis azt mondanám, - ha idegeskedéssel, körömrágással és a pislogás hiányától kivörösödött szemekkel  töltött napokkal is a hátam mögött- hogy várom, hogyan feszegeti ez a sorozat a szakadás felé a határaimat újból, kitapasztaltatva, hol is húzódik a lelkünk között az a bűvös határvonal. Ahogy Gundel Takács Gábor mondaná; Kérem a következőt!

Mint, azt az utóbbi hónapok bejegyzéseiben meg sem próbáltam véka alá rejteni előttetek, azok után, hogy átértékeltem magamban a véleményemet a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei-sorozat megkezdésének érdemességét illetően, kimagasló áttörést ért el nálam ez az általam alapvetően a sötét középkorban több oldalról is megveszekedett pesszimizmussal megközelített történet. Túlzás nélkül rajongtam érte, olyan mélyről jövő imádattal, amit jellegzetesen a lebegő kislány, Olive korában járóknak szoktak tulajdonítani az emberek. Így hát, annak a körvonalazásához nem is szükséges Sherlock nyomozói készsége, hogy hozzávetőleg mekkora madarat lehetett volna velem fogatni örömömben, nem garantálom, hogy a poszt fennmaradó részében nem sújtalak majd titeket az elcsépelt, szárnyas poénjaimmal mikor megkaptam a hőn áhított folytatást. Komplett rituálé vette kezdetét, mert fontos kiemelni, ennél a sorozatnál korántsem annyira egyértelmű és „rutinos” művelet az olvasás, már magának a kiadásnak a különlegességből adódóan sem, mint másoknál, itt az egész olyan… mint egy felfedezőút. Nem érdemes csak úgy sebbel-lobbal belevágni, nyugodtabb, türelmesebb állapotban, megfelelő éberségű megfigyelés kell az élmény maximális kiélvezéséhez, annak minden apró momentumának a megtapasztalásához. Először jó alaposan felmértem a borítóra és a hátlapra került képeket, majd átfutottam a belső fotókat, - melyek között ugyan ezúttal kevesebb volt paranormális hangulatú, frissítően lúdbőröztető, de ugyanolyan bámulatosan asszisztáltak a hangulat megalapozásához, mint az első résznél - a miközben hirtelen ötletektől vezérelve találgatva és tervszerűbb hozzáállással vegyesen igyekeztem kikövetkeztetni, hogy milyen formában szőtte bele őket Ransom az aktuális történetbe. Mindeközben persze meg-megszagolgattam az oldalakat is, elég gyakran, ugyanis nem tudom… miben más eljárást használ ennek a kiadónak a könyveinél a nyomda, de olyan finom, mondhatni elegáns illatot kölcsönöz a papírnak, hogy simán elfogadnám parfümként is :D

Az, az egyedi hang, amit Ransom mesélés közben megszólaltat, ezúttal is egy olyan kiindulási szinten biztosított, ahonnan már csak folyamatosan felfelé lehet építkezni, ami a főbb jelenetekhez képest elhanyagolhatóbb történéseknek is ad egyfajta plusz elevenséget. Azt feltételeztem, hogy ez a szép, hosszú, némiképp modoros mondatokat felvonultató leírásmód, amely azt a hatást kelti, mintha az író aprólékos műgonddal válogatott volna ki minden egyes szót a tengernyi szinonima közül a megfelelő hangulat elérésének kedvéért, a lassabb folyású eseményekhez, egy kényelmesebb tempóban kibontakozó, inkább csak a vége felé pörgő sztorihoz illik. Meg is lepett, így először az Üresek városának a mozgalmassága. Az, hogy nagyon úgy tűnt, a cselekmény sosem képes leállni, azokban a másodpercekben is sorra tudott mutatni valami újat, amikor az ember azt hitte volna már, innentől lecövekelünk a legutóbb megragadt vonal kibontásánál. Ez alatt egyébként nem akcióbeli túlzsúfoltságra kell gondolni, hanem arra, hogy nem voltak úgynevezett „sehová sem vezető töltelék jelenetek”, ha kalandról, ha nyugodtabb, a karakterek közötti kapcsolatok, feszültségek bemutatásáról, a jellemek összetettségének fokozásáról volt szó, az hozzátett a cselekmény fő vonalához, meggátolta a megállását. Emellett fura vagy inkább szerencsés mód cseppet sem keltett olyan benyomást bennem a fentebb említett elragadó stílus, hogy a narráció hátráltat a tempón vagy, hogy elütne tőle. A lehető legcsodálatosabb módon dolgozott vele össze az Üresek városához mérten előző részben csak foltokban megismert, különös világ kiterjesztésében. Nagyon tetszett annak az ötlete, hogy léteznek állati különlegesek is, annak a kidolgozása, hogy az ő helyzetük miért nehezebb az átlagosak világában, és hogy vannak olyan hurkok, amik nem menedékül, állandó lakhelyük szolgálnak, hanem börtönként funkcionálnak a rémségek számára, mint a büntető hurkok, vagy a biztonságosabb időkben kimozdulási lehetőségként, mint a turista hurkok. A creepy vonal kiválóságaiként szerfelett megtetszettek az új arcok közül az emuráfok és a különleges, szétválaszthatatlan testvérpár, akik a denevérekével hasonlatos adottságokat birtokolnak. Történelem-guruként sokat jelentettek nekem ezen kívül még a szereplőkön keresztül itt-ott sztoriba ékelt érdekességek a ’40-es évekről, nem volt túlságosan, a misztikusságot gyengítően tanító élük, de közrejátszottak benne, hogy az olvasó otthonosabban érezze magát a második világháborús Londonban tudatában vagyok a mondatban rejlő bizarrságnak és iróniának, de már csak azért se fogalmazom át.

A lidércek és üresrémek támadásainak következtében kialakult „extrém” helyzetben, amiben kvázi az Egyesült Királyság összes különlegese arra kényszerült, hogy a hosszú évek nevelőnőjükre utaltsága után egyedül próbáljon boldogulni, - az üresektől fenyegetett otthonukban vagy a hurkukon kívül – szinte adta magát az ymbrynék és a különlegesek közötti kötelék átértékelése, annak a részletekbe merülőbb boncolgatása. Ennek a hozadékaként újdonságként jelentkezett, hogy nem csak kötelességtudatból, a választott hivatással szembeni állhatatosság miatt védelmezik az ymbrynék a különleges gyermekeket, hanem, mert van egy a közelükben automatikusan működésbe lépő gondoskodó ösztönük, ami arra sarkallja őket, hogy vigyázzanak rájuk bármi áron. Míg a különlegesekre ennek az ösztönnek a „párja” olyan módon hat az ymbrynék közelében, mint egy kis megnyugtató belső hang, ami azt suttogja, hogy nem kell félni, majd ők tesznek róla, hogy minden rendben legyen. Nem véletlenül szokott a különlegesek zöme, pláne az Emmához hasonlóak, akiket a másságuk miatt a családjuk kivetett, az anyjaként hivatkozni az ymbryne-re, aki menedéket nyújtott neki. Ebben a kötelékben pedig már csak az a még érdekesebb, hogy objektíven nézve egyik fél részéről se lenne kimondottan indokolt a működésbe lépésére való minden körülmények közötti hallgatás, hiszen az Üresek városa is bizonyítja, hogy a különlegesek egész jól meg tudnak azért állni a lábukon. Nem olyan védtelenek, mint ahogy Vándorsólyom kisasszony sulykolta az első kötetben, bár ha úgy vesszük, ennek az elboldogulásnak, az azt segítő óvatosságnak a kialakulásában közrejátszhatott az a rengeteg rémhír, amivel az évek során a hurokban erősítette bennük, hogy miért jobb elrejtőzni a szörnyek és az átlagosok elől. De talán… épp ezért pontosan ugyanolyan ez a kapocs, mint ami az anyák és a gyerekeik között húzódik, épp ezért jelenítette meg nagyon életszerűen az író a tyúkanyóskodást és a fogadását. Ha a gyerek, akár felnőttként is úgy érzi, minden rosszra fordul, nem tud megbirkózni azzal, ami rá vár, automatikusan jön az, az érzés, hogy „jól esne a mama közelsége”. Egy optimális kapcsolat esetében azért, hogy támaszt nyújtson a krízis átvészelésében, levegyen bizonyos terheket, egy rossznál meg azért, hogy a mama jelenléte emlékeztessen, miért is akartunk annyira a saját lábunkra állni, akaratlanul is elősegítve ezzel, hogy összekapjuk magunkat ’:D Mint a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? c. tévésorozatban Annalise Keatingnél.

Jacob, a főszereplő srác az előző kötet óta nagyjából megkapta azt, amire vágyott; olyan emberek veszik körbe, akik között önmaga lehet, akik megértik a másságát és nem elhárítani akarják, barátokra lelt és egy lányra, aki Pterodactylusokat ébreszt a mellkasában. Azonban mégsem teljes az idill a fő mozgatórugót adó problémától eltekintve se, és kimondhatatlanul értékeltem, hogy az író ennyire reálisan kezelte Jacob új életét, hogy nem mondvacsinált konfliktusokkal árasztotta el, hanem olyan valós gondokat teremtett, amiket várhatóan magával vont az a döntés, hogy a különlegesekkel marad, így megérthetővé, átérezhetővé is váltak. A fiú és a különlegesek között több ízben is ott tátong egy kimondatlan szakadék… amit csak folyamatos, kölcsönös odafigyeléssel lehet elhárítani, ami legyünk őszinték, nem a legkönnyebben kivitelezhető egy olyan szituációban, amibe Vándorsólyom kisasszony védencei kerültek azáltal, hogy az ymbrynéjük képtelen visszaváltozni emberré. Mivel hosszabb ideje élnek a múltban a carnholm-i különlegesek, jobban értik a hurkok működését, több információval rendelkeznek arról a világról, amiben bolyonganak, a képességeiket is sokkal tudatosabban és precízebben alkalmazzák, mint Jacob, akinek mindez új. Mégsem akar ő lenni a visszavető erő. Mint az elején kitértem rá, mindenkire jellemző egyfajta megfelelési kényszer ebben a részben… de Jacob vállán fokozódik fel talán ez a legélesebben; mint az várható volt, a szörnyek meglátására irányuló képessége miatt csúnyán fogalmazva „őrkutyaként” kezelik a többiek. Az ő éberségén, az ő tehetségének az összpontosításán múlhat a teljes csapatnak az élete, amit ő megért és próbál minél gyorsabban találni, viszont ahogy maga Jacob is megjegyezte, a felé támasztott elvárások java irreális. Mintha valaki olyant akarnának indítani az olimpián, aki csak most tanult meg úszni. Gyakran támad az a benyomása, olyan harcba akarják besorozni, amire nincs felkészülve, hogy elveszik tőle a döntést, természetesnek vesznek tőle olyan dolgokat… amit nem volt alkalma rendesen megrágni magában. Ezek jól érzékeltetik, hogy habár az otthoni helyzetet alapul véve nem volt meglepő, hogy a különlegesek közötti életet választotta, ez mégis egy hirtelen megmozdulás volt. Ugyan a cselekmény döntő hányadában még halovány elbizonytalanodást sem képezett nála, a választás jó volt, mégis tudat alatt is vágyódik a saját kora után, ennek egyik kivetülése, hogy rutinosan az okostelefonjáért nyúl, amikor adatokat kell szerezni, hogy a múltban töltött idő gyarapodásával egyre többször gondol a szüleire. Azt mondjuk én nem értettem, miért kezdte el magában utólag ennyire megszépíteni a kapcsolatot, ami hozzájuk fűzte, mikor az anyjáról anno ő maga mondta, hogy ha nem az anyja lenne, akkor biztos nem szeretné… de lenyeltem a békát, hogy Jacob egy ilyen érzékeny alkat. Aki ösztönösen rosszul érzi magát az eshetőségtől, hogy másoknak gondot okozott. Időnként túl sok lelkizéssel és nem a legjobbkor érkező merengéssel fűszerezve… de remek karakterfejlődésen ment keresztül azáltal, hogy ezt is, azt is tapasztalva, fokról-fokra kiforrott benne, hogy mit is akar az életével kezdeni és elvarrta magában a korábban kérdőjeles pontokat képező szálakat.

Emma a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei során se lett a szívem csücske és ezen az álláspontomon most sem tudott  változtatni, mi több, túlzás nélkül felerősödött valamennyi olyan tulajdonsága a kalandozásuk során, amit kivetnivalóként értékeltem benne akkor. Azt aláírom, hogy valakinek a kezébe kellett vennie az irányítást a kis csapat felett, és hogy ő nem volt hozzászokva ehhez a pozícióhoz, a vele járó elvárásokhoz, de nagyjából egyedül a szeszélyesség élő szobrát sikerült nyújtania ebben a kötetben attól a minősítéstől függetlenül, amiben éppen tetszelgett. Ezalatt én meg számtalanszor eltöprengtem rajta, hogy nem lett-e volna érdemes átadnia Millardnek vagy Enoch-nak a kormányrudat. Vagy bárki… összeszedettebbnek. Nem szeretem az Emmaszerű karaktereket, veszélyesen impulzívak, képtelenek tervezni még akkor is, amikor a döntéseik súlya miatt érdemes lenne. Pusztán magukat derekasan, felpaprikázottan megmakacsolva, különféle hajmeresztő, hisztérikus kitörésekkel tarkítva menetelnek előre, X számú embert magukkal vonszolva, csupán abba a hitbe kapaszkodva, hogy majd úgyis kialakulnak a dolgok. Az igazat megvallva, amikor maximálisan ő vette át a vezetést, nem bevonva a többieket a következő lépések kifundálásába, akkor összetett kézzel vártam a katasztrófát, aminek az érkezése még akkor is esedékes volt, amikor mások igyekezték némi ésszerűségre vezetni… mert hát az első kötetben is központi ismertetőjegye volt, hogy ha egyszer bekattant neki valami, akkor abból erőszakkal se lehetett kimozdítani. Idegesített, hogy nem volt képes egyszerűen felfogni, hogy hiába vannak fizikálisan mozgásban a „csak csináljuk” megközelítéssel, lényegében mégse haladnak előre, mert fogalmuk sincsen, hová tartanak és milyen állomásokat érintve, csak kóvályognak. Ha nem fenyegette őket közvetlen életveszély és olyat kapott a többiektől, ami nem tetszett neki, akkor kivágta a hisztit, ezzel párhuzamosan meg a fejébe vette, hogy adnia kell a beton kemény nagylányt, mikor ezt a szerepet már a hurkukban is rémesen erőltetetten tudta csak előadni. Nekem ebből pedig egyáltalán nem az jött le, hogy mennyire igyekszik helyt állni, hogy a többiekért tartja magát, hanem hogy csak játssza az agyát, olyannak akarja magát eladni, amilyen talán szeretne lenni… de nem olyan. Ahhoz – tudom, hogy milliószor ezt a lemezt teszem fel, de attól még igaz – hiányzott belőle a tartás. Azt ugyan nem róhatom fel neki, hogy a kis közösség nem maradt egyben, de ez nem egyedül az ő érdeme volt másrészről, hanem csapatmunka. Az viszont tetszett a részéről, hogy megállás nélkül rásegített Jacobnál annak a tudatosításában, annak a minél élénkebb körvonalazásában, hogy mivel jár, ha velük marad, hogy mivel jár az ő részéről, ha Vándorsólyom kisasszony örökre madár marad, hogy ezekhez képest… a szerelem nyújtotta pozitívumok elhanyagolhatónak fognak tűnni. Ez az ismeretségünk során tanúsított magatartásához mérten nagyon érett gondolkozás volt, és bántam is ezért, amikor kezdett átesni a ló túloldalára, és túl erőszakossá válva dönteni akart a fiú helyett.

Enoch-ot már az első részben is a legnagyobb kedvencemként tartottam számon, azonban most, hogy az utazások során a többi mellékszereplőhöz képest igen nagy hangsúlyt fektetett az író az ő karakterének a részletesebb kibontására, hogy már-már őt emelte fel a legjelentősebb mellékszereplővé, rengeteg szót adva neki, minden imádatom globálisan megsokszorozódott az irányába. <3 A stílusának, az észjárásának nyilvánvalóan van egy olyan sajátos, kifejezetten szúrós éle, amit nem arra szabtak, hogy az emberek javának lelki világa és a gondolkozási menete bevegye… de ez jelentette annak a szimpátiának az alapját is, amit Enoch kiváltott belőlem. Ő volt az, az Üresek városában, aki ha a szerves vezetés terén valamelyest a háttérbe is húzódva, de végig terelgette a többieket, ő biztosította a legintenzívebben azt az erőt, ami meghúzta a szükséges határokat. Megakadályozta, hogy a különlegesek fölösleges köröket fussanak ott, ahol egyáltalán nem volt rájuk szükség, ahol ez nem csak időveszteséget, hanem szükségtelen kockázatot is jelentett. Illetve helyreigazította a népeket, ha a jelenlegi helyzetük szempontjából irreleváns részleteken ragadtak le, vagy ahhoz semmilyen szinten nem köthető dolgokon pörögtek, kijózanítóan az ésszerű irányba lökdöste a társait. Ezért az oldalvonalról történő szervezkedésért sok hideget kapott, nem egyszer lehurrogták és szemétnek vagy érzéketlennek titulálták… de a meglátásai, az erősködései nagyban hozzájárultak, hogy úgy alakuljanak az egyes célhoz vetető szakaszok, ahogy. A magam részéről meg csak bólogatni tudtam a megjegyzéseit olvasva. Maximálisan igazat adtam neki, bár az ismerkedési szakaszunkkor először csak a fanyar, kissé sötét humorát értékeltem benne főként, de ezekből hamar fény derült rá, mennyire elképesztően logikus beállítottságú egyéniség – ami az esetemben mindig plusz pont. Ahol a társainál bezavartak a berögződések, az érzelmek, a pillanatnyi hangulat… ott Enoch képes volt objektív maradni. Ezen felül, hiába úgy van alapvetően elkönyvelve, mint a szereplőgárda méregzsákja, aki állandóan belegyalogol valakinek az érzéseibe, kiejt a száján valami morális megközelítésből durván megbotránkoztatót, nagyon okos is, és nem tudtam mire vélni, ezt miért nem emelik ki a többiek. Londonban szinte szünet nélkül ő mozdította előre a haladást és oszlatta el a felesleges pánikot az információival, még azután is halmozottan megcsillogtatta a tudását. Ezek után még azt is megkockáztatnám, hogy noha kettőjük közül Millard a megfontoltabb és a kezelhetőbb vérmérsékletű, - ami félrevezető töltetet adhat a végeredmény szempontjából - de Enoch az okosabb.

Ha, már kitértem Millardre, akkor ideje kiemelnem, hogy mennyire meg voltam elégedve az ő karakterével is, hogy egyáltalán nem okozott nekem csalódást egy felbukkanásakor se. Tetszett, hogy be lehetett látni a problémamegoldó bajnok képe mögé, és egy kicsit meg lehetett ismerni a vágyálmait is, hogy hogyan is hat rá a képessége, mennyire érzékeli a mindennapokban tehernek, milyen tervei lettek volna az életben, hogyha nem válik láthatatlanná, hanem egy olyan adottság alakul ki nála… ami nem vágja ennyire keresztbe az átlagos szocializálódást. Amikor először kerültek elő a kötetben a Különlegesek regéi, akkor bíztam benne, hogy szórakoztató meséken kívül, amik segítenek átvészelni a kicsiknek a kríziseket, más célt is fognak szolgálni a történetek, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy amennyiben igen, akkor biztos Millard lesz az, aki felfedezi azt a rejtett mintát, amivel a valóságba illeszkednek. A szigeten vezetett… „eseménynaplója” után nem is lehetett ennél kevesebbre számítani tőle, ő pedig nem tellett sok időbe, be is váltotta a reményeimet, és remekelt. Ráadásul a könyv titkainak a megfejtésén túl olyan elméleteket állított fel, amelyek még alakításra szoruló formában is kulcsfontosságú segítséget adtak abban, hogy a különlegesek kifürkésszék a lidércek szándékait, a birtokába kerüljenek az első olyan tudásmorzsákhoz, amikre támaszkodva majd felvehetik velük a harcot.

Horace nagyon kétségbeesetten iparkodott ezúttal, hogy a barátai kedvére tegyen, hogy bebizonyítsa nekik, nem csak egy piperkőc kukac ő, hogy képes vagány és bátor lépésekre is, hogy ő is hatékony eleme tud lenni a láncnak. A szándék és az ügy érdekébe fektetett energia méltányolásra méltó volt ugyan, de mivel ez a magatartás annyira zsigeri szinten ellenkezett Horace természetével, a közvetlenül látható eredmény erőltetett vagy a tervezethez képest félresiklott lett. Ezzel egy jó példa lett hozva arra, hogy milyen következményei vannak annak, ha valaki csak azért, hogy mások kedvére tegyen, másmilyennek igyekszik látszani, mint amilyen az igazi énje, hogy miért nem érdemes lehetetlen elvárások beteljesítésével kísérletezni. Megvannak neki is a maga erősségei, de nem azon a téren, amikor nyílt erődemonstrációt kell tartani. Olive néha kissé gyerekesen viselkedett, néha ez már kissé kezdett átmenni irritálóba, de hibaként kezelni nem tudom, ugyanis azt már a nyitókötetben letisztázta az író, hogy kisebb-nagyobb mértékben, de a hurokban élő különlegesek nem csak testileg, de lelkileg is megrekednek az időben, amit az Üresek városa eseményei speciel önmagukban elfeledtettek volna. Örültem neki, hogy Hughon keresztül bemutatásra került, hogy miként alkalmazhatóak egyes képességek az ütközetben, mint ahogy Bronwyn védelmező mozzanatain is jókat mosolyogtam, illetve azon is, ahogy Vándorsólyom kisasszonyt felcsempészték Emmával a vonatra.

Megelégedésemre szolgált, hogy a felbukkanó csodák mellé mindig rendelt Ransom Riggs egy-egy olyan témát, egy olyan súlyos kérdést, amire nem lehetett rögtön egyértelmű választ adni. Ide tartozott, hogy a különlegesek, ha visszakapják az ymbrynéjüket, akkor maradjanak a bevált módszernél, a rémek előli elrejtőzésnél, vagy inkább elégeljék meg az eddigi évtizedek bánásmódját és vágjanak vissza. Hogy mi legyen Jacob jövője, szánja rá az életét arra, hogy a hozzá hasonlóak körében marad, miközben a szülei viszontlátására az marad az egyetlen reménye, ha megvárja megöregszi valós időben azokat az éveket, amikor az anyja és az apja megszületik, hogy megkereshesse a gyerek verziójukat. Hogy, amikor úgy alakul, ki maradjon hátra a csapatból. Valamint… hogy mennyire van értelme beavatkozni az időbe, hogy mennyire érdemes segíteni egy-egy bombatámadás után az átlagosoknak, amikor az az idő már úgyis a múlt, azaz érdemben nem megváltoztatható. Tökéletes, letehetetlen elegye ez a történet a képzelőerőnek és az eltöprengésre ösztönző dilemmának, minél hosszasabb utazásokat töltök az univerzumban, ami otthont ad neki, annál jobban lenyűgöz. Az összes szereplőről elmondható, hogy magához képest erősödött az út váratlan fordulatainak, az ezalatt feléjük sodródó üresrémekkel és lidércekkel való harcoknak a során, hogy az indulási önmagukhoz viszonyítottan felnőttebb és szívósabb fejjel, határozottabban tudnak majd belevágni abba, ami ezután vár rájuk. Remélem, ennek mi előbb a tanúja lehetek. :)

Borító: 5/5 * - Ugyan regéltem már néhány sort ennek a kiadásnak a szépségéről… de azért az erre rendeltetett helyen is megteszem. Ennél a képnél aligha létezik remekebb választás, egyszerre creepy és figyelemfelkeltő, még azoknak is elkezdi birizgálni a fantáziáját, akik nem olvasták a sorozat előző részét, vagyis nem tudják, mik az üresek :D A betűk elrendezése még mindig nagyon ütős.
Kedvenc szereplők: Enoch, Millard, Addison
Legutáltabb szereplők: Vándorsólyom kisasszony testvére, Emma
Kedvenc részek: Enoch összes elmés megjegyzése és kísérlete az ésszerű megoldás preferálásának előremozdítására, amikor a különlegesek megálltak pihenni a cigány karavánnál, amikor Millard elkezdte elemezni a Regéket, Bronwyn beszélgetése a kalauzzal, amikor a különlegesek megtalálták Ökörszemkisasszony galambját, amikor Hugh rászabadította a katonákra a méheit, amikor a különlegesek találkoztak az ikrekkel, a bombatámadás utáni jelenet, amikor a különlegesek a jeges házban jártak
Mélypontok: amikor Emma nem volt hajlandó kikérni a többiek véleményét, így ostobaságokra ragadtatta magát, a második metrós jelenet, amikor Bronwyn elkeseredetten be akart avatkozni az idő rendjébe, amikor Emma el akarta venni Jacobtól a döntést.
Szerelmi szál: Változatlanul nagyon halovány szál a részletek tekintetében, azt nem tudom, az-e ennek az oka, hogy egyes korosztályokat és nemeket nem akart elriasztani az író egy központibb szerepű románccal… de egyelőre senkinek sem kell tőle féltenie az ártatlanságát :D Kellemes, ifjúsági kategória.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor ITT tudjátok megrendelni.

The Darkest Minds - Sötét elmék

Üdv, emberek, egyéb humanoid létformák! ^-^  Tudjátok, habár ezt parádésan jól titkoltam azáltal, hogy legutóbb még a tavasz elején, márciusban rukkoltam elő egy ilyen poszttal, én tulajdonképpen nagyon szeretek filmkritikákat írni - ha erősebben is kell ügyelni a spoilerek visszatartására, mint egy könyv értékelésénél. Ez a véleménynyilvánítási kedv, pedig akkor erősödik fel a legjobban, ha olyan filmről van szó, aminek a megtekintésére régóta vártam. Ide tartozik a Sötét elmék mozikban e hónap elején startolt adaptációja, amelyre már azelőtt kíváncsivá váltam, hogy elolvastam volna a könyvet, hiszen egy általam Az éhezők viadalában már megkedvelt színésznőt, Amandla Stenberget választották ki a főszerepre. A trailerek érkezésével egyre érdeklődőbben türelmetlenkedtem, hogyan fogják vászonra vinni a történetet, majd úgy esett, hogy az Anya olvas blog nyereményjátékán mellém pártolt a szerencse, így szereztem is jegyet a vetítésre- kimozdítva ezzel magamat az évek óta tartó, kizárólag laptopos filmnézés burkából. Az előzmények adottak voltak tehát hozzá, hogy ez egy nagyszabású, igazán különleges adaptáció feltérképezés legyen. A lentebbiekből kiderül, a film mennyire volt együttműködő a tervben.

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-08-23 22:16:15

Egy ideje meglehetős mogorvasággal közelítek az olyan könyvadaptációk felé, amiknél először jutott el hozzám a papír forma, noha legalább ugyanilyen erős érdeklődéssel lesem az érkezésükig hátralévő napok számát. Január óta ennek az erősödésében közrejátszott a Stephen King-féle Az legújabb feldolgozásának ELSŐ felvonása is, aminél visszagondolva nem is az fájt a legjobban, hogy megváltoztattak a készítők benne dolgokat, hanem hogy ezek a változtatások megakadályozták, hogy átjöjjön a lényeg. A lényeg... ami abban az esetben nem az volt, hogy egy csapat kölyök birokra kel egy gyilkos bohóccal - az csak a felszín. Ennek a felelevenítésével arra akarok kilyukadni, hogy számomra olyan egy jó adaptáció, ami amennyire lehet, követi az eredeti anyagot, de amikor mégse, akkor is összeáll, "egyben van" a történet, átjön a sztori lényege. Ezen a téren pedig, - habár a moziba látogatásom előtt olvasott negatív kritikák tudatában kissé félve foglaltam el a helyemet - a Sötét elmék szerintem kimondottan jól teljesített. Egy olyan adaptációnak tartom, ami azon kevés alkotások közé tartozik, amire az író bizony büszke lehet.

Azt jobb előre bocsájtani, hogy aki nem akar olyan irreális elvárásokat támasztani, amiknek részben sem reménykedik a teljesülésében, az tanulja meg külön kezelni a könyveket és a film verziójukat, ne arra várjanak, hogy tökéletesen ugyanazt kapják. Persze, mondani könnyű, ha nem a leghatalmasabb kedvencedet gazdagítják egy mozgóképes kiadással. Ez a hibátlan egyezés a Sötét elmékről se mondható el, mert bár szerintem az utóbbi idők adaptációihoz viszonyítottan nagyon jól követi a könyvet, azért akadnak olyan pontok, ahol nem jött létre a metszés. Néhol ez egyáltalán nem volt zavaró, máskor, viszont nyilvánvalóan gyengített az összképen. De jobb először az élet apró örömeire kitérni...

Nem tudom, hogy mi lelte az utóbbi két évben a filmipart, de sorra tapasztaltam a Bosszúvággyal, a Fekete párduccal, a Wonder Womannel és A Karib-tenger kalózai 5. részével vagy a Ready Playe One-nal, ezek közül valamelyik címmel találkozhattok majd a későbbiekben a blogon hogy a készítők egyszerűen képtelenek voltak normálisan, vagy konkretizálva értelmesen beosztani a játékidőt. Vagy indokolatlanul rohantak, vagy nyújtották az egészet, mint a rétest, teletömték a filmet irreleváns töltelék jelenetekkel. A Sötét elmékben pedig végre-valahára az előbb felvázoltak ellenkezőjét tapasztaltam, vagyis hogy majdnem tökéletesen következetes tempóban helyet kapott minden olyan jelenet, amire szükség volt a nagy egész kibontakozásához. A korábbi hullámzó iramok után, pedig már ezzel is elismerést váltott ki belőlem ez a film. Ugyan, mivel a játékidő értelemszerűen nem végtelen, ezért csakúgy, mint a legtöbb hasonló filmnél, akaratlanul is olyan benyomást kelthetnek az események a nézőben bizonyos szakaszokban, mintha pár nap alatt zongorázódnának le. Ez a könyv ismerőjének zavaró lehet, mert tudja, hetekről van szó, a könyv nem ismerőjének, mert pont azért, mert nem tudja, így túl gyorsnak találhatja a kötődések kialakulását... főleg Ruby és Liam között de ez egy olyan dolog, amin szerintem manapság már nem éri meg fennakadni annak, akinek nem ez az első adaptációja. Ami azt illeti, a meglátásom szerint kifejezetten jól érzékeltették az idő múlását.

A karakterek személyiségét illetően azt gondolhatnátok, nem érhetett meglepetés a regény ismeretében, de egy kivételével megdöntötte ezt a következtetést, aminek határozottan örültem. Liam persze hozta a maga kissé mamlasz mód, de rettenthetetlenül segítő, támogató, védelmező, melegszívű formáját, Zu édes volt, Dagi a józan ész, az értelem időnként egészen cinikus hangját testesítette meg most is. De a filmes Ruby viszont messze túlszárnyalta a könyves Ruby-t, ami a karakternek és a filmnek is egyaránt a javára vált, ha így ki is maradt, az a lassú lefolyású karakterfejlődés, ami során a lány megerősödött. A könyves Ruby ostorozta magát, szörnyetegnek tartotta magát, tele volt bizonytalansággal, és bár gyorsan tanult, nem volt olyan veszélyesen balek, mint Liam, a cselekmény oroszlánrésze lezajlott, mielőtt el tudta fogadni a képességét, illetve önmagát. Ezzel szemben a filmes Ruby esetében eleve készen kaptam egy erős, belevaló csajt. Benne van a tüske és a félsz az adottságával szemben amiatt, hogy kitörölte magát a szülei emlékezetéből, de itt ezt a félelmet kordában tudta tartani, azaz nem írta felül látványosan a létfenntartási ösztönét. Megvoltak a maga kifakadásai, a szándékai a kis csapattól való elszakadásra, ez nem vitás. Ellenben, ha húzós helyzet alakult ki, akár az egyszerű felnőttek, akár más túlélők, akár a Trónok harca Brienne-jeként ismert Lady Jane miatt, akkor Ruby hezitálás nélkül alkalmazta a képességét, hogy mentse a többieket vagy éppen saját magát, és nem csinált belőle akkora problémát, hogy mire képes. Ez pedig nekem nagyon-nagyon bejött, szembetűnően építően is hatott a sztorira.

Örültem neki, hogy egyes jelenetek, mint például Ruby kikerülése a túlélőknek fenntartott táborból, majdhogynem szó szerint úgy ment végbe, mint a könyvben, a kulcs is pontosan ott volt, ahol Cate a könyv szerint rejtette el, a találkozása Robbal is, mintha szó szerint a regényből lett volna kiidézve. Emellett nagyon tetszett a jellegzetes "bandázós" jeleneteknek a kivitelezése, az áruházban történő körút vagy az, amikor Zu öltöztetős babát csinált Ruby-ból, amikor Liam oda akarta adni Ruby-nak azt a nyavalyás zoknit... A bensőséges hangulat a karakterek között remekül átjött, a néző ösztönösen velük mosolygott, a komikusabb szituációkban meg hangosan nevetett.

A színészek közül Amandla alakítása jelentette számomra a csúcsot, nem véletlenül halmozzák el mostanában ezt a leányzót adaptációs főszerepekkel, bőven akad tehetsége - nem is merev, nem is játssza túl magát, pont természetes - és egy olyasféle bájos, személyes kisugárzása, aminek lehetetlen ellenállni. A véleményemet pozitívabb irányba terelhette minimálisan az is, hogy már az olvasáskor is Amandlaként képzeltem el Ruby-t, de azoknak se lehet panasza a teljesítményére, akik magát a filmet "túl amerikainak" vagy "túl young adultnak" tartják, ahogy egyes kritikákban fogalmaztak. Miya Cech tökéletes választás volt Suzume szerepére, anélkül is hitelesen alakította az elektromos képességekkel bíró kislányt, hogy megszólalt volna. Skylan Brooks, a Dagit életre keltőbb színész valamivel lazább volt, mint amilyennek a karakterét elképzeltem, de ez nem ment Dagi egyéniségének a rovására, a fiú komoly és beszólósabb énjét is remekül hozta, állandó humorforrást biztosítva. Harris Dickinson egy visszafogottabb, kevésbé hisztériás Liamet formált meg, aki ellen így nem is volt annyi kifogásom, mint a regényben... de nem is fogott meg annyira. Amiért nem a színész a hibás, inkább Liam karaktere, ha előszeretettel róják is fel neki, hogy "nem elég Liames".

Ha hibát akarnék keresni a színészi gárdában, akkor én inkább Patrick Gibsonra irányítanám a dartz nyilaimat, aki tényleg, egyáltalán nem volt Clancy-s. Könyves Clacy egy karizmatikus, manipulatív jellem. Filmes Clancy meg egy nyálas alak, aki egyszerűen... sok. Az egy dolog, hogy az alakítását illúziórombolónak találtam, hogy a lelki szemeim előtt élő Clancy gesztusait nehéz volt összeegyeztetnem Patrickével. Ami zavart, hogy nekem totálisan úgy tűnt, nem sikerült megfognia a karaktere egyéniségének a lényegét. Azelőtt, hogy felvállalta volna a valódi szerepkörét a történetben... túl kedves volt, szinte már irritálóan, fintorgásra késztetően. Hébe-hóba eltöprengtem rajta, hogy mi is böki a csőrömet ebben a karakterben annyira, de aztán rájöttem, hogy a magáról mutatott kép szürreálissága, hogy nem tudtam elhinni, ő a Szökött Kölyök, ő a legendás hős, a jó. Miután levetette a maszkját, már tűrhetőbben funkcionált... de ha őszinte akarok lenni, azután se sikerült meggyőznie. Arról meg pláne nem, hogy hogyan tarthatta fenn az East Rivert övező illúziót a képessége folyamatos használata nélkül.

Akadtak kisebb eltérések a regényhez viszonyítottan, Clancy lelepleződését némileg gyorsítottan hozták képernyőre, Dagi Kékből Zöld lett,- ez az előbbi gyorsításra is magyarázatot szolgáltathat, hiszen a Zöldeknek a képességük miatt is gyorsabban forog az agyuk, előbb fedezik fel az összefüggéseket - Ruby nagymamája kimaradt a történetből, Cate-nek szőke helyett barna lett a haja... Feltűntek, ám nem zavartak, ezek tipikusan a még a belefér kategóriába tartoznak. Egyiknek sem volt döntő jelentősége a milliószor is emlegetett nagy egész szempontjából.

Egy kihagyást tudnék súlyosabb hibaként felróni, ami nem más volt, mint a tábori szálnak a megjelenítése. Nem ástak le elég mélyre a készítők az ott uralkodó brutalitásban, csak egy apró szeletet mutattak meg belőle a cipőfűzős esettel, ami a könyvénél vidámabb, melegebb hangulatot kölcsönzött a filmnek. Ezt rajongóibb okokból is fájlaltam, ugyanis az állandóan ott lappangó komorság emeli ki ezt a történetet az átlag disztópiák közül, változatlanul fenntartom, nem ártott volna ezt a vonalat erősebben megkapargatni. Viszont kétségkívül East River megtalálását, a titkainak felgöngyölítését tették a fókuszba a kulcsesemények közül, így teljesség és a keretesség szempontjából nem hiányzott gyakorlatilag annyira... pusztán olvasói szemmel. :D

Az effektekben nem találtam kivetnivalót, ötletesnek találtam, hogy a képességük színében világított a karaktereknek a szeme, amikor alkalmazták az erejüket, mint ahogy az is, hogy a lángok és a telekinézis termékei haloványan oda nem illő hatást keltettek. Nem az amatőrség miatt, erről szó sincs. Sokkal inkább azért, hogy még egy fronton éreztessék, nem egy olyan  eleve adott állapotot foglalnak magukba ezek a képességek, mint mondjuk a Harry Potterben a varázslás, hanem egy vírus által mesterségesen létrejött, ha úgy tetszik, az általunk ismert világban "természetellenes" jelenséget.

Összességében egy rendkívül pozitív élményként könyveltem el magamban ezt a filmet, és remélem, hogy a sorozat második két részét is vászonra fogják vinni, és nem állnak meg ezen a ponton, mint a Lenyűgöző teremtményeknél, Az arany iránytűnél vagy a Csontvárosnál. Ha a zárást veszem csak figyelembe... akkor a filmes csapat optimista volt, és erre az eshetőségre készült fel, mert egy nagyon szép átvezetést csempésztek be az utolsó képkockákra, amikből azonnal építkezhet a jövőbeni Sötét játszmák film. Újranézős,

                 A J Á N L O M !

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Marie Lu: The Young Elites - Az ifjú kiválasztottak (Válogatott ifjak 1)

Sziasztok! ^.^ Hullámzó aktivitásom újabb egy hetes eseménytelen szakaszának véget vetve jelentem; még mindig ontom a betűket, és az ömlengési készségemtől se fosztott meg az eltelt idő. Az egyik kedvenc írónőmnek, Marie Lu-nak a legutóbbi magyarul megjelent könyvének bemutatásával érkeztem, ami egyszerre helyet is foglalt a Marie-től olvasott legerősebb regénynek járó emelvénynek a tetején. Az ifjú kiválasztottak szinte minden ízében legyűri azokat az előítéleteket és bevett jellegzetességeket, amiket a disztópiáknak és a YA-könyveknek tulajdonítanak az olvasók, ezeket a láthatatlan láncokat lerázva, pedig egy olyan elsöprő élményben részesítenek, ami még akkor is melegen fog tartani a folytatás érkezéséig, ha valami csoda folytán egészen addig csak rossz könyvek fognak az utamba akadni.

Fülszöveg:

Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk.
Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.
Adelina Amouteru túlélte a vérlázat.  Durvalelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy az ifjú kiválasztottak.
Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni az ifjú kiválasztottakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja őket, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.
Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. E titkos társaság kutat az ifjú kiválasztottak után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. És most Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, akinek a hatalmához hasonlót még nem láttak.
De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak.

Úgy tartják az ifjú kiválasztottak, maguk az istenek ajándékoztak meg őket az emberfeletti képességeikkel, úgy tartják, megérintették őket azzal az energiával, ami összeköti őket az általuk teremtett világgal, átadva nekik ezeknek az energiaszálaknak a használatának lehetőségét, és úgy tartják,  az egyszerű emberek ebből az energiából semmit se érzékelnek. Talán ezt a hazugságot meg lehetett etetni a tömegekkel, mielőtt Marie Lu papírra vetette Az ifjú kiválasztottakat, azonban már nem fér kétség az igazsághoz. Elvégre mi más vonhatott volna olyan elemi vonzással ebbe a történetbe csupán pár oldal elteltével is, egyenesen a mellkasom belsejéből induló rántással, mint a lapokat keresztül-kasul átszövő természeten túli energiának a fonalai? Ha a beharangozáskor közölték volna, hogy tárgyak is malfettóvá válhatnak, akkor nem is tudom… óvatosabb lettem volna. Mert utólag visszagondolva, hiába választottak ki, nem készültem fel arra az elsöprő erőre, ami ezt a regényt és a főszereplőjét jellemzi.

Az elmúlt hetekben hónapokban önkéntelenül felvett szokásommá vált elgondolkozni rajta, amikor épp olyan szerző könyvével végeztem az introvertáltak legrugalmasabb és legegyszerűbb megismerkedési módját más emberekkel, - kevésbé körülményesen fogalmazva az olvasást – akinek korábban szereztem tapasztalatot a műveivel, hogy mi lett volna, ha más sorrendben kerülnek a kötetei a kezembe. Ha a másodszor, harmadszor, negyedszer olvasott könyve/sorozata jut el hozzám először. Ezt az eszmefuttatást főleg azokban ez esetekben bonyolítottam le magamban, amikor egy olyan sokadik könyv felett kínlódtam a cinikus megjegyzéseimet visszafojtva, ami közelébe se ért az előzőleg olvasottnak. Ezúttal viszont mások az erőviszonyok, és felemás érzésekkel, de jobbára büszkén kijelenthetem: Baromira örülök, hogy a Legendát olvastam először az írónőtől, nem pedig ezt a regényt, különben nagyot csalódtam volna, amikor a Legendához érek. Miközben, csak úgy zárójelesen, azt is a kedvenceim között tartom számon. Megalapozottan használhatom a rengeteg szót, amikor azt szeretném kifejezni, hány különleges képességekkel bíró fiatalokról szóló könyv jutott már a polcomra, amiben a „normálisak” nagyja úgymond likvidálni akarta őket a társadalomból. Az ifjú kiválasztottak meglepően bár, de ennek ellenére teljesen olyan érzetet nyújtott, mintha nem a sokadik lenne a sorban, mintha valamilyen páratlanul különleges rejlene benne. Ez részben meg is állja a helyét; egy új, egyedi nézőpontot nyújtott. Pedig már épp beletörődő félben voltam abba az alternatívába, hogy ebben az évben már nem fogok olyan új főhősnőbe botlani, aki akkora szimpátiát ébreszt bennem, aki annyira lenyűgöz, hogy bombarobbanással hasonlatosan ledönt a talpamról a jelenléte. Adelina Amouteru pedig pontosan ilyen volt, és azt nem is gondolnák sokan, mekkora befolyással tud bírni a cselekményre egy ilyen vezető karakter, aki nem a megszokott klisék szerinti megtestesített jóság, az elnyomható, gyenge pancser, hanem aki vágyik a hatalomra, vágyik rá, hogy vértől csatakosan reszkessenek, akik bántották, mégse titulálható ezek miatt részben se rossznak. Egy végre valóban erős, húsvér jellem teljesen újszerű állapotokat vont magával, mint egy tűzzel és sötétséggel átitatott hullám. Senki se hibátlan vagy szende, sőt, a legártatlanabbnak tűnő alakok marnak a legnagyobbat. Nem létezik „nemes, jó oldal”, csak olyan felek, akik a céljaik elérésének az érdekében habozás nélkül kapnak az alkalmon, ha valaki ígéretesnek a kihasználásával előnyhöz juthatnak. Senki se reménykedhet abban, hogy majd valaki megmenti. Egyetlen rossz lépés végzetes lehet, pusztító erejű láncreakciót vonhat magával, amit csak ideig-óráig lehet feltartóztatni. Akárhogy is töri magát valaki… könnyedén belekényszerítődhet a külső hatalmi harcok nyomására egy olyan vonalba, ami a két közelben lévő szék között húzódik, vagyis a magányos földre eséssel, az egyetemleges kitaszítottsággal, gonosznak bélyegzéssel egyenlő. A vérlázat túlélők számíthatnak hidegre és melegre is a társadalomtól, de főként hidegre, ez Az ifjú kiválasztottakra is értendő, ugyanis van annyira más a YA-történetek rétegében, aminek a befogadására talán még nem érett meg a világ. De, ha az azok közé tartozónak vélitek magatokat, akik unják már a szenteket meg a sarokban sírókat, azt hogy kimondatlan szabállyal, de disztópiát látszólag csak egy jövőbeni síkra lehet helyezni, és hogy akár csordaszellemből, akár kötelességtudatból, de előbb-utóbb a „kisebbik” rossz oldalára besorolva kötnek ki a szereplők saját út helyett, akkor ez a szerencsenapotok. Az imént konferáltam fel az eljövendő legjobb barátotokat, aki ha féltek tőle, ha bizalommal fogadjátok, bőven meg fogja hálálni.

Éjszaka, pontosabban fél tizenkettőkor vettem elő Az ifjú kiválasztottakat azzal az elhatározással, hogy vetek egy pillantást az első fejezetére, majd másnap délelőtt rendesen belevetem magam az olvasásába, a csillagos időszak maradékát meg A mágikus tolvaj értékelésének a megírásának szentelem ezt a kis éjjeli kíváncsiskodást először be sem akartam jelölni a molyon könyvkezdési időpontnak. Hiszen csupán egy fejezet lesz, hozzávetőlegesen tizenöt oldal. Aha… Mire nem kevésnek elkönyvelhető erőfeszítés árán el tudtam távolodni annyira a történésektől, hogy a telefonom kijelzőjén az órára sandítsak, eltelt egy óra és hetven oldal. Ezalatt pedig alig érzékelődött, hogy működésre bírva kicsit a józan eszemet, túlontúl sokszor lapoztam ahhoz, hogy ne lépjem túl látványosan a tervezetet. Zsigerből ért a felismerés, hogy ez a könyv bizony kedvenc-gyanús már ennyi alapján is, hogy ez egy olyan könyv lesz, amit leszek olyan elvetemült, hogy kellő rendelkezésemre álló idő bevetésével egy füst alatt kiolvasok. Mint ahogy azt is tudtam, hogy a kritikaírási kapacitásomat alapul véve sürgősen be kell húzni a kéziféket, és úgy is kell tartani, ameddig az előző olvasmányom elemzése nem jut el tűrhető stádiumba. Így esett meg, hogy a tetszésindexhez viszonyítottan komikusan sokáig olvastam. Pedig, ha akadtak is olyan szereplők, akik a természetükből fakadóan arra biztattak, nyúljak be a történetbe és egy laza mozdulattal tekerjem ki a nyakukat, beteljesítve ezzel azt a feladatkört, amit Marie Lu szánt nekik nem találtam komolyabbnak mondható, cselekmény rovására menő kivetnivalót a könyvben. Maximum csak olyan pitiáner dolgokat, minthogy az elején szerintem ezt a kurtizán-témát túllihegték az indokolthoz képest :D

A disztópia műfaja, mint ahogy azzal az olvasók zöme nagyon is tisztában van, negatív jövőképet takar, de ez nekem nem szabott gátat abban, hogy elszántan vágyakozzak egy olyan kötet után, ami habár birtokolja a disztópiák vonásait fő vonásait, mégse a bizarr gépezetekkel teli jövőben, hanem a múltban játszódik. Aztán egyszer csak felbukkant a Könyvmolyképző Kiadó kínálatában Az ifjú kiválasztottak, mint egy megdörzsölt csodalámpából előbújó dzsinn… és teljesítette a kívánságomat. Disztópia volt a javában, ám részben high fantasy hibrid is, aminek következtében egy 14. századi Velencét idéző kitalált világot tárt elém. Kenettra hamar felkerült a kedvenc könyves helyszíneim közé, noha az uralkodó mentalitás miatt - amiért jórészt az Inkvizíció a felelős és más befolyásos tömbök azon érdekei, amelyek a népbutítással szorosan összevágnak - nem szívesen élnék ott, a fiktív nyaralási célpontok listáján ezentúl biztos prioritást fog élvezni. Rendkívül erős atmoszférája van a helynek, ez pedig fokozottan igaz a fővárosra, Estenziára a gondoláival, a tágas, kövezett utcáival, a szobrokkal díszített, elegáns épületeivel és azokkal a hatalmas, leginkább rájákra emlékeztető, repülő lényeivel, amiket balirának neveznek, és a kereskedésben vannak a lakosok segítségére. Merőben más a megjelenített világ kisugárzása, mint a Legendában, részben erre vezethető vissza, hogy az azt a sorozatot megszokott Marie Lu rajongók eleinte fenntartásokkal közelítettek a törtéthez, de engem személy szerint kilóra megvettek a korhoz illő, festői leírások, illetve az ízléses előkelőséggel megfogalmazott mesélési stílus. Bár a zsáner történeteihez viszonyítottan valamivel szűkebb a karakter mozgástere, miután a főhősnő megérkezett Estenziába, imádtam a város utcáin barangolni vele, miközben gondolatban emeltem a képzeletbeli fényképezőgépemet. Azonban, mint ahogy az lenni szokott a legtöbb esetben, az idilli csillogás ennek a birodalomnak az esetében is csak a felszíni réteg, amit nem nagy erőfeszítés megkapargatni, és leleplezni az alatta rejlő szürkeséget. Tíz évvel a történet kezdete előtt egy pusztító járvány söpört végig az országon, a vérláz, ami mind a népesség számát, mind a kincstár tartalmát, Kenettra egyéb erőforrásait, a szomszédjai körében lévő befolyását lecsökkentette. A túlélők furcsa, természetellenes jegyeket viselve gyógyultak fel, egyesek különleges képességekre tettek szert, őket kezdték el malfettóként emlegetni. Mivel a király nem tudta hathatósan elősegíteni a birodalma talpra állását, kezelni azokat az állapotokat, amelyek a korábbi fényéhez képest jelentősen meggyengült vidéken uralkodtak, így a klasszikus elterelési módszerhez folyamodott. Annak érdekében, hogy az emberek ne állandóan a szegénységre, az ő és udvartartása tehetetlenségére gondoljanak… helyette odadobott nekik egy rakás bűnbakot, akiket okolhatnak a problémáikért, akikre ujjal mutogathatnak, akiken levezethetik a frusztrációjukat. Vagyis a malfettókat. Úgyis könnyebb azokat utálni, akik valamiért kilógnak a sorból, a különleges adottságokat birtokló malfettók meg kellő tálalással félelmet is válthatnak ki a tömegekből. A csel pedig működött, az Inkvizíció emberei rendíthetetlenül üldözték azokat a gyógyultakat, akiket varázsláson kaptak, vagy azzal gyanúsította meg őket valaki, a látványos kivégzések egyre gyarapodtak. A nép megkapta a cirkuszt, amire szükség volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel, a vezetőik mennyire alkalmatlanok a kormányzásra, a malfettókkal egyre elfogadhatatlanul bántak, a saját családtagjaik támadták őket hátba. Egészen addig… ameddig egyeseknél be nem telt a pohár.

Akadt időm bőven mérlegre tenni magamban a témát, de még ezeket a sorokat pötyögve sem fér a fejembe, hogy miért utálja vagy sajnálja esetleg teszi mindkettőt szinte az összes olvasó Adelinát. Nekem elképesztően imponál a személyisége, majdhogynem olyan a szememben, mint valamiféle istenség, egy harcos istennő. Rajongok az erejéért, azért, amiért középső ujjat feltartva az összes, kimondatlan elvárások fojtogató kezei között vergődő, erősnek hazudott, ám valójában puhány, idegszaggatóan szerencsétlen főhősnő előtt, ő bevállalja, hogy van benne ambíció, hogy vannak emberek, akiknek rosszat akar, hogy vannak, akiknek a szenvedése kitörő örömmel töltené el, amiért ártottak neki, és vágyik a hatalomra. Én mindezt imádtam benne, ahogy pedig a történet előre haladásával egyre szélesebb körben tapogatta ki az ereje határait, használta ki a benne rejlő potenciált, úgy növekedett a részemről felé ez az érzés. Hagyjuk már az álszent szöveget, hogy ez mennyire rossz… hogy a harag egy csúf méreg, és hogy mindent meg kell bocsájtani, mert az, az erősek erénye… Ez egy normális mentalitás, amiből sajna túl kevés akad. Ez a mentalitás szüli az olyan figurákat, akik nem elnyomható lábtörlők, akik alázatosan nyújtják a lágy részeiket, hogy bárki kénye-kedve szerint beléjük rúgjon, akár zsinórban ötvenszer is, hanem ha valaki rúgni akar feléjük, akkor durván visszarúgnak, akikben van tűz és valódi keménység. Főként azok után, amiken át kellett mennie először az apja, kár, hogy ő nincs a kiválasztottak között feltámadási képességgel rendelkezve, mert megérdemelné, hogy növekvő kegyetlenségű módszerekkel, újra és újra megöljék majd a soron következő potenciális elnyomók között, Adelina komplett gumiszobába való hülye is lenne, ha nem így gondolkozna, ha nem töltené el elégtétellel, amikor a felé ellenségesen közelítők félnek tőle - vagy az, hogy ha egyszer megtanulja kezelni a hatalmát, akkor mi mindenre lesz képes. Már-már repestem a boldogságtól, amiért végre kaptam egy olyan csajt, akire őszintén fel tudtam nézni, egy határozott, tekintélyt parancsoló személyiséget, aki nem beszalad a sarokba sírni, hanem ha földre kényszerítik, akkor kiereszti a karmait és megkettőzött erővel támad vissza. Az első jelenetei is mélyről jövő tiszteletet váltanak ki, az apja el akarja adni ágyasnak, de ahelyett, hogy tárt karokkal fogadná az újabb zsarnokot, megrázza magát, lelép az éjszaka közepén, lerázza magáról egyszer, s mindenkorra az apja által ráerőszakolt láncokat, és eltökéli, minden erejével azon lesz, hogy ne engedje, hogy akár csak egyszer is megint bántsák. A célhoz vezető út nem zökkenőktől mentes, bőven igényelt kitartást, számtalan úgynevezett külső játékos is nehezítette az egyről a kettőre jutást, de nagyon büszke voltam rá, amikor végül elérkezett oda. <3 Valamint nem csak olyan erő lakozik benne, amiről sokan még csak álmodozni sem mernek, de még okos is, az esze diktál neki elsősorban, nem pedig az érzelmei és az innen-onnan rátörő szeszélyei. Logikusan mérlegeli a szituációkat, amikbe belekerül, az alapján hoz döntést. Nem tántorítja el az, hogy milyen rokonszenvet váltanak ki belőle egyesek vagy, hogy másokat mennyire szívesen kesztyűsbábként felhúzna egy kard hegyes végére. Adelina a legtöbb könyvszereplővel ellentétben rendelkezik önkontrollal, tudja, mikor kell visszafognia magát, megállni és kivárni, hogy jobbak legyenek az esélyei. Nem veszti el a fejét és követ el némi fegyelem bevetésével elkerülhető ostobaságokat. A kiválasztott képessége a félelemből és a haragból táplálkozik, amit lehet egy metaforaként is értelmezni arra vonatkozóan, hogy ha valaki hagyja, hogy a démonai rátelepedjenek, kísértsenek, mint az Adelina apjának hébe-hóba megjelenő árnyalakja, hagyja, hogy megakadályozzák az előrébb jutásban, akkor elbukik és menthetetlenül összeroppan. Viszont, ha ezekből erőt kovácsol, ha a nehézségeket, amiket túlél a saját tűrőképességének fejlesztésébe dolgozza, akkor megállíthatatlan lesz. Ezen kívül nem elhanyagolhatóan üdítő változatosság volt, hogy végre egy főszereplő a hatalmát nem „mindenféle cuki szarságból” nyeri, hanem valami olyanból, amit eredendően rossznak tartanak, amit nem szívesen aggatnak egy pozitív karakterre. Merthogy, bár Az ifjú kiválasztottak egy szembetűnően antihős szereplőkkel operáló történet, Adelina mégis egyértelműen pozitív karakterként tartható számon, mondhatni tökéletes példakép alany.

A húgáról, Violettáról már nem leszek képes ennyi szépet  és magasztalót összehordani, mert ki nem állhattam, jobbára csakis  azért mutattam hajlandóságot az elviselésére, mert Adelina szerette. Habár ettől függetlenül azt tartom az egyetlen megmagyarázhatatlan, sőt esztelen megmozdulásnak Adelina részéről a sztoriban, hogy kockáztatta az életét több ízben is ezért a kis szukáért, amikor éveken keresztül totálisan tétlenül nézte, ahogy szenved, ahogy az apja vagy kedvtelésből kínozza, vagy azért, hátha különleges képességeket tud a kegyetlenséggel előcsalni belőle, amikkel még többet tud az idősebbik lányán kaszálni, ha már jó feleségalany nem lesz belőle a fehér haja és a vérlázban elvesztett jobb szeme miatt. Nem hatottak meg a kifogásai, nem voltam képes minimálisan se sajnálni, amiért ő boldogan dalolva játszotta a naiv, imádni való kis hülyét meg apuci pici lányát, mialatt Adelinának csontjai törtek otthon. Elvégre az sem különb jottányit se a bántalmazónál, aki tudatában a bántalmazásnak, nem lép közbe, engedi, hogy zavartalanul tegye azt, amit idáig, csak mert félti a saját bőrét, vagy mert az a kényelmesebb. Néhány visszaemlékezés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megpecsételődjön róla a véleményem, amin semmilyen mondvacsinált enyhítő körülmény se tudott formálni. Én biztos, hezitálás nélkül a sorsára hagytam volna. Legbelül talán minimálisan haragudtam is Adelinára, amiért ő nem hajlott erre a forgatókönyvre, de nem hibáztathattam érte jogosan, amiért zsigerből védelmezni akarja a gyengébb testvért, amiért annyi gyűlölet után, amit megtapasztalt… vágyott a szeretetre és arra, hogy ezt lehetőleg egy rokonától kapja meg. Valakitől, aki talán elfogadóbban viszonyul a képességéhez.

Ismét visszakanyarodva az adottság témához, ha őszinte akarok lenni, akkor ezen a fronton kitörő újdonságra nem kell számítani, amennyiben csak a lecsupaszított alapokat áll szándékunkban szemlélni, amit már ki lehetett találni szupererő terén, az már másnak a fejéből kipattant. Vannak, akik illúziókat keltenek, valamilyen elemet uralnak, különleges kapcsolat fűzi őket az állatokhoz, képesek átalakítani dolgokat vagy megérezni mások érzelmeit és befolyást gyakorolni rájuk. Ami igazán kivételessé, egyúttal emlékezetbe ragadóvá teszi az ifjú kiválasztottak képességeit, az a kidolgozásuk. Az, hogy a hozzá körített bemutatásokkal, sokkal többé, szerteágazóbbá tette őket Marie Lu, a használatukat pedig bonyolultabbá, mint ahogy azt első nekifutásból elgondolnánk. Nekem speciel nagy kedvencem volt az ide vágó, drágakövekkel kapcsolatos részlet, hogy az alapján, valakinek az erejéhez milyen ékkövek hatnak, mennyire pontosan be lehet határolni a személyiségét, illetve az, hogy mennyire nehéz az illúziókeltésnek a láthatatlanságot előidéző fajtája. Ugyanis, ha mozgásban van közben a képesség birtokosa, akkor folyamatosan igazítania kell az álcaképet a környezete apróságaihoz, ha nem akar furcsa hatást kelteni. Az is bejött, hogy Adelina se nem volt a kiemelkedő a képessége használatában, mielőtt elkezdte tudatosan fejleszteni, majd utána nem vált egy csapásra az adottsága mesterévé, se nem volt a másik kedvelt, klisévéglet, azaz az átlagnál lényegesen bénább.

A két nagy szembenálló tömb között nem tudtam, és nem is akarnék a későbbiekben sem választani, a maga módján mind a két brigádot undorító csürhének tartom, akik a lényegi kérdésekben alig tértek el egymástól, csupán szépíteni próbálnak a saját javukra, találni egy méretes takarót, amivel mentségként körbeburkolhatják magukat, ezáltal jobbnak titulálva önmagukat a másiknál. Az Uralkodói tömb, a király/királynő  oldalán álló Inkvizíció velejéig rohadt, ezt úgy gondolom, az eddig felvázoltak alapján nem is szükséges tovább ragoznom, maximum azért tetszeleghetnek ők a rosszabb képében, mert nagyobb hatalom összpontosul náluk, mint a másik tömbbél. Ez a másik tömb a Tőrök nevezetű társaság, az ifjú kiválasztottak, természeten túli adottságokkal bíró malfettók elit különítménye, akik be akarják gyűjteni a tehetséges kiválasztottakat, hogy egyesített erővel megbuktassák a jelenlegi uralkodói kört. Kecsegtetően és vonzóan hangzik az, amit a Tőrök kínálnak összehasonlítva a biztos halállal, amit az Inkvizíció tud nyújtani; erőt, megbecsülést egy szorosan összetartó közösséget, ami nem kiveti és szörnynek tarja őket, hanem a családjaként bánik velük. De náluk se mézeskalácsból van a kerítés, már az elején felbukkannak a házuk táján bizonyos nyugtalanító tényezők, ha nem is olyan szembeötlően. A megmentett kiválasztottaknak bizonyítaniuk kell előttük, hogy elég hasznosak, hogy megfelelően kordában tudják tartani a képességüket tréningezéssel, különben meghalnak. Ez a tétel például rövid gondolkozás után érthetőnek tűnik, hiszen nem kockáztathatják a küldetésüket egy olyan malfettónak a pátyolgatásával, szabadon garázdálkodásának a támogatásával, aki a döntő pillanatban a fejükre szakíthatja az eget, és elronthat mindent. Mint ahogy az is, hogy lehetetlen küldetés lenne abba energiát fektetniük, hogy megmentsenek a máglyáról minden malfettót, már csak a létszámukból kifolyólag is. Azonban, ahogy telik az idő, az információk pedig gyűlnek, kezd kikristályosodni Adelina előtt, hogy a Tőrök se patyolat tiszta titánok, hogy tulajdonképpen ők is az Inkvizícióhoz és az egyeduralomra törő királynőhöz hasonlatosan… elsősorban a saját pecsenyéjüket sütését tartják szem előtt. Nem pedig, azokat a hangzatos eszméket, amiket felhasználva magukhoz vonzzák az értékes kiválasztottakat.

A Tőrök vezetője, Enzo Valenciano nem az a tipikus megváltó hős alkat, de én ezt a legkevésbé sem bántam, a becsvágya és az eltökéltsége nekem is legalább annyira vonzó volt, mint Adelinának, és ő legalább nem árult zsákbamacskát. Amint Adelina hozzájuk került, korrektül ismertette a játékszabályokat, hogy mit nyerhet és veszíthet a betartásukkal/be nem tartásukkal Adelina, nem tett úgy, mintha a lány legjobb barátja lenne, de nem is erre volt szüksége neki ahhoz, hogy érdemesnek tartsa a csatlakozást Enzo csapatához. Nekik kettőjüknek megdöbbentően hasonló a működési elvük, szeretnek erősek lenni, már a puszta megjelenésükkel tiszteletet, engedelmeskedni akarást kiváltani az emberekből, és minimálisan se érzik úgy, hogy ezért elkeseredetten kapálózva mentségeket kellene keresniük. Nem feltétlenül játszanak teljesen tisztességes eszközökkel, nem ismernek határokat, ha valaki olyannak a biztonsága a tét, aki fontos nekik, és motiválja őket az összecsapás lehetősége azokkal, akik a földre kényszerítették őket addig. Két vezéregyéniség összekerüléséből pedig két opció várható, rivalizálás vagy vonzalom, és Az ifjú kiválasztottakban ezek közül az utóbbi valósult meg, amiért újfent hálás voltam, mivel az írók népes csoportja foggal-körömmel kapaszkodik abba a tévhitbe, hogy egy erős, domináns jellem mellé egy gyenge, lágy és érzékeny valaki kell, akit a valóságban ez a domináns fél akaratlanul is azonnal eltipor, hacsak nem gyengíti meg egy abszurd anomália keretében a csipkelelkű fél az erőset előtte. Enzo és Adelina közös jeleneteinél tapintható volt a levegőben a feszültség, mintha csak egy láthatatlan energia húzta volna őket egymás felé, ennek a megtestesülése volt a történetben, hogy Adelina képessége Enzo mellett konkrétan kivirágzott, mégsem az ő vonzódásuk uralta a cselekményt. A nagy egészhez viszonyítottan egészen tyúklépésekben haladtak egymás felé, alig adódott lehetőségük mélyebben ismerkedni, de az előre vetítődött, hogy ha egyszer a lehetőségek adottak lesznek… akkor ezek ketten felperzselnek maguk körül mindent, amit csak érnek.

Érdekesnek találtam és ötletesnek találtam, hogy annak ellenére, Adelina jórészt a Tőrök között mozgott, a Tőrökhöz tartozó szereplők múltjáról nem lehetett nagyjából semmit sem megtudni, apró foszlányokat leszámítva, mintha ezzel is egy ki nem mondott távolságot akart volna éreztetni Marie Lu a Tőrök és Adelina között. Mindenkinek megvoltak a keresztjei, amiket cipelnie kellett… de ezeket előtte inkább rejtegették, a könyv folyamán nagyrészt külön is kezeltem őket magamban, mint ahogy Adelina is: voltak a Tőrök és voltak ő, a főhősnő, akit nem akarództak túlzottan teljesen befogadni.

Raffaele megismerésére adódott nagyobb tér a hozzájuk köthető mellékszereplők közül még, akinek elméleti síkon, a bemutatásokat, illetve a környezete reakcióit alapul véve egy olyan alkatnak kellett volna lennie, akitől elpirul az olvasó a lapok közül, aki egy olyan addiktív sármot áraszt, aminek nem lehet ellenállni… de nekem nem jött át a csábereje, amivel mindenkit behálózott. Még a regény háromnegyede tájékán se értettem, hogy miért van tőle úgy elájulva mindenki, mikor nekem hol furán üresnek, hol egyenesen unszimpatikusnak hatott. Ódákat zengtek róla, hogy milyen gyönyörű, hogy mennyire isteni az ágyban, hogy mennyire kedves, szelíd és törődő, de hiába törődött a Tőrök főhadiszállásán ő a legtöbbet Adelinával, nekem ez az egész mesterkéltnek hatott. Voltak bőven olyan cselekedetei, amik azt igazolták, hogy szívesen foglalkozik a lánnyal, hogy szereti vele tölteni az időt… mégse érzékelődött ez rendesen, úgy tűnt, mintha csak beszélnének róla. A megfelelő időben persze rádöbbentem, hogy ennek mi is volt az oka, és akkor visszavonhatatlanul meggyűlöltem Raffaelét, egy álszent rohadék volt azért, amit Adelinával csinált. A szereplése alatt egyfolytában hitetlenkedést idézett elő belőlem ez a szereplő, de azt végképp nem tudtam mire vélni, hogy ezek után miért ő volt továbbra is a jó, hogy a többiek miért nem látták, hogy ez mennyire nem volt kóser. Egyfajta ugródeszkát, motivációs löketet adott a tette ahhoz, hogy Adelina rátehesse a lábát a megfelelő ösvényre, így a megmozdulásának a következménye vitathatatlanul tetszett… de önmagában nézve, akkor is aljas húzás volt.

Terenhez, az Inkvizíció vezetőjéhez határozottan ambivalens érzések fűztek. Nem egy olyan vonást birtokolt, amit imponálónak találok alapjáraton, de sajnálatosan tönkrevágta az összképet, hogy mindezek mellett egy rögeszmés, fanatikus tökfej volt. Aki egyébként egy nagyon összetett és érdekes karakter… akit még úgy is jobban meg szeretnék majd ismerni a későbbiekben, hogy hozzávetőlegesen két fejezetenként a haláláért szurkoltam. Az a javára írható, hogy nagyon ügyesen játszik, az viszont a hátrányára, hogy nincs olyan lélegzetvétele, amit nem leng körbe az isteni kiválasztott maszlag, a felsőbb hatalom közbenjárásának tulajdonított küldetéstudat. Ami ráadásul ritka képmutató is, tekintve, hogy ki ő, és mire képes. Egyelőre úgy látom, több rejlik benne annál, minthogy egy későbbiekre vonatkozó tervek nélkül törtető ölebe legyen, de majd a következő részben kiderül, hogyan alakul az ő szála.

Az ifjú kiválasztottak újabb és újabb magasságokat hódítottak meg a lenyűgözöttségemben, egyre halmozottabban fokozott, cikornyásabb formákban megelevenedő dicsőítő jelzőket juttatva az eszembe a címmel induló asszociációs láncolatokkal. A pesszimista énem feszülten várta a mélyrepülés bekövetkezését, nem akarván elhinni, ennyire nekem íródott ez a könyv, de a vészmadárkodásom gyümölcse elmaradt. Amikor meg már azt hittem, ennél őrültebben nem áhítozhatok arra, hogy a kezembe vehessem a folytatást, akkor rátett egy lapáttal a tűkön ülésemre az utóhang, ami egy még izgalmasabb és bombasztikusabb második rész ígéretét vonta magával, mint amire a nem kevésbé csodálatos fő cselekmény következtetni engedett. Az év disztópiája címet csont nélkül bezsebelte, és az év legjobb olvasmányai között is előre lefoglalt hellyel bír.

Borító: 5/5 * - A betűközpontú borítókat, amiken nem található semmi más a szövegeket és a hátteret leszámítva, általánosságban kiábrándítóan snassznak szoktam találni, de ez a borító ennek a kifejezésnek még csak a közelébe se ér. A betűtípus nagyon egyedi és karakteres, a T betűként funkcionáló tőr különösen gyönyörű, az meg tovább szépít rajta, hogy a történetben is van jelentősége egy pontosan ugyanilyen tőrnek.
Kedvenc szereplő: Adelina Amouteru, Enzo Valenciano
Legutálabb karakterek: Adelina apja, Raffaele, Violetta a rangsor változó
Kedvenc részek: amikor Adelina elszökött, amikor Adelina először alkalmazta a képességét, amikor Raffaele a drágakövekhez vitte Adelinát, amikor Adelina összecsapott Dantéval, amikor Adelina Enzo útmutatása alatt tanult, amikor Gemma bevonta a balirákat a küzdelembe, amikor Adelina túljárt Teren eszén, Teren beszélgetése a királlyal, amikor Adelina és Enzo félrevonultak Adelina Tőrré avatása után, az utóhang, amikor Adelina kitűzte maga elé a végcélt, amikor Adelina először volt bevetésen, amikor Adelina jól beolvasott a Tőröknek
Mélypontok: ahogy az apja, Violetta és a Tőrök Adelinával bántak, Enzo és Adelina elválása, az, hogy Adelina a történtek ellenére is megbocsájtott a húgának
Szerelmi szál: Nem ez a fő vonal, de a szikrák figyelmen kívül hagyhatatlanok.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Kendall Kulper: Drift & Dagger - A mágikus tolvaj (A tenger boszorkánya 2)

Sziasztok! :-) A Maxim Kiadó közelmúltban folytatott sorozatait eddig megdönthetetlennek látszó sikerszéria uralja, ugyanis Az árny órája után ismételten egy olyan második kötetes történettel gazdagodtam, ami messze túlszárnyalta az elődjét. A szóban forgó könyv a nagyrészt negatív megítélésű, A tenger boszorkánya-sorozat független kötetként is felejthetetlen élményt nyújtó folytatása, A mágikus tolvaj, amiben Kendall Kulper ezúttal eltávolodott a Prince-szigettől, hogy körbevezesse az olvasóit a nagyvilágban, és lerántsa a leplet jó néhány babonáról, múltbéli titokról. Az írónő debütáló regényét is nagyon szerettem, de ezek után még nagyobb figyelem fogja övezni a részemről a munkásságát, hiszen a fejlődés tagadhatatlan mivoltából kiindulva... innen a határ már csak a csillagos ég lehet.


Fülszöveg:
Mal világában a varázslat jelent mindent. Azonban ő maga mentes a mágiától, és fajtáját mindenki féli – még maga Mal is.
Így hát inkább elrejti valódi énjét, kivéve Essie Roe, a legjobb barátja elől, amikor azonban a lány kiteregeti a titkát, és Malt kitiltják az egyetlen helyről, amit ismert, ami az otthona volt, megtudja, milyen keserű az árulás.
Így hát Mal útra kel, és ritka, illegális, mágikus relikviákat keresve bejárja a világot. Amikor hall valamit egy legendás tőrről, amivel el lehet lopni egy boszorka erejét, tudja, hogy megtalálta a bosszú megfelelő formáját. A keresés során azonban Mal olyan titkokra bukkan, amiket épphogy kezd megérteni – eközben pedig a benne lakozó szörnyeteg éledezik, és kiutat keres.

Kezd kialakulni bennem az a határozott meggyőződés, hogy Kendall Kulper hasonló mentalitással közelíti meg a könyvírás gondolatát, mint a jó öreg George R. R. Martin, azaz egy új könyv = egy új lehetőség a szadizmusom kiélésére a szereplőim társas kapcsolatainak a megteremtésében. Csak az ő személyes mágiája védi meg a YA-hősök érdekvédelmi szervezetének dühös lincselésétől, vagyis hogy ezt a bűnös késztetést egy körmönfont PR segédletével leplezi. A mágikus tolvajjal egy 19. századi világvárosokon átívelő kincsvadászatra csábít, melynek a legfőbb tétje talán nem is egy mágikus erejű ereklye megszerzése, hanem a főhős önmagának, a világon belüli helyének a megtalálása. Ami a társadalom kitaszítottjaként egy maradi közegben nem is sokkal kisebb kihívás, mint egy addig nagyrészt mesék táptalaját adó, csillogó holmi hajszolása…

Főként azzal a céllal kezdtem neki A mágikus tolvajnak, hogy majd letisztáz néhány homályban maradt pontot az előző rész kapcsán, érthetőbbé/megérthetőbbé varázsol egyes kialakult állapotokat, bizonyos szereplőknek a viselkedését, motivációit. Ezeket mind meg is adta, ám ennél sokkal-sokkal több írható a javára, még csak remélni sem mertem, hogy ennyire a rabjává fog tenni ez a vékony kis kötet, hogy ilyen talpraesetten megállja a helyét a cselekmény az első résztől eltekintve, önállóan is. A történet ugyan jóval A tenger boszorkánya előtt játszódik, elsősorban más karaktereket, más hangulatot, más eseményeket helyezve a fókuszba, de a Prince-sziget „jóravaló, ártatlan népe” változatlanul az a regényes közösség, amitől még diétás mennyiségben is olyan mértékben felfordul a gyomrom, hogy alig tudok szabadulni a zabolázhatatlan hányingertől. Nem szimpatizáltam Yagami Light túlságosan radikális szemléletmódjával a Death Note-ban, de ha a kezem ügyébe akadna egy a halállisták közül, ennek a csürhének a tagjainak a nevét hezitálás nélkül, vastag betűkkel bevésném az oldalakra… Konkrétan ők testesítenek meg mindent, ami miatt jó ideig idegenkedtem az évszázadokkal ezelőtt játszódó könyvek olvasásától, ez a kollektív intellektuális Szahara, ez a polgárpukkasztó begyöpösödöttség… valami megfogalmazhatatlanul dühítő. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen tömegek milyen könnyen, pusztán egy csettintéssel tönkretehetik a közéjük keveredő, elenyésző számú különb létformák életét is. Amennyire forr ettől az agyvizem, annyira szeretem is Kendall írásaiban ezt a fantasy szál ellenére is szembetűnő realitást, hogy ellentmondva a modern korban készült, régi idők síkjára helyezett alkotások néha már egészen kártékony léptékű túl romantizálásának, ő nem csak az előkelő és kellemes elemeit mutatja be a viktoriánus kornak, hanem a benne rejlő mocskot is; a betegségeket, a visszamaradott látásmódot, annak megsínylőit, a zárt közösségek brutalitását, az érdekek ütközését. Ez a különös, mégse összeférhetetlenül erős kontrasztú olvasztótégely-felépítés egy komplex, egyedi atmoszférájú világot eredményezett, amelyben állandó harcot vív egymással a varázslat és a technológia, a babona és a tudomány, a felvilágosultság és a röghöz kötöttség, miközben a háttérben mindenki feszülten várja, a feltartóztathatatlan változás küszöbén minek fog véglegesen ütni az órája, ennek következtében kik emelkedhetnek fel. Elképesztően tetszett a kincsvadászok rétegének a megjelenítése, - még úgy is, hogy „elmozdíthatatlan bútordarab” módjára otthon ülő típusként nem kimondottan vonznak az olyan sztorik, ahol folyamatosan ide-oda cikáznak a karakterek a nagyvilágban - a szakmához elengedhetetlenül járuló utazások felettébb élvezetesen lettek megírva. Ha a jelen kalandjaihoz szükséges körutakról, ha a múlt, anekdotaszerűen felbukkanó barangolásairól volt éppen szó, egyiket sem lehetett elhanyagolható lapkitöltésnek titulálni, amellett hogy kiszakítottak a Prince-sziget közegéből, rengeteget hozzátettek az alattuk keletkező kalandok, kalamajkák a karakterek jelleméhez, a köztük lévő kötelékekhez.

Mal csak rövid ideig bukkant fel A tenger boszorkányában, mégis alaposan felkeltette az érdeklődésemet, aminek a következtében, javarészt ingatag jelekre támaszkodva bár, de kreáltam is egy olyan elképzelést, hogy ő lehet a legfiatalabb Roe boszorkánynak, Avery-nek az apja. Így részint azért örülten meg neki, hogy a folytatásban ő került a főszerepbe, mert megadódott a lehetőség rá, hogy kiderüljön, helyes volt-e a tippem, erről a továbbiakban bővebben nem nyilatkozok, majd, ha olvassátok, kiderül, hogy bakot lőttem-e vagy sem és mert nagyon kíváncsi voltam a férfi előéletére, akinek volt annyi esze, hogy nem horgonyzott le a beavatatlanok között csak Prince-sziget néven ismert értelmi mocsárban...

Akik nem voltak tanúi A tenger boszorkánya c. kötet olvasása környékén felbukkanó kinyilatkoztatásaimnak, furcsállhatjátok, hogy mi ez a zsigeri gyűlölet az irányomból a történet „anyahajójával” szemben. Ami azt illeti, a kis sziget iránt táplált ellenérzéseimnek a mértéke nekem is újdonságot képez valamelyest, hiszen olvastam már más, vérlázítóan szűklátókörű népességgel bíró helyszínekről is, mégse dühítettek fel ilyen mélységében vagy, ha mégis, az emlékük ehhez képest jelentősen elhalványult. Az ok talán a Prince-sziget elszigeteltségében keresendő, hogy Amerika utolsó szárazföldnek minősíthető darabjaként el van vágva a külvilágtól. Hozzájuk se érkezik külsőleges behatás, és amit ők tesznek a mindennapokban, annak sincs súlya a szárazföldön, összességében úgy fest ez a hely, mint egy kis ördögi szekta, amit senki se akar felszámolni. Megvannak a szigetlakóknak a maguk belső törvényeik is, - mint ahogy az a legtöbb szektaközösségnél illik - amik az Amerikában élőktől totálisan függetlenek, és a botorságra, a babonásságra meg a lustaságra, a lakosok mágia nélküli életképtelenségére épülnek, és mivel a népesség java része akkora ökör, amekkorákat a legelőkre se mernek felügyelet nélkül kihajtani, az állapotok ellen szót se emelnek. A részükről mehet ezerrel a brutális erőszakkal kevert önbíráskodás, az indokolatlan diszkrimináció, a véletlenszerűen kiszemelt emberek utolsó bőrig való kihasználása, kivetése a köreikből. Don Vito Corleone azt mondta A keresztapából, hogy „A szegénység, a félelem és a megaláztatástúl szörnyű volt ahhoz, hogy értelmes ember elfogadhassa”, amivel egyet is értek, de helyzethez passzolóan átkölteném ezt úgy, hogy ilyen mértékű primitívség, butaságból fakadó károkozás, amit egyetemlegesen tétlenül néznek, ami teljesen korlátok nélkül bedarálhatja, aki csak az útjába ered, ugyancsak túl szörnyű ahhoz, hogy egy értelmes ember gyomra bevegye. Legalábbis az enyémnek nem ment.

A felsoroltaknak volt a terméke az a kétszemélyes kitaszított klub, amit gyerekként Mal, illetve a nyitókötetben megismert Avery anyja, Essie Roe alkottak gyerekként, még a sztori felvezetési státuszában, amikor Mal visszatekintett arra, hogy mi volt az, az esemény, aminek a hatására ott kötött ki, ahonnan a jelenből közvetítette a történéseket. A kivetettségük miértje egyszerű, Mal árva, akit a többi gyerek állandóan piszkált vagy egyenesen odáig mentek el, hogy elverték, elvették tőle azt a kevés normális holmit is, amihez a szüleik által jutottak, és a felnőttek se iparkodtak közbelépni, emberszámba venni… hiszen csak egy árva. Essie Roe a sziget boszorkánya cím várományosa, és amennyire az a tény, hogy ő az aktuális Roe boszorkány lánya, arra kárhoztatja, hogy örökre a szigethez kötődjön a lakosok szüntelen szolgálásából adódó, veleszületett kötelességéből kifolyólag, - ami elől még az sem menti fel, ha olyan állapotban van, hogy éppen csak egyensúlyoz az élet és halál között- ugyanannyira el is szigeteli tőlük. A boszorkány a szigetlakók számára egy eszköz, aminek a jólétük érdekében működnie kell… de másféle értéket nem hordoz, csak egy hihetetlen erejű, varázserejű tárgy, az már elhanyagolható részlet, hogy ez a „tárgy” egy élő-lélegző valami. Nekik annyi számít, betöltse a rendeltetését. Ezeket a körülményeket latba vetve egyáltalán nem meglepő, hogy ez a két, a tömegben magára maradt gyerek közel kerül egymáshoz, hogy egyfajta támaszt nyújtanak egymásnak, hogy előbb-utóbb az egyik testesíti meg a másik számára az otthont. Ameddig ki nem derült, hogy Mal még egy tekintetben, egy féltve őrzött titok miatt kilóg a sorból: ő egy biankó, egy rémtörténetekben testet öltő rém, aki semlegesíti a mágiát, és vagy milliónyi veszélyt, balszerencsét zúdít mind a varázslat használóira, mind az egyszerű emberekre. És ameddig a cseperedve egyre szeszélyesebbé váló Essie ezt fel nem használta a fiú ellen, a dominósor effektus által rázúdítva a szigetlakók engesztelhetetlen haragját.

Tetszett, hogy ennyire nyíltan központi szerepet kapott A mágikus tolvajban a bosszú, mint mozgatórugó, a számtalan helyen felbukkanó „minden bocsájtsunk meg, még azt is, ha már félig a hátunkba mártják a kést” szellemiség után kifejezetten jól esett ez az élénken talpraesettebb felfogásmód, ami a cselekmény jó 80%-át uralta. Miután felfedte a Prince-sziget lakosai előtt Essie, hogy Mal egy olyan fajba tartozik, aminek a képviselőit még a kontinenseken is megveszekedetten üldözik, kérlelhetetlenül kigyomlálják a társadalomból, mint valamiféle halálos méreggel bíró gazt, a fiú arra kényszerült, hogy elhagyja a szigetet, és egész hátralévő életében attól rettegjen, mikor leplezi le valaki ismét. Illetve, hogy mikor tör elő belőle az a fogas-karmos, gyilkos szörnyeteg, amiket a legendákban ígérnek, amikor a biankókról kezdenek el értekezni. Tisztában van vele Mal, hogy kevés valószínűsége lett volna arra, hogy vegytisztán normális életet éljen, de ennek a gondolata nem akadályozza meg abban, hogy meg akarjon fizetni Essie-nek azért, mert azt a kevés, biztonságot biztosító esélyt is elvette tőle, ami megadathatott volna neki, ha továbbra is ügyesen be tud olvadni a sziget lakói közé. Nem annyira konkrét jelleggel, iskolai környezetbe telepítve, mint a legtöbb témában íródott YA-könyvben, de úgy gondolom, ennek a történetnek is fontos eleme a bántalmazásnak, és annak következményeinek a bemutatása, hogy egy meggondolatlan, a végrehajtója szempontjából jelentéktelennek tetsző kibabrálás mennyire tönkretehet valakit, hogy milyen drasztikus eredményeket, elkerülhető szenvedéseket okoznak az előítéletek. Mal esetében az emberek reakciója nem „csak” azt vonta magával, hogy új életet kellett kezdenie, máshol kellett szerencsét próbálnia, ami lássuk be, a sziget alaplégkörét tekintve még az előnyére is váló változást hozott a létébe hanem hogy beleégett, a mendemondáknak valóban megvan az alapja, a biankók ártalmasak és a világ egyik csücskében sem számíthat szeretetre ezért, hogy egy gyűlölt, fékezhetetlen szörnyetegként fogja végezni, bármennyire is igyekszik a jó úton maradni. Mintha csak egy rajzfilmekben használatos viharfelhő szegődött volna mellé, ami örökké árnyékot vet rá, akármit is csinál, akármilyen eredményt is ér el. Valahányszor jobban elragadták az indulatai, attól tartott, hogy ez már az elméje megbomlásának a jelei, annak az előfutára, hogy nemsokára testet ölt a szörnyeteg, miközben normális emberek a saját agressziójuknak ennél abszurdabb megnyilvánulásait csak egy, „istenem, hát nem gépek vagyunk, megesik” típusú vállrándítással letudták. A biankóság megjelenítése, belegyúrása a Föld valamennyi kultúrájába ilyen vagy olyan formában valami rendkívülire sikerült, ezért nagy dicséretet érdemel Kendall már csak azért is, mert ezekhez a teremtményekhez korábban nem volt szerencsém, így friss színt jelentett a fantasy palettáján. A magam részéről csak azt nem értettem, főként, mert sejtettem, a Malnál fellépő „elváltozások” inkább tudhatóak be pszichés következményeknek, mint egy rejtett, sötét erőnek hogy a varázstalan emberek szemszögéből az a képesség, hogy nem fog valakin a mágia, ergo nem tudnak mágiával kárt tenni benne, nem tudják befolyásolni az elméjét, miért nem egy pozitív adottságként tetszeleg, amikor a biankó bír egy olyan előnnyel, ami akár az életét is megmentheti. Persze tudom, hogy ők ezt úgy fogták fel a faékszerű logikával, hogy mivel a könyv világa oroszlánrészben a technológia helyett a mágiára támaszkodik, ezért ha a biankók automatikusan semlegesítenek, vagyis tönkretesznek minden mágiát, amihez csak hozzáérnek, akkor a biankók bomlasztják a rendszert, de attól még elkeserítő, hogy más perspektíva szóba sem kerülhetett.

Mal személyében egy remek főszereplőt kaptam, aki ugyan nyilvánvalóan cipeli a maga terheit, amiket esetlegesen nem tud a rávetülő torzult, külső megítélés miatt minden szituációban teljesen objektíven, avagy egészségesen felmérni, de ezek ellenére sem vált egy állandóan nyavalygó, búskomor, szenvelgő karakterré. Ugyanis azután, hogy elmenekült a szülőhelyéről, nem ragadt le a sebei nyalogatásánál, hanem megrázta magát, és kihozta az eléje vetődő lehetőségekből a legtöbbet, annyira magasra tört, amennyire csak módjában állt.  Az olvasóból a vívódásai, az elveszettsége inkább rokonszenvet, megértést váltanak ki, mint ellenszenvet, mondván „megint csak egy önsajnálatban úszó szerencsétlenség”, akaratlanul is annak drukkolnak, hogy ráleljen a saját útjára, hogy sikerüljön maximálisan leszámolnia a múltja démonaival. Az írónő sajátos, a régiesség hatását keltő lassabb lefolyású, gyönyörűen megfogalmazott mesélési stílusán keresztül módfellett addiktív, eleven képet festett le elém Mal a vidékekről, amiket bejárt, a különféle emlékeiről, az ő személyes, belső univerzumáról. A fiú az az alkat, akit a felfedezések éltetnek, szereti a kincsvadászi léttel járó izgalmat, hogy szakadatlanul mozgásban lehet, egy pillanatig se unatkozik, hogy érezheti azt a fajta szabadságot, amihez biankóként másként nem juthatna hozzá, de nem billen át a felelőtlenségbe. Időnként néha kicsit hirtelen természetű, ami némileg felfokozódott, és eredményezett néhány nem kifejezetten ésszerű döntést, miután a bosszúja eszköze, a fülszövegben is emlegetett mágikus relikvia, a shar a kezei közé került, valamint finoman fogalmazva nem viseli jól a bezártságot, azonban tudja, hol a határ. Tudja, mikor fut zátonyra egy küldetés, tudja, mikor érdemes befejezni egy tárgynak a hajszolását, vagy milyen körülmények között egyáltalán nem is érdemes belekezdeni a kutatásába. Ha úgy vesszük, ő alapjában véve egy realista álmodozó, aki ugyan, ha úgy adódik, akkor gond nélkül feltör egy zárat, leszerel egy késes támadót, vagy beoson akárhová, de a szíve… megkérdőjelezhetetlenül a helyén van.

Boone, a férfi, aki a kincsvadászatban a társát képezte, továbbá valamiféle apa-és testvérpótlékként funkcionál mellette, szintén egy erőteljesen ellentmondásos figura. Hébe-hóba épp annyira visszataszító, hogy mi mindenre képes a becsvágyától vezérelve, mint amennyire máskor szerethető, mi több, szimpatikus egyénként tetszeleg a lapokon. Egyszerre egy csúszós, önző érdekember, akivel egyáltalán nem könnyű feladat még csak elméleti szinten is megértetni, hogy hol van az a pont, ameddig már határozottan nem kéne elmenni, akit nem tanácsos akadályoznia a kitűzött céljának az elérésében, és egyszerre egy törődő védelmező, aki a százezer dollárokat érő szajrét félredobja, ha arra kényszerül, hogy válasszon a mesébe illő nyereség és a pártfogoltja titkának biztonságban maradása között. A kapcsolat közte és Mal között ugyanolyan kiszámíthatatlan és szélsőséges, mint amilyen Boone maga is, a közös történetüket végigkövetni hasonló élmény volt, mintha egy nyaktörő magasságban zajló kötéltáncot kísértem volna figyelemmel, minden mozzanatot áthatott a feszültség, az önfeledt bajtársiasság bármikor átcsaphatott puskaporos hangulatba, ahonnan elég volt már csak egyetlen rossz lépés is a zuhanáshoz… Boone-t vitathatatlanul nem lehet azzal vádolni, hogy jó ember lenne, ám Mal és én is hajlamosak voltunk talán túl lelkesen is bízni benne, hogy nem teljesen javíthatatlan, hiszen az igazán sorsfordító pillanatokban, amikor szánt szándékkal kárt okozhatott volna Mal számára, végül mindig megmozdult benne „valami”. A pénzéhességen felülkerekedett a köztük lévő kapocs, az együtt átélt kincsvadászatok. Üzletembernek vallja magát, ezért éles szemmel felméri maga körül a dolgok értékét, amibe beletartoznak az irányába tett gesztusok is, így tudja, mik azok a megmozdulások, amiket már csak az „adósság rendezéséért” is illik viszonozni. Ezt lehet nevezni szintén csak az érdek-orientáltsága egy megnyilvánulásának, de a maga kacifántosságtól nyomokban sem mentes módján szerintem ezzel azt fejezte ki, hogy belül fontos neki azért Mal, bármit is beszél.

A tenger boszorkánya után jól esett Essie-t már nézőpontból is megismerni, nem csak a róla túlzás nélkül árnyalás nélküli negatív képet kialakított lányáéból amit Mal ellen elkövetett, arra nem tudok neki mentséget szolgáltatni természetesen, de ennek a kötetnek az eseményeit nézve sokkal világosabb volt, hogy miért tiltotta annyira vehemensen Avery-t a varázslástól, hogy miért nem akarta, hogy a sziget boszorkányává váljon. Avery könyvében a magyarázatait jórészt erőltetettnek találtam, amin az se segített, hogy milyen sokáig húzta a kitálalást, de most, hogy bővebben is rálátást nyerhettem a varázsláshoz kötődő helyzetére, az volt a létező legnormálisabb reakció a részéről, hogy nem akarta, hogy Avery boszorkány legyen. Eleinte ő maga azért idegenkedett a varázslástól, mert többre vágyott a sziget kiszolgálásánál egy lepukkant kis kunyhóból, az a típusú lány volt, aki nagyon szereti a szép holmikat, beleértve a ruhákat, a könyveket, a mutatós csecsebecséket, aki meg akarta ismerni a világot, így inkább képzelhető el egy London vagy Párizs kaliberű városban, de aztán rendre alulmaradt a születésétől belenevelt elvárások súlyával szemben. Ez alatt a súly alatt lassan meggörnyedt, megkeseredetté vált… amíg a kilátástalanság arra nem sarkallta, hogy a dühét és az unalmát nem kifejezetten a legalkalmasabb módon vezesse le, érkezett egy halom előre nem látható véletlen, míg abban a szituációban nem találta magát, ahol ha kivételesen önhibáján kívül is, de megtapasztalta a Roe boszorkány lét legbrutálisabb árnyoldalát. Barátnak határozottan megkérdőjelezhető volt, de anyaként az egy gigászi pozitívumot írt fel a részére, hogy a por leülepedése után eltökélte, nem hagyja magát, és minden eszközt megragad, hogy elkerülje, a lánya is átsétáljon ugyanezen az ösvényen.

Mindent egybevetve Kendall szemmel láthatóan jelentőset fejlődött A tenger boszorkánya óta, tehát bátran ajánlom A mágikus tolvajt azoknak is, akiket velem ellentétben a sorozat viszonylagos önállósággal kezelhető első része nem fogott meg kifejezetten. A pontjaim talán nem tükrözik hűen ezt a minőségbeli növekedést, hiszen ugyanennyire értékeltem A tenger boszorkányát is, de annak ellenére, hogy nem haboznék szinte tökéletesnek is nevezni a  történetet, hiányzik belőle az a nehezen szavakba önthető "plusz", ami a maximális értékeléshez elengedhetetlen. Nem a legvidámabb történet, de ez már majdnem ugyanannyira ennek a sorozatnak az elengedhetetlen eleme, mint a legváratlanabb pillanatokban feltűnő bálnák. Különösen élveztem a shar felkutatása körüli izgalmakat, az újságban meghirdetett fizetségek hatására kialakuló versenyt, így kitűnő választás azoknak is, akik egy kalandban gazdag könyvre vágynak amellett, hogy élvezetes kikapcsolódásra találnak általa azok is, akik már unják, hogy a YA-könyvekben jobbára minden rózsaszín. Érdeklődve várom a harmadik kötetet.

Borító: 5/4 – A betűtípust imádom, ahogy a háttér is gyönyörű azon túl, hogy előre vetíti az árnyalataival a regény borúsabb hangulatát, de egyszerűen nem bírok elmenni szó nélkül amellett, hogy ennek a borítómodellnek se a haja, se az öltözéke nem teszi hihetővé a jelenlétét egy olyan viktoriánus korban játszódó történetben, amiben nincs időutazás… >.< Túlságosan 21. századi benyomást kelt.
Kedvenc szereplők: Mal, Boone
Legutáltabb szereplők: Franklin és a többi szigetlakó
Kedvenc részek: amikor Mal elment a piacra, hogy gyógymódot keressen a biankóságra, Mal és Tagore beszélgetése, a kraken elrablása, amikor Boone hazaállított az újságkivágásokkal, amikor Mal elzavarta a felfegyverkezett szigetlakókat, amikor feltűntek a bálnák, amikor Malék átutaztak az Osztrák-Magyar Monarchián, amikor Mal ellátogatott a Világkiállításra, a Luciferydyk rendezvénye Konstantinápolyban, Boone és Mal utolsó közös jelenete, amikor Mal felelevenítette, hogyan mentette meg Boone életét.
Mélypontok: amikor Boone Franklinen alkalmazta a képességét és az a lavina, amit ez a lépés magával vont, amikor Essie elüldözte Malt a szigetről, a Prince-szigeten élők mentalitása, Mal villámgyors helyzetátértékelése a füzetben rejlő információk birtokában
Korhatár: Jelentős befolyással bír egy kimondottan brutális jelenetsor a végkifejlet szempontjából, de az átlag YA-kategóriában ettől függetlenül megfér.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.