2018. július 13., péntek

Zenesarok: Bullet For My Valentine - Gravity (Album ajánló 6)

Hi! :) A blog májusban megújult Zenesarok rovatának legújabb tagjaként annak a bandának az alig egy hónapra piacra dobott korongjáról mondom el a véleményemet, amely kinyitotta a fülemet a metál zenére, és ezáltal megszerettetett velem számtalan zseniális előadót, vagyis a Bullet For My Valentine, 'Gravity' című szerzeményéről. A Bullet-hez fűződő emlékeim, a zenéjük életemben betöltött meghatározó szerepe miatt nagy elvárásokkal és lelkesedéssel fogadtam az album készülésének a hírét, a YouTube-ra feltöltött első új dalokat, azonban a nosztalgikus buborék gyorsan kipukkadt...

... a Gravity a félreérthetetlen bizonyítéka annak, hogy a Bullet For My Valentine fittyet hányva arra, amit éveken keresztül hirdettek,  egyszerűen eladták magukat kilóra a pop iparnak. Ez nem csak azért egy kellemetlen arculcsapás a számomra, mert az új stílusuk alapját adó műfajért finoman fogalmazva nem rajongok a mondanivalóját és az előadóit is beleértve, amióta felfedeztem a rock zenét, hanem mert ezzel a megmozdulásával a Bullet tagjai komplett hülyét is csináltak magukból - vagyis az eredeti felállásból megmaradt két tag, mivel Jay és Moose úgy tűnik, megérezve a jövőbeni katasztrófát, inkább még időben kiváltak.

Mielőtt konkrétan rátérnék a zenei anyagra, fontosnak tartom, hogy ismertessem ennek a csúfos történetnek az előzményeit. Ezek a srácok éveken át azt hirdették, hogy ők a régi nagyok zenéin nőttek fel, idézték fel, hogy micsoda fantasztikus élmény volt egy Iron Maiden koncert, és hogy ezért ők is ettől a fajta metáltól inspirálódva akarják továbbadni ugyanezt az élményt. Szintén éveken át ekézték intenzíven emellett a Britney Spearshez hasonlatos előadókat és az ő munkásságukat, kérték ki maguknak az emoba való beskatulyázást, mondván; ők egyszerűen metált játszanak, csak a zene érdekli őket, nem az, hogy hogyan van belőve a sérójuk, nem a külsőségek.

Szokták hangoztatni az emberek, ha egy kamasz el kezd ismerkedni a rock és metál zenéhez tartozó szubkultúrákkal, hogy nem kell belőle nagy ügyet csinálni, kis fiatalos lázadás, majd kinövik, ha felnőnek. Nem mondom, hogy nincsenek, akiknél ez egy múló hóbort, egy pár éves ugródeszka, ameddig megtalálják önmagukat, de ez a zenészek esetében azért lényegesen ritkábban szokott előfordulni. Viszont... nagyon úgy néz ki, hogy a Bullet For My Valentine meglepő újdonságként kivált a tömegből, és "felnőtt"... Már csak az a kérdés, hogy milyen értelemben használható ez a kifejezés a Gravity-t alapul véve. De még mindig ne szaladjunk annyira előre.

Az új albumról először még 2017-ben publikált dal, a Don't Need You hallatán nem láttam az örömtől, miközben módszeresen rongyosra hallgattam, izgatottan vártam, hogy mikor kapok majd még többet az új korongról. Idén tavasszal meg is érkezett a várva-várt folytatása a történetnek az Over It által, én meg minden megkezdett tevékenységet szó szerint félredobva, vigyorogva nyomtam rá az indítás ikonra. Csak a BFMV ahelyett, hogy újfent elvarázsolt volna, beintett egy nagyot. A hangzást és a hangulatot nem tudtam mire vélni, képtelen voltam összeegyeztetni az eddigiekkel, annyira szembeötlően hiányzott belőle az a bizonyos metál erő.



Így, hát elkezdtem informálódni a neten a Gravity kapcsán készült interjúkból. Ezekben többek között azt árulta el a frontember, Matt Tuck, hogy egy teljesen más hangzású lemezt akartak csinálni (sikerült), nem akartak újrahasznosítani semmit, amit korábban használtak (sikerült), és arra törekedtek, hogy az egész sokkal egyszerűbb és emészthetőbb legyen
. Ez volt az a pont, ahol a szándék és a gyakorlat megtörték egymást, vagy legalábbis az én emésztőrendszerem nem volt elég rátermett a gyűrődés tolerálására. A hírtől és a hozzá kapcsolódó bemutató daltól sem voltam elájulva, de úgy voltam vele, kevés albumon nincsenek töltelék dalok, e közé a kevés közé tartozik a Judas Priest-től a Firepower adok esélyt a stílusváltásnak.

A nyitottságom kivételesen hiba volt. Az ezt követően publikált dalok közül egyikre se kezdtem el jóízűen bólogatni, egyik sem csalogatott elő valamit abból a fantasztikus érzésből, amit a banda korábbi számai adtak, és szépen, komótosan eljutottam odáig, hogy mire az album kikerült, el is vesztettem az érdeklődésem jelentős hányadát. Annyira, hogy többek között az addig gondosan elmémben tartott megjelenési dátumról is megfeledkeztem. Hetekkel később, mikor a Bullet Instagram oldalát ellepték a megjelenést hirdető posztok, jutottam el a teljes album megvizsgálásáig.

A felvezetésem határozottan nem biztató, tisztában vagyok vele, de ezek után se tudok jobbakat mondani. A tegnapi nap folyamán, ameddig olvastam a Krakent, összesen négyszer hallgattam végig a Gravity-t, mégis a már megjelenésig is rongyosra játszott Don't Need You-t leszámítva kettő számot illetően tudok olyan kijelentéseket tenni, hogy emlékszem rá, hogy ha hallanám, akkor meg tudnám mondani a címét. Szívesen okolnék ezért egy hirtelen és varázslatos memóriaromlást, de nem ez a helyzet. Az Over It-et rengetegszer meghallgattam egyfajta tudományos érdeklődéstől vezérelve, hátha X mennyiségű hallgatástól szimpatikusabb lesz, hátha eléggé erőlködök, felfedezek benne valami Bullet For My Valentine-szerűt. Kénytelen-kelletlen meg is jegyeztem a kísérlet alatt. A másik szám, ami tisztán él az emlékezetemben, az a Letting You Go, mivel még abba sikerült beleképzelnem itt-ott némi potenciált, mert olyan kreatív vagyok és, mert az a fajta dal, ami előbb-utóbb akkor is megtapad az ember fejében, ha nem tetszik neki.

Részben az üvöltés kerülget, ha rásandítok a bejegyzéshez csatolt metál címkére, mert teátrálisan fogalmazva nem visz rá a lélek, hogy a Gravity-t metál anyagnak tituláljam. De, hát mit tehetnék, amikor nem létezik olyan elismert korcsműfaj, hogy pop-metál? Egy zenei hírekkel és értékelésekkel foglalkozó portálon azzal szellemeskedett a cikkíró, hogy a Venom utáni jól megérdemelt pihenést a Bullet tagjai arra használták fel, hogy összedugták a fejüket egy számítógép felett, és végighallgatták, majd kielemezték az elmúlt évek összes pop szerzeményét, ezt követően meg, mikor megkezdődtek a Gravity körüli munkálatok fogták a tapasztalataikat, és kiollózták belőlük a kedvenc, legjobban sikert és népszerűséget generáló szagúnak ítélet elemeket. És ezzel jól rá is tapintott a fennálló helyzet lényegére.

Ugyan azt követően, hogy 2007 körül adódott Mattnek egy komoly torokproblémája, ami végül sebészeti beavatkozáshoz vezetett, és újra meg kellett tanulnia énekelni az alapoktól kezdve, némileg megváltozott a hangja az első albumukhoz viszonyítottan, de a Gravity-n sokszor felismerhetetlen. Bevetve a modern technika csodáit totálisan szétszerkesztették, hogy minél jobban idomuljon a popban elvárt stílushoz a hangzása, a hangszeres oldalt sem kímélték, pedig már az úgynevezett egyszerűsítés is elvette a lelkét a dolognak. Hallgatom, hallgatom... és azt veszem észre, hogy lepereg rólam, nem érint meg rejtett kapcsolókat, nem érezteti azt, hogy igen, ez a dal hozzám szól.

A szövegek is elkeserítő képet mutatnak nagyrészt. Voltak régen is szerelmes számok vagy szerelmesen nyűglődős számok, ez egy olyan klisétéma, amit nem lehet érintetlenül hagyni, amit az összes banda megérint valamikor a maga módján... de nem ragadtak le ezen a szinten. Ott voltak azok a számok, amik nem azt hirdették, hogy csak a szerelem fájhat, amik erőt adtak, amik arra ösztönözték a rajongókat, hogy legyen bennük méltóság, és ne engedjék azt elvenni tőlük, hogy ha valaki kicseszik velük, akkor vágjanak vissza, ne tűrjék. Ilyen volt például két kirobbanó kedvencem, a Dignity és a You Want a Battle? (Here's a War). A hangsúly a múltidő jelén, ugyanis ezúttal nem akarództak kibújni a divatos témakörök béklyójából, kényelmesen megmaradtak annál a felszínes, fantáziátlan nyavalygásnál, amiből nem kérve az ő zenéjükhöz fordultam.

Én úgy vagyok vele, hogy valamikor minden magát valamire tartó előadónak illik többet letennie az asztalra a "jaj, szerelem, jaj bántott, akit szeretek" körön túl is, valami komolyabbat, mert egy bizonyos kor után mondhatni kínos, ha csak ennyire telik. Tehát korábban azt jegyeztem meg, hogy a BFMV "felnőtt", de nem ez a megfelelő szó tekintve, hogy teljesítmény terén  mennyire visszafejlődött. Matt speciel majdnem negyven évesen olyan dolgokról énekel, a többiek meg olyan dolgokhoz adják alá a lovat amiket már a húszas évei második felébe evickélve nem vállalt be, vagy legalábbis nem ilyen formában.

A Gravity-t nézve inkább az a benyomás alakul ki bennem, hogy mint metál banda a Bullet For My Valentine kiégett, a Venommal megmutattak mindent, amit ki tudtak hozni magukból, és ahelyett, hogy ezt belátták volna, erőlködtek. Az erőlködésnek, pedig a kitartás bármennyire is díjazandó vonás, sosincs jó vége. Azért, hogy a felszínen maradhassanak, hogy visszatérhessenek valami új anyaggal, először a tagváltásokkal foltozgatták a zenekart, majd feláldozták az imidzsüket, azt a világszemléletet, amit eddigi pályafutásuk során ontottak magukból, és végül a műfajt, amit annyira szerettek. Kérdőjeles, hogy hosszabb szünet után jobban brillíroztak volna, de ezzel a munkával cserbenhagyták a régi rajongóikat.

A Gravity-vel egy teljesen új rétegre alapoznak, olyan tizenévesekre, akik nincsenek oda a metálért... és nem is vágynak arra, hogy esetleg ezen változtassanak. Nem üt el annyira a tucat-poptól az alig érezhető fantom-metál szikra benne, hogy valami a javára íródhasson, és a Gravity-t megkedvelő friss húst, arra buzdítsa, hogy esetleg szétnézzenek a metálon belül, megpróbálkozzanak más bandákkal is.

Az albumborítóról az a véleményem, hogy hűen tükrözi az új stílust, amit a Bullet magára erőltetett. Ettől függetlenül igényesen elkészített, szép munka, de ha le lenne takarva az előadó neve, akkor nekem még csak véletlenül se az jutna eszembe róla, hogy ez egy metál banda szerzeménye. Nincs benne vadság, nincs benne tűz...

A legkedvencebb szám az albumról (írhatnám azt is, hogy az egyetlen kedvenc): Don't Need You
A legkevésbé tetsző szám: A maradék tíz.
Pontozás: 


Egy pont a Don't Need You kedvéért, ami egy rohadtul jó dal, pláne a többihez mérten és egy pont azért, mert ha valaki olyan feladatot készül elvégezni, ami teljesen magáénak követeli a figyelmét, és mégsem akar a holt csendben ülni, akkor kellemes, a teljesítményt nem zavaró háttérhang.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése