2018. július 8., vasárnap

V. E. Schwab: Vicious - Viszály

Helló! ^^ Az X-Meneket öt-hatévesen ugyan imádtam, de az életem jelentősebb részében sosem találtam meg a szuperhősökkel a közös hullámhosszot, bálványozási szintig meg végképp nem jutottam velük. Persze tettem intézkedéseket, hogy a helyzet változzon, ám Pókember nem tudott behálózni, a Sólyomember felőlem visszarepülhetett oda, ahonnan jött, Flash képtelen volt tartani az iramot az érdeklődésemmel,  a Holnap legendái pedig megmaradtak a beláthatatlan távú jövő dalainak... Egyedül a Zöld Íjászt tudnám a "kedvelem" kategóriába tenni. Az elmondottakat nézve nem meglepő, hogy igencsak nagy kihívás tehát ezekben a berkekben olyan sztorira bukkannom, ami fogva tart, a kiötlőjének meg alaposan gatyába kell ráznia magát... ha meg akar felelni, de V. E. Schwab pontosan azt nyújtotta, ami a kilóra történő megvételemhez szükségeltetett; egy anti-szuperhősös könyvet, a Viszályt. Ahol nincsenek idétlen jelmezek és klasszikus jófiúk, csak zseniális stratégiai játékosok, akik nem tűrik, ha közéjük és a céljuk közé merészel állni valaki.

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…
Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.
Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?
A hatalmas népszerűségnek örvendő V. E. Schwab magával ragadó stílusban kelt életre egy jelmezek nélküli, karcos világot, ahol a szupererőtől nem válik valaki automatikusan jófiúvá, és ahol idővel mindenkinek le kell lepleznie igazi indítékait.

~ Nagyon-nagyon köszönöm a könyvet a Fumax Kiadónak  ! :3 ~


V. E. Schwab történeteivel kapcsolatban ez volt a nyitótapasztalatom, de a Viszállyal nyújtott teljesítményét alapul véve is megalapozottnak tartom a feltételezésemet, miszerint az írónő is egy a RendKívüliek közül. Mi más is lehetne, ha képes volt megírni úgy egy szuperhősös könyvet, hogy nélkülözött belőle valamennyi olyan elemet, ami egy széles skálán mozogó mértékben, de egyaránt ellenérzéseket vált ki belőlem a szuperhősös sztorikban - többek között magukat a maszkokban parádézó megmentőket, a hősöket is beleértve?
Egy utópisztikus világban létezik a jó és a rossz, na meg az ő soha véget nem érő harcuk, ahol elvárhatóan a jónak kell felülkerekednie, a valós világban pedig van a rossz és a körülmények fényében, hozzá viszonyítottan kisebbik rossz... Eddig se képezte nálam mérlegelés tárgyát, hogy az antihősök a gyengéim, hogy bármikor boldogan és dalolva elcserélnék egyikükért tíz feddhetetlen, szentéletű, világmegváltó főszereplőt, a Viszály, vagyis pontosítva Victor Vale személyének tulajdonítható lenyűgözöttségem, pedig csak még erősebben az egekbe taszította a rájuk vonatkozó irodalmi éhségemet. Racionális, tervezőzseni antihősöket akarok mindenhová, minden könyvbe főszereplőként! Ez az olvasás olyan volt, mintha az írónő a szavaival leemelt volna a vállamról egy több tíz kilós terhet, aminek egészen addig fel sem tűnt a cipelése, annyira természetes, meghatározhatatlan kezdetű volt a jelenléte. Szabályszerűen felszabadult bennem valami attól, hogy a megjelenített világ véletlenül se akarta pepitában, az ezeréves végletek szerint láttatni magát és a lakóit, hogy a szereplőket nem térítették el minduntalan a megszokott, idegesítő érzelmi tényezők és más sallangok, így nem maradt másnak említésre méltó tér, csak az agyafúrt, precíz haditerveket összeállító szellemek összemérésének, annak, hogy a stratégiáját felhasználva melyik fél képes több lépéssel a másik előtt járni, módszeresen belerondítani az ő számításaiba. Lényegében a Viszályt nem is lehet másnak tekinteni, mint Victor és Eli kifulladásig űzött, kolosszális sakkjátszmájának, melyben a táblát Merit városa biztosítja, a figurákat pedig a többi RendKívüli, akiket a véletlen és a játékosok ennek az irányításuk alá vonására vonatkozó szándéka sodort a mezőkre. A kettőjük pezsdítő, a soron következő válaszreakciót megelőző várakozási szakaszban elképesztő izgalommal átitatott csatározásában az volt a kiváltképp kedvemre való, hogy mennyire élénk kontraszt rajzolódott ki az Eli és a Victor által alkalmazott módszerek között és, hogy ezek mennyire élénken idomultak az ő személyiségükhöz, ahhoz, hogy hogyan hidalták át a kisebb akadályokat, mielőtt ellenségekké váltak. Az egyik a találékonyságára támaszkodott, míg a másik a karizmájára, megfelelően hasznosítva pedig mind a kettő félelmetes hatékonyságú fegyverré válhat. A feszültséget, a Viszály kimenetelének kérdőjeleit, így nem is a szuperképességek erősségei határozták meg, azok valamelyest mellékesnek is tekinthetőek amivel az írónő újfent kiküszöbölt egyet a már említett,  számomra zavaró kliséelemek sokaságából, hanem az, hogy ki fogja ügyesebben kiaknázni a rendelkezésére álló eszközöket; elvégre szorongathat valaki egy csőre töltött pisztolyt, ha nem tudja használni, akkor mire észbe kap zavartalanul földre küldik egy seprűnyéllel is. És, hogy ebben a felállásban kit lehet a kisebbik rosszként számon tartani, - mert, hogy az olvasó akaratlanul is érez egyfajta belső késztetést, hogy oldalt válasszon magának a cselekményben - amikor az összetűzésük miértjéhez mérten mindkét fél a maga nemében irreális pusztításokat végez, csak azért, mert megteheti, mert rendelkezésére állnak a megfelelő eszközök, avagy feljogosítva érzi magát erre? Ez mindössze nézőpontok és körülmények kérdése, amire a Viszály több ízben rá is mutat, mint ahogy arra is, amit már a fülszöveg is elárul; attól, hogy valaki szuperképességeket kap, még nem válik automatikusan jobb emberré. A magam részéről afelé hajlok, hogy egy dühöngő őrültnél még mindig jobb egy kérlelhetetlen hidegfejűséggel operáló, józan elvetemült és, hogy ha a kiválasztott-mítoszt ilyen merészen és elmésen ki tudta forgatni Schwab, akkor alig várom, mit csillogtat meg legközelebb. :D



A különleges történetvezetési stílus már az elején megvett magának, pedig habár a szemszögváltások nyújtotta változatosságot kifejezetten szeretem, az időben történő ide-oda ugrálásért nem vagyok túlzottan odáig. Hacsak nem egy folyamatos rendszer szerint mennek végbe, egy fejezet a jelenben, egy fejezet tíz évvel ezelőtt akkor túl kaotikus képet alkotnak, azonban a Viszály esetében kaotikusság helyett inkább egy plusz dinamikát adtak a cselekménynek, valamint tovább hangsúlyozták azt a célorientáltságot, előre tekintést, ami Victort is jellemezte. Nem vesztegette az írónő az időt szükségtelen kitérőkkel és vakvágányokkal, mindig éppen azokat az eseményeket tárta fel, amik elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy haladni lehessen előre, hogy mire az ütemes tempóban cserélődő, számtalan múltbéli szál összefut a jelenben, akkora összeálljon az olvasó előtt az a folyamatábra, ami az egyetemi, szellemi kihívásokra szomjazó legjobb barátokat olyan esküdt ellenségekké kovácsolta, akik nem csupán engesztelhetetlenül megharagudtak a másikra, hanem végezni is akarnak egymással, ami a két egykori barát mellé sodorta a jelenbeli szövetségeseiket. Eleinte érdekesnek, némileg frusztrálónak is találtam, hogy amikor porondra került egy új szereplő, akkor nem kezdte el Schwab a bevett módon körbeírni, az olvasó tudtára adni, hogy ő kicsoda, és milyen módon kötött ki ott, ahol van, hanem bedobott a kiéhezett pirájákkal teli medencébe egy nevet, néhány félinformációval, aztán, mint aki jól végezte dolgát, hagyta, hogy csámcsogjak rajta. Én pedig átforgattam magamban minden adatot kétszer is, és egyre növekedett a felhúzottságom, hogy noha a valószínűsíthető teóriáimmal megtettem pár lépést, mégse jutottam lényegese előre, aztán, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú vált, hogy egy-egy fronton megszűnjön a kíváncsiságom, akkor az írónő végre beavatott. De egyetlen oldallal se előbb, mert addig irreleváns, boncolgatásra nem alkalmas részletnek minősültek ezek a dolgok, amik csak lassítanak, ami csak megakasztják a gépezetet, elvonják a figyelmet a „feladattól”. Maximálisan a cél eléréséhez kellő lényegre koncentrált, ami felvethet kellemetlen kérdéseket, például, hogy nem kelt-e így a kidolgozás elnagyolt benyomást, ám az ettől való félelem alaptalan, ez a módszer inkább olyan hatást ért el, mintha maga a cselekmény is egy olyan logikusan, precíz lépcsőzetességgel megtervezett terv lenne, mint amivel Victor vágott bele az Elijal való leszámolásba. Sőt, az utolsó mondatokat olvasva, majd az azt megelőző információkat gondosan leülepítve, felmerült bennem, hogy talán a cselekmény és Victor terve egy adott nézőpontból, adott elemeket kiemelve, valamilyen szinten egy és ugyanaz. Ez pedig már lefed egy olyan zsenialitási mércét, ami nálam magával von egy repülőjegyet a kedvencek térségébe. Szédületes!

A különleges képességek és a tudomány összemosása nálam ingoványos terepet, egyúttal megnövekedett elvárásokat szokott jelenteni. Ha szimplán annyiról van szó, hogy a szereplők eleve birtokolnak a képességeket, azokkal születnek, akkor nem követelem a dolog miértjeit már előre fokozott hibakereső üzemmódba kapcsolva, mint ahogy akkor is elnézőbb vagyok a magyarázatok terén, ha ugyan külső hatás által képesek valami rendkívülire, de ez a hatás egyszerűbb, teszem azt, megharapta vagy megkarmolta egy ugyanolyan lény korábban őket, így továbbadta nekik az adottságait. Ebben a felállásban kizárólag egy olyan magyarázatra van szükségem, ami közepesen korrektül megindokolja, hogy miért nem rohangál minden második ember természetfeletti képességekkel a világban, leradírozza a hasonló, magától értetődő kérdéseket. Viszont, ha képbe kerül a tudomány, akkor a játékszabályok kapásból átíródnak, hiszen ennek a szónak van egyfajta ereje, ami eléri, a hatására valami nagyobbra, komolyabbra, komplexebbre, logikusabbra gondoljunk, olyanra, ami ésszerű érvekkel bele tudja ékelni a mi megszokott világunkba az elképzelhetetlent. A beékelést végző elmélettől nem várom el, hogy egy világszinten elismert professzorok közötti összeröffenésen is megállja a helyét bizonyításként, de legyen annyira részletes és összeszedett, hogy ne lehessen egy-két rövid töprengés után előhúzott érvvel darabjaira zúzni. Schwab elmélete a RendKívüliek, rövidítve RK-k „keletkezését” illetően, pedig sikeresen átment ezen a vizsgán, az alapséma egyszerű, de nagyszerű, mint ahogy a legtöbb biológiai folyamat, amitől még hihetőbb. Belefoglalta, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy átlagos emberből RK váljon, és arra is kitalált egy versenyképes szabályt, hogy mitől függ, ki milyen képességgel gazdagodhat, ha az előbb említett feltételek teljesülnek, ezt meg végképp szerfelett értékeltem, nem csak azért, mert kilókkal gyarapodott az egóm, amikor hosszú fejezetekkel a főszereplők előtt felfedeztem a mintát mivel a pár epizód után félretolt Flash – A villám c. sorozatból speciel ezt hiányoltam a legjobban a magyarázatok terén, ennek a hiánya volt a döntő ok abban, hogy a szuperhősösdi és a valóság nem tudott összeolvadni. A Viszályban viszont a magyarázatok az esetlenebbnek nyilvánítható szakaszukban se vittek véghez illúziórombolást, ugyanis egybevágtak azokkal a szituációkkal, amikben megszülettek, hűen tükrözték, hogy a felfedezések egy olyan kutatáson belül születtek meg, aminek a sikerességét illetően, ha nem is így konkrétan az olvasó képébe dörgölve, de a kettőből egy ember totálisan, egy másik meg a lelkessége ellenére is részben szkeptikus volt. Mintha csak azt döntenétek el, hogy egye-fene, tegyük fel, hogy a dzsinn legendáknak valós alapjuk van, és elkezdtek lámpásokat gyűjteni, vizsgálódni, de ha őszinték akartok lenni magatokkal, nem számítotok rá teljes meggyőződéssel, hogy amikor megdörzsöltök egyet, akkor valóban előtör belőle egy kívánságokat teljesítő szellem, így amikor a csoda valósággá válik… akkor a meghökkenés magával von valamennyi jelentkező ide-oda kapkodást, vélemény átértékelést. És ez az életszerű, de menet közben árnyzónára futott reakció vezetett a lavina elindulásához.

Victor Vale, az a hihetetlen, rafinált lángelme, aki az elsőszámú vezetést, fennálló erőviszonyokról szóló tájékoztatást biztosította a történetben, - már a felvezetésemből érezhetően is - döbbenetesen hamar életre hívta bennem a mélységes és csillapíthatatlan szimpátiát, és ez még nagyobb „létezik ilyen?” felszólalásokkal megtűzdelt megrökönyödésemre a kezdés meg a zárás között fennálló oldalak során minimálisan se kopott meg. Ha megint álmomban írok értékelést egy álmomban olvasott könyvről, akkor ne csípjetek meg, mert túlságosan tetszik ahhoz ez az állapot, minthogy eleresszem. Élvezek sportot űzni abból, hogy megkérdőjelezem, majd kíméletlenül kigúnyolom a főszereplők döntéseit, feltárom a bennük lévő hibákat, de Victor esetében azt tapasztaltam, hogy rendre csak bólogatok a megmozdulásait követve, mint azok a kutyafigurák, amiket az autók műszerfalára szoktak ragasztani. Zavartalanul, a sikerszériát egy kiábrándulással se megtörő, egyhangú egyetértésben lavíroztam vele a fejezetek között, végig csak biztatni tudtam a háttérből, igen-igen, jól csinálod. Megkockáztatom nem tett semmi olyat, amire azt tudtam volna mondani, hogy a motivációit alapul véve totális hülyeség lett volna, a múltnak abban a szakaszában, ami az egyetem játszódott, az RK-khoz fűződő kutatás idejében, akkor ugyan akadtak a lavina zúdulásának a kezdetén meggondolatlanabb lépései, de még ezek se estek a falra mászok az ostobaságtól kategória madártávlatú közelébe se, hiszen megvolt bennük a józan logika, aminek egyúttal az irányába táplált heves barátságosságom is köszönhető. Victorban végre-valahára, hosszas keresgélés után rátaláltam a tökéletes racionálissági mércével rendelkező könyvszereplőre, aki nem csak hiteget a levegőbe beszélve, hanem valóban kizárólagosan a feje által küldött utasításokra hallgat, mindig, minden körülmények között a vegytiszta logika vezényli az életben. Ennek a megnyilvánulásai persze kifejezetten sokkolóan hathattak alkalomadtán, de nem bántam, hogy figyelmeztetően, nem egyszer kiakadásig villogott az érzéketlenségi jelző, amikor Victor éppen elemében volt, mert bőven akadtak olyan tulajdonságai, amelyek kárpótoltak az empátia és egyéb finomságok terén fennálló elhanyagolható „hiányosságért”. Lenyűgözött a tartása és az eltökéltsége, na meg az ehhez járuló, egészséges arroganciája „Victor Vale nem egy kibaszott szárnysegéd.” is felüdülést nyújtott a sok egyhelyben totyogó, nevetségesen szerény, önmagát lebecsülő karakter után, a kiemelkedő ambíciójáról nem is beszélve. Kezdetektől fogva kiolthatatlanul ott volt benne a magasabbra mászásra, a nagyobb eredmények elérésére való igény, sosem volt hajlandó kiegyezni azzal, ami elé került, hanem addig ment előre, ameddig meg nem kapta, amit akart, olyan helyzetekben is, amikor az emberek java összeroppant volna, nem törődve vele, hogy ezt hogyan fogadja a környezete, legyen szó a bosszújáról, a börtönbeli éveiről,  az RK képességek megszerezéséről vagy szimplán a szülei önsegítő könyveinek az „átjavításán”. Apropó, az egyik külföldi kiadás borítóját szemlélve hónapok óta törtem rajta a fejemet, hogy mégis miért gondolta úgy a tervező, hogy azok az otromba fekete sávok lesznek a legjobb díszítőelemek… amikor rábukkantam még a sztori elején a magyarázatra, meg is akasztotta az olvasásomat egy sor jóízű nevetés. Ezek a tulajdonságok bizonyítottan a kárára is váltak bizonyos esetekben, amennyire előre mozdították, annyira teremtették meg a Victor külön bejáratú, saját farkába harapó kígyóját, azonban a jó alkalmazással igencsak hatékony adottságai mellett volt egy fékezőként és erősítőként funkcionáló erő is, mégpedig hogy az eltántoríthatatlansága sem kapcsolta ki a higgadt, józan eszét. Ha meg kellett hozni egy áldozatot azért, hogy keresztülvigye az akaratát, habozás nélkül megtette a szükséges lépéseket, de ésszel. Mielőtt bármit is tett, átgondolta a lehetőségeit, hagyott időt magának rá, hogy az ötletei kiforrjanak, majd ezekhez hozzárendelte a megfelelő rövidebb utakat és vészforgatókönyveket, arra törekedett, hogy minél kisebb felhajtással, feleslegesen elpazarolt idővel és energiával valósuljanak meg az elképzelései, az előre láthatóan felmerülő veszteségeket a szükségszerűen legalacsonyabb értékre redukálta. Megbabonázott a taktikai érzéke, az a kiemelkedő megfigyelőkészség, ami az előbbi malmára hajtotta a vizet, a társai, az ellenségei és én is ideges voltam, hogy az Elijjal folytatott adok-kapok milyen végkimenetelt kap, de így utólagosan látva a nagy egészet, szükségtelenül aggódtam az olyan részletekért, amik az ő hatáskörébe estek. Az utolsó mozzanatánál, pedig egyszerűen tátva maradt a szám, mikor meg rájöttem, hogyan is csukódik, akkor csak rendíthetetlenül vigyorogtam. Ez a fickó… egy megveszekedett zseni! A stílusa meg eszméletlen, minden egyes recés, szarkasztikus kis megjegyzésével, és azzal a hűvös eleganciával, ami a kegyetlen pillanatait megelőzően uralkodott el rajta. Ja-ja… én is észleltem, hogy megeshet, hogy egy kicsit belezúgtam.

A szárnysegédeit őszintén szólva eleinte nem tudtam hová tenni, és ebben az a nagyrészt információfukar, a kevesebb, az igenis több! történetvezetési mód se segített sokat, amit már fentebb kielemeztem. Ameddig az írónő nem határozott arra, hogy érdemes lenne mélyebben is beleásni a múltjukba, addig csak azt tapasztalhattam, hogy készségesen asszisztálnak Victor hadműveletéhez, Sydney esetében úgy, hogy éppen csak pár napja ismerkedett össze vele. Bár a lány részéről legalább adódtak ehhez részleteket követelő, megkérdőjelező kifakadások, amik nyilván kedvemre valóbbak voltak Mitch abszolút szolgalelkűséggel átitatott közreműködésénél, ez sem akart elégnek lenni, nem tüntette el a fenntartásaimat. Tetemes ideig nem is koncentráltam erre a két személyre túlságosan, Victor és az ő ismert múltja és jelene közt felsorakozó vakfoltok felderítése jobban lekötött.  A Sydney-re vonatkozó flashbackekre persze érdeklődve ugrottam, mert égetően kíváncsi voltam rá, hogy egy minden jel szerint poklot megjárt tizenkét éves miért viselkedik így vadidegenek közelében, de tartottam tőle, hogy jópofa, ám  háttérbe simuló, szürke mellékszereplő marad mind ő, mind Mitch. Ennél nagyobb bakot nem is lőhettem volna, ugyanis olyan türelem kérdése volt, amivel egyértelműen nem rendelkezek, de kinyílt a karakterük és a folyamat végén két rendkívül érdekes személyiség fogadott. Sydney múltjánál ugyan egy darabig kellemetlenül legyezgetett a „kicsi a világ” klisé irreális felnagyításának a fuvallata, de ez a kis ellenérzés sikeresen átkonvertálódott bennem a szálak összefutásává, az aprólékosan épített terv részévé, amibe belefér pár véletlen is. A képessége nagyon tetszett, - talán az volt a legkülönlegesebb mind közül -  mint ahogy az is, hogy ezáltal egy újabb fővel, nevezetesen Dollal bővült a csodacsapat :D Jókat derültem azon a látványos rajongáson, amit Victor irányába tanúsított, kicsit olyan is volt, így mintha egy darabom belekerült volna a történetbe, és drukkoltam neki, hogy kapja meg a magáét az, aki a szenvedéseit okozta. Mitchnek több időbe tellett mire megvett magának, ő volt talán a legzárkózottabb figura a játszmában, akiről ordít, hogy több rejlik benne, mint ami első pillantásra látszik, ami első vizsgálatra leszűrhető, azonban ezt nem iparkodik megmutatni. A váltás pillanatát nem is észleltem csak, hogy amikor egyre csökkent a nagy összecsapást megelőző várakozás, komoly rettenettel töltött el annak az eshetősége, hogy valami baja eshet, egyszerűen hozzám nőtt egy hatalmas, kivarrt, kopasz hacker és fel sem tűnt. Az előélete miatt nagyon sajnáltam, az értelmező kéziszótárokban az ő fotóját nyugodtan hozzá lehetne csatolni a „körülmények áldozata” kifejezéshez, én sem vagyok egy babonásan fogalmazva szerencsés alkat, ha van valami, amiben fel lehet botlani, amibe beleverhetem a könyökömet, a hátamat vagy a fejemet, azt nyomkövető kopókat meghazudtoló gyorsasággal megtalálom, de még nem pipáltam olyan embert, aki Mitchnél jobban tökélyre fejlesztette a rosszkor volt rossz helyen mondás megvalósítását. Ennyi szerencsétlen baleset után meg is értettem, hogy szükségesnek érezte, végre szánt szándékkal keveredjen valami törvénybe ütközőbe, ne csak pechből.

A képességek megválasztásával kapcsolatban nem voltak kifogásaim, azonban Serena tehetségénél előjött az áruházba betrappoló raptor-effektus, nem bírtam róla levenni a szemet, csodálkozva és bizalmatlanul fürkésztem, miközben zsigerből tudtam, hogy valami hibádzik, valaminek muszáj úgy tennie. Az ő RK erejének a megmutatkozásakor ütött szöget először a fejemben a gondolat, hogy talán Schwab túlzásba esett azzal, hogy gyakorlatilag nem húzta meg benne azt a határvonalat, ami minden ember erőnléténél előbb vagy utóbb, de megjelenik. Vártam a kiskapukat, egy olyan fordulatot például Dol bevonásával, amire még Serena sem számított, de csak nem akart ez megérkezni, és nem tudtam napirendre térni felette, hogy miért lett a tudományos vonal képébe röhögve egy olyan adottsággal, ami annyira… ellenszer nélküli, hogy a birtoklójának, ha olyan kedve van, puszta unalomból is az uralma alá hajthatja a bolygót, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne a változás. Ez egy egészen picit még mindig szálkát képez a szememben annak ellenére is, hogy demonstrálásra került, nincs az, az isteni hatalom, amivel nem lehet felvenni a versenyt egy borotvaként vágó elmével. Maga Serena nem indulhat az elragadtatásomért a legjobbkor megmutatkozó emberi pillanatait latba vetve sem, az ő cselekedeteihez pont az vezetett, amit az egyik legszánalmasabb dolognak tartok, és ami részint ironikus is a képessége fényében; az irányíthatóság… Azt viszont kimondhatatlanul imádtam, ahogy Eli idegeit nyirbálta.

Eli…Eli… Eli… Nem tagadom, nagyon kíváncsi voltam rá, és komoly elvárásokat is társítottam a személyéhez, hiszen páratlanul különlegesnek kellett lennie, ha Victor ennyi figyelmet fektetett rá… és a megölésének az éveken át történő eltervezésére. Aztán, amikor az egyik visszaemlékezős szállal berobbant a képbe, akkor erőt vett rajtam a csüggedtség, nem sokkal később viszont még kíváncsibban vizsgálgattam, még lázasabban törtem a fejemet, hogy ez a közönséges, maga körül mindenkit egy csettintéssel elbűvölő szépfiú mégis hogyan vált Victor haladéktalanul kiiktatandó esküdt ellenségévé, egy olyan elvetemült alakká, akivel számolni kell. Görcsösen erőlködtem meglátni benne azt a pluszt a külvilágnak mutatott máz alatt, amiről Victor is beszélt, ami megszólaltatta benne a rokonszenv húrjait, és megakadályozta, hogy ugyanúgy kigolyózza a szobájából, mint az őt megelőző lakótársát. Amikor a szakdolgozattémájáról, az RK-król magyarázott, akkor meg-meg is rezdült a felszín alatt a bőszen kutatott, különlegességre utaló jel, de fokról-fokra át is alakult valami mássá, valami ijesztővé. Fanatikussággá. Ravaszul ment végbe Elinál a rejtett zugokban stabil alapozással bíró személyiségtorzulás, ami körbelengte őt az RK-k kapcsán, azt könnyedén intenzív lelkesedésnek is lehetett venni, ha az ember a felületes szemlélés hibájába esett. Innentől meg a veszélyesség növekedéseként még érthetővé is vált a dolog, hiszen ki az, akit nem hozna lázba a lehetősége, hogy szuperhősök létezhetnek a képregények világán kívül is és, hogy akár házilag teremthetünk is egyet, ha elég ügyesek vagyunk? Na, ugye… Eli profi módon színlelt, - erre már csak az is egy bizonyítékot szolgáltat, hogy habár első nekifutásra Victorról mondható el az, hogy zárkózottabb, mégis az ő egyetem előtti életéről is lehetett többet megtudni – mint ahogy a legtöbb mesteri manipulátor, takargatta az intő jeleket, és habár meggyőződésem volt, hogy valami nincs rendjén az ő háza táján, ezt nem mértem fel teljes valójában, ameddig bele nem vonta a képletbe Eli az isteni kiválasztott maszlagot. Ezen a ponton viszont behoztam említésre sem méltó időn belül a lemaradásomat az iszonyat terén, nem kell magyarázni se laikusnak, se szakembernek, hogy ha valaki isteni küldetéshez hasonlatos kifejezésekkel kezd el dobálózni, akkor a negyedik kerék elérhetetlen messzeségbe gurult, és nincs rá garancia, hogy valaha sikerül megtalálni és visszagurítani a helyére. Eli hasadt verziójától viszketett a tenyerem, valahányszor elkezdett a lapokról a magasztos tévképzeteivel traktálni, amivel a cselekedeteit igazolta, a legszörnyűbb pedig az volt az egészben, hogy az első percből értettem azt a torz rendszert, ami alapján abba a hitbe ringatta magát, hogy ő az új Harry Potter, csak eggyel magasabb szintről érkezett az ő munkaszerződése. Voltak olyan szemszögek, amikből Victor INTJ-s célratörősége is parának hatott, amivel szó szoros értelemben mindent megtett, hogy a fejében összeállított forgatókönyvet a valóságba öntse, de az, ahogyan Eli akarta az ő elméjében kavargó zavaros délibábot erőszakosan a mi világunkba tuszkolni, az egyenesen félelmetes volt. Méghozzá azért, mert Eli szentül hitte, hogy neki igaza van, és nem volt az a jól felépített, logikus érv vagy cinikus beolvasás, ami egy centivel is kimozdíthatta volna abból, hogy ő az egyetlen életforma ezen a planétán, aki képes normális ítélőképességgel vizsgálódni, ezért az ő vállát nyomja az  a mennyei teher is, hogy megvédje a tömegeket attól a közvetlen közelükben burjánzó vésztől, amit ők képtelenek észrevenni. Durván nonszensz volt minden egyes gondolat, ami gyökeret vert benne, de veszettül birizgáltam a fantáziámat ettől még az, hogy milyen lett volna a Viszály, ha Eli az elsőszámú mesélő, ha az ő verzióját kapom a kezdetektől fogva, ha az ő világnézetének kész tényeire alapozódik a történet… Sajnos ezt nem is fogom megtudni, mert ha bárminemű csoda folytán megírásra is kerülne egy ilyen kiegészítő kötet, a nem elmebeteg igazság tudatában már nem érne el olyan dinamikájú hatást, mint ellenkező esetben.

A záráshoz lappangó bizalmatlansággal közelítettem, mikor fel-felnézve a könyvből azt tapasztaltam, hogy a hátralévő lapok rohamosan fogynak, a nagy finálé pedig még órákra van a történeten belüli idővonal szerint, csendben el is könyveltem, hogy egy gyilkos függővéggel lesz dolgom, ami pont akkor fogja félbevágni a cselekményt, mikorra valami érdemleges történne, egy óriási előzménnyé változtatva ezt a kötetet. De, mint a történet során több esetben, ezúttal se kellett volna előre elkaszálnom semmit, ugyanis nem zavaró léptékben, de felgyorsultak annyira az események, hogy cseppet sem elnagyoltan, szépen kifejtve mindenre sor kerülhessen, amire Eli, Victor, Sydney és ekkora már én is körmöt rágva, türelmetlenül vágtam. Csakis dicsérni tudom a befejezést, bombasztikusan ütős volt, ha a Viszály egy ínycsiklandó fagylaltkehely, akkor az utolsó oldalak az öntetben úszó cseresznyeszem a tetején, és ami a legjobb, egy erősen rejtélyes folytatást vetítenek előre. Vannak elvarratlan szálak, lerendezetlen ügyek… de lényegében csak sötétben tapogatózva lehet találgatni, hogy mik fognak zajlani a következő könyvben, és alig várom, hogy ezt megtudhassam.

Borító: 5/5 – Enyhén képregényes hangulatú, ami összevág a regény anti-szuperhősös mivoltával, a szilánkos kivitelezés ad egyfajta izgalmat az összképnek, határozottan tetszik a színválasztás is, ha jó darabig a japánok zászlajára is asszociáltam a piros mező hátlapon felbukkanó folytatásáról… ’:D Az mondjuk érdekelne, hogy a két sziluett közül melyik tartozna Eli-hez és melyik a Victor-é.
Kedvenc szereplők: Victor, Sydney, Mitch
Legutáltabb szereplő: Eli
Kedvenc részek: amikor Victor felkereste Dominicet, Victor utolsó megmozdulása, amikor Victor üzenetet küldött Elinak, amikor meg lehetett ismerni Sydney képességét, amikor Serena Elit idegesítette, amikor Dol csatlakozott Victorékhoz, amikor Victor beolvasott Elinak, a második RK kísérlet, amikor Victor a laboros eset után Elihoz ment, amikor a visszaemlékezések a börtönben töltött idejét mutatták be Victornak, amikor Sydney és Victor a temetőben voltak
Mélypontok: Mitch múltbeli szerencsétlenségei, Serena viselkedése a húga felé, Sydney szüleinek az érdektelensége, Eli Elmebetegnek a megkérdőjelezhető szilárdságú eszméi által okozott károk
Korhatár: Felbukkannak benne direktben véres jelenetek, de nem látom akadályát, hogy tizennégy éves kortól olvasásra kerüljön :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a történet, akkor ITT tudjátok megrendelni a könyvet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése