2018. július 2., hétfő

Marissa Meyer: Heartless - Szívtelen

Sziasztok! *-* Huzamosabb időre eltűntem a blogger világból, de erre nem egy önnön bizonyítványom magyarázásában megnyilvánuló mentegetőzéssel lefedhető, mondvacsinált okom volt, hanem egy igencsak különös és idegen élmény, amit még visszatekintve is... szoknom kell, ami azt illeti :D  Ez pedig az lenne, hogy a legutóbbi olvasmányom olyannyira elvarázsolt, olyan szavakba önthetetlenül erős imádatot váltott ki belőlem, alapjaiban rengette meg a kis világomat, hogy nem bírtam megállni, hogy az értékelés megírása előtt ne olvassam el újra. A könyv, amely magáénak követelte a szívemet, a Könyvmolyképző Kiadó újdonsága, az Alice Csodaországban szédületes előzménykötete, a Marissa Meyer: Szívtelen, ez a bejegyzés pedig egy szerelemben lubickoló bolond szégyentelen áradozása.


Fülszöveg:
Bár Catherine az egyik legkelendőbb fiatal hölgy Csodaországban, és a házasodni kívánó Szív Király kedvence, őt mégis egyebek foglalkoztatják. Ínycsiklandozó süteményeket süt, és a leghőbb vágya az, hogy pékséget nyisson a legjobb barátnőjével. Az édesanyja szerint ilyen gondolatok azonban nem méltók egy olyan fiatal lányhoz, aki akár királynő is lehetne.
Cath megismerkedik Jesttel, a jóképű és titokzatos udvari bolonddal. Életében először valódi vonzalmat érez valaki iránt. Kockáztatva, hogy vérig sértik a Királyt és éktelen haragra gerjesztik Cath szüleit, a két fiatal titkos, viharos kapcsolatba bonyolódik. Cath a saját szerencséjének kovácsa akar lenni, és a saját feltételei alapján akar szerelembe esni. Ám a sorsnak más tervei vannak e varázslatos, őrült és szörnyetegekkel teli vidéken…


Lenyűgöző kreativitás és képzelőerő rabul ejtően nonszensz szüleménye ez a történet, legszívesebben ki is kérném a nevében a Szívtelen címet, ha nem lenne olyan kitűnő választás, aminél „ráönteni” se tudtak volna jobbat; ennek a könyvnek nemcsak, hogy szíve, de lelke van, összehasonlíthatatlan hangulata, olyan mesebeli lüktetése, amely kiröppent a megszokott komfortzónádból, a valóság szürkeségéből fenntartások nélkül elhiteti, a lehetetlen lehetséges. Vagyis, hogy minden sejtedben megrengető, állandó mosolygásra késztető szerelembe lehet esni egy könyvbe. Az én szívemet elrabolta a Szívtelen, és azóta is letargikus üresség lüktet a helyen, ahonnan kitépte az utolsó betűkkel, nem hagyva mást csak az elkeserítő, őrületbe kergető tudatot; vége van.
Bár máskor oly’ nagy örömmel és lelkesedéssel felvértezve vetem bele magam az értékelésírásba, most még a gondolatára is kivert a víz és makacsul elutasítottam a feladatot. Nem akartam egyetlen karaktert sem leütni, mivel biztosra vettem, ha ítéletnapig klimpírozok a billentyűzeten, és felhasználom a magyar nyelv összes dicsérő jelzőjét, a felsőfok jelével megtoldva, akkor sem tudnám megfelelően kifejezni micsoda elsöprő hatással volt rám ez a regény. Mégis itt vagyok… megállíthatatlan rajongói fokozatra csavarva, olyan elvarázsolt, szórakozott aurával körüllengve és idióta, bágyadt vigyorral a képemen, hogy a Szívtelennel nem kontaktusba került verzióm biztos térdre rogyna a megrökönyödéstől, hogy mégis mi az ördög lelt engem. Nincs értelme tartást színlelnem, ez a könyv egyszerűen… elcsavarta a fejemet. Már a cselekmény első szakaszában szinte oldalanként felbukkant legalább egy olyan momentum, ami mosolygásra vagy nevetésre késztetett, és ez a köszönetnyilvánítás elé beékelt szerzői jegyzetig ki is tartott. Ámuldozva figyeltem, milyen precizitással emelte rá Marissa a világfelépítést Lewis Carroll műveire, milyen élénken kapaszkodott bele a kötete legapróbb eleme is az Alice Csodaországban és AliceTükörországban során bemutatottakba, valódi, tiszteletbeli előzménykötetté változtatva a Szívtelent, amiben legnagyobb örömömre helyet kapott az alapot nyújtó, eredeti kötetek sajátos, fanyar humora is, ami rendkívül szórakoztatóan, szimbolikusan, mégis kegyetlenül merészen kritizálta a viktoriánus kor társadalmát. Az átdolgozások valamennyi létező követelményében kifogástalan, de hiba lenne azzal vádolni, hogy nem több ennél, hogy Marissa nem dolgozott bőven saját kútfőből is. Megalkotott egy izgalmakkal, tragédiákkal, szerelemmel, humorral és gótikus rémtörténetekbe illő sötétséggel teli, szédületes fantasy-t, amely rejtélyes kiszámíthatatlanságából fakadóan még úgy is állandóan meg tudott döbbenteni, miközben a szálak az eggyé fonódás felé igyekeztek, hogy az Alice Csodaországban ismeretében nem volt előttem ismeretlen, mi lesz Catherine jövője. Képtelen voltam kiszakadni a bűvköréből, némi realitással élve az lenne a helyes megfogalmazás, hogy az eltávolodás az eseményektől, a Szív Királyságtól és a szereplőktől mostanra se sikeredett, ugyanis egy napig se bírva a befejezése után uralkodni magamon, máris újból lekaptam a polcomról, hogy újraolvassam, és pár napja ennek az újraolvasásnak a végére érve újfent repetázni akarok. Ehhez hasonló lépés meg eddig példátlan volt a részemről. Azonban ez a történet mindenkit egy kicsit bolonddá tesz… akiben megvan az a rejtett kapcsoló, ami lehetővé teszi, hogy megfelelően átszellemüljön, hagyja előtörni a benne lakozó őrültséget. Néhol kicsit fura, néhol a fantasy vonal a klasszikus, földhöz ragadtan logikus megközelítés alapján lehetetlenül ésszerűségellenesnek tűnhet, de a fura még sosem foglalt magába egy ennyire csodálatos kalandot, egy ilyen elképesztő, legendás életutat, így a fura innentől kezdve csakis egy nem megfelelően megválasztott szinonima lehet a szokatlanra, különlegesre, a páratlanra. Nekem ez egy páratlan élmény volt, amit nehéz lesz túlszárnyalni az év hátralévő részében - már, ha nem lesz az a vége, hogy pár óra múlva ismét elcsábulok, hogy aztán megint, megint és megint belekezdek, szilveszter éjfélig járva ezt a táncot… diktatórikusan megtagadva más kötetektől esélyt a labdába rúgásra.



Bízok benne, hogy a nagy egészen nem érződik ez túlságosan szembeötlően, mennyire megkötötte az agyamat és a kezeimet a Szívtelen, de magunk között szólva vért izzadok, hogy képes legyek normálisan fogalmazni, egyáltalán helyesen írni, annyira a bőröm alá férkőzött, majd rútul kicsinált ez a könyv. Legszívesebben mérhetetlenül trehány lennék, és csak leírnék giga betűkkel egy sor AHW-t, némi csillogó szemekkel nyálat csorgató smiley kíséretében, aztán, mint aki jól végezte dolgát, meg is környékezném a könyvet egy újbóli újraolvasás kedvéért. De előre látom, hogy piszkosul bánnék utólagosan egy ilyen megmozdulást bloggerként, na meg súlyos mennyiségű ömlengenivalóm is van. Ez utóbbi nem is tűr több halasztást. Felmerülhet bennetek, hogy akkor mi az ördögért rizsázok itt össze-vissza ahelyett, hogy a lényegre térnék és a hőn szeretett normális, logikus énem bőszen is bólogatna rá, de az élmény bolondos bódultságában kóválygó olvasó… még mindig nem hajlandó döntést hozni abban, hol kezdje el a fékevesztett szivárványhányásként megtestesülő dicsőítését ennek az 560 oldalt magába foglaló szépségnek. Mert ritkán, majdhogynem sosem fordul elő ilyen, de egyszerűen nem tudok olyan részletet találni, ami ne tetszett volna, ami gyenge vagy éppenséggel felesleges lett volna, amibe úgy érzéssel bele tudnék kötni, ez pedig legalább annyira félelmetes, mint lenyűgöző. Első olvasásra talán még nem is tűnik fel teljes valójában, hogy mennyire összeszedett történetről van szó, ahol minden aprócska fogaskeréknek megvan a maga funkciója és elengedhetetlen pozíciója a nagy gépezetben, de másodjára, amikor még jobban odaorientálódik az ember ezekre a részletekre, akkor jön a megvilágosodás, amit közvetlenül követ a kényszer, hogy térdre borulva hajlongjon a könyv előtt, mint valamiféle mesebeli bálvány előtt.

A két kezemen is nehezen összeszámlálható erősség közül a történet Alice-könyvekhez hozzácsatolásának elképesztősége, kreatív mivolta már megérne egy külön bejegyzést. Marissa Meyer zseniálisan dolgozta bele Catherine lehetetlen helyzetébe Carroll fantasztikus világának olyan népszerű, ikonikus karaktereit fontosabb/kevésbé fontos mellékszereplőkként, mint  a Bolond Kalapos vagy Cheshire Cat, aki ezúttal a fordításban Vigyori néven futott hál’ az égnek, nem lett szerencsétlenből kutya, mint Kosztolányinál és az olyan Alice sztorijában jelentéktelenebb, ám mégis maguk nemében felejthetetlen alakokat, mint az állandóan késésben lévő Fehér Nyúl szolgálólánya, az Ál-Teknőc vagy a Hercegnő, aki a temérdek érthetetlen bölcsességet szajkózta abban a borssal teli konyhában. Az alapműtől elvonatkoztatva is fergeteges gárdát alkotnának ők, mind legalább annyira különlegesek vagy inkább különclegesek, mint amennyire magukkal ragadóak, de Carroll-rajongóként, összevetve az ő írásaiban felbukkanó megfelelőikkel még inkább dinamikussá, élővé változnak, hiszen már nem csak egy úgynevezett jelennel bírnak, hanem meg lehetett az is ismerni az előéletüket is, melyikük hogyan lyukadt ki azon a helyen, abban az életkörülményben, amiben az Alice Csodaországban idejében borzolták a kedélyeket. A cselekmény fő vonalához mérten szóra sem érdemes, miniatűr szálnak tetszik, de számomra az írónő precizitásának a bizonyítéka, így egy kilométeres mosoly kiváltója azt ne próbáljátok elképzelni, milyen mimikai járulékok és hanghatások társultak hozzá, a saját érdeketekben volt többek között az is, hogy említést tett róla, a Hernyó azért válik meg a Főutcán álló üzletétől, aminek a megszerzése kulcsfontosságú szerepet játszana abban, hogy a főszereplőnő pékségről dédelgetett álma valóra váljon, mert az erdőbe fog költözni egy kis tanyára, ahol így „később” találkozhat vele egy bizonyos nyúlüregbe pottyant, kíváncsi kislány... Ugyanilyen tetszetős momentum volt, amikor sor került egy krokett játszmára vagy, amikor Catherine egyik szolgálólánya egy hintalódarazsat igyekezett seprűvel kihajtani a szobából; elhanyagolható „kis színeseknek” lehetne titulálni őket, de a világépítésben, a hangulat megteremtésében, abban, hogy tökéletes harmóniában illeszkedjen egymáshoz a két történet, mondhatni elengedhetetlenek.

Mint ahogy ennek az univerzumnak a továbbépítésében az is alapkövetelmény, hogy az új művész ne csak használja a klasszikus, eredeti elemeket, hanem értse is őket, ami sajnálatos módon a Disney, 1951-es rajzfilmjét készítő csapatról egyáltalán nem, a legújabb, élőszereplős filmet készítő Tim Burton brigádjáról pedig csak részben mondható el, azonban Marissa ezen a téren is a tökély üdítő példáját nyújtotta. Frenetikus érzékkel tapintott rá a fantasy szál és a szimbolika ütőerére, olyannal, amire maga Carroll is büszke lehetne, pont elkapta azt a ritmust, azt a furasági és harsánysági fokozatot, ami a maximumot hozta ki a megragadott elemekből, ezáltal pedig egy olyan mesés világot vitt papírra, aminek az elevenségének a kifejezésére ismételten csak azt a kifejezést tudnám használni, hogy lelke van, méghozzá a kirívóan addiktív fajtából. Minden olvasó és blogger számára bejáratottak a „magába szippantott egy könyv” vagy „az adott könyv bújása közben megszűnt körülöttem a külvilág” szófordulatok, rengetegen használjuk ezeket a már klisékké vált gyöngyszemeket a véleményünk kinyilvánítására, használtam ezelőtt én is, méghozzá pofátlanul könnyelműen és anélkül, hogy akár csak nyomokban is felfogtam volna, mindez mit is jelent valójában. És erre a Szívtelen döbbentett rá. Ez a könyv oszlatta el a tapasztalatlanságomat és mutatta meg, hogy hiába olvastam el előtte 200 kötetet is, mégse tanultam semmit. Mégse éreztem meg igazán a bőrömön, hogy milyen az, amikor az olvasás után olyan vagyok, mintha eltompított volna valamilyen fájdalomcsillapító, hogy milyen az, amikor olyan mélységű szórakozottság vesz erőt rajtam, hogy képtelen vagyok a rutinomat végezni; mindent elejtenek és mindenben felbotlok, mert a fizikális és a szellemi valóm igencsak messze tartózkodik egymástól. Dióhéjban ugyanazt művelte velem a Szívtelen, amit a szerelem tesz az eltúlzott romantikus filmekben azokkal a szerencsétlenekkel, akiket fenékbe talál Cupido nyila, és tudjátok, mi a bizarr? Az, hogy én ezt egyáltalán nem bántam, boldogan lettem nyáladzó, a dolog emlékére, a hozzá fűzhető asszociációkra is őrülten vigyorgó bolond, ameddig így vagy úgy, de visszatérhettem a külön bejáratú, intenzív színek és különös formák alkotta képi világban, nonszensz jelenségekben és utánozhatatlan lényekben testet öltő kis Csodaországomba. A Szívtelen mondhatni egy teleportáló mező abba a varázslatba, amiből lehetetlen kinőni, ami mellett lehetetlen ámuldozó reakció nélkül elmenni, ameddig ott lobog valakiben a fantáziára és csodákra való fogékonyság. Ameddig merünk… nagyot álmodni.

A legtöbb tündérmesében bemutatott, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” végződésű valóra vált álomnak a közvetlen előfutára az, hogy A lányra felfigyel a herceg vagy a király, azonban a Szívtelen főhősnőjének, Catherine Pinkertonnak ez a fejlemény csak a valóra vált rémálom kezdete lehet. Ő ugyanis évek óta komoly terveket dédelget arról, hogy fittyet hányva azokra az elvárásokra, amiket egy nemes kisasszonnyal szemben támasztanak a Szív Királyságban, a legjobb barátnőjével, egyben komornájával karöltve pékséget nyit, hogy egész életét a legnagyobb szenvedélyének, a sütésnek való hódolásnak szentelhesse, így hát semmi szüksége arra, hogy a királynővé válás eshetősége romba döntse az elképzeléseit. Ráadásul a Király egy komplett idióta a gumiszobába való fajtából, a vele való közös létnek a gondolatára már azelőtt is a rosszullét kerülgeti Catherine-t, hogy egy bálon az útjába sodorna a sors egy olyan egyént, akivel már jóval nagyobb örömmel alakítana ki kapcsolatot. Nem egy szokványos felállás, és több ízben is parádésan ki lettek aknázva a benne rejlő lehetőségek. Elsősorban az tetszett, hogy nem húzta az írónő az időt semmiféle kerteléssel, nem teltek értelmetlenül a fejezetek azzal, hogy Cath megpróbálta eldönteni, hogyan érez a Királyt illetően, nem merült el abban a YA és Na regényekben egyaránt lerágott csonttá vált mételyben, miszerint a főhős azt hiszi, szerelmes lehet a „kijelölt” társába, ameddig be nem toppan az a szívdöglesztő valaki, aki rávezeti, mi is az igazi szerelem és szenvedély. Nem, Catherine-nek az első pillanattól kezdve megvan a maga, az alattvalók körében előre láthatóan nem túl népszerű véleménye a férfiről, akit az anyja a jövendőbelijének szán, ha a neveltetése, etikettbeli követelmények miatt ezt nagyrészt magában is tartja vagy csak burkoltan nyilvánítja ki. A legszebb az egészben, hogy maga az írónő se akar finomítani vagy szépíteni a szituáción, a Királyt egy olyan jóindulatú, ám kötöznivaló bolondként festi le, akinek a felbukkanásakor az olvasó nem tudja eldönteni, hogy az asztalt csapkodva röhögjön, hangosan sírjon vagy a szemét forgassa, esetleg ezeknek a reakcióknak a kombinációit végezze. Félreértés ne essék, a Király az egyik legfenomenálisabban, leginkább három dimenziósan megalkotott figurája a történetnek, de ez a pöttöm, ostoba kis emberke annyira apró, hogy csak pipiskedve tud táncolni Catherine-nel a folyamatos, legrosszabb pillanatokban előtörő kuncogásrohamaival és a kis kackiás bajuszával annyira mérhetetlenül nevetséges jelenség, hogy nincs az, az épeszű női életforma, aki bármilyen romantikus viszonyról fantáziálna vele. Ezért az olvasó totálisan átérzi a házasság minden egyes felmerülésekor azt az ájulási szintig nyomasztó pánikot, ami Catherine-t átjárja, amikor eszébe ötlik például az, hogy nem elég, hogy halála napjáig elkísérik majd a kastélyban a kuncogástól zengő folyosók, de még porontyokat is kell gyártania ezzel a félnótással. Egyetlen lélegzetvételig sem képezi vita tárgyát, hogy Catherine nem akarja ezt a házasságot, minden sejtjében viszolyog az ötlettől, a terjedelmes ideig tartó dilemmát az nyújtja, hogy pontosan hogyan is utasítsa vissza. Mert ha tökkelütött is… mégis csak egy Király. Akit az ő anyja, egy született zsarnok, mindennek a tetejében nagyon kedvel is.

Ha egy pszichiáter felcsapná a könyvet, bőven tudna csemegézni a különféle elmebetegségek kórképei közül, egyes szereplőkre akár több is ráillik és egy ilyen precedens Cath anyja is. A nő a szeszélyes őrültek mintapéldája, egyik pillanatban angyalian kedves és anyáskodó, aztán a következő szívdobbanásotokra már dühöngő vadállattá változik liluló fejjel, fröcsögő nyállal és olyan haraggal, amit ha palackoznának és félretennének, akkor is több éven keresztül folyamatos bevételt biztosítana egy dühkezelési tanfolyamokat tartó szervezetnek. Amikor Catherine úgy ugrál, ahogy ő fütyül, engedelmes bábként viselkedik, akkor gügyög neki, a csillagos égig magasztalja a bókjaival, kenyérre lehet tenni, de ha csak hajszálnyit is ellenkezik vele, akkor a kedves mamából előtör Hulk felturbózott kiadása és kő kövön nem marad. A hajszálnyi ellenkezés alatt pedig olyan kapitális vétkeket kell érteni, minthogy Cath akar néha napján enni egy keveset a fejedelmi lakomákon, amikre elráncigálják a szülei és, hogy hangot ad a nemtetszésének, ha olyan szorosra akarja Lady Pinkerton húzatni a fűzőjét, hogy nem csak piszkosul fájnak a bordái, de az oxigénhiánytól rosszul is van. Lord Pinkerton meg egy közönséges papucs, aki akkor se lép közbe, ha a felesége az orra előtt keresztben lenyeli a lányukat, ha konfliktus alakul ki, azonnal tüntetőleg félrevonul, mindent megtesz, hogy találjon valami más, pitiáner ügyet, ami lekötheti a figyelmét, csak ne kelljen szembeszállnia a feleségével. Öt másodperc alatt elő tud bányászni az emlékezetéből mindenki legalább egy olyan könyvet, amiben hasonló felállás testesül meg, de pont ilyet már méretes falat lenne előkeríteni, ugyanis Marissa már-már parodikus magasságokig felnagyítja a szereplőinek a jellegzetes tulajdonságait. Ez amatőr malőr lenne? A legkevésbé sem, hiszen a Szívtelenben ez nem az elfuserált karakterábrázolás szörnyszülött mellékterméke, hanem jól kiszámított, szándékos lépés, amivel ugyancsak Lewis Carroll zsenialitásának az emléke előtt adózik az írónő. Annyira nonszensz formában jeleníti meg az emberiség soraiban felbukkanó idiótáknak valamennyi fajtáját, alakít ki a cselekmény mellé egy erőteljes társadalomkritikát, hogy az így keletkezett jellemek erős ellentmondásba szorulva egyszerre lesznek kacagtatóan komolytalanok és tetemes merengésre ösztönzően komolyak, egyszerre nevetségesen valószerűtlenek és valószerűek. Itt-ott eltúlozva, de roppant érzékletesen szemlélteti, hogy a sok vadbarom között milyen kínkeservesen tud boldogulni az az elenyésző számú normális egyed, aki véletlenül keveredett a csordába. A valóságban és a könyvben egyaránt. Kívülről nézve nagyokat lehet nevetni rajta, mennyi hülye veszi körbe szerencsétlen Catherine-t, és lehet ráncolni rajta a szemöldökünket, hogy nem képes egyről a kettőre jutni, ezek miatt idétlennek is kikiáltani őt, de ilyenkor érdemes egy pillanatra megállni. Egy pillanatra megállni és végiggondolni azt, hogy a könyvben felvázolt szituációtól a mi életünk se különbözik annyira, mert bárhol is fordulunk meg, megtalálhatjuk a húsvér megfelelőit a már említett hülyéknek, és kénytelenek vagyunk belátni, hogy bizony mi sem tudunk rendre zöld ágra vergődni velük, minket is gyakran őrjítően visszahúznak. Vegyük csak alapul, hogy bárminek az intézésekor elég csak a célhoz vezető egyik lépcsőfokon egy szerencsétlen, kukacoskodó vagy egyenesen szemét második személyt kifogyni, máris vaskos órákkal rövidítheti meg az életünket, az utunkat a kiszemelt cél felé…

Emiatt a helyzetét jellemző életszagúság, „ördögi kör” beütés miatt nem tudtam őszintén haragudni Catherine-re, amiért nem tett kategorikusabb megmozdulásokat az akarata érvényesítésének az érdekében. Néha persze én is határozottan noszogattam a lapok mögül, hogy álljon már ki magáért és csessze le, hogy ez kinek miben fog ez fájni, ne hagyja, hogy a fejére nőjenek, hanem vegye végre vissza a kontrollt az élete felett, de amint lenyugodtam hamar jelentkezett a tény, hogy Catherine-nél a fő problémát nem az önnön málésága képezi, mint sok más főszereplőnél, hanem az, hogy súlyosan a körülményei által teremtett korlátoknak a rabja. A lány nem délibáb kifogásokkal takarózott, a legjobb barátnője, Mary Ann van realista elmeként feltüntetve, ő pedig a szeleburdi álmodozóként, de az ítélőképessége cseppet sem csalta meg a lehetőségei felmérésekor, ha az így keletkezett eredmények nem is töltötték el kitörő örömmel se őt, se az olvasókat. Bárkinek szíve joga megfogni azt a bizonyos követ és Cath-re célozva vele kijelenteni, hogy csak a gyengeségét leplezte azzal, hogy időről-időre azt szajkózta, a szülei nem adnák áldásukat a pékségre, hajthatatlanok lennének, de rövidesen bebizonyosodott, hogy ez az egyéb aggályaival együtt nem pusztán mellébeszélés, hanem a kőkemény, sanyarú valóság. És itt jön képbe egy másik olyan momentum, amit roppant mód értékeltem, hogy kijózanítóan és nem épp jólesően, de a Szív Királyság működésének nonszenszsége ellenére a következményeket tekintve nagyon is logikus volt a cselekmény, a szó leginkább hidegfejűen kérlelhetetlen, már-már elkeserítő értelmében. Egyértelmű, hogy az olvasóként annak szurkoltam, hogy Catherine ne totojázzon a Király óvatos visszautasításán, küldje el a francba a szüleivel együtt, csapja rá az egész kócerájra az ajtót, valósítsa meg az álmát, és mondjon igent a valódi kedvesének, de az életnek nem szokása ilyen zökkenőmentesen működni. Szép eszme, hogy a szerelem mindent legyőz, hogy kellő elszántsággal minden álom valóra váltható, még az olyan szkeptikusokkal is meg lehet etetni ezt a reményteljes maszlagot megfelelő tálalással hébe-hóba, mint amilyen én vagyok, ám a gyakorlatban ezek nem helyettesíthetik a pénzt… így többek között üzlethelyiséget sem lehet belőlük bérelni, ahol pékséget lehetne nyitni. Ezután meg érkeznek a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdések;  Ki karolna fel egy lecsúszott úrinőt, akit a családja kitagadott? Ha valamilyen megfoghatatlan csoda folyamán meglenne a boltra és a hozzávalókra a pénz, illetve egy ember, aki hajlandó kiadni egy helyiséget egy ilyen személynek, akkor is… ki járna annak a nőnek a pékségébe, aki kikosarazta, mélységesen megbántotta a Királyt? Aki egy udvari bolondért ejtette őfelségét? Ezek olyan létfenntartást erősen befolyásoló gócpontok, amiket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, és amelyek indokolttá tették Catherine tanácstalanságát, az arra várakozását, hogy adódjon egy olyan előre nem látható fordulat, ami teremt egy harmadik utat a nem járható, per pillanat adott kettő helyett. Belecsaphat az események közepébe és sebbel-lobbal választhatja azt, ami a vágyai diktálnak neki, de ha ezt megteszi, vajon mennyi ideig fog életben maradni? Egy hobbihoz fűződő szenvedély nem pótolhatja a sütési alapanyagokat, egy fiúval pedig nem lehet jóllakni, bármilyen sármos is mármint megfelelően beosztva egészen hosszútávon is lehet… csak az már egy más kategóriájú könyv lenne… :D

A fülszövegben emlegetett híres-neves udvari bolondra, Jestre nagyon kíváncsi voltam már a Szívtelen megjelenésének beharangozása óta, mivel, mint mindenki másban, bennem is egy rendkívül élénk kép élt az Alice Csodaországban könyvben megismert Szív Királynőről. Amit nem lennék olyan vakmerő, hogy összeegyeztethetőnek tituláljak egy eszeveszettül szerelmes fiatal lány képével, így  nem maradt más alternatíva, minthogy egy felettébb különleges fiatalember fog felbukkanni a sztoriban, aki egy ilyen beállítottságú karaktert is rá tud ültetni a lírai rózsaszín felhőre. Jest meg is felelt az előzőlegesen támasztott elvárásaimnak, de mielőtt megfelelő részletességgel kitérnék erre, fontos megemlítenem, hogy Catherine személyében egy hideg zuhannyal felérő meglepetéssel szembesültem, egy számításaimtól drasztikusan eltérő jellemet ismertem meg általa. Az eredeti könyv és az adaptációk Szív Királynője egy dühöngő őrült, aki a legkisebb hibára is úgy ugrik, mint a bika a vörös posztóra, vagyis olyan, mint Cath anyja nekem meg a nyakamba sózott erre az írónő egy melegszívű, kedves, ugyanakkor bátor lányt, aki bár nem vak és süket a környezete töketlenségére, de van annyira tapintatos, hogy próbálja ezt nem túl epésen a fejükre olvasni. Nemhogy nem akar ártani a légynek sem a királyság lakói közül, hanem segíteni akar másoknak, jobbá akarja tenni az életüket a süteményeivel, majd amikor a Szív Királyságban felüti a fejét egy csak legendának hitt szörnyeteg, akkor a rém megfékezésével, a közbelépés sürgetésével akarja elérni ugyanezt. A kezdeti sokk után rögtön azon kezdett járni az agyam, hogy mégis mi érhette Catherine-t, mi fogja érni a regény hátralévő részében, ami ennyire kiforgatta magából, ami ezt a jólelkű, idealista lányt azzá a habzó szájú fenevaddá változtatta, akivel Alice találkozott. Ekkor már éreztem a levegőben a katasztrófa szagát, a mindent elsöprő lavina közeledtét, és tudtam, hogy egyszerre fogom nagyon-nagyon szeretni és  kimondhatatlanul utálni ezt a könyvet, amikor az utolsó lapot is magam mögött hagyva becsukom…

Ez a lavina, pedig nem más volt, mint Jest, a Szív Király új udvari bolondja, aki a berobbanásával a királyság és főként Catherine életébe egy félelmetes, a bevett játékszabályokat alapjaiban megrengető láncreakciót indított el…  Élből elvetettem annak az eshetőségét az olvasás megkezdésekor, hogy le fog venni a lábamról Jest, egyértelműnek tűnt, hogy nem az a fajta karakter lesz a fiú, mint akik hatni szoktak rám, de tagadhatatlanul volt a kisugárzásában valami ellenállhatatlanul izgalmas már jóval azelőtt, hogy egyáltalán megszólalt volna, és ezzel szemben nem tudtam szenvtelen sokáig maradni. Jest karizmája egyszerűen… veszedelmes. Ő az a típus, aki mindig tudja, mit kell mondania és hogyan, hogy az ujja köré csavarja az embereket, legyen szó akármilyen kiállhatatlan célszemélyről is, ha pedig akar valamit, akkor az elbűvölési készsége csak még jobban felerősödik. Annyira, hogy amikor Catherine-nel együtt volt, akkor totális lefagyás állt be nálam, az agyam zárlatot kapott, mert ahogy a lány is kitért rá, konkrétan olyan volt, mintha belégzés helyett az biztosítaná Jest számára az életet adó oxigént, hogy olyan helyzetbe kergeti Catherine-t, amiben mosolyognia, nevetnie vagy zavarában pirulnia kell. Őrjítően pimasz volt, és legalább ugyanennyire őrjítő volt nézni a közte és Catherine között szikrázó, dinamikus kémiát, arra várva, hogy végre lépjenek, csináljanak már valamit, bármit. A vonzalmuk megjelenítésének talán épp az adta a varázsát, hogy a regény döntő hányadában hiába drukkoltam eszelősen az ellenkezőjének, még csak nem is értek egymáshoz a többnyire etikett által megkövetelt kézcsókokat és véletlen kézfogásokat, kézsúrlódásokat leszámítva. Ennek a feszültséggel teli, vágyakozás teljes légkörnek a megteremtéséért meg már csak önmagában is gigantikus piros pont jár, és követendő példaként szolgál más szerzők előtt, akik azon az állásponton vannak, csak úgy karakterek közötti tűzről írni, ha az alanyok fél fejezetenként a falnak nyomják egymást. Ez a szikrázás végig fennmaradt, ám fokról-fokra, a megfelelő tempóban valódi szerelemmé fejlődött, egyértelmű különbséget nyújtva a nevetséges, szeleburdi fellángolások, és egy olyan érzés között… ami évtizedeken át kitarthat. Azonban Jest lehengerlősége mellett is felbukkantak bizonyos nyugtalanító tényezők, például, hogy noha a Szív Királyság népének minden lakosáról van egy halom szaftos pletykája a megfelelő megfigyelőkészséggel rendelkezőknek, a fiúról nem lehet tudni semmit. Senki sem tudja honnan jött, egyszer csak felbukkant a kastélyban, és megszerezte az udvari bolondi állást, mintha csak egy másik világból hullott volna oda… Szokásomhoz híven, buzgón el is kezdtem gyártani a teóriákat arról, hogy kicsoda Jest és milyen szerepe lesz a későbbiekben, hogy az előélete fonalát felgörgetve hová juthatok. Hamarosan hajmeresztő mennyiségben születtek meredekebbnél meredekebb elképzelések a fejemben, hogy mi lapulhat ez alatt a titokzatos, megfeszített kíváncsiságot gerjesztő légkör alatt, és a legjobban azt imádtam a titok tekintetében, hogy még így se találtam ki a megfelelő pillanat előtt, mi lehet az. Fergeteges volt!

A mellékszereplők körében sem kell sokáig kutakodni, hogy a szó legpozitívabb értelmében óriási, izgalmas személyeket találjon az ember. Az elejétől kezdve rajongásig szerettem például azt a szereplőt, aki már az eredeti Alice-ben is a kedvencem volt, Vigyorit, a Szív Királyság egyik legmegbotránkoztatóbb jelenségét, a macskát, aki részben és teljesen is láthatatlanná képes válni, minduntalan beleüti mindenbe az orrát, amihez semmi köze sincs, és a maga egoista bájával akármikor elő tud állni egy szellemes, elmés megjegyzéssel, ami életet lehel a légkörbe, felvidítja vagy felmérgesíti a környezetét. Nem volt központi szerepe, a mellékesebb mellékszereplők közé tartozott, mégis minden egyes megjelenésének súlya volt, komoly hatást maga után vonó nyomatéka mind abból a megközelítésből, hogy sok információval látta el Catherine-t, mind abból, hogy ő volt az a hangja a történetnek, ami finomkodás nélkül mások képébe dörgölte azt, amit ki kellett mondani.

Vigyorihoz hasonlóan megkedveltem Jest örök, ha ezt lehet fokozni még a fiúnál is titokzatosabb társát, a rímekben beszélő Hollót, aki által képbe került egy másik, általam nagyon kedvelt gótikus szerzőnek, nevezetesen Edgar Allan Poe-nak a munkássága. Magánál a történetnél előbb olvastam a köszönetnyilvánítás előtti szerzői jegyzetet, amiből így idő előtt megtudtam, hogy Marissa nem csak Carroll-tól, hanem Poe-tól is merített, ennek köszönhetően pedig megduplázott örömmel vetettem bele magam az olvasásba, rajongtam az ötletért, és egyáltalán nem csalódtam akkor sem, amikor a megvalósításához értem. A maga kukacoskodó, kötekedő stílusával, baljóslatú, misztikus kisugárzásával Holló különleges színfoltja lett a Szívtelennek, amellett, hogy egy irigylésre méltóan hű baráttal is gazdagította a szereplőgárdát. Bánom, hogy előre láthatóan ezzel a könyvvel az írónő búcsút mondott a Csodaország-univerzumnak, mert Holló egészen az utolsó szóig megmaradt annyira fantáziát birizgálóan érdekesnek, papírt és tintát kívánó lehetőségek tárházának, hogy szíves örömest olvasnék róla egy külön kötetet.

Akárhányféleképpen kísérelték meg lenyomni a torkomon, Bolond Kalapos karaktere sosem tudott engem igazán megragadni, ám az itteni változata, Cilindrián beváltotta a számtalan adaptációban feleslegesen várt reményeimet, a főbb mellékszereplők táborát erősítő férfi még a többiekhez viszonyítottan is egy szerfelett komplex jelenség, aki véletlenül se akar könnyen megítélhető lenni. A lényében tagadhatatlanul lappang valami taszító ezzel a határt nem ismerő gátlástalansággal, ám az ambícióját és a nyers modorát már az elejétől imponálónak, rokonszenvesnek találtam, a cselekmény haladásával meg egy célorientált, hajthatatlan embert ismertem meg benne, aki nem hajlandó meghátrálni a kihívásoktól. Még akkor is, ha azok a lehetetlent súrolják. A Kalapszalonját övező rejtélyre fénysebességgel rárepültem, kapásból félretoltam azt a kérdést, hogy a kalapjainak van-e varázsereje vagy csak Catherine-nel együtt beképzelem-e, hogy megváltoztatja a viselőiket, helyette azon töprengtem, hogy ez hogyan lehetséges, és őszintén meglepődtem, amikor a lepel lehullott, fényt derítve rá, hogy ennek milyen mélységben van köze a fő szálhoz. Tetszetős változatosságként jelentkezett, hogy habár csakúgy, mint Holló, Cilindrián is jó barátja Jest-nek, egyáltalán nem szimpatizált Catherine-nel, és ezt nem is rejtette véka alá, mivel a magam részéről utálom, hogyha a főszereplőt mindig mindenki rögtön megszereti a párjelöltje környezetéből, aki meg valami megfoghatatlan anomália folytán mégse, arról előbb vagy utóbbi kiderül, hogy gonosz. Sem Cilindriánnal, sem Catherine-nel nem voltak égbekiáltó problémák, csupán nem volt kompatibilis a személyiségük, ami ha egy kérdésben nem értettek egyet, erősebben kiütközött, pláne, ha Cilindrián úgy értékelte ki a helyzetet, hogy Cath csak bajt hoz a barátjára, de amikor arra volt szükség, akkor mind a ketten éretten viselkedtek és félretették az ellenérzéseiket. Nem panaszkodtam volna ugyan, ha a zárásra valamennyire megkedvelik egymást… de így maradtak hűek a fejlemények ellenére is önmagukhoz.

A szorosan Catherine-hez köthető mellékszereplőktől viszont Vigyori kivételével már nem voltam ennyire hasra esve, ha azt nem is tudtam vitatni, hogy mindannyian jól lettek megírva. Cath kirakatbarátnője, Margaret Mearle teljességgel kiállhatatlan, én se értettem, hogy mit látott benne a nála fényévekkel normálisabb udvarlója remek példája azoknak az embereknek, akik nagyon okosnak gondolják magukat, de csak mindenféle intellektuális csemegének eladott baromságot hablatyolnak össze. Azután a töménytelen otrombaság után, amit Catherine fejére olvasott, már én is éreztem az elégtétel mámorát, amikor Cath végre megelégelte a bánásmódot, amiben részesítette és kiosztotta. De Margaret hibáival szemben még így is elnézőbbnek bizonyultam, hiszen világosan le lett szögezve, hogy Catherine nem tekinti őt barátnőjének csak valahogyan a közvélemény lökdöste bele ebbe a pozícióba, mert kénytelen-kelletlen, sok időt töltöttek együtt.

Ezzel szemben Catherine valódi legjobb barátnője, Mary Ann folyamatosan képes volt olyat mutatni, a szereplése alatt, amivel kihozott a sodromból, és mivel Catherine hozzá valóban kötődött, ezeket még kritikusabban vettem. Borzasztóan irritált, hogy bár így is ő adta a legnagyobb támogatást Catherine-nek a Király kikosarazásában, még ő sem hajlott rá, hogy levegye a fejére hegesztett szemellenzőt és megértse, Catherine miért viszolyog az uralkodótól, miért akar más életet. Számtalan alkalommal az a határozott benyomásom támadt, hogy amikor Cath beszélt neki az érzéseiről, a véleményéről egyes témák kapcsán, megosztott vele bármilyen bizalmas információt, akkor nyugodtan beszélhetett volna a falnak is, mert a cselekedetei fényében Mary Ann-ről ezeknek a lényegi értelme egy az egyben lepergett. Még csak meg sem fontolta, hogy érdemes lenne egy kicsit elengednie a megszokott, ezredszer is végigtaposott úton elterülő világnézet berögződéseit és megvizsgálni Catherine szemléletmódjából a szituációt, előítéletek nélkül fogadni a szokatlan elképzeléseit. Ezt a hozzáállást pedig nem gyakorlatiasságnak vagy logikusságnak hívják, hanem közönséges beszűkült földhözragadtságnak. Ki tudtam volta tekerni a lány nyakát, mert amellett, hogy ez rémesen frusztráló volt valaki olyantól, aki barátnak nevezi magát, de még kolosszális károkat okozott is azzal, hogy nem látott tovább az orránál úgy, hogy fel sem fogta, mit művelt. Milyen következményekkel jártak egyes megmozdulásai.

A kétszeri elolvasás során tengernyi időm adatott arra, hogy eldöntsem, mennyire lehet románc-központúnak titulálni a sztorit, de mostanra kénytelen voltam elfogadni, hogy ez gondolati kör olyan, mintha a lefelé tartó mozgólépcsőn akarnék felkapaszkodni a következő emeletre, ergo bármennyire is keservesen strapálom magam, hacsak nem üt be egy fincsi kis áramszünet, minduntalan ugyanott lyukadok ki; vagyis nem tudok klasszikus értelemben kielégítő eredményre jutni a történet minden mikroszkopikus momentumát átitató ellentmondásossága miatt. Egy viszonylag köztes utat megragadva azon a véleményen vagyok, hogy a románcot olyan tekintetben lehet fő mozgatórugónak tekinteni, mint egy dominósor elsőként felboruló darabját; megkérdőjelezhetetlen a jelentősége, de nem nyom el minden mást maga körül, hanem inkább mindent mozgásba lendít maga körül, elindít egy olyan eseményláncolatot, amelynek a láncszemei az alapos és logikus felépítés miatt szétszakíthatatlanul intenzíven kapcsolódnak egymáshoz, így nem hagy maga körül érintetlenül egy zsebkendőnyi területet se, mindenre hatást gyakorol ilyen vagy olyan módon. Szóval lehet, hogy első, avatatlan pillantásra egy rétestészta módjára nyújtott, tizenévesek közötti tiltott szerelmi nyűglődésnek tűnhet a Szívtelen, némi fantasy körítéssel, azonban sokkalta-sokkalta több ennél, mérföldekkel túlnő ezen a szinten. Megszámlálhatatlan kaland elevenedik meg, megszámlálhatatlan mennyiségű sors pecsételődik meg végzetesen. Sajnos nem tudok kevésbé zavarosan fogalmazni az események lépcsőzetességéből fakadó spoiler-veszélytől anélkül, hogy a konkretizálással csorbítanám az élményt, legyen annyi elég, hogy a nagy hajrá, amibe ez az egész kicsúcsosodott, felért egy világméretű robbanással. A Gruffacsórt, a Szív Királyságot rettegésben tartó rémet illető igazságtól leesett az állam, a melaszkút és a Tükörüveg vonzáskörét őrző horrorisztikus kislányoktól kivert a víz, az összecsapás után vérzett a szívem, majd megzabolázhatatlan csodálattal néztem fel Catherine-re és az észveszejtő személyiségfejlődésére, amin keresztülment… Összességében fordulatok felváltva ejtettek ámulatba és facsartak ki a legfájóbb területeken, komplett érzelem-cunamit szabadítottak rám, olyan volt, mintha labdaként kerültem volna egy pingpong meccs közepébe, csak kapkodtam a fejemet, miközben biztosra vettem, hogy ha ez még mindig fokozva lesz, az drasztikusan túlcsordul az ingerküszöbömön és végérvényesen kicsinál.

Az eddigieknél ragyogóbbá már nehezen fényezhetném a Szívtelent, de azért teszek még egy kísérletet, hogy viszonozzam azt a mindent elsöprő boldogságot, amivel megjutalmazott. Nem túlozva és a lehető legobjektívabban górcső alá véve a korábbi olvasmányaimat nem fogok habozni azt leírni, majd ezután is minél szélesebb körben hangoztatni, hogy a Szívtelen volt az egyik legcsodálatosabb könyv, amit valaha olvastam. Biztos, hogy nem hibátlan, biztos, hogy bőven akadnak majd olyanok, akik negatívabban értékelik, de számomra tökéletes volt, és bár eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha néhány esemény máshogyan alakul, nem változtatnék meg rajta semmit se. Imádtam végigkövetni azt, ahogy Catherine lerázta magáról a korlátokat, ezek alól felszabadulva pedig megerősödött, egy húsvér badass női főhőssé nőtte ki magát, akivel nem tanácsos ujjat húzni. Imádtam az arra szóló magyarázatot, hogy a Szív Királynő miért utálta annyira engesztelhetetlen dühvel a fehér rózsákat, akar tőlük az Alice idejében mind egy szálig megszabadulni. Imádtam azt a sötét, mágikus világot, amibe a szereplők elkalauzoltak és, hogy ebben a világban semmi se fehér vagy fekete, egyedül az olvasó nézőpontján múlik, hogy kit tart megátalkodott gazembernek és kit sajnál meg, mondván, végül is nem az ő hibája. Imádtam a kritizáló részeket és mindennél jobban imádtam a Szívtelen üzenetét; azt, hogy a világtörténelem nagy átverése, hogy az olyan hosszú ideje fennálló bölcsességeknek, mint amilyen a „mindenkinek olyan élete lesz, amilyet teremt magának” van akár csak csekély köze is a valósághoz. Bármennyire igyekszünk, vannak olyan erők a világban, olyan események, amiket nem vonhatunk az irányításunk alá, amik keresztülhúzzák az elképzeléseinket, ezt lehet nevezni végzetnek vagy kedvezőtlen fordulatok sokaságának. Az a lényeg, hogy adódnak olyan helyzetek, amiknek a bekövetkezése nem rajtunk múlik, amiket nem kerülhetünk ki, de az már mi döntjük el, hogy hogyan tesszük meg egy ilyen után a soron következő lépést, mit hozunk ki belőle.

Borító: 5/5* – Nem titkoltan felhőtlenebb lett volna az örömöm, ha ennek az indás grafikának a fekete alapon vörös verziója mellett tette volna le a voksát a kiadó, de ezzel is nagyon elégedett vagyok, káprázatos, rengeteget gyönyörködtem benne azóta, hogy feltéptem a dobozt, amiben meghozta a GLS. Sok apró minta van rajta, mégse érződik túl zsúfoltnak vagy csicsásnak, hanem pont mutatós, még előkelőnek is nevezném az összhatást.
Kedvenc szereplők: Vigyori, Jest, Catherine, Cilindrián, Holló
Legutáltabb szereplők: Mary Ann, Lady és Lord Pinkerton, Jumbo
Kedvenc részek: amikor egy-egy olyan elem került említésre, ami a Szívtelent az alapművekhez kapcsolta, Catherine és Jest első beszélgetése a kertben, amikor Catherine felkereste a Királyt a zöld citromos süteményekkel, a tárgyalás, amikor Jest elvitte Catherine-t Cilindrián teapartijára, amikor Vigyori szólt Catherine-nek a süteménysütő versenyről, Catherine látogatása Lord Varacskosnál, amikor Catherine és Jest táncoltak, a Király szerelmes levele, amikor a szereplők az útvesztőben voltak, amikor Vigyori felfordulást rendezett a bálon, amikor Cath arról fantáziált, hogy lelöki a Királyt a színházi páholyból, a krokett játszma, amikor Catherine beolvasott Margaretnek, Cilindrián és Catherine utolsó beszélgetése, amikor Jest megosztotta Catherine-nel a titkát, amikor Jest kerítőnek állt
Mélypontok: a nagy hajárban lévő összecsapás kimenetele, Catherine szüleinek és Mary Ann-nek a hozzáállása
Szerelmi szál: A Jest és Catherine közötti szikrák éppen csak fel nem gyújtják a lapokat, de mint kitértem rá, a történet oroszlánrészében még csak meg sem érintik egymást, amikor meg végre sor is kerül ennek a bepótolására, akkor se mozdulnak el a YA-kereteiből. 14 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok beszerezni, viszont azt tanácsolom, hogy mielőtt elolvasnátok, kerítsetek sort Lewis Carroll-tól az Alice Csodaországban és Alice Tükörországban könyvekre, illetve Edgar Allan Poe-tól A holló című versre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése