2018. július 2., hétfő

Gothic Syrine: Gólem karnevál (Saját történeteim 1)

Üdv! :-) Nem titok előttetek, hogy imádok történeteket kreálni, az olvasás meg az értékelésírás mellett a különféle sztorik írása a legkedvencebb időtöltésem és, hogy az a nagy álmom, avagy stratégikusabb megközelítésből célom az életben, hogy íróvá váljak. Ha meg szeretnék valósítani egy ötletet, egy téma kapcsán meg szeretném osztani a gondolataimat, akkor nagy általánosságban képtelen vagyok rövidre fogni, így főképp a regényíráshoz húzok, azonban az utóbbi időben belevetettem magamat a novellázásba is. Jelen bejegyzésemben ennek a projektemnek az egyik termékét, a Gólem karnevál című fantasy novellámat szeretném megmutatni nektek, amelyben egy dimenziók között körözött bűnöző kalandos menekülése kerül a középpontba egy olyan világban, aminek a rendje fölött egy éjjel-nappal figyelő, félelmetes erejű istenség őrködik...

Tervezem, hogy a jövőben még több novellámat fogom megosztani a Goodbye Agony-n, ezeket majd a "Rovatok" menüponton belül találjátok meg. ^^



                                        ~  Gólem karnevál  ~


 Az emlékeim a testemet emésztő lángokról azon nyomban lecsaptak, amint átsiklottam a köztes tér és a következő dimenzió között feszülő védvonal megfelelő repedésén. Annyi időm se maradt a sokkra való felkészülésre, ameddig újra testet öltöttem, a rémképek könyörtelenül megrohantak, és elbódították az összes érzékszervemet; az orrom eltelt a füst és az égő hús borzalmas szagával, hallottam a saját ordításom és a fa pattogásának kakofóniáját, éreztem ahogy a hőtől még érzékenyebbé vált bőr alatti idegeim ugyancsak üvöltenek a heves kíntól. Mindezen pedig annak a ténye se változtatott, hogy a mellkasomig hűvös víz lepett el, és a lemenő nap sugarai által éppen csak megtört sötétség vett körbe a kútban, ahol kikötöttem.
 Bénultan tapogattam a fal kövezetét, hézagokat, kilazult darabokat keresve, amiken megkapaszkodva kimászhatok a peremre. A leeresztett vödör kötelének a használatát hezitálás nélkül elvetettem, a máglyán szerzett sérülésektől akkor se bírtam volna felhúzni magam rajta, ha azt a kevés épen maradt bőrt is lenyúzom a tenyeremről az erőlködéstől, amit a tűznek nem volt alkalma felfalni. A tudatomban káosz dúlt, a fizikális agóniánál csak azzal volt nehezebb megbirkóznom, hogy tiszteletre méltó hosszúságú pályafutásom óta először kudarcot vallottam. Nem csupán elbuktam a hatalomátvétel levezénylésén, de még a helyiek is elhurcolhattak a kivégző dokkra, ráadásul a Bolondok Nemzetének fejvadászai is rám akadtak. Bár nekik még hálás lehetek, ha nem vágnak le a máglyáról, hogy az ő törvényeik szerint büntethessenek később a hazai felségterületükön, nem menekülhettem volna el.
Az a némber…
 A felszínre bukkanásom után pokolian égtek a lábaim, de maradt bennem annyi méltóság, hogy ne négykézláb kússzak el a farazuák fáraójának palotájáig, különösen, mert csúfondárosan elenyésző távra terült el a kúttól. Annyira, hogy a kapuőrök már célra tartott dárdákkal vártak, mire a perembe fogódzkodva felegyenesedtem. Feltartott kezekkel bicegtem feléjük, biztos hallótávolságon belülre kerülve megszólaltam sziszegős nyelvükön;
- Értesítsétek az uratokat, hogy az Utazó visszatért Gyptenbe!


 Négy főpapnő sündörgött az asztal körül, amire egy bőrszíjjal a számban fektettek le, hogy ellássák a félresikerült megbízatásom nyomait. Recés élű késsel levágták a bőröm összeégett rétegeit, majd speciális balzsammal kenték be a sebeimet, és imádkoztak a Vörös Óriáshoz, hogy gyógyítson meg. A művelet során egyre feszültebbé váltak ketten, mígnem hajba is kaptak, mire úgy ítélték, innentől az istenük akaratán múlik a sorsom - akinek a nyugvási idejéből még majdnem egy óra volt hátra, így csak az óvatosságomra bízhattam magam. Közömbös sóhajjal konstatáltam a történéseket, évszázadok óta nem érintett meg, hogy a jelenlétem viszályt gerjeszt a bejárt világok minden uralkodó pozíciójú lénye között. Ez adta a munkám sikerességének a kulcsát, mármint a legutóbbi esetig. Nem szoktam még hozzá, hogy a helyiek túljárjanak az eszemen.
 Félrehúzódott a fogadó szárny ajtónyílásának függönye, és belépett teljes arany-fekete pápai díszben Trinitreydrad, a Nap és a Pokol tizenkét királyágának legvirágzóbb tartományának a vezetője. Az engem pátyolgató főpapnők láttán felderült, én csak unottan biccentettem. A farazuák női szénfekete bőrükkel, túl egzotikus, macskaszerű vonásaikkal és gömbölyű idomokat nélkülöző alkatukkal sosem álltak közel az ízlésemhez.
- Rocco!- köszöntött a fiatal fáraó, félvállról távozásra intve a papnőket. - A Vörös Óriás megüzente legutóbb, hogy számíthatok a felbukkanásodra, de azt nem említette, hogy ilyen mulatságos okból.
 Sötét pillantást vetettem az uralkodóra, miközben felültem. A farazuák teljesen tűzállóak voltak, amióta a Vörös Óriás a környező dimenziók elnyelésekor rájuk bocsájtotta a lángjait, a kiválasztottakban pedig felélesztette az érzékelés képességét, ami lehetővé tette, hogy kommunikáljanak vele. Számukra szokatlan és nevetséges helyzetet képezett, ha valakit pont égési sérülésekkel kellett kezelniük.
- Mi történt veled, barátom?- szólt újra megütközötten. A viszonyunkra nézve túlértékelő jelző volt a barátság, ám kölcsönösen nagy elvárásokat tápláltunk a másik felé, így nem tettük szóvá. Letelepedett egy faragott, aranyozott székre. - Hol bántak így el veled?
 Zsoldosként dolgoztam, dimenzióról-dimenzióra jártam, és megrendelésre puccsokat hajtottam végre, elenyésző számban űzték ezt a hivatást, de sosem akadt konkurenciám. Senki se értett úgy egy állam belülről történő elrohasztásához, mint én, változatos módszerekkel számoltam fel a hatalmi rendszert, majd ezüsttálcán nyújtottam át az országot a megrendelőnek. A rendszeres utazgatás is egy olyan vétek volt, amivel a Bolondok Nemzetének, a világok közötti átjárás felügyelőinek a radarjára kerülhettem, de a dimenzió működésébe beavatkozás főbenjáró bűnt jelentett. Egyes világokban tudtak a bolondokról meg a többi világról, másutt nem, a Farazuák Birodalma az előbbi kategóriába esett, és szívesen menedéket nyújtottak, hogy betartsanak a bolondoknak.
- Nem mondana neked semmit a dimenzió neve, maradéktalanul el vagytok szigetelve mindegyiktől.
- Legalább annyit árulj el, hogy az emberek voltak-e!- követelte kíváncsin. - Roppant érdekes információkat hallottam róluk más Utazóktól, azt állítják híján vannak a varázserő legapróbb szikrájának is, és ezeket a hátrányokat trükkös találmányokkal pótolják. Az értesüléseim szerint például nemrég kifejlesztettek egy szerkezetet, aminek a viselésével azok is jól láthatnak, akiknek sérült a szemük! Egy-egy lencsébe kell nézniük, szemüvegnek hívják, ha jól emlékszem.
 Hallottam szóbeszédeket az emberekről, az evolúciós fejlődésük lenyűgöző, primitív baktériumokból alakultak megközelítőleg olyan szintű antropomorf lényekké, mint amilyenek a farazuák. A lelkes beszámolókkal ellentétben engem nem fogtak meg, azon is meglepődtem, hogy eljutottak a középkorba, amennyi bizalmat szavaztam nekik az értelmi és fizikai adottságaik alapján, kételkedtem benne, hogy valaha kievickélnek-e a kőkorszakból.
- Nem jártam a világukban, mióta kihaltak a dinoszauruszok- válaszoltam. - Ezt nem a lakók gyakorlati fejlettsége okozta, bizonyos… személyeket becsültem le. Nem voltam elég körültekintő.
Trinitreydrad elmosolyodott, ami fekete bőrén virító fehér, csontvázszerű arcfestésével kifejezetten groteszknek hatott.
- Ez újdonság. Mi zavar bele a rendszeredbe? Csak nem egy nő…?
- Erről nem akarok beszélni.
- Akkor beszéljünk arról, meddig maradsz, Rocco. Ma van a karnevál, ha képes leszel felállni, meg is tekinthetnéd a felvonulást, lemehetnél a nép közé. Hamar megtetszene neked itt, ha megismernéd a várost.
Végigszántottam ezüstös szőke hajamon az ujjaimmal, a Chrei dimenzió előkelőséget jelképező fonatainak tapintására elfintorodtam, és sürgetővé vált, hogy megszabaduljak az álruhámtól. Hátha azzal a füst csípése is tovaszáll a szememből.
- Te is tudod, hogy hamar elunom magam egyhelyben- haloványan elmosolyodtam. - Jobban élvezem, ha mozgásban lehetek.
- Mint arra a szokásos tapintatosságoddal rávilágítottál, más dimenziókról nem nyilatkozhatok, de az én királyságom rejtett mélységei nem merülnek ki abban, amit egy államcsíny véghez vitele alatt felmérhetsz. Adhatnál egy esélyt annak, hogy egy világnak ne csak a praktikus, hanem az értékes oldalát is felfedezd.
- Átadhatod a Vörös Óriásodnak, hogy nem telepszek le ingyen. Ha erre akar csábítani, akkor dugja össze a fejét a társaival, már ha van neki, és fabrikáljon egy korrekt szerződést.
A fáraó bosszúsan összevonta a szemöldökét.
- Lehetsz cinikus, ha jól esik neked! De a mi istenünk bizonyítottan létezik, nem csak egy ármányos fikció, hiszen kommunikál is velünk. Akik rendelkeznek az érzékeléssel, úgy cseveghetnek vele a szent napóránkon jelzett órákban, ahogy mi ketten tesszük most.
Ezzel tökéletesen tisztában voltam, ezért is szorított úgy az idő, mint a hurok, amit a máglyához kötözésemkor a nyakamra vetettek.
 Ismét félrehúzódott a függöny, egy főpap állt meg bebocsájtásra várva az ajtóban, arrogáns fejtartásáról rögtön megismertem Othareintust. Becsvágyó, kétszínű alak volt, akinek nem telt el úgy éber pillanata, hogy ne szövögetett volna valamilyen előbbre jutását szorgalmazó tervet. Az érzékelők szokásos erőteljes karizmáját árasztotta, akárkit kedve szerint az ujja köré csavart.
- Fenség, a kincstár vezetője elkészült a jelentéssel, még a Vörös Óriás hívása előtt konzultálni kíván veled- közölte.
- Azonnal megyek- Trinitreydrad fellökte magát a székről. - Addig szegődj a vendégünk mellé, és bírd maradásra! Ha valamit a fejedbe veszel, azt bármi áron keresztülviszed, ha te nem puhítod meg, akkor senki.
 A fáraó sietősen távozott a fogadó szárnyból. A főpap nem szegődött a nyomába, helyette kihasználva az alkalmat, hogy nem tartózkodott odabent feljebbvalója, akitől tartani köteles a távolságot, beljebb nyomult. Álla alá emelt, összefűzött ujjain méretes pecsétgyűrűk sorakoztak, a pillantásától felállt a tarkómon a szőr. Legutóbbi itt jártamkor nem sűrűn vert az ég a társasága élvezésével, de ösztönösen féltettem a közelében a függetlenségemet még az apokalipszis lovasainak egy kiegészítő társaként is. Sosem volt rest úgy szemlélni maga körül a világot, mintha annak valamennyi atomja őt illetné, és ezeknek minden legbelsőbb titkát is a markában tartaná.
 Szótlanul, összeszorított fogakkal visszaöltöztem a megérkezésem óta megszáradt ingembe és hosszú, katonai kabátomba, betömködtem a csizmámba a nadrágom felhasított szárát, majd a vállamra kanyarítottam a málhámat. Othareintus a sivatagjaikban élő kardfogú macskákat idéző éberséggel követte a legapróbb rezdüléseimet is, azonban az arca szokás szerint kifejezéstelen maradt. Felélesztette bennem a paranoia szikráját, sebesen ellenőriztem, hogy még a zsebemben van-e az a Joker-kártya, amit a bolondtól loptam, aki levágott a máglyáról. A nyugtalanságom enyhült a lap szélének érintésére, a belépőm biztosított a következő állomásomhoz.
- A veled töltött idő aranyat ér,- vetettem oda a főpapnak- de inkább megnézem azt a karnevált…
Elvonultam mellette, és az ajtónyílásba léptem.
- Nem értem a hivatásodat- akasztotta meg a távozásomat kimérten. - Sportot űzöl a birodalmak elfoglalásából, hogy aztán azonnal továbbadd őket. Miért jobb az árnyékok között bujkálni, folyton menekülni? Sose gondolsz arra, hogy élj azzal, amit megszereztél, és a trónra ülj?
- Nem mindenki akar diktátor lenni. Van, aki kevéssel is beéri. Nekem elegendő a tudat, hogy képes vagyok rá.
- A gyengék vonása a kiegyezés- mondta lesajnálón.
- Mire ez a nagy érdeklődés?- tudakoltam érdektelenül. - Fel akarsz fogadni?
- Egy társ mindig ismeretlen változó. Főleg olyan, mint te, kiszámíthatatlan rögtönző, aki céltalanul bolyong a dimenziók között. Szó nélkül eltűnik, majd egyszer csak váratlanul megjelenik. Húsz évig felénk se néztél, aztán sebesülten beállítasz, és elvárnád, hogy tejben-vajban fürösszünk. Gyakran eltöprengek rajta,- tekintete elidőzött a málhámon- mit is képzelsz magadról.
 Növekvő gombócot éreztem a torkomban, az idegeim pattanásig feszültek. Rájött.
- Szerencsémre semmi irreálist. Például a Vörös Óriás megkerülésével hatalomra törés megvalósíthatóságát.
 Veszélyes vizekre eveztem a fáraó utáni egyik leghatalmasabb farazua bárminemű megvádolásával, kiváltképp az istenük mindenhatóságának megkérdőjelezésével, de pengeélen táncoltam. Hajszálon függött, hogy egy még tetemesebb slamasztikába kerüljek, mint amiből az imént szabadultam. Ha kiszegelik a falra a bőrömet, nehézkesebben távozhatok, mint amikor odaát elevenen el akartak égetni.

- Ezt csak egy tébolyodott mérlegelné- magyarázta zavartalanul. - Ellenben bárki előtt szabad az út, hogy meggyőzze, megfelelőbb lenne a posztra  a jelenlegi választottnál. Elméletben. Ha megmásítaná a döntéseit.
Hallgattam.
- Ilyen könnyedén veszed a felségárulás gyanúját? Roppant mód érdekelne, miért. Csak nem sietsz valahová?
 Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne tegyem egyenlővé a számító rohadékot az ajtókeret faragásaival vagy rontsam másként a helyzetemet. Egyedül az idő számított, és nem engedhettem, hogy azt tovább vesztegesse, méghozzá szándékosan.
- Kizárólag magamhoz vagyok hű. Csinálj, amit akarsz, nem tervezek a közeljövőben visszatérni.
 Othareintus alattomosan elmosolyodott.
- Értelemszerűen.
 A társalgás számomra ezzel lezárt volt, faképnél hagytam. Nem bocsátkoztam elméletek gyártásába arról, miért engedett kisétálni, és miért nem hívta a palotaőröket, belőlem is hasznot húzva demonstrálva a Vörös Óriás előtt, mennyivel jobb vezető lenne, mint a mostani fáraójuk, amiért felismerte és elfogta a kígyót, amit az utóbbi gyanútlanul melengetett a keblén. Nekem arra kellett koncentrálnom, hogy a karrierem során  szinte unalmassá vált, adrenalin függőségemet is egyre kevésbé kielégítő rutint kövessem, vagyis mentsem az életemet.

 A főpap jóindulatára hagyatkozni nagyobb balgaság lett volna, mint amikor a Chrei dimenzióban engedtem annak a nőnek, hogy elcsábítson, és bealtatózzon, ahhoz sem voltak adottak a feltételek, hogy utánajárjak, milyen szerepet szán nekem a bábjátékában. A legbiztonságosabb megközelítés az volt, ha abból indultam ki, azok a fáraó alatt álló tisztviselők, akik megállíthatnak, tudnak is a vétkemről az ő jóvoltából, így az első emeleten elhelyezkedő fogadó szárnyból nem az egyik őrzött kapuhoz indultam, hanem az azzal megegyező távolságra lévő, néptelen tetőre. A farazuák babonásan rettegtek a magasságtól, szentségtörésnek tartották, ha valakinek akár csak a feje búbja is három emeletnél közelebbre nyúlt az istenükhöz, ami abból fakadt, hogy állítólag a terjeszkedése során a Vörös Óriás csak azokat a dimenziókat nyelte el, amikben ennél a határnál feljebbre építkeztek. Sántított nekem az elmélet, de olyan hívőkkel nem tanácsos vitára kelni, akik fel tudnak mutatni egy beszélő entitást.
 Az új keletű kedvezőtlen tapasztalataimból tanulva a célom felé tartva előre kovácsoltam stratégiát, és bíztam benne, az életszemléletem szerint ez bármennyire is rugalmatlannak számít, tartani tudom majd magam hozzá. A palota formája egy szimmetrikus trapézra hasonlított, a Gyptenben általános téglalap alakhoz csatlakozó két meredek lejtőt hivatalosan azzal indokolták, hogy az építtető fáraó az esővíz gyors elvezetését látta bennük, ám évszázadokkal az uralkodása után senki előtt nem volt titok, hogy a valódi rendeltetésük személyesebb célt szolgált. A fiatal fáraó csúszdaként használta őket, miután kimászott az egyik beléjük épült ablakon, hogy éjjelente kiszökhessen egy agyagmester lányához. A Vörös Óriás rendelkezésére végül a lányt és a fáraót is vízbe fojtották az arcátlanságért, de a népek mindig is rajongtak a szerelmi történetekért, amiknek az értelmetlensége és a tragikussága vetekedett egymással, ezért azóta is szívesen idézték fel. Mindenesetre az nekem kedvezett, hogy az események után nem kurtították meg az épületet.
 Átlendültem az alacsony párkányon, aztán levetődtem a mélybe.
 Guggolásban, hangtalanul értem talajt, behúzódtam a legközelebbi építmény, az írnokok lépcsőzetes piramisra emlékeztető céhházának kapualjába, és kioldottam a málhám zsinórját. Csúszás közben a mellkasomhoz szorítva tartottam, nehogy megsérüljön a tartalma, de egy gyors szemügyre vétel nem ártott. Ha tudtomon kívül mégis kár érte az ereklyét, nem megyek semmire a kártyával se, be kell érnem egy önerőből elérhető, közelebbi világgal, ahol már azelőtt a nyakamon lesznek a bolondok fejvadászai, hogy testet öltenék - a farazuáknak nincs okuk fedezni egy tolvajt, Trinitreydrad jelenteni fogja a tettemet nekik, hogyha kicsúszok a kezeik közül.
 Megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor kitekertem egy foltos rongyból a páncélkesztyűt, és egyetlen horpadás vagy karcolás se csúfította. A lakosok a Dicsőség Kezeként tartották számon, annak a pár napos ütközetnek az emlékeztetőjeként készült, amikor a katonáik levadásztak, és megöltek egy körözött Utazót üldöző bolond alakulatot. Nyíltan az értésükre adták ezzel, nem kérnek olyan látogatókat a földjükre, akik elutasították a barátságukat, megtagadták tőlük a szomszédos világokban közlekedés jogát. A bolondok azzal védekeztek, hogy ha nem lennének valamilyen okból potenciális veszély más dimenziók lakosaira a farazuák akaratukon kívül is, akkor bírnának legalább egy ikerdimenzióval, azaz olyan világgal, ami cikkcakkokban kapcsolódik az övékéhez, így módjukban állna az akadálytalan átjárás oda.
 Ez még jobban felszította az indulatokat, a farazuák felháborítónak tartották, hogy az univerzum rendje szerint másoknak jár ikerdimenzió, nekik meg nem. Ráadásul úgy, hogy arról sem adtak felvilágosítást nekik a Bolondok Nemzeténél, azok a lények mégis miért különbek náluk ennyivel, mikor a javuk az Utazók szerint azt se derítette ki, nem az ő világuk az egyedüli. Az előzmények fényében elkerülhetetlen volt, hogy annyi ízben kezeljék tiszteletlenül az elfogott bolondok földi maradványait, ahányban csak lehetséges. Ennek részeként dolgozták a bolondok ujjperceit a lemezkesztyű ujjainak végébe a fém mellé, amibe az öntés előtt belekeverték a vérüket is. A sors iróniája, hogy ezzel a szentimentális barbársággal akaratlanul megteremtették azt az eszközt, amivel nem csak a szomszédos, hanem a legtávolabbi dimenziókat is elérhették, pusztán a bolondok Joker-kártyáit kellett volna megtartaniuk, és körülbelül négyszázhúsz évvel ezelőtt teljesül a vágyuk.
 Felhúztam a papnőkre várakozás alatt meglovasított kesztyűt, és már rohantam is az Obeliszkek terére, ahol a legvékonyabb a Nap és a Pokol tizenkét királyságát a szomszédaitól elválasztó védvonal, vagyis külső beavatkozással kialakított Kapuk hiányában az elsőszámú átkelési pont más világokba. A kaland gondolata feltüzelt, mégis idegenkedtem a természetes portál használatától, mivel tisztában voltam vele, ahhoz, hogy a legrövidebb úton elérjem, át kell vágnom a helyiek legzsúfoltabb kulturális eseményén; a gólem karneválon. Azonban nem volt választásom,  a bolondok ilyen útvonalakat használtak, nem tudtam, hogyan működne a kártya az általam jól ismert egérutakon, a repedéseken.
 A csizmám tompa kopogását a fáklyák narancsos fényében fürdő kockaköveken folyamatosan elnyelte a nyüzsgés a városközponthoz közelítve. A farazuák tömegesen vonultak ki a házaik erkélyeire megcsodálni a felvonulásokat, mozgó színdarabokat, mások köpenybe burkolózva siettek az utcán a Nagy Arénához, hogy elérjék az idei  párviadalok kezdetét. Szinte minden talpalatnyi területen hivalkodó maskarába bújtatott gólemek nyüzsögtek. A kavalkád látványától először megtántorodtam, az érzékszerveim nem akarták befogadni a rengeteg formát és árnyalatot egyetlen szűkös utcába tömörülve - kiváltképp a lángokra emlékeztetőeket.
 Arcukat merész mintákkal és élénk színekkel díszített, tébolyt idéző maszk takarta, amihez gyakran csatlakozott csörgősipka, élénk, szivárványszínű tollakból vagy széles tüll csíkokból kialakított kalap, drágakövekkel kirakott turbán. Az öltözetük se maradt el ettől a bénító harsányságtól. A nőinek szánt alakok fodrokkal, buggyos kitüremkedésekkel, arany lenyomatokkal tarkított csillogó, krinolinos estélyit viseltek méretes legyezővel, a férfiakat kunkorodó orrú csizmába, buggyos nadrágokba és elegáns kabátokba öltöztették, tollas körgallérral. Az övükre kardot erősítettek, fehér kesztyűs kezüket kísértetiesen élő tartásban arany gombos sétapálcán nyugtatták, aki nem vizsgálta meg őket közelebbről, és vette észre üres, hullaszerű tekintetüket a maszkok szemnyílásánál, könnyedén összetéveszthette őket a farazuákkal. A jelmezeik nélkül persze senkit se tévesztettek volna meg az agyagból gyúrt, ormótlan teremtmények, de ez az illúziók éjszakája volt.
 A Farazuák Birodalmában az agyagmesterek osztatlan megbecsülést élveztek a varázserejük miatt, amivel mesterséges életet leheltek a gondosan megformált kreatúráikba, nélkülük az élet jóval nehezebb lett volna a királyságokban. A gólemekből tevődött össze a hadseregük döntő hányada, velük végeztették az építkezéseket, az óriás tintahalak halászatát, más nehéz fizikai munkákat és a szolgai feladatokat, ám az évnek ezen szakaszában egy este erejéig felrúgták a gyakorlati funkcióikat, és a nép szórakoztatására utasították őket. A Nagy Arénában összecsaptak egymással és agyagból készült kardfogú macskákkal, az utcán masírozók pedig mutatványokkal, színházi előadásokkal bűvölték el a farazuákat. Az agyagmesterek és a szabók közösen készítették el a jelmezeket, tanították be őket a műsorukra, majd az est végén a Vörös Óriás díjazta a legtetszetősebb produkciót adó gólemek alkotóit.
 Küszködve, a sérüléseimet fájdalmas súrlódásnak kitéve nyomakodtam át két turbános gólem között, miközben egyre csak az járt a fejemben, fel kell jutnom a szemközti házakat összekötő ruhaszárító kötelekre, ha rövidesen át akarok verekedni a tömegen. Lerántottam az egyik arcáról a maszkot, és feligazítottam a sajátomra, mielőtt elkezdtem volna hozzáférkőzni egy gólyalábakon egyensúlyozó, zsonglőrködő példányhoz. A társai által nyitott úton nekifutottam, majd kecsesen felkapaszkodtam a súlyomtól megingó gólem vállára, és tovább lendítettem magamat a legközelebbi kötélre. A pár méterre lévő erkély korlátján csüngő gyerek lelkesen tapsolt az attrakciómra a családja körében, ha sejtették volna ki vagyok és mire vagyok képes, nem ünnepeltek volna.
 A köteleket sűrűn feszítették ki, könnyedén átugrálhattam egyikről a másikra, kifelé a mellékutcából de a páncélkesztyű megnehezítette a dolgomat. Nem hajlottak az ujjaim megfelelően benne, a fém csúszott, amitől felidéződött bennem, mennyire légből kapott akció folyamán is került  hozzám. Amikor felocsúdva a kínból eldöntöttem, hogy ebben a dimenzióban fogom meghúzni magamat, eszembe se jutott meglopni a helyieket, készségesen haladtam az őrökkel a fogadószárnyba a segítségre szorulótól telő legjobb szándékkal, de akkor megpillantottam egy bőr vászonra mázolt festményt a Dicsőség Kezéről, és villámgyorsan összeállt a kép. Azonnal tudtam, mit kell tennem, hogy biztosítsam az érinthetetlenségemet.
 A sor legutolsó kötelén himbálózva rálátást nyertem a farauzák egyik mágikus napórájára, mellmagasságig érő pódiumon helyezkedett el a téren, ahová az utca kifutott. Áttetsző, fehér burok borította, belsejében éjszaka is ugyanannak a rendnek hódolva kúszott az árnyékcsík, mint nappal, hírül adva mikor esedékes az istenük következő audienciája. A sáv letaglózóan közel húzódott a narancs glóriával kiemelt bűvös számhoz, kevesebb időm maradt, mint amit a kalkulációimból feltételeztem. Futólag felmértem a távolságot, aztán ráugrottam a kicsivel előttem guruló, üvegezett falú gyaloghintó kupolás tetejére. Megkapaszkodtam a kupola faragásában, leereszkedtem a talajra, és újból nekiiramodtam az előzőeknél sokkalta kiterjedtebb nyílt terepen.
 Nem okoztak említésre méltó fennakadást az agyaglények az előzőekhez képest, az épületek mentén gyűlt össze a látványos küllemű csődület, ahol közönségre akadhattak, a csoportoktól leszakadt példányokat gond nélkül kikerültem, miközben folyamatosan gyorsítottam. A tagjaim hálátlanul fogadták a terhelést, nem törődtem az erőm beosztásával csak, hogy minél rövidebbre csökkentsem a távot. Egyetlen széles, hosszú sétálóutca választott el csupán az Obeliszkek terétől. A jelenlegi pozíciómhoz mérten átlósan terült el. Egy hátramaradt gólem mellett elsuhanva letéptem a derekáról a kardját, a fegyvert fürgén kivontam, a tokot pedig odafigyelés nélkül elhajítottam. Csörömpölés jelezte, hogy felbukott benne a legutóbb magam mögött hagyott lény.
 A környezetemet pásztázva visszaszámoltam;
10… 9…8…
A sétálóutcához vezető vonal felénél jártam.
…7…6…5…4…
Háromnegyedénél.
…3…2…
Megfeszített izmokkal elrugaszkodtam, hogy egy szökkenéssel szeljem át a maradék távolságot.
…1.
 Belehasított a levegőbe a gong hangja. Nem egy monumentális hangszerből érkezett, hanem az égből, lökéshullámot kibocsájtva a földre. Kibillentett az ereje az egyensúlyomból, összeégett bokámat csizmán keresztül felhorzsolta a kedvezőtlen landolás, görnyedezve felordítottam. Abban a pillanatban, mintha az egész dimenzióra pusztító fagyot borított volna a Vörös Óriás tajtékzásában, a látómezőmbe érő húsz-harminc gólem egyetlen organizmusként tűpontossággal egyszerre szoborrá dermedt. A vérem a fülemben dörömbölt, a tarkómon kiütközött a veríték, fél kézzel a kard markolatát szorítottam másikkal a málhámban lázasan kutattam a marok rakéták után, amelyeket bambuszrúdba töltött robbanóporból és fémből készítettek a világban, ahol az év legnagyobb sikerét arattam. A hozzám legközelebbi gólem megvonaglott, mint akibe a Gyptennel határos őserdőben élő kis sárga békák mérgéből fecskendeztek, majd élesen felém perdült, a többi szusszanásnyi elmaradással követte. Bekerítettek. Letéptem a fogaimmal a rakéta kanóca végéről a biztonsági szigetelést, a zsinór szikrázva lángba borult, és bedobtam a gólemek legsűrűbb csoportosulásába.
 A robbanás termetes kiterjedésű, a lakosok tutajos kereskedelemre használt csatornái mélységével vetekedő krátert szakított a tér kövezetébe, törmeléket repített, amerre csak a szem elláthatott. Ez történt, de ennek már nem voltam a tanúja, sarkon fordultam, és ismét mozgásba lendültem a sétálóutcán összegyűlt, támadásra kész gólemekre összpontosítva. Az esélyeim latolgatása szekundumok alatt ment végbe; az agyaglényeket mágia irányítja, a mágia korlátlan forrása a Vörös Óriás birtokában van, ma pedig a világ valamennyi gólemét a városokba rendelték. Elrejtőzésről és kivárásról szó se lehet, utat kell vágnom magamnak közöttük. Mielőtt a fáraó és az isten ideutasítják más királyságokból is az egységeket, egy milliárdokat számláló sereget.
 Az elsőnek érkező, arany-lila maskarás rettenet támadását reflexszerűen a létfontosságú szervekre mért csapással készültem elhárítani, de még éppen időben észbe kaptam, és elhajoltam, majd egy suhintással guggolásból elkaszáltam a pengével a lábait. Ugyan korlátlan számban képesek gólemeket létrehozni a farazuák, ameddig a birodalmuk gazdag agyagkészlete ki nem merül, nem hajlanak az elvesztegetésükre, elenyésző jártasságom se volt velük a harcban. Viszont azzal így is tisztában voltam, erővel kell megtorpanásra bírnom a tudatalattimból automatikusan áramló adatokat a testük védtelenül hagyott vagy más módon sérülékeny pontjairól. Azok a szúrások, melyek egy élőlényen halálos sebet ejtenének, egy csupa puha agyagból álló szervezet ellen haszontalanok.
 Minden irányból megrohantak, szélsebesen forogtam közöttük, a vívásban elfogadhatatlan piszkos trükköket legalább olyan bőségesen alkalmazva, mint a kardomat, néha-néha az egymást érő küzdelmek alatt a feltárulkozó menekülési útvonalakra sandítottam. A teremtményeket a térdük, a derekuk és a nyakuk tájékán soroztam főként, azokon a helyeken, ahol testük úgy végezhette több darabban sikeres vágás esetén, hogy ne legyek képesek utána folytatni a támadást, optimálisan fel se bírjanak kelni a földről.
 Hamar kitapasztaltam mely egyedeket tervezték katonának a királyságok közti belső háborúkba, melyeket halászatra, építkezésre, és melyeket szolgálónak. A katonákból támadt rám a legkevesebb, a magasabb százalékukat a Nagy Arénába küldték a párviadalokra, de tudtam, biztosan úton voltak már felém azok is, félbehagyva a maguk műsorát. A halászok valamelyest gyengébb ellenfeleknek bizonyultak, de érződött, gyilkoláshoz vannak szokva, ha csak halakéhoz is. Az építkezéseknél segédkező gólemek rendelkeztek a  hatékonysághoz szükséges erővel, azonban sutaságuk miatt ez annyira vissza is vetette, mint segítette őket. A minden előny híján lévő szolgálókat pedig rendre egyetlen kardcsapással elintéztem, ezeknek a mennyisége jelentett inkább veszélyt.
 A maroknyi katonák egyike kiverte a kezemből a kardomat, a förgeteg pedig elsodorta, mire a csörömpölés irányából beazonosítottam, merre csúszhatott el a kövezeten. Elgáncsoltam a bal oldalam felől érkező gólemet, és kirántottam a markából a sétapálcáját, aztán ki is osztottam vele néhány ütést a nyomában lihegő társainak. A terep megtisztítása után újra a katonával foglalkoztam, egy olyan ádáz harcossal, amit nem lassít a fájdalom és nem fárad el soha. Beszedtem tőle már egy vágást az alkaromra és egy komolyabb rúgást gyomorszájra a többi gólemtől szerzett jelentéktelenebb karcolások mellé.
 Zilálva, vízszintesen magam elé tartottam a sétapálcát, és megragadtam mindkét végét, aztán lerohantam a kék udvari bolonddá maszkírozott katonát. Két vállra fektettem, fellökve eközben további három gólemet, a pálcát a kardja pengéjének szorítottam, ránehezedtem a súlyommal. Páncélkesztyűs kezemmel lesodortam az arcáról a maszkot, a fáklyák megvilágították a teremtmény elnagyolt ábrázatát, a homlokán az egy szavas varázsigével, mely életre hívta. A legendák szerint elegendő egyetlen betűt eltörölni belőle, máris azzá válik a gólem, ami valójában, egy antropomorf forma agyagkupaccá, ám a farazuák holt nyelveinek írását nem ismertem. Hezitálás nélkül belevájtam a kesztyű bütykeivel az agyagba, felismerhetetlenségig felszántottam a kapálózó gólem homlokán a feliratot, csak mély barázdák maradtak utána. A lény mellkasa rándult egyet még a térdem alatt, aztán nem mozdult többé.
 Felsóhajtottam. A kardjával pótoltam az enyémet, a fejem fölé emeltem a sétapálcát, és dárdaként elhajítva leterítettem egy estélyibe bújtatott gólemet. A megerőltetéstől felszakadt a megszáradt balzsam által vont réteg az oldalamon, és elkezdte elönteni a ruhám alsó rétegeit a sűrű, fekete vér. A monoton vagdalkozás sosem adta meg azt a frissességet, amire vágytam, túl hamar beleuntam ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésemet - ez vezetett a sérülésekhez, amiket a harcmodorokon belüli tudásomnak ki kellett volna zárnia.
 Szemügyre vettem az elesett agyagszörnyekkel teli sétálóutcát, a szemből támadók háromnegyedét legyőztem, mögöttem az utcát széltében teljesen kitöltő sereg masírozott az irányomba. A távolban már felsejlett előttem az Obeliszkek terének hat, égő magnéziumként szikrázó oszlopa. Végre egy kis izgalom, gondoltam, mialatt elöntötték a testemet az adrenalin mámorító cseppjei. A gátló fájdalom eltűnésével se bírtam volna anélkül a térre nyargalni, hogy túl sok vért veszítettem volna. Így hát, támadt egy őrült ötletem.
 Elkocogtam az egyik hatástalanított katonához, és kirángattam ernyedt tagjai alól a hatalmas, rombusz alakú, festett fapajzsot, melyet a jelmeze díszítőelemeként cipelt magával. A kardommal lecsaptam a közepéről a  viasszal odaerősített, fordított négyágú szigonyt, Trinitreydrad uralkodói szimbólumát, majd lenyestem a bőrszíjakat is a hátuljáról. Hat-hét lábbal közelebb vonszoltam a térhez, a belsejével felfelé fordítottam, beállítottam a szükséges szögbe. Fürgén kiszedtem a málhámból egy gombolyag madzagot és a megmaradt három marok rakétámat. A kövezet homokkal feltöltött hézagait bemélyítettem a pengével, beléjük állítottam a csúcsukkal a rakétákat. A szigetelő kupakok végére madzagot erősítettem, a három fonalat a pajzshoz vezettem, majd beékeltem az orra alá egy követ, amit az előbb tökéletesen kilazítottam. Lekuporodtam a pajzsra, mint az imádságra készülődők, keményen megkapaszkodtam a széleiben, határozottan megrántottam a madzagokat.
 Nem láttam a körülöttem gomolygó portól, de éreztem, ahogy a robbanás ereje kiszakítja alólam a kövezet darabjait, és a levegőbe repít az öklömnyitől a körömnyiig terjedő nagyságú törmelékekkel együtt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy vajon nem adja-e meg magát a pajzs is, de viharfából készítették, amiben köztudottan csak a villámcsapás tehetett kárt, így kitartott. Szédítős sebességgel forogtam, nem voltam képes behatárolni, merre van a fent és a lent, a jobbra és a balra, a fülem csengett. A porfelhő kitisztult, felismertem az alattam elsuhanó Obeliszkek terét, majd becsapódtam a tér végéből nyíló agyag labirintus falába.
 Az ujjaim még mindig makacsul szorították a pajzs szélét, mikor az oldalamon gurulva a földre estem. A bejárati nyíláshoz lestem, letöröltem a kézfejemmel a homlokomat, mikor az ott guggoló vízköpők továbbra is mozdulatlanul, dermedt ábrázattal meredtek előre. Nem ébresztettem fel őket az álmukból. Feltápászkodtam, kivettem a zsebemből a fele részt fekete, fele részt lila hajú bolondot ábrázoló Joker-kártyát, a bal lábamat kicsit húzva visszamentem az obeliszkekhez.
 Narancs fellegek gyűltek az égen, és feltámadt a szél. A kavargó felhők megnyúltak, gigászi, haragtól eltorzult arcot festettek a csillagokkal tarkított feketeségre. Maga a Vörös Óriás tekintett le rám, egy érzékeléssel nem rendelkező, egyszerű Utazóra, ki alig egy óra alatt fenekestől felforgatta a dimenzióját. Beléptem a ragyogó oszlopokkal közrefont természetes Kapuba, majd szégyentelenül felvigyorogtam a dühös istenségre, és a kártyával az ujjaim között, valamennyi világban ismert, sértő kézmozdulatot tettem. Páncélkesztyűs kezemmel megérintettem a Joker-kártyát, és levetettem a fizikális testemet, mialatt elnyelt a természetes Kapuból felszivárgó tintaszerű anyag.

 Egy hegyoldal szerpentinútjának védőkorlátjánál kötöttem ki, bár éjjeli sötétség ölelt körbe a szórványosan elhelyezett gázlámpák fényében valamelyest képet kaptam az előttem elterülő tájról, ami nyomokban se tűnt ismerősnek. Sziklaszilárdan azt üzenték az ösztöneim, hogy ebben a világban ezelőtt nem jártam. Óvatos éberséggel megfordultam, karcsú tornyok tömkelegével bíró, baljóslatúan elegáns kastély magasodott előttem.
 Az ajtószárnyak maguktól szétváltak, erőteljes széllökés taszított meg hátulról, és egyenesen két mogorva, ám annál szépségesebb őr különös jelekkel tetovált karjaiba lökött. Antropomorfok voltak, szemükben felsőbbrendűség és intelligencia csillogott, illetve valami határozottan ragadozószerű, akár a farazuák kardfogú macskái. Befurakodott az elmémbe a feszültség. Szó nélkül nekiálltak bevonszolni a kastély gyomrába, próbáltam ellenkezni, de mintha a levegő is bilincsbe fogott volna, minden irányból leszorított, mozdulni sem bírtam.
 Folyosókon, lépcsőkön keresztül rángattak magukkal, mintha csak egy élettelen bábu lennék, míg nem egy faragásos, fekete ajtó előtt végül megálltak. A magasabbik őrnek egy intésére kinyílt, hatalmas és eleganciát sugárzó, oszlopos fogadóterem tárult fel előttem. Az egyetlen berendezési tárgy egy alacsony pódiumon álló, fehér szőrmével leterített, masszív fémtrón volt, melyen ott ült szálegyenes háttal a legfélelmetesebb lény, akit valaha az utamba sodort az élet.
 A férfinek sötét haja volt, sápadt bőre és megdöbbentően karakteres arca, a szeme szinte teljesen fekete, mégsem üresség ült benne, hanem végtelen arrogancia és kérlelhetetlen elszántság. Elképzeltem, ahogy a puszta akaraterejével meghajlásra készteti a kastély falait, az árnyékként rá tapadó sötét karizma atmoszférája megpendített bennem egy ismeretlen húrt. Követni akartam. Bárhová. Bármi áron. Rémület vett erőt rajtam.
 Az egyik őr térdhajlaton rúgott, majd durván rám rivallt:
- Borulj térdre, idegen, urad és parancsolód, I. Lucifer, a démonok királyának színe előtt!
 Meggörnyedtem a felőle sugárzó mázsás tekintély és a lökés súlyától, a fekete márványpadlóra rogytam, küszködve a légzéssel, felnéztem a démonra. Álla alatt összefűzött ujjai végéből keskeny lángok törtek elő, árnyékuk könyörtelenséggel, mérhetetlen gonoszsággal vegyes vonzerőt festett a vonásaira.
 Szája szeglete kevély mosolyra húzódott.
- Hallottam híredet és az apokalipszis négy lovasának hírét. Alkut ajánlok neked. Ha igényt tartasz az életed hátralévő részére, azt javaslom, élj vele.


                                                      Vége


Véleményeket, észrevételeket a történet kapcsán nagyon szívesen fogadok hozzászólásban a blogon, a molyon és Facebookon egyaránt, legyen az negatív vagy pozitív. Aki követi a Goodbye Agony-t tisztában van vele, hogy nem vagyok egy csipkés lelkű, érzékeny alkat, úgyhogy ne kíméljetek, nyugodtan jöhet nyersebben is, ami kikívánkozik, pusztán annyit kérek, hogy legyen indoklás, hogy tudjam, mi az, amin majd máskor érdemes csiszolnom :)

[A "Gólem karnevál" történet és annak szereplői a saját ördögi elmémnek a szüleménye, erősen értékelném, ha sem a minimális változtatás nélkül kimásolt eredeti, se egy itt-ott átdolgozott verziójával nem találkoznék másnál.]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése