2018. június 13., szerda

Anne Frasier: The Body Reader - A testolvasó

Sziasztok! :) A Könyvhétre idén nem jutottam ki, így a hétvégén kolosszális elkeseredettségemet durván olvasásba fojtottam, miközben jókat röhögtem a markomba, hogy az eseményről készült képek alapján legalább megkímélődtem egy felhőszakadástól és ennek keretében megismerkedtem Anne Frasier emberrablós krimijével, A testolvasóval, amelyet a lentebbiekben be is mutatok nektek. Egy fogságban tartott ember általában abba kapaszkodik, hogy egy nap véget ér az agóniája és kiszabadul. De vajon hogyan birkózik meg a hétköznapok akadályaival az, akitől a valós világhoz kötődő énje erőszakosan el lett szakítva? És mi van akkor, ha egy előre láthatóan legalább akkora őrült leselkedik rá a következő sarokról, akitől nemrégiben megszabadult...?


Fülszöveg:
A halottak arcán ott a történetük.
Jude Fontaine nyomozót három évig tartották fogva egy földalatti cellában, az egyetlen kapcsolata a külvilággal a fogvatartója volt, az ő arcvonásainak olvasása adott értelmet az életének. Az tartotta életben, hogy megtanulta mit jelent a férfi minden egyes ránca, mozdulata, a tekintetén átfutó gondolata.
A magány és a kínzás után Jude-ot az igazság utáni vágy hajtja – valamint az a fantasztikus képessége, amellyel képes nem csak az élők, de a holtak testéről is olvasni. A kollégák hezitálása ellenére Jude visszatér a gyilkosságiakhoz, és miközben új társa, Uriah Ashby nyomozó is kételkedik az alkalmasságában, sőt a férfinek is megvannak a maga titkai. Ám amikor egy sorozatgyilkos fiatal lányokra kezd vadászni, a nyomozók kénytelenek együttműködni, hogy megállítsák a veszélyes őrültet, mielőtt újból lecsap.
Az őrülteket pedig senki nem ismeri annyira, mint Jude.

Felfoghatatlanul sokkoló, hogy bizonyos behatások mennyire eltorzítják az emberi elmét, hogy akár egyik pillanatról a másikra groteszk formájú masszává csavarják ki a megfelelő pontok kitapintásával, mintha csak egy adag játékboltban kapható gyurma lenne, A testolvasó pedig kapásból két drasztikus, azonban merőben eltérő típusú példát is hoz erre.
Ha egyszer megszalad velem a billentyűzet, akkor se szakadok el tőle, ha leütnek, így jobb már azelőtt leszögeznem egynéhány kulcsfontosságú tényt, mielőtt ez bekövetkezne. Elsősorban például azt, hogy A testolvasó egy gyenge, középszerűnek se mondható pszicho-thriller, ezért csalódott vagyok. Tudom-tudom, a pontjaim nincsenek összhangban a szavaimmal, de ez csak egy időleges állapot, ugyanis bár pszicho-thrillerként nem állja meg a helyét, annál kiemelkedőbb, megjegyzésre érdemes alkotás krimiként. Az a meglátásom, hogy noha tartalmaz a kötet egy fantasztikusan ütős pszichológiai vonalat, ami a kedvencem nyomelemem is volt benne, ez nem az a fajta agykurkászás, amit egy vérbeli pszicho-thriller megkövetel, jobb, ha az eljövendő olvasók nem is a korábbi Kristály Pöttyösökhöz mérik a saját és a könyv érdekében is. Ne vonjon le az élményből az, hogy az elvárásaikkal és a látottakkal viaskodnak. Más hangulat, más eszközök, a Fekete Macska Regénytárba jobban beleillene velük, sőt igazi sztár is lenne ott. Ugyanakkor krimiként is hiányoltam belőle valamit, ami ha úgy tetszik, nálam alapkövetelmény; az együtt gondolkozást. Nem tudom, ez csak az én rigolyám-e, de valamelyest kiábrándítónak szoktam találni, amikor a nagy csattanóhoz, avagy a rejtély nyitjához olyan információk vezetnek, amiről az olvasók nem tudhatnak, khm legújabb Gyilkosság az Orient Expressen film így nem is elemezhetik el magukat a végeredményig, valahogy kihagyottnak, átvertnek érzem magam tőle. Valószínűleg részben ez kavaroghat azokban is, akik hosszú időn át tartó fogságban tartás után csodával határos módon visszatérnek, A testolvasó is  egy ilyesféle dinamikus jelenettel indított, főhősnőnk, Jude Fontaine végez a fogvatartójával, majd megviselt idegeit borotvaélen táncoltatva hazabotorkál… azonban egy idegen már átvette a helyét a párja oldalán. És ezzel elveszíti a kapaszkodót, ami éveken keresztül tartotta benne a lelket. Arra készültem, hogy Jude elrablásának a körülményeit csak visszaemlékezésekből fogom megismerni, a jelenben meg a testolvasói képességeivel oldja meg a bűnügyeket, így meglepett, hogy közvetlenül a szabadulásától indul a történet. Ez amennyire remek ötlet, ugyanannyi kötözködésre is adhat okot abból kifolyólag, hogy a jelen eseményeinek a beindulása és Jude megrázó traumája között túl kevés idő telt el, hogy így egyenesen irreálisnak titulálhatóak a reakciói, de szerintem ez pont alátámasztja a könyv egyik fő üzenetét. A bántalmazott elme, a traumának kitett elme máshogy működik, mint egy egészséges, így egy tapasztalatlan illető nem is értheti igazán meg azt betekintés nélkül. Vegyük alapul, hogy egészségesebb körülmények között mennyire eltérően reagálunk a megrázkódtatásokra; vannak a kiborulók, a ledermedők, a dühösek. Na meg a tagadók és a figyelemelterelők, akik valamilyen szinten a legszívósabbak és a leggyengébbek is a páncéljuk miatt. Akik vagy kétségbeesetten igyekeznek lefoglalni magukat, hogy csak ne is gondolhassanak az esetre, vagy nem is ismerik el a létezését, kiforgatják azt. Ami kifizetődő, építő taktika lehet a talpon maradásért, ameddig adott a mértéktartás… ha viszont ez megszűnik, az egyenes út lefelé a szakadékba. Az extrém körülmények pedig mindenképpen extrém reakciókat követelnek meg, melyek masszívan szorított mentőövből könnyen veszélyes „rossz szokássá” nőhetik ki magukat. Könyvbarátként mind megéltük, milyen csodálatos, milyen pihentető és üdítő egy kitalált világba merülni a valóság elől, de mi van akkor, ha ez már menekülés és az egyetlen esélyünk az életben maradásra, egyúttal biztos elvesztése önmagunk egy részének, amit talán sosem kaphatunk vissza…?



Nem szokásom repesni az örömtől, amikor egy történetszál, egy karakter cselekedetei vagy egy könyv üzenete ellentmondásban áll magával, hiszen az ellentmondás logikátlanságot szül, de akadnak kellemes kivételek is, és A testolvasó is ide tartozik. Elő kéne húzni a tarsolyomból egy hangzatos szinonimát, egy nagy jelzőt, ami érzékelteti milyen mélységekre gondolok, amikor az elkövetkező mondatrészekben az imádtam szót fogom használni, de ezúttal nem tudok jobbat mondani annál a letisztultan elfuserált verziónál, hogy imádtam a sztorit átitató kettősséget, ellentmondásokat. Ezúttal nem zavarossá vagy átgondolatlanná tették a megérintett témákat, hanem még több súlyt adtak nekik az eltérő nézőpontok eltérő megítélései által, azt közvetítették, mennyire kényes is bánni velük, ha valóban jót akar valaki, és ezért jár egy óriási csillagos ötös az írónőnek a bántalmazási kérdés megjelenítéséért. A külső szemlélők általában úgy vesznek egy ilyen esetet, hogy az áldozat miért nem tesz valamit az elkövető ellen, miért tartogatja magának, ami történt vele, arra várva, hogy feleméssze, netalántán meg is ismétlődjön. Aztán egy idő után érkezik a hibáztatása az illetőnek, hogy mégis miért ilyen halvérű és idétlen, miért nem akar kiállni magáért, miért védi azt, aki ilyet tett ellene ahelyett, hogy tenne róla, a rohadékot oda tegyék, ahová való. Nem mondom, hogy nincs millió és egy olyan szituáció is, amikor az érintettek inkább homokba dugják a fejüket mindenféle mondvacsinált indokkal, de A testolvasó megismertette a legalább olyan sűrű lélekszámú másik oldalt is. Azt, amiben a segítségkérés felér egy hatalmas, fenyegetően villódzó és lekapcsolhatatlan RESET gombbal, hiszen ha a megkeresett személy vagy szerv még tényleg segíteni is akar, igencsak gyakran benne van a pakliban a nemtörődömségből, lustaságból következő elbagatellizálás is ráadásnak akkor is értelemszerűen el kell neki mondani, mi történt, minél nagyobb részletességgel, különben nem tudnak a legjobb szándék mellett se segíteni. A felidézéssel pedig az áldozat megint átéli mindazt a szörnyűséget, amin keresztülment, minden egyes alkalommal, amikor felhozza, minden egyes segítési lépcsőfoknál, minden egyes környezetében lévő embernél, majd még többször, amikor olyanok közelébe kerül, akik tudják. Akik tudják, és nem feltétlenül rosszindulatból, de máshogy tekintenek rá, úgy, mint az áldozatra, valaki olyanra, akit a maga szintjén, régi énjéhez viszonyítottan megtörtek, ezáltal pedig, ahogy azt Anne Frasier le is írta egy fejezetben; „a bántalmazott duplán szenved: egyszer a bántalmazó, majd a környezete miatt.” Tartottam, bármennyire is reális volt ez a fejtegetés, oda fog kifutni, hogy azt fogja üzenni a szerző, önmaguk kímélése érdekében jobb, ha a Jude-hoz hasonló emberek futni hagyják az elkövetőt, próbálnak rendbe jönni és taposni tovább a mókuskereket, de szerencsére nem ment el ebbe a negatív irányba.

Bemutatta, hogy egyáltalán nem könnyű egy ilyen helyzet, azok a dolgok, amik az áldozatban zajlanak, még kevésbé lesz könnyű, ha arra dönt a megfelelő mérlegelés után, felveszi a kesztyűt, de nem erőltet semmit. Nem meg akarta mondani, hogy mit kell tenni, ha valakivel ilyen történik, csupán felvázolta, mi játszódik le belül, hogy a reakciók érthetőbbek legyenek. Ugyanígy nem foglalt állást az újrakezdésben se, ugyanis ez is egy olyan kérdés, amit mindenkinek magának kell megválaszolnia, saját maga ismeretének a függvényében, ha ilyenkor valószínűleg jobban is esne, ha valaki azt mondaná, hogy ha ezt meg ezt megcsinálod, akkor legördül a szikla és rendben leszel. Vajon azzal gyógyulok jobban, ha csapot-papot ott hagyok, teljességgel búcsút mondok a régi életemnek és tiszta lappal indítok, olyanok között, akik nem ismernek, de annak tudatában, esetleg alakulhat olyan szituáció, mikor felszínre kerül a múltam, magyarázkodnom kell és akkor kérlelhetetlenül beüt a RESET? Vajon az a jobb nekem, ha maradok és igyekszem beledolgozni magam a történés előtti életembe, hogy minél előbb elkapjon a megszokott kerékvágás, noha akadályt jelenthet, hogy már nem teljesen ugyanaz az ember vagyok, mint előtte, így talán nem is jelent megnyugvást az, ami korábban igen? Vagy talán akkor járok a legjobban, ha maradok, de nem is mászok vissza görcsösen a múltamba, és időt hagyok magamnak, olyan emberek között, akik ismerik a sztorimat és tudják, a viselkedésem időnként mire vezethető vissza, mentegetőzés nélkül javulhatok? Komoly fejtörések és nem létezik tökéletesen jó vagy fájdalommentes opció, az is megtörténhet, hogy valaki az egyikhez nyúl jót remélve, és az csak még többet ront az állapotán, mert mégsem az a megfelelő módszer neki. A lényeg a végletekig lerágott csont; hogy nem szabad feladni, mert a harcosok sosem lesznek valódi áldozatok. Olyan áldozatok, aki szánalmat ébresztenek, akikre nem szívesen gondol vissza az érintett se, akit nem akar maga előtt látni, mikor a tükörbe néz. Anne ezzel a szállal, illetve a komplett regénnyel szerintem legfőképpen azt akarta kifejezni, hogy aki a saját életében Jude-dá vált, azon alapvetően is kimondhatatlan mértékű a nyomás, a környezete ne tetézze, hanem legyen türelmes, lehetőleg erős. Apropó, tetszett, hogy arra is rá lett mutatva, az nem nevezhető kimondottan nagy támasznak, ha az empátia odáig „fajul”, hogy a bástya jobban kiborul a történésektől, mint az áldozat és az áldozatnak kell vigasztalnia őt, nyugtatnia, hogy semmi gáz, ki fogja bírni. Az áldozat meg… ne foglalkozzon a rá irányuló szempárokkal, csessze le az elvárásokat arra vonatkozóan, hogyan kéne viselnie a traumáját, hogyan kellene feldolgoznia és kilábalnia belőle, csak tegye azt, ami neki jól esik, ami szerinte építő hatású lesz.

Így tett Jude Fontaine nyomozónő is. Amikor három év bezártság és minden remény elvesztése után megvalósult egy olyan szituáció, amikor a fogvatartója ébersége lankadt, és ki tudta cselezni, majd kitörve a zárkájából golyót eresztett a disznóba, rá se ismertek régi ismerősei. Megszámlálhatatlanul sokszor lepörgette magában az őrület és a teljes feladás között egyensúlyozva, hogy milyen csodás lesz, amikor megtalálják a keresőcsapatok, kijuttatják, és végre hazamehet. Belevetheti magát a barátja karjaiba, együtt sírnak és hitetlenkednek majd, de a könnyek és az elmúlt idő fájdalma sem fogják érdekelni, mert ott lesz, vele az ember, aki a fény jelenti az alagút végén, aki őt minden körülmények között szereti, és érezni fogja, hogy minden rendbe jön. A szabadulás meg is valósult… de mint fentebb már leírtam, nem olyan formában, mint ahogy arról Jude az ábrándjait dédelgette. Azzal kellett szembesülnie, hogy jóval hosszabb ideig raboskodott, mint ahogy azt sejtette és noha ő totálisan kivonódott a forgalomból, az élet ment tovább. A barátja feladta a keresését és összeismerkedett valaki mással, azt a valakit beköltöztette az otthonába, hogy a holmijait használja, az ágyukban aludjon, a rendőrkapitányságon megoldatlannak nyilvánították az ügyét, kineveztek a helyére egy nyomozót, még az íróasztalát is kitették, és amikor megjelent a két, életében oly kulcsfontosságú helyen, még csak nem is tudták, hogy ki ő. Durva jelenetsor volt, Anne elevenbe maróan leírta azokat a lehetőségeket, amiket a megtestesült rémálmot, az utolsó brutális kegyeletdöfést jelenthetik valaki olyannak, mint Jude. Gondoljatok csak bele; megélitek a poklok poklát, és aztán azt veszitek észre… senki se várt rátok, valamelyest olyanná váltatok a szeretteitek szemében, mint egy elkóborolt kutya, akiért bántódnak, de idővel megfeledkeznek róla. Ezen a ponton minden alappal össze lehetne roppanni úgy, hogy soha a büdös életben ne lehessen újra épkézláb emberré válni, de Jude nem így tett. Ő eltökélte, hogy ráncba szedi magát, mind fizikai, mind szellemi tekintetben felturbózza magát, és visszaszerzi az állását a gyilkossági osztályon, és bár nyilvánvaló fenntartásokkal közelítettek felé ezért, végül meg is tette. Amit Jude csinált, bármily hajmeresztőnek is tűnik egy ilyen megrázkódtatás után, tűpontossággal összevág azzal, amit a rabsága alatt tett; olvasott a fogvatartója arcáról, testéről, a megfigyelésével elterelte a figyelmét, adott magának egy feladatot. A szabadulása után pedig ugyanezt a módszert követte, csak a munkával, az élete ütemes felépítésével; elterelte a figyelmét egy feladattal. Az már más kérdés, hogy külsősként mennyire lehet ésszerűnek vagy éppenséggel célravezetőnek nyilvánítani azt a döntést, hogy könyörtelen, irgalmat hírből se ismerő bűnözőket kezd valaki hajkurászni, aki alig pár hónapja szabadult egy ilyen ember karmai közül… de a főhősnőnek ez kellett ahhoz, hogy úgy érezze, visszakapott egy szeletet magából, az élete feletti irányításból. Jude-ot nem egy megállás nélkül csúcsteljesítményt nyújtó robotként vagy egy Lara Croftként kell elképzelni, a regényen belül bőven megvoltak a maga hullámvölgyei, stabilabb és instabilabb időszakai, de kétségkívül erős, kemény karakter, akiket nagyon szeretni szoktam.

A testolvasós mítosznál egy elég éles félrevezetést észleltem Jude és a fülszöveg részéről is, mert a kis utalások, az utóbbiban pedig egyértelműen leírtakat latba vetve több és más szintű testolvasást vártam volna. Jude ingerszegénynek is felelőtlen felületességgel nevezett közegben volt éveken keresztül, egyértelmű, hogy mennyire migrénszerűen sok volt számára a világ, amibe kilépett abból a pincehelyiségből, hogy maga a bántalmazás ténye és a bántalmazója aprólékos, hosszas tanulmányozása után jobban ki van éleződve a részletekre, könnyebben észreveszi azt, ami felett ti vagy én elsiklunk, de ez még… nem testesít meg olyan csodabogár képességet, mint aminek be akarták állítani a testolvasást. Már csak azért sem, mert holttesten össz-vissz egyszer, ha alkalmazta, élő embereknél Jude rengetegszer említette, hogy nem tudta leolvasni az arcukról még így se, mit gondolnak vagy éreznek és, mert nem is volt olyan szembeötlő hatékonysága, minthogy a Pókember kilövi a csuklójából a hálót vagy a kötélnek használt pókselymet. A megfigyelései sokat hozzátettek a nyomozáshoz, de nem vett észre olyan szenzációsan kiugró részleteket, amik csak a „képességével” kerülhettek felszínre és az őrültek, halálnemek megértéséhez se vitték közelebb. Bár azt ő maga is elismerte a történet végén, hogy ha ugyan érzéket sajnos szerzett ehhez, még bőven akad mit finomítania rajta, mire olyan szinten használható lesz, mint a fülszöveg szerint a jelenben. A nyomozási szál eleinte magával vontatott egy adag kikerülhetetlen kiszámíthatóságot, ugyanis bármilyen kitartón is hajtogatta Jude újdonsült társa, hogy téves nyomon jár és nincs a halott vagy eltűnt lányok ügyei között összefüggés, azt az olvasó borítékolhatta már az elején, hogy nem fogja olyan megszégyenítésnek kitenni a főszereplőjét az írónő, hogy ilyen durván paranoiás, csorbult ítélőképességű, ergo munkájára alkalmatlan képet fessen róla. Úgyhogy ki kellett várnom ameddig ezen a felesleges drámai feszültségkeltésen az írónő és Uriah is túllendült, és beindulhatott a rejtély, ami minél közelebb kerültem a megoldáshoz, annál izgalmasabbá vált, noha a kicsúcsosodásával azért nem voltam maradéktalanul elégedett. Nincs mit ezen szépíteni, valamelyest összecsapott lett, mintha Anne menetközben elfáradt volna és minél kevesebb oldal telegépelésével le akarta volna zárni a kötetet. Ahhoz, hogy a csattanó megfelelő megkoronázása legyen az előzményeknek vagy több időt kellett volna hagyni a kibontakozásra, időközben több nyomot adagolni, vagy több magyarázatot lett volna érdemes társítani hozzá. Persze így is kapott egy keretet, szép vonalat a könyv, Uriah ott volt Jude oldalán és megtették az első lépést ahhoz, hogy Jude társas élete feltámadjon hamvaiból… de akkor is. Azzal a nyomozással még kellett volna kezdeni valamit.

Uriah Ashby és Jude közös munkájával kapcsolatban egy írói lépésért kimondhatatlanul, a jövőben várhatóan még rendszeres felemlegetéssel jutalmazottan hálás vagyok; hogy nem boronálta össze a két nyomozót, csak meghagyta őket a szolgálatban társnak, a magánéletben közeli barátnak. Ha valaki, akkor én igazán odáig és vissza voltam a Csak egy árnyékban Chloe Beauchamp és Alexandre Gomez, a Közelebb, mint hinnédben pedig Faith Corcoran és Deacon Novak kapcsolatáért, de túl klisés lett volna, ha a szörnyűségeket átélt, bajba jutott nő és a fényes páncélú rendőr megint összejönnek, kiváltképp úgy, hogy igazság szerint per pillanat két fényes páncélú rendőrről van szó. Mint az üzenet félresiklásának lehetőségénél, itt is megszólalt bennem a vészcsengő, hogy haza fog vágni egy frenetikusan alakuló férfi-nő barátságot, de ezen a fronton se vétette el a kilátásban lévő kapitális hibát. Nem akarta erőszakosan egy hullámhosszra állítani őket attól függetlenül, hogy idővel számtalan közös vonásuk került felszínre, néha nem értették a másikat, máskor ott voltak, hogy a másik támaszkodhasson rájuk, néha-néha meg nem azt a viselkedésformát nyújtották, mint amit a könyv mögül elvártam volna. Azaz dióhéjban összefoglalva életszerűek, emberiek voltak a saját rossz passzból adódó kis öt perceikkel együtt. Uriah karaktere Jude-hoz viszonyítottan háttérbe szorult, így a férfi körül ólálkodó démonok is finomabban, visszafogottabban lettek tálalva, de jelentősebb szerephez jutott általa az is, hogy milyen hatást fejt ki a hozzátartozókra, ha történik valami azzal, aki fontos nekik. Az örökké ott lebegő kérdőjelek nyomasztása, hogy; miért kellett ennek történnie, miért pont vele, megakadályozhattam volna, ha jobban odafigyelek…? Nevetségesen leegyszerűsítve és már-már a pitiánerség legaljáig terjedő szőrszálhasogatással el lehet jutni persze a várható és a férfi szemszögéből megjelenített eredményhez, azaz, hogy Uriah volt a hibás azért, ami a feleségével történt, de a véleményem szerint ebben körülbelül annyi a ráció csak egy csipetnyi józan ésszel, mintha Newtont tennék felelőssé a világtörténelem összes elejtett tárgyáért, elesésből fakadó sérüléséért és lezuhant repülőgépéért, mert ő fedezte fel a gravitáció törvényét. Uriah élénk együttérzésével erős kontrasztot képezett Jude mellett, akiben ugyan szintén meg-megmozdultak rejtett húrok egy-egy fejleményre, de fogsága alatt összességében arra programozódott át az agya, hogy ne érezzen semmit. A pasas igyekezetét értékeltem, érződött, hogy ügyel arra, figyelembe vegye Jude hátterét, a rendőrök megítéléséről szóló fejtegetése is érdekes volt, én úgy gondolom, azért utálják őket sokan, mert tisztelet a kivételnek, de rengetegen cserbenhagyják a segítségkérőket azért, mert nem akarnak energiát fordítani rájuk de nekem néha túl sokat nyafogott a munkája miatt. Szinte nem volt olyan pontja a rendőri foglalkozásnak, amivel nem volt problémája, a közvélemény és az ebből adódó társasági élet nem tetszik neki, a holttestektől és a szaguktól kiakad, ha a hozzátartozókkal közölni kell a rossz hírt, ugyancsak kiakad. Feltételezem, Uriah-val az írónő egy kivételt akart hozni azoknak a gyilkossági osztályos zsaruknak a tengerében, akik belefásulnak a munkájukba, és az áldozatokra előbb-utóbb csak úgy tekintenek, mint egy újabb darab „papírnehezék”, de néha kicsit túlzásba esett.

Az egyre eldurvuló nyomozással, melyhez konkrétan Jude ellen irányuló támadások is társultak, párhuzamosan futott egy másik szál, ahol egy névtelen, ugyancsak fogságban lévő nő küszködéseit lehetett nyomon követni. Azt, ahogy fokról-fokra egyre jobban eltávolodott önmagától, míg olyan szintre hanyatlott le és fordult ki az elméje, hogy egyenesen rajongott a fogvatartójáért, és mindenféle szerelmes történet főhősének képzelte el magában, mialatt izgatottan várta, hogy mikor látogat el újra a cellájába. Ezeknél a részeknél a hideg futkosott a hátamon az iszonyattól, és kis híján beálltam az ítélkező csürhe soraiba, hogy hogyan lehet valaki olyan idióta, hogy a megerőszakolását romantikus szeretkezésnek éli meg, de aztán rövid töprengés után bekattant, hogy ennek a valószínűleg tinédzser korú vagy húszas évei első felében járó lánynak ez a védekezési módszere a sötétséggel szemben. Az igazság nem lenne leküzdhető az elméjének, ezért kitalál egy ingatag, de jelen körülmények között elfoghatónak ítélhető történetet, majd idővel egyre több történetet, és elhiteti magával, hogy ez a valóság, hogy könnyebben bírja, hogy egyáltalán kibírja valahogyan, amit át kell élnie. Ezeket egybevetve pedig villámgyorsan megformálódott bennem a gondolat, hogy semmi alapom sincs bírálnom nekem a biztonságos kanapémról, hogy hogyan birkózik meg a szituációval. Attól eltekintve, hogy enyhe szorítást éreztem a zsigereimben az ő fejezeteinél, egyre jobban fúrta az oldalamat, hogy ki lehet ez a nő, és mi köze az ő rabságának a Jude-éhoz, mikor Jude a kijutásakor megölte a saját bejárású pszichopatáját. Az oldalak fogyásával bizarrabbnál bizarrabb elképzelések fogalmazódtak meg bennem, feszülten vártam, hogyan fogja megoldani az összekapcsolást az írónő, hogy a nyomok hová fognak elvezetni.

Nem tudom, hogy lesz-e folytatása a történetnek, de nagyon bízok benne, hogy igen, ugyanis bár a jelenlegi rejtély megoldásra került, nyitva maradtak lehetőségek néhány következő kötetre nézve, szívesen olvasnék róla, hogyan funkcionál Jude testolvasása azután, hogy tudatosan fejlesztette, hogyan sikerül az új lakótársával felépítenie az új életét az előzőből menthető darabokat és a tiszta lapokat felhasználva. Az írónő stílusa és a történet hangulata hihetetlenül könnyedén magába rántja az olvasót, A testolvasó is egy komoly fizikai kínok árán félrerakható kategória a könyvek között. Ha némileg mást is kaptam, mint amit kapni akartam, amikor leemeltem a polcomról, és nem vagyok 100%-osan meggyőzve, bekerült az emlékezetes élményeim közé, és mindenképpen ajánlom a krimik kedvelőinek, illetve azoknak, akiket érdekel az emberrablós téma egy bővebb pszichológiai oldallal, de ne akkor kezdjetek neki, ha éppen egy olyan olvasmányra vártok, aminek a cselekménye kikészít, megrág és kiköp titeket idegileg.

Borító: 5/5 – Borítómániásként ráakadtam egy néhány szokatlan, egyedi elgondoláson alapuló kivitelezésre, de ehhez hasonlóval még nem találkoztam, úgyhogy már csak maga a koncepció különlegessége is megfogott azon túl, hogy piszkosul jól néz ki. Bár a színek és a fények által közvetített hangulatból kiindulva arra következtettem, hogy majd a ’90-es évek környékén fog játszódni a történet, néha még olvasás közben is olyan benyomásom volt valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a Facebook és a modern elektronikus adatbázis ellenére is de ez már az én problémám… :D
Kedvenc szereplő: Jude Fontaine
Legutáltabb szereplők: Eric, Jude családja
Kedvenc részek: amikor Jude kiszabadult a cellájából, amikor Jude visszatért a rendőrséghez, amikor Jude megvette a motort a közös képviselőtől, amikor a bántalmazós téma volt forszírozva, amikor Jude hosszabb pihenő után akcióba lendült, amikor Uriah megjelent az erdőben, amikor Uriah és Jude elkapták a macskát, amikor Uriah segített Jude-nek a költözködésben
Mélypontok: az, hogy a rejtett nyomok ellehetetlenítették az együtt gondolkozást a főhőssel, az, ami Jude-ot a hazatérésekor fogadta, Jude apjának a tettei, Jude barátjának a viselkedése, a végkifejlet kicsit túl gyorsan állt össze.
Korhatár: 14-15 éves kortól ajánlanám felső korhatár nélkül, első kriminek speciel szerintem nagyon dinamikus élmény lenne. Akinek az ingerküszöbét nem hasonló sztorikhoz szabták, annak párszor talán félre kell tennie, de aki szereti ezt a műfajt… annak egy-két momentumot leszámítva egyáltalán nem kiborító.

Hogyha felkeltette az érdeklődéseteket az értékelésem, akkor ITT tudjátok megrendelni a könyvet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése