2018. június 5., kedd

Alexandra Bracken: Never Fade - Sötét játszmák (Sötét elmék 2)

Sziasztok! ^^ Múlthét hétfő óta erősen visszavonultam mind a posztolástól, mind az olvasástól, de amint adódott egy kis időm, billentyűzetet ragadtam, és előálltam a megszokottan terjengős értékelésemmel a tavalyi év egyik nagy Dream Válogatásos kedvencem a második részéről, a Sötét elmék disztópia folytatásával, a Sötét játszmákról.


Fülszöveg:

Ruby ​sosem akarta birtokolni azon képességeit, amelyek majdnem az életébe kerültek. Most azonban meg kell szoknia őket. A többiek a Gyerekek Ligájában csak „Vezérnek" hívják Rubyt, pedig ő pontosan tudja, hogy micsoda: egy szörnyeteg. Amikor Rubyra bíznak egy érzékeny titkot, bele kell vágnia élete legveszélyesebb küldetésébe: el kell hagynia a Gyerekek Ligáját. Kegyetlen információk keringenek arról a veszélyes betegségről, ami a fertőzött amerikai kisgyerekek nagy részét megölte, a többieket pedig kirekesztett lényekké változtatta, és úgy tűnik, ezen információk kiirthatatlanok. Az igazság azonban egyetlenegy helyen lelhető fel: Liam Stewartnál. Ahogyan Ruby átutazik az országon, kutatva Liam és a katasztrófa után, ami tönkretette az életét és egész Amerikát, szíve és esze két irányba húzza – szíve a régi barátok és a család felé, esze pedig a Liga felé, aminek ígéretet tett. Egy biztos: Ruby mindent meg fog tenni azért, hogy megvédje szeretteit. De mi van akkor, ha a háború megnyerése önmaga elvesztését jelenti?


Alexandra merész lépésre szánta magát, amikor a már megismert adottságok színskáláját a Sötét játszmákban kibővítette egy tetemes szürke sávval, a titkos cselszövések, az árulók, a bizonytalanok és a csalók melegágyával, amiben nem csak a karaktereknek, hanem az olvasóknak is éberen kell célra tartaniuk a belső iránytűjüket, ha meg akarják találni a fénycsóvát az alagút végén.
Egy hamburgernél a zsemle felek közé eső „töltelék” rész szokott lenni a legizgalmasabb rétege az élménynek, és habár bizonyítottan, a saját tapasztalat táramon belül is vannak trilógiák, amik ugyancsak beleillenek ebbe a rendszerbe, erről nem feltétlenül lehetne elmondani, ha egy Narancsvörös igazmondásra utasítana az elme-manipuláló képességével. Amennyit áradoztam a Sötét elmékről, ami túlzás nélkül visszaadta a kihunyóban lévő reményemet egy utóbbi években igencsak rútul kizsigerelt műfajjal szemben, némi lesújtottsággal vettem tudomásul, hogy a folytatás egy meglehetősen gyászos jelzővel érve, egy „tipikus második kötet”. Önkezűleg véghezvitt gyomorszájon vágást bevéve magamnak pont a visszatérő, előző regényből már ismert Monopoly-jelleget vagyok kénytelen hibáztatni ezért, amit kimondhatatlanul imádtam ott. A Sötét elmékben a csöbörből vödörbe beütés súlyosbította a problémákat, realizálta, plusz nyomatékkal ruházta fel őket, a Sötét játszmákban viszont némileg kifordult magából, konkrétan a haladás útjába állította az írónő ezt az okosan használva nagyon is versenyképes fogást. A könyvvel töltött napjaimban nem éppen a platina lemezes időszakát élte az immunrendszerem, így beletelt egy kimerítőbb rágódási körbe, mire megfejtettem, miért is jelentkezik az események kapcsán időről-időre paramnézia nálam. Vagyis, hogy az alap nagy vonalait tekintve a Sötét játszmák az előd kötete megismétlése volt, más részletekkel. Ruby persze az előző finálénál hozott döntése okán a megszokott, kiforrott baráti társasága helyett a Gyermek Ligánál, a szlogenjük szerint az IAAN vírust túlélő gyerekeket a kormánnyal szemben védő szervezet kötelékében, az új arcokból álló csapata oldalán igyekszik hasznossá tenni magát, de több ízben valamelyest ugyanazokat a köröket futotta a lány, mint korábban. Miután egy nehéz, göröngyös utat bejárva elfogadta magát, a képességét, hogy attól, hogy komoly veszélyfaktorú adottsággal bír, még ez jó kezekben nem válik kapásból rosszá, egyszerűen visszateleportált a startmezőre, újrakezdte az önostorozást, annak a hajtogatását, hogy micsoda szörnyeteg, hogy nincs szüksége senkire, nekik is jobb nélküle. Az elválásunkra egy erős karakterré fejlődött, így nem kicsit volt frusztráló ez a visszaesés, arról nem is beszélve, hogy nem egyedül vitte véghez az akciót, és nem csak szereplőket rántott magával. Tetszett a kezdő küldetés és a köré épített elgondolás, miszerint a biztonságosnak ítélt közegben, a Ligában is felbukkannak a csak saját pecsenyéjük sütögetésével törődő rossz fiúk, a totális kétségbeesés berkeiben meg feltűnik egy-egy felnőtt, akit nem csak az érdekli, a gyerekek után mennyi pénzt adnak neki a PSF-esek és a kormány, a megnövekedett bizonytalanság a karakterek számára ebben a megtört, háttérben folyó hatalmi harcok által még inkább tönkrement Amerikában, de a vezető szálra változó időközönként hályog borult. Mintha nem csak a főhősnő, hanem az írónő se tudta volna eldönteni ilyenkor, hogy mit akar, hogyan mérje fel a beálló szituációt, és noha izgalmakban és badass jelnetekben gazdag volt a történet, az nekem kicsit fura volt, hogy mielőtt beindult az igazi, vadul dübörgő akció, addig nagyon át se akarták látni a szereplők, mibe keveredtek, milyen dominókat löknek fel a lépéseik, csak az aggasztó figyelmeztető jelek ellenére is sodródtak az árral. Sanszos, hogy túlságosan megszerettem a trilógia nyitó könyvét, és ezért kerültek nehézkesebben kielégítésre az elvárásaim, de nem adta ugyanazt az élményt attól függetlenül, hogy így is kiemelkedő regény. Dagi és Ruby barátsága pedig az idők változhatnak, az emberek változhatnak, az akadályok növekedhetnek, de még mindig az egyik legeslegcsodálatosabb eleme ennek a történetnek. <3



Emlékezetbe vésésre méltóan pontosan tisztában voltam vele, mi zajlott le a Sötét elmék utolsó fejezeteiben, hogy támadás érte East Rivert, a Szökött Kölyök nézőpont kérdés szerint diktatórikus börtönét/menedékhelyét nem sokkal azután, hogy Zu és a barátnői, lány rokonai leléptek a táborból, hogy alapítsanak egy saját, Sárga csapatot, hogy Dagi megsérült és, hogy Ruby a menedékházban törölte Liam róla szóló emlékeit, majd csatlakozott a Gyermek Ligához, a Gray elnök vezette, az IAAN vírusból természetfeletti adottsággal felgyógyult gyerekeket munkatáborokban fogva tartó kormány legnagyobb ellenlábasához azzal a feltétellel, hogy eltekintenek Liam rendszer ellen lázadó hírnevétől és békén hagyják a srácot. Csakhogy… az első oldalakon így is az a határozott benyomásom támadt, hogy engem kihagytak valami fontosból, és a későbbiekben kaptam meg abban a formában a szükséges vissza utalást, hogy eltűnjön ez a hiányérzet. Ami túlcifrázást mellőzve abból fakadt, hogy nem értettem Ruby viselkedését, ha az első jelenetek mozgalmassága gondoskodott is róla, hogy ne ezen akarjak elsősorban merengeni. Elkerülhetetlenül, előbb vagy utóbb minden disztópiás főszereplő életében elérkezik az a korábbi imidzsére nem túl építően, nem túl harmonizálóan ható pillanat, amikor valami nagy és jó változás előre mozdításának a részese akar lenni. Azon még nem is botránkoztam volna meg annyira, hogy Ruby, a lány, aki minden áron menekülni akart a PSF embereinek közeléből, aki hazugságok halmazatával dolgozta be magát a későbbi barátai közé, egyszer csak egy személyben akar lenni Teréz anyu és Gandhi, de ennek az átalakulásnak a körülményei… nem voltak totálisan mentesek a kuszaságtól. Nem fért a fejembe Ruby részéről ez az éles elköteleződés, ez a Liga melletti hű kiskatona hozzáállás, mikor a Ruby-val való utolsó találkozásomkor nagyon olyan szaga volt a dolognak, hogy a veszteségek csökkentése, egy áldozat elkerülése és egy másik meghozása, ergo egyértelmű kényszer helyzet hatására csatlakozott a Ligához, aminek a munkatársai elől az első részben még speciel menekült is. Nem láttam az átmenetet a két, homlokegyenest eltérő vélemény között, hogy mégis mi változott meg ennyire benne a Ligával és Cate-tel,a nővel szemben, aki irányába korábban igencsak vaskos fenntartásokat táplált, bűbájos kisugárzás ide vagy oda. Nem állt össze a kép. Nem értettem, amikor lehetősége adódott volna olajra lépni, miért ragaszkodott ahhoz az általa kötelességnek hitt valamihez, amit a Ligánál sóztak a nyakába, miért lettek egy csapásra fontosabbak a Ligán belüli osztagának a tagjai, mint a valódi barátai, miért ragaszkodott inkább hozzájuk, amikor választás elé állt. Hozzáteszem, Ruby anno Dagiékkal se csiszolódott össze egy hamar, de nem is tanúsított olyan merev távolságtartást, mint ami Vida, Jude és Nico felé lett kivetítve a bevezető szakaszban.

A csipet-csapat legújabb tagjait undok, rajongói fenntartásokkal fogadtam, mivel egy kis hang a fejemben hajthatatlanul a régi szereplőket követelte, valahányszor feltűntek Ruby oldalán. Vida odamondásai, csatározásra invitáló beköpéseit Dagi szájából akarták hallani a lelki füleim, és vágyaim Ruby istápoló megmozdulásait Zu felé címezték volna Jude helyett. Nem szabadultam könnyedén a gondolattól, hogy lecserélte a régi barátait rájuk, hogy ők pótlékként funkcionálnak, hiszen még a képességük színbeli besorolása is megegyezett. Az ismerkedésünk alakulásával viszont kezdett felrepedezni a jégpáncél, amit a korábban nem ismert szereplők és magam közé növesztettem, ami azt illeti… Vidával kapcsolatban már az elejétől kezdve bíztam benne, hogy fejleszteni fogja Alexandra Bracken a karakterét. Hogy nem fog leragadni a beszólogatós, utálatos lány korlátozott mozgásterében, kinek egyedüli rendeltetése, hogy a főszereplőnek keresztbe tegyen, megkeserítse a napjait, a fejére olvassa milyen rémes alak. Jót tett neki a kibontakozási szakasz, a magától értetődően kedvemre való nyers modora természetesen megmaradt, de mélységet is nyert a lénye, megkapta a maga mozgatórugóit, amik túlmutattak azon, hogy fanatikusként kapaszkodik a Liga szoknyájába vagy, hogy minden különösebb ok nélkül az élő fába is beleköt. Jude első nekifutásra a szerencsétlen, de szerethetően az kategóriába esett, jókat derültem rajta, amikor Ruby felidézgette, hogyan rontott el a fiú kivétel nélkül mindent maga körül, amint hozzáért valamihez. Mit mondhatnék; magamra ismertem idétlenségében, és a csónakban első ellenkező nemű evezőtársamra leltem, hiszen YA regényekben nyilvánvalóan inkább lányokra jellemző vonás az, hogy amerre lép, kitör a káosz. Voltak rá példák dögivel, amikor a környezete soknak találta, amiért képtelen volt befogni a száját vagy komolyságot mutatni, de a háttértörténetébe való betekintés más fénybe emelte, és mikor ott lebegett, hogy nagy a tét, mindig összekapta magát. Nicót főhadiszálláshoz kötöttsége, illetve magányt kedvelő természete miatt nem volt alkalmam úgy megismerni, mint a társait azon kívül, hogy az elmondások alapján nagyon okos… na majd talán a következő részben. Ahol talán bizonyos nem lespoilerezett döntései is várhatóan jobban nagyító alá kerülnek.

A Sötét elmékben a fő dilemma a mozgástér és a bezártság köré helyeződött, hogy mennyit tud változtatni egy-egy feltételsoron, hogy végül is milyen tálalással kapjuk meg őket, és mi magunk is milyen szemszögből vizsgáljuk utána. A Sötét játszmákban a „kisebb ketrecből nagyobba lehet költözni, de a rácsok megmaradnak” koncepció helyét felvette a döntések kérdése, hogy ezek bármily aprónak is tűnhetnek a véghez vitelükkor, milyen láncreakciót indítanak el, és a láncok hol kapcsolódnak, fonódnak össze, merre vezethetnek a szálak és mindenek felett a szabad döntésé. Szokták mondani, hogy mindig van választásunk, és ez végletesen leegyszerűsítve még igaz is lehet, azonban az elméleti síkról való elmozdulás után nem kirívóan példátlan, hogy azt tapasztalja az ember, a lehetőségei, a lehetőségeit övező körülmények és az előre látható következmények bekorlátozzák úgy, hogy a gyakorlatban józan ésszel nézve még sem lehet kedve szerinti választása vagy egyáltalán választása….

Liamtől ez a választás a szó szoros értelmében el lett véve, amikor az első rész végén Ruby úgy döntött, hogy a fiú védelmében alkalmazza rajta a Narancsvörösök egyik képességét, az emlékezet megmásítását, és egy az egyben kiollózta az összes róla szóló emlékét, hogy ne keresse, biztonságban legyen, hogy ne legyen kénytelen annak a szervezetnek dolgozni, amit szívből gyűlöl. Itt pedig felmerül a kérdés, mennyire volt alapja ezt tenni Ruby-nak? A romantikus szálakat tartalmazó történeteknél mindig egy gyönyörűnek beállított, ám annál ostobább fordulatnak van beállítva, hogy az egyik fél a másik feje fölött cselekszik, ezzel megoltalmazva őt valamilyen vésztől, önmagát meg feláldozva, és elképesztően hálás voltam az írónőnek, ahogyan jelen esetben kezelte ezt a felállást. Miután minden jel arra kezdett mutatni, amikor Liam és Ruby újra találkozott a Liga megbízása miatt, hogy Ruby talán mégsem végzett annyira pontos munkát a srác agyában, mint anno a legjobb barátjáéban vagy akár a szüleiében… Liam részéről a vállalható dózist túllépőnek találtam a hisztit a szereplése során, de abban maximálisan igazat adtam neki, illetve Daginak, ahogyan arra reagáltak, amit Ruby csinált. Felháborodással. Nem a szokásos „megértem, hogy ezt kellett tenned” maszlagot kezdte kifejteni a srác, hanem azt a normális emberi reakciót, amit megkockáztatom, egy olvasmányban vagy sorozatban se nagyon láttam eddig. Örültem neki, hogy végre ki lett mondva, hogy noha egy standard áldozati bárány karakter esetében majdhogynem muszáj ezt az eljárást alkalmaznia más szereplőknek, ha nem akarják, hogy a szerencsétlen mártírt játszva besétáljon a vágóhídra közvetlenül a kés alá, mielőtt számba vennék a megoldási lehetőségeket, nem Mary Sue-s szituációban ez nincs rendben. Nincs rendben, hogy jó szándékkal vagy a nagyobb jóval takarózva el van valakitől véve a döntés csak azért, mert valaki azt gondolja, az ő választása a másik érdekében jobb.

A Gyermek Ligánál is rezeg a léc a szabad döntés kérdésében, elsősorban ezért akarta Liam is távol tartani magát tőlük. Oké, elvileg értük, a Pszí-Kölykökért vannak, befogadják őket, tetőt adnak a fejük felé, etetik, itatják őket, nem hagyják, hogy a PSF embereinek kezei közé kerüljenek, de mit várnak cserébe…? Amit ők kínálnak, az őszintén szólva mit ér, amikor a védelemért tizenvalahány évesen katonává kell válniuk egy olyan háborúban, amit nem a gyerekek indítottak, ami nem azért tört ki, mert ők csináltak valami… hanem szimplán csak azért, mert megbetegedtek és túléltek? A képességeik nagy segítséget tudnak nyújtani magától értetődően, de miért ők vigyék vásárra a bőrüket a rendteremtésért, miért ők oldják meg a krízist, mikor a felnőtt vezetőség ostobasága, a felnőtt lakosság nem közbelépése, szótlan tűrése vezetett idáig? Cate és a Liga vezetőjének, John Albannak a törődése őszintének tűnt, de attól még én egy mocskos húzásnak tartottam a Liga úgynevezett rendes rétegének a részéről is, hogy magukra maradt, félelemben tartott, több ízben terrorizált gyerekek hálaérzetére játszanak rá. Arra, hogy majd attól, hogy kimentik őket a táboroktól, annyira lekötelezettnek érzik majd magukat, hogy örömmel veszik a katonai kiképzésre és a veszélyes küldetésekre való vezérlésüket, fegyverré alakításukat, ami során szinte naponta olyan akciókba keveredhetnek, ami az életükbe kerülhet. Vida rá az élő példa, hogy még működőképes is a taktika, méghozzá egészen mélyre gyökerezően, és sajna Ruby sem maradt immunis, noha ő az átlagostól eltérő úton került hozzájuk. Számomra már ebből a rövid gondolkozás után kikerülhetetlenül észrevehető sötét taktikából kiindulva is érthetetlen, amit már korábban említettem, hogy miért csak vonultak teljesíteni a feladatot, megszerezni a memóriaegységet, majd visszatérve majd remélni a legjobbakat, hogy miért nem álltak meg egy percre és töprengtek el rajta, ők milyen nagyobb gépezetnek forgatják egy egész apró fogaskerekét azzal, amit a cselekmény ideje alatt csinálnak, hogy miért kéne kérdezés nélkül átadniuk az egységet a Ligának. Ráadásként meg még indokoltabbá teszi az általam leírtakat, hogy a Ligán belül beindult egy széthúzás egy olyan szekció által, ami még durvább eszközökkel játszik, ami tehernek tekinti a kiképzett gyerekeket, akik nélkül fele ilyen sikeresek se lennének, és lassan, de biztosan… a háttérből munkálkodva egytől-egyig meg akarnak tőlük szabadulni, végső soron azoktól az ügynököktől is, akik ebben meg akarják akadályozni őket. Mindent összevetve nem tudtam, hogy azért sajnáljam-e jobban a karaktereket, mert figurákká váltak néhány olyan embernek a Monopolyjában, akiknek még a tábláját se képesek rendesen feltérképezni a hályogok és kérdőjelek miatt vagy azért, mert a jelenben feltóduló itt és most jelentkező problémáknak a hatására ezt észre se vették, ameddig nem szorult meg eléggé a nyakukon a hurok.

Mentségükre szólhat persze a nagy hajtás, annak pörgősen pezsdítő eseményei, de ami azt illeti, kisebb pácban lettek volna, ha az ezek között felmerülő szüneteket logikusabban használják ki. Teszem azt nem mindenkinek az a legfontosabb, hogy a saját lelki sebeit nyalogassa, szkander partikat játsszon a lelkiismerete és a muszáj diktálta cselekedetei között, hanem leültek volna, összedugták volna a fejüket, és számba vették volna, hogy mi is folyik körülöttük és mit tehetne az ellen, hogy ezek ne nyomják le őket a víz alá. A meglátásom szerint ezért Dagi változása is a részbeni ludas, ha az első részben megismert ésszerű, realistán találékony énjét hozta volna a mostani, meggondolatlanabb, kissé elveszett, háttérbe vonulósabb kiadása helyett, akkor valamikor csak sor kerülhetett volna arra, hogy nem csak azt figyelik állandóan, honnan lőnek, hanem bevezetnek némi objektív helyzetfelmérést. Tehát azt változatlanul fenntartom… kevesebb lelkizéssel és több agymunkával megkísérelhették volna felvenni a tempót a szürke zónában zajló eseményekkel, de az akciódús jelenetek, a köztes megállók tekintetében egyáltalán nem lehetett kifogásom. A lebukás veszélye időzített bombaként ketyegett Ruby hozzávetőleges szökésétől kezdve, a feszültséget a friss fejlemények kivétel nélkül tovább növelték, elérve azt a hatást, hogy az olvasó lankadatlan érdeklődéssel várja, mi fog kisülni az aktuális konfliktusból. A legnagyobb kedvencem az a rész lett ezek közül, amiben Ruby, Jude, Vida és Dagi eljutottak az Ál Szökött Kölyök táborába, ahol a valódi Szökött Kölyök, azaz az elnök fiának, Clancy Graynek a hírnevét kihasználva üzemeltetett az eredetinél sokkal szembeötlőbben élhetetlen mini diktatúrát egy IAAN túlélő, Knox, elhitetve a befogadottakkal, hogy az övé az a menedékhely, ahol Ruby-ék is jártak a Sötét elmékben. A durvasági fokozat ugyan tartotta magát itt is ahhoz, ami egy jóérzésű YA sztoriba belefér, de sötétebb, könyörtelenebb vizekre lett evezve kezdve a borzasztó beavatási szertartással, a sanyargatással, na meg a betegek kezelésével… Megmutatásra került, hogyan működnek a dzsungel törvényei az elrejtőzött gyerekeknek a körében. A könyv csúcspontja volt, amikor Ruby megelégelve az Ál East Riverben dúló állapotokat megrázta magát, és a sarkára állva szembeszállt Knoxszal, az a Ruby egy valódi Lara Croft volt, és piszkosul hálás lettem volna érte, ha hosszútávon meg tudja tartani ezt az oldalát.

Liam tekintetében ezt a regényt megelőzően is voltak aggályaim, és habár a Ruby beavatkozása miatti elesettsége, zavartsága miatt valamelyest szántam a srácot, a véleményem nem változott róla drasztikus mértékben. Amikor igaza volt, azt zokszó nélkül elismertem, a Ligáról speciel meglepően hasonlóan vélekedtünk, de bizonyos idő eltelte után zavaró volt az ingadozása, egyszer mindenkire vérig meg van sértődve, aztán újra imádja őket, Az egyik pillanatban mérges Ruby-ra, amiért ragaszkodik a Ligához, a Liga küldetésének a segítéséért, a másikban meg már hízeleg neki a francos kis déli akcentusával, és szerelmes, mint Dorian Gray a tulajdon arcába. Gyakran ingattam a fejemet, azt kívánva, hogy ez a szerencsétlen bolond nőjön már fel egy kicsit, és vegyen erőt magán, mert az előző kritikámban tett jóslatom beigazolódása után, vagyis azt követően, hogy a Liam nagy buzgalommal épített rózsaszín illúzióvára összeomlott a rút valóság erőinek bekapcsolódására, valóban nem tudott mit kezdeni magával. Főleg, hogy a kis csapat különválása után nem óvta minden lépését Dagi, Zu vagy Ruby, hogy felkaparják a nagy álmodozót abból a lyukból, amibe az ideáljai első veszélyeztetésének hatására azonnal fejest ugrik, mert… ő egyszerűen ilyen típus, aki összeomlik, ha felzavarják a százszorszépek szagolgatásából.  Sokszor indokolatlanul fújt mindenkire, tele volt méreggel úgy, hogy igazából ő se tudta, ki ellen is irányul konkrétan, csak adta a sértődött primadonnát. Azért, hogy ne csak rosszat mondjak róla, az kétségtelen, hogy amikor valaki bajban volt, ugrott, amikor arra volt szükség, támaszt adott a környezetének, a védelemre szorulók mellett nem sétált el érzéketlenül, de azokat a momentumokat leszámítva, amikor egyértelműen meg volt követelve, hogy legyen benne tartás… Liam nagyjából végigdacolta ezt a részt. Ezen kijelentésemet igazolja, hogy Jude-dal, a Ligából jött fiúval fénysebességgel összebarátkozott, védelmező szárnyai alá vette, míg a kiállhatatlan pillanataiban pont azért volt egy Grincs Ruby-val szemben, mert a lány most már a Ligához tartozik. Kettős mérce a köbön…

A kapcsolata a testvérével, Cole-lal, akit végre nem csak Liam szavaiból, hanem szervesen is meg lehetett ismerni, jó néhány kérdést felvetett bennem, a kíváncsiságomat az egekbe szöktette, és majd’ megőrültem, amikor csak az állandó feszültséget kaptam közöttük, de magyarázatot arra nem, hogy ez miért is van jelen. Liam is titkolózik, Cole is titkolózik… szegény Ruby és szegény olvasó meg információra éhesen áll közöttük, üres kézzel. Cole stílusát időbe telt mire megszoktam, kezdetektől fogva érdekesnek találtam a srácot, kísértett a gyanú, hogy a titkos akción túl is akad neki valamiféle rejtegetnivalója,  de nekem, hogy is fogalmazzak… túlontúl tenyérbemászó volt a csávó.  A titka lelepleződésénél ért egy kisebb sokk, ugyanakkor első olvasásra rajongtam ezért a csavarért, és alig várom, milyen hátteret kap majd a dolog a harmadik részben, mert ezzel a lépéssel az írónő alapjaiban formálta át az eddig lefektetett világfelépítésében az erőviszonyokat, ami lehetőségek megszámlálhatatlan tárházát vonja magával optimális esetben...

Clancy erős növekvő tendenciát mutatott legnagyobb örömömre, az első részben nyújtott teljesítménye fényében nem tudtam kellően komolyan venni, mint negatív karaktert, de ezúttal bebizonyította, hogy nem csak Narancsvörös mivoltából kifolyólag nem tanácsos lebecsülni őt. Agyafúrtságot lebegtetett meg, működőképes taktikai érzéket, és rögtön nem bántam azt se, hogy ezeket a készségeit arra használta fel, hogy hátráltassa vagy éppen csak sportból idegesítse a főbb szereplőket. A közte és Ruby között, a két manipulátor közötti erő összemérések szintén nagy löketet adtak a kötetnek, érdekessé, izgalmassá és rejtelmessé tették az ilyen jeleneteiket azzal, hogy sose lehetett tudni, mi biztosra, mi tudható be a valóságnak, és mi tudható be a Narancsvörös adottságoknak.

Az utolsó ötven oldalhoz közelítve az események az előző iramhoz mérten kifejezetten belassultak, amit furcsálltam is tekintve, hogy egy alapos lezáráshoz is soknak számít ennyi lap, de Alexandra nem hagyott cserben; amikor már úgy tűnt, amennyire ez megvalósulhat az adott közegben, minden a helyére került, akkor feldöntötte a dominósor utolsó szakaszát, és beindult az akció hullám. Záporoztak a megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb, nagyobb horderejűnél nagyobb horderejű változások, olyan történések, amik kirántják a talp aló a megszokott talajt, a legelhanyagolhatóbb részletekig átgyúrják a fennálló rendszert, erőviszonyokat,  míg nem ki nem kerekedett ezekből egy olyan zárás, ami egyszerre ültet el várakozással és félelemmel teli kilátásokat a trilógia befejező részére vonatkozóan. Végig ott volt az olvasás alatt a tudat, hogy a Sötét játszmák egy előkészítés, a nagy dolgoknak a beharangozója, és bízok benne, hogy ezek után nem fog a befejezéssel hoppon hagyni a szerző, mert azzal a „második kötet” státuszon is sokat gyengítene, ellenkező esetben pedig erősítene.

Borító: 5/5 – Az átlag tempómhoz és az oldalak számához mérten szokatlanul sokáig olvastam ezt a könyvet, így bőven akadt időm arra, hogy döntésre jussak, az első vagy ennek a regénynek a borítója nyerte el jobban a tetszésemet, de nem sokkal vagyok előrébb, mint a vívódás kezdetekor. Az iránytűs megoldás lenyűgöző, pláne azután, hogy most már tudom, milyen szerepe is van a sztoriban az iránytűnek, ezek a hideg kékes árnyalatok pedig nem csak az ízlésemnek kedveznek, hanem sztori időbeli elhelyezkedéséhez is idomulnak, vagyis ahhoz, hogy a Sötét játszmák decemberben játszódik
Kedvenc szereplők: Dagi, Vida
Legutáltabb szereplők: Knox, Rob
Kedvenc részek: amikor Ruby szembeszállt Knoxszal, Dagi sztorija a szüleivel, amikor Dagi és Vida vitatkoztak, Ruby és Clancy erőpróbái, amikor Liamék kifejezték a véleményüket Ruby döntéséről, amikor Jude a raktárnál elintézte a katonákat, amikor Rob és Ruby a kocsiban voltak, amikor kiderült, micsoda Cole titka
Mélypontok: Zu hiánya és az, hogy többszörösen ugyanazokat a köröket futották a szereplők, kiváltképp Ruby, Liam dacolása, az, hogy a szereplők nem próbáltak belelátni a Liga vezetőségében zajló zűrzavarba.
Szerelmi szál: Ruby és Liam kapcsolata végig porondon volt, mint téma, de az előzőleg megszokott állapothoz igazodva szintén a háttérben maradt. Adódtak aranyosabb közös pillanataik, de nem ezen volt a hangsúly, a játszmázások, a hajtás jórész kiszorították a rivaldafényből az ilyen személyesebb elemeket. Változatlanul 13-14 éves kortól ajánlom. :)

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése