Bookshelf Tour Tag (Book Tag #38)

Helló! :-) Egyszer volt, hol nem volt... az Óperenciás tengeren és a Tükörüveg innenső oldalán is túl... egy augusztusi napon kaptam egy Book Tag kitöltésre irányuló invitálást a Never Let Me Go blog Virágjától, amit annak rendje s módja szerint lementettem, majd el is felejtettem, ameddig nem ütött szöget a fejembe a gondolat, hogy van egy kérdéssorom, amit lassan egy éve tologatok. Annak fényében, mekkora Book Tag guru vagyok, hatalmas szégyen lett volna, ha túlságosan közel kerülök ehhez az időtartamhoz vagy akár túl is csúszok rajta, így ráncba szedtem magam és nekiültem a Bookshelf Tour Tag kitöltésének.
 

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-06-17 03:43:42

                      Rendszerezési szokások

Láttam már más könyvimádóknál egészen bonyolult rendszerezési taktikákat, de nálam nem igazán van szó ilyesmiről, így megfelelő mértékben kielégítő válasszal se tudok előrukkolni. A fő szempontjaim közül kettő evidens; a sorozatok részei egymás mellé kerüljenek és a szomszédos kötetek gerincei passzoljanak egymáshoz színben. Ezen kívül igyekszek a legelőkelőbb helyen elhelyezni a kedvenceimet, ami nem éppen könnyű feladat úgy, hogy ez a titulus per pillanat hozzávetőlegesen 110 kötetet takar... Az utóbbi időben annyit reformáltam még a szokásrendszeremen, hogy létrehoztam egy horror/pszicho polcot, ahová az ezekbe a műfajokba illő regényeimet pakoltam.


              Leghosszabb könyv a polcomon

Stephen King tollából az, Az, mely röpke 1184, kis híján A4-es méretű oldalból tevődik össze.

                Legrövidebb könyv a polcomon

Ebben nem vagyok teljességgel biztos. On Sai-tól a Szivárgó sötétség 2,7. része, a Miogin bázis és Edgar Allan Poe-tól A fekete macska verseng a címért. Az előbbi 93 oldal, az utóbbi meg 110, de a Poe-kötet a Helikon zsebkönyvek sorozaton belül jelent meg, így valószínű, hogy ha akkorák lennének a lapjai, mint a Miogin bázisnak, rövidebb is lenne annál...

        Egy könyv, amit a szülinapomra kaptam

Mi lenne, ha megmutatnám a teljes, legutóbbi csomagot...?

Kylie Scott: Tónus
Beth Flynn: Kilenc perc
Stieg Larsson: A kártyavár összedől
Sebastian Fitzek: A terápia
Stephen King: Az
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Colleen Hoover: Egy nap talán

Azok közül, amiket már be tudtam ütemezni az olvasási terveimbe és túl is lendültem az elolvasásukon, mindegyik nagyon tetszett... az Egy nap talán kivételével. Colleen Hoover Hopeless-sorozatát imádtam, épp ezért fordultam ehhez a kötethez is bizalommal, de végül csak az év egyik mélypontja lett belőle.

                Legdrágább könyv a polcomon

Ismételten, az Az. Webáruháza, könyvesboltja és akciója válogatja, de nem igazán akad olyan vásárlási színtér, ahol 7000 Ft alatt beszerezhető.

      A legutolsó könyv, amit olvastam a polcomról

Simone Elkeles-től a Tönkretett vakáció.  Bármennyire is odáig vagyok Simone könyveiért, bármennyire is utat nyitott nekem a romantikus történetek tengerébe a Perfect Chemistry seriesszel, sajna ez is besorolt a csalódással átitatott mélyrepülések táborába közvetlenül a Maybe Someday mellé. A legnagyobb pozitíva az olvasásának az volt, hogy alig egy nap alatt 300-an kattintottatok a kritikámat tartalmazó bejegyzésre és, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a kielemzése humorosságára nézve. Bárcsak olyan jó szórakozást nyújtott volna a történet, mint a gunyoros értékelés megírása róla...

"Hogyha a történet csak fele olyan édes és megkapó lett volna, mint amilyenek együtt Pepe Toth és Sztella Tziotziosz a borítón, akkor ezeket a sorokat leütve egy szerelmes punk dalt énekelgetnék fülig érő szájjal és nem azon morfondíroznék, az univerzum milyen általam átsiklott figyelmeztető jeleket küldött arra vonatkozóan, hogy ennek a vakációnak a végén egy dolog lesz tönkretéve; a kis szürke agysejtjeim egyharmada. Több csak azért nem, mert nagyjából ennyit mozgatott meg közülük ez a sokszorosan félreízesített kis limonádé."

                             Teljes sorozatok

A felsorolás megkezdése előtt leszögezem, hogy olyan sorozatokat is tartalmazni fog a lista, amiknek még nem jelent meg az összes kötete magyarul, de a megjelentek a polcomat ékesítik.

~ Abbi Glines: Existence-trilógia ~ Alexandra Bracken: Sötét elmék ~ Anna Banks: Szirénia öröksége ~ Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt sorozat ~ Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi ~ Demi Kirschner: Ellopott élet sorozat ~ Elizabeth Richards: A Fekete Város Krónikái ~ Gail Carriger: Napernyő Protektorátus sorozat ~ Jennifer L. Armentrout: Luxen ~ Jus Accardo: Denazen ~ Kelly Creagh: Nevermore sorozat ~ Kendall Kulper: A tenger boszorkánya sorozat ~ Kylie Scott: Stage Dive ~ Leigh Bardugo: Grisha-trilógia ~ M. Leighton: Rossz fiúk ~ Melissa Grey: Midnight-trilógia ~ Melissa Landers: Elidegenítve trilógia ~ On Sai: Calderon ~ On Sai: Szivárgó sötétség ~ Rick Yancey: Az ötödik hullám sorozat ~ Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara ~ Simone Elkeles: Perfect Chemistry ~ Stephenie Meyer: Twilight saga ~ Susan Ee: Angelfall ~ Tamara Webber: A szív körvonalai sorozat ~ Wendy Higgins: Angyali gonosz sorozat ~

A blog keresőjét használva az említett sorozatok köteteinek 90%-áról megtaláljátok az ismertetőmet.

  Egy könyv, ami a kedvenc színemben pompázik

A kedvenc színem a fekete, viszont érdekes, hogy kevés olyan könyvem van, aminek a legnagyobb része, más árnyalatok felhasználása nélkül fekete. Rövid nézelődés után végül az Alkonyat kiegészítő kötetét találtam, ahol a legkevesebb szín zavart bele az intenzív, fekete gyönyörűségbe.

               Legújabb könyv(ek) a polcomon

Pénteken érkezett meg hozzám a legutóbbi, nagy izgatottsággal övezetten várt előrendelésem a Könyvmolyképző Kiadótól, ami a Denazen sorozat harmadik kötetét, a Remegést és Marissa Meyer: Szívtelen című regényét tartalmazta. A Denazen sorozat első két részéről az Érintésről és a Mérgezésről számtalanszor áradoztam már nektek, mint ahogy arra is sokszor kitértem, mennyire vágyok már a harmadik kötet olvasására, így azonnal ráröppentem a kiadó webáruházába, amint felkerült a friss megjelenések közé a molyra a Remegés. A Heartless egy másik nagy kedvencem, Lewis Carroll nevéhez fűződik, ugyanis egy Alice Csodaországban átdolgozás, előzménykötet, a Szív Királynővel a főszerepben. Egy Alice Csodaországbanon alapuló regény után is hosszú ideje áhítoztam, így erre a könyvre is mi előbb szert szerettem volna tenni :3

       A legrégebbi könyv, ami a polcomon van

A kartonlapos, hajtogatós mesekönyvektől inkább eltekintek abból az egyszerű okból is, hogy nincs már meg mind és azt se tudnám megmondani, melyik volt az első. A legkorábban megszerzett regényemre viszont tisztán emlékszem, és ez nem más, mint a Harry Potter és a Félvér herceg, amire még harmadik osztályos koromban tettem szert általánosban. Az olvasását még pár évig tologattam, de ez volt az első regény, amit szórakozási és nem kötelező célzattal végigolvastam, bevezetett a könyvimádat világába.

            A legrosszabb állapotban lévő könyv

Simone Elkeles: Tökéletes kémia. Az egyik első kiadás, a 2012-es van meg belőle, aminek a lapjai és a gerince is eléggé merev a többi ragasztott, kartonált Könyvmolyképzős könyvhöz képest, és ezen meg is látszódik már a négyszeri kiolvasás... Összesen négy, ceruzahegy szélességű fehér töréscsík van a gerincén, de a lapok és maga a borító sértetlenek. Még az Alkonyat második részével, az Újholddal bántam el elég csúcsán, vagyis pontosítva az időjárás, mert amikor egyszer magammal vittem, esett az eső, a táskám beázott és az utolsó 40-50 oldal durván elázott, a lapok azóta is hullámosak. Viszont szerencsére ez külsőleg kevésbé feltűnő, mint a Tökéletes kémia gerince.

                   Kölcsönkönyvek / Könyvtár

Negatív... Nem szokás kölcsönkérnem semmit se, könyvtárban meg csak egy alkalommal jártam még az óvodával és nem láttam sok értelmét, hogy rendszeressé tegyem a dolgot, nem kapott el ennek a könyvtárazósdinek a varázsa. Maximálisan vásárlás-párti vagyok, ha kell egy könyv, akkor megveszem a boltban vagy a webáruházban, nem fogdossa össze szutykos kézzel és teszi tönkre senki, biztosan kifogástalan állapotban kerül hozzám és nem is kell visszaadnom. Nekem ez így tökéletesen megfelel.

                         Olvasatlan könyveim

Per pillanat 19 ilyen könyvem van, de ha nem jön közbe előre nem látott nehezítő körülmény, akkor egész ütemesen haladok, úgyhogy nemsokára csökkenni fog a szám :)

                Az első, amit olvastam a polcról

Erre a választ már előttem a legrégebbi könyv a polcomon pontnál, így átfogalmazom a kitételt a következőképpen; az első könyv, amit ebben a hónapban olvastam a polcomról; Cassandra Clare: Bukott angyalok városa

Évekig pihentettem A Végzet Ereklyéit, az újraismerkedéskor a viszonyom a könyvvel nem indult totálisan zökkenőmentesen, mert a meglátásom szerint Cassandra nem azokra a problémákra koncentrált, amikre ésszerű lett volna hangsúlyt fektetni, de megfelelő lapszám elteltével kialakult a dolog, és nagyon tetszett a történet, kíváncsi vagyok, hogy a fennmaradó két kötetben mi fog történni.

                          Dedikált példányok

~ Dan Wells: Részben ember ~ Dan Wells: Töredékek ~ Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos ~ Dan Wells: Szellemváros ~ On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal? ~ On Sai: Esővágy ~ On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik ~ On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál ~ On Sai: Scar ~ On Sai: Lucy ~ On Sai: Szürke szobák ~ On Sai: Miogin bázis ~

                            Jelenleg olvasom

Marissa Meyer: Hearless - Szívtelen

Még csak a felénél járok, de egyszerűen... szerelmes vagyok ebbe a könyvbe, a napokban úgy hozzám nőtt, mint egy ötödik végtag és egy nyáladzó idiótává varázsolt onnantól kezdve, hogy kinyitottam *_* Amikor csak rá gondolok, már elönt a boldogság és a mosolyognom kell kényszer, mint valami eszelőst, amikor pedig éppen olvasom, akkor majdnem oldalas gyakorisággal találok egy olyan momentumot, amin elmosolyodhatok vagy felnevethetek. Eszméletlen, milyen erős hatással van rám, az utolsó sejtemig elbővül, alig várom, mi fog kisülni majd a sztoriból. Mint említettem pár ponttal feljebb, az is egy nagy húzóerő, hogy az Alice Csodaországban-on alapul, amit minden tiszteletet megérdemlő pontossággal használt fel az írónő a világépítésnél, de ráadásként  egy másik kedvencemtől, Poe-tól is merített hozzá. <3 Amint befejezem a kitöltést, megyek és fojtatom is :-)

A kihívottjaim - ha van kedvetek a kitöltéshez:
_Nikki, a Nem félünk a könyvektől! blogtól, ThePaleEmpress az Adlerhorst blogtól és Nikolett0907, a molyról.

Ha elnyerte a tetszéseteket a Bookshelf Tour Tag, akkor forrásmegjelöléssel nyugodtan vihető :)

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Simone Elkeles: How to Ruin a Summer Vacation - Tönkretett vakáció (Hogyan tegyük tönkre 1)

Sziasztok! ^^ Az a sanda gyanúm támadt, mégis fejlődőképes létforma vagyok, ugyanis ebben az évben összejött szezonálisabb olvasmány választást összehoznom, mint tavaly, amikor október elején nekivágtam a Karácsonyi éneknek azzal, hogy kézbe vettem annak az írónőnek egyik legújabb könyvét, aki megszerettette velem a romantikus könyveket. Ez a hölgy nem más, mint Simone Elkeles, a könyv pedig a Tönkretett vakáció. Olvasás közben kezdett körvonalazódni bennem egy lista arról, milyen tényezőknek kellene megvalósulniuk ahhoz, hogy igazán szerethessem a könyvet, először a hangulatom változtatását, a korom 11 évre leredukálását jegyeztem fel rá, majd amikor ott tartottam, hogy a lista bővült egy csomag LSD-vel is, akkor... nos, elkezdtem aggódni.

Fülszöveg:
Forró nyár.
Amikor Amynek az egész nyári szünetet az otthonától távol kell töltenie, minden vakációs terve kútba esik. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a jóképű és kemény kötésű tizennyolc éves Avival – az egyetlen sráccal, akinek talán nem tud ellenállni. Gyorsan felforrósodik a hangulat közöttük, de mi van, ha Avi csak egy nyári kalandot akar, Amy pedig többet?

Kinek kellenek áruházból lopkodó, kilövésre kész festékszóróval rohangáló, drogos haverok, hogy belevigyék mindenféle hülyeségbe a fejünket, ha itt van nekünk Simone Elkeles, hogy vígan és dalolva megrontson minket? A boszorkányok és az embereket megvezető, józan ítélőképességüktől megfosztó sötét mágia létezésének az irreálisságát habozás nélkül átértékeli magában az ember a dermesztő belegondolás után, hogy mi mindenre képes rávenni az egyik kedvenc, olvasói életére kolosszális hatást gyakorló írója pusztán azzal, hogy a nevét adja egy könyvhöz…
Hogyha a történet csak fele olyan édes és megkapó lett volna, mint amilyenek együtt Pepe Toth és Sztella Tziotziosz a borítón, akkor ezeket a sorokat leütve egy szerelmes punk dalt énekelgetnék fülig érő szájjal és nem azon morfondíroznék, az univerzum milyen általam átsiklott figyelmeztető jeleket küldött arra vonatkozóan, hogy ennek a vakációnak a végén egy dolog lesz tönkretéve; a kis szürke agysejtjeim egyharmada. Több csak azért nem, mert nagyjából ennyit mozgatott meg közülük ez a sokszorosan félreízesített kis limonádé. Na, de mégse annyira tragikomikus a helyzet, mint első észrevételezésre tűnik, hiszen attól függetlenül, hogy egyes részletekre összpontosítva még mindig a gutaütés kerülget,ha az értékelésem kezd élesen pozitív fordulatot venni, akkor hozzávetőlegesen négy napos cserkészés után el is kapott lehet valóságtartalma annak a mondásnak, miszerint van, amit egy bizonyos fokig képes megszépíteni a távolság. Az olvasás alatt, illetve a befejeztével nagyjából csak azon agyaltam, a John Wayne Cleavertől tanultakat felhasználva, hogyan ötöljek ki fájdalmasabbnál fájdalmasabb halálnemeket Amy-nek, aki már a létezésénél fogva is, anélkül, hogy bármi érdemlegeset tenne, bezsebelhetné az Ostoba és Hisztérikus Spinék Olimpiáján minimum az egyik különdíjat. Most meg, ha nem is minden erőlködéstől mentesen de elég találékonynak és rátermettnek érzem magam ahhoz, hogy odaképzeljek a horizontra egy szivárványt, és fel tudjak köhögni néhány dicséretet érdemlő elemet is az emlékezetemből. Ide sorolható, hogy ha nem is olyan szinten, mint ahogy az első magyarul megjelent trilógiájában Mexikóé, egész korrektül be lett mutatva Izrael kultúrája, az ottani emberek mindennapjai, hogy mekkora a kontraszt egy amerikai és izraeli tinédzser élete között illetve az, hogy milyen szuperszonikus, hihetetlennel határos fejlődésen ment keresztül Simone Elkeles íróként az ez a kis… izé és a Tökéletes kémia megjelenése között eltelt két év során. A tizenegy évesek naplóbejegyzéseire hajazó fogalmazásmódból lenyűgöző stílus kerekedett ki, a papírmasé karakterekből Alex Fuentesek, a céltalan, csak lapokat betöltő, epizodikus történetből komoly mondanivalójú, valódi szerelmet bemutató cselekmény… De ez a Tönkretett vakációhoz viszonyítottan csak a jövő, én meg itt ragadtam 200 oldalra a sivár és kietlen jelenben anélkül, hogy elérhető távolságban lenne egy időutazásra is alkalmas űrhajó, ami megment, és ha nem is a Guns ’N Roses számban emlegetett Paradicsom városba, de valami élhetőbb síkra visz. Komolyan, mi a szentséges mennykő ütött az utóbbi időben a romantikus szerzők friss megjelenéseibe?! Februárban Colleen Hoover árult el rútul, most meg Simone Elkeles tetette ugyanezt, akinek a közbenjárása nélkül még csak nem is szúrhatott volna hátba az előbbi hölgyemény az Egy nap talánnal, mert ha ő nincs, nem is olvasnék paranormális vonal nélküli szerelmes könyveket, szóval mondhatni duplán is vétkes, pedig én bíztam benne. Korábban az írásaival megszerettetett velem egy műfajt, amiről biztosra vettem, hogy nem az érzés-és gondolatvilágomhoz szabtak, de legújabban a szép emlékek felidézése helyett csak egy újabb elrettentő példát nyújtott, ami menekülésre ösztönöz. Miközben a sorok között mégis ott bujkálnak jól elrejtve azok a sajátosságok, amik olyan sikerszerzővé tették, akinek a műveire mély áhítattal vegyes melegséget keltő nosztalgiával gondolok.

Nem azzal az elhatározással fogtam bele ebbe a regénybe, hogy kiolvassam az élet értelmének rejtett, minden elképzelhető problémához megoldási útmutatást nyújtó igazságát a lapok közül, de azért még voltak, saját nézőpontomból nem kimondottan csillagászati léptékűnek minősülő elvárásaim; kikapcsolódás, nevetés, talán némi olvadozás a szerelmi száltól. A kikapcsolódás megvalósult valamilyen szinten, ugyanis az összes bűn rossz, sikításra ingerlő hibája ellenére is olvastatta magát, a fejezetek hullámzó kedélyállapotom tetején felfújható gumimatracra ültetve sodortak magukkal, míg nem kevesebb, mint fél nap alatt el is értem a köszönetnyilvánításhoz, de a terveimben kisebb számú, hangosan ki nem ejtett, „haladjunk már, a francba is”, „történjen már valami, mielőtt kinőnek az első ősz hajszálaim” és „na, mindjárt vége” szerepelt. Legalább abban egy hullámhosszra sikerült kerülnöm Amy-vel, hogy a letaglózottságom azonos mértékeket öltött az övével a sehova se tartó, akár belső monológokat, akár képalkotó leírásokat tartalmazó tömörebb szöveget nélkülöző párbeszédtengert látva, mint amikor a lány felfedezte, hogy a nyári szállásának fürdőszobáján nincs kilincs, a helyén pedig ráadásként egy akkora lyuk tátong, ami nagyobb, mint egy átlagos kémlelőnyílás. Az alapszituáció kliséssége még nem ingatta meg a bátorságomat, még csak nem is Griffendéles vagyok mivel bármennyire elavult is már, a lány nem akar nyaralni menni, és eleinte duzzog, mint az állat, haza akar menni, de amint megismeri a csodás pasit, rögtön imádja a helyet felállásból is lehet a sekélyes első benyomásnál mérföldekkel magasabbra építkezni. Hogyha az író is akarja. És a jelek abba az irányba mutattak, hogy Simone Elkeles nem akarta vagy a szándék és a papír közé mindent elnyelő szakadék ékelődött, ami nem a legvalószínűbb opció, de még megtörténhetett. Ugyanis a Tönkretett vakáció után az a  szerény véleményem, hogy ha egy ilyen kicsi könyvbe ennyi fejfájdító, kapitális butaság belesűríthető, akkor majdhogynem bármi lehetséges, úgyhogy készüljetek fel; George R. R. Martin a napokban le fogja tenni az ügynöke asztalára a legújabb A tűz és jég dala-könyv kéziratát.

Amy-re eredetileg azt a kifejezést szándékoztam használni, hogy veszélyesen hülye, de mire összeraktam a fejemben a mondat többi részét, addigra kénytelen voltam lenyelni a békát és elfogadni, hogy ez simogatóan enyhe megfogalmazás lenne, aztán az első békát követte egy újabb, mikor rájöttem, valószínűleg még nem találták fel azt a szót, ami képes lenne pontosan meghatározni Amy butaságának a mértékét. Fel is vetődött nem egy kinyilatkoztatása után, hogy ha felnyitnák a koponyáját, találnának-e benne agyat vagy csak valami nyúlós, rózsaszín masszát, ami úgy-ahogy betölti az ürességet. Felfoghatatlan, hogyan járhat egy olyan lány elvileg elit gimnáziumba, akit egy jóérzésű tanár nem engedett volna túl még a negyedik osztályon se általános iskolában, mert objektív felméréssel nem éri el egy normális tízéves értelmi szintjét se. Amikor nem a nyaralás miatt nyafogott, akkor olyan magasröptű gondjai voltak, minthogy az anyja van olyan szemét, hogy designer ruhákat vesz neki, de a szénhidrátszegény diétájában nem támogatja, hogy csinos is legyen bennük, vagy az, hogy ha nagykorú lesz, kisebbíteni fog a mellén, mindjárt megsajnálom, amiért a közvélemény szerinti legformásabb testalkattal rendelkezik, voltak előtte és lesznek utána is nagy mellű nők, nem életveszélyes kórság de azt nem akarja, hogy a műtét miatt leszedjék a bimbóudvarát vagy az ostoba fenékgyakorlatainak a beütemezése, mert ha nem kerek és feszes, akkor megáll a bolygó forgása a tengelyén. Mindennek a tetejébe pedig Amy a gyengeelméjűek legrosszabb típusát testesíti meg, azt a fajta degeneráltat, aki azt hiszi, valahányszor kinyitja a száját, valami nem csak tudományos berkeket, nem csak országokat, hanem komplett galaxisokat megrengető okosság hagyja el azt. Így, hát ahelyett, hogy vitt volna csekély fényt az áthatolhatatlan éjszakába, és például ha egy enciklopédiától könyv alakú mivolta miatt meg is rettent volna, legalább megnyitotta volna a Google-t és rákeresett volna, mi az, az alpaka és mi az a takarmány, Amy megállás nélkül ontotta magából becses tudását. Olvastam már olyan karakterekről, akiknek az agyatlan korlátoltsága az összes létező helyen áthágta a provokatívság határát, de ennyi észbontó sületlenséget tartalmazó okoskodást még nem kísértem figyelemmel egy csomagban. Amy a könyv felében hisztizett, a másik felében meg okoskodott.

„ – Amy, te vagy a legmakacsabb ember, akivel valaha találkoztam. Túlagyalod a dolgokat, és drámát csinálsz a semmiből, csak hogy felhúzz vele másokat, beleértve saját magadat is.”

Egyenesen hátborzongató, hogy a világban élnek Amy-hez hasonló emberek, akik mindent ennyire nevetségesen túlreagálnak, minden egy csettintésre elrendezhető ügyből végzetes katasztrófát nevelnek, akik ekkora arccal, ekkora meggyőződéssel hajtják a hülyeségeiket, mialatt ámulatba ejtően intelligensnek és vagánynak hiszik magukat, akik olyan frappánsan megmondják a tutit, hogy aztán mindenki hasra esik tőlük. A cselekedeteit, megszólalásait olvasva szerencsére annyira még tellett tőlem, mielőtt menthetetlenül kijöttem a sodromból, hogy csendben hálát adjak az égnek, amiért nem csak tizenhat, hanem feleannyi idősen se voltam olyan botor és tudatlan, mint ez a lány, akinek az, az egyik rögeszméje, hogy az összes növényevő állat tőből leharapja az ember karját, amint megközelíti. Simone, lettél volna hozzám kegyes, és láttam volna leírva, hogy ez megtörténik ezzel az ügyefogyott primadonnával… Az még egy dolog, hogy Amy egy elfuserált főhősnő, aki kínok kínjai közötti vergődéssé varázsolja az olvasás majdhogynem valamennyi percét, de még globális károkat is okoz. Az ilyen idióta kis szukákat alapul véve néznek az idősebbek lekezeléssel párosuló előítéletességgel a tinédzser korosztályra, főleg annak a női tagjaira, akiket nem érdemes egyenlő félként kezelni a felnőttekkel, mert úgyse szorult beléjük semmi érettség, semmi megfontoltság vagy gondolkodási szikra amikor beismerte, hogy utál logikus lenni, akkor kapálta el magát nálam véglegesen.

Horrorfilmbe illően durva mindezek után kijelentenem ezt, de eleinte, mielőtt még kibontakozott volna a művésznő… meg tudtam érteni. Szövögeti a terveit arról, hogyan fogja eltölteni majd a nyári szünetet felölelő hónapokat, erre a véleménye legcsekélyebb kikérése nélkül bejelenti az apja, akit jó, ha évente egyszer lát, hogy elviszi magával a teljes vakáció idejére Izraelbe, hogy bemutassa a családnak. Utálom, ha keresztülhúzzák a terveimet, ezért a kiakadását ebben a kérdésben maximálisan jogosnak találtam, mint ahogy azt is, hogy mindenképpen ki akart bújni az utazás alól egy olyan helyet megcélozva, amiről a hírcsatornák 90%-ban nyugtalanítóan közvetítenek, egyedül egy olyan ember oldalán, akiről kvázi nem tud semmit, mert annyira se szerves része az életének, mint a büfés néni az iskolában. Nagyon felelőtlennek tartottam az anyját, amiért erre csak úgy rábólintott, az igazat vallva még csak nem is értettem, hogyan jöhetett létre ez a vakáció. Egy becsmérlő szót nem akarok szólni Izraelről, nagyon szép és érdekes történelmű ország, de egy állandóan háborúzó térségben épp elég rémes azoknak, akik odaszülettek és nem tudnak elmenni, nem kell a robbantók és az aknamezők közé rángatni még valaki olyat is, aki van annyira szerencsés, hogy adott lenne a biztonságos környezet. Ezen kívül Amy körülbelül kétoldalanként kitért rá, hogy ő csak egy egyéjszakás kaland kellemetlen melléktermékeként jött a világra, így nemcsak, hogy Amy nem ismerte jól az apját, hanem az anyja se, és attól, hogy tőle van Amy DNS-ének a fele még mindig idegen, aki lehet ennyi erővel egy rongy ember is, akinek nem való gyerek. Én biztos nem engedtem volna el az anyja helyében vele a világ másik végére, ahonnan, ha baj van vagy nem jönnek ki jól, akkor még olyan könnyedén el se tudja hozni, mint egy városon belüli ott alvásról, ahol magára maradna a lánya a szószban. De az hamar világossá vált Amy elbeszélései alapján, hogy a felelősségérzet alapvetően is idegen fogalom az anyjának, nem csak kirívó esetekben.

Azért még ugyancsak megértettem Amy-t, hogy fúj a szüleire, amiért mindketten szívesebben bóklásznak a saját kis világukban, amibe neki csak mellékszereplőként van bebocsájtódási lehetősége, de onnantól a szánalom vonal megszakadt, amikor az ő hibáztatásuk után száznyolcvan fokos fordulatot vett, és hatalmas patáliát kezdett csapni abból, hogy a szülei sosem voltak házasok, és ő egy „törvénytelen gyerek”. Komolyan, a 21. században még egyáltalán létezik ez a kifejezés? A tudtommal semmilyen törvény se köti ki, hogy csak házasok vállalhatnak legálisan gyereket, mint ahogy azt se, hogy ugyanaz a módi, mint a középkorban, vagyis, hogy aki a rostán kívül esik… az fattyú. Pláne nem Amerikában. Másrészről meg, nem ő az egyetlen ember a világon, akinek nem házasok a szülei, ugyanúgy túl lehet élni ezt a csapást is, mint a nagy melleket, így egyáltalán nem bírtam mire vélni, mit agonizál ezen ennyit. Letudhatta volna rövidebben is, és akkor elkerülhette volna azt is, hogy annyira belemelegedjen a témába, hogy megint bolondot csináljon magából egy olyan meredek kijelentéssel, miszerint a nemi betegségeket és a nem kívánt várandósságot a házasság előtti összefekvés okozza egyértelmű, hogy a megtermékenyülés és a betegségek ellen egy gyűrű meg egy papír véd, nem meg a gumi…

Az apja, Ron a nyaralás során se nyújtott sok esélyt rá, hogy megszűnjön az őt körbelengő mítosz és meg lehessen tudni róla valamit, ami nem abban merül ki, hogy ő Amy apja és izraeli. Elismerésre méltóan tűrte Amy túlreagáló köreit és cirkuszolásait, hacsak nem szaladt el túlontúl a ló a kisasszonnyal, akkor úgy viselkedett vele, mint egy kezes bárány, de az ő magatartásában sem találtam rációt ezzel az úttal kapcsolatosan, amit annyira bőszen erőltetett telefonban. Oké, hogy a beteg nagyival takarózott, és azt bizonygatta, hogy elsősorban miatta citálja át a lányát a fél világon, de azt is hozzátette, hogy szeretné, ha megismerné Amy-t a család, ebbe a családba meg ő is beletartozik. Nem lehet egy varázsütésre kitörölni az időt, amiben nem volt mellette, de itt lett volna egy talán soha vissza nem térő alkalom, hogy beleadjon mindent és apaként viselkedjen, igyekezzen megismerni a lányát, közel kerülni hozzá. Ezt az esélyt meg egyszerűen futni hagyta Ron, szinte alig akadt közös jelenete Amy-vel, aki vagy egyedül ütötte el a mosávban töltött perceit, vagy Avin és a barátain lógott a történet döntő hányadában, míg az apja maradt a bevált módszernél; azaz minél kevesebb vizet zavarva tartotta tőle a távolságot. Sajnáltam, hogy ez a szál nem lett még csak trehányul se kiaknázva, mert rengeteget dobott volna a cselekményen, ha Amy és az apja többet vannak együtt, nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni Izrael bemutatására is, na meg fel lehetett volna vonultatni általa egy valódi fejlődést a viszonyukban, aminél az olvasó érzékeli is, hogy lassacskán kibontakozik egymás irányába a nyitás, megtételre kerülnek a szükséges lépések, nem pedig csak hirtelen a semmiből azt tapasztalja, hogy Amy már kötődik Ronhoz és imádja.

Ehhez hasonlóan ad hoc, következetességet hírből sem ismerő megközelítéssel bontakozott ki a szerelemnek nevezett valami is Avi és Amy között, ami elvileg ennek az egész nyaralásnak a lényegét képezte volna. Leírhatatlanul zavart, hogy nem volt semmilyen átmenet a másik létezésének vaskalapos ignorálásában kiteljesedő utálat és a szerelmetes pillantások meg a mély kitárulkozások között. Imádom, hogyha szurkálódó ellenszenvből alakítanak ki az írók szerelmet, mert rendkívül élvezetes arról olvasni, ahogy változatos, kreatívabbnál kreatívabb módszerekkel húzzák a karakterek egymás agyát akár szóban, akár konkrét kitolásokkal. De ennek csak akkor van értelme, ha nem derült égből villámcsapás lendülettel döntenek úgy, hogy most már tombol a szimpátia, hanem, ha a csatározások közepette eljutnak arra a pontra, hogy felismerik, a kis privát harcaik során egészen jól szórakoznak, hogy „ezért”, „ezért” meg „emezért” jó érzés nekik a másik társaságában lenni. Jelen esetben meg Amy adta a primadonnát, Avi meg a megközelíthetetlen bunkó alakot, mialatt mindketten hatalmas feneket kerített a származásuknak, hogy melyikük népe rosszabb, és amikor Simone arra jutott, nem vár tovább arra, hogy összehozza őket, akkor leírta a csókot, és ennyi. Nesze nektek, fogjátok meg jól. Bónuszként meg a fülszöveg egy nagy átverés, mert itt Amy az, aki mindenképpen erőlteti, hogy ez csak egy kis kaland lesz, amibe nem kell sokat belemagyarázni és Avi az, aki próbálja megértetni vele, hogy ez nem fog menni, mert máris túlságosan kedvelik egymást az ezeknek a soroknak a gépelése közben is rejtély, miért. Ha legalább lett volna Aviban valami megragadó, akkor megbocsájtóbb lettem volna a sietséggel szemben, de szegény srácnak a megjelenítése nagyon gyengére sikerült, és akármennyire is küszködtem, nem tudtam nem Fuentesékhez mérni őt. Az nem volt kétséges, hogy milyen főszereplő fiút akart megteremteni Simone, de képtelen volt Avi cselekedeteivel, viselkedésmódjával szemléltetni azt, amit Amy narrációja során és a mellékszereplőkön keresztül közölt. Speciel itt arra gondolok egynek, hogy ha már arrogánsnak volt beállítva a csávó, akkor elvártam volna azt, hogy némileg magamra ismerjek benne. :P

A sztori lezárásának a színvonala meglepően sokat lendített a regényen, és sajnálkoztam is miatta, hogy nem ilyen ütősre és összeszedettre lett megírva a történet magja is. Az utolsó bekezdésben rá is találtam a kedvenc részletemre, nem, nem azért, mert vége lett mivel szépen, igényesen összefoglalta az előzményeket, hogy miről is kellett volna szólnia a Tönkretett vakációnak. Azt feltételezné vagy inkább remélhetné az ember, hogy Simone ezzel búcsút is mondott ennek a gárdának, de nem, ez még csak a trilógia első része, és ha minden igaz, nemsokára jön a folytatása majd... A kritikámban kifejtettek alapján nem kérdés, hogy nem fogok se a könyvesboltban, se a webáruházban tolongani, hogy elsők között szerezzek majd belőle magamnak példányt, de egy kis részem mérhetetlenül kíváncsi, mit lehet ezen az alapon még további két részig húzni. Mi érdemleges történhet még az előre látható, visszaköszönő, töménytelen drámázás mellett. Nos, ezt valószínűsíthetően nem saját tapasztalatból fogom megtudni, és összességében azt tudom tanácsolni, hogy aki kíváncsi Simone munkásságára, az a Tökéletes kémia trilógiát olvassa. Aki meg már olvasta… inkább olvassa el még egyszer, hacsak nincs olyan végtelen türelemmel megáldva, ami a számomra nyilvánvalóan súlyos hiánycikk. Egy délutánra leköt és kikapcsol, de nem kell semmi eget rengetőbbre számítani annál, mint amit egy átlagos limonádé kötet adhat. És mi volt ennek az olvasásnak a tanulsága nekem? Az, hogy nem kell egy életre leírnom azt a szerzőt, akitől első nekifutásra egy gyengébb könyv kerül a kezeim közé, mivel Simone rá az élő példa, hogy rövid időn belül is félelmetesen nagyot lehet fejlődni.

Borító: 5/4 – Nagyon szeretem ezt a cover-modell párost, így engem cseppet sem zavart, hogy a Luxen sorozat után újabb YA-könyvre kerültek, de több ponton is problémás volt sajna a körbevágásuk a fekete alapra helyezéskor.
Kedvenc szereplő: a kutya, Safta
Legutáltabb szereplő: Amy
Kedvenc részek: az utolsó bekezdés, amikor Avi megleste Amy-t, amikor a kiskutya Amy nyomában loholt, amikor Izrael történelméről volt szó
Mélypontok: Amy ostobaságai, a kinek a népe a jobb? verseny, a szerelmi szál alakulásában a folytonosság hiánya, a szereplők kidolgozatlansága, Amy anyjának a felelőtlensége, az, hogy az apja nem iparkodott megismerni őt a nyaraláson…
Szerelmi szál: Szélsebesen forráspontig hevülnek a kedélyek a nagybetűs LOVE betoppanása után, de nem megy végbe semmi olyan a főszereplők között, ami nagyobb kárt tehetne a fiatalabb korosztályban, mint maga a sztori és a főhősnője… 12-13 éveseknek tudnám ajánlani, akik ismerkednek a műfajjal.

Ha merészek vagytok, és mindezek után szeretnétek adni a könyvnek egy esélyt, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni :)

Anne Frasier: The Body Reader - A testolvasó

Sziasztok! :) A Könyvhétre idén nem jutottam ki, így a hétvégén kolosszális elkeseredettségemet durván olvasásba fojtottam, miközben jókat röhögtem a markomba, hogy az eseményről készült képek alapján legalább megkímélődtem egy felhőszakadástól és ennek keretében megismerkedtem Anne Frasier emberrablós krimijével, A testolvasóval, amelyet a lentebbiekben be is mutatok nektek. Egy fogságban tartott ember általában abba kapaszkodik, hogy egy nap véget ér az agóniája és kiszabadul. De vajon hogyan birkózik meg a hétköznapok akadályaival az, akitől a valós világhoz kötődő énje erőszakosan el lett szakítva? És mi van akkor, ha egy előre láthatóan legalább akkora őrült leselkedik rá a következő sarokról, akitől nemrégiben megszabadult...?


Fülszöveg:

A halottak arcán ott a történetük.
Jude Fontaine nyomozót három évig tartották fogva egy földalatti cellában, az egyetlen kapcsolata a külvilággal a fogvatartója volt, az ő arcvonásainak olvasása adott értelmet az életének. Az tartotta életben, hogy megtanulta mit jelent a férfi minden egyes ránca, mozdulata, a tekintetén átfutó gondolata.
A magány és a kínzás után Jude-ot az igazság utáni vágy hajtja – valamint az a fantasztikus képessége, amellyel képes nem csak az élők, de a holtak testéről is olvasni. A kollégák hezitálása ellenére Jude visszatér a gyilkosságiakhoz, és miközben új társa, Uriah Ashby nyomozó is kételkedik az alkalmasságában, sőt a férfinek is megvannak a maga titkai. Ám amikor egy sorozatgyilkos fiatal lányokra kezd vadászni, a nyomozók kénytelenek együttműködni, hogy megállítsák a veszélyes őrültet, mielőtt újból lecsap.
Az őrülteket pedig senki nem ismeri annyira, mint Jude.

Felfoghatatlanul sokkoló, hogy bizonyos behatások mennyire eltorzítják az emberi elmét, hogy akár egyik pillanatról a másikra groteszk formájú masszává csavarják ki a megfelelő pontok kitapintásával, mintha csak egy adag játékboltban kapható gyurma lenne, A testolvasó pedig kapásból két drasztikus, azonban merőben eltérő típusú példát is hoz erre.
Ha egyszer megszalad velem a billentyűzet, akkor se szakadok el tőle, ha leütnek, így jobb már azelőtt leszögeznem egynéhány kulcsfontosságú tényt, mielőtt ez bekövetkezne. Elsősorban például azt, hogy A testolvasó egy gyenge, középszerűnek se mondható pszicho-thriller, ezért csalódott vagyok. Tudom-tudom, a pontjaim nincsenek összhangban a szavaimmal, de ez csak egy időleges állapot, ugyanis bár pszicho-thrillerként nem állja meg a helyét, annál kiemelkedőbb, megjegyzésre érdemes alkotás krimiként. Az a meglátásom, hogy noha tartalmaz a kötet egy fantasztikusan ütős pszichológiai vonalat, ami a kedvencem nyomelemem is volt benne, ez nem az a fajta agykurkászás, amit egy vérbeli pszicho-thriller megkövetel, jobb, ha az eljövendő olvasók nem is a korábbi Kristály Pöttyösökhöz mérik a saját és a könyv érdekében is. Ne vonjon le az élményből az, hogy az elvárásaikkal és a látottakkal viaskodnak. Más hangulat, más eszközök, a Fekete Macska Regénytárba jobban beleillene velük, sőt igazi sztár is lenne ott. Ugyanakkor krimiként is hiányoltam belőle valamit, ami ha úgy tetszik, nálam alapkövetelmény; az együtt gondolkozást. Nem tudom, ez csak az én rigolyám-e, de valamelyest kiábrándítónak szoktam találni, amikor a nagy csattanóhoz, avagy a rejtély nyitjához olyan információk vezetnek, amiről az olvasók nem tudhatnak, khm legújabb Gyilkosság az Orient Expressen film így nem is elemezhetik el magukat a végeredményig, valahogy kihagyottnak, átvertnek érzem magam tőle. Valószínűleg részben ez kavaroghat azokban is, akik hosszú időn át tartó fogságban tartás után csodával határos módon visszatérnek, A testolvasó is  egy ilyesféle dinamikus jelenettel indított, főhősnőnk, Jude Fontaine végez a fogvatartójával, majd megviselt idegeit borotvaélen táncoltatva hazabotorkál… azonban egy idegen már átvette a helyét a párja oldalán. És ezzel elveszíti a kapaszkodót, ami éveken keresztül tartotta benne a lelket. Arra készültem, hogy Jude elrablásának a körülményeit csak visszaemlékezésekből fogom megismerni, a jelenben meg a testolvasói képességeivel oldja meg a bűnügyeket, így meglepett, hogy közvetlenül a szabadulásától indul a történet. Ez amennyire remek ötlet, ugyanannyi kötözködésre is adhat okot abból kifolyólag, hogy a jelen eseményeinek a beindulása és Jude megrázó traumája között túl kevés idő telt el, hogy így egyenesen irreálisnak titulálhatóak a reakciói, de szerintem ez pont alátámasztja a könyv egyik fő üzenetét. A bántalmazott elme, a traumának kitett elme máshogy működik, mint egy egészséges, így egy tapasztalatlan illető nem is értheti igazán meg azt betekintés nélkül. Vegyük alapul, hogy egészségesebb körülmények között mennyire eltérően reagálunk a megrázkódtatásokra; vannak a kiborulók, a ledermedők, a dühösek. Na meg a tagadók és a figyelemelterelők, akik valamilyen szinten a legszívósabbak és a leggyengébbek is a páncéljuk miatt. Akik vagy kétségbeesetten igyekeznek lefoglalni magukat, hogy csak ne is gondolhassanak az esetre, vagy nem is ismerik el a létezését, kiforgatják azt. Ami kifizetődő, építő taktika lehet a talpon maradásért, ameddig adott a mértéktartás… ha viszont ez megszűnik, az egyenes út lefelé a szakadékba. Az extrém körülmények pedig mindenképpen extrém reakciókat követelnek meg, melyek masszívan szorított mentőövből könnyen veszélyes „rossz szokássá” nőhetik ki magukat. Könyvbarátként mind megéltük, milyen csodálatos, milyen pihentető és üdítő egy kitalált világba merülni a valóság elől, de mi van akkor, ha ez már menekülés és az egyetlen esélyünk az életben maradásra, egyúttal biztos elvesztése önmagunk egy részének, amit talán sosem kaphatunk vissza…?

Nem szokásom repesni az örömtől, amikor egy történetszál, egy karakter cselekedetei vagy egy könyv üzenete ellentmondásban áll magával, hiszen az ellentmondás logikátlanságot szül, de akadnak kellemes kivételek is, és A testolvasó is ide tartozik. Elő kéne húzni a tarsolyomból egy hangzatos szinonimát, egy nagy jelzőt, ami érzékelteti milyen mélységekre gondolok, amikor az elkövetkező mondatrészekben az imádtam szót fogom használni, de ezúttal nem tudok jobbat mondani annál a letisztultan elfuserált verziónál, hogy imádtam a sztorit átitató kettősséget, ellentmondásokat. Ezúttal nem zavarossá vagy átgondolatlanná tették a megérintett témákat, hanem még több súlyt adtak nekik az eltérő nézőpontok eltérő megítélései által, azt közvetítették, mennyire kényes is bánni velük, ha valóban jót akar valaki, és ezért jár egy óriási csillagos ötös az írónőnek a bántalmazási kérdés megjelenítéséért. A külső szemlélők általában úgy vesznek egy ilyen esetet, hogy az áldozat miért nem tesz valamit az elkövető ellen, miért tartogatja magának, ami történt vele, arra várva, hogy feleméssze, netalántán meg is ismétlődjön. Aztán egy idő után érkezik a hibáztatása az illetőnek, hogy mégis miért ilyen halvérű és idétlen, miért nem akar kiállni magáért, miért védi azt, aki ilyet tett ellene ahelyett, hogy tenne róla, a rohadékot oda tegyék, ahová való. Nem mondom, hogy nincs millió és egy olyan szituáció is, amikor az érintettek inkább homokba dugják a fejüket mindenféle mondvacsinált indokkal, de A testolvasó megismertette a legalább olyan sűrű lélekszámú másik oldalt is. Azt, amiben a segítségkérés felér egy hatalmas, fenyegetően villódzó és lekapcsolhatatlan RESET gombbal, hiszen ha a megkeresett személy vagy szerv még tényleg segíteni is akar, igencsak gyakran benne van a pakliban a nemtörődömségből, lustaságból következő elbagatellizálás is ráadásnak akkor is értelemszerűen el kell neki mondani, mi történt, minél nagyobb részletességgel, különben nem tudnak a legjobb szándék mellett se segíteni. A felidézéssel pedig az áldozat megint átéli mindazt a szörnyűséget, amin keresztülment, minden egyes alkalommal, amikor felhozza, minden egyes segítési lépcsőfoknál, minden egyes környezetében lévő embernél, majd még többször, amikor olyanok közelébe kerül, akik tudják. Akik tudják, és nem feltétlenül rosszindulatból, de máshogy tekintenek rá, úgy, mint az áldozatra, valaki olyanra, akit a maga szintjén, régi énjéhez viszonyítottan megtörtek, ezáltal pedig, ahogy azt Anne Frasier le is írta egy fejezetben; „a bántalmazott duplán szenved: egyszer a bántalmazó, majd a környezete miatt.” Tartottam, bármennyire is reális volt ez a fejtegetés, oda fog kifutni, hogy azt fogja üzenni a szerző, önmaguk kímélése érdekében jobb, ha a Jude-hoz hasonló emberek futni hagyják az elkövetőt, próbálnak rendbe jönni és taposni tovább a mókuskereket, de szerencsére nem ment el ebbe a negatív irányba.

Bemutatta, hogy egyáltalán nem könnyű egy ilyen helyzet, azok a dolgok, amik az áldozatban zajlanak, még kevésbé lesz könnyű, ha arra dönt a megfelelő mérlegelés után, felveszi a kesztyűt, de nem erőltet semmit. Nem meg akarta mondani, hogy mit kell tenni, ha valakivel ilyen történik, csupán felvázolta, mi játszódik le belül, hogy a reakciók érthetőbbek legyenek. Ugyanígy nem foglalt állást az újrakezdésben se, ugyanis ez is egy olyan kérdés, amit mindenkinek magának kell megválaszolnia, saját maga ismeretének a függvényében, ha ilyenkor valószínűleg jobban is esne, ha valaki azt mondaná, hogy ha ezt meg ezt megcsinálod, akkor legördül a szikla és rendben leszel. Vajon azzal gyógyulok jobban, ha csapot-papot ott hagyok, teljességgel búcsút mondok a régi életemnek és tiszta lappal indítok, olyanok között, akik nem ismernek, de annak tudatában, esetleg alakulhat olyan szituáció, mikor felszínre kerül a múltam, magyarázkodnom kell és akkor kérlelhetetlenül beüt a RESET? Vajon az a jobb nekem, ha maradok és igyekszem beledolgozni magam a történés előtti életembe, hogy minél előbb elkapjon a megszokott kerékvágás, noha akadályt jelenthet, hogy már nem teljesen ugyanaz az ember vagyok, mint előtte, így talán nem is jelent megnyugvást az, ami korábban igen? Vagy talán akkor járok a legjobban, ha maradok, de nem is mászok vissza görcsösen a múltamba, és időt hagyok magamnak, olyan emberek között, akik ismerik a sztorimat és tudják, a viselkedésem időnként mire vezethető vissza, mentegetőzés nélkül javulhatok? Komoly fejtörések és nem létezik tökéletesen jó vagy fájdalommentes opció, az is megtörténhet, hogy valaki az egyikhez nyúl jót remélve, és az csak még többet ront az állapotán, mert mégsem az a megfelelő módszer neki. A lényeg a végletekig lerágott csont; hogy nem szabad feladni, mert a harcosok sosem lesznek valódi áldozatok. Olyan áldozatok, aki szánalmat ébresztenek, akikre nem szívesen gondol vissza az érintett se, akit nem akar maga előtt látni, mikor a tükörbe néz. Anne ezzel a szállal, illetve a komplett regénnyel szerintem legfőképpen azt akarta kifejezni, hogy aki a saját életében Jude-dá vált, azon alapvetően is kimondhatatlan mértékű a nyomás, a környezete ne tetézze, hanem legyen türelmes, lehetőleg erős. Apropó, tetszett, hogy arra is rá lett mutatva, az nem nevezhető kimondottan nagy támasznak, ha az empátia odáig „fajul”, hogy a bástya jobban kiborul a történésektől, mint az áldozat és az áldozatnak kell vigasztalnia őt, nyugtatnia, hogy semmi gáz, ki fogja bírni. Az áldozat meg… ne foglalkozzon a rá irányuló szempárokkal, csessze le az elvárásokat arra vonatkozóan, hogyan kéne viselnie a traumáját, hogyan kellene feldolgoznia és kilábalnia belőle, csak tegye azt, ami neki jól esik, ami szerinte építő hatású lesz.

Így tett Jude Fontaine nyomozónő is. Amikor három év bezártság és minden remény elvesztése után megvalósult egy olyan szituáció, amikor a fogvatartója ébersége lankadt, és ki tudta cselezni, majd kitörve a zárkájából golyót eresztett a disznóba, rá se ismertek régi ismerősei. Megszámlálhatatlanul sokszor lepörgette magában az őrület és a teljes feladás között egyensúlyozva, hogy milyen csodás lesz, amikor megtalálják a keresőcsapatok, kijuttatják, és végre hazamehet. Belevetheti magát a barátja karjaiba, együtt sírnak és hitetlenkednek majd, de a könnyek és az elmúlt idő fájdalma sem fogják érdekelni, mert ott lesz, vele az ember, aki a fény jelenti az alagút végén, aki őt minden körülmények között szereti, és érezni fogja, hogy minden rendbe jön. A szabadulás meg is valósult… de mint fentebb már leírtam, nem olyan formában, mint ahogy arról Jude az ábrándjait dédelgette. Azzal kellett szembesülnie, hogy jóval hosszabb ideig raboskodott, mint ahogy azt sejtette és noha ő totálisan kivonódott a forgalomból, az élet ment tovább. A barátja feladta a keresését és összeismerkedett valaki mással, azt a valakit beköltöztette az otthonába, hogy a holmijait használja, az ágyukban aludjon, a rendőrkapitányságon megoldatlannak nyilvánították az ügyét, kineveztek a helyére egy nyomozót, még az íróasztalát is kitették, és amikor megjelent a két, életében oly kulcsfontosságú helyen, még csak nem is tudták, hogy ki ő. Durva jelenetsor volt, Anne elevenbe maróan leírta azokat a lehetőségeket, amiket a megtestesült rémálmot, az utolsó brutális kegyeletdöfést jelenthetik valaki olyannak, mint Jude. Gondoljatok csak bele; megélitek a poklok poklát, és aztán azt veszitek észre… senki se várt rátok, valamelyest olyanná váltatok a szeretteitek szemében, mint egy elkóborolt kutya, akiért bántódnak, de idővel megfeledkeznek róla. Ezen a ponton minden alappal össze lehetne roppanni úgy, hogy soha a büdös életben ne lehessen újra épkézláb emberré válni, de Jude nem így tett. Ő eltökélte, hogy ráncba szedi magát, mind fizikai, mind szellemi tekintetben felturbózza magát, és visszaszerzi az állását a gyilkossági osztályon, és bár nyilvánvaló fenntartásokkal közelítettek felé ezért, végül meg is tette. Amit Jude csinált, bármily hajmeresztőnek is tűnik egy ilyen megrázkódtatás után, tűpontossággal összevág azzal, amit a rabsága alatt tett; olvasott a fogvatartója arcáról, testéről, a megfigyelésével elterelte a figyelmét, adott magának egy feladatot. A szabadulása után pedig ugyanezt a módszert követte, csak a munkával, az élete ütemes felépítésével; elterelte a figyelmét egy feladattal. Az már más kérdés, hogy külsősként mennyire lehet ésszerűnek vagy éppenséggel célravezetőnek nyilvánítani azt a döntést, hogy könyörtelen, irgalmat hírből se ismerő bűnözőket kezd valaki hajkurászni, aki alig pár hónapja szabadult egy ilyen ember karmai közül… de a főhősnőnek ez kellett ahhoz, hogy úgy érezze, visszakapott egy szeletet magából, az élete feletti irányításból. Jude-ot nem egy megállás nélkül csúcsteljesítményt nyújtó robotként vagy egy Lara Croftként kell elképzelni, a regényen belül bőven megvoltak a maga hullámvölgyei, stabilabb és instabilabb időszakai, de kétségkívül erős, kemény karakter, akiket nagyon szeretni szoktam.

A testolvasós mítosznál egy elég éles félrevezetést észleltem Jude és a fülszöveg részéről is, mert a kis utalások, az utóbbiban pedig egyértelműen leírtakat latba vetve több és más szintű testolvasást vártam volna. Jude ingerszegénynek is felelőtlen felületességgel nevezett közegben volt éveken keresztül, egyértelmű, hogy mennyire migrénszerűen sok volt számára a világ, amibe kilépett abból a pincehelyiségből, hogy maga a bántalmazás ténye és a bántalmazója aprólékos, hosszas tanulmányozása után jobban ki van éleződve a részletekre, könnyebben észreveszi azt, ami felett ti vagy én elsiklunk, de ez még… nem testesít meg olyan csodabogár képességet, mint aminek be akarták állítani a testolvasást. Már csak azért sem, mert holttesten össz-vissz egyszer, ha alkalmazta, élő embereknél Jude rengetegszer említette, hogy nem tudta leolvasni az arcukról még így se, mit gondolnak vagy éreznek és, mert nem is volt olyan szembeötlő hatékonysága, minthogy a Pókember kilövi a csuklójából a hálót vagy a kötélnek használt pókselymet. A megfigyelései sokat hozzátettek a nyomozáshoz, de nem vett észre olyan szenzációsan kiugró részleteket, amik csak a „képességével” kerülhettek felszínre és az őrültek, halálnemek megértéséhez se vitték közelebb. Bár azt ő maga is elismerte a történet végén, hogy ha ugyan érzéket sajnos szerzett ehhez, még bőven akad mit finomítania rajta, mire olyan szinten használható lesz, mint a fülszöveg szerint a jelenben. A nyomozási szál eleinte magával vontatott egy adag kikerülhetetlen kiszámíthatóságot, ugyanis bármilyen kitartón is hajtogatta Jude újdonsült társa, hogy téves nyomon jár és nincs a halott vagy eltűnt lányok ügyei között összefüggés, azt az olvasó borítékolhatta már az elején, hogy nem fogja olyan megszégyenítésnek kitenni a főszereplőjét az írónő, hogy ilyen durván paranoiás, csorbult ítélőképességű, ergo munkájára alkalmatlan képet fessen róla. Úgyhogy ki kellett várnom ameddig ezen a felesleges drámai feszültségkeltésen az írónő és Uriah is túllendült, és beindulhatott a rejtély, ami minél közelebb kerültem a megoldáshoz, annál izgalmasabbá vált, noha a kicsúcsosodásával azért nem voltam maradéktalanul elégedett. Nincs mit ezen szépíteni, valamelyest összecsapott lett, mintha Anne menetközben elfáradt volna és minél kevesebb oldal telegépelésével le akarta volna zárni a kötetet. Ahhoz, hogy a csattanó megfelelő megkoronázása legyen az előzményeknek vagy több időt kellett volna hagyni a kibontakozásra, időközben több nyomot adagolni, vagy több magyarázatot lett volna érdemes társítani hozzá. Persze így is kapott egy keretet, szép vonalat a könyv, Uriah ott volt Jude oldalán és megtették az első lépést ahhoz, hogy Jude társas élete feltámadjon hamvaiból… de akkor is. Azzal a nyomozással még kellett volna kezdeni valamit.

Uriah Ashby és Jude közös munkájával kapcsolatban egy írói lépésért kimondhatatlanul, a jövőben várhatóan még rendszeres felemlegetéssel jutalmazottan hálás vagyok; hogy nem boronálta össze a két nyomozót, csak meghagyta őket a szolgálatban társnak, a magánéletben közeli barátnak. Ha valaki, akkor én igazán odáig és vissza voltam a Csak egy árnyékban Chloe Beauchamp és Alexandre Gomez, a Közelebb, mint hinnédben pedig Faith Corcoran és Deacon Novak kapcsolatáért, de túl klisés lett volna, ha a szörnyűségeket átélt, bajba jutott nő és a fényes páncélú rendőr megint összejönnek, kiváltképp úgy, hogy igazság szerint per pillanat két fényes páncélú rendőrről van szó. Mint az üzenet félresiklásának lehetőségénél, itt is megszólalt bennem a vészcsengő, hogy haza fog vágni egy frenetikusan alakuló férfi-nő barátságot, de ezen a fronton se vétette el a kilátásban lévő kapitális hibát. Nem akarta erőszakosan egy hullámhosszra állítani őket attól függetlenül, hogy idővel számtalan közös vonásuk került felszínre, néha nem értették a másikat, máskor ott voltak, hogy a másik támaszkodhasson rájuk, néha-néha meg nem azt a viselkedésformát nyújtották, mint amit a könyv mögül elvártam volna. Azaz dióhéjban összefoglalva életszerűek, emberiek voltak a saját rossz passzból adódó kis öt perceikkel együtt. Uriah karaktere Jude-hoz viszonyítottan háttérbe szorult, így a férfi körül ólálkodó démonok is finomabban, visszafogottabban lettek tálalva, de jelentősebb szerephez jutott általa az is, hogy milyen hatást fejt ki a hozzátartozókra, ha történik valami azzal, aki fontos nekik. Az örökké ott lebegő kérdőjelek nyomasztása, hogy; miért kellett ennek történnie, miért pont vele, megakadályozhattam volna, ha jobban odafigyelek…? Nevetségesen leegyszerűsítve és már-már a pitiánerség legaljáig terjedő szőrszálhasogatással el lehet jutni persze a várható és a férfi szemszögéből megjelenített eredményhez, azaz, hogy Uriah volt a hibás azért, ami a feleségével történt, de a véleményem szerint ebben körülbelül annyi a ráció csak egy csipetnyi józan ésszel, mintha Newtont tennék felelőssé a világtörténelem összes elejtett tárgyáért, elesésből fakadó sérüléséért és lezuhant repülőgépéért, mert ő fedezte fel a gravitáció törvényét. Uriah élénk együttérzésével erős kontrasztot képezett Jude mellett, akiben ugyan szintén meg-megmozdultak rejtett húrok egy-egy fejleményre, de fogsága alatt összességében arra programozódott át az agya, hogy ne érezzen semmit. A pasas igyekezetét értékeltem, érződött, hogy ügyel arra, figyelembe vegye Jude hátterét, a rendőrök megítéléséről szóló fejtegetése is érdekes volt, én úgy gondolom, azért utálják őket sokan, mert tisztelet a kivételnek, de rengetegen cserbenhagyják a segítségkérőket azért, mert nem akarnak energiát fordítani rájuk de nekem néha túl sokat nyafogott a munkája miatt. Szinte nem volt olyan pontja a rendőri foglalkozásnak, amivel nem volt problémája, a közvélemény és az ebből adódó társasági élet nem tetszik neki, a holttestektől és a szaguktól kiakad, ha a hozzátartozókkal közölni kell a rossz hírt, ugyancsak kiakad. Feltételezem, Uriah-val az írónő egy kivételt akart hozni azoknak a gyilkossági osztályos zsaruknak a tengerében, akik belefásulnak a munkájukba, és az áldozatokra előbb-utóbb csak úgy tekintenek, mint egy újabb darab „papírnehezék”, de néha kicsit túlzásba esett.

Az egyre eldurvuló nyomozással, melyhez konkrétan Jude ellen irányuló támadások is társultak, párhuzamosan futott egy másik szál, ahol egy névtelen, ugyancsak fogságban lévő nő küszködéseit lehetett nyomon követni. Azt, ahogy fokról-fokra egyre jobban eltávolodott önmagától, míg olyan szintre hanyatlott le és fordult ki az elméje, hogy egyenesen rajongott a fogvatartójáért, és mindenféle szerelmes történet főhősének képzelte el magában, mialatt izgatottan várta, hogy mikor látogat el újra a cellájába. Ezeknél a részeknél a hideg futkosott a hátamon az iszonyattól, és kis híján beálltam az ítélkező csürhe soraiba, hogy hogyan lehet valaki olyan idióta, hogy a megerőszakolását romantikus szeretkezésnek éli meg, de aztán rövid töprengés után bekattant, hogy ennek a valószínűleg tinédzser korú vagy húszas évei első felében járó lánynak ez a védekezési módszere a sötétséggel szemben. Az igazság nem lenne leküzdhető az elméjének, ezért kitalál egy ingatag, de jelen körülmények között elfoghatónak ítélhető történetet, majd idővel egyre több történetet, és elhiteti magával, hogy ez a valóság, hogy könnyebben bírja, hogy egyáltalán kibírja valahogyan, amit át kell élnie. Ezeket egybevetve pedig villámgyorsan megformálódott bennem a gondolat, hogy semmi alapom sincs bírálnom nekem a biztonságos kanapémról, hogy hogyan birkózik meg a szituációval. Attól eltekintve, hogy enyhe szorítást éreztem a zsigereimben az ő fejezeteinél, egyre jobban fúrta az oldalamat, hogy ki lehet ez a nő, és mi köze az ő rabságának a Jude-éhoz, mikor Jude a kijutásakor megölte a saját bejárású pszichopatáját. Az oldalak fogyásával bizarrabbnál bizarrabb elképzelések fogalmazódtak meg bennem, feszülten vártam, hogyan fogja megoldani az összekapcsolást az írónő, hogy a nyomok hová fognak elvezetni.

Nem tudom, hogy lesz-e folytatása a történetnek, de nagyon bízok benne, hogy igen, ugyanis bár a jelenlegi rejtély megoldásra került, nyitva maradtak lehetőségek néhány következő kötetre nézve, szívesen olvasnék róla, hogyan funkcionál Jude testolvasása azután, hogy tudatosan fejlesztette, hogyan sikerül az új lakótársával felépítenie az új életét az előzőből menthető darabokat és a tiszta lapokat felhasználva. Az írónő stílusa és a történet hangulata hihetetlenül könnyedén magába rántja az olvasót, A testolvasó is egy komoly fizikai kínok árán félrerakható kategória a könyvek között. Ha némileg mást is kaptam, mint amit kapni akartam, amikor leemeltem a polcomról, és nem vagyok 100%-osan meggyőzve, bekerült az emlékezetes élményeim közé, és mindenképpen ajánlom a krimik kedvelőinek, illetve azoknak, akiket érdekel az emberrablós téma egy bővebb pszichológiai oldallal, de ne akkor kezdjetek neki, ha éppen egy olyan olvasmányra vártok, aminek a cselekménye kikészít, megrág és kiköp titeket idegileg.

Borító: 5/5 – Borítómániásként ráakadtam egy néhány szokatlan, egyedi elgondoláson alapuló kivitelezésre, de ehhez hasonlóval még nem találkoztam, úgyhogy már csak maga a koncepció különlegessége is megfogott azon túl, hogy piszkosul jól néz ki. Bár a színek és a fények által közvetített hangulatból kiindulva arra következtettem, hogy majd a ’90-es évek környékén fog játszódni a történet, néha még olvasás közben is olyan benyomásom volt valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a Facebook és a modern elektronikus adatbázis ellenére is de ez már az én problémám… :D
Kedvenc szereplő: Jude Fontaine
Legutáltabb szereplők: Eric, Jude családja
Kedvenc részek: amikor Jude kiszabadult a cellájából, amikor Jude visszatért a rendőrséghez, amikor Jude megvette a motort a közös képviselőtől, amikor a bántalmazós téma volt forszírozva, amikor Jude hosszabb pihenő után akcióba lendült, amikor Uriah megjelent az erdőben, amikor Uriah és Jude elkapták a macskát, amikor Uriah segített Jude-nek a költözködésben
Mélypontok: az, hogy a rejtett nyomok ellehetetlenítették az együtt gondolkozást a főhőssel, az, ami Jude-ot a hazatérésekor fogadta, Jude apjának a tettei, Jude barátjának a viselkedése, a végkifejlet kicsit túl gyorsan állt össze.
Korhatár: 14-15 éves kortól ajánlanám felső korhatár nélkül, első kriminek speciel szerintem nagyon dinamikus élmény lenne. Akinek az ingerküszöbét nem hasonló sztorikhoz szabták, annak párszor talán félre kell tennie, de aki szereti ezt a műfajt… annak egy-két momentumot leszámítva egyáltalán nem kiborító.

Hogyha felkeltette az érdeklődéseteket az értékelésem, akkor ITT tudjátok megrendelni a könyvet.

Cassandra Clare: City of Fallen Angels - Bukott angyalok városa (A végzet ereklyéi 4)

Hi! :) Gyors vagyok, mint Flash futópadon...  ami azt jelenti, most már elmondhatom; sikeresen túllendültem a nyár első hónapjának első olvasmányán. A kapcsolatom mindig is érdekes volt A Végzet Ereklyéivel a filmadaptációt imádtam, a legtöbb részt egészen szerettem, ha egy kivételével kedvenc nem is került ki közülük, a tévésorozatot meg kendőzetlenül rühelltem. Évekig pihentettem az Árnyvadászok világát különösebb érdeklődési kényszer nélkül, mígnem a napokban visszatértem a New York-i Intézet falai közé az ámulatba ejtően gyönyörű, eredeti borítós kiadással, és ennek végeredményeként előálltam a TMI olvasók körében legmostohább fogadtatású kötetnek, a Bukott angyalok városának az értékelésével.

Fülszöveg:
A ​háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tért vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet.

Valaki azonban Árnyvadászokat kezd gyilkolni, és az éleződő feszültség újabb véres háborúval fenyeget. Clary legjobb barátja, Simon sem segíthet. Akármerre fordul, valaki maga mellé akarja állítani, hiszen szükségük van az életét megrontó átok rettenetes hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy két gyönyörű, ámde veszélyes lánnyal jár egyszerre, akik közül egyik sem tud a másikról.
Amikor Jace minden magyarázat nélkül távolodni kezd Clarytől, a lány egy rejtély kellős közepén találja magát, amelynek a megoldásával valóra válik a legrosszabb rémálma. Rettenetes események láncolatát indítja el, aminek akár az is lehet a vége, hogy mindent elveszít, ami fontos a számára. Még Jace-t is.

Merőben más komolysági faktorra készültem és megkockáztatom, a regény fő konfliktusvonalát nyújtó problémahalmaz alapján találóbb cím lenne az Önképzavaros magánéleti csődtömegek városa, de ha a szokásosnál komótosabb, jobban elcsigázottságra játszó tempóban is, beszivárgott a lapokra az angyali megváltás, és ez még annál is építőbb jellegű változásokban öltött testet, minthogy végre megérhettem azt  a nagy eseményt is, amikor Clary melle egy teljes méretet növekedett…

Elértek engem is a hírek, hogy az eredeti tervezet szerint A Végzet Ereklyéi három részes lett volna, a másik három részt pedig utólagosan írta meg hozzá Cassie, a számtalan spin-off történetet beleértve, és azt kell mondjam, a folytatási körülmények eleinte a szövegben is visszaköszöntek. Mintha az írónő fogott volna egy cilindert, felírta volna fecnikre az összes olyan létező kapcsolati drámát szolgáltató elemet, amire a tini réteg a jóslata szerint vevő lehetett, – két bombacsaj között vergődik döntésképtelenül a szürke egér srác, valaki nem tudja megemészteni egy könnyen, hogy a párja előtte habzsolta az életet, egyesek úgy akarják védeni a párjukat, hogy elhidegülnek tőlük, miközben a másik annyira azon parázik, hogy szakítanak vele, hogy észre se veszi, van valami baj, az anyuka nem szívleli a lánya választottját, feltűnik az ex, aki állatmód viselkedett, de azóta is vezekel érte – beleszórta ezeket a cilinderbe és utána ahelyett, hogy kihúzott volna egyet-kettőt, inkább a billentyűzetre borította az egészet, és egyszer élünk, hát csináljuk! felkiáltással nekiállt néhány poénos megjegyzést társítva hozzájuk, fejezeteket faragni belőlük. Félreértés ne essék, ha az élet más területein nem is, a könyvek kibontakozásával türelmes szoktam lenni, cseppet sem volt ellenemre a lassabb lefolyás, ami egyfajta bevezető jelleget kölcsönzött ennek a könyvnek, a megalapozását a következő kettőben teret nyerő kalandnak. Ám azt nehezményeztem, hogy a fogalmazzunk úgy, szerelmi nyavalyák között szinte elenyészővé vált, alig-alig feltörő lényeg azt a hatást sugározta a megmutatkozásaikor, hogy jó ideig maga Cassie se tudta eldönteni, mit fog kisütni a kötetből, miután elfogynak a fecnijei, így az „időhúzásnak” is véget kell vetnie. Szerencse, hogy úgy látszik, a nőnek a vérében van a nagy nyomás alatti rögtönzés, ugyanis onnantól, hogy a természetfeletti fenyegetés megkapta a maga terét, egyenesen szárnyalni kezdett a cselekmény. A tálalás a kellőnél még talán néhány fokkal titokzatosabbra is sikerült, így olvasási szünetet nem ismerve tapadtam rá a könyvre, faltam a szemeimmel az újabb részleteket rejtő sorokat, és találgattam, hogy hová fog kifutni a furcsa jelenségek láncolata, a melegítős szekta, Jace rémálmai és a halott, torzszülött csecsemők, de nem bántam volna, ha összességében egy hangyányit több természetfelettit, a már megjelenítettek részletesebb kibontását, illetve ugyanennyivel kevesebb, ide-oda csapdosó mondén érzelmességet kapok. Már csak azért is, mert nekem határozottan nem szimpatikus Cassandra Clare-nek az a nézete a szívügyekben, hogy ha az ember partnere nem jelentkezik állandóan önként arra, hogy kifacsarják, mint egy citromot, akkor nem is elég mély a szeretete. Simon főszerepbe állítását szokatlan ötletnek találtam, mivel ő nekem minden eddigi kötetben egy felesleges plusz főként maradt meg, a szerzőtől ez valamiféle bocsánatkérés is lehetett a karaktere részére és akinek meg is elégedtem ezzel a pozíciójával, mert sosem kedveltem különösebben, a humorát pedig kifejezetten fárasztónak találtam, de legnagyobb meglepődésemre fejlődést mutatott a maga módján. A Bukott angyalok városa minden tekintetben egy új időszak előszele, így ki tudja… mire végzek a sorozattal, még a végén nem attól a rakás szerencsétlenségtől fogok búcsúzni Simon személyében, akin Jace-szel karöltve olyan jóízűeket gúnyolódtam.

Nem fogok erőfeszítéseket tenni, hogy megjátsszam, legalább egy karakternek is megértettem a maga magánéleti krízisét, mert némi érettséggel és Cassie részéről bőkezűbben adagolt kommunikációs készséggel hamar a végükre lehetett volna járni kivétel nélkül de mint letisztáztuk, ugye szükség volt az időhúzásra és, mert a körülmények fényében az a meglátásom, nem is a megfelelő kérdéseken pörögtek, őrlődtek a szabadidejükben néha még akkor is jobban jártak volna, ha inkább leállnak üvegekre lövöldözni. Olyan mértékben tetszett a könyv, hogy alig két nap alatt kiolvastam, így nem a szokásos szőrszálhasogatásom céltáblájává akarom kitenni, pusztán nem tennék olyan meggondolatlan nyilatkozatokat, hogy gondtalanul sikerült eligazodnom a karakterek észjárásán vagy, hogy az általuk felállított fontossági sorrendben kínkeserves keresgélésem során felfedeztem a logika szikráit. Mármint… csupán pár hete ért véget a háború Idrisben, a Lightwood család legfiatalabb tagja, Max, aki három embernek is az öccse volt, meghalt, kialakult az új szövetség az Alvilágiakkal, Valentine megölte Jace-t, de Clary kérésére Raziel angyal feltámasztotta, Jace megölte Sebastiant, viszont a holttestét nem találták meg, a New York-i Intézet meg a feje tetejére van állva és mégis... ezekhez mérten annyira nevetségesen bagatellek a központi krízisek, ameddig be nem indul a történet valódi motorja. A kulcskarakterek feje fölött egyszerűen összecsaptam volna egy cintányért, hogy ébredjenek már fel. Jace komplett személyiséghasadáson vergődik keresztül, miután nem tudván mit kezdeni milliónyi vezetéknév lehetőségével, mindegyikhez egy külön Jace-t társít magában belül, ezek közül meg legalább egy maga az ördög Valentine neveltetése miatt. Clary ül a szerelem felhőjén, saját magához képest is rémesen érzékeny, az önértékelési bajait, ezúttal nem rosszindulatként, hanem szorongásként vetíti ki, annyira el van a saját kis pánik buborékjában, hogy mi van, ha Jace el akarja hagyni, hogy észre se veszi, szótlanul, de segítségért kiabál az a valaki, aki elvileg nyitott könyv neki. Alec nem akar megbarátkozni a ténnyel, hogy Magnus több száz éves létére nem érintetlenül tartogatta magát arra az eshetőségre, hogy ha majd ő valamikor esetleg megszületik és felcseperedik, akkor összejöhessenek. Ami meg Simont illeti… ritka szánalmasan köcsög módon viselkedett Maiával és Isabelle-lel, majd mindjárt megsajnálom szegény örök vesztest, akit az ellenkező nem korábban észre sem vette, hogy most két fantasztikus lány is érdeklődik iránta, ő meg nem tud választani, és nem is akar, mert ő kedves és nem akar senkit megbántani… de ettől eltekintve talán még ő koncentrált a legjobban a lényegre; hogy mihez kezd az életével vámpírként, főleg egy olyan vámpírként, aki kimehet a Napfényre és a homlokán visel egy pusztító fegyvert, ami könyörtelenül lecsap az irányába intézett legcsekélyebb ártó szándékra is. Engem Ligthwoodék helyében a vérszerinti és fogadott Lightwoodékéban egyaránt Max foglalkoztatott volna elsősorban, és mivel Sebastian végzett vele, azon se siklottam volna el ilyen könnyedén, hogy noha átvágták a gerincoszlopát… mégis „lába kélt” a Lyn-tó partján, mire leült a harc pora. Clary meg Jace helyében meg ezt az angyalmágiás, feltámadásos ügyet nem egy ilyen felejthető, hétköznapi jelenségnek fogtam volna fel, amivel nem is érdemes foglalkozni. A Klávé helyében meg… nos jobban iparkodtam volna rendbe hozni a rendszert a New York-i Intézet háza táján tekintve, hogy a város rengeteg Alviláginak ad otthont, ergo akadhatnak köztük olyan Alvilágiak és Árnyvadászok is, akiknek bökheti a csőrét ez az új, testvéries felállás, így meg akarják torpedózni a dolgot. Ezekkel egy sokkal vezetőbb alkuhelyzet alakult volna ki az Árnyvadászok részéről, mire leszakadt az ég… de ugye ebbe nem lehetett beleszólásom, csak gyűjtöttem magamban a megelőzést előremozdító momentumokat, és bíztam benne, a rögtönzés működni fog az éles helyzetekben is, ha már látszólag mindenki ennyire felmérés nélkül, ajtóstól ront a házba. Gyanítom, kevésbé keltett volna érdekes hatást a mellékszálakban leecsetelt felállás legalább a hőseink oldaláról, ha Cassandra több időt hagy az Idrisben zajlottak és a kötet kezdése között.

Az elégedetlenségemnek pedig az előző mondattal be is rekesztem, mert nagyon tetszett, amivé ki lett csúcsosítva a rejtély, hogyha rendesen meg is várakoztatott az a bizonyos mindent elsöprően szemet gyönyörködtető tűzijáték. Annak örültem, hogy az egyes felszínre került csavarokat nem bonyolította túl az írónő, nem lökte bele olyan talányokon való morfondírozásba a szereplőket, amiket egy előző kötetek során csak félidős odaadással figyelő olvasó is azonnal összerak, hanem haladt tovább az olyan részletek felderítéséhez, amiket nem lehet pusztán jó megfigyelőkészséggel letudni, amik friss vért hoztak a fejezetekbe. Nem rémlett, hogy ez a sorozat ennyire Biblia-központú, lezavartam egy napi testedzésnek megfelelő pislogási kört, mire sikerült hozzászoknom amiről nem mondhatnám el, hogy az én világom, mint ahogy azt se, hogy Clary-hez hasonlóan elaléltam a csodálattól, amikor Jace random elkezdett idézgetni belőle, de ha valamilyen szinten klasszikus gonosznak is számít, díjaztam, hogy azt a legendás alakot húzta elő belőle Cassandra újdonsült gonosztevőnek, akihez az elszórt morzsák elcsipegetésével eljutottam. Azt meg végképp díjaztam, hogy az eseményeket kisebb szeletekben meg lehetett ismerni az ő nézőpontjából is, hogy ő hogyan élte meg azokat a történéseket, amikben a lejegyzésükkor, utókornak megőrzésük totálisan befeketítve festették le őt. Ha értelemszerűen persze az Árnyvadászok nem is az ő érvelésére bólintottak, az olvasó megkapta így rá a lehetőséget, hogy a tények ismeretében megválassza, kinek az oldalára áll, ez pedig ritka szokott lenni azokban az esetekben, amikor ez a mitológiai figura kerül terítékre. A Bukott angyalok városában megmutatott módszereivel nem értettem egyet, hiszen valamilyen szinten ő is azt csinálta, amit annyira sérelmezett anno, aminek a megtagadásával azzá vált, aki lett, és ezzel bemutatott egy kecses középső ujjat a saját világszemléletének, de a magam részéről azt sosem értettem, miért a rosszak táborában van számon tartva már évszázadok óta, mikor nekem nem csak egy pozitív, hanem szinte példaértékű szimbólum ő a példa, amit ha pár ezer éve követtek volna a nők, akkor nem csak az előző század közepe tájékára sikerült volna vállalható mértékű egyenjogúságot kikardoskodni a nemek között; a független, erős nő szimbóluma.

Azt az elején elmondtam, milyen volt a kapcsolatom Simonnal korábban, most pedig megosztom veletek, hogy ez mennyiben változott. Égbekiáltó csodát ne várjatok, az én kritériumaimnak még mindig egy kicsit pipogya a csávó és, bár a sziporkáin már kis mennyiségben el-el mosolyogtam, amikor sorozatosan ontotta őket magából, mint az első fejezetben az étteremben, akkor szívesen elfogadtam volna egy távirányítót, ami leveszi róla a hangerőt. Viszont láthatóan formálódik, ami már abból is észrevehető, hogy nem akarta a Káin Jelével járó felfordulást a szőnyeg alá söpörni, mint ahogy a vérszomjjal járó gubancokat se, ugyan eleinte meg is próbált kidolgozni egy olyan köztes megoldást, amivel tarthatja magát a régi életéhez és elkerülheti azt is, hogy vérengző fenevaddá változzon vagy kiszáradjon, ha már megadatott neki egy olyan előny, ami a többi vámpírnak nem, azaz a napfénnyel szembeni védelem, de időben vette tudomásul, hogy ez nem fog olyan könnyedén menni, mint ahogy elképzelte. Neki a fő kihívást az életét ért új fordulat elfogadását jelentette, annak a megértését, hogy szépen, lassan minden környezetében lévő szeretett embernek meg fognak halni a szeme láttára, míg ő maradni fog, hogy mindenki elkezd ebből kifolyólag öregedni, ő meg örökre tizenhat éves marad, amit furcsállni fognak, hogy a Napjárói képessége és a Jel miatt is örökös céltáblát fog jelenteni az olyan egyéneknek, akiket az ezzel járó hatalom csábít. A vámpírokat, halhatatlanságot felvonultató művek 90%-ában nem szokta az érintett szereplő vagy legalább másokon keresztül maga szerző ennyire előre vinni a gondolkozást, meglebegtetni, hogy az örök élet elsőre egy szuper állapotnak tűnhet, de von magával következményeket bőven, amiket vállalni kell. Többszörösen beismerte Simon, hogy a felsoroltakon ő sem rágta át magát eddig, de az egy jelentős pozitívum volt, hogy részben Magnus, részben a nyilvánvaló végeredmény ellenére rá támadó, nyugtalanító melegítős alakok hatására elkezdett benne mindez leülepedni, kikristályosodni, hogy felmérhesse a súlyát, és eldönthesse, elbír-e vele. A közte és Jace között kialakult fura barátságszerűség még mindig egy kifejezetten természetellenes jelenség számomra, de végül is… van értelme, mert a látszattól függetlenül vannak köztük hasonlóságok azon kívül is, hogy mindketten tőlük telhetően védelmezni szeretnék Clary-t és Isabelle-t. Mindkettőjükre jellemző, hogy a kellemetlen szituációkat és kérdéseket, azokat a nyomasztó érzéseket, amikkel nem szándékoznak bővebben foglalkozni elütik egy-egy viccel a saját stílusukhoz illő humortárból. A Maiáékkal való szórakozásakor meg is tudtam volna tépni, megkockáztatva, hogy Káin Jele lesújtassa rám az isteni haragot, de azokkal a momentumokkal sok piros pontot bezsebelt, amiknél megadta a szituáció kívánta komolyságot. Amikor nem hagyta, hogy Jace a szokásos módszerrel eltérítse és letagadja, hogy valami nem kerek körülötte, nekem még Clary helyében is kínos, hogy pont Simonnek tűnt fel először, hogy Jace nincs jól, mikor az ismeretségük kétharmadában utálták egymást és, amikor a vége tájékán a tetőn egyszer s mindenkorra bebizonyította; ő nem ugyanaz a szerencsétlen mondén, aki volt, hanem valaki, aki most már képes megvédeni önmagát, a barátait.

A barátnőiről meg annyit mondhatok, mind a kettőjüké az elismerésem azért, ahogy a fejleményeket egymás irányába kezelték. Azt azért nem írom le, hogy az egész képet, mert fordított esetben nem lettem volna fele ilyen belátó sem Simonnal szemben, mint ők, de ez más lapra tartozik. Cassandra Clare szerelmi háromszögeitől szó szerint csomókban hullik a hajam, de végre felmutatott a téren egy olyan viselkedésformát, ami még követendő is lehet más könyvek szereplőinek a számára. Vagyis azt, hogy az a két személy, akit a mi mennyeien kapós harmadik felünk jófejségnek hazudott szemétségből módszeres könyörtelenséggel hülyít, ha van olyan elvetemült játékos, mint a Pokoli szerkezetek Tessája vagy a Vámpírnaplók Elenája, akkor még egymás ellen is hangol nem egymást kezdik el gyűlölni az állapotok miatt, ettől nagyon tartottam, mert mind Isabelle, mind Maia heves természet a kiszemeltjüket meg valami vétlen, ártatlan báránykának beállítani, hanem azt akarják egy blokktéglához kötözve úszni tanítani, aki az igazi hibás. Azt az idiótát, aki a döntésképtelensége miatt kínoz és ver át olyan embereket, akiket elvileg nem csak kedvel, hanem annyira szeret, hogy „egyiküket se akarja megsérteni”. Üdítő változás volt és valami hihetetlenül tetszett, ahogy nem kígyót-békát kiabált egymásra Isabelle és Maia és álltak le civakodni Simonon, hanem egységesen, egy frontra helyezkedve szembementek Simonnal és a tudtára adták, hogy amit művelt, az rohadtul nincs rendjén. Úgyhogy, hajrá csajok és srácok, ez a normális reakció <3

Jordanről még nem tudom, hogyan vélekedjek, mert a viselkedése néha az aranyosból kezdett átbillenni a telefonszám változtatásra ösztönző zaklatóba, de az előzménytörténete sok potenciált hordoz magában, és nem kell kristálygömböt kerítenem ahhoz, hogy kisüssem, Maia feltehetőleg nem sokáig lesz majd egyedül az eljövendő időszakban… :D

Clary tipikusan egy olyan lányfajta, aminek a viselkedésére, gondolatvilágára nem tudok ráhangolódni, és attól tartok, ez így is fog maradni. Az induláshoz képest több fronton is sokat erősödött, megtanulta a rúnaalkotó képességét hozzávetőlegesen használni, a Jace-szel végzett Árnyvadász tréningek is meghozták a gyümölcsüket, harcban nem csak szimplán helyt tud állni, hanem fel is találja magát, és legfőképpen nem fúj már "csak azért is" alapon Isabelle-re, keresi benne görcsösen a hibát, de vannak úgynevezett alapproblémák, amik olyan mélyre ívódtak ebben a lányban, hogy nem törlődnek ki egy könnyen. Az, hogy Jace vele van, kimutatja felé az érzéseit dobott az önbizalmán, de csak… ingatag módon, mert változatlanul süt a jeleneteiből, hogy nincs kibékülve magával. Másként nem is érte volna Jace távolodása ekkora pánikként, nem emlegette volna fel ennyiszer, hogy alig hiszi el, hogy ők tényleg egy pár és nem agonizált volna megállás nélkül azon, vajon az anyja elüldözheti-e teljesen Jace-t, vajon Jace csinosabbnak találná-e lányosabb ruhákban és magassarkúban. Olyan volt, mintha minden önbecsülése Jace-hez lenne láncolva, ennek az intenzitása legalább annyira a fiú kezében lenne, az ő jóindulatán múlna, mint az anyjáén, hogy hányra kell hazaérnie. Az pedig piszkosul egészségtelen, ha egy lány csak akkor tartja magát valamire, ha ott van mellette egy fehérarany-kategóriás pasi, aki érezteti vele, hogy különleges és szereti. Erősen ajánlom mind Clary-nek, mind Cassie-nek, hogy ezen az önbizalom vonalon dolgozzanak ki egy vállalható eredményt, mire az utolsó betűig elolvasottan visszateszem a polcomra ezt a sorozatot. A kis magánakcióját illetően dobálózhatnék a szokásos arany megjegyzéseimmel, minthogy nem divatjamúlt előbb gondolkozni, mint cselekedni, amit fent is tartok ezúttal is, de az égbekiáltó felelőtlensége ellenére is ezt egy jó húzásnak tartottam. Tetszett, hogy tökös volt és a sarkára állt, hogy megtalálta az utat, ami által kiderítheti az igazságot, és rá is lépett arra.

Jace Wayland-Herondale-Lightwood-Morgenstern-Bolondgomba gunyoros humora nosztalgikus érzéseket ébresztett bennem, és megszámlálhatatlan alkalommal késztetett a beköpéseivel nevetésre még azok után is, hogy szokásomhoz híven az olvasás megkezdése előtt átböngésztem a regényből fellelhető idézeteket, de a szenvedő énjével és ó, te magasságos… ezzel a rengeteg vezetéknévvel nem tudtam mit kezdeni. A molyon már hangot adtam a véleményemnek azzal kapcsolatban, hogy a könyv folyamán meglehetősen hajmeresztő váltásokkal nevezte az írónő Jace-t hol az ál apja után Waylandnek, hol az első nevelőapja után Morgensternnek, hol a nevelőcsaládja után Lightwoodnak, hol a vér szerinti apja után Herondale-nak, de azért néhány szó erejéig ismét kitérnék rá itt is; az esztétikai érzékem kínpadra verődött. A Könyvmolyképzőtől olvastam a legtöbb könyvemet, így tudom, nem szoktak ekkora hibákat ejteni, de naivan először még azt hittem, csak valami nyomdahibaként volt kétféleképpen hívva. De utána jött a többi név, és Cassandra Clare passzív-agresszív módon a tudtomra adta, ő bizony totálisan komolyan gondolja, hogy ez a káosz nem csak indokolt, de még álátható és világos is. Az interjúkban a magyarázatát megértettem erre a… „Jace Whatever” jelenségre, hogy mi a jelzésértéke az egyes neveknek, de épkézláb, versenyképes logikát attól még nem láttam benne, és egyetértek abban a szerkesztőjével, hogy mindent megkapni sajna nem lehet, választani kell. EGYET. Az egoista, szarkasztikus és nyers Jace-szel én olyan magasságokban szimpatizálok, amit  Clary már sértésnek vagy hadüzenetnek venne, de az érzékeny Jace konkrétan taszít. Le is forrázott a létezése még mielőtt lehetőségem adódott kellően megszokni, mert ha volt valami, ami azon kívül egyáltalán nem rémlett, hogy Luke-nak van egy nővére, akkor az, az, hogy Jace ennyire érzelgős. Amikor Clary-vel voltak vattacukrosabb agymenései a lírai idézeteivel, arra legyintettem, elvégre a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, nem meglepő, hogy Jace-t is kifordítja magából, de később, amikor beindult az önmarcangolás, akkor már kezdtem bosszús lenni. Felfoghatatlanul nagy feneket kerített annak, hogy Valentine nevelte, teljesen értelmetlenül sulykolta azt magába, hogy ez örökké meghatározza, hogy  ezért ameddig fel nem dobja a talpát, ott fog tátongani egy sötét lyuk a lelkén. Nem cáfolom meg, hogy sokat nyom a latba, ki, mit hoz otthonról, de ez nem béklyóz meg egy életre olyan szinten, mint amitől Jace félt, túl lehet rajta lendülni. Ha nem lehetne, akkor nem lennének rocksztárok se, mert a nagy többségük valamilyen szigorúan bigott családból tört fel a csúcsra, ahol szentségtörésnek tartottak mindent, amit később képviselt. Ha Jace tájékozottabb lenne a mondénok világának vívmányainak tekintetében, ez a példa rögtön utat mutathatott volna neki a fénybe és megspórolhatott volna rengeteg önmaga által generált kínlódást. Épp elég terhet jelentettek szerintem neki azok a nyomasztó rémálmok, amik minden egyes alva töltött percet pokollá tettek azzal, hogy végig kellett néznie, ahogy Clary meghalt, az ebből fakadó rettegést meg átszivárogtatták a nappalaiba is. De rá lehetne erre vágni, hogy ez a maximalizmus hátulütője, mindenből a csúcsteljesítményt kell kihozni…

Magnus kínzóan keveset szerepelt ahhoz képest, amit az irányába táplált rendíthetetlen rajongásomból adódóan el bírtam volna viselni a társaságából, de amikor feltűnt, akkor parádésan hozta a formáját. Akik már eljutottak eddig a részig, pontosan tudják, mire célzok, akik meg nem… azoknak megpróbálhatnék rálátást adni arra, hogy mit takar a Magnus Bane nevű jelenség, de nehezen lehet megfogni, kimerítő hosszúságú fejtegetést kell társítani hozzá, mint valamilyen bonyolult, tudományos fogalomhoz. Magnus egy olyan szereplője ennek az univerzumnak, akit lehetetlenség nem imádni, amennyire provokatívan harsány a stílusra, provokatívak az elmés megjegyzései, ugyannyira nagy baklövés lenne elkönyvelni egy közönséges bohócnak, nem véletlenül ő New York fő boszorkánymestere, az ereje félelmetes, tárgyalópartnerként pedig hajthatatlanul kemény. Mialatt bearanyozza kivétel nélkül a pillanatokat, melyeknek a részesévé válik, tartja az iramot a világ változásaival, büszkén, kendőzetlenül vállalja, hogy ő kicsoda és még csak fel sem merül benne, ezen változatnia kéne. Alec mellette időnként hiába jó párszáz évvel fiatalabb, egészen nagyapósnak tűnt, egy begyepesedett tatának, aki valahol félúton elveszítette a járókeretet, és képtelen felvenni a tempót. A Pokoli szerkezetekhez kapcsolódó utalásokat imádtam, mint ahogy azon is hatalmasakat derültem, hogy azok alapján a rövid foszlányok alapján, amiket Alec nem értelmezhetett a megfelelőképpen, képes volt féltékenynek lenni Will Herondale-re… xD De ez valamelyest elkeserítő is volt. A féltékenység… az egyszerű önbizalomhiány, amit egy olyan komolyabb beállítottságú árnyvadászból, mint Alec, nem néztem volna ki. Mint ahogy azt se, hogy hagyja, hogy ez ennyire eluralkodjon felette, hogy Camille felhasználhassa ellene. Az ő esetükben is jót tett volna a konfliktusnak, ha leülnek és egyértelműen megbeszélik, miről van szó, de végtére is sikerült éretten rendezniük a mosolyszünetüket, és pontot tettek egy másik aggasztó témakörnek a végére is. Annak, hogy… egy halhatatlan és egy halandó kapcsolata milyen is lehet hosszútávra tervezve…

A Bukott angyalok városa felelevenítette bennem azokat az elemeket, amik miatt szeretem olvasni Cassandra Clare könyveit, többek között a sokrétű, gazdag természetfeletti szálat, az írónő remek humorérzékét és azokat is, amik miatt egyetlenegy kivételével, azaz az Angyallal nem nevezném egyik kötetet sem abszolút kedvencemnek, amibe beletartoznak elsősorban a hisztik. Ezzel mire szeretnék kilyukadni? Hogy nekem nem volt ez egy annyira rémisztően durva visszaesés a korábbiakhoz viszonyítottan, noha érezhetően több hibát vonultatott fel, azt tapasztaltam, amit eddig is, azaz java részében pozitívként könyveltem el az élményt. Az előző olvasmányom környékén nem annak a könyvnek a hibájából kerültem bele egy olyan örvénybe, amiben egyszerűen nem tudtam olyan ütemben fogyasztani a könyveket, amiben szerettem volna, amiben nem akaródzott menni az olvasás, de a Bukott angyalok városa kirángatott ebből.

Borító: 5/5 – Lélegzetelállító, és ami a legjobb benne, hogy a megjelenített árnyalatokkal még illik is a történet időpontjához, az őszi hónapokhoz, leírhatatlanul hálás vagyok, hogy amikor már minden reményemet feladtam, hogy az eredeti kiadásban fogom megszerezni az Üvegváros utáni részeket, mégis megkaparintottam őket. Tudom, hogy a legtöbben az új borítókat szeretik jobban, de nekem azok borzasztóan jellegtelenek, míg ennek a változatnak lüktetése van, a New York-i látképpel, a ragyogó rúnákkal… Imádom.
Kedvenc szereplők: Magnus, Isabelle, Maia
Legutáltabb szereplők: egy kicsit Clary… és egy kicsit Jace
Kedvenc részek: amikor a Pokoli szerkezetekre tettek utalásokat, amikor megmutatta magát az aktuális gonosz, amikor Maia és Isabelle együttesen nekiestek Simonnak, amikor Clary a saját szakállára nyomozni kezdett, amikor Simon beszállt a harcba a tetőn, amikor Jace beavatta Clary-t a gondjába, Jordan első felbukkanása, amikor Isabelle megfenyegette Jordant, amikor Jace és Jordan először találkoztak
Mélypontok: Clary önbizalomhiánya és a magánéleti orkánok
Szerelmi szál: A gerlepár kezd forróbb vizekre evezni, ha szabad így fogalmaznom, de a  tizennégyes-tizenötös karikába belefér.

Ha kedvetek támadt elolvasni a könyvet, akkor ITT tudjátok megejteni a rendelést.