2018. május 16., szerda

Zenesarok: Judas Priest - Firepower (Album ajánló 5)

Sziasztok! ^-^ A blogomon megújítottam a fennállás óta általános elhanyagoltság jellemezte Zenesarok rovatot, és a feltuningolt forma megnyitásának a tiszteletére értékeltem az eddigi kedvenc albumomat az idei évben, nevezetesen a Judas Priest, brit heavy metál banda legfrissebb szerzeményét, a Firepowert.

A változtatás az ide vágó bejegyzések küllemében jelentkezik elsősorban, viszont valamelyest a szerkezetüket is érinti. Mint ahogy látjátok, a korábbi, kisebb szövegdobozt az átláthatóság kedvéért lecseréltem egy nagyobbra/szélesebbre, illetve maga az alap is akkorára növekedett, mint a könyves kritikáimnál, hogy minden megfelelően kivehető legyen. :) Mostantól tartani fogom ezt a formát, tehát a kép tartalmazza majd a bal felső sarokban a lemezborítót, mellette egy kitépett füzetlap a dalok listáját, amik feltűnnek az albumon, alulra pedig megy egy cetlire az album megjelenési dátuma, majd az értékelést és egyéb adatokat tartalmazó szövegdoboz.


Ez lett a Judas Priest egyik legkiemelkedőbb albuma,  és emiatt küzdök is a kényszerrel, hogy fogjam ezt az 58:10 percnyi gyönyörűséget, és az orra alá nyomjam minden reménytelen mamlasznak, akik a jó öreg Gene Simmonsszal összekarolva lóbálják a "Rock és a Metál Halott" feliratú transzparenst. Ha nagyobb befogadókészség lenne a műfajra, - vagyis jelentősebb lenne az új rajongók száma, és az olyan régieké, akik nem szajkózzák azt fanatikus hévvel, hogy amit a '90-es évek után adnak ki, az csakis egy rakás szemét lehet, mert a régi nagyok kivénhedtek, az újak meg úgyis csak mű-metált játszhatnak - akkor megkockáztatom, hogy ez is egy olyan korong lenne, amit még évtizedekkel később is csodálva emlegetnek, mint a 2010-es évek egyik nagy áttörése. Ezt pedig minden megközelítésből meg is érdemelné a Firepower, hiszen azon kevés albumok közé tartozik, amiken nincsen egyetlenegy felesleges, töltelék dal se, egyik jobb, mint a másik, lüktet bennük az a bizonyos hamisítatlan metal power, ami a hallgatások számával arányosan növekszik. Ha nem estem volna bele első alkalommal megmagyarázhatatlan intenzitással az Evil Never Dies-ba, mint vak ló a gödörbe, nehezemre is esne kedvenc dalt választanom egy ilyen ütős listából.

De, mielőtt ennyire előre szaladnék... vessünk rá egy pillantást, hogy mit is érdemes tudni a  Judas Priestről, illetve, hogy hogyan ismerkedtem meg velük. Mint több kedvenc bandámmal való egymásra találást, ezt az esetet is egy könyvnek köszönhetem, még január elején olvastam az Azt, amikor belefutottam a csapatnak a nevébe, aminek a tagjairól később megtudtam, hogy a heavy metál keresztapjaiként/isteneiként is emlegetik őket, és mivel a Def Leppard mellett emlegették őket, nem láttam semmi akadályát, hogy belehallgassak néhány dalukba. A többi meg már mondhatni történelem... hihetetlenül megfogott a zenéjük, sorra fogyasztottam az albumaikat. Szerencsére bőven állt anyag rendelkezésére, tekintve, hogy a 60-as évek végén alapították a bandát. Egyedi
hangzásuk alapjainak egyik meghatározója Rob Halford énekes lenyűgözően széles hangterjedelme, aki középfekvésből képes éles váltással tökéletes, sima szopránba váltani, illetve az ikonikus elemekkel dolgozó gitárjáték. A Judas Priest minden idők egyik legsikeresebb, és legkiemelkedőbb hatású heavy metál zenekara, ami több, mint 40 millió eladott lemezt, és többek között egy Grammy-díjat is magáénak tudhat. A '70-es években készült lemezeik jelentős hatást gyakoroltak a műfajra, a New Wave of British Heavy Metal hullám közvetlen elődjének tartják őket, így a Judas Priest tekinthető a zenetörténelem első heavy metál bandájának, a műfaj megteremtőjének. Továbbá a későbbi bandák kinézetét is alapjaiban befolyásoltak, a '70-es évek végén ők viseltek a fellépéseiken elsők között szegecses bőrcuccokat, melyek később a rocker és metál szubkultúra alap ruhadarabjaivá, védjegyévé váltak. 

A hírükben nincsen semmiféle alaptalan sztárolás, minden egyes dicsőítő jelzőt megérdemelnek, a kiégéstől pedig több mérföldes távolságra állnak akkor is, ha  a Firepower néhány dallamrészlete esetleg ismerős lehet a rajongóknak a korábbi albumaikról. Az élmény már egy nagyon ütős, fejrázásra ösztönző számmal indul, az album címadó nótájával, ami előre vetíti, hogy a későbbiekben is nagy zúzásra lehet számítani, a színvonal minden egyes dallal egyre csak tör a csúcs felé. Felsorolhatnám akár az összes dalt, egyenként kiemelve a varázslatosságukat, de igazából a teljes kompozíció a leginkább lehengerlő, az a nagy egész, ami számtalan erős, ikonikussá válásra esélyes dal (az Evil Never Dies mellett nagyon megszerettem a Necromancert, a Flame Throwert, a Never The Heroest és természetesen a Firepowert),  egymásba kapcsolódásából tevődik össze, majd az utolsó szám, a Sea of Red által megkoronázódik. A tempója érezhetően lassabb az előzőekhez mérten, a hangulata búcsúzóbb jellegű, egyúttal azt érezteti, megfoghatatlan jelentőségűek a pillanatok, amelyek alatt szól, bekúszik az ember bőre alá, és megszólaltatja a belső húrokat.

Az Evil Never Diesnak meg annak a szakaszától, amikor a dallam lelassul, baljóslatúvá és sötétebbé válik, majd a hangulatnak megfelelően Rob elkezdi énekelni, hogy...
 

'I'm caught up in this voodoo
Trying to break free
I feel I'm being smothered
Trapped by this entity
Blackened clouds surround me
Filling me with dread
I can't escape the horror
With the devil in my head '

... egyenesen libabőrös vagyok, imádom. <3 Nem tudom számon tartani, hogy a március kilencedike óta hányszor hallgattam meg ezt a dalt, mert volt olyan, hogy három órán keresztül egyhuzamban csak ezt bömböltettem, de képtelen vagyok megunni. Minden egyes alkalom olyan, mintha az első lenne, amikor hallom, nem tudok vele betelni.



Az albumborítóról a véleményem szintén kedvező, szokatlan, mutatós, és ami talán a legjobban tetszik benne, hogy minden ízében modern. Mintha csak ezzel is azt akarnák közvetíteni, hogy itt vagyunk a 21. században, a hangzás mégis olyan, amitől a '80-as, '90-es években is leesett volna az embereknek az álla. Egyelőre sajnos még nem büszkélkedhet a póló gyűjteményem Judas Priestes darabbal, de a Painkilleres mellett felkerült a kívánságlistámra egy Firepoweres póló is ^^

A legkedvencebb szám az albumról: Evil Never Dies
A legkevésbé tetsző szám az albumról: -
Pontozás:


*Ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre Stephen King és Csekő Ákos írók nélkül*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése