Fülszöveg:
A zseniális és öntörvényű Lisbeth Salander életveszélyesen megsebesül. Még kórházban ápolják, amikor egy szűk, semmitől vissza nem riadó kör már szervezkedni kezd. A tét óriási a számukra: a svéd titkosszolgálat munkatársaiként bizonyíthatóan súlyos törvénytelenségeket követtek el. Mindenre képesek, hogy Salandert egyszer és mindenkorra eltüntessék, és ártalmatlanná tegyék szövetségesét, a sztárújságíró Mikael Blomkvistot is, aki jól dokumentált tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket. Rendőrök, titkos ügynökök, újságírók, közhivatalnokok válnak szövetségessé vagy halálos ellenséggé a küzdelemben, amely az egész politikai elitet óriási botránnyal fenyegeti.
Három könyvvel - na, meg az ezek alapján elkészített négy
filmmel - a hátam mögött mániákusan rákaptam a Lisbeth Salander nevezetű
drogra, és még az utolsó dózis mámorító hatása alatt állva is előre érzem, hogy
kegyetlenül fájdalmas elvonó kúrának nézek elébe, amin remélhetőleg
szépen-lassan elfogadom majd annyira, hogy sajnos nincs több ebből a szellemet
pezsdítő esszenciából, hogy ne pateroljanak abba a diliházba, amit a sorozat
irodalmilag halhatatlanná vált hősnőjének néztek ki a Zalacsenko Klub tagjai.
Még keresem a megfelelő szavakat, de annyiban biztos vagyok, hogy némi csüggedt hiányérzettel csuktam be a Millennium legvaskosabb kiadványát attól az űrtől függetlenül is, ami egy szeretett sorozat elengedésével marad az emberben. A könyv aktuális nyomozása egy rendkívül szövevényes, évtizedeken át zavartalanul működő korrupciós rendszer, a Szekció működésének feltérképezése, ténykedésének leleplezése köré épült, amit a szokásosnál több közreműködő kéz csak még bonyolultabbá, mondhatni globálisabbá tett, igazodva a sztori súlyához. Ehhez híven töménytelen mennyiségű, mégsem nyomon követhetetlenül megjelenített vagy más módon zavaros tálalású, hanem pontosan kiszámított, logikus lépcsőzetességgel összekapcsolódó információt tartalmazó piramist tárt elém a szerző a rá jellemző alapossággal történő kifejtési folyamat során, ami gondoskodott róla, minden egyes bekezdésben találjak valami agyalnivalót. Ezért a kifogyhatatlan agyalnivaló csomagért pedig rendkívül hálás volt a skandináv krimi-, gondolkodás-imádó részem, azonban a Salander-fanatikus oldalam már kevésbé, bármennyire is élveztem a Szekció megismerésével, a velük való Millenniumon és nyomozó csoporton belüli küzdelemmel foglalkozó fejezeteket, izgultam, éppen melyik tömb fog egy lépéssel a másik előtt járni, de amiatt maradt bennem egy érzékelhető tüske, hogy a szokásos szereplési idejéhez mérten Lisbethet, mint karaktert szervesen háttérbe szorították ezek a rajta valamelyest túlnövő küzdelmek. Érdekes, hogy Larsson megjegyezte időnként, hogy ez a felállás egyébként magának Lisbethnek se tetszett, és a körülményei tekintetében még meg is értettem volna, hogy most miért nem jutott neki hely a tűzvonalban, ha cselekmény tökéletes kibontakoztatásából fakadó maximális lényegre koncentrálást kívánta volna meg a mellőzését. Viszont nem ez valósult meg sajna, mert ebben az esetben tisztán ésszerűségi szempontból Mikael Vezércsődör Blomkvist legújabb hódításának több epizódjának se kellett volna relevánsabbnak lennie Lisbeth egy-két kevésbé történelmi pillanat visszhangú jeleneténél. Az előbbi vegyes hatáshoz köthető rendszertelen morgolódásomtól eltekintve azonban ugyanannyira tetszett is más szempontból Lisbeth részbeni háttér szereplése, mint amennyire nem, noha hozzá kell tennem, így is sok munkával járult hozzá a végkifejlethez. A kártyavár összedől elsősorban azt mutatta be kedvenc főhősnőm szemszögéből, hogy még az olyan intelligens, törhetetlen és elszánt embereknek se árt néha a mások által nyújtott mankó, mint Lisbeth Elpusztíthatatlan Terminátor Salandernek, illetve, hogy mindazok ellenére, amik vele történek, ahogy rútul elbánt vele az élet olyan területekből irányulóan, amikből segítséget kellett volna kapnia, mégis akadnak olyan személyek, akik ellenpéldát nyújtanak, nyíltan kiállnak mellette. A legmegátalkodottabb gazemberek is elcsúszhatnak egy megfelelő időzítéssel, megfelelő pontra elhelyezett banánhéjon. A Szekció, a Lisbeth Salander életét tönkretevő szervezet veterán és frissülő erői vajon elég gyorsan és hatékonyan tudják eltakarítani ezeket a banánhéjakat vagy egy jó szándék és felháborodás vezérelte szedett-vedett benyomást keltő mentőcsapat megbuktatja őket? A kártyavár összedől egy regény a harcosokról, azokról, akik nem karddal vagy gépfegyverrel küzdenek, hanem megtörhetetlenül kiállnak az igazuk mellett, és az olyan amazonokról, mint Lisbeth Salander. Mellette az összes valaha erősnek kikiáltott hősnő mérlegre teheti az identitását.
Mit is érdemes tudni a „Szekcióról”?
Ez az a szervezet, aminek a jóvoltából Salander élete során állandóan egy kapitális káoszfaktor epicentrumában vergődik több-kevesebb sikerrel, egy árnyék ügyosztály a svédek nemzetbiztonságán belül, amiről történetünk idején a beavatottakon, más hivatalos szervekbe beépített tégla segítőkön kívül nem is tud senki, az évek során annyira… összetöpörödött bizonyos okokból. De a méretüktől, költségvetésüktől függetlenül ez a szerv mindig is egy úgynevezett mini diktatúra volt Svédországon belül, nem tartotta őket ellenőrzés alatt senki, az aktuális kormányok rendre még csak nem is tudtak róla, hogy konkrétan min is ügyködik a rakás fanatikus fiatalnak és különös vénemberek ezen közössége, a Szekció tagjai a friss vezetőket többnyire leszerelte azzal, hogy ez egy bevett rendszer, ami amúgy se annyira az ő hatáskörének a része, ne bolygassa, ők gondoskodnak a biztonságról. Itt felmerül a kérdés, hogy mégis kinek a biztonságáról? A szlogenjük szerint? A svéd emberekéről, még az alkotmány módszeres áthágásának árán is, hiszen az egyébként is egy elhanyagolható kis fecni szerintük, ami akadályozza az országot a hozzájuk hasonló hithű hazafiak rendben tartsák, és megvédjék minden külső fenyegetéstől a kémeket, és az egyszerű, ártatlan bevándorlókat is beleértve. A csúf igazság szerinti megközelítésből? Egy bizonyos Alexandr Zalacsenko, kiugrott GRU-ügynökéről, akiről már az előző kötetben kiderült, hogy a borotva penge módjára vágó elméjű, és kérlelhetetlenül öntörvényű, független Lisbeth Salander apja. Zalacsenko anno a Szekció védelmére szorult, ezért megtettek mindent, hogy a kémük, akikből reményeik szerint tekintélyes hasznot húzhattak volna majd a későbbiekben, letelepedhessen, eléldegélhessen nyugodtan, a kezük ügyében legyen, ha kell valamire. Azonban Zalacsenko nem egy olyan habitusú személy, akire ilyen tekintetben tanácsos volt alapozniuk, maximálisan kihasználta, hogy rá vannak szorulva az információkra, amik a birtokában lehetnek, szánt szándékkal keveredett nagyobbnál nagyobb balhékba az évek során, az érzelmi életében maximálisan egy bizonyos szervére bízta a vezérlést, mintegy minden áldott cselekedetével hergelve, gúnyolva a Szekció embereit, hogy „Na vajon, ezt is el tudjátok-e takarítani utánam?”. A Szekció pedig Zalacsenko fontossága miatt rendületlenül takarítgatta a felfordulást, amit Zalacsenko elé tett, egyre messzebbre és messzebbre menve a módszerek terén, a szó szoros értelmében semmi nem számított, nem létezett az a határ, amit nem voltak hajlandóan átlépni a védencük kedvéért. Mígnem a tizenkét éves Lisbeth Salander beleköpött a levesükbe azzal, hogy megelégelte, Zalacsenko bokszzsáknak használja az anyját, a rendőrség pedig mindezt ölbe tett kézzel nézi, így megkísérelte megölni a férfit egy gyújtóbombával. És a Szekció nem hagyhatta, hogy egy gyerek lerombolja azt a törékeny rendet az ő házuk táján, amit évtizedek alatt építettek ki…
Egyesek kitértek rá előttem, hogy ez a rész olyan hatású, mintha az előző kötetek nagy prológusát írta volna meg zárásként Stieg Larsson, és valamelyest helyt is adok neki, hogy igazuk van, ugyanis A kártyavár összedőlben megjelenített események egyrészt azt a célt szolgálják, hogy az olvasó és a hatóságokakik nem végezték megfelelően a dolgukat eddig, szemet hunytak az
orruk előtt zajló törvénytelenségek felett tisztába kerüljenek vele,
pontosan micsoda pofátlan összeesküvésnek is volt kitéve Lisbeth Salander, hogy
válaszok szolgálódjanak arra, az életének egyes területei miért alakultak olyan
elfogadhatatlanul, ahogy. Másrészt pedig azt, hogy mindezeknek a disznóságoknak
az ismeretében végre sínre tegyék az erre kirendelt helyen Lisbethnek az életét,
aki mindössze annyival érdemelte ki azt a rengeteg borzalmat, ami rövid idő
alatt történt vele, hogy meg akarta védeni gyerekként az anyját, majd
felnőttként el akarta kerülni, hogy már másodjára is azért zárják be, mert a
Szekció menteni akarja a saját maguk és az apja seggét a meghurcoltatástól.
Amit szerfelett értékeltem, hogy ez az prológus jelleg nem akadályozta a
jelenbeli cselekményszálnak a folyását, hanem inkább elősegítette azt, a
szükséges alapozást követően pedig tökéletes összhangban működött vele együtt a
fináléig, elkerülve, hogy az olvasónak olyan benyomása legyen, hogy egy
korrupciós szakkönyvet vagy egy totálisan klasszikus értelemben vett, kissé
érdektelen „az előző részek tartalmából” típusú történetet forgatna. Nem
követte el a szerző ezúttal se azt a hibát, hogy túlságosan elveszett a múlt
részletezésében, éppen annyi ismeretet tárt fel
a Szekció dicső időiből, működésnek a szabályaiból, hogy a későbbi,
szervezett ellen indított háromfrontos háborúban az olvasó megközelítőleg
annyira képben legyen, mint a fő nyomozáson ügyködő, ezzel a háború másik két
további frontját is megnyitó Mikael. Akinek eltökélt szándéka, hogy Lisbeth
megkapja azt, amit érdemel, azaz hogy ejtsék a Szekció által elkövetett hármas
gyilkosságban ellene a vádat, cselekvőképessé nyilvánítsák, illetve ejtsék
ellene annak a gyilkossági kísérletnek a vádját is, amit A lány, aki a tűzzel
játszik utolsó fejezetében súlyosan megsebesített Zalacsenko jelentett be a pofátlanság legundorítóbb fokaként. Ráadásul
az öreg azt elfelejtette ennek a kapcsán megemlíteni, hogy arra a támadásra
egyébként azért került sor, mert ő előtte néhány órával többször meglőtte –
vállba, csípőbe, fejbe- és élve eltemette a lányát.
Az előző kötetben a médiai hatalmának kedvezőtlen hatásai kerültek előtérbe azáltal, hogy egy csapat szűklátókörű barom első ízben elmebeteggé, majd egy leszbikus-sátánista szekta tagjává gyúrta Lisbethet a közvélemény előtt. Most Mikael azon munkálkodik, hogy rávilágítson ezeknek a nevetséges állításoknak a hamisságára, kijavítva azt a lejárató kampányt, amit barátja kárára indítottak, majd a Millennium következő különleges kiadásában totálisan megsemmisítse a birtokába jutott titkos nyomok által mind a Szekciót, mind Zalacsenkot, illetve rámutasson arra, amit eddig kevesen fogtak fel; hogy Lisbeth ebben a történetben csupán egy már számuk miatt is felháborító túlkapásoknak az áldozata. Ezen felül arról is gondoskodik, hogy Lisbeth minden lehetséges oldalról megkapja a szükséges védelmet, habár tartja magát ahhoz az elképzeléshez, hogy ezt az ütközetet a médiai színtér fogja eldönteni, így bevonja az ügybe a Milton Security biztonsági cég vezetőjét, Lisbeth korábbi főnökét, Dragan Armanskijt és Holger Palmgrent, a lány első gyámját, plusz felkéri a húgát, Annika Giannini-t, hogy vállalja el Lisbeth képviseletét a bíróságon. Mint az a természetükből, múltjukból adódóan várható volt, a Szekció egyáltalán nem értékelte azt a fejleményt, hogy Zalacsenko veszélyes lánya mellett a nyakukra szállt egy túlbuzgó újságíró is a maga felmentő seregével, megindították a hadjáratukat Mikael Blomkvist, és mindenki más ellen, akit mozgósíthat ellenük… A kollégáit a lapnál és még a Salander-mentő különítményén belüli társait is időnként az őrületbe kergette a titkolózásával, a már-már paranoiába hajlóan túlzónak tűnő elővigyázatosságával és azzal, hogy az ideje javában nem lehetett elérni, de én megemeltem a kalapomat az előtt, ahogyan Mikael Lisbeth ügyét kezelte, ahogy kiállt a lány mellett. Párkapcsolati téren nem a legmegbízhatóbb egyén, de az újságírói, igazság harcosi hírneve megalapozottsága ebben a részben is újabb és újabb megerősítéseket nyert. Ha érkezett egy akadály, akkor remek rögtönzéssel fundálta ki, hogy hogyan hárítsák el azt, hogyan csapja be a rá állított ügynököket, kitartott a célja mellett, és semmilyen körülmények között nem engedte, hogy kispadra ültessék, szabotálják. Korábban hébe-hóba Lisbethez hasonlóan én is gúnyolódtam rajta, hogy Mikael olyan, mint egy szolgálatra kész, vigyorgó kejfeljancsi, akit bármennyiszer is ütnek le, utána mindig ugyanolyan lelkesedéssel egyenesedik vissza, de a jelen körülmények pontosan egy ilyen mértékben elszánt, és… őrült ember irányítását igényelték.
A nagy korrupció elleni háború második frontja egy nyomozás által testesül meg, amelybe Armanskij javaslatával kezd bele egy barátja, Edklinth aki a nemzetbiztonság egyik ügyosztályának a vezető beosztású embere, illetve az ő megbízására, Monica Figuerola. Az adaptációt régen láttam, de arra tisztán emlékszem, hogy ezt a vonalat mindig is furának találtam benne, ami persze részben annak tulajdonítható, hogy a filmben nem lett normálisan, alapos tájékoztatással bemutatva a Szekció, csak a történet egy pontján elő lettek húzva, mint a cilinderből a fehér nyúl, de valahogy… nem éreztem a súlyát, hogy miért annyira lényeges a munkájuk, és Mikael bevonása abba. Ezzel szemben a könyvben mindennek a megjelenítése sokkalta világosabb, logikusabb, ezek által pedig lényegesen megalapozottabb lett még úgy is, hogy ezzel a fordulattal az előzményeket latba vetve tápláltam némi egészséges ellenérzést. Mármint… a hatóságok eddig mindig úgy és annyiszor tettek Lisbeth alá, ahogyan csak bírták szuflával és kreativitással, most meg mellé áll egy részük…? Az szimpatikus volt, hogy Larsson megragadta az alkalmat annak a megjegyzésére, hogy attól, hogy az ilyen szervezeteknél bizonyos alkalmazottak korruptok és fittyet hánynak a szakmai szabályzatuk legnagyobb betűs kitételeire is, még dolgozhatnak olyanok is náluk, mint Monica és Edklinth, akik nem pártolják ezt a viselkedést, így náluk se érdemes általánosítani, bár a kisördög a vállamon nem tudta néhány szarkasztikus gondolat nélkül venni azt, hogy ennek egyfajta „mentés” szaga van. Hogy miután az író a Lisbethet ért csapások által derekasan lehúzta a törvény erőit, most próbál „bocsánatot kérni”, valamivel árnyaltabb képpé alakítani a róluk festett tömör feketeséget, de ezt a kis rosszmájúságot menten eleresztettem azután, hogy ez a Millennium sorozatban eddig példátlan vonal megfelelően kibontakozott. Örültem neki, hogy a második részben már megismert Bublanski nyomozó és Sonja Modig visszatértek a csapatuk azóta kitágított szemléletű rétegével, hogy az ebben a fertőben megbízható hivatalos személyek fokról-fokra összefogtak. Miriam Wu-t, Lisbeth barátnőjét A lány, aki a tűzzel játszikban nagyon megkedveltem, ezért fájlaltam a hiányát, de Larsson gondoskodott róla, hogy a badass csajok páholyában megüresedett helyet betöltse valaki, nevezetesen Monica. Ez a sportolási mánia nem is állhatna tőlem annál távolabb, mint amennyire azóta áll, hogy az eszemet tudom, de hamar megkedveltem a nőt még akkor is, ha a közte és Mikael között szövődő románc nélkül nyugodtan meglettem volna. Általa is szemléltetve lett, hogy sajna a társadalom bizonyos vonatkozásaiban még mindig nem kimondottan egyenlőség párti. Monica hiába végez saját kútfőből is félelmetes hatékony munkát, határozott és van olyan kondícióban, amit sok férfi is megirigyelne… lépten-nyomon mégis megkapja a szokásos leszúrásokat, amikkel a hasonló pozícióban lévő nőket bombázzák. Szívesen olvastam volna konkrétan a munkafolyamatáról többet, és bevallom… sajnáltam, hogy az író kihagyta azt a lehetőséget, hogy egy légtérbe hozza Lisbeth-tel.
Ameddig a médiában és a hivatalokban zajlik az élet, addig Lisbeth a második kötet végén szerzett sérüléseiből, köztük egy agyába fúródott golyó kioperálásából lábadozik a kórházban, ahol mint elfogott bűnözőt, hiába őrzik úgy, mint egy angol buldog a kedvenc alvós párnáját, mégsem garantált a biztonsága. Zalacsenko, aki egy életre el akarja tüntetni a lányát a színről, néhány kórteremmel távolabb fekszik tőle, és riasztotta már közvetlenül a magához térése után a Szekciót is, hogy végezzék kötelességüket és vonják ki a forgalomból azt, aki árthat neki. Lisbethnek tehát nem telnek éppen zökkenőmentesen a napjai, azonban a kórház személyzete egyre kevésbé hisz annak, hogy jogosan kiáltották ki bolondnak a kissé magába zárkózó, de roppant intelligens, a vele való kommunikáció során mindig udvarias lányt. Szövetségesre lel az egyik kezelő orvosának a személyében, aki igyekszik minden rendelkezésre álló követ megmozgatni, hogy ne törhessenek rá Lisbethre azok a szemétládák, akik tizenévesen pszichiátriába paterolták, hogy minél később szállítsák át a börtönbe, ahol a tárgyalásáig hátralévő időt fogja tölteni és, hogy Lisbeth felvehesse a kapcsolatot a külvilággal, éveken át tartó figyelmen kívül hagyás után végre-valahára bemutathassa a saját szemszögét. Nagyon élveztem azokat a jeleneteket, amikben Lisbeth még ágyhoz kötött betegként is azon munkálodott, hogy megvédje magát, akár egy véletlenül az éjjeli szekrényén felejtett ceruzával is, hogy kikászálódjon a szószból, amibe került, sok egyéb vonása mellett a lélekjelenléte és az… optimizmusa is kiemelkedő – nincs minden veszve, ha a börtönben vagy egy intézetben köt ki, még onnan is levezényelhet magának egy külföldre szökést. De a legeslegjobban azok a részek jöttek be a szereplése során, amikor a PDA-n keresztül szervezkedett és a Hacker Köztársaság tagjaival egyeztetett. Rövid betekintő alapján is haláli társaság, örömmel olvastam volna Larssontól konkrétan róluk is egy külön könyvet, a humoruk és az elhivatottságuk minden megszólalássukkor megmosolyogtatott. Mint ahogy annak a gondolata is, hogy Lisbethből és Plague-ből kiindulva milyen… intenzív társalgás kerekedne, ha ez a rengeteg szociális téren nem kifejezetten sikeresen domborító, maximálisan introvertált nagy koponya összekerülne… ’:D Lisbeth, mint mindig, ámulatba ejtett A kártyavár összedől során is, magasztaltam ez idáig számtalanszor, és fogom is addig, ameddig világ a világ, mert a véleményem szerint ő a valaha papírra vetett legcsodálatosabb, legemlékezetesebb főhősnő. Olyan vagány hölgyemény, akinek az erejéről, az eszéről és a dinamikus kisugárzásáról példát vehet az összes valóságban létező és kitalált nő, akinek a nevét és a képét nyugodtan használhatnák a feminista mozgalmak a plakátjaikon, mert ő a kemény, elnyomhatatlan nőnek a modern szimbóluma. Amennyire más egyének esetében irracionális, nála annyira lenyűgöző volt, hogy még csövekkel telenyomva, majdnem mozgásképtelenül is nagyobb, hatékonyabb kutatómunkát végzett, mint Edklinth és Mikael együttvéve, hogy csak úgy mellékes hobbiként szinte a kisujja megmozdítása nélkül felgöngyölített egy zaklatásos ügyet is.
A főbb karakterek közül Erikával már a nyitókötet, A tetovált lány elolvasása óta hadilábon állok, és az új élmény se vitt közelebb ahhoz, hogy létrejöhessen a békeszerződés. Felhozhatnak a mentségére, amit akarnak, én akkor is szemét húzásnak tartottam, hogy egy ilyen kaliberű zűrzavar közepén ott hagyja a Millenniumot egy jobb ajánlatot adó lapért, ahol még habként a tortán szarba se nézik a szavát, szenved a töménytelen, optimális környezetben felesleges perlekedés miatt, és nem tartogatnak a napok számára semmit főszerkesztőként, minthogy az elkerülhető harc végén hullafáradtan beessen az ágyába. Az életvitele nem szimpatikus, soha nem is volt, és soha nem is lesz, számomra kimondottan visszataszító, hogy ennyire nem képes bírni a vérével,pláne már az ő
korában hogy a rendeltetést szolgáló palotát leszámítva pont olyan
háremrendszert tart fent magának kicsiben, mint azok a többnejű keleti
hatalmasságok, akiket az ő maga megkérdőjelezhetően szabados szemléletével
bizonyára otrombán maradinak, elnyomónak tart. Viszont attól eltekintve, hogy a
magam részéről bizarrnak tartom, ha valaki annyira az ösztöneinek él, hogy még
egy alsóneműt se hajlandó felhúzni alváshoz, mert akkor már korlátozva érzi a
nemiségét… a munkahelyén elszenvedett bánásmód, különösen a zaklatója miatt
azért sajnáltam. Mert hiába nem kedvelem, mint karaktert, azt nem egyszer volt
alkalmam megtapasztalni, hogy mennyire fantasztikus főszerkesztő, aki igenis ért
hozzá, hogyan kell irányítani egy magazint vagy éppen visszahúzni a csőd
széléről. Az megint kinyitotta a
zsebemben a bicskát, hogy az átlagos rendőrség úgy ahogy volt figyelmen kívül
hagyta a pocskondiázó üzeneteket, a betörést… ha nem fordult volna Erika a
Miltonhoz majd Lisbeth-hez, simán végezhetett is volna vele a dühös
megszállottja. A Millenniumhoz való visszaigazolására csak a szemöldökömet
rángattam, ezzel a lépéssel menthetetlenül lesüllyedt a szeszélyes cirkusznak,
egy ilyen profihoz méltatlan légből kapott fellángolás a szintjére az, amit
Christer, Malin és a többiek ölébe zúdított a magazinnál a válsághelyzet alatt
történő tovább állásával.
A kártyavár összedől több önmagukban is tekintélyes erejű regényt kiadó szállal operál, de ezek közül a legesleginkább a tárgyalás repítette az egekbe a rajongási mércémet, ahol Annika kimutatta a foga fehérjét, és minden kételkedőnekengem is beleértve a tudtára adta, hogy nem kell neki a
szomszédba mennie a tűzről pattantságért. Hozzáteszem, Mikael húgát kezdetektől
fogva jó szándék vezérelte, a szívén viselte Lisbeth sorsát, de ennek a
szakasznak az elérkezéséig kissé szobanövény benyomást nyújtott nekem… aki túl
mereven ragaszkodik a kis jól bevált komfortzónájához, hogy elbírjon a
feladattal, aki legyünk őszinték; nem elég tökös ahhoz, hogy ekkora
gazfickókkal vegye fel a versenyt. Aztán felcsendültek a harsonák, kezdetét
vette az eljárás, amiből a Szekció minden tudását bevetve akart előre eldöntött
kirakat pert fabrikálni, és Annika elérte, hogy kigúvadt, lelkesen csillogó
szemmel kísérjem figyelemmel, ahogy könyörtelenül kiforgatja először
Teleborian, a Lisbethet kiskorában bezáró pszichiáter, majd az ügyész, Ekström
érvelését. Amióta végignézem a Hogyan
ússzunk meg egy gyilkosságot? jelenleg rendelkezésre álló évadait, nekem
Annalise Keating ügyvédek terén az etalon, és ha Annika nála visszafogottabb is
alapvetően, a tárgyalóteremben hozza azt a rámenősséget, amivel megsemmisítheti
az ellenséget. Gyakran felnevettem azon, ahogy belekötött Teleborian ingatag
állításaiba, de ami azt illeti, Lisbeth sem hazudtolta magát mind a szegecses
bőrszerkóból és tengernyi piercingből álló tárgyalásra szánt öltözetével, mind
azzal, ahogy próbára tette az őt kérdező ügyész türelmét, finoman, de
éreztette, hogy nincsenek ők szellemileg egy súlycsoportban.
A megállás nélkül záporozó izgalmak hálójában Zalacsenko szárnysegédéről, Niedermann-ról, a szőke, ritka betegséggel küzdő óriásról meg is feledkeztem, ugyanis a regény oroszlánrészében nem is volt neki nagy szerepe azon túlmutatva, hogy fel-fel lett emlegetve, hogy a rendőrség, majd egy brutális megmozdulása után egy motoros klub is elszántan keresi, hogy ki-ki a maga módszereivel megbüntesse a tetteiért, és a fickó eltűnt, mint lila szamár a ködben. Így a visszatérése, a szembekerülése Lisbeth-tel okozott némi meglepetést, főleg az időzítése miatt, de nagyon örültem neki, hogy nem maradt ki a regényből, mert ez a jelenetsor is egy olyan igazi, ikonikus Salander pillanat volt, ami hosszú időre beleég minden olvasónak a retinájába.
Ez a 620 oldalt egybevetve ha nem is az objektivitást teljes mértékben nélkülöző imádattal, de általános elégedettséggel töltöttem el, amit az is mutat, hogy a terjedelméhez viszonyítottan gyorsan végeztem vele. Méltó megkoronázása volt az előző két kötetnek, és bánom, hogy nem áll rendelkezésemre több rész, vagyis a miheztartás végett áll, mert a hozzám hasonló elvetemült rajongók nyomására Larsson halála után, a sorozat világsikerré növekedése után felkértek a folytatás megírására egy ismert újságírót… de nem vagyok az ötlettől elragadtatva, hogy valaki más bolygassa ezt a szereplőgárdát. Lisbeth és Mikael is komplex, érdekes karakterek, akiket nem megfelelő kezeléssel könnyedén el lehet rontani, a karaktereken kívül pedig Larsson logikai rendszere, az ő sajátos írói stílusa tette kiemelkedővé ennek a sorozatnak a darabjait. Erősen tartok tőle, hogy annak se lesz jó vége, hogyha az utóbbi két elemet megpróbálja leutánozni egy másik író, aki lehet tehetséges, de értelemszerűen nem tud ugyanúgy gondolkozni, mint Stieg Larsson, az élmény se lenne ugyanolyan. Ha meg ez a rövidke áttekintés nem is lenne elég ok a szkeptikusságra, az új szerző publikálta két kötet százalékos besorolása is szerfelett siralmas a molyon az eredeti trilógiához viszonyítottan. Talán… még azon elgondolkozok, hogy egy résznek adjak még esélyt, de nagyobb valószínűséget látok arra, hogy az újraolvasásokat fogom halmozni. Amiből igencsak tetemes mennyiséget érdemel mindegyik megszerzett rész, ugyanis nemcsak, hogy a kedvenceimmé váltak… de még a kedvenceken belül is nagy hatást gyakoroltak az olvasói életemre. A krimik, illetve a skandináv krimik szerelmeseinek kötelező olvasmány, mint ahogy az erős nők kedvelőinek is.
Borító: 4/5 – A három rész közül ezt tartom a leggyengébbnek, noha kétségtelenül idomul a stílusa az előzőekhez. A problémák egy része visszaköszönő; a tetoválásokon nagyon szembeötlően látszik, hogy utólagos rászerkesztéssel kerültek a női alakra, ráadásul ezúttal ez a ruháról is elmondható. Nem tudom, hogy csak a fényekkel történt-e valamilyen baki vagy utólagosan biggyesztették rá a szerelést, vagy utólagosan színezték feketére… de erősen mű hatást kelt. Ez meg már én is érzékelem, hogy kukacoskodás, de a nyakamat teszem rá, hogy Lisbeth Salander előbb szúrná ki önkezűleg mind a két szemét, minthogy ilyen cuki, babarózsaszín rúzst kenjen a szájára… xD
Kedvenc szereplők: Lisbeth, Holger, Mikael, Monica, Annika, a Hacker Köztársaság tagjai
Legutáltabb szereplők: Teleborian, a Zalacsenko Klub tagjai, Zalacsenkót beleértve, Niedermann, Ekström
Kedvenc részek: amikor Mikael az elején kiosztotta a rendőrt, amikor Palmgren felszólalt a bíróságon, amikor Annika ízekre szedte Teleborian érvelését, amikor Monica hozzálátott a feladatához, amikor Lisbeth a kórházból nyomozott, amikor Lisbeth a Hacker Köztársasággal beszélt, amikor Niedermann és Lisbeth újra találkoztak, amikor Mikael becsempészte a kórházba a PDA-t, amikor Mikael kicselezte azokat, akik követték
Mélypontok: Lisbeth kevesebb szereplése a megszokotthoz viszonyítva, Mikael legújabb afférjának részletezése, Erika ingázása, az, amit a Szekció megengedett magának
Korhatár: Ez a legkevésbé korhatáros rész, nincsenek benne kimondottan durva jelenetek, de tartom az előző bejegyzéseimben megnevezett besorolást; 15-16 éves kortól ajánlom.
Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni a kiadó weboldalán.
Még keresem a megfelelő szavakat, de annyiban biztos vagyok, hogy némi csüggedt hiányérzettel csuktam be a Millennium legvaskosabb kiadványát attól az űrtől függetlenül is, ami egy szeretett sorozat elengedésével marad az emberben. A könyv aktuális nyomozása egy rendkívül szövevényes, évtizedeken át zavartalanul működő korrupciós rendszer, a Szekció működésének feltérképezése, ténykedésének leleplezése köré épült, amit a szokásosnál több közreműködő kéz csak még bonyolultabbá, mondhatni globálisabbá tett, igazodva a sztori súlyához. Ehhez híven töménytelen mennyiségű, mégsem nyomon követhetetlenül megjelenített vagy más módon zavaros tálalású, hanem pontosan kiszámított, logikus lépcsőzetességgel összekapcsolódó információt tartalmazó piramist tárt elém a szerző a rá jellemző alapossággal történő kifejtési folyamat során, ami gondoskodott róla, minden egyes bekezdésben találjak valami agyalnivalót. Ezért a kifogyhatatlan agyalnivaló csomagért pedig rendkívül hálás volt a skandináv krimi-, gondolkodás-imádó részem, azonban a Salander-fanatikus oldalam már kevésbé, bármennyire is élveztem a Szekció megismerésével, a velük való Millenniumon és nyomozó csoporton belüli küzdelemmel foglalkozó fejezeteket, izgultam, éppen melyik tömb fog egy lépéssel a másik előtt járni, de amiatt maradt bennem egy érzékelhető tüske, hogy a szokásos szereplési idejéhez mérten Lisbethet, mint karaktert szervesen háttérbe szorították ezek a rajta valamelyest túlnövő küzdelmek. Érdekes, hogy Larsson megjegyezte időnként, hogy ez a felállás egyébként magának Lisbethnek se tetszett, és a körülményei tekintetében még meg is értettem volna, hogy most miért nem jutott neki hely a tűzvonalban, ha cselekmény tökéletes kibontakoztatásából fakadó maximális lényegre koncentrálást kívánta volna meg a mellőzését. Viszont nem ez valósult meg sajna, mert ebben az esetben tisztán ésszerűségi szempontból Mikael Vezércsődör Blomkvist legújabb hódításának több epizódjának se kellett volna relevánsabbnak lennie Lisbeth egy-két kevésbé történelmi pillanat visszhangú jeleneténél. Az előbbi vegyes hatáshoz köthető rendszertelen morgolódásomtól eltekintve azonban ugyanannyira tetszett is más szempontból Lisbeth részbeni háttér szereplése, mint amennyire nem, noha hozzá kell tennem, így is sok munkával járult hozzá a végkifejlethez. A kártyavár összedől elsősorban azt mutatta be kedvenc főhősnőm szemszögéből, hogy még az olyan intelligens, törhetetlen és elszánt embereknek se árt néha a mások által nyújtott mankó, mint Lisbeth Elpusztíthatatlan Terminátor Salandernek, illetve, hogy mindazok ellenére, amik vele történek, ahogy rútul elbánt vele az élet olyan területekből irányulóan, amikből segítséget kellett volna kapnia, mégis akadnak olyan személyek, akik ellenpéldát nyújtanak, nyíltan kiállnak mellette. A legmegátalkodottabb gazemberek is elcsúszhatnak egy megfelelő időzítéssel, megfelelő pontra elhelyezett banánhéjon. A Szekció, a Lisbeth Salander életét tönkretevő szervezet veterán és frissülő erői vajon elég gyorsan és hatékonyan tudják eltakarítani ezeket a banánhéjakat vagy egy jó szándék és felháborodás vezérelte szedett-vedett benyomást keltő mentőcsapat megbuktatja őket? A kártyavár összedől egy regény a harcosokról, azokról, akik nem karddal vagy gépfegyverrel küzdenek, hanem megtörhetetlenül kiállnak az igazuk mellett, és az olyan amazonokról, mint Lisbeth Salander. Mellette az összes valaha erősnek kikiáltott hősnő mérlegre teheti az identitását.
Mit is érdemes tudni a „Szekcióról”?
Ez az a szervezet, aminek a jóvoltából Salander élete során állandóan egy kapitális káoszfaktor epicentrumában vergődik több-kevesebb sikerrel, egy árnyék ügyosztály a svédek nemzetbiztonságán belül, amiről történetünk idején a beavatottakon, más hivatalos szervekbe beépített tégla segítőkön kívül nem is tud senki, az évek során annyira… összetöpörödött bizonyos okokból. De a méretüktől, költségvetésüktől függetlenül ez a szerv mindig is egy úgynevezett mini diktatúra volt Svédországon belül, nem tartotta őket ellenőrzés alatt senki, az aktuális kormányok rendre még csak nem is tudtak róla, hogy konkrétan min is ügyködik a rakás fanatikus fiatalnak és különös vénemberek ezen közössége, a Szekció tagjai a friss vezetőket többnyire leszerelte azzal, hogy ez egy bevett rendszer, ami amúgy se annyira az ő hatáskörének a része, ne bolygassa, ők gondoskodnak a biztonságról. Itt felmerül a kérdés, hogy mégis kinek a biztonságáról? A szlogenjük szerint? A svéd emberekéről, még az alkotmány módszeres áthágásának árán is, hiszen az egyébként is egy elhanyagolható kis fecni szerintük, ami akadályozza az országot a hozzájuk hasonló hithű hazafiak rendben tartsák, és megvédjék minden külső fenyegetéstől a kémeket, és az egyszerű, ártatlan bevándorlókat is beleértve. A csúf igazság szerinti megközelítésből? Egy bizonyos Alexandr Zalacsenko, kiugrott GRU-ügynökéről, akiről már az előző kötetben kiderült, hogy a borotva penge módjára vágó elméjű, és kérlelhetetlenül öntörvényű, független Lisbeth Salander apja. Zalacsenko anno a Szekció védelmére szorult, ezért megtettek mindent, hogy a kémük, akikből reményeik szerint tekintélyes hasznot húzhattak volna majd a későbbiekben, letelepedhessen, eléldegélhessen nyugodtan, a kezük ügyében legyen, ha kell valamire. Azonban Zalacsenko nem egy olyan habitusú személy, akire ilyen tekintetben tanácsos volt alapozniuk, maximálisan kihasználta, hogy rá vannak szorulva az információkra, amik a birtokában lehetnek, szánt szándékkal keveredett nagyobbnál nagyobb balhékba az évek során, az érzelmi életében maximálisan egy bizonyos szervére bízta a vezérlést, mintegy minden áldott cselekedetével hergelve, gúnyolva a Szekció embereit, hogy „Na vajon, ezt is el tudjátok-e takarítani utánam?”. A Szekció pedig Zalacsenko fontossága miatt rendületlenül takarítgatta a felfordulást, amit Zalacsenko elé tett, egyre messzebbre és messzebbre menve a módszerek terén, a szó szoros értelmében semmi nem számított, nem létezett az a határ, amit nem voltak hajlandóan átlépni a védencük kedvéért. Mígnem a tizenkét éves Lisbeth Salander beleköpött a levesükbe azzal, hogy megelégelte, Zalacsenko bokszzsáknak használja az anyját, a rendőrség pedig mindezt ölbe tett kézzel nézi, így megkísérelte megölni a férfit egy gyújtóbombával. És a Szekció nem hagyhatta, hogy egy gyerek lerombolja azt a törékeny rendet az ő házuk táján, amit évtizedek alatt építettek ki…
Egyesek kitértek rá előttem, hogy ez a rész olyan hatású, mintha az előző kötetek nagy prológusát írta volna meg zárásként Stieg Larsson, és valamelyest helyt is adok neki, hogy igazuk van, ugyanis A kártyavár összedőlben megjelenített események egyrészt azt a célt szolgálják, hogy az olvasó és a hatóságok
Az előző kötetben a médiai hatalmának kedvezőtlen hatásai kerültek előtérbe azáltal, hogy egy csapat szűklátókörű barom első ízben elmebeteggé, majd egy leszbikus-sátánista szekta tagjává gyúrta Lisbethet a közvélemény előtt. Most Mikael azon munkálkodik, hogy rávilágítson ezeknek a nevetséges állításoknak a hamisságára, kijavítva azt a lejárató kampányt, amit barátja kárára indítottak, majd a Millennium következő különleges kiadásában totálisan megsemmisítse a birtokába jutott titkos nyomok által mind a Szekciót, mind Zalacsenkot, illetve rámutasson arra, amit eddig kevesen fogtak fel; hogy Lisbeth ebben a történetben csupán egy már számuk miatt is felháborító túlkapásoknak az áldozata. Ezen felül arról is gondoskodik, hogy Lisbeth minden lehetséges oldalról megkapja a szükséges védelmet, habár tartja magát ahhoz az elképzeléshez, hogy ezt az ütközetet a médiai színtér fogja eldönteni, így bevonja az ügybe a Milton Security biztonsági cég vezetőjét, Lisbeth korábbi főnökét, Dragan Armanskijt és Holger Palmgrent, a lány első gyámját, plusz felkéri a húgát, Annika Giannini-t, hogy vállalja el Lisbeth képviseletét a bíróságon. Mint az a természetükből, múltjukból adódóan várható volt, a Szekció egyáltalán nem értékelte azt a fejleményt, hogy Zalacsenko veszélyes lánya mellett a nyakukra szállt egy túlbuzgó újságíró is a maga felmentő seregével, megindították a hadjáratukat Mikael Blomkvist, és mindenki más ellen, akit mozgósíthat ellenük… A kollégáit a lapnál és még a Salander-mentő különítményén belüli társait is időnként az őrületbe kergette a titkolózásával, a már-már paranoiába hajlóan túlzónak tűnő elővigyázatosságával és azzal, hogy az ideje javában nem lehetett elérni, de én megemeltem a kalapomat az előtt, ahogyan Mikael Lisbeth ügyét kezelte, ahogy kiállt a lány mellett. Párkapcsolati téren nem a legmegbízhatóbb egyén, de az újságírói, igazság harcosi hírneve megalapozottsága ebben a részben is újabb és újabb megerősítéseket nyert. Ha érkezett egy akadály, akkor remek rögtönzéssel fundálta ki, hogy hogyan hárítsák el azt, hogyan csapja be a rá állított ügynököket, kitartott a célja mellett, és semmilyen körülmények között nem engedte, hogy kispadra ültessék, szabotálják. Korábban hébe-hóba Lisbethez hasonlóan én is gúnyolódtam rajta, hogy Mikael olyan, mint egy szolgálatra kész, vigyorgó kejfeljancsi, akit bármennyiszer is ütnek le, utána mindig ugyanolyan lelkesedéssel egyenesedik vissza, de a jelen körülmények pontosan egy ilyen mértékben elszánt, és… őrült ember irányítását igényelték.
A nagy korrupció elleni háború második frontja egy nyomozás által testesül meg, amelybe Armanskij javaslatával kezd bele egy barátja, Edklinth aki a nemzetbiztonság egyik ügyosztályának a vezető beosztású embere, illetve az ő megbízására, Monica Figuerola. Az adaptációt régen láttam, de arra tisztán emlékszem, hogy ezt a vonalat mindig is furának találtam benne, ami persze részben annak tulajdonítható, hogy a filmben nem lett normálisan, alapos tájékoztatással bemutatva a Szekció, csak a történet egy pontján elő lettek húzva, mint a cilinderből a fehér nyúl, de valahogy… nem éreztem a súlyát, hogy miért annyira lényeges a munkájuk, és Mikael bevonása abba. Ezzel szemben a könyvben mindennek a megjelenítése sokkalta világosabb, logikusabb, ezek által pedig lényegesen megalapozottabb lett még úgy is, hogy ezzel a fordulattal az előzményeket latba vetve tápláltam némi egészséges ellenérzést. Mármint… a hatóságok eddig mindig úgy és annyiszor tettek Lisbeth alá, ahogyan csak bírták szuflával és kreativitással, most meg mellé áll egy részük…? Az szimpatikus volt, hogy Larsson megragadta az alkalmat annak a megjegyzésére, hogy attól, hogy az ilyen szervezeteknél bizonyos alkalmazottak korruptok és fittyet hánynak a szakmai szabályzatuk legnagyobb betűs kitételeire is, még dolgozhatnak olyanok is náluk, mint Monica és Edklinth, akik nem pártolják ezt a viselkedést, így náluk se érdemes általánosítani, bár a kisördög a vállamon nem tudta néhány szarkasztikus gondolat nélkül venni azt, hogy ennek egyfajta „mentés” szaga van. Hogy miután az író a Lisbethet ért csapások által derekasan lehúzta a törvény erőit, most próbál „bocsánatot kérni”, valamivel árnyaltabb képpé alakítani a róluk festett tömör feketeséget, de ezt a kis rosszmájúságot menten eleresztettem azután, hogy ez a Millennium sorozatban eddig példátlan vonal megfelelően kibontakozott. Örültem neki, hogy a második részben már megismert Bublanski nyomozó és Sonja Modig visszatértek a csapatuk azóta kitágított szemléletű rétegével, hogy az ebben a fertőben megbízható hivatalos személyek fokról-fokra összefogtak. Miriam Wu-t, Lisbeth barátnőjét A lány, aki a tűzzel játszikban nagyon megkedveltem, ezért fájlaltam a hiányát, de Larsson gondoskodott róla, hogy a badass csajok páholyában megüresedett helyet betöltse valaki, nevezetesen Monica. Ez a sportolási mánia nem is állhatna tőlem annál távolabb, mint amennyire azóta áll, hogy az eszemet tudom, de hamar megkedveltem a nőt még akkor is, ha a közte és Mikael között szövődő románc nélkül nyugodtan meglettem volna. Általa is szemléltetve lett, hogy sajna a társadalom bizonyos vonatkozásaiban még mindig nem kimondottan egyenlőség párti. Monica hiába végez saját kútfőből is félelmetes hatékony munkát, határozott és van olyan kondícióban, amit sok férfi is megirigyelne… lépten-nyomon mégis megkapja a szokásos leszúrásokat, amikkel a hasonló pozícióban lévő nőket bombázzák. Szívesen olvastam volna konkrétan a munkafolyamatáról többet, és bevallom… sajnáltam, hogy az író kihagyta azt a lehetőséget, hogy egy légtérbe hozza Lisbeth-tel.
Ameddig a médiában és a hivatalokban zajlik az élet, addig Lisbeth a második kötet végén szerzett sérüléseiből, köztük egy agyába fúródott golyó kioperálásából lábadozik a kórházban, ahol mint elfogott bűnözőt, hiába őrzik úgy, mint egy angol buldog a kedvenc alvós párnáját, mégsem garantált a biztonsága. Zalacsenko, aki egy életre el akarja tüntetni a lányát a színről, néhány kórteremmel távolabb fekszik tőle, és riasztotta már közvetlenül a magához térése után a Szekciót is, hogy végezzék kötelességüket és vonják ki a forgalomból azt, aki árthat neki. Lisbethnek tehát nem telnek éppen zökkenőmentesen a napjai, azonban a kórház személyzete egyre kevésbé hisz annak, hogy jogosan kiáltották ki bolondnak a kissé magába zárkózó, de roppant intelligens, a vele való kommunikáció során mindig udvarias lányt. Szövetségesre lel az egyik kezelő orvosának a személyében, aki igyekszik minden rendelkezésre álló követ megmozgatni, hogy ne törhessenek rá Lisbethre azok a szemétládák, akik tizenévesen pszichiátriába paterolták, hogy minél később szállítsák át a börtönbe, ahol a tárgyalásáig hátralévő időt fogja tölteni és, hogy Lisbeth felvehesse a kapcsolatot a külvilággal, éveken át tartó figyelmen kívül hagyás után végre-valahára bemutathassa a saját szemszögét. Nagyon élveztem azokat a jeleneteket, amikben Lisbeth még ágyhoz kötött betegként is azon munkálodott, hogy megvédje magát, akár egy véletlenül az éjjeli szekrényén felejtett ceruzával is, hogy kikászálódjon a szószból, amibe került, sok egyéb vonása mellett a lélekjelenléte és az… optimizmusa is kiemelkedő – nincs minden veszve, ha a börtönben vagy egy intézetben köt ki, még onnan is levezényelhet magának egy külföldre szökést. De a legeslegjobban azok a részek jöttek be a szereplése során, amikor a PDA-n keresztül szervezkedett és a Hacker Köztársaság tagjaival egyeztetett. Rövid betekintő alapján is haláli társaság, örömmel olvastam volna Larssontól konkrétan róluk is egy külön könyvet, a humoruk és az elhivatottságuk minden megszólalássukkor megmosolyogtatott. Mint ahogy annak a gondolata is, hogy Lisbethből és Plague-ből kiindulva milyen… intenzív társalgás kerekedne, ha ez a rengeteg szociális téren nem kifejezetten sikeresen domborító, maximálisan introvertált nagy koponya összekerülne… ’:D Lisbeth, mint mindig, ámulatba ejtett A kártyavár összedől során is, magasztaltam ez idáig számtalanszor, és fogom is addig, ameddig világ a világ, mert a véleményem szerint ő a valaha papírra vetett legcsodálatosabb, legemlékezetesebb főhősnő. Olyan vagány hölgyemény, akinek az erejéről, az eszéről és a dinamikus kisugárzásáról példát vehet az összes valóságban létező és kitalált nő, akinek a nevét és a képét nyugodtan használhatnák a feminista mozgalmak a plakátjaikon, mert ő a kemény, elnyomhatatlan nőnek a modern szimbóluma. Amennyire más egyének esetében irracionális, nála annyira lenyűgöző volt, hogy még csövekkel telenyomva, majdnem mozgásképtelenül is nagyobb, hatékonyabb kutatómunkát végzett, mint Edklinth és Mikael együttvéve, hogy csak úgy mellékes hobbiként szinte a kisujja megmozdítása nélkül felgöngyölített egy zaklatásos ügyet is.
A főbb karakterek közül Erikával már a nyitókötet, A tetovált lány elolvasása óta hadilábon állok, és az új élmény se vitt közelebb ahhoz, hogy létrejöhessen a békeszerződés. Felhozhatnak a mentségére, amit akarnak, én akkor is szemét húzásnak tartottam, hogy egy ilyen kaliberű zűrzavar közepén ott hagyja a Millenniumot egy jobb ajánlatot adó lapért, ahol még habként a tortán szarba se nézik a szavát, szenved a töménytelen, optimális környezetben felesleges perlekedés miatt, és nem tartogatnak a napok számára semmit főszerkesztőként, minthogy az elkerülhető harc végén hullafáradtan beessen az ágyába. Az életvitele nem szimpatikus, soha nem is volt, és soha nem is lesz, számomra kimondottan visszataszító, hogy ennyire nem képes bírni a vérével,
A kártyavár összedől több önmagukban is tekintélyes erejű regényt kiadó szállal operál, de ezek közül a legesleginkább a tárgyalás repítette az egekbe a rajongási mércémet, ahol Annika kimutatta a foga fehérjét, és minden kételkedőnek
A megállás nélkül záporozó izgalmak hálójában Zalacsenko szárnysegédéről, Niedermann-ról, a szőke, ritka betegséggel küzdő óriásról meg is feledkeztem, ugyanis a regény oroszlánrészében nem is volt neki nagy szerepe azon túlmutatva, hogy fel-fel lett emlegetve, hogy a rendőrség, majd egy brutális megmozdulása után egy motoros klub is elszántan keresi, hogy ki-ki a maga módszereivel megbüntesse a tetteiért, és a fickó eltűnt, mint lila szamár a ködben. Így a visszatérése, a szembekerülése Lisbeth-tel okozott némi meglepetést, főleg az időzítése miatt, de nagyon örültem neki, hogy nem maradt ki a regényből, mert ez a jelenetsor is egy olyan igazi, ikonikus Salander pillanat volt, ami hosszú időre beleég minden olvasónak a retinájába.
Ez a 620 oldalt egybevetve ha nem is az objektivitást teljes mértékben nélkülöző imádattal, de általános elégedettséggel töltöttem el, amit az is mutat, hogy a terjedelméhez viszonyítottan gyorsan végeztem vele. Méltó megkoronázása volt az előző két kötetnek, és bánom, hogy nem áll rendelkezésemre több rész, vagyis a miheztartás végett áll, mert a hozzám hasonló elvetemült rajongók nyomására Larsson halála után, a sorozat világsikerré növekedése után felkértek a folytatás megírására egy ismert újságírót… de nem vagyok az ötlettől elragadtatva, hogy valaki más bolygassa ezt a szereplőgárdát. Lisbeth és Mikael is komplex, érdekes karakterek, akiket nem megfelelő kezeléssel könnyedén el lehet rontani, a karaktereken kívül pedig Larsson logikai rendszere, az ő sajátos írói stílusa tette kiemelkedővé ennek a sorozatnak a darabjait. Erősen tartok tőle, hogy annak se lesz jó vége, hogyha az utóbbi két elemet megpróbálja leutánozni egy másik író, aki lehet tehetséges, de értelemszerűen nem tud ugyanúgy gondolkozni, mint Stieg Larsson, az élmény se lenne ugyanolyan. Ha meg ez a rövidke áttekintés nem is lenne elég ok a szkeptikusságra, az új szerző publikálta két kötet százalékos besorolása is szerfelett siralmas a molyon az eredeti trilógiához viszonyítottan. Talán… még azon elgondolkozok, hogy egy résznek adjak még esélyt, de nagyobb valószínűséget látok arra, hogy az újraolvasásokat fogom halmozni. Amiből igencsak tetemes mennyiséget érdemel mindegyik megszerzett rész, ugyanis nemcsak, hogy a kedvenceimmé váltak… de még a kedvenceken belül is nagy hatást gyakoroltak az olvasói életemre. A krimik, illetve a skandináv krimik szerelmeseinek kötelező olvasmány, mint ahogy az erős nők kedvelőinek is.
Borító: 4/5 – A három rész közül ezt tartom a leggyengébbnek, noha kétségtelenül idomul a stílusa az előzőekhez. A problémák egy része visszaköszönő; a tetoválásokon nagyon szembeötlően látszik, hogy utólagos rászerkesztéssel kerültek a női alakra, ráadásul ezúttal ez a ruháról is elmondható. Nem tudom, hogy csak a fényekkel történt-e valamilyen baki vagy utólagosan biggyesztették rá a szerelést, vagy utólagosan színezték feketére… de erősen mű hatást kelt. Ez meg már én is érzékelem, hogy kukacoskodás, de a nyakamat teszem rá, hogy Lisbeth Salander előbb szúrná ki önkezűleg mind a két szemét, minthogy ilyen cuki, babarózsaszín rúzst kenjen a szájára… xD
Kedvenc szereplők: Lisbeth, Holger, Mikael, Monica, Annika, a Hacker Köztársaság tagjai
Legutáltabb szereplők: Teleborian, a Zalacsenko Klub tagjai, Zalacsenkót beleértve, Niedermann, Ekström
Kedvenc részek: amikor Mikael az elején kiosztotta a rendőrt, amikor Palmgren felszólalt a bíróságon, amikor Annika ízekre szedte Teleborian érvelését, amikor Monica hozzálátott a feladatához, amikor Lisbeth a kórházból nyomozott, amikor Lisbeth a Hacker Köztársasággal beszélt, amikor Niedermann és Lisbeth újra találkoztak, amikor Mikael becsempészte a kórházba a PDA-t, amikor Mikael kicselezte azokat, akik követték
Mélypontok: Lisbeth kevesebb szereplése a megszokotthoz viszonyítva, Mikael legújabb afférjának részletezése, Erika ingázása, az, amit a Szekció megengedett magának
Korhatár: Ez a legkevésbé korhatáros rész, nincsenek benne kimondottan durva jelenetek, de tartom az előző bejegyzéseimben megnevezett besorolást; 15-16 éves kortól ajánlom.
Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni a kiadó weboldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése