2018. május 11., péntek

Ransom Riggs: Miss Peregrine's Home for Peculiar Children - Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei 1)

Sziasztok! Vannak olyan könyvek, amiket az ember meglát, és azonnal érzi, hogy összetartoznak, hogy szüksége van a közelebbi megismerésére is, és vannak olyanok, amikről biztosra veszi, soha az életben nem fogja elolvasni. Ennek a bejegyzésemnek a témája az utóbbi kategóriába tartozik, ha pár éve valaki azt mondja nekem, hogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeivel fogom elütni a szabadidőmet Ransom Riggs-től, akkor jobb esetben kinevettem volna, ha meg azt is hozzácsapja, hogy úgy fogom bújni, mintha a lapokba rejtették volna az élet titkát, elirányítom a legközelebbi pszichiáterhez. Most meg mégis itt vagyok, az említett könyvvel, amely páratlan alapötletével és elképesztően addiktív hangulatával a rabjává tett. :3


Fülszöveg:
Egy rejtélyes sziget
Egy elhagyott árvaház
Egy különös fényképekből álló gyűjtemény

Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek.
Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

Látatlanban való szkeptikusságom a történettel szemben megegyezett Jacob idősebb kori hozzáállásával a nagyapja meséit illetően, már az alapfeltevést is abszurdnak találtam, amikor megtudtam, hogy ebben a könyvben ráadásul képek vannak, éppen csak a hajam nem állt égnek, és akkor még a fura címre nem is tértem ki. Határozott ellenségességgel, lekicsinylő biccentésekkel kerülgettem a regényt, mialatt a zsigereim kitartóan süvöltötték, hogy kész röhej az egész. Aztán ismét Jacobbal haladva tettem meg az első lépéseket, a saját két szememmel tapasztaltam, ahogy a mendemondák bizonyítást nyertek… és feltartóztathatatlanul magával repített a varázslat.
Ritka az ilyen, de a feszültség és a szavaim nyomatékának hatásvadász növelését véletlenül se elsütve az elkövetkezőkkel, komolyan még akkor is fenntartásaim voltak szegény kötettel kapcsolatban, amikor eldöntöttem az adaptáció hatására, hogy mégis adok neki esélyt, noha az a megérzés kitörölhetetlenül lebegett előttem, hogy 3-4 évvel kinőttem belőle mégis kíváncsi vagyok arra, mit bontakoztatott ki a több ízben is szokatlan, újszerű elemekből a szerző akit csak, hogy még szövevényesebb és ironikusabb legyen a közös sztorim a különlegesekkel, a legutóbbi születésnapjáig nőnek hittem. Az elmúlt napokban fáradhatatlan eltökéltséggel szidtam a balga fejemet, amiért ennyire ódzkodtam a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeitől, és hagytam, hogy csak még inkább adják a lovat a negatív kritikák ez alá, egyúttal pedig megragadom az alkalmat, hogy kategorikusan megtagadjam a vádat, miszerint ez a könyv unalmas lenne. Ennek a könyvnek hangulata van! *.* Méghozzá nem is akármilyen, kicsit borongós, kicsit morbid, ugyanezzel a humorral, egyszerre laza és egy csöppet modoros, pont ahogy szeretem, a leírásosabb szakaszokban teletömve az én hőn imádott, ízes, barokkos körmondataimmal. Elhanyagolható idő, pusztán néhány oldal leforgása alatt bekúszott a bőröm alá a hihetetlen, intenzív atmoszférája, amit már csak a szöveg miatt is imádtam olvasni, és az olvasás után is makacsul ott ragadt, hogy ha rendelkezésemre álltak volna a folytatások, biztos pattanok a polcomhoz, hogy hozzá is foghassak a következőhöz. A gyenge láncszemek felfedezésére irányuló radarjaimat kikapcsolni ugyan nem tudtam, így elhihetitek, minden egyes hibáját felfedeztem, ezeknek a tudatában el is gondolkoztam rajta, miért nem hatottak meg jobban vagy a szokásos reakcióimat tekintve miért nem idegesítettek fel, de Vándorsólyom kisasszony és Ransom Riggs összevetve minden tudományukat, körém is vontak egy hurkot, amin kívül minimálisan se érdekelt a külvilág. Teljességgel tudatában voltam, hogy nem tökéletes a sztori, hatásosan tudnék érvelni azért is, hogy miért nem érdemes tenni vele egy próbát, ha úgy adódna de a regény első kinyitása és utolsó becsukása számomra azzá vált az egyedi elgondolással, ami lehetővé tette, hogy a kezembe vehessem, és a részletekben, fantáziában gazdag világépítésével, amihez hasonlót nem pipáltam. Voltak itt madárrá változni képes nevelőnők, megszámlálhatatlan különleges képesség, melyeknek legalább a feléért odaadnák a fantasy kedvelők a fél karjukat, láthatatlan rémek, időutazás, és egy ezeknek otthont adó sziget, ahová józan ember be nem tenné a lábát, mégse akar onnan szabadulni. A könyv hű a címhez, amit kapott, megszámlálhatatlan okból különleges, egy olyan ifjúsági alkotás, ami gyémántként tündököl a kavicsok tengerében, ahelyett, hogy belesimulna a tömegbe, merészen feszegeti a besorolása határait, és általa az olvasó is megtapasztalhatja azt egy végtelen nap során, hogy milyen érzés Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei közé tartozni.



Értetlenül állok előtte, hogy miért terjedt el az a téves hír az olvasók körében, ami számtalan potenciális rajongó kötet megkezdése közbeni csalódásához vezetett, hogy ez egy borzongató, félelmetes könyv, és nagy szerencsém, hogy nem úgy kezdtem bele a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeibe, hogy egy horrorisztikus sztorit vártam, pedig engem is megtaláltak azzal az „intelemmel”? hogy mind a könyv, mind a Tim Burton rendezésében készített adaptáció is félelmetes különben én is hoppon maradtam volna. Valamelyest sötét, picikét olyan Poe-féle módon elvont, és abszolút rejtélyes? Igen, de nem az a történet lesz ez, ami után nem mertek kimenni este vécére vagy a vállatok mögé tekintgettek a szörnyeket keresgélve, ami után a creepy általános értelmében libabőrözni fogtok. Ez az a történet, amiből feltekintve meglepődtök rajta, hogy az utcán autók szelik az aszfaltot, hogy az emberek nem tájszólással beszélnek és, hogy sehol egy birka a négylábú típusból vagy egy lánglabdákkal dobálózó lány, és méhtengerben álló fiú. Attól tartottam az elején, természetfeletti fronton túlzsúfoltnak fogom ítélni a regényt, de végül egyáltalán nem bántam, hogy egy ennyire sokrétű mágikus vonalat kaptam, ami remekül összefogta azoknak a különleges adottságoknak a tárházát, amit innen-onnan már ismerhettem vagy amikhez konkrétan ez a kötet juttatott, ugyanis ez még valódibbá tette a különlegeseket, még jobban beledolgozta őket a mi világunkba. Azt az érzetet keltve, hogy aki eléggé odafigyelt, az akár ki is szúrhatta volna őket, hiszen amióta csak a Föld forog, itt éltek közöttünk, a rejtettségük pusztán kultúrafüggő volt. Tetszett a régi idők klasszikus „rémcirkuszaival”, a bennszülöttek sámánjaival való összekapcsolásuk, a rémeké a sorozatgyilkosokkal, annak a bemutatása, hogy az emberi civilizáció állása milyen hatással volt a különlegesek helyzetére; a sötét évszázadokban, amikor mindent eltelített a babonás kergemarhakór, rettegniük kellett, de a 21. századra viszonylagos biztonságba kerültek az ördögöt kiáltó csürhétől, ahol nagyon extrém eseteket leszámítva már az emberek inkább alapoznak a realitásra és a tudományra, mint a lepcses szájú pletykafészkek által terjesztett légből kapott legendákra. Amiknek az elég elvetemültek fabrikáltak is némi bizonyítékot egy-egy kétes eredetű fotó segítségével, ha arra volt szükség.

Okozott tépelődést bőven, hogy hogyan is álljak a kötetbe belerakott képekhez, főleg azért, mert amióta rendszeresen olvasok, tartom magam ahhoz a nézethez, miszerint egy komoly könyvben nem lehetnek képek, mert egy valamire való szerző el tud mondani mindent, annál még többet is a betűkkel amikor olyan szakaszhoz értem, ahol sűrűben szerepeltek, többet akartam belőlük, amikor meg úgymond zavartalanul folyt nélkülük a cselekmény, akkor a jó öreg instant szövegből szerettem volna nagyobb mennyiséget kapni, szóval menetrendszerűen löktem magam két szék közé a padlóra, megint csak idomulva Jacobhoz. A sráchoz, aki nem akart mást egész életében, hogy történjen végre vele valami kirívó, ne csak értelmetlenül teljenek a napjai, amiben a szülei egy komplett jövőtervet tolnak elé, amihez neki nem fűlik a foga, megmondva, miről hogyan kellene vélekednie, amiben az iskolában ő a fura gyerek, aki még azután is hitt a tündérmesékben, mikor a tizenévesek menőségi kézikönyve szerint az már ciki volt… amiben csak egy felhúzhatós bábnak érzi magát, aztán amikor beötlött a nagy változás első tornádója, elkeseredetten sírta vissza a monoton kis életét. Ami olyan „megalszik a tej a számban” hangulat szerint telt, de legalább nem volt összeegyeztethetetlen a normalitással, ami még tovább tetézte azokat a gondokat, ami miatt szabadulni akart Jacob a mókuskerékből; a szülei még jobban a fejére nőttek, még furábbnak tartották, még kevesebb beleszólása lett, hogyan is folynak körülette a dolgok. Tetszett a mesélési stílusban, hogy az E/1 ellenére tartott egyfajta távolságot a bemutatott eseményektől, mintha utólagos visszaemlékezés lenne, így maga a nézőpontkarakter, azaz Jacob is sokkal átfogóbban, tisztábban, tudatosabban vizsgálta maga körül az eseményeket, és azoknak a jelentőségét az aktuális helyzetére, hogy mibe keveredik a döntéseivel, egy-egy ilyen következményének mekkora a súlya. Mivel a legtöbb főhős csak sodródik az árral, és nem akaródzik meglátni azokat összefüggéseket sem, amik éppen csak ki nem szúrják a szemét, nemhogy valamivel rejtettebben, a múltba visszavezethetően bujkálnak, ez mindenképpen egy üdítő felfogásmód volt a számomra, amiért kapott egyfajta folyamatosságot az a kaland, ami abban a pillanatban vette kezdetét, amikor Jacob nagyapja először vette elő a szivarosdobozában őrzött régi fotókat, és fogott bele a mesélésbe a kis walesi szigeten található árvaházról, ahol a második világháború kezdetén élt…

Jacobban összességében egy szimpatikus főszereplőt ismertem meg, időnként az a benyomásom támadt ugyan, hogy túl sokat nyavalyog megoldható kríziseken és, hogy a gondjait a felére redukálhatna, ha néhanapján, a sarkára állna ahelyett, hogy szótlanul hagyja, hogy a feje felett döntsenek, demonstrálva, hogy neki is van szabad akarata… de a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben végigvitt pályafutását nézve rendben volt a srác, egy korrekt introvertált karaktert kaptam a személyében. Nem egy erőltetett, papírmasé szürke egér figura, aki állandóan azon sír, hogy miért nem népszerű, hogy a suli két legmenőbb csaja miért nem verseng érte, és dédelget az ehhez hasonló légből kapott marhaságokról álmokat, amiknek a megvalósulására saját maga ismeretében nincsen logikus esély. Jacob változás-elvárásaiban nincsen semmi hajmeresztő, ő csak szeretne egy-két barátot, esetleg egy barátnőt akikkel néha elmehet ide-oda, és nem csak azért vannak vele, mert nincs más, másként ők is egyedül lennének, és egy valamivel toleránsabb hozzáállású családot, akik nem tukmálják állandóan rá a saját elképzelésüket, hanem mondjuk időnként… megkérdezik, ő mit szeretne. És nem akarják otthonba dugni mindenek felett az egyetlen felmenőjét, aki vette a fáradtságot arra, hogy valaha is megértse őt, bátorította arra, hogy válasszon egy saját életutat, egy álmot, amit követhet, fedezze fel maga körül a világot, kiírtani az életükből ennek az embernek a létezésének a csíráját is. De, mint mondani szokták, vannak olyan dilemmák, amik megoldódnak maguktól, egy nap a minden jel szerint időskori szellemi leépülés legkellemetlenebb tüneteivel küszködő Abe nagyapa zaklatott hívást intéz az unokájához, és nem sokkal Jacob házához érkezése után meghal. Azonban előtte, az utolsó szavaival beleülteti a bogarat az unokája fülébe a rejtelmes meséit illetően, aki tinédzser korára már kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy ha a nagyapa sztorijainak van is valóságalapja, az olyan nyakatekert szimbolikussággal dolgozik, ami előtt Lewis Carroll is megemelné a kalapját. Ráadásul Abe eltávozása után Jacobot szörnyekről szóló rémálmok gyötrik, és egyre inkább nehezére esik élni az életét, mintha a nagyapjával minden normalitás együtt halt volna. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva a gyógyulás kieszközöléséért a fiú azt a tanácsot kapja, keresse fel a nagyapja csodás történeteinek a színhelyét, hátha megszabadul a minden sarkon ott ólálkodó paranormális erőtől, ha beszél néhány túlélővel abból az idővel, és meggyőződik róla, mi is az igazság. Ügyesnek találtam egyébként a terápiás szál kidolgozásátm azt, hogy Jacob állapotára megtalálta a szerző a jól hihető, ésszerű magyarázatot a gyászból fakadóan, amire maga Jacob is majdnem ráharapott, ezért aki nem bír előzőleges ismeretekkel a könyvről, az előtt egy újabb rejtélyt képez, hogy lesz-e valamilyen misztikus oldal vagy egy realista történet keretében ismeri meg a főhős a nagyapja múltját. Hiszen a szálak gondozásának hála, mind a két verzió előtt nyitva volt az út. Az ilyen csemegéknek elveszése természetesen a kikerülhetetlen „hátulütője”, ha egy könyvből világsiker lesz, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei körüli felhajtás okán az ehhez hasonló érdekes pluszokat inkább csak, mint írói fogást lehet értékelni, nem mint feszültséggel teli fordulatot.

A srác szüleivel egy cseppet bajban voltam, vagyis pontosítva az apjával voltam bajban, ugyanis kedves anyukát a mentalitása alapján emberes kihívás lehetett volna megkedvelni. Mindennél többet elmondd róla, hogy a tulajdon fia is beismerte, ha nem az anyja lenne, csak egy „idegen”, akkor biztos nem szeretné. Az apja meg… Valamivel normálisabbnak tűnt, benne megláttam a szándék szikráját arra nézve, hogy jót akar a fiának, de annyira menthetetlenül elmerült a saját önsajnálatában dagonyázásban, hogy menet közben Jacob lekerült a perifériájáról. A munkája sikertelen, mindig bele-belekapdos a kéziratokba, ameddig tart a fellángolás, de sose horgonyoz le hosszútávra egy-egy projektje mellett, ha már nem megy akkora lelkesedéssel, nehézségbe ütközik, inkább feladja, és inni kezd, miközben azon kesereg, hogy a gazdag családból származó pénzes feleség, akivel otthon állandóan egymást nyúzzák, biztos elhagyja, amiért ekkora lúzer. Tele van megkeseredéssel, és ennek habár java része az apjának, azaz Abe nagyapának köszönhető… mégis ő is szinte teljesen ugyanazt csinálja a fiával, annyira lebéklyózzák a saját megrázkódtatásai, annyira nem bírta magát ezeken túltenni, hogy nem tud tőlük normális apaként viselkedni. Az ő apja annak idején állandóan utazgatott ahelyett, hogy vele, a testvérével és az anyjukkal lett volna, mindig tartott tőle némi távolságot, hiába akart volna szeretetet kapni tőle, ezért meg nem bevallottan, de féltékeny a fiára, amiért ő megkapja unokaként azt a szeretetet ugyanettől a férfitől, amiért ő gyerekként feleslegesen kapálózott. Nem mondom, hogy egy kicsit nem sajnáltam meg, de arról nem Jacob tehetett, hogy nem szerette eléggé az apja, és attól még arra tekintettel kellett volna lennie az öreg eltávozása után is, hogy köztük Jacobbal megvolt az a kapocs, ami vele soha, és ezért a fiának mit tudom én… fájó pont, hogy csak úgy pár hét után kidobálja a nagyapja összes cuccát, mintha csak tavaszi nagy takarítás lenne. A filmben hirtelennek, és esztelennek is tartottam Jacob végső döntését, de az itteni családi légkört tekintve azt mondom, hogy habár még így is dilemmát jelentett neki, hogyan is határozzon, érthetőbb volt, miért azt a verziót választotta, amit.

Vándorsólyom kisasszony volt annyira jó értelemben „különc”, hogy már a szereplése derekán egy összetéveszthetetlenül ikonikus jellemmé nője ki magát, aki nem csak a saját könyvén belül, hanem műfaji viszonylatban is emlékezetes legyen. Nem értettem vele mindig egyet, sőt, azokból az alkalmakból gyűlt össze több, amikor vele ellenkező követ fújtam, viszont az indokai elfogadhatóak voltak, ha nekem túlságosan is rugalmatlan volt bizonyos tekintetben a látásmódja, ahol ő az „ez jól van még úgy, ahogy van, mert már beváltan biztonságos” neonfeliratot látta, ott én a tengernyi megoldási lehetőséget, amivel fel lehetne rázni, meg lehetne egy kicsit reformálni a rendszerét. Azt azonban az ötleteim mellett is beláttam, hogy nem éppen olyan helyzetben volt, nem akkora felelősség nyomta a vállait, ami mellett megengedhette magának a kísérletezést is, mivel a szó szoros értelmében egy rakat élet sorsa volt a kezében, a különleges gyerekeké, akiket a védencsége alá helyeztek először a második világháborúban, majd az ott létrehozott időhurokban. Ha nem megfelelően végzi az igazgatást, akkor nem csak azoktól a szörnyektől kerülnek veszélybe, akik a hozzájuk hasonlóakra vadásznak, hanem még az időtől is, ami pillanatok alatt utoléri őket a hurkon kívül, ahol a világ biztos érdekesebb, de képlékenyebb is.  A halhatatlanság és az örök fiatalság egy olyan téma volt, ami évszázadok óta lázban tartotta az embereket, tömegesen nem tudják elfogadni a korukat, mind rettegünk a haláltól valamilyen mértékben, hiszen nem tudjuk, mi vár ránk azután… van-e valami egyáltalán, így ez érthető is szerintem, az pedig különösen értékelésre méltó, hogy Ransom Riggs egy ilyen különleges szemszögből közelítette meg. Vándorsólyom kisasszony védencei nem öregszenek a hurokban, örökre kisgyerekek és fiatal kamaszok maradnak, de ennek megvan az ára; megrekednek. Nem csak olyan szempontból, hogy nem változnak, se testileg, se lélekben nem öregszenek, hanem az idő tekintetében is abban a korszakban ragadnak, amikor eredetileg fiatalok voltak. Pontosan ugyanaz a nap újra és újra, évtizedeken át… amire még úgy is rá lehet unni, hogy Vándorsólyom kisasszony tevékenykedésének, adottságának hála többnyire minden szép és jó, biztonságban vannak. Ugyanis Vándorsólyom kisasszony a különlegesek közt is különleges, egy ymbryne, aki amellett, hogy madárrá tud változni, képes az idő manipulálására is, alakváltókról olvastam, de a képesség itteni kiegészüléséről még nem, így az ymbryne-k jelentették nekem a legnagyobb újdonságot. Megragadott a világuk, és a későbbiekben szeretnék még bővebben olvasni róluk, hogy hogyan is folyik a nevelőnővé képzésük, stb. Mindenre kíváncsi vagyok.

Az árvaházbeliek közül a legnagyobb kedvencem Enoch lett, tudjátok, mindig a távolságtartó méregzsákra bukok akinek a képessége, vagyis a hommunkuluszok készítése szoros versenyre kelt előttem Vándorsólyom kisasszony adottságával is, annyira szokatlannak és kreatívnak találtam. ^^ Nagyon megszerettem még rajta kívül a láthatatlan fiút, Millardet, és a társaival ellentétben nekem még a kis projektje is kifejezettem tetszett az, hogy az évtizedek során aprólékosan feltérképezett és lejegyzett minden tevékenységet arról a napról, amit a hurkuk elkülönített egy hatalmas előnyt adhat a kezükbe vészhelyzet esetén, nagyon-nagyon okos ötlet volt belevágni a feladatba. Csodálkoztam, hogy Vándorsólyom kisasszonynak nem jutott eszébe, hogy egy ilyen menetrendnek az elkészítése még nem válhat majd valamikor a hasznukra.

Emmához nem fűzött éppen felhőtlen viszony, a lány az első kinyilatkoztatásától kezdve megtestesítette azoknak a tulajdonságoknak a javát, amit gyűlölni szoktam a női szereplőkben; teátrálisan hisztérikus, szeszélyes, éretlen, nem gondolkozik vagy tervez, csak nagy sebbel-lobbal, a legutóbbi cirkuszolásából merített energiától feltüzelve, a pillanatnyi hangulatától vezérelve megy a feje után, mint egy tulok. Még egy magát igazán megmacskolt buldoggal is könnyebb értelmesen kommunikálni, zöld ágra vergődni, mint Emmával, mindenki mondhat neki, amit akar, ha bekattan, akkor semmi se tántoríthatja el a saját kis hülyeségeitől, a józan ész meg pláne nem, csinálja, amit akar, mint egy elvakult bolond. A kapcsolata Jacobbal szerintem kimeríti a bizarr szó jelentését, de ezt legnagyobb örömömre legalább Jacob és az író se titkolták… :D Igazából az nekem rejtély marad, hogy ők hogyan is keveredtek egymás mellé, Emma oldaláról adja magát az indok persze, de azt nem sikerült még teljesen feldolgoznom, hogy Jacob mit látott ebben a minden egyes ízében illogikus viselkedésű tyúkban. Off: Az is furcsa volt nekem, hogy Emma még mindig nem tud normálisan ragozni angolul, mikor valódi idő szerint nyolcvan éves is elmúlt, azaz tömör hatvanvalahány éven keresztül tanítja nyelvtanra Vándorsólyom kisasszony minden áldott nap.

Újabb könyv adódott az idei olvasmánylistámhoz, amely esélyessé vált az év nagy kedvence címre. :3 Iparkodni fogok, hogy minél gyorsabban sort kerítsek a másik két fő részének és a kiegészítő kötetének az elolvasására. A varázslat számtalan vonatkozásának a meglobogtatása mellett hangsúly kerül a történetben húzósabb fejtörést okozó dilemmákra is, hogy egyes adottságoknak milyen ára van, (a szörnyek látásával bíró különlegesek akarva-akaratlanul a többiek házőrző kutyáivá válnak például, akik még kevésbé érezhetik magukat szabadnak) hogy a túlélés-e az elsődleges vagy, hogy az életet éljék, lehetőségeit maximálisan kiaknázzák, a különcök meg nem értése, annak a következményei… Megfelelő hangulat kell hozzá, az kétségtelen, de hogyha ez adott, akkor valami felejthetetlent nyújt.

A kiadásról: 5/5 – EGY.VALÓRA. VÁLT. ÁLOM. Hatalmas gratuláció az összes személynek, aki közreműködött ennek a csodának megalkotásában, az egyik legigényesebb kiadás, amit valaha a kezembe fogtam. A borítón lévő kép nem tartozik a kedvenceim közé a könyvön belül megmutatott fotók között, de nagyon mutatósnak találom az összhatást, szinte könyörög érte a boltban, hogy vigyem magammal, a polcomon pedig, hogy olvassam. Hívogat, sugározza azt az eszméletlen hangulatot, ami a történetet jellemzi, az meg kifejezetten érdekes, hogy háromféle betűtípussal is írtak a borítóra, mégsem lett zsúfolt vagy csicsás, csupán figyelemfelkeltő, és egyedi. A gerince is gyönyörű lett, a különféle díszítésekkel egyszerre kelt régi és elegáns hatást, mintha valóban abból a korból származna, amikor Abe meséi játszódnak. A lapok alján tetszetősek a kis barnás minták, nem is beszélve azokról a bámulatos, tapéta hátteres lapokról, amikre a fejezet jelzéseket írták fel. Szerelmes vagyok belé, imádom <3
Kedvenc szereplők: Enoch O’Connor, Millard Nullings, Alma LeFay Vándorsólyom kisasszony, Jacob Portman
Legutáltabb szereplők: Jacob szülei, Emma
Kedvenc részek: amikor Jacob először járt a házban, amikor Jacob az előkészítés részben a nagyapjáról mesélt, amikor Vándorsólyom kisasszony beavatta a kísérlet történetébe Jacobot, amikor Jacob a múzeum vezetőjével beszélt, amikor a különlegesekkel kapcsolatban olyan részletek kerültek felszínre, amiknek közük van az emberek kultúráihoz, amikor az üres elől menekült Emma és Jacob, amikor Enoch képességét használva jutottak információkhoz
Mélypontok: Vándorsólyom kisasszony kényszeres titkolózása, Emma esztelen magatartása, Jacob szüleinek szülői teljesítménye
Szerelmi szál: Mondhatni leheletnyi, nem von magával egyetlen olyan tényezőt se, ami nyomokban is korhatárvonalat emelne, elsősorban a klasszikus ifjúsági korosztálynak, 12-13 éveseknek ajánlom, de ugyanúgy magával ragadja a 14-18 éveseket és a felnőtteket is :)

Ha megtetszett nektek a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése