2018. május 28., hétfő

Penny Dreadful - Londoni rémtörténetek (1. évad)

Helló, szép estét! :-) Ma a Londoni rémtörténetek című gótikus-erotikus horror sorozatnak az első évadáról hoztam értékelést, mely az olyan klasszikus, viktoriánus kori művek, elsősorban rémtörténetek szereplőivel operálva tár a nézők elé sötét hangulatú, misztikusan borzongató epizódokat egy félelmetes kalandból, mint a Frankenstein vagy a Drakula. Fenntartásokkal kezdtem neki, az első epizód után egy keveset pihentettem is a szériát, de amint elkezdett jobban beindulni a történet, már biztos voltam benne, megtaláltam azt a sorozatot, amivel átvészelem az American Horror Story új évadának érkezéséig hátralévő időt. 


created by HunHowrse Layout Generator on 2018-05-28 18:16:43
Véletlenül akadtam akadtam rá a Penny Dreadfulra a moly.hu filmes megfelelőjén, a snitten, és azóta is hálás vagyok ezért a pillanatért, különben nem vagyok benne biztos a sorozat ismertségét tekintve, hogy tudomást szereztem volna a létezéséről a közeljövőben. A mellőzöttsége, illetve az, hogy pusztán három évad után miért kapott kaszát, a mai napig rejtély számomra, tekintve, hogy milliószor gyengébb lábakon álló szériákat rengetegen imádnak, folyamatosan ösztönözve a készítőket az újabb és újabb, egyre fantáziátlanabb évadokra.. de sajna úgy néz ki, erre a stílusra nincs igény. Pedig már maga az alapötlet, a nagy, gótikus horrorok és a 'penny dreadfulok', azaz filléres, füzetként kapható rémtörténetek összevegyítése egy szériává is figyelemre méltó, nem is beszélve a megjelenítésről, a korhűség mind az atmoszférából, mind a helyszínekből, mind a jelmezekből ordít, olyan szinten, hogy kisujjból kirázva lekörözni a tavaly megjelent, 6 díjra is jelölt, Viktória királynő és Abdul c. mozifilmet.

Az évad alaptörténeteként adott egy főként afrikai expedíciói által sikeressé vált arisztokrata felfedező, Sir Malcolm Murray, aki különleges, nyitott gondolkodású, természetfeletti veszéllyel is dacolni kész csapatot verbuvál maga köré, hogy kiszabadítsa a lányát, Minát egy olyan szörny karmai közül, amit sokan csak a legvadabb rémálmaikban ítélhetnek valósnak. A feladat során a különös háttértörténettel rendelkező karakterek folyamatosan összecsiszolódnak, felszínre kerül a múltjuk, kibontakozik, pontosan mivel is állnak szemben, és érdekes kérdések merülnek fel, mind a mentőakció, mind a korszak egyes vonatkozásai kapcsán.  A sorozat fő gonoszait / vámpírjait látva amúgy először erősen felszaladt a szemöldököm, mivel eléggé groteszk módon nevezhetőek humanoidnak, és habár én továbbra is azoknak a táborát erősítem, akik azt mondják, nincs semmi baj a teljesen ember kinézetű, sőt kimondottan jó külsejű emberekként megjelenő rémekkel se, hiszen a beolvadási képességük a prédájuk közé még veszedelmesebbé teszik őket, de előnyére vált a sztorinak, erősítette a stílus kompozícióját, hogy olyan vámpírokat vonultatott fel, amiktől valóban lehet félni. A palettát tovább félelmetesíti, elborultabbá teszik a megszállásos, boszorkányos elemek, a vérfarkasok vagy éppen a korabeli, hírhedt sorozatgyilkosoknak az említése, elmegyógyintézeti borzalmaknak a beleszövése a történetbe.

Kezdetnek erotikus fronton ebben az esetben is ért egy kisebb sokk, de tanulva az American Horror Story és Trónok harca során szerzett tapasztalataimból, automatikusan elkezdtem figyelmen kívül hagyni ezeket a számomra fő vonal szempontjából talán egy kivételével totálisan felesleges jeleneteket, és a lényegre koncentrálni. Annak a fejtegetésébe inkább nem merülök bele, hogy a szinte minden részben erre fecsérelt egy-egy szakaszt, hogyan lehetett volna hasznosabban használni vagy, hogy diszkrétebben is meg lehetett volna oldani... aki horrorokat néz rendszeresen, annak megszokott lesz minden, amivel esetleg találkozhat, és szerencsére nem nyomja el a cselekményt egyáltalán, kvázi csak egyfajta időbeli rés kitöltésére irányuló funkciója van.

A karakterek közül a maguk módján mindenki megszerethető, egy kivételével és ebben a maradandó élményt adó, réteges jellemük mellett nagy szerepet játszik a minden egyes színész részéről kimagasló alakítás is. A Frankenstein szörnyét életre keltő Rory Kinnear mesterien hozza mind a brutális gyilkost, mind a világban helyét kereső, meg nem értett álmodozót, a főhősnőt alakító Eva Green pedig főként a karaktere kattos jeleneteinél hozza ki magából a maximumot, formálja meg zseniálisan, hihetetlen átéléssel Vanessát, mintha magát a színésznőt is megszállná valamilyen gonosz hatalom ezekben a jelenetekben,  a szeme állása és a fejtartása, a legapróbb mozdulata is elképesztően élethűen mutatja meg a karaktere állapotát. De Timothy Dalton, Josh Hartnett és Harry Treadaway részéről sem kell kevesebbet várni a tökéletesnél, mind olyan mélységben bújnak a szereplőjük bőrébe, amennyire csak lehetséges. Ha valakit a történet esetleg nem is fog meg az elején, a színészek miatt annak is érdemes adnia egy esélyt pár résznek.

A kedvenc szereplőm Victor Frankenstein lett, a kissé visszahúzódó, kissé elvont, lenyűgözően intelligens, kreatív tudós figura, akit a vámpírok felépítésének a megértése érdekében vettek be a küldetésbe. Tetszett a stílusának az elegáns kimértsége, az izgalom, ami a munkája kapcsán átjárta, hogy ha nem is egy olyan események sűrűjében pattogó, állandóan veszélyben fürdőző szereplő volt, mint mondjuk Ethan, mindig súlya volt a jelenlétének, magára vonta a figyelmét a nézőknek, és ha  mondott valamit, a jobban cselekvésre, mint gondolkozásra hajló szereplők is azonnal rá figyeltek. A háttértörténetét is megragadónak találtam, hogy hogyan kezdett el érdeklődni az anatómia, a tudomány iránt, a tudomány és a misztikum közti határvonal elmosásáért, ötvözéséért. Azért, ahogy az első Szörnyével viselkedett a múltban, eleinte haragudtam a fickóra ugyan, megalkot egy homunkuluszt, erre mert nem tetszik neki a végeredmény, magára hagyja a szerencsétlent úgy, hogy annyit se tud a világról, mint egy két hetes macskakölyök de ahogy egyre jobban megismertem, ez az ellenérzés is halványodott. Sőt, hiába irányult a Szörny ellen az is, hogy valahogyan megpróbálta kiiktatni, amikor már kezdett a fejére nőni azzal a követelésével, hogy teremtsen neki egy menyasszonyt, ezzel csak szimpatikusabb lett Victor, mert újra bebizonyította, nem érdemes lebecsülni őt, egyáltalán nem halvérű, ha úgy hozza a helyzet, ő is tud kemény és merész lenni :D

A Szörny az egyik legérdekesebb személyisége az évadnak, akinek a története többé-kevésbé minden egyes nézőt megérint, akit nem tudunk legalább egy rész során nem sajnálni azért, amilyen szituációba került a saját hibáján kívül. Általa mutatkozott meg, hogy nem csak a Sir Malcolm által hajtott gyilkos rémek borzalmasak, hanem az emberek is legalább annyira kegyetlenek, a nagy többség mindig is kivetette azokat, akik különböztek tőlük, ez a Londoni rémtörtékben talán még fokozottabban igaz, hiszen a viktoriánus Angliát nem igazán lehet a történelem leglazább közegének nevezni. Viszont... néha a hányatott sorsú, galamblelkű teremtmény kezdett kihozni a sodromból a folyamatos nyavalygásával, azzal a gyerekes, naiv felszínességgel, amivel a világot szemlélte. Bőven kerültek mellé rémes emberek, akik megnehezítették a boldogulását, de biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban élvezhette volna az életét, ha nem idealizálja ennyire nevetségesen túl az emberi létet, ha nem ringatja magát görcsösen abba az álomképbe, hogy ha ugyanúgy nézne ki, mint az átlag emberek, akkor mindenki szeretné, lenne egy gyönyörű felesége és sosem esne többet az eső, az egész lét egy kötegnyi vidám napsütés lenne. Az fel se merült benne, hogy a normális embereket, akiknek érdemes is lenne keresni a szeretetét, - mint az öreg, aki a munkát szerezte neki a színházban vagy, mint a lány, aki ott barátkozni próbált vele, ha nem is romantikus célzattal - nem az érdekli, hogy milyen az arca, hanem, hogy milyen a belsője, a tulajdonságai. Ezen kívül azt is észre kellett volna vennie az utazgatása során, hogy az emberek is bántják egymást, az olyanokat is, akiknek nincsenek sebei, hogy az úgymond "hibátlan' emberekkel is előfordulhatnak olyan balesetek, amiktől olyan külsejűvé válhatnak, mint ő, mégse áll meg az élet... Szinte könyörögtem érte egy bizonyos fok után, hogy ugyan öntsön már valaki némi realitást ennek a jó embernek a fejébe, mert örökké boldogtalan lesz, ha nem ereszti el az álmainak az irreális részét, aminek a megvalósításhoz konkrétan globális szintű változás kell az egész társadalomban. Azért meg, hogy ez bekövetkezzen, magától értetődően többet kell tenni a sötétben bujkálásnál és a sírásnál...

Ethan Chandler mondhatni egy tipikus csapongó hős alany, az a fajta szereplő, aki akarva-akaratlanul megszeretteti magát a közönségével, ha esetleg a bátorságával és a kitartásával önmagában nem is, akkor az emberi mentalitásával mindenképp. Először nem szavaztam neki nagy bizalmat, habár a titka nagyon foglalkoztatott már akkor is, amikor Vanessa beszervezte a küldetésbe, mint a fegyverekkel ügyesen bánó, harc közben találékony, rettenthetetlen harcost. Hogy vajon miért utazgat mutatványosként a brit szigeteknél egy vadnyugatos, indiános műsor keretében, mikor minden jel arra mutat, hogy Amerikában vár rá egy egészen jómódú család... Ami azt illeti, már a megjelenéséből és az apró jelekből volt egy stabil tippem arra nézve, hogy mit is rejtegethet Ethan, ami az állatkertes epizódban megerősítődött, a végén pedig beigazolódást nyert, aminek természetesen nagyon örültem. Tetszett benne, hogy minden előítéletesség nélkül szemlélte a környezetében az embereket, hogy ha azt tapasztalta, hogy valakinek nem megfelelő a hozzáállása, azt meg kiosztotta. Nem volt semmilyen fenntartása Bronával szemben azért, mert prostituált volt, úgy kezelte, mintha ugyanolyan nemes kisasszony lenne, mint Vanessa, amikor pedig Sir Malcolmmal elszaladt a ló, akkor leteremtette, hogy szedje össze magát. Egy remek ragasztó volt a szereplők között, aki fenntartásokat elutasítva kiállt a társai mellett, ha úgy adódott, örömmel a többiek rendelkezésére állt, amikor a segítségére volt szükségük. Örömmel gondolok vissza többek között arra a jelenetre, amikor Victort lőni tanította.

Brona az egyszerű, ám őszinte és a maga nemében egészen vagány stílusával hamar szimpatikussá vált számomra, a sok színtelen, besavanyodott előkelőség között üde színfoltot jelentett, és az kifejezetten aranyos momentum volt a részéről, ahogyan ámuldozott a különféle részleteken, amikor Ethan elvitte a színházba. Nagyon szerettem a párosukat, ha akkor időről-időre mérges is voltam rá, amikor a betegsége miatt megpróbálta ellökni Ethant, bár érthető is volt, miért - nem akarta, hogy aki szereti, végignézze, ahogy szépen-lassan teljesen magatehetetlen lesz, majd meghal. Apropó, a kor megelevenítésében is jelentős szerepet vett ki Brona betegsége, a tuberkulózis, rengeteg embert elvitt akkoriban, köztük Emily Bronte írónőt, mégis általában elfelejtik megemlíteni, amikor egy-egy viktoriánus kori alkotás készítésébe vágnak, főként, ha egy romantikusabb történetről van szó. A veszélyének ismeretében mindenki irtózott az elkapásától, még a nagyon gazdagok is, a társadalom egy-egy Ethanhez hasonló ember kivételével egyöntetűen elfordult az olyan betegektől, mint Brona, tartották tőlük a távolságot, nem adtak nekik segítséget. Ezt a jelenséget mutatja be horrorisztikus köntösbe bujtatva a kedvenc Poe novellám, A vörös halál álarca is.

Nem bántam volna viszont, ha a találkozójuk után sikerül átadnia Dorian Gray-nek egy bacilus csomagot, mert ha volt szereplő, akit a pokolba kívántam, aki minden mozzanatával idegesített, akkor az ez a förtelmes, nyálas kis selyemfiú volt. A szinkronhang se volt szimpatikus, a színész is erős ellenszenvet váltott ki belőlem, aki megformálta, de az évad jó feléig azért még próbáltam más szemszögből tekinteni rá, adni neki esélyt, hogy kibontakozzon. Hiba volt. Ez a pasas egy született, sima beszédű ripacs, akinek az egész lénye olyan viszolyogtatóan csúszós, mint... egy angolna. Pedig még akár kedvelhettem is volna, ha nem ennyire... pofozni valóan adja elő magát, mert egyébként egy értelmes, tájékozott, széles érdeklődési körű szereplő volt érdekes gondolatokkal. Ezért hiába volt adott közte és Vanessa között a kémia, mégse tudtam igazán szurkolni neki, hogy kialakuljon közöttük valami. Azon mondjuk jót nevettem, amikor az öntelt hólyag megrendülten bámult Vanessára, amikor nyíltan visszautasította a közeledését.

Vanessáról teketóriázás nélkül elismerem, hogy egy nagyon-nagyon jó és alaposan kidolgozott karakter, Eva Green-t meg a sorozat megkezdése előtt is imádtam, de azt az igazat megvallva még most se tudnám egyértelműen megmondani, hogy mint szereplőt szerettem-e vagy sem. A méltóságteljes megjelenése és a megfigyelőkészsége megkérdőjelezhetetlenül megérdemli az elismerést, és már akkor megragadott, amikor feltűnt Ethannél, hogy beszervezze, de néha nem tudtam hová tenni a viselkedését. Ő Mina egy régi barátnője, Malcolm csapatának az egyik legrégebbi tagja, akinek mind a képessége, mind annak a bűntudatnak a súlya miatt nem volt könnyű élete, ami a Minával való elválásuk körülményeit tekintve nyomta a vállát. Ennek a szálnak a kibontásában okos húzás volt, hogy jó darabig csak utalgatnak, érzékeltetik a feszültséget, de nem mutatják be egyértelműen, hogyan is vágott bele Sir Malcolm és Vanessa Mina kiszabadításába, hogy mi történt a két lány között, ettől sokkal rejtelmesebb lett ez az egész, Vanessa motivációinak is plusz rejtélyességet adott. A lelepleződést követően pedig sok momentum megmagyarázódott a karaktere kapcsán. A visszaemlékezésben bemutatott, elmegyógyintézethez köthető életszakasza az évad egyik legmegrázóbb részlete volt, egyúttal kár is lett volna kihagyni, hogy megmutassák, hogyan is bántak a betegekkel ezekben az intézményekben anno, amikor még az egyes agyterületeknek az átfúrása tökéletesen humánus és elfogadott eljárásnak minősült. Nagy áldozatokat hozott a célért és keményen harcolt még akkor is, amikor már voltak, akik lemondtak volna róla, úgyhogy összességében, ha nem is tökéletesen rokonszenvesnek, de rendkívülinek feltétlenül nevezném. Kíváncsi vagyok, a következő évadban hogyan változik róla a véleményem.

Sir Malcolm egy nehezen megítélhető karakter.  Mint védelmező apára, valamilyen szinten biztosan fel lehet nézni,  az már más kérdés, hogy a cselekedeteit mennyiben befolyásolja az, ami a fiával történt miatta, mennyire motiválja a vezeklés gondolata is ahogy tűzön-vízen át, a halállal és válogatott fenevadakkal is dacolva nyomul előre a lánya megmentéséért és nincs az, az áldozat, amit nem hozna meg azért, hogy újra a karjaiban tarthassa. De az, ahogyan azokkal az emberekkel bánt, akik ebben a küldetésben a keze alá dolgoznak, szintén az életüket kockáztatva úgy, hogy az arányok döntő részét nézve személyesen nincs is semmi közük Minához, kifejezetten siralmas. Ahogy a háttérből szervezkedett, mindig titkolózva, egymás ellen hangolva a csapata tagjait, amikor már veszendőben volt a tekintélye, és kezdték megkérdőjelezni a döntéseit. Egy idő után egészen untam a kis piszkos játszmáit az öregnek, amiben nem feltétlenül az játszott közre, hogy nem volt ez éppen egyenes intézkedési mód hanem, hogy a taktikai rációt se láttam bennük. Semmivel se volt speciel előrébb azzal, hogy a saját megkérdőjelezhető stabilitású logikája után menve kirekesztette az egyik bevetésből Vanessát. A magatartás, amit az utolsó epizódokban tanúsított a lány felé, nagyon kiakasztott, akkor már túllépett minden határt, de Ethan fejmosása után, az utolsó jelenetében egy hangyányit jóvá tett a hülyeségeiből.

A felsoroltakon kívül meg lettek további súlyosabb és érdekesebb témákként lebegtetve, hogy hogyan is zajlottak azok a nagy, dicső küldetések, amik során a Brit Birodalom akkorára dagadt, amekkora fénykorában volt, ami során felkerült a térképre jó néhány táj, hogy milyen volt az élet egy 19. századi színházban, a morfium függőség, az LMBT-vonal, illetve a különféle illegális ügyletek a város sötét utcáin.

A történet felépítésébe becsúsztak kisebb logikátlanságok, amik hazudnék, ha azt írnám le, hogy nem zavartak, de annyira addiktív, páratlan hangulatot teremtettek meg azokban a bizonyos 50 percekben, amikor betekintést nyerhettem a sztori egy-egy szeletében, annyira átfogó képet adtak arról az idősíkról, amiben mindez lezajlott, hogy az egészre való tekintettel elfogadtam ezeket. Természetesen annak a reményében, hogy a második évadra már fejlődnek annyit, hogy ne rondítsanak bele a panorámába ilyen apró malőrök.

Kedvenc szereplő: Victor Frankenstein
Legutáltabb szereplő: Dorian Gray
Az évad fénypontjai: amikor Victornak beszámolt a hematológus a vámpírokról, Victor és a Szörny története, Malcolm utolsó szavai Minához, amikor Vanessát megszállták
Korhatár: +18-as sorozat, a durvasága és az erotikus vonal miatt is, de fiatalabban is adhatnak neki egy esélyt azok, akik szeretik az AHS-t, nem rettennek meg  a bizarr, sötét elemektől.

Új kedvencet arattam a Londoni rémtörténetek által, a második évadot hamarosan elkezdem, amiben Evelyn karakterének a szerepére vagyok elsősorban kíváncsi, illetve nagyon várom, hogy a harmadikhoz érjek, mert tudom, abban fog szerepelni Dr. Jekyll, aki egyelőre az egyetlen a sorozatban feltűnő könyvalakok közül, akiről már olvastam.

                                          A J Á N L O M
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése