Fülszöveg:
Valami van ezzel a hellyel… valami…
Kit nem találta a megfelelő szót, ezért inkább elhallgatott. Az épület közeledett, közeledett, végül csaknem rájuk borult. És akkor eszébe jutott a szó, amit keresett.
Gonosz.
Amikor Kit Gordy meglátja Blackwood Hall magas kapuját, csak az jár a fejében: ez a hely gonosz. A fenyegető épület borzongató félelemmel tölti el. Ahogy azonban kialakul Kit napirendje, igyekszik figyelmen kívül hagyni a pletykákat, miszerint a drága és elit bentlakásos iskolát szellemek járják.
Ám az osztálytársai különös, idegen tehetségek tanújelét adják. Furcsa álmok kísértik, hangokat hall, a családjának és barátainak írott levelei elvesznek – és mindenre árnyat borít az őket körbeölelő varázs.
Ha felmerül a szó, hogy horror, akkor én valami betegre, sötétre asszociálok, véresre, ami
satuba szorítja, és láthatatlan karmokkal kaparássza az agyamat, viszont annak
ellenére, hogy tetemes arányban az elvetemültebb ágazathoz húz az ízlésem, néha
meglepően üdítően hat egy olyan lazább, inkább paranormálisba hajló történet is,
mint a Sötét folyosók.
A jövőbeli olvasók csalódásának elkerülése végett azt már most az elején leszögezem, hogy a cselekmény véget érését követően akármit is nyilatkozott róla az írónő, hogy milyen típusú regénynek szánta a Sötét folyosókat, gótikus rémtörténetnek csak durva fogalomzavarral lehet titulálni. Gótikus rémtörténeteket Poe ír, egy pár oldalas novellájával való összehasonlításával már érződik a különbség, és itt nem arra gondolok, hogy aki hasonlóba vág bele, annak esélye sincs, ha nem egy Poe-klón, hanem, hogy van egyfajta „hangulat”, amit az ebbe a kategóriába való történetek megkövetelnek, és itt nem sikerült átadni. Ezerszer helytállóbb/korrektebb megnevezés rá, az ifjúsági horror vagy az ifjúsági paranormális, mivel se vonzó, romantikus sötétségre, se reszketésre nem kell készülni, a Sötét folyosók a téves beharangozással ellentétben a szerző részéről, egy másodpercig sem félelmetes. Ezek után pedig, hogy kielemeztem mi nem mondható el a Sötét folyosókról, ideje rátérnem arra, hogy mi igen. Elsősorban azt emelném ki, hogy nagy esélyt látok rá, a megfelelő rétegben jelentős hatást fog elérni ez a kötet, hogy sok fiatal olvasóval fogja megszerettetni a műfajt, ösztönzi majd őket arra, hogy közelítsenek a nehéz súlyú horrorok felé, ezáltal pedig egy olyan sztorivá vált a számomra, ami megérdemel némi tiszteletet, és aminél sajnálom, nem ugorhatok vissza az időben néhány évet, hogy 12-13 éves legyek az olvasásakor. Az alapötletet észbontóan csodálatosnak tartottam, az apró furcsaságokból kibontakozó nagy képet arról, hogy milyen célt szolgál a Blackwood bentlakásos iskola, hogy a művészeti ágazatokban alapvetően tehetségtelen lányok miért kezdtek el varázsütésre olyan minőségű verseket, szonetteket és festményeket ontani, amiket az úgynevezett, évszázadokon át is halhatatlan nevű alkotók is csupa elismerő szóval fogadnának. Még ha visszagondolok rá, akkor is elkezdenek csillogni a szemeim, megrohan a lelkesedés, ami mindennél jobban elárulja, mennyire beszippanthatják a gördülékeny sorok az embert, elszakíthatják az időérzékétől, de az már kevésbé dicséretként felróható dolog, hogy emellett tüntetésként összegyűlt tömegként ott sorakoznak bennem a különféle észrevételek róla, hogyan lehetne feljavítani a könyvet. Imádtam, és kis híján úgy keveredtem volna ki az olvasásból, ha az írónő nem csapott volna le a végéről két-három fejezetet, hogy büszkén nevezem a hibái ellenére is a kedvenceim közé tartozónak, azonban nem bírtam és nem is bírok elmenni a tény mellett, hogy ebből a koncepcióból sokkal-sokkal többet lehetett volna kihozni, főleg ha még valamelyest nagyobb terjedelmet is kap. Ha Lois erőt vett vesz magán, és túllendül azon a kis egyéni szoc problémán, hogy saját bevallása szerint félt volna az ijesztővé formálható szakaszok bővebb írása közben, és nem ködösítéssel tudja le a nagy potenciált hordozó részleteket, majd az olvasó elképzeli alapon.Az már más lapra tartozik, nem is minden, de a
legtöbb rosszindulattól mentesen, hogy miért kezd horrort írni az, aki fél a ligthos
horror elemektől is… Ízlések és pofonok, de én nem szeretem, ha az író az
olvasóval akarja befejezetni a regényét. Kimondottan pihentető, megragadó
hangulatú szárnypróbálgatás a kísértettörténeteken belül, ami után feltöltődötten
vetettem bele magam a nap hátralévő idejébe, de… lehetett volna ennél jobb is.
Változatlanul elcsigázottan várom, mikor fognak a szellemes kategóriában nagyot
robbantani, ez alatt a várakozás alatt meg valószínűleg még újra fogom olvasni.
A hangulatteremtés a Sötét folyosók egyik legerősebb bástyája, az tipikusan finoman misztikus, enyhén nyugtalanító, mégsem frász kitörős paranormális légkör uralja a szereplők szinte összes rezdülését, amitől az olvasó csak egy új dimenzióban létező transzban érezheti magát, amiben csak ő létezik és a könyv. Ami nyomokban emlékeztet arra a hipnotikus állapotra, amibe Blackwood helyezte a falai között huzamos ideig tartózkodó lányokat, akik szépen, lassan belesimultak a szőnyegekbe, az ágyfüggönyökbe, és megfeledkeztek a külvilágnak még a gondolatáról is, ameddig ki nem szabadultak a friss levegőre, ahol fejbevágó felismerésként érte őket, hogy mennyire elveszítették önmagukat, mennyire elvesztek abban a borongós, gyönyörű, régi épületben. A feszültség fokozására ügyes trükk volt, hogy a bevezető szakaszban mindig a fejezetek végére időzített az írónő egy olyan felfedezést a főszereplő részéről, ami megnövelte a házat belengő baljóslatú atmoszférát, egyúttal megerősítette abban a sejtésben, hogy nem csak paranoiás vagy kényszeresen be akarja magyarázni magának, hogy rossz helyen van, csak, hogy hazamehessen, hanem valami tényleg nem stimmel. A bentlakásos iskolának az igazgatónője és a két segítő tanára tényleg titkol valamit, manipulálják őket, hogy rejtetten forralt tervük beteljesülése felé terelgessék őket. És tényleg tragédia van kilátásban, ha nem cselekednek minél hamarabb, rácsapva az ajtót a rémálomra, amiből a karácsonyi szünet, az engedélyezett hazautazás után biztosan nem fognak tudni majd kitörni. A töménytelen ígéretes ötletből tetszetős rejtély került kialakításra, de mint már említettem, valamilyen szinten mindegyik vissza lett dobva, mert az író „gyenge volt hozzá”, hogy a brutalitási faktort egy csöppet emelje.
A szereplők nagy része kedvelhető volt, habár örültem volna neki, ha jobban ki van dolgozva a személyiségük, az átlag címkéken (a bandavezér, a kedves, a szép, a zseni) kívül meg lehetett volna ismerni őket bővebben, a személyes történetüket a képességük felfedezésével, hátterükkel, lélektani oldalukkal kapcsolatban. De erre persze 192 oldal alatt nem volt annyi lehetőség egy ennyire mozgalmas, ekkora időt felölelő történet mellett, mint egy 300valahány lapot számláló regényben. A főszereplő lány, Kit viszonylag jól helytállt a történetben a karaktere által megkívánt pozícióban, a ragasztóként, ami összetartja a csapatot, de néha túl éretlennek és szeszélyesnek találtam, főleg az igazgatónő komorul szívdöglesztő fiának a közelében, és az a véleményem, lényegesen hamarabb érkezett volna a megoldás, megkímélte volna magát jó néhány atrocitástól, ha fondorlatosabban vagy legalább logikusabban viselkedik, és nem kürtöli világgá például a szabadulástól két lépésre, hogy mire készül.
Az idióta anyja és a még idiótább mostohaapja miatt kimondhatatlanul sajnáltam, az anyjának szinte az összes felbukkanásakor neki tudtam volna esni egy késsel, annyira felidegesített, annyira undorodtam a viselkedésétől. Nem anyukaként viselkedett, hanem mint egy már elnézést a kifejezésért, de… felelőtlen cafka, akit csakis a francos nászútja érdekelt az erőszakos új férjével, a lánya sorsára meg magasról tett, mert „ő most szerelmes”. Ha meghalt a férje és talál egy férfit, akivel megértik egymást, akit kedvel, akkor nem mondom, hogy ne menjen hozzá, hogy nem érdemli meg, hogy újra boldog legyen a társa mellett, de nem engedheti meg magának, hogy úgy tegyen, mintha egy hormon vezérelt kiskamasz lenne, akinek nincs más dolga, mint ülni a rózsaszín felhőn egy kifejezetten nagy bunkó mellett, csak úgy mellékesen. Van egy lánya, akiért felelősséggel tartozik, akinek kötelessége a legjobbat biztosítani, amibe beletartozik az is, hogy nem dobja be a sarokba ezt a lányt, mint egy közönséges rongybabát, azért, mert ő nászútra akar menni, és be akarja járni Európát.Nekem egyenesen felfoghatatlan volt, hogyan rendelhette ennyire alá az új kapcsolatának Kitet, engedhette a férjének, hogy ilyen hangnemben beszéljen a lányával, mint egy kutyával, akit bármikor rendre utasíthat. Csak pislogtam és szörnyülködtem, a pasast is szívesen belöktem volna egy húsaprítóba azért, amit lezavart. Csessze meg, ő furakodott be egy komplett családba, ahol van egy kamasz lány is, akkor alkalmazkodjon ő vagy keressen magának egy olyan nőt, akinek nincs gyereke! >.< Vagy, ha ő nem érte fel ésszel ezt, akkor Kit anyjának kellett volna kiadni az útját, és keresni valakit, aki legalább annyira tiszteli Kitet, mint őt, nincsen semmi joga egy fedél alá kényszeríteni egy olyan fickóval a lányát, aki nyilvánvalóan csak egy koloncnak nézi, aminek a mi előbbi eldobására biztatja. Kit kétségbeesetten próbálta a tudtára adni, hogy nem érzi magát biztonságban az iskolában, de nem… róla ez lepergett, mert Dan olyan csodás ember. Megérdemelte volna, hogy Kit ne élje túl Blackwoodot és egész életében azzal a tudattal kelljen élnie, hogy miatta, az ő felelőtlensége miatt veszett oda a lánya :P Az egészben a legfelháborítóbb, hogy még Kitnek volt lelkiismeret furdalása, amiért az anyja nem tudja miatta megfelelően kiélni magát. Neki kellett volna háttérbe vonulnia Kit jólétérét, nem pedig fordítva…
A mellékszereplő lányok közül Ruth lett a kedvencem, a csapat esze, bár azon meglepődtem, hogy miután egyedül kiderítette a rejtélyt, jó ideig közreműködött az iskola igazgatónőjével, mert nem felháborítónak találta a tetteit, hanem magasztosnak. Lynda és Sandy is bájosak voltak a maguk módján, Lyndának kiváltképp kulcsszerepe volt a Sötét folyosók durvább vonulatának a kibontakozásában, de egyikük sem volt egy kifejezetten erős egyéniség. Madame Duret, a Blackwood igazgatónője okozott egy kisebb csalódást abban az ügyben, ahogyan az ördögi tervét védelmezte, azt feltételeztem az előzmények fényében, vehemensebben ragaszkodik majd hozzá, jobban a rabjává vált, keményebb lépésekre vetemedik érte.
Adódtak olyan események, amiktől önkéntelenül meg-megrándulgatott a szemöldököm, szabály szerint furcsa érzés járt át tőlük, annyira élesen ellentmondtak egyes információknak, és hamarosan összeállt a kép, miszerint a cselekmény és az idő valamilyen módon kikezdik egymást. Mintha örökösen egy vérre menő harc folyt volna közöttük azzal az eltökéltséggel, hogy az egyikük lesöpörje a színről a másikat. Aztán az a bűvös interjú előállt a magyarázattal erre a különös hatásra is; Lois Duncan a történetet a ’70-es években írta meg, majd a 2011-es kiadás előtt felrázta, „modernizálta”, még néhány vezetéknevet is átírt, hogy idomuljon a korhoz. Ami a meglátásom szerint az egyik legborzalmasabb merénylet volt, amit el lehetett követni szerencsétlen könyv ellen, ugyanis nyilvánvalóan se Lois, se a csapata nem volt megfelelően körültekintő a felrázás során. A munka meg végképp meglehetősen trehánynak érződött ezen a fronton azt figyelembe véve, hogy az interjúban hányszor kihangsúlyozta Lois, milyen nehéz volt ennyire odafigyelni a részletekre a folyamatban... stb... Két kezemen nem bírom összeszámolni, hány ponton nem illettek bele az események, a megnyilvánulások, a viselkedési formák abba a korba, ahová bele próbálta az írónő szuszakolni őket. Szerintem nem az olyan kis pitiáner szőrözéseken merengést kellett volna előtérbe helyezni, minthogy „a 21. században a fiatalok vajon anyunak vagy anyának szólítják az anyjukat?”,egyébként ha már ekkora dilemma ez, én azt tapasztaltam a környezetemen és
saját magamon is, hogy a fiatal generáció használja az „anyát”, az ő anyjuk meg
a nagymama megszólítására az „anyu”-t, ellentétben Lois észrevételeivel hanem
az égbekiáltó logikátlanságok kitörlésére:
- egy puccos, világhírű magániskola nem tizennyolc éves, minden képzettség nélküli lányt vesz fel a konyha vezetésére
- ha mégis egy tizennyolc éves lány tölti be a séf szerepét, manapság akkor se egy alsóbbrendű rabszolgaként kezelik, akinek még azt is megszabja a munkaadója, hogy kivel állhat szóbakhm… khm… munkavédelem, szabadságjogok…?
- ez a tizennyolc éves lány nem fogja magázni a tizenhat éves diákokat, pláne nem fogja „kisasszonynak” nevezni őket, hiszen egy generációba tartoznak, egy állami iskolában csak pár osztály lenne közöttük
- a tizennyolc éves lány nem mond fel azzal az indokkal, hogy férjhez megy, mert ebben korban még nem szokás már házasodni, nem dobják a lányok sutba a jövőjüket egy férjért, vagy ha mégis, akkor nem veszik ennyire természetesnek ezt a jelenséget azok, akik ismerik őket
- régimódi nevelési stílus ide vagy oda, a 21. században NEM adtak volna engedélyt egy olyan magániskola működésére Amerikában, ami ennyire elszigetelt, amiben nem működnek a mobilok és az internet se, ergo a lányok semmilyen módon nem tudnak segítséget hívni, tartani a kapcsolatot a külvilággal
- ha már itt tartunk, a 21. században nem is küldték volna valamiféle régimódi leányiskolába a gyerekeiket a szülők, bármilyen előkelő is az, mert ez az elszigetelt tanítás csak gátolná őket az életben való boldogulásban, annak a viselkedésformának se veszik hasznát, amire ott tanítják őket. Ez a kor már nem konyhához láncolt szobanövény feleségeké, a nők karriert építenek, és lesöprik a színről a férfi vezetőket, a fiúk és a lányok barátkoznak egymással, a rasszok egyenlők. Vagyis az tud jobban érvényesülni, aki nyitott, a „mában” él, hiszen legtöbb fronton haladó szellemiségű ország Amerika.
- a huszonéves zongoratanár nem tesz arra utalásokat, hogy szívesen bonyolódott volna más körülmények között románcba a tizenhat éves diákjával, mert ez ugye bűncselekménynek minősül manapság több okból is…
Szerintem az lett volna az okos döntés, ha hagyják a cselekményt abban az idősíkban, amiben megíródott, ami így is haladásban visszamaradott lett volna az adott évhez viszonyítottan némileg, és egyszerűen kiírják az elejére, hogy „1974”. Nem történt volna tragédia, ugyanúgy elolvasták volna azok az olvasók, akik kíváncsiak rá, és még nem is akart volna szétesni lépten-nyomon az eseményvonal.
Nekem összességében az jött le a történet kezeléséből, abból, amiket Lois a beillesztett interjúban elmondott, hogy az írónő, hiába az igyekezet, egyszerűen nem érti a mai fiatalokat, a mai, fiatal olvasóréteget meg végképp nem, sőt, egyes vonatkozásokban az ütközött ki, hogy a mai világgal szemben is bőven vannak nála homályos pontok. A molyosokból és magamból is kiindulva, 21. századi olvasó nem attól fog imádni egy könyvet, mert chatelés van benne említve, mert a karaktereknek számítógépjük van, és mert nevetgélve kibeszélik egymás között a helyes pasikat… hanem mert jól van megírva mag a történet, és ésszerűen. Az elképzelésében lévő vakfoltok miatt nem is hibáztatnám még az írónőt, hiszen a felrázáskor már elég idős volt, jóval idősebb, mint az átlag YA-író, más korban nőtt fel, de ez csak akkor valósulhatott volna meg, ha a zavarok mellett nem éreztette volna azt, hogy ő tudja a legjobban, mi kell az ifjúsági olvasóknak. Cseppet olyan hatást keltett, mintha a szigorú, okoskodó tanító néni pódiumáról le is kezelné a célközönségét valamelyest, akinek „erre meg arra van szüksége” a megfelelő fejlődéshez. Az nagyon tetszett, ahogyan írt, az ötletért meg, ami kipattant a fejében, még sok bejegyzésemben fogom megemelni a kalapomat, de mint személy, számomra kifejezetten unszimpatikus lett Lois.
Ugyan nagyrészt a negatívumok kitárgyalásából állt a kritikám, mégis fenntartom, hogy megérdemli a négy pontot a sztori, a csiszolásra szoruló elemek és az idegesítő szülői szál ellenére is dinamikus élményt nyújtott, és már várom, hogy belefogjak a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-ba. Augusztusban pedig érkezik a Sötét folyosók film, ami az előzetes alapján egy hangyányit túldramatizáltnak hat, de amint lehetőségem lesz rá, biztos megnézem ^.^
Borító: 5/5 – Ez annyira, de annyira az én stílusom… *-* Odáig vagyok érte, és itt az ideje megjegyeznem, hogy amúgy a borító volt az, ami legelőször felkeltette az érdeklődésemet, az atmoszféra tökéletesen átérződik, és ez az épület is nagyon szép.
Kedvenc szereplő: Ruth
Legutáltabb szereplők: Dan, Kit anyja
Kedvenc részek: amikor Jules megnézte a korábbi diákok aktáit, amikor Ruth rájött, mi a közös benne és a diáktársaiban, amikor Kit és Jules megtalálták Lynda rém festményét, amikor Ruth megfejtette, kitől származnak Sandy versei, amikor Kit odaadta az üzenetet Natelie-nak, amikor a ház régi lakói felhergelődtek
Mélypontok: Kit anyjának a viselkedése, a kor és a történések közötti ellentmondások, a félbehagyott befejezés
Korhatár: Alsó YA korosztályt céloz meg elsősorban, 12-13 éveseket, de nyugodtan olvashatják idősebbek is, ha képesek úgy kezelni, hogy már nem ők a célközönség.
Ha megtetszett a történet, akkor ITT tudjátok megrendelni a könyvet.
A jövőbeli olvasók csalódásának elkerülése végett azt már most az elején leszögezem, hogy a cselekmény véget érését követően akármit is nyilatkozott róla az írónő, hogy milyen típusú regénynek szánta a Sötét folyosókat, gótikus rémtörténetnek csak durva fogalomzavarral lehet titulálni. Gótikus rémtörténeteket Poe ír, egy pár oldalas novellájával való összehasonlításával már érződik a különbség, és itt nem arra gondolok, hogy aki hasonlóba vág bele, annak esélye sincs, ha nem egy Poe-klón, hanem, hogy van egyfajta „hangulat”, amit az ebbe a kategóriába való történetek megkövetelnek, és itt nem sikerült átadni. Ezerszer helytállóbb/korrektebb megnevezés rá, az ifjúsági horror vagy az ifjúsági paranormális, mivel se vonzó, romantikus sötétségre, se reszketésre nem kell készülni, a Sötét folyosók a téves beharangozással ellentétben a szerző részéről, egy másodpercig sem félelmetes. Ezek után pedig, hogy kielemeztem mi nem mondható el a Sötét folyosókról, ideje rátérnem arra, hogy mi igen. Elsősorban azt emelném ki, hogy nagy esélyt látok rá, a megfelelő rétegben jelentős hatást fog elérni ez a kötet, hogy sok fiatal olvasóval fogja megszerettetni a műfajt, ösztönzi majd őket arra, hogy közelítsenek a nehéz súlyú horrorok felé, ezáltal pedig egy olyan sztorivá vált a számomra, ami megérdemel némi tiszteletet, és aminél sajnálom, nem ugorhatok vissza az időben néhány évet, hogy 12-13 éves legyek az olvasásakor. Az alapötletet észbontóan csodálatosnak tartottam, az apró furcsaságokból kibontakozó nagy képet arról, hogy milyen célt szolgál a Blackwood bentlakásos iskola, hogy a művészeti ágazatokban alapvetően tehetségtelen lányok miért kezdtek el varázsütésre olyan minőségű verseket, szonetteket és festményeket ontani, amiket az úgynevezett, évszázadokon át is halhatatlan nevű alkotók is csupa elismerő szóval fogadnának. Még ha visszagondolok rá, akkor is elkezdenek csillogni a szemeim, megrohan a lelkesedés, ami mindennél jobban elárulja, mennyire beszippanthatják a gördülékeny sorok az embert, elszakíthatják az időérzékétől, de az már kevésbé dicséretként felróható dolog, hogy emellett tüntetésként összegyűlt tömegként ott sorakoznak bennem a különféle észrevételek róla, hogyan lehetne feljavítani a könyvet. Imádtam, és kis híján úgy keveredtem volna ki az olvasásból, ha az írónő nem csapott volna le a végéről két-három fejezetet, hogy büszkén nevezem a hibái ellenére is a kedvenceim közé tartozónak, azonban nem bírtam és nem is bírok elmenni a tény mellett, hogy ebből a koncepcióból sokkal-sokkal többet lehetett volna kihozni, főleg ha még valamelyest nagyobb terjedelmet is kap. Ha Lois erőt vett vesz magán, és túllendül azon a kis egyéni szoc problémán, hogy saját bevallása szerint félt volna az ijesztővé formálható szakaszok bővebb írása közben, és nem ködösítéssel tudja le a nagy potenciált hordozó részleteket, majd az olvasó elképzeli alapon.
A hangulatteremtés a Sötét folyosók egyik legerősebb bástyája, az tipikusan finoman misztikus, enyhén nyugtalanító, mégsem frász kitörős paranormális légkör uralja a szereplők szinte összes rezdülését, amitől az olvasó csak egy új dimenzióban létező transzban érezheti magát, amiben csak ő létezik és a könyv. Ami nyomokban emlékeztet arra a hipnotikus állapotra, amibe Blackwood helyezte a falai között huzamos ideig tartózkodó lányokat, akik szépen, lassan belesimultak a szőnyegekbe, az ágyfüggönyökbe, és megfeledkeztek a külvilágnak még a gondolatáról is, ameddig ki nem szabadultak a friss levegőre, ahol fejbevágó felismerésként érte őket, hogy mennyire elveszítették önmagukat, mennyire elvesztek abban a borongós, gyönyörű, régi épületben. A feszültség fokozására ügyes trükk volt, hogy a bevezető szakaszban mindig a fejezetek végére időzített az írónő egy olyan felfedezést a főszereplő részéről, ami megnövelte a házat belengő baljóslatú atmoszférát, egyúttal megerősítette abban a sejtésben, hogy nem csak paranoiás vagy kényszeresen be akarja magyarázni magának, hogy rossz helyen van, csak, hogy hazamehessen, hanem valami tényleg nem stimmel. A bentlakásos iskolának az igazgatónője és a két segítő tanára tényleg titkol valamit, manipulálják őket, hogy rejtetten forralt tervük beteljesülése felé terelgessék őket. És tényleg tragédia van kilátásban, ha nem cselekednek minél hamarabb, rácsapva az ajtót a rémálomra, amiből a karácsonyi szünet, az engedélyezett hazautazás után biztosan nem fognak tudni majd kitörni. A töménytelen ígéretes ötletből tetszetős rejtély került kialakításra, de mint már említettem, valamilyen szinten mindegyik vissza lett dobva, mert az író „gyenge volt hozzá”, hogy a brutalitási faktort egy csöppet emelje.
A szereplők nagy része kedvelhető volt, habár örültem volna neki, ha jobban ki van dolgozva a személyiségük, az átlag címkéken (a bandavezér, a kedves, a szép, a zseni) kívül meg lehetett volna ismerni őket bővebben, a személyes történetüket a képességük felfedezésével, hátterükkel, lélektani oldalukkal kapcsolatban. De erre persze 192 oldal alatt nem volt annyi lehetőség egy ennyire mozgalmas, ekkora időt felölelő történet mellett, mint egy 300valahány lapot számláló regényben. A főszereplő lány, Kit viszonylag jól helytállt a történetben a karaktere által megkívánt pozícióban, a ragasztóként, ami összetartja a csapatot, de néha túl éretlennek és szeszélyesnek találtam, főleg az igazgatónő komorul szívdöglesztő fiának a közelében, és az a véleményem, lényegesen hamarabb érkezett volna a megoldás, megkímélte volna magát jó néhány atrocitástól, ha fondorlatosabban vagy legalább logikusabban viselkedik, és nem kürtöli világgá például a szabadulástól két lépésre, hogy mire készül.
Az idióta anyja és a még idiótább mostohaapja miatt kimondhatatlanul sajnáltam, az anyjának szinte az összes felbukkanásakor neki tudtam volna esni egy késsel, annyira felidegesített, annyira undorodtam a viselkedésétől. Nem anyukaként viselkedett, hanem mint egy már elnézést a kifejezésért, de… felelőtlen cafka, akit csakis a francos nászútja érdekelt az erőszakos új férjével, a lánya sorsára meg magasról tett, mert „ő most szerelmes”. Ha meghalt a férje és talál egy férfit, akivel megértik egymást, akit kedvel, akkor nem mondom, hogy ne menjen hozzá, hogy nem érdemli meg, hogy újra boldog legyen a társa mellett, de nem engedheti meg magának, hogy úgy tegyen, mintha egy hormon vezérelt kiskamasz lenne, akinek nincs más dolga, mint ülni a rózsaszín felhőn egy kifejezetten nagy bunkó mellett, csak úgy mellékesen. Van egy lánya, akiért felelősséggel tartozik, akinek kötelessége a legjobbat biztosítani, amibe beletartozik az is, hogy nem dobja be a sarokba ezt a lányt, mint egy közönséges rongybabát, azért, mert ő nászútra akar menni, és be akarja járni Európát.Nekem egyenesen felfoghatatlan volt, hogyan rendelhette ennyire alá az új kapcsolatának Kitet, engedhette a férjének, hogy ilyen hangnemben beszéljen a lányával, mint egy kutyával, akit bármikor rendre utasíthat. Csak pislogtam és szörnyülködtem, a pasast is szívesen belöktem volna egy húsaprítóba azért, amit lezavart. Csessze meg, ő furakodott be egy komplett családba, ahol van egy kamasz lány is, akkor alkalmazkodjon ő vagy keressen magának egy olyan nőt, akinek nincs gyereke! >.< Vagy, ha ő nem érte fel ésszel ezt, akkor Kit anyjának kellett volna kiadni az útját, és keresni valakit, aki legalább annyira tiszteli Kitet, mint őt, nincsen semmi joga egy fedél alá kényszeríteni egy olyan fickóval a lányát, aki nyilvánvalóan csak egy koloncnak nézi, aminek a mi előbbi eldobására biztatja. Kit kétségbeesetten próbálta a tudtára adni, hogy nem érzi magát biztonságban az iskolában, de nem… róla ez lepergett, mert Dan olyan csodás ember. Megérdemelte volna, hogy Kit ne élje túl Blackwoodot és egész életében azzal a tudattal kelljen élnie, hogy miatta, az ő felelőtlensége miatt veszett oda a lánya :P Az egészben a legfelháborítóbb, hogy még Kitnek volt lelkiismeret furdalása, amiért az anyja nem tudja miatta megfelelően kiélni magát. Neki kellett volna háttérbe vonulnia Kit jólétérét, nem pedig fordítva…
A mellékszereplő lányok közül Ruth lett a kedvencem, a csapat esze, bár azon meglepődtem, hogy miután egyedül kiderítette a rejtélyt, jó ideig közreműködött az iskola igazgatónőjével, mert nem felháborítónak találta a tetteit, hanem magasztosnak. Lynda és Sandy is bájosak voltak a maguk módján, Lyndának kiváltképp kulcsszerepe volt a Sötét folyosók durvább vonulatának a kibontakozásában, de egyikük sem volt egy kifejezetten erős egyéniség. Madame Duret, a Blackwood igazgatónője okozott egy kisebb csalódást abban az ügyben, ahogyan az ördögi tervét védelmezte, azt feltételeztem az előzmények fényében, vehemensebben ragaszkodik majd hozzá, jobban a rabjává vált, keményebb lépésekre vetemedik érte.
Adódtak olyan események, amiktől önkéntelenül meg-megrándulgatott a szemöldököm, szabály szerint furcsa érzés járt át tőlük, annyira élesen ellentmondtak egyes információknak, és hamarosan összeállt a kép, miszerint a cselekmény és az idő valamilyen módon kikezdik egymást. Mintha örökösen egy vérre menő harc folyt volna közöttük azzal az eltökéltséggel, hogy az egyikük lesöpörje a színről a másikat. Aztán az a bűvös interjú előállt a magyarázattal erre a különös hatásra is; Lois Duncan a történetet a ’70-es években írta meg, majd a 2011-es kiadás előtt felrázta, „modernizálta”, még néhány vezetéknevet is átírt, hogy idomuljon a korhoz. Ami a meglátásom szerint az egyik legborzalmasabb merénylet volt, amit el lehetett követni szerencsétlen könyv ellen, ugyanis nyilvánvalóan se Lois, se a csapata nem volt megfelelően körültekintő a felrázás során. A munka meg végképp meglehetősen trehánynak érződött ezen a fronton azt figyelembe véve, hogy az interjúban hányszor kihangsúlyozta Lois, milyen nehéz volt ennyire odafigyelni a részletekre a folyamatban... stb... Két kezemen nem bírom összeszámolni, hány ponton nem illettek bele az események, a megnyilvánulások, a viselkedési formák abba a korba, ahová bele próbálta az írónő szuszakolni őket. Szerintem nem az olyan kis pitiáner szőrözéseken merengést kellett volna előtérbe helyezni, minthogy „a 21. században a fiatalok vajon anyunak vagy anyának szólítják az anyjukat?”,
- egy puccos, világhírű magániskola nem tizennyolc éves, minden képzettség nélküli lányt vesz fel a konyha vezetésére
- ha mégis egy tizennyolc éves lány tölti be a séf szerepét, manapság akkor se egy alsóbbrendű rabszolgaként kezelik, akinek még azt is megszabja a munkaadója, hogy kivel állhat szóba
- ez a tizennyolc éves lány nem fogja magázni a tizenhat éves diákokat, pláne nem fogja „kisasszonynak” nevezni őket, hiszen egy generációba tartoznak, egy állami iskolában csak pár osztály lenne közöttük
- a tizennyolc éves lány nem mond fel azzal az indokkal, hogy férjhez megy, mert ebben korban még nem szokás már házasodni, nem dobják a lányok sutba a jövőjüket egy férjért, vagy ha mégis, akkor nem veszik ennyire természetesnek ezt a jelenséget azok, akik ismerik őket
- régimódi nevelési stílus ide vagy oda, a 21. században NEM adtak volna engedélyt egy olyan magániskola működésére Amerikában, ami ennyire elszigetelt, amiben nem működnek a mobilok és az internet se, ergo a lányok semmilyen módon nem tudnak segítséget hívni, tartani a kapcsolatot a külvilággal
- ha már itt tartunk, a 21. században nem is küldték volna valamiféle régimódi leányiskolába a gyerekeiket a szülők, bármilyen előkelő is az, mert ez az elszigetelt tanítás csak gátolná őket az életben való boldogulásban, annak a viselkedésformának se veszik hasznát, amire ott tanítják őket. Ez a kor már nem konyhához láncolt szobanövény feleségeké, a nők karriert építenek, és lesöprik a színről a férfi vezetőket, a fiúk és a lányok barátkoznak egymással, a rasszok egyenlők. Vagyis az tud jobban érvényesülni, aki nyitott, a „mában” él, hiszen legtöbb fronton haladó szellemiségű ország Amerika.
- a huszonéves zongoratanár nem tesz arra utalásokat, hogy szívesen bonyolódott volna más körülmények között románcba a tizenhat éves diákjával, mert ez ugye bűncselekménynek minősül manapság több okból is…
Szerintem az lett volna az okos döntés, ha hagyják a cselekményt abban az idősíkban, amiben megíródott, ami így is haladásban visszamaradott lett volna az adott évhez viszonyítottan némileg, és egyszerűen kiírják az elejére, hogy „1974”. Nem történt volna tragédia, ugyanúgy elolvasták volna azok az olvasók, akik kíváncsiak rá, és még nem is akart volna szétesni lépten-nyomon az eseményvonal.
Nekem összességében az jött le a történet kezeléséből, abból, amiket Lois a beillesztett interjúban elmondott, hogy az írónő, hiába az igyekezet, egyszerűen nem érti a mai fiatalokat, a mai, fiatal olvasóréteget meg végképp nem, sőt, egyes vonatkozásokban az ütközött ki, hogy a mai világgal szemben is bőven vannak nála homályos pontok. A molyosokból és magamból is kiindulva, 21. századi olvasó nem attól fog imádni egy könyvet, mert chatelés van benne említve, mert a karaktereknek számítógépjük van, és mert nevetgélve kibeszélik egymás között a helyes pasikat… hanem mert jól van megírva mag a történet, és ésszerűen. Az elképzelésében lévő vakfoltok miatt nem is hibáztatnám még az írónőt, hiszen a felrázáskor már elég idős volt, jóval idősebb, mint az átlag YA-író, más korban nőtt fel, de ez csak akkor valósulhatott volna meg, ha a zavarok mellett nem éreztette volna azt, hogy ő tudja a legjobban, mi kell az ifjúsági olvasóknak. Cseppet olyan hatást keltett, mintha a szigorú, okoskodó tanító néni pódiumáról le is kezelné a célközönségét valamelyest, akinek „erre meg arra van szüksége” a megfelelő fejlődéshez. Az nagyon tetszett, ahogyan írt, az ötletért meg, ami kipattant a fejében, még sok bejegyzésemben fogom megemelni a kalapomat, de mint személy, számomra kifejezetten unszimpatikus lett Lois.
Ugyan nagyrészt a negatívumok kitárgyalásából állt a kritikám, mégis fenntartom, hogy megérdemli a négy pontot a sztori, a csiszolásra szoruló elemek és az idegesítő szülői szál ellenére is dinamikus élményt nyújtott, és már várom, hogy belefogjak a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-ba. Augusztusban pedig érkezik a Sötét folyosók film, ami az előzetes alapján egy hangyányit túldramatizáltnak hat, de amint lehetőségem lesz rá, biztos megnézem ^.^
Borító: 5/5 – Ez annyira, de annyira az én stílusom… *-* Odáig vagyok érte, és itt az ideje megjegyeznem, hogy amúgy a borító volt az, ami legelőször felkeltette az érdeklődésemet, az atmoszféra tökéletesen átérződik, és ez az épület is nagyon szép.
Kedvenc szereplő: Ruth
Legutáltabb szereplők: Dan, Kit anyja
Kedvenc részek: amikor Jules megnézte a korábbi diákok aktáit, amikor Ruth rájött, mi a közös benne és a diáktársaiban, amikor Kit és Jules megtalálták Lynda rém festményét, amikor Ruth megfejtette, kitől származnak Sandy versei, amikor Kit odaadta az üzenetet Natelie-nak, amikor a ház régi lakói felhergelődtek
Mélypontok: Kit anyjának a viselkedése, a kor és a történések közötti ellentmondások, a félbehagyott befejezés
Korhatár: Alsó YA korosztályt céloz meg elsősorban, 12-13 éveseket, de nyugodtan olvashatják idősebbek is, ha képesek úgy kezelni, hogy már nem ők a célközönség.
Ha megtetszett a történet, akkor ITT tudjátok megrendelni a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése