2018. május 10., csütörtök

Jennifer A. Nielsen: The False Prince: A hamis herceg (Hatalom-trilógia 1)

Helló! :) A Top 5 Szerdás posztomban elejtett ígéretemnek eleget téve a kiugró népszerűségnek örvendő Hatalom-trilógia első részének, az A hamis hercegnek a véleményezésével növeltem a blogomon fellelhető értékeléseknek a számát, ami a folytatásokban könnyedén kiküszöbölhető gyengeségei ellenére is tökéletes választás azoknak, akik még ismerkednek a YA műfaj regényeivel, valamelyest ódzkodnak tőlük, hogy tágítsák a komfortzónájukat.

Fülszöveg:

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút.
Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti.
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból.
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat.
Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.


Elenyésző a piacon azoknak a YA-könyveknek a száma, melyeket ténylegesen korosztályra és nemre való tekintet nélkül lehet ajánlani bárkinek, azonban az A hamis herceg pont ilyen. Az egyetlen különleges kitétel abban nyilvánul meg, hogy az olvasó vevő legyen egy titkos játszmára egy törvénybe ütközően szemtelen kölyök vezetésével.
Éveken keresztül úgy tudtam, hogy ez a regény egy megmagyarázhatatlanul túlhypeolt, Koldus és királyfi elemekkel teletömött újramesélés-szerűség, aminek a gondolata cseppet sem vonzott, mi több taszított, miközben azt kérdezgettem magamtól, mit esznek ezen annyian. Az íz élmény pontos összetétele még mindig rejtély, de már én is két kézzel tömöm magamba a Hatalom-trilógia nevezetű csemegét. Szerencsétlen könyv éveken keresztül csak merev elutasítást kapott a részemről, pedig ha a tüzetesebb megvizsgálás előtt fejen talál az, az aprócska felfedezés, hogy egy ennyire élesen karakterközpontú sztoriról van szó, rögtön kedvezőbb mederben alakult volna a barátságunk. Érzékelem én is, hogy ezzel kiadtam az ukázt, ami lehet, sokakat meghátrálásra fog késztetni az A hamis herceggel szemben, de azt azok a hozzám hasonló régebbi-újabb rajongók is kénytelenek belátni, hogy elsősorban Sage, valamint az ő apátiát csettintésre elűző, sziporkázó jelleme viszi vagy inkább helyesebb úgy fogalmaznom, hogy lopja? el a hátán a történetet, Carthya jövőjét, a nagyérdemű Conner mester idegrendszer foszlányainak a maradékával együtt... Nem kifejezett rendszerességgel, de hébe-hóba elméláztam azon a merész eshetőségen is az olvasás kevésbé mozgalmas pillanataiban, hogy az írónőnek a legfőbb célja Sage olvasók elé tárása volt, és maga a cselekmény csak kötelező díszlet, egy polgárpukkasztást nem preferáló esetben olyan kikerülhetetlen formaság, mint az uralkodó előtt meghajlás címszó alatt furakodott bele a képbe, de ezt jól megrágva a kérdést, mily nagyvonalú vagyok a legutóbbi kedvencemmel; nem is bántam annyira. Jennifer remekül építkezett a főszereplőjére, és végeredményében a kis logikátlanságok, és egy-két furcsa jelenet komolyan, az utolsó fejezetek tájékán mi a fene volt az a táncikálás? xD Nem tudtam nem komikusan elképzelni ellenére is egy olyan ütős, maradandó élményt nyújtó történettel állt elő, amire még akkor se számítottam, amikor folytonos önfeledtséggel nevettem az egyes szituációkon. Ugyanis akarva-akaratlanul valamelyest a történet is átvette Sage személyiségének egyes vonatkozásait, abszolút szerethető, rejtelmes, odamondós, néha kicsit hirtelen, meglepő, és haloványan kiforrásra, érésre szoruló, számomra pedig a felsoroltak mind az A hamis herceg, mind egy karakterközpontú regény fő erényeit testesítik meg. Azt a jelenséget, amikor a főhős és a történet képesek eggyé válni, mintha maga a könyv is az a tizenöt éves srác lenne, akiből első blikkre nem néz ki annyira sokat az ember, ám amint lehetősége adódik kibontakoznia, megszólalnia a maga egyedi hangján, tesz róla, hogy tátva maradjon a szánk. A hercegekkel, a trónörökléssel, a nagy felemelkedésekkel és még a könyv besorolásával is alapvető sztereotípiák élnek a köztudatban (az senki előtt se titok, a YA-ra előszeretettel hivatkoznak úgy, mint „a lányos műfaj”), de az A hamis herceg ezeknek egytől-egyig a képébe röhög. Lengeti a szélben a hamis aranyát, amiről váltig állítja, hogy nem egy identitászavaros kavics, és még csak nem is hazudik ezzel, mert ez a sztori is arany… csak más. Formabontó olyan mértékben, hogy azoktól is kapjon egy esélyt, akik rendre cinizmussal vegyes szkeptikussággal vonogatják rá a szemöldöküket, ők is el fognak csodálkozni. Esküszöm a világegyetem rendjére, a nemes birodalmakra és Sage bolháira, hogy még csak szerelmi szál sincs benne!



Csakúgy, mint egy márciusi olvasmányomnál, azaz az Üvegtrónnál, az A hamis hercegnél is érvényesül az a nekem, mint kérlelhetetlenül célorientált egyénnek még egészen új keletű, csöppet ingoványos talajú élmény, hogy nem a végkifejlet a lényeg, hanem a hogyan, az a döccenőkkel szabdalt, kacskaringós út, amin elcammogunk ahhoz az eredményhez, amit mind sejtettünk, vagy diplomatikusan elvártunk. Dobhatjátok a köveket, amiért pofátlan mód ontom a klaviatúrámból a spoilereket, de ha meghirdetnék egy olyan játékot, amiben azoknak fizetek egy szép összeget, akik már nem vették biztosra a fülszöveg ismeretében, hogy Conner meglehetősen kétes beharangozású birodalom megmentő projektjének a lezárulásával Sage fején fog kikötni a hercegi korona, akkor nem laposodna észrevehetően a zsebem. Nem fogok úgy tenni a kritikám hátralévő részében se, mintha ez nem így lenne, totálisan értelmetlen ködösítés lenne. A versengős szituációkról és a bevált receptek megreformálásáról ne ijedjetek meg, nem tartok egy újabb kiselőadást, a véleményemet már megfelelő terjedelemben kifejtettem a néhány sorral fentebb említett előző olvasmányomban, így rá is térnék a tárgyra. Vagyis hogy a felvezetésem alapján hiába tűnik kiszámíthatónak egyes vonatkozásokban a cselekmény, hiába rettegtem magam is attól, hogy nem csak egyes vonatkozásokban lesz az, még a felénél se voltam képes eldönteni, hogy a nyilvánvalótól eltekintve mégis mi a frászkarikáról fog szólni ez a könyv. Mi lesz az a fő csattanó, amiért a szereplők törik magukat, a fejezetek és az oldalak fogynak… hogy Sage életre keltésén kívül mi is a rendeltetése a sztorinak. Az nem volt kérdéses, hogy miután a királyság egyik helytartója, Conner elkezdett összegyűjteni viszonylag hasonló küllemű árva fiúkat, akiket Carthya legnagyobb színészévé akar tenni azáltal, hogy herceget farag belőlük a polgárháború elkerülésének érdekében, hogy ebből verseny lesz a srácok között. Miután Conner egészen direkt mód célzott rá, mi lesz azokkal a hamis hercegi címért indulókkal, akiknek a nagy vízválasztó pillanat elérkezése után nem veszi hasznát, az se képezhette vita tárgyát, mennyire is lesz szoros a mezőny, hogy a maga módján mindenki messzire megy majd a győzelemért. Úgyhogy dióhéjban közepes helyzetelemzési készséggel ki lehetett következtetni, hogyan fog alakulni a regény, amikor el-elcsöppentek az első morzsák egy-egy újdonság kapcsán… de még így is egy nagy kérdőjel lebegett a homályban. Mindig, amikor kézenfekvővé vált, hová fog majd kifutni a trilógia első kötete, akkor történt még valami meghatározó vagy szembe jött egy újabb nyom, ami azt sejtette, hogy ennyivel nincs vége. A kíváncsiságom ezek miatt az utolsó oldalig fennmaradt, érdeklődve figyeltem, a következő bekezdésben mivel fog előrukkolni az írónő, amivel még egy kicsit bonyolíthatja a helyzetet. Ezen a fronton a legerősebb plusz a Sage szerepjátszását övező titokban öltött alakot, hiszen kétségtelen, hogy a  létező legjobb időzítéskor értékeltette újra alaposan az erőviszonyokat, és ezt mondom úgy, hogy a szokásos türelmetlenségemnek hódolva egy-két beszerzés előtti, felmérő kritika olvasás közben szemrebbenés nélkül elolvastam valamikor az ide vonatkozó spoilert, szóval még csak nem is érhetett teljes meglepetésként ez a szerfelett ügyes húzás. Aminek az ismeretében csak úgy mellesleg, ha Carthya királyával nem történt volna az a történet jelen idejében, ami, biztos szíves örömest kiporoltam volna az öreget, mint egy szőnyeget, annyira álszent és kétszínű volt, amit művelt. Pláne azért, mert a The 100 – A visszatérők c. sorozat Thelonious Jahaját játszva még belemagyarázta, hogy a nagyobb jó érdekében cselekedett, ez egy megfontolt, előre eltervezett taktikai döntés volt, ő maga pedig nem egy köpönyegforgató, szenteskedő bolond, hanem a népe és a vérvonala hőse. Ja, persze… Ez az a csavar van annyira árnyékban bujkáló a lepel lehullásáig, hogy ne lőjem le előttetek a poént, de megfelelő információ visszatartással csak annyival kommentálom a tevékenykedését, hogy nemhogy normális királynak, hanem még normális apának se tudom én titulálni azután, hogy ő vezeti bele az országát az aknamező közepére, aztán valaki olyanon veri le az onnan való kilavírozást, akinek semmi köze az ő pozícióján belüli inkompetensségéhez, és még utána el is adja magát a tökéletes vezetőként, aki tud áldozatot hozni a nagyobb jóért. Az áldozat fajtájának lehet, ő a kétségbeeséstől fuldokló értelmi szerzője, de nem ő viseli a gyakorlatban a következményeit, így nem is ő a mártír… -.-

Ha pedig kitértem a mártírokban, akkor fontos megemlítenem, hogy Sage-ben olyan kellemeset csalódtam, ami őszintén váratlanul ért, ugyanis hál’ az égnek, nem hozta az a szokásos, szenvedő hős figurát, mint amit azok a karakterek szoktak turbó fokozatra pörögve ontani magukból, akikkel nem bánt annyira kegyesen a sors, avagy a könyvük írójának a keze. Elegendő alapul vennem Havas Jon-t vagy a kötelező olvasmányaim pár főszereplőjét, és egyértelműen kiütközik, hogy a megpróbáltatásaikkal valamilyen szinten hiába akart többlet szimpátiát kicsikarni az irányukba a szerző az olvasóból, a visszájára sült el a dolog az én esetemben, mivel a vélt vagy valós kíméletlen nagyságú hányatottságuk hajlamossá tette őket a hisztizésre. Mindig azon kell nyammogniuk, milyen borzalmas nekik, hogy még borzalmasabbak azok, akiknek más vagy több adatott meg attól függetlenül, hogy normálisan bánnak-e velük vagy se, vagy, hogy kifejezetten felkarolják őket. Hiszen a kis megkeseredett univerzumuk alapigazságát nem lehet felülírni; akármit tesznek a körülöttük lévők, azok az emberek akkor is szemetek maradnak, ők meg a meg nem értett, fészekből kilökött kismadárkák. Sage-nek azonban esze ágában se volt ennek az irigységben és önsajnáltatásban dagonyázó seregnek a legújabb hajtójává válni, pengeéles realitású ítélőképességgel mérte fel minden szituációban, hogy hogyan áll a szénája, ha a nagy szája időnként meg is gátolta abban, hogy ehhez mérten a nem is a legbiztonságosabb… de az optimálisan ésszerű válaszlépést tegye meg, nem pedig szánalomra méltó, naiv optimizmussal rontott neki a nagy világnak, egyenesen beleszaladva a legközelebbi kivont kardba vagy kesergett feleslegesen. Felmérte mit tehet, és a viharfelhők felnagyítása helyett arra koncentrált, hogy a legtöbbet nyerje a helyzet alakulásán, pimaszul lesöpörte azt a „lapul és hallgat” irányelvben leledző elvárást, amit vele szemben támasztottak. Tetszett benne az elevensége, az, a hamisíthatatlan, intenzív szemtelenség és, hogy a vakmerősége nem vette át felette az irányítást, zsigerből bombázta a nem éppen célra legjobb embereket az olyan beszólásokkal, amik könnyedén véget vethettek volna a kalandjának, de gyorsan korrigálta az ilyen baklövéseket. Találékonyságát és remek rögtönzőkészségét hasznosította azon nyomban, amint elszaladt vele a ló alkalomadtán, illetve arra is fény derült, hogy több közönséges szájhősködésnek és kényszeres perlekedésnek tetsző hadjárata mögött tervek lapulnak, méghozzá nem is akármilyenek! Roden, Sage egyik vetélytársa nem lett a szívem csücske, de abban igazat adok neki, hogy ha talán nem is a fejből fújja a valaha megírt összes lexikont módon, de Sage volt a legokosabb mindhárom fiú közül, akiket Conner a birtokára vitt kiképzésre. Az okossága mellé meg járult annyi finom kis cinizmus, és elismerésre méltó ravaszság, hogy az első komolyabb szereplése után visszavonhatatlanul megimádjam a srácot, levakarhatatlan vigyorral a képemen néztem, ahogy egyre tovább feszíti a húrt a korukból vagy rangjukból fakadóan „felette állók” előtt, teszi próbára az irányukba tanúsított feltétlen behódoláshoz szokott idegrendszerüket. Így utólagosan azon a véleményen vagyok, a Sage-ben munkálkodó tartás, és az a függetlenség, amit a szabályokat semmibe véve, tűzön-vízen keresztül kivívott magának, majd védelmezett is egy olyan vonása volt, ami hihetetlen imponáló erővel hatott rám. Néha nem értettem, néha a szemöldökömet vonogattam a lépéseire, de idővel felszínre kerültek a mögöttes tények, amik által természetesen megnyerték az értelmüket ezek az epizódjai is. Fantasztikusan összerakott főszereplő, alig várom, hogy a második részben milyen módon fogja az írónő kiaknázni a személyében rejlő végeláthatatlan lehetőségeket.

Sage hatása okolható ezért, de a versenytársai, Roden és Tobias annyira elhalványultak mellette, hogy nem csak már-már sértően lebecsültem őket, hanem nem is érdekeltek kifejezetten a könyv java részében… hiszen ott volt Ő, aki mindig elő tudott húzni a tarsolyából egy olyan beköpést, ami alapjaiban rengette meg a kedélyeket, kiváltva egy nagyobb horderejű kultursokkot. A legfrissebb felfedezettem feletti rajongásomat félretéve, tényleg nem tudok érdemlegeset megosztani róluk veletek, a magam részéről egyikben se bíztam, és nem is lehetett őket túl alaposan megismerni amiatt, amiből a bizalmatlanságom is fakadt, mindkettőnek megvolt annyira a magához való esze, hogy a saját pecsenyéjét sütögesse titokban. Nem jelentettek komolyan félelmetes ellenfelet egy Sage-formátumú egyén ellen, mivel mind a kettőjükből hiányzott az ehhez szükséges plusz, de azt sosem lehetett biztosra venni, mikor áll elő az egyikük egy éles pártfordulással, mikor viselkednek valós ellenségként, és mikor gondolják komolyan, hogy jobb a bőrüket menteni, és szövetkezni, mert bár trónból egy van, de ugyan az se lenne rossz, ha nem csak egy fej maradna a herceggé válási tanfolyam végén a viselője nyakán. Roden és Tobias eltérő habitusú karakterek voltak, az előbbi az erős, irányíthatóbb, kicsit durva fél, az utóbbi meg a fizikálisan gyengébb stréber figura, aki van annyira sunyi és öntelt, hogy a megfelelő hatásokra veszélyessé válhasson, de ugyanúgy ellenszenvesek voltak a számomra, ugyanúgy nem szívesen hunytam volna le a szemem a közelükben egy ekkora téttel. Tetszett, hogy Jennifer nem farigcsált az ő furcsa viszonyukból egy erős barátságot, aminek az örömeitől átjártan a két gyengébb személyiség teljes vállszélességgel kiáll az erősebb mellett, ettől még több reálisabb töltetet kapott Conner versenye. Alapvetően egyiknek se volt baja a másikkal, de a becsvágy és a félelem is nagy úr, amiből kifolyólag mind felett győzelmet arattak a saját önző indokai, ahogy azt a valóságban is várni lehetett volna.

Imogen által egy szerethető mellékszereplővel színesedett a történet, de néha produkált pár nehezen tolerálható kirohanást, amik zavartak engem, kerestem a kifakadásaiban az ésszerűséget, de nem találtam. Ő az ilyen öt percei során derekasan domborította a szenvedő hőssel szemben táplált elvárásokat, úgy traktálta Sage-t az olyan viselkedési formák miatti megrovásokkal, amiknek az ellenkezőjét ő sem bírta teljesíteni. Kezdve azzal, hogy a fiú, miért nem egyszerűen önmaga, amikor maga Imogen is részint más arcot mutat a nyilvánosság felé, zárásként azzal, hogy éreztette az udvarban betöltött szerepe miatti lenézéssel szembeni felháborodását, hogy Sage biztos máshogy is tekint rá azért, mert ha elég ügyes, herceg lehet belőle, mégis Imogen tekintett megvetéssel Sage-re, mikor egyre esélyesebbé vált, hogy a fiú felugrik a társadalmi ranglétra csúcsára. Lezavarta azt a tipikus, te többre viheted, ezért már nem kedvellek-féle előítéletességet… ami a hozzá hasonló szereplők közül az átlagnak a saját bőre. Már el is kapáltam volna magamban a leányzót, ám a döntő pillanatokban, amikor mindennél jobban megmutatkozott, ki milyen ember is valójában, akkor nem habozott segíteni, amivel begyűjtött magának jó néhány piros pontot. Nagyon kíváncsi lennék bővebben is a lány múltjára, hogy hogyan boldogulhatott a saját szerepében raboskodva évekig Conner birtokán, mint ahogy azt is szeretném tudni, a továbbiakban mi lesz vele. Tippjeim természetesen vannak, egyesektől valamelyest tartok is.

Conner egy olyan résztvevője volt a játszmának, akiről huzamos ideig nem bírtam eldönteni, hogyan is álljak hozzá, hová soroljam be magamban, mert eléggé vegyes viselkedést produkált, és nem jött be ez az ingadozó tendencia, állandóságot akartam. Titokzatossá, baljóslatúvá tette a figuráját, hogy habár Carthya megmentőjeként akar fellépni a fiúk előtt, mégis ott lebeg a levegőben már azelőtt, hogy nem a nemes szándék hajtja egyedül, hogy felütnék a fejüket az első nyugtalanító körülmények körülötte. Azonban az egyúttal kiszámíthatóak is lettek attól a szándékai, hogy állandóan azt hajtogatta, nem, ő nem fog beleszólni az új herceg uralkodási módszereibe, ő csak védelmezi és tanácsokat ad, ameddig nem tud megállni a lábán, akinek ezeket latba véve nem esett le, hogy csupán egy ügyesen beidomított bábra van neki szüksége, az nagyobb sült bolond, mint mait fantasy keretek között is meg lehet teremteni. Egyszer a céljáért mindent feláldozó, agyafúrt taktikus volt, akivel számolni kellett, másszor meg annyira fájóan könnyedén rá lehetett szedni, annyira nem látott a szemétől, mintha nem is ugyanarról az emberről lett volna szó, a váltások okát meg nem bírtam felfedezni, hacsak nincsen valamilyen pszichés zavara, amit majd a második részben bontanak ki jobban. Azt tehát nem tudtam kellően behatárolni, hogy Conner okos-e vagy akkora barom, amilyet még nem hordott hátán a föld, de ez kvázi lényegtelen is abból a szempontból, hogy ameddig a birtokán tartózkodtak, a fiúk felett hatalma volt. A címe és a pénze, az emberek miatt, akiket ezek által a szolgálatába állíthatott, de az ő kényén-kedvén múlt, hogy egyáltalán megérhetik-e a „pártfogoltjai” a herceg kiválasztását, ami mondanom se kell, jelentősen kiélezte a feszültséget a birtokon. Főleg mivel a szellemi játékos kategóriájában mutatott versenyképességével karöltve az is egy nehezen feltérképezhető területe volt Conner jellemének, hogy meddig tart a türelme. Mikor és meddig lehet szórakozni vele, manipulálni őt, mielőtt robbanna… Azon a helyében mindenképp elgondolkoztam volna, hogy hogyan akarhatok a háttérből nagyra törő terveket szövögetni egy birodalom kapcsán, mikor egy neveletlenebb kamasz srácot se tudok megregulázni.

A cselszövések tekintetében nem egy Trónok harca mélységű sakkpartit kell várni, az A hamis hercegnek az olvasó felhőtlen szórakoztatása az elsődleges célja, a fásultság, netalántán rosszkedv elűzése néhány órára, a mosolyra fakasztás… röviden kellemes, lendületes kikapcsolódás, ami után feltöltődve vághatunk bele az előttünk álló feladatokba.

Borító: 5/5 – Ironikus, hogy a Gyilkos társas után megint egy olyan regényre esett a választásom, aminek a borítója egy törött tárgyat ábrázol… de ez a korona így meghibásodottan is észvesztően gyönyörű. Ami a legjobban tetszik benne, az viszont ez a csodálatos, eleven kék háttér, ami szinte lüktet.
Kedvenc karakterek: Sage, Mott
Legutáltabb karakterek: Carthya uralkodója, Cregan, Tobias, Roden
Kedvenc részek: amikor Sage és Conner először találkoztak, amikor Sage az utazás alatt aludt, amikor Sage kiszökött éjszaka a birtokról, az első lovaglóóra, amikor Sage alkut kötött Tobiasszal, amikor kiderült, mi célt szolgált a hamis arany
Mélypontok: Conner utolsó nagy dobásának kivitelezése, a végén a tánc, a hercegnő felbukkanása, Carthya királyának a megoldása
Korhatár: Mindenféle korhatáros elemtől mentes, tizenkét-tizenhárom éves kortól gond nélkül neki lehet futni, a műfajjal ismerkedésre tökéletes, mint ahogy első könyvnek is.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, ITT rendelhetitek meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése