2018. május 2., szerda

J. S. Carol: The Killing Game - Gyilkos társas

Üdv! A hónap végén visszataláltam a kedvenc műfajom, vagyis a pszicho-thrillerek karjaiba azáltal a regény által, amit ebben az évben először, nem sokkal a B.U.É.K.-ot megelőző visszaszámlálás lezárulásakor kaptam a kezeim közé, azaz a Gyilkos társassal. Egy öngyilkos merénylő ront be egy fényűző, LA-beli étterembe, ahol borzalmas megpróbáltatásoknak teszi ki a vendégeket, miközben a rendőrség, a média és nem utolsósorban a túszuk is tanácstalanok, mit akarhat. Őrült vagy komoly cél vezérli...? Személyes ügy vagy egy küldetés hajtja....? A legutóbbi olvasmányaimnál se az olvasási, se az értékelési tempómmal nem voltam megelégedve, J. S. Carol alkotása viszont minden területen visszaöntötte belém a pörgést a történet tempójával. Úgy hatott rám, mint egy adrenalinlöket egyenesen az agyamba.

Fülszöveg:

Feszült, lebilincselő, vérfagyasztóan aktuális thriller.

Jody ’JJ’ Johnson, PR-szakértő éppen Los Angeles legfelkapottabb éttermében ebédel, amikor álarcos fegyveres ront be robbanómellényben, és túszul ejti a vendégeket – Hollywood leggazdagabb sztárjait. JJ arról híres, hogy minden problémát képes elsimítani, a közönséges emberekből pedig szupersztárt faragni. Ebben a helyzetben azonban ő is tanácstalan.
Miközben híre megy a túszejtésnek, az áldozatok az életükért alkudoznak egy zavart elméjű férfival, akit semmi sem tud megakadályozni abban, hogy megszerezze, amit akar.
A bomba a fegyveres szívritmusának változásától felrobban, ezért a megölése szóba sem jöhet. Mivel csak négy órája van, hogy megállítsa, JJ-nek gyorsan megoldást kell találnia, hogy a fenyegető rémálom valósággá ne váljon.
Hány túszt ránt magával a halálba az öngyilkos merénylő?

A Gyilkos társas egy időzített bombára ültetett, amin minden egyes magam mögött hagyott fejezettel megduplázódott sebességgel peregtek a percek, mialatt én végsőkig kifeszített idegekkel vártam, amiért valódi éles helyzetben csak a háborodottak fohászkodnak,egy fergetegesnek ígérkező pszicho-thriller kapcsán azonban alapkövetelmény; hogy bekövetkezzen az egész terepet porrá zúzó robbanás. A bomba készítője, Mr. J. S. Carol kitett magáért, törmelék se maradt a bensőmben az áhított BUMM után.
Régen volt rá precedens, hogy ennyire száguldó tempóban, azaz hosszú megszakításokat is belevéve alig egy órával több, mint 24 óra alatt kiolvastam egy a Gyilkos társashoz hasonlóan terjedelmes könyvet, ezért talán azért is keresgélnem kell  még a szavakat, mert az agyamnak fel kell még ocsúdnia a nagy hajtásból, és a hajtás során kapott ingerekből, de ha képes lennék kikapcsolni egy lélegzetvételnyi időre a büszkeségemet, egyszerűen kibökném, hogy döntésképtelen vagyok. Részint reszketek a késztetéstől, hogy kimozdulva a kényelmes, drasztikusan introvertált kis komfortzónámból világgá kiabáljam, hogy Ó, TE JÓ ÉG, EZ MEG MI VOLT?! ÉS MIÉRT NEM LÁTOM MÉG A KIADÓ WEBSHOPJÁBAN ENNEK A FICKÓNAK A KÖVETKEZŐ KÖNYVÉT?!. Részint meg nem tudom, hogy kezdjem a magasztalását a könyvnek azon túl, hogy bevessem a két kedvenc Kristály Pöttyöseim, azaz a Pillangók kertje és a Csak egy árnyék felemlegetését annak a kíséretében, hogy a Gyilkos társas már a játszma megkezdődésének a tájékában feltornázta magát melléjük. Ugyanis Jamesnek megdöbbentő vagy sem, a történetvezetési stílusa elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy bekapcsoljon egy ebből kedvenc lesz típusú intuitív sugallatot. Még nem olvastam ilyen narrációt, ami a lényegre törőssége és az alapossága mellett ennyire… provokatívan arrogáns és cinikus volt. A rend kedvéért felvetettem magamban, hogy ez csak az újdonság ereje okozta-e, de halálinak tartottam ezt az írásmódot, nagyon-nagyon betalált, megvesztem érte :D A szerző a robbantó étterembe rontásától kezdve egekbe emelte a feszültséget, és Rocky Balboát, na meg a hírcsatornás fejezeteiben felbukkanó, hajlíthatatlan versenyszellemben égő Seth Allent meghazudtoló rátermettséggel ott is tartotta, de azt sem mulasztotta el, hogy fájdalmasan szúrósan, „nesze neked, dolgozd fel!”, odanyomja a véleményét egy-egy kérdésben, nem csak lerántva a leplet a híres-neves amerikai álomról, hanem ízekre is cincálva azt. Nem hagyva mást, csak a könyörtelen valóságot és egy rakat kegyetlenül aktuális témát. Egy Hollywoodot, ahol a hírességeket, akiket sokan istenítünk, nagyrészt csak a megfelelő PR érdekli, népszerűség és a pénz, amiért bármilyen színjátékba fejest ugranak. A tudatot, hogy feleslegesen nézzük a kötelező szörnyülködés megadásával a robbantós terrortámadásokról szóló híreket, miközben abba a tudatba ringatjuk magunkat, velünk ez nem történhet meg, tévedünk, mert nem vagyunk védettek. A világ működésének klisés, ám annál hitelesebb igazsága, hogy bárki lehet rosszkor, rossz helyen attól függetlenül, hogy gyanútlan, hétköznapi olvasó, mint mi, legendás rocksztár, mint Jon Bon Jovi vagy olyan kaliberű színésznő, mint Viola Davis. Akkor pedig nem számítanak a dollármilliók, a fényes karrier, hogy hányan sóhajtozzák az ember nevét elalvás előtt, és mennyi befolyása van, csak az, hogy ki tudja ügyesebben menteni az irháját a megfelelő pillanatban. A Gyilkos társas nem egy mindennapos thriller, nem egy egyszerű túszdráma, ez a regény egy exkluzív leleplezés, ami betekintést nyújt a sztárok, az öngyilkos merénylők, a szenzációk közvetítésének és a bosszú színfalainak mögé, ahol egy baklövés sem marad következmények nélkül, hiába a passzív ellenállás…



3… 2… 1… ADÁSBAN VAGYUNK!

Az akciófilmeknek az ördögi trükkje, hogy annyi történéssel, szájtátást előidéző látványelemmel és elképzelhetetlenül irracionális, de annál pörgősebb fordulattal bombázza a nézőt, hogy ne maradjon ideje közben agyalni. Jobb szó híján kapcsolja ki az agyát, és ezáltal ne vegyen tudomást arról, az említett irracionális fordulatok nem csak nehezen egyeztethetőek össze a valósággal, de néhol még illogikusak is, hogy a nagy titok, aminek a megfejtésén a lövöldözés, az akrobata játszás és a nagy üzemi épület bontás között munkálkodik a hős, valójában könnyedén kitalálható. Ha vesszük a fáradtságot, hogy ne szimplán bambuljunk, mint hal az akváriumban, hanem figyeljünk is. Ezt a fogást alkalmazta J. S. Carol is, miután a tudását latba vetve pofozott némi értelmet és rafináltságot, bonyodalmat a cselbe, hogy a taktikája rejtve maradjon, feljavított verziójában akkorát robbanjon, mint egy tonna C4-es, és a felfedezése se után tetsszen úgy, az író biztosra vette, hogy olvasói nemcsak, hogy most másztak le a falvédőről, de páran még a művelet közepén járnak, miközben abban se biztosak, felfelé vagy lefelé kéne mászniuk. Elismerésre méltóan okosan közelítette meg a szemszögek használatát, kezdésként adott egy E/2-es prológust, amire manapság a legfrissebb észrevételeim szerint sokan allergiásak, de én akkor is szeretem őket, behehe :P ez a hangulatteremtés mellett a cselekmény gigászi kérdőjelét illetően kulcsfontosságú ismereteket rejt, majd hozzátette egy probléma elhárító zseni, akinek így mindenre kész terve van, emellett fantáziadús stratéga, és egy mosdóban bujkáló „szomszéd fiú” alkatú színészpalánta nézőpontját, végül pedig behozta a képbe a sajtó hiénáit. Akik keselyűk módjára csapnak le a leforróbb szenzációkra, és a hír legelső, legprofibb, legemlékezetesebb leközlésében az se akadályozza meg őket, hogy derékba törik a rendőrség nyomozását, életveszélybe sodorják a riportjuk alanyait, hé, ha felveszik, ahogy mind meghal, az még történelmibb tudósítás! na meg a saját munkatársaikat. Ügyes játék bontakozott ki a lapokon a belső és a külső feszültség bemutatásával való egyensúlyozásával, megragadásra került az összes eszköz, amivel az éppen sorra kerülő szemszög vált a legérdekesebbé, legjobban feszültséggel telivé még akkor is, ha netalántán nem ment végbe benne kiemelkedően említésre méltó változás. És a terv működött, méghozzá közel se olyan erőltetetten, mint amikor a hírolvasók, műsorvezetők ugyanazokat a tényeket ismétlik többféleképpen átfogalmazva, elhitetve, hogy újat mondanak. Keservesen erőlködtem, hogy képes legyek lehorgonyozni egy szemszög várása mellett, mondjuk a rendkívül szimpatikus, tökös főhősnőé mellett de kudarcot vallottam, addig az X oldalig, ameddig az aktuális szemszög eseményei tartottak, kivétel nélkül elfeledtette velem a társai létezését. Újra és újra és újra. Maximálisan lekötötték a történések a figyelmemet, az energiáimat, azt a tévképzetet ültetve az elmémbe, hogy akárhogy is iparkodok, nem fogom elég gyorsan falni az oldalakat, noha nem ment ki a fejemből a fő kérdésen való spekulálás. Szerencsére két nézőpont irányító is hozzám hasonló kíváncsisággal akarta kifürkészni, mik is a robbantó igazi szándékai, mikor minden egyes lépésével meghazudtolja azt a viselkedési mintát, amihez a szerepéből adódóan igazodnia kellene, így ízletes elméletekből is lakmározhattam a saját gondolati köreimen kívül, ameddig kiderült az igazság.

A túszejtős akcióban a szituáció legnyomósabb pikantériáját a túszuk reakciói biztosították, azok a tragikus következmények, amikhez egy nem megfelelő reakció vezethet a részükről. A sajtós nézőpontból megszólaltatott pszichológus ki is tért erre a könyvben futólag, de azért én is belemennék a helyzet felvázolásába, valamelyest részletesebben. Ott van kiindulási pontnak az emberi viselkedés/természet egyik arany választóvonala, vagyis az extravertált – introvertált ellentétpáros. A hétköznapi életben általánosságban az extravertált személyek előnyt élveznek az introvertáltakhoz viszonyítottan, ők természetesen tájékozódnak a szociális helyzetek útvesztőjében nap, mint nap, és ráadásul feltöltődve is érnek el a célvonalba, hiszen plusz energiákat ad nekik, ha egy társaságban lehetnek, ha egy társasággal dolgozhatnak együtt. Az introvertáltak túlnyomó részének viszont komoly megerőltetéseket jelent ugyanennek a táncnak a véghezvitele, kezdve az udvariassági körök által megkívánt a felszínes csevegésekkel, a csoportfeladatokkal, az ő agyuk úgy működik, hogy ezerszer nehezebb, gyakran kellemetlenebb a számukra kifelé koncentrálni, mint befelé, ezért a magányos cselekvést részesítik előnyben. A sztereotípiák leépítésének a kedvéért, ez alatt nem arra kell gondolni, hogy az introvertáltak mind önbizalom hiányosak vagy maguknak valók, csupán nem szeretnek feleslegesen beszélni, csak ha értelmét látják, jobban szeretnek önállóan tevékenykedni. A saját mottóm a csoportmunkákra például mindig is az volt; „annyi idő alatt, ameddig mindenkinek a közbeszólásával eldöntjük, mit csináljunk, azt hogyan bontsuk részekre, és melyik rész kivitelezését ki kapja, azt mikorra hozza, addig simán megcsinálom a teljes munkát egyedül.” Viszont… a Gyilkos társasban megjelentetett körülmények az introvertáltak malmára hajtották a vizet, akik alapvetően úgy működnek, hogy inkább hallgatnak, mintsem beszélnek, az érzéseiket, reakcióikat megtartják maguknak, ameddig nem találják meg rá a megfelelő befogadó közeget, jobban alkalmazkodnak egy ilyen szituációhoz, kisebb eséllyel haragítják magukra a robbantót. Az extravertáltak viszont veszélybe sodorhatják magukat ilyenkor mind azzal, hogy kéretlen beszéddel az idegeit cincálják az emberünknek, mind azzal, hogy kiadnak magukból minden érzést, amit a felállás kiváltott belőlük, kifakadnak vagy dühbe gurulnak. További súlyosbító körülményként mivel a túszuk java ahhoz szokott, hogy ahol csak megfordultak, az emberek hanyatt vágták magukat tőlük, rajongva keresték a kegyeiket vagy kezüket-lábukat törve ugráltak, hogy mi előbb eleget tegyenek az óhajaiknak, hogy ők diktálnak, a robbantó feltűnésével meg minden irányítási hatalom kicsúszott a kezükből, és átkerült az övébe. Ha egy egyszerű bevásárlóközpontba tört volna be egy robbantó, „átlag emberek” közé, valószínűsíthetően több lett volna a túlélő, amennyiben hajlandó alkudozni a rendőrökkel, az átlag emberek döntő része ahhoz van szokva, sőt, gyakran kifejezetten azt igényli, hogy mások mondják meg neki, mit csináljon. Nem okoz neki gondot alkalmazkodnia alapjáraton, nem okoz akkora gondot alkalmazkodnia extrém helyzetekben se. Az elkényeztetett celebeknek azonban ez úgy is nagy kihívást jelentene, ha nem féltenék közben minden másodpercben az életüket. Az eddig leírtak alapján háromféle reakcióra lehetett számítani a túszoktól: a) hallgatnak az eszükre és tudatos kínlódás árán, de igyekeznek uralkodni magukon, hogy ne okozzanak feltűnést b) hajlanak az előbbi verzióra, de nem képesek tartani magukat hozzá, maximálisan kikészülnek, oda lesz minden magabiztosságuk, erejük c) kétségbeesetten ki akarnak törni a kiszolgáltatott helyzetből, vissza akarják szerezni a gyeplőt, bármi áron. Lehetne vitázni róla, az utóbbi lehetőségek közül melyik tekinthető nagyobb szívásnak, de ez azon a tényen nem változhat, hogy igencsak elenyésző azoknak az egyéneknek a száma, akik megúszhatják ezt az ebédet az étteremben. Így hát nem mentheti meg őket semmi, csak az idő… az idő, amiből kevés telik el a segítség érkezéséig optimális esetben, és ami csak, hogy tökéletes legyen az univerzum harmóniája, szintén ellenük dolgozik.

A szakmájában és regényen belüli státuszában egyaránt roppant mód hatékony főhősnő, Jody „JJ” Johnson rögtön lehengerelt, amint a sztori részévé vált. Igazi PR-es profi, aki ugyanolyan maximális kifogástalansággal teljesít, ha egy sztár előre láthatóan világszintű botrányt robbantható ballépését kell elsikálni, megfelelő mederbe terelni, hogy az ostoba flótás által felépített karrier ne omoljon teljesen össze a súlya alatt, mint amikor a rajongók megvezetésének, a népszerűség, a kedvező reklám növelésének az érdekében meg kell szerveznie a terep két legújabb üdvösségének kamu-kapcsolatát a megfelelő „Együtt vannak-e?” találgatást beindító lesifotóktól a drámai, hetekig tartó beszédtémát adó szakításig. A JJ munkájával adó betekintéssel betekintés nyílt Hollywoodnak egy nem szívesen emlegetett, avagy tudomásul vett szegletébe is, ahol a hírverésért felelős fejesek, a különféle ügynökök kezében összpontosul a hatalom, míg a hírességeket csak figuraként tologatják a sakktáblájukon, ahol rövidesen bedarálják azokat a hálójukba tekeredett embereket, akik nem bírják eléggé a gyűrődést. Akik ragyognak, élvezik a tömeg szeretetét… majd amilyen hirtelen feltörtek, ugyanolyan hirtelenséggel lezuhannak a mélybe, ahonnan már ritkán, csak az igazán erőseknek van visszaút, ahol csak az önpusztítás és a szenvedés vár rájuk, mialatt a tömeg, aki éltette őket… fokozatosan totálisan elfeledkezik a létezésükről. Ugyanis a könyörtelen igazság, hogy minden ünnepelt titán helyére tud lépni egy újabb, egy olyan, akit adott időben jobbnak tartanak, míg fel nem bukkan az ígéretes utódja… JJ ezzel tisztában van, mint ahogy azzal is, hogy az üzletét az tartja életben, hogy a sztárok nem csak egymás, Mit nekem, ha XY haverom, ZV példaképem rászokott a drogra és eltűnt a süllyesztőben, majd meghalt vagy, hogy egyikük visszatért a pokolból, most meg ezerrel teper, hogy a hozzám hasonlóakat meggyőzze, nem éri meg elkövetnünk az ő hibáit? Én velük ellentétben ura vagyok a helyzetnek, szóval kérem a tűt. hanem a saját hibáikból se bírnak tanulni, nem is csinál ebből nagy ügyet. JJ egy tiszteletre méltóan szervezett egyén, aki profizmussal és praktikussággal közelíti meg az élet különféle helyzeteit. Természetes érzéke is van hozzá, hogy kikaparja az ügyfeleit a szarból, hogy az emberek reakcióit kikövetkeztetve a legjobb utat válassza a fejlemények tálalásához, és az évek tapasztalatai is rásegítettek arra, kiismerje a szárnyai alá kerültek ostobaságait, felkészült legyen minden katasztrófára, állandóan tudja, mi a következő lépés, mi lehet a terv, az hogyan vitelezhető ki. De onnantól, hogy a robbantó az étterem megszokott rutinját felborítja, egy megszokottól merőben eltérő szituációba kerül, ahol nemcsak nem az ő akarata érvényesül, ahol nem csak egy csapásra felborulnak a gondosan összeállított tervei, hanem a kudarc kudarcaként tanácstalan, fogalma sincs mihez kezdjen. Noha afelől nincsenek kétségei, a robbantót valami személyes fűzi hozzá, kitüntetett figyelmet fordít rá, és arra, ha túl is feszíti a húrt, ne vele statuáljon példát…

Alex King, „a kilenc életű macska” számára kedvezett a legjobban a szerencse a túszdrámában, ő került be abba a ligába, aminek a tagjai elmondhatják magukról, hogy minden ellenére, jókor voltak jó helyen, mivel nem sokkal azelőtt ment ki a mosdóba, hogy kitört volna a káosz, így pedig a robbantó nem is tudott róla, ő is az étteremben tartózkodik. Alex is a szíve dobbanásaival egy ütemben rettegett, neki is bőven akadt oka az idegeskedésre, hogy mi lesz, ha nem elég csendes, ha nem húzódik meg eléggé, meggondolatlanul zajt csap, és a robbantó rájön, hogy ő is a túszai része, de a sorstársaihoz viszonyítottan még ő úszta meg ezt a dolgot a legjobban. Erre vezethető vissza az is, hogy ő húzott fel a legjobban a viselkedésével, nem mondom, egészen jól állta a sarat, és a klasszikus, „a tini lányok kedvence” szépfiú beütésétől függetlenül nem volt alapvetően egy irritáló karakter, de… ahhoz képest, hogy ő volt a legnagyobb biztonságban a körülményekhez mérten, egy idő után indokolatlanul nagy hisztériát csapott. Zavart a részéről, hogy állandóan azon pörgött, hogy hiába játszott akciófilmekben, a valóságban ez teljesen más, hogy erre nem lehet felkészülni még akkor se, ha az a munkája, hogy egy ilyen felállást játszik el, hogy a művér teljesen más, mint az igazi, mint ahogy a hullát játszó ember sem közelíti meg a valódi hullát… Értettem, mit akart érzékeltetni ezzel J. S. Carol, és maximálisan egyet is értettem vele ebben a témában már az előtt, hogy sorra kerítettem volna a várólistámon a regényét, azaz, hogy a filmeket nézve ferdül az ítélőképességünk. Minél több thrillert látunk, annál magasabbra kerül a mérce a beteg gyilkosok terén, minél több horrort látunk, annál rémségesebb szörnyeket akarunk, minél több akciófilmet látunk, annál loholósabb tempóra vágyunk. Tiszta sor, a gyakran kapott ingerekkel szemben kialakul a megszokás, azt viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ha a valóságban összetalálkoznánk a vécére menet a legkezdetlegesebb, leggagyibb, legnevetségesebb kivitelezésű szörnnyel, akkor Godzilla méretűnek se kellene lennie, hogy, azonnal telecsináljuk a nadrágunkat a félelemtől. És úgy láttam, ezt bőven elegendő lett volna egyszer érzékeltetni, nem ennyiszer elismételni, de előbb-utóbb beláttam, hogy Alex személyiségéhez hozzá tartozik, hogy szeret értelmetlenül azon pörögni újra és újra, amit legalább kétszer kivesézett már minden megközelítésből. Megszámlálhatatlanul elelmélkedett ugyanígy a gyerekkorán, azon, hogyan kapta el a siker és a volt szerelmén, aki látni se akarja, és aki nagyon hiányzik neki, de ő a hírnevet választotta helyette, hogy „ő a kilenc életű macska, aki tele van szerencsével, mert még nem vették észre”… Zavart, hogy a magány miatt nyavalygott, miközben éppen azért volt nagyobb esélye a túlélésre, ha nem robban fel a bomba, mert a többi túsztól külön kuksolt a mosdóban. Zavart, hogy eközben fel sem merült benne, hogy a robbantóval testközelben min mehet át a többi túszt, hogy talán a picsogás helyett örülnie kéne annak, hogy ő nincsen a tűzvonalban és, hogy mellesleg változatos időközönként az FBI is lelkizik vele, míg a csapat előtt maradéktalan hírzárlat volt a felmentő sereget illetően, teljes kilátástalanságban próbáltak egyben maradni. Nem vált a kölyök a szívem csücskévé azért se, mert túlélési fronton se hajlott a logikus gondolkozásra… de spiritusz végül is szorult belé, és elszántságot is bőven mutatott.

A médiai vonal ilyen részletes megjelenítésére nem számítottam, ha az olvasás előtt tippelnem kellett volna, akkor nagy eséllyel arra következtetek, hogy a rendőrség oldala lesz még alaposabban belevonva a történetbe, de eszeveszetten értékeltem, hogy végül ennél az üdítő változatosságnál kötött ki az író, nem pedig a bevált, ezerszer lefőzött receptet készítette el ezeregyszerre is. Ez a szál vitte talán a legtöbb plusz színt a könyvbe, ami még inkább kiemelte a szokásos túszejtős felállások közül, egy új, izgalmas, energiával teli világot nyitott meg a szemeim előtt. Ezzel a világgal kapcsolatban pedig az érzéseim határozottan ambivalensek voltak, nagyon érdekesnek találtam azt az utolsó vérig, ínszakadásig hangulatú versenyt, amit a csatornák folytattak le egymás között annak érdekében, hogy ők közöljék először az új fejleményeket. A pezsgéssel, a háttérben folyó könyörtelen játszmákkal képtelen voltam betelni még úgy is, hogy az elsősorban bevont csatorna vezetőjét, Seth Allent valamiért az első megszólalásától úgy képzeltem el, mint Scott Weilendet a Velvet Revolverből ugyanannyira tartottam egy görénynek, mint amennyire megemeltem a képzeletbeli kalapomat az ambíciói előtt. A tevékenységük másik megközelítéséből azonban nem tudott alkalomadtán nem ki-kitörögetni belőlem az iszonyat, hogy mennyire felelőtlenül dobálóznak emberek életével a nézettségért, a vetélytársak porba döngöléséért, amikor ő általuk táncolnak talán a legjobban pengeélen a riportok érintettjei. Egyetlenegy rosszkor kikotyogott információfoszlány, amit a magánnyomozóik vagy a sakkban tartott, esetleg lepénzelt rendőrség adott a birtokukba, és valaki meghal, mielőtt segíteni tudnának rajtuk. A hasonló esetekről való tudósítás ezért is nagy falat, piszkosul könnyen előfordulhat, hogy a nézők tájékoztatása közepette olyan ismeretekkel állnak elő, amik veszélyeztetik az áldozati pozícióban lévőket, ezért meg kell húzni ilyenkor a határvonalat, kijelölni a jól látható pontot, hogy meddig lehet alárendelni a sztori meglovagolásának az érintetteket. A helyszíni tudósítók közül Rob Taylor és Tara ezt elkezdték felmérni… a főnökük viszont nem akaródzott ugyanerre az álláspontra jutni. A katasztrófa, a vér előszele megrészegítette, és nem csak őt, hanem a tömegeket is. Nem azért gyűltek össze annyian az étterem területét körbevevő kordonnál, tapadtak a tévék képernyőjére, mert annyira aggódtak volna a túszokért, hanem mert ott akartak lenni, amikor beüt a kolosszális krach, amikor meghal az egyik giga-megasztár vagy, amikor felrobban a kóceráj. Azért, hogy csakúgy, mint azok a rendőrök, akik a pályafutása elején mondvacsinált ürüggyel lesittelték Marilyn Mansont, majd azt követően, hogy az őrsön bemutatták rajta a hatalommal való visszaélés összes létező válfaját, nekiálltak fotózkodni vele, hogy utólagosan bizonyíték kíséretében elmondhassák „igen, én ott voltam, amikor móresre tanítottuk ezt az isten-és erkölcs káromló sátánfajzatot”. Ettől egészen felkavarodott a gyomrom, és úgy voltam vele, Miért pont a hírcsatornára dobáltam előtte a köveket, amikor pontosan azt adják meg, amire a bevételüket biztosító csőcseléknek igénye van? Ők csak teljesítik az elvárásokat, amiknek a megnyilvánulásán nem kell csodálkozni, ha egy túszdrámánál vaskos fogadásokat kötnek az emberek arra, ki fog meghalni következőleg... Azzal kímélhetjük max. meg az idegeinket, ha lemondunk arról, hogy képesek legyünk megbotránkozni azon, a tömegek mindig képesek túlszárnyalni a hülyeségüket, még akkor is, ha a mi fantáziánkon sötétség terén ez túlmutat.

A robbantó tetteinek a mozgatórugójának a kiötlése fantázia összeesküvés-elméleteket generáló zónáját alaposan meg fogja dolgoztatni minden olvasónál a már említett „nem megfelelő” viselkedése miatt. A mai világban szinte egyértelmű, hogy ha valaki robbanó mellényben parádézik valahol, és túszokat gyűjt, akkor valamelyik terrorszervezetnek dolgozik, értelemszerűen a Gyilkos társasban feltűnő robbantó esetében is arra jutottak kapásból az illetékesek, hogy egy ilyen foglalkoztatású emberrel van dolguk, aki minden eddigi határt átlépve már nem a kisembert, hanem egyenesen az amerikai álmot támadja. Azonban a robbantó valamiért nem iparkodik a levegőbe repíteni az épületet, hosszasan elcseveg a telefonon a rendőrség kapcsolattartójával, időről-időre abba is belemegy, hogy eleresszen egy-két embert, nem hangoztat semmilyen olyan tant, életfelfogást, amivel meg kéne próbálnia megtérítenie a túszait, ha tényleg az, mint akinek látszik. Helyette minden cselekedete szilárd szervezettséget, következetességet mutat az étterem és az időpont kiválasztását, a vendégek ismeretét, kezelését beleértve, ha nem úgy ugrál a foglyul ejtett hollywoodi krém, ahogyan ő fütyül, akkor elpattan nála a cérna, mégsem kelti a klasszikus dühöngő őrült benyomását. Egy olyan emberét, akinek az elméje totálisan el van borulva, bármi kitelik tőle, egyik pillanatról a másikra léphet valami annyira megdöbbentőt, amire ő maga se számít. Sőt, minden jel arra mutat, bár hébe-hóba átveszi a túszai idegességét, a számára nem idegen ez a szituáció, a megfeszült várakozással vegyes tettre készség, felváltva helyezi magát kikapcsolt nyugalmi állapotban, és kapja fel a fejét a legapróbb rezdülésekre. A túszok megszégyenítése, a nagyságuk és befolyásuk minden morzsájának a kikaparása is azt mutatja, hogy egy nagyon összetett forgatókönyvet követ, ami egy Nagy Ügynél személyesebb célok kivitelezése felé viszi. De mi lehet ez a cél, ha nem a pénz, amit ugyan elfogad az alkudozni próbáló hírességektől, de látszólag nem izgatja különösebben, mint az áruházban osztogatott, kóstoló falatkák? Miért csinálja ezt az egészet, és miért kivételezik pár tússzal látványosan? A megoldás, mint várható volt, ütősre sikeredetett, az előzmények megismerésével pedig nagy dilemmává nőtte ki magát a robbantó megítélése. Valamelyest meg lehet érteni, hogy miért akart így odavágni ennek a rétegnek, de nálam az már nem esik bele a megértem szakaszba, hogy belevont egy rakás olyan embert is, akiknek semmi közük nem volt az ő gondjához. Ha már ennyire szervezett volt… ezt a járulékos veszteség kérdést se ártott volna még egyszer átrágni, bármily türelmetlen is volt már akkora, mire összehozta ezt a bulit.

J. S. Carol folyamatosan fenntartotta a figyelmemet a történetével, a záráshoz közeledve még inkább felpörgette az eseményeket, még jobban kifeszítette az így is pattanáshoz közeli húrt, és olyan végkifejletet hozott össze, amire nem számítottam. A kritikus felhang külön tetszett, ami az eseményeket kísérte, és megkérdőjelezhetetlenül esélyessé vált a Gyilkos társas a 2018-as év kedvence címre. Kicsit utánanéztem Jamesnek a GoodReadsen, és láttam, hogy a másik szerzői nevén már rengeteg könyve megjelent, így remélem, a Kristály Pöttyös Könyvek vagy a Fekete Macska Regénytár keretein belül nemsokára azokat is olvashatom ^-^

Borító: 5/5 * - Röviden szólva nagyon ott van. A kisugárzása közvetít egyféle tekintélyt és erőt, az összetörő pohár pedig amellett, hogy nagyon jól mutat, főleg a kidomborodó megoldásnak köszönhetően, a feszültséget is előre vetíti. Hogy minden étteremben tartózkodó sorsa olyan képlékeny, mint egy föld felé zuhanó üvegpoháré, hogy egy rossz mozdulat is végzetes lehet… Imádom a koncepciót.
Kedvenc szereplő: JJ
Legutáltabb szereplő: A robbantó
Kedvenc részek: amikor JJ a rutinjáról és a munkájáról beszélt, amikor bekapcsolódott a média is a játszmába, amikor a robbantó először lépett kapcsolatba telefonon a rendőrséggel, amikor Rob kifejtette a véleményét a helyszíni riportokról, az orosz rulett, amikor fény derült a robbantó indítékára
Mélypont: Alex ismételgető nyavalygási köre, a „felesleges” áldozatok
Korhatár: A durvaság elsősorban abból tevődik össze, ahogy a robbantó elveszi a túszoktól fokozatosan minden méltóságukat, mellesleg ilyen szintű kifilézésre, odavágásra vártam volna az Ecc, pecc-től ami 15 év alatt megterhelő lehet, de onnantól felfelé bátran ajánlom :-)

Ha felkorbácsoltam az érdeklődéseteket ez iránt a kiváló pszicho-thriller iránt, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése