Beth Revis: Across the Universe - Túl a végtelenen (Túl a végtelenen 1)

Bonjour! :-) Legfrissebb olvasási élményem Beth Revis írónőtől a Túl a végtelenen című, világűrben játszódó disztópia volt, melyben a tökéletes társadalom álcája és a hazugságok mögé rejtőzve egy könyörtelen zsarnok művel kimondhatatlan dolgokat az embereivel... Senki se veszi észre, hogy bármelyik cselekedete helytelen lenne az Űr-Hitlernek, vakon bíznak benne, ameddig bele nem csöppen az hajó életébe egy Földről érkezett lány, akit azonnal felháborodással töltenek el az Isten Áldásán tapasztalt állapotok és nem hajlandó csendben maradni... 2014-ben akkora imádat övezte, mint a Tüskék és rózsák udvarát, mostanra némileg eltűnt a köztudatból, de nemsokára érkező folytatás hatására remélem, újra visszatornázza magát ez a kötet a csúcsra.

Fülszöveg:

Mi ​kell ahhoz, hogy valaki életben maradhasson egy hazugsággal teli űrhajó fedélzetén?
A tizenéves Amyt lefagyasztották, hogy az Isten Áldása űrhajó fedélzetén évszázados út után eljuthasson egy távoli csillag bolygójára. A fiatal lánynak mindenről le kellett mondania. Hátrahagyta a fiúját, a barátait és az egész bolygóját, hogy a szüleivel együtt a Csillagközi Életbárka Program résztvevője lehessen. Azzal a szilárd meggyőződéssel merültek el a fagyasztómedence dermesztő folyadékában, hogy három évszázad múlva egy új bolygón, a Centauri Földjén ébresztik fel a családot. Mielőtt azonban az Isten Áldása célba érhetett volna, valami történt a lefagyasztott testeket őrző raktárban. Valaki titokzatos módon hozzányúlt a negyvenkettedik számú fagyasztótartályhoz és Amy kis híján meghalt, amikor erőszakosan kirángatták fagyott álmai közül. Ötven év magány vár rá.
Ráadásul valaki meg akarta gyilkolni.
A földi tizenéves egy különös, zárt világban találta magát. Az űrhajó fedélzetén minden értelmetlennek tűnik. Az Isten Áldása 2312 utasa vakon hallgat zsarnoki, félelmetes vezetőjük szavára. A könyörtelen kiskirály lázadó utódját, Korost viszont valósággal lenyűgözte a lány. Az ifjú arra is szeretne rájönni, hogy alkalmas-e az űrhajó vezetésére.
Amy annyira szeretne megbízni Korosban. De hát hogy a csudában bízhatna meg egy olyan fiúban, aki még sosem járt a hajó hideg, fém falain kívül?
A kétségbeesett lány csak abban lehet biztos, hogy barátjával együtt halálos versenyfutás előtt állnak. Ki kell deríteniük az Isten Áldása rejtett titkait, mielőtt újra lecsapna rá a gyilkos, aki már egyszer megpróbálta megölni.

A Túl a végtelenen mesteri trükkösséggel tévesztett meg a kiváltott elő-és utóbenyomások kontrasztjával már csak a borítójával is. Én egy aranyos, világűrben játszódó, dominánsan YA-s kis szerelmes sztorira készültem fel a lila-rózsaszín csillagözönt és az egymáshoz hajoló párt látva, erre megkaptam az év egyik legfélelmetesebb könyvét társadalmi szinten.
Háborgok-e emiatt a váratlan fordulat miatt? Már, hogy a manóba is tenném?! Nem szívlelem a meglepetéseket tény és való, viszont az ehhez hasonlóan kellemes meglepetésekkel szemben már úgyszólván megengedőbb vagyok. Kicsit furdal is a lelkiismeret, tudom-tudom, nekem is szokni kell még a gondolatot, hogy van ilyen alkatrészem amiért szegény regényt valamelyest lebecsültem, noha az általam várt változatot is nagy lelkesedéssel kutattam a boltokban, míg nem ahelyett, hogy még határozatlan ideig az ő készletükre hagyatkoztam volna még, hozzácsaptam tavaly októberben egy előrendelésemhez. Viszont talán a lenyűgözöttségem intenzitásához  az is hozzájárult némileg, hogy a főszereplő lányhoz, Amy-hez hasonlóan másra számítottam, amikor belevágtam a kalandba, így azért annyira mégse bánom, hogy nem disztópiára rendezkedtem be. Már az első fejezet is sokkolóan megdermesztett a létező legjobb értelemben, még megkockáztattam, hogy néhány nanoszekundumra az ütő is megállt bennem, annyira… ütős, bizarr és szokatlan nyitójelenetnek lehettem a szemtanúja; annak, ahogy az Isten Áldása űrhajó új lakható bolygót megcélzó útjára jelentkező utasokat a nem éppen leghumánusabb, legfájdalommentesebb módszerekkel lefagyasszák indulás előtt, miközben Amy-t erős kétségek gyötrik, valóban fel akarj-e adni a Földön az életét azért, hogy a szüleivel 300 éven keresztül mirelit áruként éljen egy tartályban. Valami pazar módon sűrítette bele már ebbe a néhány oldalba is a fejbevágóan erős érzelmeket az írónő, a fájdalmat, a félelmet, a vívódást… mégse keltette azt a hatást, mintha egy pánikrohamos ember a nyakamba öntötte volna minden nyűgét, ez a remek érzés-megfogás pedig a teljes történetet elkísérte, nem tudtam közömbös lenni semmivel szemben se. Meglehetősen szoba-központú életforma vagyok, ezáltal nem zavar, ha a négy fal között kell lennem, de szűk helyeket rühellem, Beth Revis ezt meg sikeresen csillagászati magasságokra emelte a bennem. Éreztem, ahogy az űrhajó falai körbezárnak, és egyre jobban rám ereszkednek… miközben nincs kitörési lehetőség sehol… Nem mondtam még ilyet eddig, de ez a könyv maga a húsvér klausztrofóbia megtestesülése. Meghintve egy olyan módszeresen, piszkos, emberi jogokat sárba tipró eszközök között nem válogatva utópiának hazudott diktatúrával, ami miden ízében iszonyatot vált ki az olvasóból. Frenetikus volt az egymásba fonódó, minden sarkon ott leselkedő, felháborító disznóságok leleplezésének a beadagolása, néha az is felmerült bennem, hogy az írónő szándékoson gúnyolódik velem, hogy mennyit bír még az Isten Áldása fertőjéből az ingerküszöböm, mielőtt teljesen eldurran az agyam. Egy idő után már nem csak oldalanként, hanem pár bekezdésenként asztalt borítottam gondolatban az űrhajó tökéletes társadalmát megbénító rendszer vezetőjére és az ő engedelmesen bégető népére. Azt hihetnétek, hogy a Túl a végtelenen is csak egy a milliónyi tini-disztópia közül, de ez legalább akkora téveszme, minthogy Ősfő megteremtette a hibátlan társadalmat, mert ettől a sztoritól az ember szíve a torkába kúszik, és elakad a lélegzete. Nem egy rohanó, űrcsatás akcióbomba, ahol úgy rohangálnak a fénykardokkal, mint az ősemberek a bunkós bottal, a lefolyása kényelmesebb, hiszen az elborzadás is cseppenként van adagolva, a nagy odacsapást pedig a leírtak gondolata adja. Hogy mennyire értelmes mentalitású egyének számára felfoghatatlan dolgokat tehettek meg itt büntetlenül. Hogy mi lenne velünk… ha mi is ennek a társadalomnak a foglyai lennénk, bezárva egy fémdobozba a világűrben. Ahol az Áldás elérése olyan távoli… akár a csillagok.

Amikor szembesültem vele, hogy a világűrre többször is aszerint hivatkoztak minimális szünettel, hogy vili, elkezdett ismétlődni a bensőmben a „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” mantra, azonban szerencsére hamar megvált a szöveg ettől az ízlésvilágomnak pofonnal felérő kifejezéstől, és jóval vállalhatóbb időközönként hullottak más, jóval kevésbé provokatív szavak az aranyos-szlengek szótárából, zavaró tényezőktől mentesen tudtam a cselekményre koncentrálni. Ősfőről, az ügyeletes, álszent jó akarás mögött bujkáló könyörtelen zsarnokról, aki persze időről-időre előadja, hogy micsoda alattvalóinak elképzelhetetlen lelki terhet kell cipelnie az ő jólétükért, sok platformon emlegettem az utóbbi időben a The 100 – A visszatérők c. tévésorozatot, és megragadom erre az alkalma újfent, mert Ősfőről egyből Clarke-ra asszociáltam egy nagyon érdekfeszítő pszichiátriai kórképet lehetne összeállítani, annyi szent, de ennek a gyakorlati megnyilvánulásáról a hajó mindennapjaiban nem szeretnék konkrétumokat mondani. Olvasás előtt mindenki összeállíthatja a teóriáját arról, milyen is az élet az Isten Áldása fedélzetén, amiről egyébkén mellékeltek egy alaprajzot is a könyvhöz, amit kifejezetten jó ötletnek tartottam ha Ősfő birtokolja azokat a tipikus diktátorvonásokat, mint hogy:
  × ami/aki kicsit is kilóg a sarkos, elmebeteg perifériájáról, minimálisan is más, azt el kell pusztítani
  × a zabolátlan, hálátlan csürhét a saját érdekükben megfékező, erős kezű vezető hiánya megfoghatatlan következményeket vonhat maga után – még kitör a demokrácia nevezetű kórság
  × az önálló gondolkozás számára a mumusok legrémisztőbb manifesztálódása
… és a példaképe a Föld vezetői közül Hitler, aki amúgy Ősfő nézete szerint nagyon bölcs és kulturált módon uralkodott. Ja, görögök istenei… gyertek le az Olümposzról…

Ezt a nagy fajfenntartási dilit akárhány könyvbe vagy sorozatba is kezdek, amiben ez adja a vezetőknek az egyik fő motivációját, nem vagyok képes felfogni. Az evidens, hogy az emberek minél tovább akarják húzni a halálukat, küzdenek, hogy életben maradjanak, ha beüt valamiféle krach, de abban a fajta túlélésben nem látok semmi rációt, logikát, józan észre utaló szikrát, amikor az emberi faj fennmaradását az utókor számára akarják bármi áron kieszközölni. Mint szokásom, most is nyers leszek, de mégis mi megragadó abban a „célban”, cél ez egyáltalán? hogy a per pillanat élő generációk után még számtalan másik generáció legyen a Földön, az űrben vagy egy új, lakható bolygón? Azoknak, akik emiatt toporognak buzgó mócsingként, feláldozva mindent az „emberiség jövőjéért” nem tök mindegy, hogy az emberiségnek van-e rajtuk túlmutató jövője, ha minden aktuálisan élő ember hosszú, minél boldogabb életet élve megöregedhet? Az ő idejük előbb-utóbb akkor is lejár, ha a haláluk után még újabb 20 000 évig tapossák a bolygók felszínét emberek, és akkor is, ha velük beáll a game over. Egyik alternatívától se lesznek kevésbé vagy még inkább hullák. Az eredmény, amiért törik magukat, és más embereket megnyomorítanak, az se az ő, se a menet közben magukkal rántottak életére nem lesz semmiféle kihatással, pláne a hazugságoknak megfelelően álomszerűen pozitív formában. Ergo értelmetlen is a „jövő nemzedékeiért” ők is biztos repesnének az örömtől, ha megtudnák, azért élhetnek, mert a legundorítóbb eszközökkel kizsákmányolták az elődeiket, pokollá téve az életüket vadállat módra viselkedni. Az előbb felvázoltak miatt nem is törtem magam, hogy megértsem/átérezzem, mi hajthatja a téboly pereme alatt Ősfőt és azokat az embereket, akik Korost is beleértve a keze alá dolgoztak, miközben a maga torz ideáljaihoz idomított szemétdomb tetején kapirgált jó kiskakashoz méltón, csak időpazarlás lett volna. Főleg egy ilyen megveszekedetten fanatikus közegben. Egyszerűen nem, nem és nem voltam rá hajlandó zsigerből, hogy akár csak egyszer is mérlegeljem, hogy az Ősfő által kidolgozott vezetési stratégiában csak részben is van olyan, ami nem vállalhatatlanul ocsmány. Így azokat se értettem meg, akik ebbe a rendbe születtek, és jó kiscserkészhez híven, váltig állították, hogy nemcsak, hogy normális a társadalmuk, de egyenesen mennyei. Ha van akkora agytérfogatom, amit már csak a fajom is megkíván, akkor nem fogom úgy gondolni, hogy remek nevelési módszer egy gyereket vascsővel ütlegelni, ha rosszul viselkedik, csak mert amióta az eszemet tudom, azt hallottam mindenkitől, hogy ez igenis egy helyes, működő eljárás. :P Ez a „mentség” egyes hajóbeli lakosok hígagyúságára és önálló gondolkodásuk hiányára, khm… gyengeségükre nekem igencsak nonszensz volt.
 
Amy volt a regényben az épelméjűség horgonya, az a biztos pont, akibe nyugodtan kapaszkodhattam, amikor úgy éreztem, ennyi tétlenül bámult őrültség elviselése már túlmutat a képességeimen. Tartottam a leányzótól, ugyanis az olvasás előtt végignézett idézetekben sokat sírt vagy volt máshogyan padlón, amikből arra jutottam, valamilyen elkényeztetett, labilis libával kell majd átszenvednem ötszázvalahány oldalt, viszont Amy-ben is sokkalta több rejlett, mint amire számítani lehetett. Nem tagadom, számtalanszor ki volt akadva, de végre-valahára megértem, hogy egy főszereplő csaj alappal ingázott huzamos ideig az idegösszeomlás szélén, és nem csak mondvacsinált hülyeségekkel húzta értelmes indok nélkül a saját agyát, hogy legyen miért szenvednie. Ami azt illeti, még csodáltam is Amy hidegvérét, a körülmények tekintetében engem garantáltan magával rántott volna annyira a vörös köd, hogy teketóriázás nélkül kidobtak volna az űrbe elenyésző fejezet elteltével persze csak, ha nem sikerült lesöpörnöm az elnyomót és a beavatott követőit. Sorozatosan érték bénító a csapások a lányt, feladta az életét tizenhét évesen azért, hogy a szüleivel tarthasson a Centauri-Földre, a lefagyasztás során nem hatottak rá a gyógyszerek, így végig tudatánál volt, hosszú-hosszú éveken keresztül a jég fogságában… aztán amikor a kiolvadása közben kis híján meghal, ránehezedik még annak a terhe, hogy minden ember, akit a Földön valaha szeretett, halott, ráadásul a semmiért szenvedett, mert még vagy ötven év, mire célba ér a hajó, hamarabb keltették fel. Ötven évet kell élnie egy diktatórikus rendszerben az űrhajó fojtogató szűkségében, mire pedig megérkeznek a Centauri-Földre, és újra a szüleivel lehet majd… annyi idős lesz, mint a szüleinek a szülei. Azt mondom csoda, hogy ennyi sokktól nem bolondult meg teljesen, az meg még fantasy viszonylatban is nagy csoda, hogy ezeknek a fényében egy példaértékűen életképes főszereplő lett belőle, nem pedig egy túldramatizáltan nyafogós rongykupac. Amy elméjébe időről-időre beférkőzött a kétségbeesés, de leginkább a felháborodás és a harag uralta. Azok az érzések, amelyek bármelyik egészséges, mi világunkból való emberen, rajtatok és rajtam is kitört volna, ha belecsöppen az Isten Áldása nevezetű bolondok házába, ahonnan nincs kimenő vagy végleges hazaküldés amihez képest a Föld legtöbb pszichiátriája piskóta. Kizárólag azt nem értettem a részéről, hogy miért ragaszkodott annyira vaskalaposan ahhoz, hogy a szülei fagyasztott állapotban maradjanak, főleg azután, hogy egy látszólag lenyomozhatatlan őrült elkezdte gyilkolászni a legénység konzervált részének tagjait. Nem akarta őket is kitenni az Isten Áldásán belüli életnek, megfosztani őket attól, hogy az expedíciót bevégezve ellássák a feladataikat majd az új Földön, de a szituáció, amibe belelökték azzal, hogy idő előtt kiolvasztották, úgy gondolom még szigorú elbírálás mellett is feljogosítja egy hangányi önzőségre, elvégre a szülei felelnek érte, nem pedig fordítva. Azt meg szerintem egyetlen épeszű szülő se akarta volna hagyni, hogy a lánya totálisan egyedül bolyongjon ilyen kiszolgáltatott körülmények között még akkor is, ha nem csak azért vállalkozott volna az útra ez a lány, hogy velük élhessen, fontos küldetés ide vagy oda. Ezt az én nézőpontomból fura döntését figyelmen kívül hagyva egy elképesztően szimpatikus, tűzről pattant, szókimondó főhősnőt ismertem meg Amy Martin személyében, aki nem alkalmazkodik csak úgy az őrülethez, hanem küzd ellene.

„– Már miért kéne mindenkit megdugni, aki nem gyorsabb nálatok? Miért viselkedtek úgy, mintha agyhalott bábuk volnátok? Legfőképpen pedig miért gondoljátok azt, hogy ez így helyénvaló?”

Eltöprengtem azon, hogy azt fogom írni, hogy Amy egy igazi lázadó, de nem az, - ha nagyban nézem a képet, és nem csak az Isten Áldása véges méreteiben - csupán egy ép gondolatokkal rendelkező tinédzser, aki hozzáteszem, a korához képest is nagyon éretten viselte a helyzetet. Joan Jett néhány korábbi nyilatkozatát átformálva, összesűrítve az már régen szomorú, hogy ha az lázadásnak minősül, ha valaki olyan dolgokra vágyik, olyan nézetek mellett áll ki, amiknek a létezését természetesnek kéne venni.

Koros, a másik főszereplő tekintetében már nem tudok ennyire pozitív tapasztalatokról beszámolni, bár az az univerzum törvényszerűségeinek érvényesülésének függvényében várható volt, hogy egy karakán főszereplő lány mellé egy papucsot helyeznek el, abból is egy olyat, ami objektívan mérlegelve már megérett egy ideje a lecserélésre a használhatatlansága végett. Mielőtt belemerülnék Koros alázásába, azt meg kell jegyeznem, hogy sok hajóbelihez képest egészen normális volt a srác látásmódja, ami fokozatosan fejlődött és, hogy többször is bólogattam a lépéseire, amikor besokallt, és megkísérelt fellázadni Ősfő zsarnoksága ellen akár vitával, akár kutatással. Azonban… ez kevés volt. A legnagyobb problémát az okozta, hogy számomra Koros mérhetetlenül tohonya volt. Komolyan, a cselekedetei, mindenek felett a hatékonysága a maga hatáskörében akaratlanul is arra ösztönzik az embert egy idő után még bizonyára a nálam nagyobb béketűrésűek körében is, hogy minden mozdulata előtt határozottan ráüvöltsön, hogy ezt meg ezt csinálja, így meg így, különben olyan balfék, hogy nem halad önerőből semerre. Azt aláírom, hogy egy olyasféle mentorral, mint Ősfő, nem nagyon adódott lehetősége a kibontakozása gyakorlására, hiszen a hajó vezetője előrébb valónak tartotta, hogy ugráltassa, beteg teszteknek tegye alá, folyton a sárga földig alázza vagy szimplán csak fontos tényeket visszatartson előtte, minthogy megtanítsa arra, hogyan kell igazgatni a hajó népét, hogy egy nap a helyébe léphessen, de akkor is istentelenül nagy mamlasz volt ez a csávó. Jönnek a nagy gondolatok, a nagy eszmék, a nagy szavak, a nagy ígéretek… aztán, a megvalósításkor jön a megfeneklés. Amikor odáig jutott volna, hogy nyíltan megkérdőjelezze Ősfő világnézetét, akkor rendre fülét-farkát behúzva visszaszaladt ura és parancsolója lábához, mint egy szeretetéhes kis pincsi, miközben fafejűen hajtotta azt, Ősfő nem tévedhet mindenben a kormányzás kapcsán. Azon ugyan jót mosolyogtam, amikor Amy hajszínéről áradozott, a lángoló vörösről, ami nagyon különleges újdonságot jelentett neki a hajó barnaszemű, barna bőrű, barna hajú polgárainak a tengerében, de feléje irányuló hozzáállásán is azt vettem észre gyakrabban, hogy Koros nos… egy tizenhat éves testbe bujtatott, éretlen gyerek. Akit nem a feje, hanem egy sokkal délebbi tájékon lévő szerve irányít. Nem akarok spoilerezni, de már Amy kiolvasztási körülményeikor is brutálisan abszurd volt a magatartása. Amit fokozott, hogy legbelül úgy kezelte Amy-t, mint egy csilivili új játékszert, ami csak az övé. Amikor kiolvadt a lány, rögtön azon fantáziálgatott, hogy milyen jó lesz, ha majd a hajó bevett párosodási szezonjában ott lesz neki a vele hozzávetőlegesen egy idős Amy, és nem lesz így egyedül a párok között. Felmerült itt bennem, hogy egyáltalán honnan gondolta, hogy a lány majd bármit is akar tőle? Hogy miután mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki, az lesz a legfőbb vágya, hogy összemelegedjen egy idegennel, és a birkózó pajtija legyen? Attól, hogy neki csorgott a nyála a fagyasztó tartájban fekvő meztelen lánytól, semmi se garantálja, hogy ez a lány az agyát eldobva a karjaiba omlik, vigyorogva rábólint a közös jövőre, amit Koros már azelőtt eltervezett, hogy normálisan megismerte volna. Meg ezzel a hülye féltékenységgel is felhúzott, amit a legjobb barátjára, Harley-re zúdított, amiért istápolgatta Amy-t, és ilyenkor ő szolgált volna rá egy alapos fejbe verésre, nem pedig a haverja. Nemhogy örült volna neki, hogy van valaki az Isten Áldásán, aki nem tartja a kirívó külseje miatt torzszülöttnek Amy-t, fontosnak tartja a biztonságát, és törődik vele! De végül is… az, hogy majd esetleg kivel fog összeborulni Amy, az fontosabb, minthogy ne öljék meg. A „szerelem” az ő szemszögéből helytállóbb talán a megvadult hormonok kifejezés ereje nagyon-nagyon szép, de engem speciel az is dühített, hogy Korosban csak akkor pattant el a cérna Ősfő rendszerével kapcsolatban, amikor az Amy-re fejtett ki kedvezőtlen hatást. Ha csak egyszerűen a jövőbeli népére vagy éppen a legjobb barátjára nehezedtek rá az elnyomás válogatott borzalmai, közel sem volt annyira cselekvőképes. Akkor elringatta a fejét abban a nagy tál homokban, hogy Ősfő döntései megalapozottak, hogy ő jobban tudja mi kell az embereknek, mint az emberek maguk, és különben sincs semmi beteg abban, amit művel. Hangsúlyozom, mutatott növekvő tendenciákat, na meg nem hátráltatta a cselekmény haladását a kis dilijeivel, de nem tornázta fel a szememben magát sokkal többé, mint egy nagyon buta, nagyon éretlen, követelőző kisfiú, aki nagyon sokat képzel magáról, és nagyon okosnak hiszi magát. Aludva egyet a befejezésre beötlött, hogy ezekkel az időnként nem teljesen százas viselkedésformákkal direkt éreztette az írónő, hogy Koros fejében sincs minden rendben, de Ősfővel és az előző Korossal ellentétben ő legalább igyekszik helyesen cselekedni, és küzdeni ellene.

Mivel az elmúlt hónapokban megint teret nyert az a néhány éve már sikeresen elnyomott szokásom, hogy képtelen vagyok kivárni, mit fog tartogatni egy fordulat, ezért előre lapozgatok néha, így előre tudtam, ki áll a hajó fagyasztott utasainak idő előtti kiolvasztásának a hátterében, ennél fogva a ki? helyett a fő kérdéseim a rejtély kapcsán a hogyan? és a miért? volt. Mindkét válasz egyaránt beváltotta a várakozásaimat, akadt olyan megoldás, amin meg is lepődtem, összességében nagyon tetszett az érzékletes légkör lefestés mellett a rejtélynek a kezelése is. Az, ahogyan az írónő folyamatosan a középpontba tornázta azt, hogy ki akarja megölni a Nap-Földről érkezetteket és miért, így kellemesen elfedte az úgymond globálisabb problémával a még érdekesebb kérdést a jól időzített, apró utalásaival, vagyis, hogy Amy miért nem illik bele a mintába. Annak a gyanúját, hogy Amy… vagy csak egy teszt olvasztás volt, vagy nem az elsőszámú gyilkosnak, hanem valaki másnak a keze van a jövője elvételében.

A mellékszereplők közül nagyon megszerettem Koros legjobb barátját, Harley-t, nem csak azért, mert a kedvenc motor márkám a neve :P aki egy kimondottan szellem frissítő jelenség volt Ősfő önkényes rendszerének szemellenzős barmai között. Ő nyíltan, normális emberhez méltón közelített Amy felé, mindenféle hátsó szándék nélkül akart vele összebarátkozni, ami egyértelműen kiemelte az Isten Áldása közegéből, és a magam részéről emiatt inkább boronáltam volna össze vele Amy-t, mint Korossal. Azt azonban furcsálltam, hogy ő és a kórház pszichiátriai osztályán lakó többi, az „egészségesekhez” képest százszorta értelmesebb „beteg” hogyan vehette be, hogy az ő fejükkel van a probléma, amikor messzemenően különbek voltak minden téren, mint azok, akiknek elvileg nem volt szükségük gyógyszerekre. Szívesen olvastam a festős jeleneteit, és bár összeszorult a torkom a döntéstől, amit meghozott igazából egyáltalán nem tudom érte hibáztatni még úgy se, hogy Koros eléggé kategorikusan kijelentette a saját szemszögében később, hogy szerinte gyenge volt, amiért azt tette, amit. Ha Beth tervezne egy előzménykötetet, akkor örömmel megismerném Harley előéletét bővebben, a párjával közös történetét.

Orion egy nehezen megítélhető figura volt, egyszerre találtam őt a felbukkanása során java részt szimpatikusnak, kellemesen józannak a hajón, viszont gazdálkodott a szereplése során olyan módszerekkel, amivel nem feltétlenül értettem egyet, amik már nem annyira tiszta, reális gondolkodásra vallottak. Az egyik kedvenc jelenetem az ő közbenjárásnak köszönhető, így nem haragudtam rá annyira, hanem inkább bántam, hogy nem tudta magát ahhoz a képhez tartani, amit eleinte kialakított magáról. A munkája a Feljegyzések Csarnokában bővebben is érdekelt volna, mint ahogy az is, az önnön elborult eszméit igazolva Ősfő mégis milyen vonatkozásokban is másította meg a Nap-Föld történelmét Lincoln elnökségének egyes részleteit leszámítva. A Doki és közte lévő kapcsolatot a regény terjedelmes hányadáig erősen benéztem, de végül is addig nem is kaphattam meg azokat az információkat, amik kizárták az elméletemet, így nem is zavart annyira ez a kudarc. A Harley-éhoz hasonlóan az ő élettörténete is olyan, amiről szívesen olvasnék egy novellát vagy egy vékonyabb kötetet, az el-elejtett morzsák alapján biztos egy nagyon érdekes sztori kerekedne abból, hogy hogyan helyezkedett bele a Túl a végtelenen alatt elfoglalt pozíciójába.

A lezárást először nem tudtam hová tenni, mert nem kifejezetten illett az előzményekhez, az utolsó fejezetben felszínre került titkokhoz, hogy így záruljon le a kötet, de a négy évnyi várakozás után nemsokára megjelenő, Milliónyi csillag című folytatásból mellékelt első fejezet megmentette a kissé különös hatású befejezést. Őrjítő függővéget kapott volna vele, de úgy gondolom, talán még érdemesebb lett volna a második kötet első fejezetét beékelni valódi utolsó fejezetnek, akkor észbontóan ütős lett volna az utolsó pont leütése. De azért így sem panaszkodok, mert szerfelett elnyerte a tetszésemet a sztori, majdnem harminc disztópia elolvasása után is újszerű, maradandó élménnyel ajándékozott meg, átéreztem azt a hype-ot, ami a megjelenési évben tombolt a kötet körül. A JusAccardo-féle Denazen sorozat harmadik kötetével és egy Alice Csodaországban-on alapuló könyvvel már előttem a közeljövőre az előrendelési lehetőségemet… de ha hamarabb kiolvasom a Túl a végtelenen-t, valószínűleg bővült volna a csomag második részével is. Majd megpukkadok a kíváncsiságtól, hogy milyen következményei lesznek a frissen leleplezett hazugságoknak.

Borító: 5/5 * - A lila - rózsaszín kombónak számomra erős My Little Pony beütése szokott lenni, de ezúttal tátva maradt tőle a szám, fotón gyönyörű ez a könyv, de élőben egy valóra vált álom. Szemkápráztató, ahogy a fényben ragyognak az enyhén dombornyomásos csillagok, és a két egymáshoz hajoló alak szája között, szintén csak megfelelő fényállásban kirajzolódó madár egyszerűen bámulatos. Olyan, mintha valamilyen csillogó folyadék áramlana benne, nagyon imádom *-*
Kedvenc szereplők: Amy, Harley
Legutáltabb szereplők: Ősfő, Koros, Luthe
Kedvenc részek: az első fejezet, amikor Harley lefestette a halat, minden alkalom, amikor Amy kifejezte a felháborodását az Isten Áldását megfertőző rend ellen, a Járványt érintő titok, amikor Amy megtalálta a kapcsolatot az áldozatok között, amikor Amy elkezdte felfedezni a hajót, amikor Orion megmutatta Korosnak a hajó rejtett szintjét, amikor Harley megvédte Amy-t, amikor Koros rájött a származására, amikor Amy keresztülhúzta Ősfő tervét
Mélypontok: Koros gyerekes, hormonbombás viselkedése, Ősfő uralkodási módszerei, az Isten Áldásának birka-engedelmessége, amikor Amy be volt drogozva, Luthe tette, az Időszak úgy ahogy van, egyszerűen undorító :P
Szerelmi szál: Olvasó barát, alsó YA-kategória, ha nem lettek volna Koros sokat sejtető gondolatai meg néhány kisebb szikra, akkor még simán barátságnak is lehetne tekinteni, ami a főszereplők között szövődött. A könyv érdekes gondolatokat tartalmaz, amihez azért kell valamennyi érettség, 14 éves kortól bátran ajánlom.

Ha meghozta az értékelésem a kedveteket a könyv elolvasásához, akkor ITT tudjátok megrendelni.