2018. április 29., vasárnap

W. Bruce Cameron: A Dog's Way Home - Egy ​kutya hazatér

Sziasztok! ^^ Április a bolondok ünnepének a hónapja, a bolondokra pedig jellemző a vakmerőség, így én is magamra kaptam némi merészséget egy olyan könyvnek a keretében, ami a komfortzónámra kívülre esett ugyan, de ez cseppet sem vont le az olvasást közben felbukkanó érzéseim kellemességéből. Az első állatos történetem túlszárnyalta az elvárásaimat, és automatikusan a kívánságlistámra repítette az író további könyveit.

Fülszöveg:
Lucas Ray teljesen megdöbben, amikor az út túloldalán álló, elhagyatott épületből egy imádnivaló kiskutyus is előkerül, akivel azonnal egymásra találnak. Bár a házban, ahol depressziótól szenvedő, veterán édesanyjával él, tilos kutyát tartani, Lucas nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy hazavigye Bellát.
Bella megmagyarázhatatlan módon vonzódik Lucashoz, még akkor is, ha nem érti, mi szükség bizonyos játékokra, például a Nincs Ugatásra. Mivel a kutyát egyre nehezebb rejtegetnie a szomszédok elől, Lucas a munkahelyére, a Veterán Kórházba csempészi be. Bella itt azoknak tud örömet és megnyugvást okozni, akiknek a leginkább szükségük van rá.
Mivel Denverben tilos pitbullt tartani, az állatvédelmi felügyelet magával viszi Bellát, és Lucasnak nem marad más választása, mint hogy nevelőcsaládhoz küldje a kutyáját, amíg rá nem jön, mit tegyen. Azonban Bella, akit megvisel az elválás, nem hajlandó addig várni. Hiába áll közé és az embere közé a hatszázötven kilométernyi, veszélyes coloradói vadon, egy lehetetlennek tűnő és feledhetetlen kalandra indul hazáig.
Kiemelkedő történet a rendíthetetlen hűségről és a hihetetlen odaadásról. Az Egy kutya hazatér egy gyönyörűen elmesélt, elbűvölő regény a köztünk és kedvenceink közt lévő elszakíthatatlan kötelékről. A szívnek e rendkívüli és üdítő utazása a szeretett bestseller, az Egy kutya négy élete stílusát idézi.

Kutya legyek, ha ez az ember mellékállásban nem suttogó! Éveken keresztül hajthatatlan tudatossággal kerültem az alkotásait amiatt, hogy manapság az állatos könyveknél alapkövetelménnyé nőtte ki magát az olvasók bőgésre ingerlése, de Bella történetének nem tudtam ellenállni. Az Egy kutya hazatér c. regény oldalról-oldalra behálózott, elsöpörte a fenntartásaimat, míg nem most másra se tudok gondolni csak, hogy pitizve kérjem a jutalomfalatot; Bruce következő négylábújának sztoriját.
Fontosnak tartom, hogy már az elején letisztázzam, bolondulok a kutyákért és a macskákért is, nem tudnám egyöntetűen kutyásnak vagy macskásnak titulálni magamat, de a pitbullok a legutóbb kézbe vett arany pöttyösöm olvasása előtt nem voltak annyira kimagasló kedvenceim, mint más fajták Ám ez a kaland Bella számára és számomra is az új felfedezések varászáról szólt, amiknek a végén mind a ketten átértékeltük magunkban a világhoz való hozzáállásunk egyes szegmenseit, és mindent egybevetve kifejezetten örültem neki, hogy az író választása egy ilyen méltatlanul kétes hírű eb csoportra esett, a létező legelragadóbb módon lerombolva azokat a sztereotípiákat, amiknek a kialakulását inkább nemtörődöm gazdáknak, mint a pitbulloknak lehet felróni. Bella megtapasztalta az emberek szeretetét, nem sokkal utána pedig a játékokból és finomságokból felépülő álom szertefoszlásával, hogy nem minden emberben lehet megbízni, bármilyen jó kutyaként is viselkedik, hogy a vadon számtalan veszélyt tartogat, hogy a negatív élmények ellenére is több az olyan ember, aki legalább annyira rászorul egy eb támaszára, mint amilyen szívesen biztosítja ugyanezt fordítva. Én meg kezdésként azzal szembesültem, hogy habár az állatos sztorik ennél kisebb metszésben nem is lehetnének a komfortzónámat uraló fő műfajokkal, fantasykkal és thrillerekkel, észbontóan tetszik az állat szemszögből történő mesélés és, hogy többet akarok annak a bemutatásából, hogyan láthatják a kutyák a számunkra természetes dolgokat illetve, hogy amiket mi emberek tartunk elképzelhetetlenül bizarr megmozdulásnak egy-egy eb részéről, azok az ő részükről olyan magától értetődőek, mint nekünk, hogy egy kis fém téglalapot tartunk az arcunkhoz, miközben hozzájuk beszélünk. Tehát a szerelem hasonlóképpen alakult ki, mint amikor az ember belekerül egy kutya bűvkörébe, és az érzés is tökéletesen megegyezett ezzel, az olvadozó mosolyok a lapok felett, a szórakozott kis nevetések, amikor Bella valami vicceset csinált… Nem volt ellenemre ez a kellemes, könnyed, a kutyák számára szükséges állandóság miatt eleinte hangyányit monoton hangulat, de előre hamarkodott következtetéssel élve nem számítottam ennél jelentősebbre, mozgalmasabbra, nyugtáztam magamban, hogy a zárásig ellavírozok ebben az atmoszférában. Meghökkentő lendülettel söpört le a lábamról, hogy a szükséges előkészítés lecsengése, az olvasókkal Bella feltétlen megszerettetésének a megalapozása után mennyire izgalmas, fordulatos kanyart vett a regény, hogy mennyi történés, mennyi kaland sűrítődött bele az árkon-bokron, hegyen-völgyön átvezető hazatérésben, hogy mennyi érdekes vagy épp elkeserítő téma került megragadásra. A kötet előtt beismerem, nem hallottam a pitbullok tartását korlátozó törvényről, ezért komoly értetlenkedés tört rám,türelmetlenségből fakadó kutatási vággyal kiegészítve hogy mégis miért volt ennek a meghozása indokolt az illetékesek, hogy miért annyival „rosszabbak” a pitbullok, mint egy bernáthegyi, egy yorki vagy egy újfundlandi. A magyarázat ismeretében a véleményem ekként alakult; az egész baromság. Nincsen „rosszabb” fajta, nincsen még csak veszélyesebb vagy agresszívebb fajta sem, csak olyan, aminek másabbak az igényei, mint azoknak a személyeknek, akiknek a Veterán Kórházban segített Bella, kellő szeretettel kenyérre kenhetők. Ha valaki úgy végzi, visszafordíthatatlanul lebucskázva a lejtőn, mint Axel vagy, mint azok a pitbullok, akikből mindenre ugró méregzsák lett… arról csak az emberek tehetnek. Ők tették ezt velük.



Az olvasás folyamán felötlött a gondolat, hogy amennyiben a Teszlek Süveg könyvek besorolásával is foglalkozna, az Egy kutya hazatér biztosan a Hugrabugba kerülne. Egyik íróra se volt jellemző az előítéletek és a kirekesztés pártolása, akinek volt szerencsém megismerkedni a történeteivel, a maguk módján sokan beleszőtték a regényeikbe a véleményüket bizonyos magatartási formákról, de még így se találkoztam még egy ennyire intenzíven elfogadó sztorival, mint amilyen ez. Nem arra akarok kilyukadni, hogy emiatt sajnos nincsen benne realitás, nem minden habos torta, sőt még a fennálló helyzetet hab nélküli tortaként se írnám le, megvannak a maga arcukba jobb horogért esedező alávaló, ártó figurák, viszont valahogy ezeket is máshogyan közvetíti a szerző. A nagy, gonosz erők nem egyszer bicska nyitogatóan elevenen ordítanak az olvasó képébe a sorok közül, de W. Bruce Cameron arra törekedett, hogy a már említett változatos témákba bujtatott üzeneteket, és a szintén már említett elfogadó, több fronton egyenlőséget pártoló stílust / eseményvezetési felfogást ezek ne nyomják el. Arra, hogy megtapadhassanak az olvasó, főként az olyan olvasó fejében is, aki esetlegesen nem a megjelenített nézeteket vallja, hanem inkább azokat, amik mellett fel kívánt szólalni a szerző a Bella nagy küldetése közé iktatott kis szünetekben. A kutyás és macskás történeteknek szokott lenni egy véleményem szerint nem csak unszimpatikus, hanem egyenesen amatőr, ám annál gyakrabban felbukkanó hibája, hogy az adott történet kiötlője végletesen áll ehhez a nagy kutyák VS macskák ellentéthez, amit nem egy másik kérdéshez hasonlóan, az emberek fújnak fel jobban, kerítenek neki nevetségesen drámai töltetet, fokozza a benne rejlő „uszítást”. Még annak ellenére is, hogy már bebizonyították többszörösen, a közhiedelem egy nagy humbug, a kutyák és a macskák nem gyűlölik egymást automatikusan, pusztán előfordul, hogy félreértelmezik egymás jeleit, ha nincsenek együtt hosszabb ideje. A macska dorombolását több kutya hajlamos morgásnak, azaz agresszív fellépésnek érzékeli, a kutya farok csóválását a macska a feszültség, a támadó hozzáállás jelének tulajdonítja stb… stb… Az első nagy piros pontot az elfogadó mentalitás terén azért adtam meg Bruce-nak, hogy ő nem szaladt bele írás közben az előbbi sorokban felvázolt verembe, nem lőtte el ezt a borzalmas hibát, hanem hiába kutya-központú, kutyákat előtérbe helyező kötetet alkotott, a macskákat se degradálta le, sőt. A macskák nagyon fontos szerepet játszottak több ízben is, és ezek kivétel nélkül pozitív értelmet kaptak, gyönyörű és egy példát belevéve nagyon is egzotikus erre még később bővebben kitérek kutya-macska barátságoknak lehettem a szemtanúja :D Mindez pedig létrejöhetett azért, mert maga Bella is macskákkal körülvéve cseperedett fel a kis odújában, természetes volt neki, hogy a testvérei mellett ott vannak a kiscicák, az anyja mellett az Anyamacska, illetve azért is, ahogy Bella gazdája, Lucas kezelte a macskákat. Bella azt látta, hogy a macskákra vigyázni kell, hogy a macskák is szeretetet érdemelnek, ezért ő is ez alapján tekintett a macskákra a könyv elejétől a végéig. Megkockáztatnám, hogy ez a kutya-macska mizéria is nevelési kérdés, jobban múlik a gazda felfogásán, mint az állaton; a kutyák és a macskák is érzékenyek a gazdájuk viselkedésére, ha azt látják, egy másik ember közelében ellenségesebb vagy csak feszültebb, lehangoltabb, akkor szolidaritásból ők se fogják kedvelni az illetőt, hiszen a gazdájuk nem boldog a jelenlététől. Tovább görgetve a gondolati fonalat… ha pedig egy kutya azt érzékeli a gazdáján, hogy máshogy áll a macskákhoz, hogy ellenséges a macskákkal, akkor azt is átveszi tőle, mint ahogy nem kutyabarát macskás gazdi esetében a macska. Mert, ha néha ki is hoznak minket a sodrunkból, a kis kedvenceinknek az, az első, hogy boldoggá tegyék az ő tökkelütött kétlábújukat.

Ez alól természetesen Bella sem kivétel, vagy ha valamelyest az is, akkor legfeljebb annyiban, hogy habár Lucas a pitbull lány szíve csücske, ez a segítő, boldoggá tevő szándék nem csupán egy egyénre korlátozódik nála, hanem kiterjed minden környezetében lévőre, akin azt érzékeli, hogy némi támogatásra szorul, legyen szó emberekről vagy állatokról. Amikor Lucas egy bontásra ítélt épületnél, ahová az ott élő macskákat jár etetni, rátalál Bellára, majd a cirmosok miatt kihívott állatvédelmis nővel való huzakodás után hazaviszi a kiskutyát, a fiatal férfi anyja eleinte csak egy problémát lát Bellában, aki nehezíteni fogja az amúgy se éppen zökkenőmentes életüket. Támogatásokból tartják fenn magukat, a veterán anya, Terri a seregben átéltek hatására depresszióra hajlamos, rohamai vannak, igyekszik felkaparni magát a mélyből, ahová a fronton és egy rá legrosszabb hatást gyakorló férfival szerzett tapasztalatokkal lezuhant, közben meg azon munkálkodik, hogy visszaszerezze a fia bizalmát, akitől a sereg és az önpusztítás következtében eltávolodott, Lucasnak pedig rengeteg tanulnivalója akad, hogy megvethesse a lábát a szakmájában. Áttekintve nem éppen olyanok a feltételeik, amik alkalmasak lennének egy kiskutya befogadására… vagy mégis? A Bellával töltött hetek alatt villámgyorsan bebizonyosodik, hogy minden felmerülő hátrányt megér az új családtag köreikben tartása, a kiskutya bearanyozza a napjaikat, ezt gondolom, egy gazdának se kell bővebben kifejtenem :) és rövidesen kiderül, hogy Terri problémáira is jó hatással van Bella. Elősegíti a gyógyulási folyamatát, hogy begubózás helyett kimozduljon, és minden jel arra mutat, természetes érzéke van Bellának ahhoz, hogy megérezze, mikor várhatóak rohamok. Ezzel a képességével Lucas munkahelyén, Terri gyógyulási helyén, a Veterán Kórházban is gigászi előrelépést biztosít a betegeknek Bella, ha titkolniuk is kell a főorvos elől azokat a terápiás foglalkozásokat, amiket vele tartanak. A szituáció azonban így se teljesen felhőtlen, a lakásban, ahol Lucas és Terri élnek, a szabályzat szerint nem lehet állatot tartani, ezért ha meg akarják tartani az otthonukat gondoskodniuk kell róla, hogy Bella az ugatásával ne hívja fel magára a szomszédok figyelmét… ráadásul az a vállalkozó se könnyíti meg az életüket, akinek az építési területén Lucas a macskákat és Bellát találta…

Az építkezős pali, és a Kalapos Alice Csodaországban asszociáció: on az első felbukkanásukkor kivívták a haragomat, mind a kettő annyira dühítően pitiáner és gerinctelen volt, úgy képzeljétek el, hogy már a róluk való írás közben is karmokba görbülnek az ujjaim a klaviatúra felett, mialatt a levegőt fojtogatom hogy egyszerűen nem fért a fejembe, ezeknek miért nincsen kartávolságra egy használható felettesük, aki jól seggbe rúgja őket, hogy érezzék a törődést, hogy végre észrevegyék magukat. Kezdem a felboncolást az építkezős palival; a telken, ahol bontani akar, macskák élnek az odúban, ő pedig szemrebbenés nélkül rájuk zúzná a több emeletnyi falat, erre jön valaki, akibe szorult némi emberség, nevezetesen Lucas, ezért meg akarja akadályozni, hogy megölje szerencsétlen állatokat. A mi tuskó, pattogós emberünk pedig első körben megpróbálja lezárni a srácot, aki nem hagyja magát, majd ahogy a kétségbeesése fokozódik, a lakópark építési projektre kapott pénze pedig fogy, előáll a megvesztegetéssel, miután meg ez se hat, beköszön a legundorítóbb, leglealacsonyodóbb dobás. Ami abban mutatkozik meg, hogy a nyilvánvalóan minden ízben állat-imádó tiltakozóra ráuszít egy önmagához hasonló elvakult, bárdolatlan sintért, hogy elválassza tőle a kutyáját, így törve meg a tiltakozót és távolítva el őt a szent építkezéstől. A Kalapos az, az önmaga paródiáját megtestesítő, levakarhatatlansága, rendre inthetetlensége miatt viccesnek mégse mondható sintér, akit egy állatos video játékban minden gyerek és felnőtt örömmel eltángálna egy bunkós bottal. Nehezen tudtam eldönteni, hogy Bellát, Lucast és Territ sajnáljam-e vagy a Kalapost, mert szerintem minden szánalmat megérdemel az, az ember, aki annyira ingerszegény életet él, és egy olyan korlátolt, működészavaros agyat kénytelen a koponyájában cipelni, hogy az jelenti neki a legnagyobb örömöt, a hőn áhított boldogsághormonokat, hogy védtelen állatokon hatalmaskodhat, akik az ég adta világon nem ártottak neki semmit. Komolyan, olyan boszorkányüldözés még Salemben se volt, mint amit ez a fickó lezavart Bella kapcsán a denveri pitbull törvény miatt, éppen csak a szája nem habzott, úgy hajtotta szerencsétlen kutyát, mint ahogy a legjobban rémálomba illő fanatikus rajongók zaklatják a cuki pofijú, szépfiú sztárpalántájukat egy autogramért vagy jegygyűrűért. A húzásai elvetemültségével, a fanatizmusa hullámainak felcsapásaival nőttön-nőtt a felháborodásom, hogy egy ilyen, feladatát normálisan nem végző, csakis személyes bosszúkat hajszoló idiótát nemhogy, hogyan nem rúgtak ki még a munkahelyéről, hanem hogyan nem küldtek el egy pszichiátriai kivizsgálásra. A garázdálkodása meghozta az áhított eredményét.

Való életi értelemben véve borzasztó, és a Kalapos az, aki megérdemli, hogy ketrecbe zárják, majd elaltassák, nem a kutyák, de a könyv szempontjából ez az elkeseredéssel vegyes hányingerkeltő fordulat váltotta ki a cselekmény legdinamikusabb részének a beindulását. Így élményre éhező olvasóként ez volt az a pont, amikor elkezdődhetett az izgatott sutyorgás a besötétített teremben, a pont, amikor a kaland mezejére lépéstől másodpercek választottak el…

Lucas, illetve Lucas barátnője, Olivia és egy sintér telepen dolgozó segítő által Bellát megmentették az emberei az elaltatástól, és kicsempészték Denverből egy pitbullok számára fenntartott menedékhelyre, hogy Bella ott legyen, ameddig Lucas és az anyja kitalálják, hogyan tovább. Hogyan találjanak lakást egy olyan városban, ahol nem tiltja meg egy ostoba törvény, hogy Bella velük legyen, ezért ha az idő szorít is, a szöktetés után a feltételek adottak, hogy sínre kerüljenek a dolgok. Kivéve Bella szemszögéből, aki mérhetetlenül össze van zavarodva, és egyáltalán nem érti se az ő emberei, se a rossz fiúk viselkedését. A Kalapos elvitte egy ketrecekkel teli kocsival az emberétől kétszer is, kétszer is napokig egy rémes helyen tartották, ahol alig kapott valakitől egy kedves szót, ahol szájkosarat adták rá, ahol mindenek felett nem volt ott Lucas, aztán amikor Lucas visszatér érte, nem sokkal később megint hagyja, hogy elválasszák tőle. Bella megteszi a tőle telhetőket, hogy jó kutyaként viselkedjen, de nagyon hiányzik neki a családja, és a menedékhelyen akármilyen kedvesek is vele, haza akar menni. Ezért egy nap úgy határoz, nem vár tovább a csodára, hanem azt teszi, amit egy jó kutyának tennie kell azután, hogy elmennek otthonról; hazaindul. Hasonló témakörben a Lassie igazi klasszikus, mindenki hallott már róla, mindenki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, és megszámlálhatatlan olyan híres történet kering a köztudatban, amikor egy kutya határtalanul megindító módon fejezte ki a gazdájával szemben a hűségét, de ez volt az első olyan eset, amit én részletesebben is tanulmányozni tudtam. És habár az éhség, az életet jellemző akadályok miatt néha a küldetés megakadt, Bellának olyan utakra kellett tévednie, amik nemhogy nem vitték közelebb Lucashoz, hanem minél távolabbra zavarták tőle, lenyűgözött az a kitartás, az, az elkötelezettség, amivel Bella nekivágott a vadonnak, hogy ha az emberek nem viszik, a saját négy lábán visszamenjen Denverbe, visszamenjen az otthonukba. Biztosra veszem, túlsúlyban vannak azok a kétlábúak, akikbe nem szorul ennyi lelki erő, ennyi rendíthetetlenség, ha a céljaikról van szó, mint ebbe az imádni való pitbullba, az emberek egy idő után megalkusznak, ha nehezebben megy a gyűrődés, engednek a nyomásnak, hogy eltérítsék őket, de Bellánál erről szó sem volt. Ha ilyen oldalról nézem az eseményeket, akkor szerintem a társadalom jelentős hányada példát vehetne erről a kutyáról ambíciók terén. Ha fáradt volt, ha éhes volt, ha fázott, ha elképzelhetetlenül fájt neki a magány, ment előre, kapaszkodva abba, hogy milyen fantasztikus lesz, ha Lucas karjaiba vetheti magát, és kaphat tőle egy kis falatka sajtot.

Bella rendkívül eseménydús kalandsort tudhatott maga mögött a fináléra, különféle karakterű emberekkel hozta össze a sors, változatos élményeket szerzett, ezért nem kis feladatot jelentett kedvencet választanom az útja állomásai közül, de a fenébe is, bármi is következett utána, a Nagy Cicával töltött idejét nálam nem lehetett felülmúlni *-* Már a megismerkedésük is annyira édes volt, az, ahogyan Bella magában próbálta beazonosítani, hogy az árván maradt pumakölyök miféle  állat lehet, majd nyugtázta magában, hogy egy kiscica, mint azok, akikkel az odúban felnőtt, csak éppenséggel, akkora, mint egy közepes termetű kutya… :D A kötelékről nem is beszélve, ami kialakult közöttük, ami egy falkává kovácsolta őket a vadonban, újra és újra egymás közelébe sodorta, és még azután is együtt tartotta őket, hogy Nagy Cica belépett abba a korba, amikor már Bellát is mindenféle fenntartás nélkül élelemként tudná kezelni. Bámulatos volt. Hozzáteszem, mindig ámulatba ejt, amikor kutyák összebarátkoznak valamilyen vadállattal, az a videó, amiben huskyk felnőtt jegesmedvékkel játszanak, jaj… amikor valami mélyebb felülírja a vadászösztönt és a „természet rendjét”, amire speciel a homofóbok is oly szívesen hivatkoznak, mint elfogadást kizáró ok, de ezt a szálat már csak a kidolgozása is rendkívül közel emelte a szívemhez. Eleven volt, lélegző, valódi… számtalan alkalommal az emberi karakterek közötti barátságokban rejlő misztikus erőt nem sikerül ennyire pontosan elkapnia az íróról, ennek a különös barátságnak a humoros töltete meg külön megért egy misét. Azon a gondolaton jót nevettem Bella részéről, hogy majd Nagy Cica is hazamegy vele Lucashoz és ott fog velük lakni a lakásban :D

A másik kedvenc szakaszomat képezték az azokat a heteket bemutató fejezetek, amiket Bella egy másik kutya, Dutch társaságában egy kedves meleg pár, Gavin és Taylor társaságában töltött, majd az egyik férfi anyjával. Ekkor ismét előkerültek a komolyabb témák, hogy bár a kutyák hűsége, szeretete egy csodálatos ajándék, alkalomadtán sajnos előfordul olyan is, hogy az ember nem érdemli meg ezt, akit kitüntetnek vele. Dutch a hegyekben követte a felelőtlen, kiejthetetlen nevű gazdáját a lavinazónába, amint megállt a hó, azonnal ásni kezdett, hogy megmentse, majd amikor eléggé felépült a férfi ahhoz, hogy hazamehessen, így eljött az ideje annak is, hogy Gavin és Taylor is, akik kihívták hozzá a hegyi mentőket, és vigyáztak a lábadozása alatt az ebére  átadhassák neki Dutch-t, egyszerűen nem kért a kutyájából. Aki heteken át vigasztalhatatlanul szenvedett a hiányától, ugyanolyan elkeseredetten várta, hogy együtt lehessen, mint ahogy a véletlenül a csapathoz verődött Bella is vágyott az ő Lucasára. Valamelyest csodáltam az erőt, ami Gavinbe szorult ebben a szituációban, fordított esetben engem nem érdekelt volna, hogy a pasas nyakig gipszben van, garantáltan összetörtem volna a hülye fején egy vázát. A másik megkapargatott téma Bella és Dutch gondviselői által a melegség volt, és eddig is az egekig magasztaltam a könyvet, de ennek a kérdésnek a megközelítésében is W. Bruce Cameron volt az, az író, aki szerintem a leginkább remekelt. Úgyhogy ezért is kiosztom neki a jól megérdemelt piros pontokat. Kimondhatatlanul nagy felüdülés volt, hogy végre úgy állt hozzá a témához valaki, amit elvártam volna más LMBT-szálas könyvek szerzőitől, mégse sikerült teljesen megkapnom tőlük; a természetességet. Nem kerít neki nagy feneket, hogy Taylor és Gavin házasok, pusztán olyannak mutatja őket, mint amilyen bármilyen másik pár, mint akármelyik ellenkező nemű felekből összetevődő pár. Az élet egy totálisan hétköznapi jelenségeként. Nem jelenteném ki, hogy más írók nem szorgalmazzák ezen a fronton is az elfogadást, hogy nem akarnak jót, de azzal, hogy egy jó értelemben is nem szokványos dologként tüntetik fel az azonos neműek szerelmét, a véleményem szerint is csak ártanak. Mert fenntartják annak a tévképzetnek a létezését, hogy az ilyen párok mások. Miközben a cél az lenne, hogy az emberek végre megértsék, a szerelem, az szerelem, semmiben se más férfi és férfi vagy nő és nő között, mint nő és férfi között.
Axel vonalára az első hasábom végére már kitértem, és az az elméletem, hogy maga az író is párhuzamot vont Axel és azok közé a pitbullok közé, akik alapján létrehozták a törvényt, a pitbullokat érintő előítéleteket. Axel érdemrendeket kapott azért, amit a háborúban elért, de bármilyen dicső dolognak is mutatják be a katonaságot, nincs mit rajta túlidealizálni, mert nem több, mint egy bizonyos időszakokban kötelező jellegű program, ami lelki roncsot csinál az emberekből vadidegen személyek problémáiért, azért mert A ország és B ország vezetősége nem képes megmaradni egymás mellett az meg már csak hab a tortán, hogy a feltétlen engedelmességes agymosással utána sokan már csak azért se bírnak boldogulni a hétköznapokban, mert megszokták, hogy vakon kövessék mások parancsait, így nem tudnak önállóan boldogulni. És mellé még bemesélik, hogy nemes, követendő dolog tönkremenni, komoly testi és lelki sérüléseket szerezni ezért, annyira tönkremenni, mint amennyire tönkrement Axel, akit utána hiába vették körbe olyanok, akik szerették és javítani akartak az életén, nem tudták már megmenteni. Ugyanez a helyzet a nem megfelelő bánásmódban részesített pitbullokkal, akármilyen kutyákkal, ha kölyökkorukban vagy akár felnőttként is folyamatosan csak képletesen vagy szó szerint beléjük rúgnak, akkor piszkosul nehéz visszaszereznie egy embernek a bizalmukat, kitörölni belőlük azt, hogy félni kell tőlük, a közeledtükre ugrani. Egy kellő türelemmel és makacssággal megáldott ember érhet el keservesen hosszú úton valamit velük, de ehhez szükség van az energiára. Arra, hogy odafigyeljenek rájuk, és nem arra, hogy bezárják és elaltassák őket csak azért, mert roncsot csináltak belőlük azok, akikért éltek.

Az Egy kutya hazatér zárására két alternatívám volt, Bella mindkettőben hazajutott, ám az egyikben teljesült a happy end, és utána még sokáig boldogan éltek Lucassal, míg a másikban nem sokkal később meg is halt a megterhelésektől, amiken keresztül kellett menni ezért. Szurkoltam neki, hogy az író ne legyen ennyire kegyetlen, ne legyen ennyire klisés és fantáziátlan, az addig mutatottak arra is engedtek következtetni, hogy nem lesz az, de attól még a torkomban dobogott az összes belső szervem, ameddig biztosan el nem dőlt, mi fog kisülni Bella történetéből. A nagy pillanat, az újra találkozás beváltotta azokat az elvárásokat, amiket menet közben támasztottam hozzá, nem kételkedek benne, hogy többen elsírják majd rajta magukat a meghatottságtól. Az első könyvem W. Bruce Cameronnal maximálisan pozitív élményt nyújtott, ezek után örömmel fogom belevetni magam a régebben megjelentetett írásaiba, bár az Egy kutya négy életét a filmet alapul véve valószínű, hogy én se fogom megúszni száraz szemmel :D


Borító: 5/5* - Imádom, amikor a kiadó felöltötte az év végén a molyra, azonnal megragadta a figyelmemet, viszont így se gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog, ugyanis sajnálatos módon a webshopokban a gerincek nem szoktak látszani. Ami ennél a könyvnél már csak azért is mesés, mert a rendkívül fantáziadús, mutatós díszítésről nem kopott le az arany festék olvasás közben :D
Kedvenc szereplők: Bella, Nagy Cica, Gavin
Legutáltabb szereplők: Kalapos, Építkezős Ember
Kedvenc részek: amikor a főorvos kiosztotta a Kalapost, amikor Bella a „megyek dolgozni”-ról nyilatkozott, Bella és Nagy Cica találkozása és az ő közös kalandjaik, amikor Gavin kifakadt a Dutch gazdájánál tett látogatás után, amikor Bella kihúzta a vízből a kismacskákat, amikor Bella elkergette Axel sátrától a rongálókat, amikor Lucasék kiszöktették Bellát, a nagy találkozás
Mélypontok: a Kalapos és az Építésvezető összes ténykedése, Dutch gazdájának a hozzáállása
Korhatár: Furcsállom a korhatárjelzést a kötet hátulján, miszerint felnőtteknek ajánlják, szerintem ez egy olyan könyv, amit már csak a mondanivalója miatt is érdemes lenne már 13-14 éveseknek is kézbe venni. Főleg, mert nem is tartalmaz olyan elemeket, amik megrázóak lennének fiatalabbaknak. 

Ha kíváncsivá váltatok Bella történetére, akkor ITT tudjátok megrendelni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése