2018. április 19., csütörtök

Samantha Shannon: The Bone Season - Csontszüret (Csontszüret 1)

Helló! Egy tetszetős, alternatív történelem-disztópia hibrid bemutatásával örvendeztetlek meg titeket most, ami nem más, mint Samantha Shannon: Csontszüret c. regénye, amelynek kiadási jogaira J. K. Rowling kiadója már az első ötven oldal elolvasásakor lecsapott... idehaza mégse örvendett akkora sikernek, hogy kiadják az összes folytatás kötetét. Nagy elvárásokkal merültem el a Scion-féle London és a látók univerzumába, a kritikámból kiderül, mennyire szolgált rá ez a történet a világszintre kiterjedő sztárolásra :)


Fülszöveg:

A szindikátusnak dolgoztam. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek. Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármit kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt a I-4 szennyesében turkálni, Jaxon záros határidőn belül már ugrasztott is. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve.
2059. Scion London.
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…


A disztópiákra jellemző, harc közben is általánosan búskomor, partra vetett halként vergődős hangulatra számítva meglepő, ám kimondottan jóleső élmény volt egy ennyire ízig-vérig lázadó szellemiségű történetbe merülni. Az én első Csontszüretem alkalmával a kedvenc műfajaimból összegyúrt, merőben új ismeretekben gyökerező tudást és kalandot gyűjtöttem be az álomplánom napfényes zónájába, ami során mindenkinek meg kell küzdenie a maga szellemeivel a talpon maradásért.

A hátlapon szereplő ígéretet, miszerint megszületett J. K. Rowling 2.0-ás prototípusa, remélem, nem a megszeghetetlen esküvel tették le a szösszenet megfogalmazói, mert az akció menthetetlenül elbukott, de "fájdalomdíjként" megismerkedtem egy kevéske fejlődéssel rendkívül ígéretes jövő kapujában álló szerzővel Samantha személyében… A regény bástyája egyértelműen a több rétegből összetevődő, elismerésre méltó képzeleterővel létrehozott, a valós világ soraiba precízen beékelt fantasy szál, amin nyilvánvalóan kiütközik, mennyi energiát fektetett az írónő a gondozásába, elevenné tételébe, viszont ez vagyis pontosabban ennek a kibontása testesíti meg az egyik fő szépséghibát is. Régebbi kritikákból volt alkalmam felkészülni rá, hogy a világfelépítés szabályainak lefektetésekor fel fog bukkanni egy erőteljesebb információ lavina, de nem mertem megkockáztatni, hogy ez olyan szintű lesz, mintha fejbe találtak volna egy adathalmazból összerakott blokktéglával. Megfeszítetten figyeltem, biztos, ami biztos, bizonyos részleteket vissza is olvastam, de a kötet jó negyedéig olyan feelingje volt a dolognak, mintha egy 20. század elejéről szalajtott embertől várnák el, hogy a mai legmodernebb számítógépen állítson össze egy prezentációt egy olyan felfedezésről, amiről ő még nem tudhatott. Akinek tudnia kéne a feladat kiszabója szerint, hogy mit csináljon és azt pontosan hogyan, milyen lépéseket megtéve, mégis kulcskifejezések ismeretének a hiánya gátolja a cél elérésében. Ebben az egészben pedig nem is a sok újdonság, hanem az égbekiáltó következetlenség szúrta a legzavaróbban a szememet, hogy miután az írónőre rájött ez a brutális közléskényszer az elején, aminek keretében számtalan látótípus megnevezését, hierarchia rangokat, többféle szlenget, többféle hivatalt zúdított a nyakamba rövidítésekkel együtt, azt kellett észrevennem mire kiszelektáltam, hogy mit érdemes rögzíteni és mit nem, hogy az adatförgetegnek a későbbiekben sacc per kábé a felét se használta fel. Kiadta magából ezeket az információkat, aztán hagyta is feledésbe merülni őket, mintha nem is lettek volna, miközben addig erősen olyan hatást keltett, hogy az olvasónak szüksége van ezekre a tényekre ahhoz, ha meg akarja vetni a lábát a Scion Londonban és a Sheol I-ben, az ezeken a helyeken kibontakozó eseményekben. Értékeltem volna, ha a világépítés kibontakozásának tempója ennél folyamatosabb, ha bizonyos adatokat akkortájt dolgoz bele az írónő a történetbe, amikor szerepük is lesz, és nem egy ponton, amikor ő úgy gondolta, most tart egy gyorstalpalót mindenről, ami a csövön kifér. Beletelt némi időbe, mire ezek a hiányosságok, az ingadozó történetvezetés leülepedtek annyira, hogy a cselekmény lüktetésébe költözzön egyenletesség, és fesztelenül hátradőlve élvezhessem a Csontszüretet, de akkor elkapott annyira a gépszíj, hogy csak annyiban érzékeljem az oldalak fogyását, hogy valamiképpen egyre kevesebb lapot szorítottam a jobb kezem ujjai közé. Megfogott és hasonló keménykezűséggel tartott fogva a különleges, természetfeletti börtönlázadás, amit Samantha elém tárt, mint a rephek a Csontszüreten begyűjtött látókat, az alternatív London sötétsége és ezek a magukat istennek tartó, megalomán teremtmények meg egyenesen megbabonáztak.

Először is szeretném kijelenteni, hogy két okból vagyok mérges, egyrészt mert az általam szívből gyűlölt összehasonlító reklám miatt akaratlanul is a valósághoz, az asztalra letett teljesítményhez mérten irreális követelmények fogalmazódtak meg bennem szegény könyvvel kapcsolatban, másrészt pedig azért, mert a fülszöveg utolsó mondata rendesen félretájolt. És ezekben a percekben se értem, miért éppen ez került leírásra, hogy az a jótét lélek, aki megfogalmazta a fülszöveget, egyáltalán elolvasta-e a történetet vagy legalábbis annak az egészét, mert én, mint aki elolvastam, azt tudom mondani, hogy totálisan más elképzelésekkel vágtam bele az olvasásba ez alapján, mint amik a fejezetekben fogadtak. Arra számítottam, hogy a főhősnő majd egyedül ássa ki magát a szószból, és dacolva a veszéllyel beveti az álom-hackeri tehetségét, és illetéktelen behatolással kiráncigálja a szökéshez szükséges információkat a fogva tartója/kiképzője agyából, ehhez képest pedig semmi ilyesmire nem került sor, mivel rálelt Paige egy szövetségesre, aki szépen a feneke alá tolta a megfelelő ismereteket, a megfelelő stratégiát, neki meg nagy vonalakban csak el kellett foglalnia ebben a sakkjátszmában azt a mezőt, amit a figurájának kijelöltek. Nem kellett semmit se kikényszerítenie, mert idővel… képességhasználat nélkül az ölébe dobálta a megfelelő személy a megfelelő válaszokat, ami miatt kissé csalódott voltam, hiszen előre mutatottan nem erről volt szó.

De azért ennyire ne siessünk előre, kezdjük inkább az elején…

Mindenkori igazság, hogy aki kilóg a sorból, annak nem könnyű az élete az egyforma emberek végtelen tengerében, ha szerencsésebben, csupán azért, mert mivel különlegesnek tartják, nagyobb figyelem, nagyobb elvárások övezik. Szerencsétlenebb esetben pedig ezek az egyforma emberek rettegnek mindattól, ami nem egyezik meg velük, így nem is akarják, hogy közéjük keveredjen, felbolygassa az ő egyforma, silány rendszerüket, és ez fokozottan igaz a Csontszüret világában élő látókra. A Scion Londonjában a vezetőség elkötelezett céljának tűzte ki megtisztítani a várost, majd globális szintre terjeszkedve az egész világmindenséget az éterrel való érintkezés képességével rendelkező, általuk csak „abnormálisaknak” nevezett emberektől és minden mástól is, aminek akár csak a leghaloványabb köze van a misztikumhoz, ami nem szuszakolható be az egyszerű, realista törvényszerűségek alapján működő kis világba. Tehát tiltólistások például az olyan rémtörténetek, mint a Frankenstein és azok a zene számok, amikben csak egyszer is előfordul a kísértet vagy varázslat szó, bármi, amit csekély belemagyarázással a természetfelettihez lehet kötni, akkor is, ha a szellemi szerző teljesen „normális” ember volt. Azt, hogy a szúrópróbaszerű utcai razziák, elfogató parancs által történő sikeres elfogások vagy csak egy kedvező véletlen következtében letartóztatott látókat hová is viszik a Scion emberei, azt egy látó se tudja biztosra… pusztán a feltételezéseik vannak. Feltételezések, amik nem adnak akkora biztonságot a homályban, hogy bármelyikük is meg merje kockáztatni, hogy a kormány embereinek a kezébe kerüljön, hogy bármelyikük is megengedje azt a luxust, hogy lankadjon a figyelme vagy egyedül tengődjön az utcákon, ha kedves az élete. Ennek a „normális” emberek felől gerjesztett viharnak a következménye, hogy előbb vagy utóbb mindegyik látó bűnözővé válik, ironikusan eleget téve mindannak a követelményeknek, amiket a képesség nélküli emberek támasztanak velük szemben aki nem akarja maga kideríteni, mi is lesz az elhurcolt társaikkal, hogy az egyetlen menedéklehetőségként csatlakoznak a szektoruk mímeslordjának a bűnbandájához, akinek az útmutatása alatt nem csak védelmet kapnak, hanem használhatják, sőt fejleszthetik is a képességeiket. Jobban belegondolva hibásan folyamodtam a feltételes módhoz, ugyanis annak érdekében, hogy az említett mímeslord ne penderítse ki őket, mint macskát nagy dolgot végezni, mind a két fronton kötelező eleget tenniük, aki nem a lordja kedve szerint ugrál és nem törekszik arra, hogy minél veszedelmesebbek, minél halálosabbak legyenek a képességei… az kiesik a kosárból. A főhősnő, Paige Mahoney egy látók között is páratlan adottsággal bír, mást nem is lehet várni egy főszereplőtől… szarkazmus: on az álomjárással, azaz képes betörni mások álomplánjába, az elméjének a központjába, hogy onnan különféle adatokat csenjen el, szétroncsolja az adott elmét, irányítása alá is vonja az elméhez tartozó testet. A mímeslordja Jaxon éveken keresztül hajtotta a lányt, hogy az alanyra veszélytelenebb hackerkedés mellett bevesse a képessége ártalmas, nehéz tüzérségét is, ám ezt Paige vonakodott megtenni, ameddig életveszélybe nem került egy metrón… aminek meg is lettek azok a következményei, amiktől annyira félt… Üldözőbe veszik, levadásszák, és mire észbe kap, azon a helyen találja magát, ahová a társait deportálják, a Sheol I-be, amitől minden látó joggal retteg.

Paige egy viszonylag kemény főhősnőként mutatkozott be, de az én ízlésemnek azért lehetett volna még egy pár fokkal erősebb is ennél, pláne a körülmények fényében, de összességében egészen jól ellavírozott előttem azt a kisebb mélyrepülést leszámítva, amikor felszínre került, hogy mi jelentette számára addigi élete legnagyobb traumáját. Tetszett benne, hogy nem kuporodott be egy sarokba sírni és várni, hogy valaki megmentse, amikor Sheol I-be került, hanem elhatározta, hogy kiszabadul onnan és visszatér a szindikátusba a barátaihoz. Sőt, eleinte, amikor meghallgatta annak a történetét, hogy a Scion London kormányát ki is irányítja valójában- illetve, hogy az a valaki micsoda és honnan jött, mi célból csinálja azt, amit- még kételkedett is (!), nem egyszerűen elfogadta, hogy ez van, bár felmerül a kérdés, ha nagyon kukacoskodni akarok, hogy miért tartotta annyira hajmeresztőnek a rephaiták létezésének lehetőségét, mikor ő neki meg egy tök hétköznapi elfoglaltság az, hogy kísértetekre licitál a fekete piacon Jaxon megbízására ami meg végképp nagy pozitív löketet jelentett, mivel leszögezte, előre láthatóan nem egy megvezethető, naiv kis csitrivel lesz dolgom. Paige talpraesettsége jó húzóerőt biztosított, az ahogyan a rephaiták fennhatóságához állt, fokról-fokra egyre magasabbra lökte a már említett lázadó hangulatnak a lángját, és bár megértettem, hogy nem akarja a börtöntelepen leélni a hátralévő életet ezeknek az emberbőrbe bújt rémségeknek a markában, akik vagy cirkuszi bohócot, vagy pedig szörnycsalit, ételt csinálnak belőle, azt már nem tudtam hová tenni, hogy miért épp a szindikátushoz akar visszaszökni. Mert azon kívül, hogy Paige esztelenül szerelmes volt egy olyan srácba a Hét Pecsét szindikátusban, akinek ő több okból fakadóan is semleges volt, mint lehetséges randi partner, nem találtam Londonban semmi olyan minimálisan is nagyobb vonzerő forrást a lány visszaemlékezéseiből ítélve, ami a rephek börtöntelepéből hiányzott. A Hét Pecsét szervezeten belüli barátai a rövid szeletek alapján nem álltak közelebb Paige-hez, mint azok, akiket a Sheol I-ben szerzett rövid idő leforgása alatt, a kötelékük nem volt erősebb, valódibb. A bánásmód, amiben részesült, az alig tért el a szindikátusban és a Sheol I-ben, az előbbiben Jaxon terrorizálta, tartotta a markában, az utóbbiban a rephek, az előbbiben Nick pesztrálta, igyekezett a szárnyai alá venni, megóvni a vezető kitöréseitől, az utóbbiban meg Arcturus, a mestere töltötte be ezt a szerepet. A Sheol I-ben a rephek haragjától és az emiták támadásától kellett reszketnie, Londonban meg Jaxon hangulatingadozásaitól és a Scion embereinek éjjeli és nappali őrszolgálatától. Londonban akkor kerülhetett veszélybe a léte, kerülhetett ki az utcára, ha nem követte Jaxon utasításait, nem fejlesztette olyan iramban az álomjáró képességeit, mint azt a mímeslord elképzelte, Sheol I-ben meg akkor vált esélyessé ez a forgatókönyv, ha a rephek által diktált mércét nem ugrotta meg stb-stb-stb… A felhozott precedensek nekem egyértelműen azt mutatják, hogy a fogságba esése előtti és utáni életében nem volt lényegi különbség, a nevek és a helyszínek váltakoztak, a szerepleoszlások és az a színvonal, ami Paige mindennapjait jellemezte nagyjából ugyanaz maradt. Egyetértettem azokkal a látókkal, akik azt mondták, hogy a rephekkel és a Scionnal is ugyanúgy éltek, így ha csak a kettő közül lehet választani, akkor ok nincsen a mellük verésében, de abban, hogy emiatt bármelyik alternatíva is normális lenne a kettő közül, már korántsem hirdettem velük egy véleményt. Ha pedig az A verzió és a B verzió is rossz… akkor keríteni kell egy C verziót. Nekem erre a posztra azonnal Amerika ugrott be, ahol Paige elmondása szerint a vezetőség nem akar állást foglalni a természetfeletti ügyben, azaz nincs is akkora vasfegyelem ebben a kérdésben, sokkal jobban el tud éldegélni egy látó ott, mint Európában, ahol egyre jobban terjeszkedik a Sheol, szóval nem bírtam megfejteni, London helyett miért nem Amerikába szökött. Nekem egy reménytelen szerelem és egy túlidealizálással testvéri/baráti köteléknek hazudott hajcsár-rabszolga viszony biztos nem nyomott volna ennyit a latba olyan kollégák körében, akik még az én emlékeimben is passzívnak hatnak.

Bízom benne, hogy a folytatásban a mellékszereplők, pontosítva Paige kis furcsa családját alkotó látóknak a jelleme jobban kirajzolódik, mert egyelőre maradéktalanul elnyomta őket a két főszereplő, döntő hányadban csak időről-időre felemlegetet nevekként bukkantak fel, amik nem mondtak nekem szinte semmit, és talán Paige-nek se. A számukat se tudtam mire vélni, hogy miért lett ennyi hozzátartozónak megfelelő ember felsorolva Paige életében, mikor nem jutottak jelentős szerephez, nem lehetett őket megismerni azon túl, hogy mi a képességük meg a nevük, nem lett közvetítve, hogy kötődnek a főhősnőhöz, hogy ő, miért kötődik hozzájuk. Nick, Paige plátói pasija nagyobb rivaldafénybe vonszolta magát érthető okokból, és ez idő alatt egy megnyerő, kedves valaki képét mutatta, de nem éreztem annyira húsvér embernek, mint Paige-t vagy Arcturust, mint egy… szellem… egy tévéepizód mellékszereplője. Az egész személyisége egyetlen kiemelt vonás mellé lett építve, és ezzel megállt sajna a tudomány, ugyanúgy, mint Jaxon esetében. A mímeslordban még látok potenciált… van egy olyan sejtésem, hogy egy olyan utálatra méltó szemétládává fogja kinőni magát, akit képtelen leszek nem kedvelni, de egyelőre kicsit vegyes a véleményem róla. Nem tudom tökéletesen komolyan venni ezekkel a kis hisztijeivel, nem alapozta meg előttem a tekintélyét, mint egy bűnbanda vezére, láttam is a jeleneteinél a lelki szemeim előtt, ahogy Don Vito Corleone fáradtan, elkeseredetten csóválja a fejét a pattogását látva. De fenntartom… hogy van még remény Jaxnél. Jegyzet: Baromi nehéz volt elvonatkoztatnom a képzeletemben a Sons of Anarchy Jax Tellerjétől, amikor a becenevén hivatkoztak rá.

Mint ahogy abban is reménykedek, hogy Arcturus Mesarthim felvonása se ért ennyivel véget, mert egyem azt a titokzatoskodó, távolságtartó fejét, átkozottul kíváncsi vagyok rá, hogy mi rejlik még ebben az ürgében, felkeltette a figyelmemet az elejétől kezdve, ennek a figyelemnek a mértékét pedig minden egyes megjelenésekor egyre csak növelte. A rephaiták története volt az első olyan szál, amit olyan áhítattal olvastam, hogy majd’ kiesett a szemem, a rajongásban pedig az se akadályozott meg, hogy ennek az ismertetése még a közléskényszer által kavart hullám közepén zajlott le. Megfogtak ezek a különleges, félelmetességet és hatalmat sugárzó teremtmények, és azonnal felcsigázódott az érdeklődésem azt az időszakot illetően, amikor az 1800-as években megérkeztek az emberi világba, továbbá az azt megelőző időkről is örömmel olvastam volna, egyszerűen meg szerettem volna ismerni őket annyira behatóan, amennyire az csak lehetséges. Megtudni, hogy a nyilvánvaló okok mellett miért állítottak fel egy bábkormányt, hogy uralkodjanak az emberek felett, hogy pontosan milyen módszerekkel is tudták azt kivitelezni, hogy létrejöjjön az a társadalmi rendszer, aminek a létezését Paige már természetesnek vesz. Röviden szólva éheztem a történelmünkbe való belepofátlankodásukat övező intrikákba és taktikákba… Imádtam azt a hűvös méltóságteljességet, ami körbelengte Arcturust, aki a Csontszüret záródásaként Paige a megnevező liberálisságától függően nagymesterévé/gazdájává vált, ez a fajta elegancia és tartás volt az, amit elvártam volna Jaxontól is, és nem tellett sok időbe, hogy kimondhatatlanul bánjam, a könyvben csak Paige E/1-es szemszöge jelenik meg, és nem lehetett megismerni Arcturus nézőpontjából is egyes eseményeket. Aki határozottan meghúzta a határt közte és a lány között, azonban egészen eltérően viselkedik, mint ahogy a legújabb szüretkor mesterré vált rephek, Paige sora nem kifogástalan mellette, de merőben eltér azokétól, akik esetleg a vezető Sargas-klán valamelyik tagjához kerültek, szinte már-már luxusnak minősül az, amiben a napjait tengeti a Sheol I-ben. Az pedig magába foglalja a példátlanság magasiskoláját, ahogy Arcturus szabadjára engedi a lány viselkedését, amikor kettesben vannak, ő nem ragaszkodik a vaskalapos tekintély elvűséghez, nem próbálja engedelmes háziállattá nevelni a látóját, mi több azt is rendre szótlanul vagy, ha nem is válasz nélkül, de kifejezetten tűri, ahogy Paige próbára teszi a türelmét, csipkelődően beszólogat neki. Jókat derültem azon, ahogy a lázadása kifejezéseként a lány kóstolgatta a gazdáját, a szópárbajaik aranyat értek, és epekedve vártam, hogy mikor pattan el a cérna a rephnél, hogy mikor dönt úgy, hogy ő is beveti a maga cukkolás-arnezálját, és visszavág :D Arcturust kérdőjelek halmazata kísérte végig a fejezeten, egyik rephek körében megbotránkoztatóbb lépést követte el a másik után, amikkel egyre jobban összezavarta Paige-t és a képet, amit a rephaitákról kialakított magában, azonban arra attól függetlenül hamar ráhibáztam, hogy mi szerepe lesz is a cselekményben, miután kiforrt, hogy nem lesz önkényes betörés az álomplánjába, hogy a múltja tele van fekete lyukakkal. Az ő XX. Csontszüret előtti életének a története hasonló volt, mint amikor egy amnéziás betegnél beindul az emlékezés, rövid foszlányok villantak fel, ami után az ember, türelmetlenül ismerni akarja a kerek, egész képet, amik ezek kiadnak… mégse találja meg az összes darabot, amiből össze lehetne rakni. A sötétben tapogatózás az ő tekintetében egyszerre volt némileg frusztráló, és annál izgalmasabb, mindenek felett pedig azt kívántam volna kideríteni, hogy a tettei fényében, miért éppen őt akarta a rephaiták úrnője, Nashira a párjául fogadni…

A műfaj követelményeihez igazodva az utálatra méltó diktátor, a fő gonosz személye már hamar letisztázódott, Nashira Sargas testesítette meg mindazt, ami a Sheol I-be deportáltaknak lúdbőrössé tette a hátát, és akinek a kedvéért azok, akiket meg lehetett törni vagy felismerték, hogy a helyzetük a rephaita úrnő fennhatóságban nem tér el hajmeresztően attól, mint amikor elviekben szabad életet éltek, nem csak, hogy unszolás nélkül, de szolgálatkészen, örömmel vetik magukat az emberevő szörnyetegek, az emiták közé. Nashira nem alacsonyodott le szerencsére egy nevetséges ripacs szintjére, mint az ördög legújabb reinkarnációja, de mint Arcturusról, róla is megtudtam volna többet, olvastam volna arról beszámolókat a régebbi Csontszüretek alatt Sheol I-be érkezettektől, hogy mivel is vívta ki magának ezt a rettegéssel teli tiszteletet. Hogy azon kívül, hogy magába gyűjti a legkiválóbb, legritkább látó képességeket, mint egy energiavámpír, aki fokozatosan kiszipolyoz a környezetéből minden erőt és jó érzést, milyen érzékletes lépésekkel vált ő a gonosz Demónává. Ez pedig szintén egy érv az Arcturus-szemszög mellett, aki abból fakadóan, hogy Nashira jövendőbelije, magától értetődően több időt töltött egy légtérben a nővel, mint Paige, aki a Sheol I-ben a szökés tervezgetése mellett a napjai javában azért gürcölt, hogy életben maradjon és felkússzon annyira a ranglétrán, hogy ne szabaduljanak meg tőle rövidesen. Nashira méltó ellenfelévé vált a „jó oldalnak”, bár az még előttem is egy komolyabb rejtély, hogy egy olyan vezető, aki emberekhez mérten fényévekkel hatalmasabb lények és tehetséges látók hűségét élvezi, miért is épp egy olyan szedett-vedett, egymással kompromisszumra lépésre, rendezett együttműködésre képtelen szervezettől félti a hatalmát, mint amilyen a szindikátusokból összetevődő Abnormális Unió… De bizonyára ez is egy olyan témakör lesz, amire a második kötetben rákerül a kötelező hangsúly, mert a zárás bizonyosan azt az ígéretet hordozta magában, hogy a Sheol I-ben szított börtönlázadás csak a harc kezdete volt, az igazi háború pedig ezek után érkezik el Samantha Shannon Londonjába…

Sokrétű, megszámlálhatatlan megragadott szállal teli első kötetet élvezhettem végig a Csontszüret keretében, amiket minden további nélkül kiteljesíthet majd az írónő a folytatásban. A komplexség és az aurákhoz hasonlóan változatos árnyalatokban játszó természetfeletti szál vitte el a hátán a könyvet, míg a karaktereknek egyelőre inkább csak a másodhegedűsök szerepe jutott, akik lehetővé teszik, hogy az olvasó megismerkedhessen a Scion és a Sheol közegével. Ha össze kéne foglalnom az elvárásaimat azon a téren, hogy mire lenne érdemes ráerősíteni annak érdekében, hogy ez a regénysorozat akkora szenzációvá nője ki magát, mint aminek beharangozták, akkor a meglátásom szerint nem ártana közelebbről is megvizsgálni, nagyobb térhez, elkülöníthető személyiséghez juttatni azokat a karaktereket is, akik a főszereplők státuszán kívül esnek, na meg persze a világra is ráférne egy kis árnyalás, a már említett következetesség. Erős és ámulatba ejtő volt így is, de azzal, hogy belekapott a világ bizonyos rétegeibe az írónő, majd figyelmeztetés nélkül el is engedte, összecsapott hatást keltett, pedig mint már kitértem rá direktben vagy utalásokkal, kikerülhetetlenül érződik az a rengeteg gondolkozás, amiből megszületett ez az alternatív univerzum, kár lerontani ezzel a fura szakasszal. A kritikám összefoglaló előtti utolsó szavait gépelve az egyik szemem sír nem csak azért, mert az utóbbi napokban az alvást eléggé leépítettem, mint fontos elfoglaltságot a teendőim listáján , a másik meg nevet. Nevet, amiért a morgásaim ellenére is elégedettség felé billenő mérleggel csuktam be a regényt, és sír, mert érzem a zsigereimben, hogy a folytatás még jobban beránt a látók közé, és ezért még jobban fog fájni, hogy idehaza nem jelentetik meg a következő részeket. Könyörgök, a molyos százalékuk magukért beszélnek! Más kevésbé jól értékelt sorozatokból meg egy év alatt kidobnak 2-3 részt!

Borító: 5/5 – Nem közlök vele újdonságot, hogy a borító mindig jobban néz ki a valóságban, mint a képen, de a Csontszüretnél ez már csak azért is igaz, mert nem látható, hogy enyhén batikolt hatást keltően többféle kék van rajta, hogy maga a borító olyan puha, mint a selyem és, hogy a gerince… egy álom. Olvasás közben gondolkoztam, mit is jelenít meg ez a nem éppen szokványos ábra és jót mosolyogtam, amikor kiderült. Egyéb észrevétel a kötettel kapcsolatban, hogy nem tudom, milyen papírt használnak az Athenaeum Kiadónál, de baromi nehéz ez a könyv! :o Nehezebb, mint a Mario Puzo-féle A keresztapa vagy a Harry Potter könyvek és Stephen King-től az Újjászületés, pedig az előbbi egy kifejezetten nagy méretű kiadás, az utóbbiak meg keményfedelesek.
Kedvenc szereplő: Arcturus
Legutáltabb szereplő: Nashira
Kedvenc részek: amikor Arcturus megtanította Paige-t mások irányítására, amikor Arcturus és Paige egymást osztották, Arcturus megjegyzése a tűzről és az olajról, amikor Liss kártyát vetett Paige-nek tudni akarom mi volt az utolsó lap! , amikor elmesélték a rephek történetét, amikor Paige üzletelt a tablettáival
Mélypontok: Az információbomba az elején, Paige nagy traumája, Jax hozzáállása
Szerelmi szál: Szinte már-már bosszantóan későn bontakozik ki, ezért alig gyakorol ráhatást a fordulatok alakulására, és egyúttal sokkal valószerűbb is lesz, amikorra kivirágzik. Tizennégy éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette a történet az érdeklődéseteket, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni tökéletes állapotban, mások által használtságtól mentesen, mindössze 490 Ft-ért!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése