2018. április 5., csütörtök

Demi Kirschner: Szörnyek és ketrecek (Ellopott élet 2)

Helló! ^.^ Április elsején rendesen megtréfáltak a könyvajándékozás szellemei, ugyanis megkaparintottam az év eddigi legnagyobb kedvencévé vált könyvem második részét, a Demi Kirschner: Szörnyek és ketreceket, aminek következtében fel is borultak az e havi olvasási listámról szőtt terveim, de ezt egy másodpercig se bántam. Az írónő ismét roppant emlékezetes fantasy utazásra invitált, ami után csak egy megrágott és kiköpött, pihegő rajongáskupacként bírom a falat kapargatni, amiért nem nyúlhatok azonnal a következő részhez.


Fülszöveg:
Mindenkinek van egy sorskulcsa, egy jövő, ami csak rá vár…

Oliver megfogadta, hogy az élete árán is megvédi azt, akit szeret. De mi történik, ha ehhez kevés a puszta bátorság és ragaszkodás? Egyedül akkor tudhatja biztonságban Janát, ha a legmélyebb és legsötétebb pokolba ereszkedik le az igazság után.
Jana próbálja feldolgozni, hogy fenekestül felfordult az élete, amikor újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Mi rejtőzik a lelke mélyén és mit akar tőle az Onika? Hogyan birkózzon meg Jana a nehézségekkel, miközben Oliver egyre távolodik tőle?
Önmagunkba nézni nehéz. A legnehezebb. Néha pedig választani kell az igazság és a szerelem között.
Titok, aminek nem szabad napvilágra kerülnie, mert mindent elveszíthetsz egyetlen pillanat alatt…

Fel. Vagyok. Háborodva. Illetve azt hiszem, most már el tudom képzelni, mit érzett Cassus, amikor elhagyta Virgin Deaton. Az előző részről szóló kritikámat úgy kezdtem, hogy több rajongót érdemel a történet, ezt változtatás nélkül fenntartom, ámbár a Szörnyek és ketreceknek a legégetőbb szüksége mégis plusz kétszáz-háromszáz oldalra van. Bennfentes infó: tőlem az a legnagyobb elismerés, ha méltatlankodva keveslem egy könyv hosszát. A szörnyek köztünk élnek, és a legveszélyesebbek közöttük az olyan szadista szerzők, akik az olvasó szeme elé tárnak egy szövevényes, megdöbbentő titokból felépített dominósort, aztán meg lazán becsapják a pattanásig feszült idegrendszerű szerencsétlen orra előtt a ketrec rácsos ajtaját, mielőtt az utolsó darab is a helyére kerülne. A mi pechünkre és az ő mázlijukra pedig a fantasy olvasók odáig vannak a különleges képességű (tehetségű) lényekért. ♥
Az igazság az apró részletekben rejlik, egy ilyen részlet például az, hogy 2017 év eleje, azaz a Szivárgó sötétség kötetekkel való első találkozásom óta nem volt rá precedens, hogy legalább három hónap kihagyásnál hamarabb folytassak egy sorozatot. Kőkemény elvárásokkal felvértezve vágtam bele ebbe a könyvbe, és nem is igazán akadt egy szusszanásnyi időm arra, hogy összesítsem magamban, az elvárás listámon hogyan áll a kipipált és kipipálásra váró tényezők aránya, úgy elkapott a történet sebesen vágtató lendülete. A nyitásként kiadott elégedetlenségbe bújtatott lenyűgözöttségem azt a látszatot kelthette, hogy itt valami olyasmi zajlott le, mint amikor egy krimi filmnél épp akkor megy el egy vihar miatt az áram, mikor végre kiderülne, ki a gyilkos, és miért ölt, ami a frusztráló sokkoltság szempontjából helytálló hasonlat, ám tartalmasság szempontjából koránt sem. Befejezéskor csak a kitölthetetlen űr tátongott bennem, és a meggyőződés, hogy ennél többet akarok, de higgadtabb fejjel átgondolva valójában félelmetesen sok adathoz jutottam már a sztori bevezető fázisában is, annak ellenére, hogy aki vet egy pillantást a kiadó honlapján az oldalszámra láthatja, nem egy fél tégla terebélyességű könyvről van szó. Imádom, ahogy Demi világa el tud varázsolni, és nem csak az első alkalommal, hogy az írásaival képes elérni, hogy úgy érezzem magam, mint aki életében nem tartott még a kezében könyvet, és csak most kezd ismerkedni a csodával, aminek a bűvkörében lubickolva automatikusan feledkezik meg magáról; felkiált, magában beszél vagy abszurd mimikákat produkál, amikor egy olyan fordulattal találkozik a lapokon, amik a fásult hangulatú olvasóból is előrántják a reakcióadást. Ezért állítom azt, hogy ha a YA-könyvek karatéznának, akkor a Szörnyek és ketrecek, valamint a széria, aminek a részét képezi, egyértelműen a fekete övet birtokolnák, tökéletes egyensúly jellemzi a cselekményt. A szereplők kibontakozása, az ő életüknek az alakulása és a természetfeletti szál nem is húzzák vissza, és nem is nyomják el egymást, kéz a kézben haladnak. A kitűnően megalapozott fantasy világ perifériája megfelelő ütemben szélesedett, emelkedett ki a könyvből és lényegült egyre részletesebben három dimenzióssá, a karakterek pedig nem rekedtek meg a korábbi kötetbeli szerepkörükben. Mind éles, mégsem természetellenesen mű szögben változtak az őket ért események fényében, aminek köszönhetően a történet is kicsúszkált a megkötésekből. A különböző mentalitású és korú nézőpontok, a számtalan megkapargatott téma által abszolút megnyerő a regény a bevett 14-16 éves sorompó rúdja felett tartózkodóknak is.


De nem felejtem el a zárást… Buzog bennem a tettvágy, hogy beálljak egy flakon festékszóróval a két újdonsült heparis bajkeverő, Laweek és Tama mellé, és telepingáljam a Rend akadémiájának a falát A FOLYTATÁST AKAROM, MERT AZ A SORSKULCSOM, HOGY HUZAMOS IDŐN BELÜL MEGTUDJAM, MI ZAJLOTT AZ UTOLSÓ OLDALAK UTÁN! JOGOM VAN A VÉGZETEMHEZ! felirat különféle változataival.

Uh… az egyik kedvenc kis szereplőgárdám tagjainak programfüzete ebben a felvonásban igencsak sűrű volt, időnyerő alkalmazása nélkül a lehetetlennel határos módon teljesíthetető, így az ügyben is tanácstalan vagyok, hogy kivel és hol lenne érdemes kezdenem a cselekmény vázolását anélkül, hogy azt a hatást kelteném az olyanok számára, akik nem olvasták a könyvet vagy olvasták, csak éppenséggel nem tudnak belelátni figyelemre méltó elmémbe, hogy csak mindenféle rendszer nélkül kapkodok a szálak között össze-vissza. Legjobb lenne a főszereplővel indítani, akire pozíciójánál fogva minden körülmények között lehet alapozni, azonban itt felmerül az ugyanúgy hosszadalmas dilemmát elindító kérdés; Ki is ebben a könyvben a főszereplő? A tényleges főszereplő? Mármint… Jana van olyan édes csaj, hogy a nevét és az arcát adta a projekthez, de újfent visszaköszönt az a korábban már megismert, ebben a részben még inkább felfokozódott Demi-féle sajátosság, hogy nem tudom se a könyvbe mélyedés alatt, se az értékelés formálódása közben szívvel-lélekkel azt főhősnek titulálni, akit annak kéne tartanom. Nem nagyon, mert annak a harmadik rész megjelenéséig se lenne vége csak kicsit elmerengve azon, mik derültek ki két kötettel a hátam mögött Janáról, nevetségesen fog hangzani, de az a helyzet, hogy talán Jana az a figura Mr. Loran creepy babaházában, akiről össz-vissz a legkevesebbet tudok. Egy kis részem meg is van lepődve, hogy az ő sorskulcsában egy hangzatos mondat helyett hogyhogy nem egy kérdőjel lebeg, ez a lány egy kész rejtély még az Onika konkrét bevonása nélkül is. Ezzel szemben Oliver Deaton, Jana szerelme a megismert viselkedési mintáját követve a Szörnyek és ketrecekben is szemrebbenés nélkül magáévá tette a rivaldafényt. Megkapta az előélete és a jelenbeli élete a legnagyobb teret, de a magam részéről meg nem szívesen írnám le azt, hogy kevésbé akarom még nagyobb átvilágítás alá helyezni a srácot, mint az Öld meg Jana Robinst! idején. Ők ellentétei egymásnak, mégis azonosak egy ponton: Jana két kötetet végighúz úgy, hogy a homályba burkolózik, Oliverről meg lassan az is kiderül, mennyi és milyen színű zoknija van, de még így is azt a hatást kelti, hogy túl keveset lehetett megtudni róla. Ja, és mi a közös pont? Az, hogy mindkettőjük rejtélyessége, a múltjukba ágyazott, a természetfeletti világ nagy tömbjeihez ágazó titkok azonos mértékben vonzzák és készítik ki a bizonytalansággal az olvasót.
Off: Basszus, kezdek úgy beszélni, mint Weslaw, az, az Oliver + Természetfeletti-fanatikus rendőr! o.o Pedig határozottan szerethető őrültnek tartottam eddig magam.

A fő, hogy a legnagyobb vágyálmom legyünk szerények és hívjuk inkább zseniális megfigyelésen nyugvó megérzésnek már az első jelenetek során beteljesedett: felmerítődött a gyanú, hogy a Rend háza táján nem stimmel valami, ugyanis miután túl sokat sepregettek Mr. Loran vezényletével a szőnyegeik szélét felemelve, most elkezdett kiáramlani a szövetszálak közül az évtizedes, undok por… ami nagyon piszkálta a drága Mr. Loran szaglószerveit, esztétikai érzékét… Az auditorok, a falba olvadó lények rájöttek valamire, ami megadta a kezdő löketet annak a törékeny stabilitású szemétdombnak a romba dőléshez, amit a Rend vezetője az évek során összekapirgált magának, és ha a férfi nincs résen, akár őt magát is maga alá temetheti eközben… A Rendben belül és kívül uralkodó állapotokat pusztán egy szót felhasználva, a káosz kifejezéssel tudnám jellemezni. Káosz van, amiért valaki ellopta Loran egyik féltve őrzött babáját, és az üzenet miatt, amit az auditorok hagytak a számára, ami rendesen megrezegette a körmönfont róka sejhaját. Káosz van, amiért az utolérhetetlen kedvenc szereplőm, Virgin halála után a nő gondosan lakat alá zárt titkainak elkezdenek előtűnni a kulcsai, amiket összegyűjtve és használva visszavonhatatlanul összetörhet Oliver. Káosz van, amiért Jana hirtelen királynői népszerűségnek, tolakodó érdeklődésnek örvend a Renden belül az Onika miatt, akivel legalább annyira nem tud kezdeni a lány, mint azzal, hogy látszólag egyszerre istenítik, félik, és tartják valamiféle baljós csodabogárnak. Káosz van, amiért Olivernek és Janának nem csak az új adottságaikkal kell megbirkózniuk, hanem egy sznob akadémia unatkozó kiskirályaival is. Káosz van, amiért egy hír következtében a zerkanok királyságából különítmény érkezik a krakkói Rend hadiszállására, a zerkanok királyának első emberének, az Altazarnak a vezetésével. Káosz van, amiért az első rész folyamán fokról-fokra megtébolyodó Griffin Wymar szabadon kóricál a nagyvilágban, és minden bizonnyal készül valamire… aminek az eléréséhez ugyanúgy cimborál a Rend ellenzékével, a Constitucióval, mint alvilági figurákkal. Nagyjából minden adott ahhoz, hogy a szereplők kirángatódjanak a komfortzónájukból, hogy a kívülről láthatóan egyfelé tartó, de addig is egymástól messze, százfelé szétfutó események szétválasszák őket egymástól, esetleg meg is ingassák a közöttük fennálló oly szilárd, eltéphetetlennek hitt kötelékeket. Dúl a csillapíthatatlan feszültség, és szaporodnak az aggasztó kérdőjelek. Olvasóként annyi előnyöm volt, hogy az, hogy kicsoda „PL” nem növelte a nehezítést.

Az Öld meg Jana Robinst!-nál a pozitívumok, tökéletes YA-könyvvé tevő elemek közül kiemeltem, hogy nincsenek felesleges cirkuszolások, és habár a frissen felmerülő konfliktusokat nem találtam indokolatlannak, ebben a részben egy kicsit megbillent a mérleg. Hogy miért írok továbbra is nyugodt hangvételben ahelyett, hogy dühöngenék? Azért, mert csakúgy, mint Jana Rendhez kerülésekor, az ezúttal felmutatott reakciókban is ott rejlik a realitás, a rendkívül emberies válasz az eseményekre, noha a manapság már elavultnak, de gyakorlati értelemben még azért használhatónak nevezhető mindenki leteszi a seggét, és kipakol, mi a baja módszerrel több félreértést, időleges mosolyszünetet el lehetett volna sikálniuk a szereplőknek. Említésre méltó ezek közül privát viharok közül Jana és Oliver ideiglenes elhidegülése, amit a Rendtagoktól, illetve apjától furcsa viselkedést tapasztaló lány annak tud be megfelelő kommunikáció híján, a kölcsönös elhavazottság közepette, hogy Oliver is máshogy kezdett rá tekinteni a benne élő Onika miatt, a másik meg az a konfliktus, ami Oliver és Axon között bontakozott ki. Miután fény derült a családfája faji összetételére, és elvesztette az ezekben a vonatkozásokban vélhetőleg legjobb útmutatást adható anyját, Oliver Deaton jelentős jellembeli alakuláson ment keresztül, ami meglátásom szerint abszolút a javára vált a srácnak. A nyitókötetben se voltak nagy ellenvetéseim Oliver irányába, de nem panaszkodtam volna, ha a negatív hírnevéből több vonás igaz rá, most pedig… ezek közül az alaptalan vádak közül elkezdett teljesülni annyi, amennyivel Oliver ugyan még mindig nem lesz az a megátalkodott sátánfajzat, aminek lefestették, de sokkal izgalmasabbá, dögösebbé válik. A nagy hajrában végbementek nem múltak el nyomtalanul, a szerethetően naiv, és javíthatatlanul idealista Oliver világképe alapjaiban rezdült meg, a rengés elmúlását követően pedig egy az életet sokkal valószerűbben, árnyaltabban szemlélő fiú egyenesedett ki, akire nem hat már ugyanúgy Mr. Loran ködösítő befolyása, aki átlát a szitán, és elővigyázatos. Mindemellett jobban hajlik a szükség törvényt bont/a cél szentesíti az eszközt megoldások megragadására, mint azelőtt, hogy Jana megismerte volna a sorskulcsát, az övé pedig megváltozott, az életképesebb cselekvési módokat tartja szem előtt a mindig és minden körülmények között jón és tisztán irányelv helyett, aminek folyamán nem csak élet-halál helyzetben hasznosítja az embereket befolyásoló adottságait. És ebből alakul ki a hatalmas félreértés halommá göngyölődő ellentét közte és krokodil zerkanja, Axon között… Axon mint mindig, most is igyekszik, hogy a legjobbat nyújtsa a neveltjének, hogy az ő érdekeit emelje minden más felé, még akkor is, ha ez az érdek pillanatnyilag azzal is ütközik, amit épp Oliver akarna/csinálna. Ugyanúgy adja a zerkan a gondoskodó, nagytesó alakot a fiú életében, viszont kiérződik, hogy Axon hiába igyekszik… nem tudja tökéletesen kezelni a megváltozott Olivert, a viselkedés, amit a neveltje mutat, azt az üzenetet közvetíti Axonnak, hogy már nincs szüksége rá. Oliver Axon jeleit meg akként fogja fel, hogy a zerkan már nem akar vele törődni, miközben kiütközik, hogy igazából mindkettőjüknek hatalmas szüksége van egymásra, ha egy kicsit mindketten duzzognak is. Oliver és Axon kapcsolata pedig ezeket latba véve csak erősödött, a bemutatása még figyelemre méltóbb lett, hiszen közvetítette vele az írónő, hogy nincsen tökéletes kapocs két személy között. Akik olyan olajozott duót alkotnak, mint ők ketten is összeveszhetnek, alakulhat úgy, hogy fontos kérdésekben nem értenek egyet, mégis visszatalálnak egymáshoz, nem engedik, hogy a konfliktusok közéjük álljanak. Oliver ugyanúgy a végtelenségig kiáll a zerkanja mellett az akadémia sznob különítményével szemben, Axon meg ugyanúgy tettre készen toppan be a termekbe egy „– Lekapod a mancsodat a kölkömről, vagy könyékig harapom le!” kíséretében, hogy a védelmébe vegye a kölkét.

Védelmező fronton egy Axonra hajazóan tekintélyt parancsoló fellépésű egyénnek bővült Oliver arzenálja, ugyanis végre felbukkant személyesen is az első részben még csak nagyrészt találgatásokból fakadó utalásokban jelen lévő apja. A fiú anyját, Virgint nem sikerült letaszítania a kedvenceim trónjáról, de szinte csak pillanatok voltak szükségesek ahhoz, hogy megimádjam Cassust *-* A közös érdeklődési kör általában szimpátiát szül, engem pedig az hozott össze az oroszlán zerkannal, hogy általa rátaláltam az első olyan szereplőre, aki az enyémmel megegyező nagyságú, elhivatottságú rajongással tekint Virginre. Azután, hogy bármennyire is kitartóan repkedtek a kis olvasói lelkemben az imádat pillangói, állandóan csak azt láttam, hogy mindenki kígyót-békát kiabál egy talán nem a legszilárdabb gátlásokkal bíró… de eszméletlenül bámulatos nőre, hihetetlen felüdülés volt, hogy végre valaki nem csak lehúzza Virgint. Sőt, hogy valaki égbekiáltó pozitívumokat nyilatkozik róla, hogy a szavaiban, monológjaiban rejlő csodálat szinte éget, hogyha ő kerül szóba, hogy végre ráakadtam egy olyan karakterre, aki olyan mértékben értékeli a kedvencemet, ahogy megérdemli. Hogyha ez ennek a karakternek a számára kimondhatatlanul fájdalmas, meg tudtam érteni, ami Cassusban játszódott le, mert mindketten elveszítettük Virgint…

„ – Miért engedte, hogy megharapja?- tette fel az egyetlen kérdést, ami védekezésképpen eszébe jutott.
– Azért, mert szerelmes voltam- mosolyodott el Cassus. – Virgin nagyon fiatal volt, nem bízott magában, de biztosra akart menni. Hát ki vagyok én, hogy ellenálljak egy ilyen csábításnak? Anyád csodálatos volt, Oliver. Életem leggyönyörűbb csodája.”


Jó, jó, leállok az olvadozással azért, mert imádott valakit, akit imádok. A Cassus és Oliver között rügyezésnek induló apa-fiú kapcsolatot kölcsönös esetlenséggel lehetne összefoglalni. Az oroszlánnak nem lehet a szemére vetni semmit törődési szándék terén, amint megtudta, hogy van valahol a világon egy fia, azonnal útnak indult, hogy felkeresse, és elkezdjen teljes mellszélességgel belehelyezkedni abba a szerepbe, amit a születése pillanatától kezdve örömmel vállalt volna, ha tud a létezéséről, de mindketten tisztában vannak vele, hogy 16 eltelt év után nem lehet olyan módon összeszokni, ahogy mindketten akarnák. Cassus számára maga lett volna az áhított jövőképének a beteljesedése, a tökéletes élet, ha Virginnel együtt vannak, és közösen nevelik Olivert, mint ahogy a szülői téren nem kifejezetten anyja szárnyai alatt Oliver is kétségbeesetten vágyott egy apára… de az álmaik hirtelen részbeni beteljesedésével azt is el kellett fogadniuk, hogy ezek az álmok egyúttal romba is dőltek. Oliver örül az apjának, és szeretne bízni benne, de az évek során Axon maximálisan megadta neki azokat, amikre egy apától lett volna szüksége, köztük alakult ki az a fajta szülő-gyerek kapcsolat. Cassus pedig elszántan be akarja bizonyítani a fiának, hogy az öröm kölcsönös, hogy mellette akart volna lenni, de nem tudja, hogyan közeledjen Oliverhez, elvégre egy lassan nagykorú valakire mégse lehet úgy ráakaszkodnia a szeretetével, mint egy kisgyerekre, másrészt a zerkan udvarban Cassus inkább szokott hozzá az akarata érvényesítéséhez, az irányításhoz, mint az óvatos lépésekhez. Kicsit mindketten fenntartásokkal kezelték egymást, de a közös nyomozgatás a Virgin után maradt titkok terén közelebb hozta őket egymáshoz, és ígéretesnek tartom a köztük alakuló dolgokat. Plusz egyenesen odáig voltam attól a néhány mondattól, amikor Cassus jó alaposan kiosztotta a drága Mr. Lorant, amiért asszisztált abban, hogy távol tartsák a gyerekétől, úgyhogy ha másért nem is, már csak ezért is bekerült volna a szimpátia zónámba a fickó :D

Ha a nem szokványos folyású apa-gyerek kapcsolatok felmutatásánál tartunk, akkor Janának sem kell messzire mennie… közte és az apja között is patthelyzet állt be. Mint már említettem, Janára mindenki máshogy tekint az Onika miatt, amiatt, amit az Onika hatalmától várnának, és az se segít a nyugalmas légkör kialakulásában, hogy ráadásul Jana apja oldaláról még csak nem is lehet érezni azt az igyekezési szándékot, mint Cassus részéről. Csak a fenntartásokat, a távolságtartást, a titkolózást. Azt, hogy habár Jana élete tótágast állt, miután Griffin elrabolta Lipcséből, majd tőle Virgin emberei, megismerte a sorskulcsát, és fel is eskették annak a Rednek a szolgálata, aminek a létezéséről majdnem 16 évig nem is tudott, Philip Robins még mindig nem töri össze magát abban, hogy a lánya jól informált legyen. Érződik, hogy valamit nem mondd el neki, hogy ez a titkolózás ismételten Janát fogja hátrányosan érinteni, mégis inkább a jól bevált taktikánál marad, és kerüli a lányát, újból rá hárítva annak a feladatát, hogy kiderítse, mi folyik körülötte illetve, ha éppen nem azt teszi, akkor csatlakozik a Griffin-párthoz és minden rosszért, ami az életükben történt, Olivert okolja. Pedig, ha nem ezt a passzív magatartást preferálná, akkor Jana élete jelentősen megkönnyítődne, nem totálisan magára maradva kellene megküzdenie a rémálmokkal, amik szüntelenül gyötrik, a rejtélyes fájdalommal a térdében, és azokkal a sorskulcsa tartalmából fakadó elvárásokkal, amikről ugyan senki se hajlandó konkrétumokat elárulni, de fenyegetően lebegnek Jana körül. Bevallom, a térdét érintő gubancnak sokáig nem tulajdonítottam jelentőséget, ha a feltehetően rá visszavezethető furcsa hatásokat kell megvizsgálni, akkor jobban égetett a kíváncsiság amiatt, miért mondta be a Rend hadiszállásán az unalmast a technológia, és ezért esett le a várhatóan még jobban az állam, amikor kiderült, hogy miért is volt jelentősége ennek a fizikális kellemetlenségnek. Kigúvadtak a szemeim a csavar kibontakozásakor, és csak tátogtam, mint egy hal, ugyanakkor majd megesz a penész, hogy megosszam veletek ezt a fordulatot… de ott van ugye az a fránya élményrablás… :P Legjobb lesz, ha témát váltok, és inkább elkezdtem azokat a bizonyos elvárásokat boncolgatni, mielőtt önálló életre kelnek itt az ujjaim, és elszólóm magam. Az Onika jelen esetben egyszerre testesíti meg Jana mindennapjaiban a legnagyobb bajok forrását, ezen kívül meg a legnagyobb rejtélyek forrását, a Rend akkora hűhót csap miatta, mintha visszatértek volna a bolygóra a dinoszauruszok, az akadémián taníttatni akarják Janát azzal a tanárral, aki már kétszer is tanúja volt az Onika megjelenésének. Viszont ez a tanár is csak a találós kérdések számát növeli ahelyett, hogy valami biztatóval állna elő, amitől nem érzi úgy a lány, mintha egy időzített bombán ülne, és gyűlnek a félelmetes történetek azokról a diákokról, akikben Jana előtt lakozott az Onika… Jana egyre sötétebben látja a jövőt, egyre nagyobb kétségek gyötrik, hogy ő-e a megfelelő ember annak a feladatnak a beteljesítésére, amit a Rend remél az Onikától az oktatás végén, nem is beszélve mindarról, amit az Onika vár el Janától.

A Rend akadémiája egy olyan intézmény, ami mindenképp megér egy misét, a legcsekélyebb bemutatás után is viszolyogtam tőle, azzal a kivétellel, amikor a kedvenc ágazatom, azaz az volt magyarázva, milyen valós történelmi személyeknek volt köze a Rendhez, az emberek számára publikus történelmi események mögött milyen természetfeletti hatalmi játszmák nyugodtak. Ám nagyon tetszettek is ezek a bemutatások és az akadémia légköre, mivel erőteljesen kibukott általa kicsiben mindaz, ami gyenge láncszemet képez a Rend rendszerével, arculatában, ami miatt jobban szimpatizáltam az Öld meg Jana Robinst!-ban is a Constitucióval, és tartottam némileg képmutatónak és álszentnek Mr. Loran szervezetét. Nos, tehát… a Rend az a tömb, ami mindenféle pacifista, emberbarát, elfogadó eszmét hirdet a felszínen, ezzel szemben az akadémia egy előítéletességgel és fennhéjázással teli fertő. A pénzzel kitömött, sznob emberdiákok már-már rabszolgaként tekintenek a zerkanjukra, az eliten belüli legbüdösebb elit a maga elit köreiben is csak a megfelelő bőrszínű és nemű személyeket tűri meg, a természetfeletti diáknak minden megmérettetésnél kötelességük nyerni hagyni az emberi tanulókat, mert „a képességeik előnyhöz juttatják őket”, a pletykafészek különítmény zavartatás nélkül sároz be és röhög ki mindenkit. Olvastam már azt több helyen, hogy sokan nem szeretik az olyan karaktereket, akik határozott, éles véleménnyel bírnak „kényes” témákban, mert olyan, mintha az író ráerőltetné a saját nézőpontját az olvasókra. Vannak olyan kérdések, amikben nem megfelelő megközelítéssel valóban ez fojtó a hatás érvényesül, de szerintem az olyan alapvető kérdések, amikről a 21. században csak egyfajta véleményt engedhet meg a magát normálisnak tartó réteg, az nem tartozik ebbe a körbe. Nem képezi vita tárgyát, hogy a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia undorító, szerintem inkább pozitív példa, valamelyest imponáló, ha egy-egy szereplő ki is fejezi a szereplése során ezt a véleményt, nem pedig tolakodó. Mind Olivert, mind Janát közelebb húzta a szívemhez az, ahogy az akadémián uralkodó sznobizmust kezelték, hogy nem behódolva elfogadták a tökkelütött, korlátolt szabályokat, hanem megpróbáltak némi értelmes mentalitást verni a fejekbe. És, hogy miért gondolom azt, hogy az akadémián belüli állapotok a Rend valódi arcának a kivetülései? Azért, mert ha tényleg annyira nyájasak, tényleg annyira elfogadóak lennének a vezetői karban, akkor akármilyen pénzes, befolyásos apuci, anyuci fiacskája is az osztály gyökere, nem engednék meg neki, hogy kénye-kedve szerint terrorizáljon másokat, azt képzelje, az egész intézmény az övé. De persze a Rend első abban a sportban, amit összefont kézzel hátradőlésnek hívnak. Ettől a viszolyogtató légkörtől függetlenül hamar megszerettem Black Bud eleven neveltjeit, Tamát és Laweeket, ahogy a tanári kar legőrültebb, legabszurdabb figurájával se tudtam közömbös maradni, bármilyen keményen küzdötten is, hogy ez a színes, fület bántóan… „cuki” stílusban beszélő, Axon felé kacsintgató pasas ne terjessze ki rám bolondos vonzerejét xD

Clifford, Jana zerkanjának a tekintetében is beigazolódott a sejtésem, ugyanis bár egyértelműen nem lett kimondva, nyilvánvaló, hogy az érdeklődési köre hová húz, és épp ezért van bennem egy kis tüske, amiért ennek a kinyilatkoztatása nem Axonnal történt :/ Nem volt semmi bajom azzal, ahogy a zerkan delegáció nagymacskái kóstolgatták Cliffordot, munkálkodtak azon, hogy zavarba hozzák a félénk, szükséghelyzetben mégis talpraesett nyúl-totemű fiút… de ragaszkodok a Clifford + Axon elképzelésemhez :3 Szegény srác most még tűpontosabban vált a vicces helyzetek céltáblájává, állandóan égtek a fülei, miközben annak szurkolt, hogy elrejtőzhessen minden alávaló humorbomba elől, de nagyon élveztem ezeket a részeket olvasni, főleg, amikor a maga nemében Clifford is megadta a válasz-löketet a csipkelődésre :D Annak az okát még mindig kitartóan kutatom, hogy miért őt választotta ki Jana mellé zerkannak Jana apja, ha a lányon kívül majdnem mindenki tudott róla, hogy nagy tettekre rendeltetett a csaj. Kedvelem nagyon Cliffordot, de nem az a kifejezetten vérengző testőr alkat ő… inkább a béke helyreállítása az ő erőssége, hogy Jana mellett legyen egy támasz, aki komfortérzetet ad neki.

Griffint az első részben még a mániákus viselkedésekor se tudtam teljes egészében gyűlölni, mert nem egy szórakoztató szituációt produkált ezek által, de a Szörnyek és ketrecekben visszafordíthatatlanul kihúzta nálam a gyufát ez a gyerek. Az Oliverrel szemben táplált indokolatlan gyűlölete olyan beteges magasságokba fejlődött, amit egy több kitüntetéssel bíró pszichiáter se tudna leépíteni, Nero, Virgin egykori zerkanjának a pesztrálása pedig csak olaj volt a tűzre, ugyanis Nero is Olivert hibáztatja azért, amiért elvesztette Virgint. Ebben a bizarr helyzetben Nerót még jobban meg tudtam érteni, zerkanként ilyen formában elszakadni a neveltjétől borzalmas lehetett, és mint azok a kutyák, akiket a gazdáik kidobnak az út szélére… próbál minél hamarabb biztonságra lelni valaki mellett. Griffinnek viszont nem tudtam, és őszintén szólva nem is akartam mentségeket gyártani, bár a rémisztő fanatizmusa közepette annyi már a javára volt írható, hogy nem hajtogatta hajthatatlanul, hogy minden egyes tettével csakis Janának akar jót, akit ő egyértelműen nem érdekel pasiként, a cselekedeti után még legjobb barátként se. Azért azon jót röhögtem, hogy hiába kapálózott a csávó, az irracionális, totálisan esztelen bosszúhadjáratára nem talált megfelelő befogadó szervre, még a Rend által minden ízben mumusnak lefestett Constitucio se volt vevő az elborultságára, arra „robbantsunk, rontsunk tankokkal neki Olivernek és utána írjunk fel a győzelmünket hirdető igéket a vérével a falra” típusú tervre, amit ő feltétlenül ki akart vitelezni. Még akkor is, ha a Constitucio emberei vannak olyan barmok, hogy képtelenek ilyen radikális lépésekre, képtelenek felismerni, mekkora kincset is érnek az ő kifordult eszméi. Saul se állt teljesen két lábbal a földön, de örültem neki, amikor alkalomadtán kiosztotta a fiút, és a rendelkezésére álló eszközökkel tett egy-két kísérletet, hogy tudatosítsa benne, a bolygó nem Griffin Wymar körül forog, és ezt nem is Oliver Deaton intézte így. Griffinnel összevetve még a hozzá hasonlóan bolond, és Oliver-fanatikus Anzej Weslaw rendőrtiszt titulálható a kedvesebb őrültnek, bár az is valószínű, hogy ha megmérkőznének, holtverseny alakulna ki. Próbálok nem belegondolni, mi sülne ki abból, ha ezek ketten a harmadik kötetben társulnának… O.o

A skorpiósok beköszönését egy picit hiányoltam, de egy rövidségétől függetlenül is nagyon esemény-és információ dús történetet izgulhattam végig, amiben egyre több viharfelhő gyűlt össze az általam már korábban emlegetett nagy égszakadás beteljesüléséhez. Olyan erényeit nem sorolhatom fel ennek a könyvnek, amiket már az előzőnél nem sütöttem el, a különleges szemszögválasztásokat, az alaposan kidolgozott világfelépítést és az érdekes, egyedi karaktereket, úgyhogy ajánlásként, még egy népszerűsíti kísérletként – merthogy az Ellopott élet sorozat ugyanannyira megérdemli, hogy eljusson az olvasókhoz, mint ahogy az olvasók megérdemlik, hogy részesei legyenek ennek a felemelő élménynek – azt tudom mondani, hogy aki csak kicsit is bízik a véleményemben. Az ítélőképességemben, abban, hogy van szemem a kifogástalan minőség felismeréséhez, keressen fel egy webáruházat vagy öltözködjön és vágjon neki egy könyvesboltnak, és tegye a kosarába ezt a regényt. Epekedve várom, hogy kezembe vehessem a folytatást, és csak úgy csendben megjegyzem az írónő számára, hogy tudom, hol dolgozik, úgyhogy jobban teszi, ha belehúz az írásba… :D

Borító: 5/5* - Leáradoztam az első rész borítója kapcsán a csillagokat is az égről, de ez talán még azon is túl tesz, szemet kápráztatóan gyönyörű, hangulatos, aprólékos, és természetesen az is közrejátszik a lenyűgözöttségemben, hogy jobban húzok a hideg színekhez. Már a kötet megszerzésekor is volt egy elméletem arról, hogy a híres-neves ködcsatornát ábrázolja a kép, a kis millió üzeneteim közül, amikben az olvasás közbeni véleményeimmel nyaggattam az írónőt, az egyikből az is kiderült, hogy jól sejtettem, és tényleg az látható rajta ^^
Kedvenc karakterek: Oliver, Jana, Cassus, Axon, Clifford, Laweek, Tama
Legutáltabb karakterek: Griffin, Gidion, Lesinszky, Welaw
Kedvenc részek: amikor Cassus leteremtette Mr. Lorant, amikor Oliver megleckéztette Gidiont, amikor Clifford békítette Olivert és Axont, amikor Axon berontott Freak termébe, amikor Laweek vezetett, amikor Cassus Virginről beszélt, amikor Cassus és Oliver a bankban voltak, amikor Cliffordot zavarba hozták a zerkanok, amikor Janáék elmentek az orvoshoz
Mélypontok: khm…khm… függővég… az Axon és Oliver közti mosolyszünet, Jana apjának a viselkedése, Gidionnak és az akadémia többi taplójának a műsora, Griffin nagy dobása
Szerelmi szál: A szereplők már merészebben feszegetik a határokat, de még mindig nem ezek az elemek, amik körül a történet forog, egy valamivel szikrákban gazdagabb, de változatlanul biztonságos YA-kategóriás szál.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok beletenni a  virtuális kosaratokba, és megörvendeztetni magatokat vele ^-^

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése