2018. április 20., péntek

Anna Banks: Of Neptune - Neptun (Szirénia öröksége 3)

Hi! ^^ Míg a legtöbb könyvszerető ember a napokban a Könyvfesztiválon múlatta az időt, én beleástam magam az olvasásba, és tegnap este befejeztem a zárókötetét is az első olyan könyvsorozatnak, amiben alkalmam adódott a görög mitológia gyöngyszemeinek, a sziréneknek a megismerésére.

Fülszöveg:
A félig ember, félig szirén Emmának és szirén szerelmének, Galénnek együtt töltött időre lenne szükségük. Egyedül, csak ők. Messze Poszeidón és Triton királyságától. Emma nagyapja, a Poszeidón király azt javasolja nekik, látogassanak egy Neptun nevű kisvárosba.
Neptun otthont ad mind sziréneknek, mind félvéreknek, hozzájuk hasonlóknak. Azonban sem Emma, sem Galén nem számított arra, hogy nekik kell békét teremteni az óceáni, a földlakó és az édesvízi szirének között. Arra sem készültek fel, hogy találkoznak a csábos félvérrel, Reeddel, aki nem igazán palástolja érzéseit Emma iránt. Amire pedig végképp nem számítottak, az egy hatalmi harcba való belecsöppenés, amivel nemcsak szerelmük, hanem óceáni királyságaik is veszélybe kerülnek.


Volt régebben egy több részes amerikai vígjáték, amit nyár környékén mindig leadtak a tévében, egy buggyant családról szólt, aminek a tagjai elmennek mindenfelé nyaralni, és közben abszurd helyzetekbe keverednek, irracionális volt az egész, a karakterekkel együtt, de hatalmasakat lehetett rajta röhögni. Nyomokban ez a könyv is azokra a filmekre emlékeztetett egy csipetnyi párkapcsolati zűrrel, misztikus hatalmi viszállyal, és egy olyan dilemmával kiegészítve, ami mellett más YA-írók valahogy a jelentőségétől függetlenül elsiklottak.
Az alapötletről olvasva levágtam egy látványos szemforgatást, amiért az írónő úgy döntött, az utolsó kötetbe bevág egy embrió stádiumban lévő kis szerelmi háromszöget, ami felkavarja az állóvizet Emma és Galén ingatag paradicsomában, de kirándulós, új szirén közösséget felfedezős témát ígéretesnek találtam annak ellenére is, hogy többen a Neptunra hivatkoztak a trilógia leggyengébb köteteként, így bizakodva, kíváncsisággal eltelve csaptam fel a regényt. A Tritonban is megjelenített, kötelező jellegű, nevetséges cirkuszolós futam megismétlődése, ami alatt egy néhány karakter tekintetében az az érzetem támadt, az írónő a saját „gyermekeit” figurázza ki, illetve az utolsó 30 oldalba belesűrített tömény nyáltenger nélkül köszönöm, meglettem volna, viszont meglepően gyorsan magába szippantott a történet a maga jellegzetes, nyárias hangulatával. A rózsaszín napszemüvegemet ugyanakkor nem derítettem ki a napokban, hová hánytam el, így azt nem mondom annyira elvarázsolódtam, hogy nem raktároztam el gondosan szétszortírozva egy-egy szarkasztikus megjegyzés kíséretében a hibáit a zárásnak. És azt sem, hogy nem kérdőjeleztem meg magamban a befejezést követően, hogy megérdemli-e a négy pontot… de az emlékek meg a pozitív elemek végtére is megpuhítottak annyira, hogy a kedvezőbb elbírálás felé libbenjen a mérleg. Az első ilyen Neptun javára írható erényt azt jelentette, hogy az első két rész szálai közül több is új megvilágításba került, felszínre lebegtek olyan háttér információk, amik megmagyarázzák a kérdőjeleket, egyes személyek cselekvési motivációit, ezért ha nem is egy standard szokásnak megfelelő „nagy ütközettel”, de össze lettek fogva egy hálóba az elmúlt események, megtörtént az a kirakós összeállás, amit általában a „nagy ütközet” hoz meg. Ezen felül teljesült az a vágyam, ami a sorozat második részét forgatva alakult ki bennem, hogy nagyobb teret nyerjen a világépítés, rengeteg érdekes sztorival és elenyészőbbnek tűnő, ám sok pluszt adó aprósággal lett gazdagítva a Szirénia öröksége misztikus vonulata, és Anna bevállalósságot mutatva boncolgatni kezdett egy olyan jelenséget, ami rengeteg kollégájának lepattant a logikai érzéke köré emelt gumifaláról. Ezt én magamban csak Kishableány-effektusnak szoktam nevezni, a könyvben feltűnő természetfelettiek fajtáját nézve ironikus is, hogy itt kapott józanabb szerepet amikor jön A pasi és a csaj ráalapozza az egész jövőjét durvább felállásban úgy, hogy alig éltek együtt át valamit, a hölgyeménynek nincs is más célja az életben, amint nagykorú vagy maximum húsz éves lesz, hozzámegy feleségül, majd ellovagolnak a naplementébe. Eltekintve attól, hogy alapjáraton nem vagyok házasságpárti, nekem hajmeresztő és eléggé szeleburdi a gondolat, hogy azelőtt egy életre hozzákössem magam valakihez, hogy egyáltalán legálisan alkoholt ihassak Amerikában, ami a legtöbb ilyen végkimenetelű könyv színhelye ráadásul épp ebben a században… Az írónő pedig, ha ezzel kevert is egy sokak által bánt vihart a két szerelmes delfin között, felvetette a kérdést, hogy Valóban megéri ezt tenni…? Tényleg ilyen gyorsan kell meghozni egy ilyen kaliberű döntést? Pár percre megállva, a hormonokat kispadra ültetve és eltöprengve; tényleg ezt akarom…? Szerintem a Neptun lett a trilógia legmozgalmasabb, továbbá legizgalmasabb kötete, ahol nem volt idő egy helyben totyogásra az újabb és újabb problémákat partra sodró lendület közepette, viszont azt nem tudnám kijelenteni egy poligráf túlterhelése nélkül, hogy nem kaptam agyérgörcsöt, mikor Emma már megint halaknak titulálta az ámbrásceteket tizenkilenc éves fejjel…



Örökzöld kérdés folytatásoknál, hogy Hol is tart éppen a történet…?, és kivételesen ezt anélkül válaszolhatom meg, hogy úgy bolyonganék a felelevenített foszlányok és az általuk nem lefedett vakfoltok között, mint Gulyás Péter írót idézve; „egy dezorientált aranyhal a gömbakváriumban”, hiszen kivételesen nem vártam egy-két évet a szomszédos kötetek elolvasása között, csupán néhány hónapot. Szóval Emma és Galén a gimnázium befejezése utáni nyári szünetre betervezett túrájukhoz készülődnek, miután Emma felfedte magát a szirének múltőrzői előtt, és bebizonyította, a Triton-ház királynőjének címére áhítozó Pakiával ellentétben ő valóban rendelkezik Poszeidón tehetségével, vagyis a vízi állatokkal való kommunikációval. Ezzel megakadályozta, hogy Galén bátyja, Grom a jelenlegi triton király össze legyen párosítva egy csalóval, és azt is, hogy ennek a csaló szirénnőnek az apja, Jágen elorozza a vezetést a két nagy szirén uralkodócsalád tagjaitól, megteremtve a saját önkényes államát az óceánban. A fejlemények hatására Grom és Emma anyja, Nália, Poszeídón-házi hercegnő egymásra találtak évtizedek után, illetve engedélyezésre került, hogy a szokásoknak eleget téve Emma annak ellenére is a párja lehessen Galénnak, hogy félvér szirén, és persze nem utolsósorban életben hagyták, miközben eddig csak arra volt példa, hogy könyörtelenül levadásszák a szirének és emberek közös ivadékait. A szirének vaskalaposan ragaszkodnak minden elavult, évezredekkel a történet ideje előtt született törvényhez, ezért Emma visszafogott elfogadásával elsöprő változás vette kezdetét. Aminek a következő lépéseként ebben a részben Antonisz, Emma frissen megkerült nagyapja, a Poszeidón-ház királya megkéri az unokáját, hogy a kiruccanásuk alatt keressen meg egy Neptun nevű városkát. Megérkezvén a főszereplők döbbenetes felfedezésre jutnak, Neptunban édesvízi életmódra váltott szirének élnek együtt emberi társaikkal, félvér utódaikkal.

Galénnal sosem voltam tökéletesen egy hullámhosszon…

„ – Tiltja a törvény, hogy az erdőben tartózkodjak? – kérdezi zsebre dugott kézzel Galén.
Az alacsonyabbik férfi nevet.
- Igaza volt Tirdánnak. Ez törvénymániás.”


…. de ebben a regényben piszkosul felidegesített, úgy viselkedett, mint egy majom, akinek az idomára nem triciklire mutogatott, miközben banánt lengetett előtte, hanem egy törvénykönyvre. Nagyon-nagyon merev és korlátolt volt a számomra a látásmódja, ami egyszerre tette mérhetetlenül fantáziátlanná, unalmassá a szememben, mint pasi karaktert és frusztrálóvá is. Fel nem foghattam, hogyan állhatott ennyire beszűkülten Neptun városának a létezéséhez, ennyi ellenérzéssel, buzgó mócsingos rosszindulattal, mikor az a lány is egy puszta létezésével törvényt szegő félvér, akinek az elhajított használt zsebkendőitől is elalél a csillapíthatatlan szerelemtől és kanosságtól. Nekem ez tenyeret viszketően álszent állásfoglalás volt a szirén srác részéről ez figyelembe véve, hogy eddig is teljes erőbedobással, most pedig teljes turbó fokozatra kapcsolva alakította az ájtatos manót mindemellett, aki úgy játszik, ahogy azt a nagyobb gyerekek megszabják neki, akkor is, ha a nagyobb gyerekek vérlázító marhaságokkal tömik a fejét, mert ezt diktálja a tisztesség és a becsület. Ne nevettessen… Eddig még a nekem ősemberessé lódított erőszakossága és a nem okos és tájékozott értelemben vett kockafejűsége ellenére is az egy tekintélyes piros pont volt, ahogyan Emmával bánt, amilyenek együtt voltak. De amint Neptunba értek, és szegény pici Galénuci szent fegyelmen nyugvó világképe összeomlott, ezen a fronton is emberesen leírta magát, azt meg nem vagyok hajlandó mentségként elfogadni, hogy gyászolt. Magasról lecsinálta, mit akar Emma, annyira lefoglalta, hogy játssza a durcás kisgyereket, amiért Neptun létezik, és nem vágják a lakosok mind hanyatt magukat csak azért, mert ő rájuk talált. Elzárkózott és szajkózta a magáét, nem volt hajlandó megérteni, hogy a lány nem dobni akarja őt és nem akarja összeszűrni a félvér sráccal a levet, aki megmutatta nekik a helyet, csak meg szeretné ismerni a város történetét, néhány olyan embert, akik fenntartások nélkül elfogadják őt, és a kapcsolatukat, mert pont olyanok, mint Emma. A magatartása kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Tamlin zavart le a Köd és harag udvarában, kezdve azzal, hogy a saját igényeit maximálisan Emma elé helyezve ő akarta eldönteni, hogyan éljen a lány, hogy mi a legjobb neki… Bassza meg, még arról is ő akart határozni, meddig élhet, nem csak arról, hogy hol! Folytatva azzal, hogy aprólékos terveket szőtt a már említett félvér srác kivégzésére csak azért, mert Emmával szemben egyáltalán nem erőszakosan vagy zaklatóan kifejezte, hogy tetszik neki. A szirének temperamentumát megszoktam a korábbi könyvekben, de most egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy Galén féltékenysége és dühkezelési készségei betegesek. Mint ahogy a tisztánlátásával is gubancok vannak, ha a másik srácot szúrja le, amiért „nem tartotta tiszteletben az ő szerelmüket”, miközben Emma küldött biztató jeleket ennek a srácnak, amikor bizonytalan volt. Emma volt vele kapcsolatban, úgyhogy a magam részéről úgy gondolom, elsősorban neki kellett volna tiszteletben tartania a francos szerelmüket ennyi erővel, nem egy vadidegennek. De, mint nem győztem hangsúlyozni… Galén szemléletmódja meglehetősen torz volt ez alkalommal.

Emmát hébe-hóba még most is éretlennek tartottam, de fényévekkel felnőttesebben viselkedett, mint a Tritonban, örültem neki, hogy kezdte felmérni a döntései súlyát, hogy bár hajlamos fejjel a falnak rohanni, ő mérte fel jobban a Neptun-kérdésben való állásfoglalás következményeit. Azt, hogy ha Galén rohan a bátyja elméleti síkon létező szoknyájához árulkodni, akkor tönkretesz egy közösséget, ami a régi rend szerint meglehet, hogy nem egészen legális, de nem ártanak a létezésükkel senkinek semmit. Elvégre ellenkező esetben, ha nem is pont Grom, de egy őt megelőző Triton-házi király vagy bármelyik más, sós vízi szirén aki nem az ő pártjukat fogta már tudomást szerzett volna a létezésükről. Azt se lehet mondani, hogy ő maradéktalanul objektívan kezelte a helyzetet, mert őt meg kissé az vakította el, hogy magafajták körében lehet, akik boldogan élnek úgy, hogy felvállalják magukat, a származásukat, ennél fogva meg fel se merült benne, hogy Neptun veszélyt rejthet a számára, de még így is Emma testesítette meg a józanabb felet. Aki felismeri, hogy a neptuniak és a tritoniak is ferdítenek valamelyest a sztorin aszerint, hogy a másik fél sötétebbnek látsszon, hogy az ő alternatívájuk tűnjön fel kedvezőbb színben. Erősen végletesen introvertált személyként nem nagy meglepetés, hogy nem voltam és nem is leszek rászorulva a nagy közösségi szellem lobogására, hogy elmondhassam „igen, ezek az enyéim, én a csapat része vagyok!”, de meg tudtam érteni Emma lelkesedését a kis utópisztikus szirén várossal szemben. Miután eddig a szirének javától, akivel kontaktusba került, csak azt hallotta, hogy az ő létezése rendellenes dolog, egyértelmű, hogy jól esett neki, hogy a lakosok normálisként kezelik, olyanként, aki nem furább, legfőképp nem rosszabb náluk fikarcnyit se. Érdeklődéssel és feldobottsággal telve ismertem meg Emmával együtt Neptun alapításának a körülményeit, a város rejtettebb felépítését, a félvér-telivér szirén-gyarmatok létrejöttének történetét különösen imádtam, mert mindig kedvemre való, ha az átlagos történelemhez fűzik az írók a természetfeletti szálukat. Ami azt illeti, én azt se nehezményeztem, hogy a cselekmény nagyobb lélegzetvételében megint egymástól különválva szerepelt Emma és Galén, mivel a külön szemszögük miatt ez új eseménybeli lehetőségeket nyitott meg. Másrészről speciel untam a turbékolós jeleneteiket, amikből nemcsak, hogy hiányzott az a nagy szenvedély, tudom, az a fő, hogy ők érezzék, ha meg nem jön át nekem, az egyéni szoc probléma amiről ódákat zengnek, de voltak is annyira vérszegények, hogy erőltetettnek hassanak.

A kettőjük viszonyát illetően a legelevenebb részlet az a széthúzásukat, a könyv külön végighúzását eredményező konfliktus, amikor Emma képes volt messzebbre pillantani, az „Ó, úgy imádlak, és le akarom tépni a ruháidat!” megállón, és felmérte, hosszútávon mik várhatnak rá. Azt, hogy bár szereti Galént, nem kötelessége erre feltennie az egész életét, mikor Neptun felfedezésével nyilvánvalóan vannak neki más lehetőségei is, amik közelebb állnak az ő elképzeléseihez annál, minthogy Galén víz alatt akarja tartani, elvágva a szárazföldtől, ameddig ki nem leheli a lelkét. A vívódást ebben a felállásban a lánynak tehát nem is konkrétan az jelentette, hogy maradjon-e Galénnal vagy próbálja megy, mire megy Reeddel, azzal a fiúval, aki lelkes idegenvezetőjévé szegődött, hanem, hogy melyik jövő lehetőséget válassza, aminek a két srác csak az úgynevezett megtestesítésére szolgált. Azt a jövőt, amiben valamelyest mindig ki fog lógni, amiben összesúgnak a háta mögött, és amiben küzdenie kell az egyensúlyért vagy egy olyat, ahol a haladóbb gondolkodás következtében csak viszonylag gondtalanul élheti a napjait, anélkül, hogy bárkinek is bizonyítania kéne, hogy érdemes a megbecsülésükre. Nekem nem volt kérdéses, melyik a vonzóbb verzió, és nem azért, mert híján lennék a versenyszellemnek, csak nem látom az ég kerek világon semmi értelmét, hogy azzal töltsem az emberi vagy szirén gének által meghosszabbított, több száz éves életemet, hogy olyan egyének kegyeinek megszerzéséért teperjek, akik tisztelet a kivételnek, de nagyrészt olyan bigottok, hogy az alapján akarnak megítélni, kik vagy pontosítva mik a szüleim. Reed néha kicsikét sok volt nekem, de kevesebb kifogásolnivalót láttam a srácban, mint Galénban, normális mentalitással fogadta mind a kettőjüket, ha Emmával valamennyire kivételezett is, nem okozott szánt-szándékkal gondot senkinek, ahol segített tudott, úgyhogy logikusan átgondolva… én nem bírtam megfogni, Galén miért őt akarta lefesteni a Leviatánnak… Még azután is, hogy adódtak jóval súlyosabb problémái, minthogy valaki csinosnak tartja a barátnőjét…

A Galén túszul ejtését bemutató szakasznak kicsit guilty pleasure beütése lett nálam, még most vívódok annak az eldöntésében, hogy ez jó volt-e vagy rossz, azt levéve, hogy gyorsan olvastam nagyon. Talán valamennyire mind a kettő érvényesült, a felesleges keménykedés és kínlódás lezongorázódása után, amikor bővült az előző részek szálainak kibogozása ez által a jelenetsor által, akkor nagyon élveztem, és összességében kíváncsi voltam rá a kezdetektől fogva, hogy miért is került ebbe a kutyaszorítóba. De… De…amikor azokat a bizonyos kínos pillanatokat kísértem figyelemmel, amikor Galén, aki hozzávetőlegesen olyan bonyolult személy, mint egy első osztályos matekpélda, elkezdte tolni az „én vagyok a tökös gyerek”-et meg az „én vagyok a furfang führer”-t, az elrablója pedig a világtörténelem leggyatrább kínzóját/vallatóját, akkor már vártam, mikor fog közberöhögni a közösség a háttérből, mint valami béna komédiában. Ráncoltam a homlokomat, és azt kérdezgettem magamtól, az írónőnek vagy legalább a szerkesztő csapatának, hogy nem tűnt fel, hogy ez az egész szituáció annyira béna volt… Galén próbálkozásai abba az irányba, hogy úgy viselkedjen, mint ahogy hasonló helyzetben Daemon Black vagy Jace Wayland cselekedne, körülbelül olyan elkeseredetten kínlódó hatást keltett, mint amikor a 2007-es Pókember 3-ban Tobey Maguire elkezdte annak a fekete anyagnak a hatására játszani a „rossz fiút”, miközben az utcán menve úgy riszálta magát, mint egy R&B énekesnő a klipjében. Ez volt az a szakasz, amikor főként csak röhögtem, mint a buggyant család nyaralon, de azért fellélegeztem, mikor visszacsempésződött a lapokra a komolyságból is, kibontakozott nem is egy, hanem két ellenség is.

A vége felé becsatlakozó mellékszereplők közül a legjobban Emma nagyapjának örültem, habár sajnálatomra nem olvastam annyit az öregről, mint amennyit szerettem volna, ha be is fejeződött a sorozat, őt egy olyan szereplőnek tartom, akiben maradtak még kiaknázásra váró lehetőségek. Tóraf és Raína hozták a formájukat, de inkább tartalékon működve, örültem neki, hogy megcsillogtattak a hatékonyabb oldalukat is, azt, hogyan teljesítenek krízis helyzetben. Grom szereplése során rengetegszer buggyant ki belőlem a nevetés, de ezért egyáltalán nem ő volt hibáztatható, inkább csak azt találtam röhejesnek, hogy mialatt Galén görcsösen a bátyját, a higgadt, megfontolt, népe hagyományaihoz vezetőt akarta majmolni, inkább csak egy erőltetett paródia lett. :D Náliában, Emma anyjában egy leheletnyit csalódtam, ugyanis bár az előző rész után végre hajlandó volt anyaként viselkedni, aki egy tankokból álló konvoj között is szétcsapna, hogy védelmezze a lányát, lealacsonyodott Grom utánfutójává. Nekem határozottan az a benyomásom támadt, hogy a nőnek nem volt egy önálló véleményfoszlánya se, mindig ugyanazt a követ fújta, mint Grom, mint akit beprogramoztak.

Nem panaszkodtam volna, hogyha a nyálas epilógus helyett nagyobb hangsúly kerül az óceániak és a neptuniak közötti szövetség/béke kialakulásának a menetének a bemutatására, arra, hogy milyen sorsa is jutott a két gonosztevő, de sikeresen elhatároltam magam annyira, hogy ne akadjon ki túlzottan a giccs-mérőm. Ez a cukros, szentimentális romantika egyértelműen nem az én asztalom… de a trilógiát a hibáktól eltekintve pozitívan zártam le magamban. Talán, ha annyi idősen olvasom végig, mint amikor elkezdtem, akkor még jobban tetszett volna, de így is szerfelett boldog vagyok, hogy annyira eltökélten hajtottam a folytatások beszerzését. A szirének világának a sodrása és a halas becenevek, poénok ismét megdobogtatták a szívemet, előhozták a nosztalgikus hangulatot, noha azt ítéletnapig ismételgetve fenntartom, ha valami erősebbre, komplexebbre vágytok, akkor forduljatok Anna Banks újabb sorozata, a Nemezis felé. Nem szezonális történet, mégis elsősorban nyáron ajánlanám az olvasását vagy évszaktól függetlenül akkor, ha a hűs hullámokból, a meleg, puha homokból és a pálmafáktól be akartok csempészni a szobátokba egy szeletet.

Borító: 5/5 – Az első részét még mindig nem sikerült lesöpörnie a pályáról… de ez a második kedvencem. A kéknek ez a sötétebb árnyalata remek kontrasztot ad a borítómodellek világos bőrével, az arckifejezésük meg előre vetíti, hogy se Galénnak, se Emmának nem lesz sétagalopp az utolsó kalandjuk.
Kedvenc szereplők: Antonisz, Emma, Reed
Legutáltabb szereplő: Galén
Kedvenc részek: amikor Emma a rákkal beszélgetett, amikor Antonisz megbízta Emmát Neptun megtalálásával, amikor Neptun megalapulásáról mesélt Reed apja, amikor Raína alkalmazta Triton tehetségét, amikor fény derült Jágen titkára, amikor Tóraf akcióba lépett az autónál, amikor Galén a fogságban átváltozott, amikor Grom felhívta Emmáékat
Mélypontok: Galén beszűkült, agyament magatartása, Galén túszul ejtésének a nevetségesebb pillanatai
Szerelmi szál: Valamivel jobban felforr a levegő hőseink között, mint eddig, hiszen mindketten nehezebben bírnak magukkal, a kettesben töltött nyaralás miatt, de amint beáll az áldott távolság köztük, ez a terület is visszaalakul az általános, alsó YA-korhatárhoz.

Ha kedvetek szottyant ahhoz, hogy csobbanjatok egyet a szirének között, akkor ITT tudjátok megrendelni a kötetet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése