2018. április 8., vasárnap

Ania Ahlborn: The Devil Crept In - És bebújt az ördög

Sziasztok! :-) Erre a vasárnap estére Ania Ahlborn: És bebújt az ördög c. misztikus horrorjának bemutatásával érkeztem, mely szörnyülködéstől és izgalommal fűtött órákkal ajándékozza meg mindazokat, akik egy brutálisan ördögi történettel akarják sötétté varázsolni az egyre inkább napsütéses, nyárias napokat. Az ördög bebújt a lapokra, én pedig a takaróm alá a világításra beállított telefonom és a könyv kíséretében....


Fülszöveg:
A ​tizenkét éves Jude Brighton három napja tűnt el, és annak dacára, hogy az oregoni Deer Valley rendőrsége és lakói mindent megtesznek azért, hogy megtalálják, az emberek kezdik feladni a reményt. Tudják, hogy az első negyvennyolc óra döntő fontosságú, és miután letelik, fel kell készülni a legrosszabbra. Gyerek létére Stevie is tudja, hogy ez így van, mert imádja a nyomozós filmeket. Pontosan tudja, hogy minden egyes másodperc fontos az unokatestvére, Jude számára, aki ráadásul a legjobb barátja.

És ott van az a másik fiú, Max Larsen… Őt évekkel ezelőtt holtan találták meg az erdőben, miután különös és tisztázatlan körülmények között eltűnt. Deer Valley-ben a háziállatok is furcsán viselkednek: a kutyák és a macskák állandóan elszöknek a gazdáiktól. A kisváros lakói évek óta pusmognak ezekről a megoldatlan ügyekről és arról, hogy talán egy gyilkos ólálkodik az otthonuk környékén. A félelmük hirtelen valósággá válik, amikor Stevie, aki mindenáron ki akarja deríteni, mi történt Jude-dal, rádöbben a szörnyű igazságra.
A cím egy bennfentes poénná nőtte ki magát a számomra, mélyről jövő viszolygást ébresztett bennem, ami csak a szemem elé került, az Olümposz összes istenéért se akartam volna megkedvelni semmit a szálakat és a személyeket is beleértve, aztán mégis bebújt a történet a bőröm alá, és biztosra veszem, jó darabig ott is marad. Így olvasás után visszagondolva az És bebújt az ördögre, nagyjából az írónő magával a könyvvel is szemléltette azt a vonakodón induló szolgai elhivatottságot, amit a Lény csikar ki a környezetéből, és ez az, ami talán a legfélelmetesebb.
Ania Ahlborn neve nekem egy olyan húzóerő a horroron belül, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, a Vértestvérekből hiányzott egy kevés plusz szikra ahhoz, hogy a kedvenceim közé kerüljön, de volt annyira tetszetősen elborult, hogy beleégesse a retinámba az írónő nevét, hogy felkapjam a fejem azokra az új megjelenésekre, amelyek hozzá fűződnek. Követve a mintát, ez a kötet is szorosan besorolt az első kísérletem mögé a sorba, ami összességében annyit tesz, hogy elégedetten csuktam be a regényt, ezen kívül komoly fejtörés lenne eldöntenem, a két könyv közül melyik tetszett a jobban. Viszont azért örülnék neki, ha végbemenne a nagy kitörés is, ha kipattanna az, az utolsó darabkát helyére toló kis szikra, ami lángra lobbantja a máglyát… nem mondok le a reményről, izgatottan várom azt a történetét Aniának, aminél igazán azt érezhetem klisésen fogalmazva, hogy nekem szól. Az sem akadály, ha ugyanúgy döcögősebben indul a viszonyunk, mint az És bebújt az ördöggel, hiszen most is időbe telt, ameddig beindult a felfelé ívelés. De akkor brutális léptékben. Viszonylag vakon ugrottam bele ebbe az olvasásba, aminek a végeredményeként a víztükör átszakítása után rövidesen bele is vágtam a fejemet jó néhány olyan témakörbe, ami ellenszenvet, undort, fenntartásokat, mindenféle nyálkás, kellemetlenséget vált ki belőlem. A másik kritikámban is az American Horror Storyval példáloztam, de a fő elemről ismételten az FX sorozata ugrott be, és mint ahogy a Murder House-ban is herótom volt a démoni utód és a kergemarhakóros felmenő koncepcióból, úgy másodjára se csúsztak le könnyebben az első falatok az e szerint a recept szerint főzött kosztból. Ráadásként pedig berobbantak a szörnyű sorsú háziállatok, az embertelen hozzáállásban és bánásmódban részesített beteg kissrác meg egy normálisék zsebében azonnal bicskát kipattantó eseményekre totális passzivitással reagáló kisváros, hogy hiánytalan legyen a kép. Az atmoszféra kísértetiesen emlékeztetett egy beborult égboltra, amin a sötétszürke fellegek csak irritálják, kétségbe ejtik, borongós hangulatúvá, valamelyest életkedvet vesztetté teszik az embert, de nem akaródznak átszakadni se a napsütéstől, se a mennydörgés és látványos fényjáték kíséretében lezúduló víztől. Tekintélyes lapszámig nem tudtam volna megmondani, az írónő megragadó, történetbe rántó stílusán mi hajtott előre, majd a sztori második szakaszára besűrűsödtek a felhők, és a harmadikra kitört a várva-várt égszakadás-földindulás. Amiért igenis megérte tűkön ülni. Felgyorsultak az események, a fullasztó bizonytalanságban vergődést felváltotta a kikristályosodás, ami egy jól látható irányvonalnak adott otthont, egy célnak a két főszereplő részéről, amerre érdemes haladni, amiért mindenek felett érdemes izgulni  és egy kicsit félni. Minél kevesebb pislogást beiktatva olvastam a könyv csúcs szakaszát, miközben aggódtam a fiúkért, főleg Stevie-ért illetve halomra gyártottam magamban a különféle teóriákat, hogy hogyan fog lezáródni ez a nem mindennapi eltűnéses ügy, hogy lesz-e túlélője ennek a katasztrófának, és ha igen, akkor milyen áron, ugyanis annyit már megtanultam, hogy Ms. Ahlborn szereti a végén jó erősen gyomorszájon vágni az olvasóit. A zárás megsokszorozta az olvasás alatt uralkodó érzéseimet, levonatta a tanulságot, miszerint a fertő és a mocsok így vagy úgy, de győzedelmeskedik a jó felett misztikus és halandó értelemben is, én meg jó néhány személynek kívántam, hogy bebújjanak az ördög mellé a pokolba…



Nem emlékszem, került-e már a kezeimbe akár csak egy olyan regény is, aminek a hangulata annyira elemi erővel taszított, nyomasztott, mint az És bebújt az ördög, azonban mindezeknek ellentmondva megmagyarázhatatlan rajongást éreztem a szöveg iránt. Nem azért, ami fel volt vázolva, mert a szobamamusz szinten használhatatlan, minden brutalitás felett szemet hunyó, állandó csipkézett álomvilágba burkolt tagadásban élő mamától és az agresszív, ketrecbe zárandó szinten vadállat bár ezt a primitívséget az állatokhoz hasonlítani még a legundokabb egysejtűre nézve is sértő lehet jobb körökben mostohapapától is üvölteni tudtam volna, hanem azért, ahogy le volt ez írva. Az írónő valami bámulatosan vitelezte ki a hangulatteremtést, csempészte a lapokra, és ezáltal a szobámba azt a fajta visszataszító, romlott, a legjobb formában tipikusan horroros kisvárosi légkört Deer Valley által, ami méltán versenyre kelhet a Stephen King-féle Derry-vel A könyves üdülési helyszínek, ahová be nem tenném a lábam versenyben. Egy apró város, melynek méretéhez igazodik a benne élők agytérfogata, egy város, ahol nem történik semmi érdemleges, és ahol még egy normális mozi sincs, mégis egy kis kutakodás után fel lehetne sorolni nem kevés olyan esetet, ami bekerülhet az érdemleges kategóriába, csak elkeserítő jelleggel. Ide tartozik kapásból az a határozottan furcsa, a helyiek által mégis rendre elbagatellizált tény, miszerint senki sem tart olyan háziállatot, ami nem kényszerül hozzávetőlegesen 0-24 órában akváriumba, terráriumba vagy ketrecbe, mivel… Deer Valley-ben előbb-utóbb minden kutyán és macskán kitör a beteges elszökhetnék. Nem számít, mennyire kényezteti őket a gazdi, nem számít, ha át kell rágniuk magukat a ház falain, vagy meg kell fojtaniuk magukat a nyakörvükkel, csak törnek előre, valami az erdőbe hajtja őket, ahonnan bizonyos idő elteltével egyikük se tér vissza többé. Részben talán azért is veszi mindenki biztosra, hogy a kezelhetetlen, erőszakos kitöréses, vadóc Jude színét se látják viszont, amikor egy nap eltűnik. A fiú anyja bizakodik, mint ahogy az unokatestvére, Stevie se adja fel a reményt, hogy épségben visszatérhet Jude, aki számára nem csak egy rokon, hanem a legjobb barátja is, de az övéken kívül a reakciók vegyesen merülnek ki a városban beletörődésben és halvérűségben. Még a Jude megtalálásáért összeverbuvált keresőcsapat se lát annyi esélyt arra, hogy célt érnek, érdekli őket annyira, hogy egyáltalán mi lett a település problémás kölykével, hogy megerőltessék magukat. Aztán, mikor már Stevie és Jude anyja is kezdenek megrendülni a meggyőződésükben, hogy korai még felvonni a fekete lobogót, Jude felbukkan az otthona tornácán. És megkezdődnek a bajok…

A könyv eleje tájékán, amikor Stevie elhatározta, hogy ha kell, ő maga fogja egyedül felkutatni az unokatestvérét és visszavinni a sajátjukkal szomszédos házba, nem volt túl sok tippem, hogy mire számíthatok a későbbiekben a cselekménytől, elméleteim támadtak, ismertek annyira, hogy ez ne legyen kétséges néhányról meg is kockáztattam, hogy beigazolódhat, de a sokat sejtető cím ellenére se gondoltam arra, ami végül megvalósult, noha amint körvonalazódott a bizarr elemek forrása, gyorsan összepakoltam a képet, és ezért kicsit zavart, hogy a nyomok szaporulásakor Stevie viszont nem volt képes észrevenni, ami majd’ kibökte a szemét, hogy nem a megfelelő részleteknél ragadt le. De ezt be lehet tudni a korának is persze… na, meg a betegségének, amiről az irigylésre méltóan felelőtlen felnőtt rokonainak köszönhetően annyit lehetett megtudni, amit a tünetek ismeretében kisüt magának az olvasó, vagyis, hogy Stevie-nek valami skizofréniára hasonlító rendellenessége van, megspékelve egy kis beszédzavarral. Némi óvatos szkeptikussággal kezeltem az olvasás megkezdése előtt, hogy egy tízéves fiú szemszögéből fogom nyomon követni az eseményeket, de egy két oda nem illő, még megbocsájtható berkekbe eső logikátlanságot leszámítva a Tourette-szindróma és a poszttraumás stressz fogalmával tisztában van, de a trauma megnevezését nem tudja nagyon jól formálta meg az írónő ezt a fiatal szemszöget, ha általánosságban az éveihez képest okosabban és összeszedettebben is állt a történésekhez Stevie. Amiatt, hogy felnőtt és tinédzser szereplőkhöz vagyok szokva, automatikusan megfogalmazódott bennem egyszer-kétszer, hogy mi a fenéért nem tesz már valamit az ellen, ahogy bánnak vele... , mielőtt emlékeztettem volna magam rá, hogy csak a következő tanévben fogja kezdeni az első felsős osztályát az általánosban, de Stevie látásmódját, viselkedését nézve azt tudom mondani, többször felnézhettek volna rá a már említett felnőtt és majdnem felnőtt karakterek. Tetszett a fiú életszemléletében rejlő kitörölhetetlen realitás, itt nem az olyan látomásaira gondolok, amik az ujjpercei elvesztéséhez is vezettek nem áltatja magát úgy a környezete eseményei kapcsán, mint az anyja, olyannak látja az otthoni erőviszonyokat, a testvérét, a mostohaapját és az anyját, mint amilyenek valójában. Hiányzik a gyerek szereplőkre jellemző nevetséges idealizálás, ami által azt is görcsösen jó színben akarják feltűntetni, aki árt nekik, és ez legördített a mellkasomról egy hatalmas követ, mivel nem csípem túlságosan a naiv könyvkaraktereket. Stevie pontosan felfogja, hogy szar alakok veszik körül, mint ahogy azt is felméri, az ő problémájával és korával mire is menne ezekkel szemben, így nem is veri úgy a mellét, mint mondjuk Jude. Inkább meghúzza magát általában, amennyire rajta múlik, próbálja a legkevesebbre csökkenteni a rosszat, egészen Jude eltűnéséig-megkerüléséig, amikor teljesen kifordul a jól bevált rutinjából a barátja kedvéért.

A regény erőssége a két fiú barátsága…. vagyis pontosítva inkább az a mérhetetlen szeretet és barátság, amivel Stevie tekint Jude-ra, az a tűzön-vízen, radioaktív sugarakon és zombikon keresztül intenzitású, minden akadályt ledöntő kötődés, ami aranyat ér. A múltban ennek lehetett alapja, esetleg viszonzásra is került Jude részéről a maga nyersebb, kissé pukkancs módján…

„Hangosan felzokogott, miközben a foltot bámulta a szőnyegen, ahol néhány héttel ezelőtt Jude-dal Monopolyt játszottak az unokatestvére szabályai szerint, amelyet maffiaszabályoknak hívott. A játékosok kirabolhatták a bankot, ha a startmezőre léptek, és akinek volt egy szállodája, kizsebelhette az ellenfelét. A játék leginkább arról szólt, hogy Jude minden lehetséges módon pénzt szerzett, Stevie pedig akkora erővel léptette a műanyag Godzilláját a táblán, hogy beleremegtek az apró, zöld házak. A cukortól és a koffeintől mámorosan hemperegtek a földön, és szivárványszínű bankjegyekkel dobálták egymást, mint két eszelős Donald Trump. Az a pillanat örökre beleégett Stevie emlékezetébe. A tökéletes barátságot szimbolizálta attól függetlenül, hogy egyikük se volt tökéletes.”
… de a jelenben legnagyobb hányadban csak azt követhettem nyomon, ahogy Stevie elszántan, egészen aranyosan igyekszik megtalálni a házuk tornácán megjelenve visszatért, gyökeresen megváltozott fiúban a legjobb barátját, ha ezért valami olyannal is kell szembeszállnia, aminek a félelmetessége kenterbe veri az összes hallucinációját, miközben cserébe nem kap semmi pozitívumot Jude-tól. Stevie először abba nem nyugszik bele, hogy a barátját elnyelte a föld, hogy a felnőttek hasonlóan kezelik a szituációt, mintha Jude is egy lenne a tengernyi elkóborolt állat közül, akiket pár hétig sirat a gazdájuk, de utána továbblép… majd abba, hogy miután visszakapta, örökké az agresszív, gonoszkodó kitörések és a katatóniaszerű állapot közt ingázik. Tudja, hogy csak egyféleképpen húzhatja vissza Jude-ot a normális kerékvágásba, ha a rengeteg maga mögött tudott bűnügyi sorozat epizód után nyakába veszi az első saját rejtélyét, és megfejti, hol volt Jude a távolléte alatt, és mi történt vele addig. A megoldás meglelését nehezíti, hogy a tévének adott nyilatkozatában Jude pusztán annyit árul el, nem emlékszik a történtekre, a famíliája felnőttjei bolondnak nézik, amikor rámutat, az unokatestvérével nem stimmel valami, a fiú meg ilyenkor a torkának ugrik…

Rosie szálát jó darabig képtelen voltam befogadni, akárhogyan is igyekeztem élvezni, csak az motivált, hogy minél hamarabb túl legyek rajtuk, és visszatérhessek Stevie-hez, aki körül ugyanolyan idióta felnőttek mozognak, mint Rosie… de ő maga valamivel kompenzálja az összhatást. Ania mesteri munkát végzett vele, hogy már az élete naposabb szakaszában is elemi undort váltson ki az olvasóból Rosie, a nő gondolkodásmódjára csak fintorogni tudtam, mint aki valami nagyon büdöset szagol, mialatt azon töprengtem, ezt a tébolyodott csirkét hogyhogy nem zárták még le, hogy nem vette észre a férje, hogy valami nagyon nincs rendben a fejében, mikor orvos volt. Eleinte sajnáltam azért, mert a kattantsága valószínűleg az apja durva megjegyzéseiből kialakuló kóros önbizalomhiányból gyökerezett, de annyira unszimpatikus volt a személyisége, hogy rövidesen ezt se tudtam felhozni a mentségére, rosszindulatú volt, bamba, és hisztérikus, akit a pillanatnyi szeszélyei irányítottak. A viselkedése olyan volt, mint egy öntörvényű háromévesé, aki nem kapta meg a cukorkát a boltban, aztán addig nyivákol, ameddig meg nem kapja, dobálja magát a bolt padlóját, torkaszakadtából visít, autó elé szalad, aztán amikor odaadják neki, hogy végre fejezze be a tombolást, akkor nem kell neki, mi több, fel van háborodva, mert megkapta, összetapossa és tovább hisztizik. Állandóan volt neki valami, ami bekattant neki, ami mindenképpen kellett neki, aminél biztosra vette, hogy ha az meglesz, akkor végre értelmet kap az élete, akkor kitöltődik az űr benne, majd amikor kicsikarta magának ezt a valamit, ugyanott tartott, mint előtte, piszkosul hamar elvesztette az irányába az érdeklődését. Először új városba kell menni, hogy megismerkedhessen új emberekkel és lehessenek barátai, utána az erdőbe kell költözni és a férjének kell minden kimozdulást igénylő feladatot intéznie, hogy Rosie-nak ne kelljen emberek között lennie, utána kell egy macska, hogy ne legyen egyedül, majd a macska nem jó, mert nem ül egész nap egy helyben, így kell a baba. A baba, akiben megtestesülhet az új mánia, akinek a megszerzését veszettül habzó szájjal hajtani kell, utána meg mehet a macska mellé, mert az anyaság mégse olyan szupi, mint ahogy azt a témában totálisan tudatlan Rosie kiidealizálta az okos kis fejében. Borzalmasan éretlen spiné, a legirritálóbb pedig az volt a jellemében, hogy bármilyen rémséget is művelt, meg volt róla győződve, hogy a végén ő lesz az áldozat, a szent, a hős, akit éltethetnek és szerethetnek azért, amibe a saját hülyesége miatt keveredett. Menjen…. ahová gondolom…

A misztikus szálat Rosie-hoz hasonlóan jó darabig nem tudtam hová tenni, és annál az oknál fogva nem is voltam annyira elragadtatva a kis torz bestiától, hogy én jobban kedvelem a gondolkozó, embereknél sokszor intelligensebb szörnyeket, mint az ösztönvezérelt gyilkoló gépeket. Ismerős volt egy másik fülszövegből ez a vonal vagy abból az időszakból, amikor az American Horror Story 6. évada előtt kismillió teastert készített a stáb félrevezetésként, de a lényeg, hogy mint megjegyeztem, nem rajongtam a témáért. Nem szavaztam neki kimagaslóan sok bizalmat, hogy ebből valami elvárásaimnak megfelelő mértékben creepy és lendületes történet fog kicsúcsosodni, ameddig fel nem gyorsult a tempó, és el nem kezdett egymással párhuzamosan futni Stevie-ék és Rosie szála, el nem kezdett a két szál összekapcsolódni. De végül bebizonyosodott, hogy csak türelem kellett hozzá, meg egy kellően strapabíró gyomor ami időlegesen le bírta választani egy ugyancsak strapabíró üvegfal mögé az állatok iránt érzett szeretetemet, különben nehezen húztam volna végig vállalható felhúzottságon belül azt, ami az erdei háznál a házi kedvencekkel történt, hogy megkapjam mindazt, amire a kötet felcsapásakor vágytam. A borzongást, a megfeszülő idegszálakat, az elakadó lélegzetet, a mindent elsöprő, csillapíthatatlan haragot, a legvégén meg egy ilyen nincs típusú, beletörődő kis mosolyt, amit az élet vagy inkább az írók iróniájának lehet tulajdonítani. Egy icipicit reménykedtem, hogy máshogy ér majd véget ez a kaland, azonban a városra jellemző alap mentalitást figyelembe véve egészen kiszámítható és a maga beteg módján még vicces is volt, hogy mi fog történni majd Jude-dal és Stevie-vel, amikor lehull a lepel a titkokról, amikor a Lény nem csak az árnyékokban bujkál, hanem teljes egészében megmutatja magát. Amikor a feszültség felfokozódásakor felmerül a kérdés, hogy ki is a legmegátalkodottabb szörnyeteg….? Be is ugrott az American Horror Story-ból az ’All monsters are human’ idézet, miközben ezen tépelődtem, és kiutaltam a feleknek egy erős döntetlent.

Tökéletesen horrorba illő volt a Lény, és tökéletesen horrorba illő volt Stevie famíliája is, nagyon értékeltem, hogy az írónő nem rekedt meg csak a reális vagy csak a természetfeletti fronton, hanem beleszőtte a történetbe a rémtörténetek rémeit és a hétköznapok rémeit is. Gyűlöltem Stevie mostohaapját, amiért kezet merészelt emelni Stevie-re, már az első alkalom után is az ő karját kellett volna belenyomni a szemétdarálóba, hogy a kedvenc kiegészítőjét, a nagyot csattanós övét már ne is tudja elővenni, gyűlöltem Stevie ostoba anyját, amiért a pénzért, amiből ők semmit sem láttak és egy bikáért, aki agyba-főbe húzza, mint egy tenyész állatot, szemrebbenés nélkül odadobta a fiait egy pszichopatának, hadd verje és terrorizálja őket úgy, ahogy a kedve tartja, utána meg mosolyogva előadhatja a gondoskodó anyát, mintha mi sem történt volna, gyűlöltem Stevie bátyját, aki ahelyett, hogy segített volna az öccsének, inkább folyamatosan átvette Terry életfelfogását, és magára hagyta; hadd csépeljék, ameddig fel bír állni. És gyűlöltem valamelyest Jude anyját is, mert ő is csak a kesergéshez értett, a végén meg valami mocskosan undorító árulást követett el azzal szemben, aki fenntartások nélkül a védelmére kelt a saját életét kockáztatva is. Nem bántam volna, ha mindet elkapja a Lény, de ameddig nem értem el az epilógushoz, azért fenntartottam az eshetőségét, hogy az utolsó pillanatban még megszólal bennük valami, én hülye még éreztem is némi elégedettséget, amikor Terry-ből előtört az első emberhez és apafigurához méltó megnyilvánulása, mint ahogy Duncanből az első nagytesóhoz illő lépése, de a díszes társaság hamar elvesztette azokat a piros pontokat, amiket összegyűjtöttek. És én csak azt tudtam csinálni, amit a regény elejétől kezdve tettem, kimondhatatlanul sajnáltam Stevie-t.

Az egyetlen épeszű, épkézláb lélek ebben a pöcegödörben Mr. G. volt a kisboltból, abban egy kis részem bízott, hogy a hurok szoruláskor feltűnik az öreg, de a történtek fényében egyetértek azzal, hogy a legjobb dolog amit tehetett a saját érdekében, az volt, hogy szedte a sátorfáját, ameddig még megtehette.

Nehézkesen indult el a szerelvény, de a pályaudvart elhagyva siklott olyan bámulatosan a vonat, hogy egyszer se fontoljam meg a leszállást, tegnap este a Gyilkosság az Orient Expressen 2017-es feldolgozását néztem, ezért nézzétek el nekem ezt a hasonlatot :P és emlékezetes, sötéten bámulatos tájakra jutottam el, amik még egy darabig kísérteni fognak, ha meglátok egy macskát vagy egy erdőről készített fényképet. Aki szerette a Vértestvéreket, annak mindenképpen ajánlom, hiszen az Ania stílusára jellemző vonások visszaköszönnek ebben a sztoriban is olyan mértékben, hogy a még hozzám hasonlóan vonakodó rajongói is belesüppedhessenek a cselekménybe. Ezen kívül annak is ajánlom, akit nem győzött meg teljesen a Vértestvérek, hiszen a pszicho-vonal ebben a könyvben merőben eltérő jellegű, mint a Vértestvérekben, pont megfelelhet annak a szája ízének, aki abban a kötetben egy másfajta brutalitást keresett. Horror-rajongóknak pedig kötelező tenniük Ania írásaival egy próbát, mert nagyon tud a nő, pillanatok alatt félresöpri azt a begyepesedett eszmét, hogy ez csak a férfiak műfaja.

Borító: 5/5 – Mintha csak megelevenedne egy szelet a történetből, tökéletes választás, egyszerű, mégis figyelemfelkeltő és baljós hangulatú annyira, hogy előre vetítse az oldalakból áradó atmoszférát.
Kedvenc szereplők: Stevie, Mr. G.
Legutáltabb szereplők: Mindenki más
Kedvenc részek: amikor Rosie és Stevie-ék szála összefonódott, amikor beköltöztek Deer Valley-be az új lakók, amikor Stevie először állt a sarkára, amikor Stevie körbekérdezte a város lakóit, amikor Jude rátámadt a fogva tartójára, Ras első megjelenése, a „nagy mészárlás”
Mélypontok: A családon belüli erőszak, az ahogyan minden rokona Stevie ellen fordult, az állatok…
Korhatár: Aki épp gyereket vár, annak nem igazán ajánlanám, de egyébként 16-17 éves kor után, felső korhatár nélkül tanácsolnám a nekifutást :-) A durvaság sugárzik az összes jelenetből, bőven akadnak tűréshatárt feszegető elemet, de aki szereti az ilyen könyveket, az úgyis inkább fogja csemegének tekinteni őket, mint átoknak.

Ha megtetszett a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése