2018. március 19., hétfő

Stephen King: Revival - Újjászületés

Helló! Újfent egy figyelemre méltó, de az eddigi olvasmányaimnál karcsúbb műhöz volt szerencsém Stephen King tollából, amiről meg is hoztam a szűkebb-bővebb véleményemet. Az Újjászületés addiktív történet a függőségről, arról az élet-halál kutyaszorítóról, amibe az előbbi belekergethet, ha utcasarkokon kapható kis porról van szó, ha egy kiindulási pontként "nemes", de hatásaiban borzalmas célról.


Fülszöveg:

Jamie ​Morton hatéves, amikor új lelkész érkezik New England-i kisvárosukba. Charlie Jacobs a feleségét és a kisfiát is hozza magával. Mindenki szereti őket, Jamie pedig valósággal rajong a fiatal tiszteletesért, aki szórakoztató elektromos kísérletekkel teszi érdekesebbé a heti bibliaórákat. És hogy a titkos elektromosság mi mindenre használható, az akkor derül ki, amikor Jamie bátyja elveszti a hangját, Jacobs pedig egy általa kifejlesztett szerkezettel meggyógyítja.
Az idillnek egy autóbaleset vet véget: a lelkész elveszti a családját, és kifordul önmagából. Nemsokára el is bocsátják, és Jamie azt gondolja, soha többé nem fognak találkozni. Téved. És ahányszor csak útjuk keresztezi egymást, Jacobs a régi filmes zsargon szerint „a változás ügynökének” bizonyul.
A sikeres gitáros és a hajdani lelkipásztor nem szabadulhatnak egymástól. Az elektromos kísérletek egyre ijesztőbbek, Jamie pedig kénytelen közreműködni bennük. Jacobs az élet és a halál közti átjárót keresi. De mi lesz, ha megtalálja? És miért kap egyre sötétebb értelmet ez a titokzatos fogalom: újjászületés?


Charlie Jacobs tiszteletest végig rossz nyomon járva is fanatikussá tette a titkos elektromosság kutatása, ezért félek eljátszani a gondolattal, milyen csúcsokra tetőzött volna az őrülete, ha rájött volna arra, amit minden Stephen King rajongó tud; az univerzumot működtető különleges energiának tanulmányozásáért nem kell messzire menni, betegeken kísérletezni, hiszen az a Horror Koronázatlan Királyának könyveiben rejlik.
Nem abban az értelemben véve horrorisztikus, mint mondjuk az Az, ahol az első mondattól kezdve ott leselkedik a szörnyeteg, azonban, ha nem is a klasszikus forgatókönyv szerint, leszámítva az utolsó nagy villámot, ami bármennyire is mondják, King ennek a regénynek a megírásakor már túl volt a fénykorán, alaposat rázott de lapul valami zsigerien félelmetes ebben a történetben. A megrázkódtatás utáni változás. Az a feltartóztathatatlan folyamat, ami során egyetlen vagy akár több borzalmas esemény hatására valaki elkezd lépésenként groteszk módon kifordulni önmagából, míg nem marad az egykor ismert személy helyén más, csak egy beazonosíthatatlan rém, akinek az őrületének és kétségbeesésének a masszája diktál. Meg kell, hogy valljam, noha az író változatlanul parádésan élvezetesen képes a szürke hétköznapok örökké forgó mókuskerekének „semmijéről” is terjedelmesen értekezni, olvasás közben sajna beleestem én is abba az egyetemes hibába, hogy azt kívántam, bár fel lehetne egy kicsit gyorsítani az időt, bár a lényeg felé lehetne terelgetni a cselekményt. Jamie, a Mester összes főhőséhez hasonlóan egy nagyon élő, ha nem is hibátlan, de mindenképp szeretnivaló figura, viszont jó darabig feleslegesnek tartottam, hogy az ő teljes életútját végigkövessem szinte a bölcsőtől a koporsóig, hogy miért kellett évekig, évtizedekig húzni azt a nagy villámot, amire én a körmeimet rágva vártam. Körülbelül hasonló utazás megbecsülő voltam, mint az óvodás, aki türelmetlenül várja az általános iskolát, majd az általános iskolás, aki alig várja a gimnáziumot, majd az egyetemet, a munkába állást, a nyugdíjazást… aztán egy szép nap a fejéhez kap, hogy „b@ssza meg, ennyi volt?!”. Visszatekintve pedig megfogalmazódik, talán nem kellett volna annyira rohanni, hogy összességében megérte az összes állomás, és ugyanez igaz a könyvre is, hiszen bár a sztori csúcsára vágyó olvasó nehezen kezelhető állat, a kötet becsukása után egy-két nappal azért belátja; a nyomatékosításhoz, ahhoz, hogy az ügynek súlya legyen, bizony időre volt szükség. Így hát bár sokszor háborodottabb kíváncsisággal akartam tudni, mi van a függöny mögött, mint Charlie Jacobs, felettébb díjaztam, hogy King maradt ennél a történet folyatási tempónál, annál, hogy a maga idejében minden összeálljon, megnyerje a maga értelmét, magyarázatát, ahogy azt az első oldalakon is ígérte, és hagyta, hogy főjek a saját, fokozatosan melegedő vizemben, mint az általa is példaként felhozott béka. Számtalan ínycsiklandó téma közül válogathat az, az olvasó, akinek kedve szottyan elemezgetni azokat a húrokat, amiket King megérintett a legújabb frász nótája eljátszása közben, természetesen E-dúrban de ha valamit megmutatott ez a történet, akkor az, az, hogy valójában mindannyian békák vagyunk, akik gyanútlanul várják, hogy megfőzze őket a fazékban a forrósodó víz. Ha nem adatik meg a külső szemlélés, az emberek hajlamosak sutba dobni a folyamatábrát, elsiklani felette. Nem veszik észre, hogy valakinek úgy prédikálnak arról, mi a jó, mi a normális vagy legalább elfogadott, hogy fordított esetben ők sem tennének mást, ők se gondolkodnának eltérően. Nem veszik észre, ahogy a hébe-hóba elszívott kis joint, felszippantott kis por után remegnek, mint a kocsonya, verejtékeznek és minden bajuk van, ha nem viszik be egyenlő időközönként a vírust. Nem veszik észre, ahogy egy kissé bogaras, ám érdekes hobbi nem csak ön-, hanem közveszélyes megszállottsággá növi ki magát. Aminek az apró betűs részeitől a hőn áhított „főnix effektus” se ment meg… a kötetben megjelentetett fantasztikus zenészekben már lehet reménykedni.



Kezdem abba a hitbe ringatni magamat, hogy Stephen Kinggel lehetetlenség melléfognom, ez volt a negyedik könyve, amibe beleástam magam, és ez a pasas újra és újra elkápráztat a fergeteges humorával, és azzal, hogy valamilyen szinten minden története fel tud vonultatni valamit, ami kiváltja enyhébb-erősebb mértékben a „félsz”-t. A hit viszont nélkülözi a logikát, így nem fejezhetem be ezt a gondolatmenetet anélkül, hogy megjegyezném, meglehetősen nagy lehet rá az esély, hogy jó érzékkel nyúltam bele az erősebb alkotásai kiválasztásába ez idáig. Most körhintát játszva megfordulhat a kobakotokban, hogy mégis mi a fenéért rizsázok erről ahelyett, hogy végre a rébuszoknál világosabban kifejteném a véleményemet azon a gyanún kívül, hogy a drámai hatás fokozása kedvéért húzom az agyatokat, de a célom valójában pofonegyszerű; szeretnék egy kis időt nyerni, hogy kifundálhassam, mit is mondjak, miután a fülszöveg nagy kegyesen felvázolta a teljes cselekménynek a fő momentumait… Mivel tudom, gyakran megteszem általánosságban nem szeretem újramesélni a fülszöveget. Legalábbis anélkül, hogy ide-oda beszúrogatnám a személyes meglátásaimat, amik közül az élen haladó az, hogy fantasztikus ötletnek tartottam, hogy fő témának King az emberiség legősibb félelmét választotta ki; a halálfélelmet.

Szerintem nincs olyan ember, akit nem töltött el legalább egyszer vérfagyasztó félelemmel annak a gondolata, hogy az életnek ezen buszmegállójához egyszer ő maga is el fog érni, hacsak pedig nem követ el valami olyasmit, amiért kivégzik, akkor előre kiszámíthatatlan pillanatban. És, akkor beüt a game over… az ismeretlenek legismeretlenebbike. Ugyanis a jelenlegi felállás szerint ez az a rejtély, hogy mi lesz Azután vagy van-e egyáltalán Azután, amire akkor se fogunk tudományosként kezelhető választ kapni, ha gutaütést kapunk az erőlködéstől. Na, jó, a mi is átmegyünk Frankenstein doktorba, mint Charlie és évtizedeken át gürcölünk, akkor talán összejöhet. A teljes semminek a gondolata meg reszketéssel tölti el az embereket, már, ha egyáltalán el lehet képzelni a semmit, nem az  a semmit, amit unalmában használ valaki helyzetleírásnak, hanem a totális semmit. Persze ott van a vallás, amiről beállítódástól függően gondolhatja azt az ember, hogy elárulja neki a nagy titkot, és ha megfelelően viselkedik, minden jó lesz vagy azt, hogy csak egy nagyon okos egyénnek az agyszüleménye az egész vasárnapi mese, amit csak azért talált ki ez a maximálisan jótét lélek, hogy a tömegeken ne uralkodjon el a letargia; bármit is érünk el, az élet csak egy változatos hosszú séta a születéstől a game overig, de kézzel fogható bizonyosság nincs. Ez pedig a depresszív hangulatra hajlamos vagy máshogyan beteg embereket ugyanúgy az őrületbe kergetheti, mint azokat, akik fejbevágó hirtelenséggel elveszítették a szeretteiket…

Ugyan nem Charlie az elsőszámú főszereplő, de rengeteget gondolkoztam a pap karakterén, hogy mit is nyilatkozzak majd róla, amikor elérek idáig az értékelésemben, mert csupán annyi a szilárd pont, hogy ő egy húsvér antihős. A fülszöveg által már az Újjászületés beszerzési listámra tételekor tudtam, hogy Charlie-nak jó messzire fognak majd gurulni a gyógyszerei X oldalszám után, ezért nem is volt szándékomban megkedvelni őt, annyira el akartam zárkózni tőle, amennyire csak lehetséges… de volt annyira megnyerő, hogy elvérezzek. Az ő gonoszságának a kezelése talán a legnehezebb az eddigi negatív King szereplők közül, akikhez szerencsém volt, mivel Anni Wilkest vagy éppen Pennywise-t készen kaptam, gonosz volt, eszelős volt, megadatott az összes feltétel az utálásához, míg Charlie Jacobs esetében meg lehetett tekinteni az Előtte embert, aki alapvetően nem volt egy megátalkodott gaztevő, csak a körülmények és az azokra tett reakciói formálták azzá. Indulásként Jamie gyerekkorában Charlie-t egy olyan fickónak lehetett megismerni, aki egyáltalán nem papos, nem annyira karót nyelt és folyamatosan alázatosan okoskodó, mint ahogy azt egy valamire való kollégától tapasztalni szokta a népség, hanem inkább egy kissé szórakozott tanár úr figura, aki könnyedén a bűvkörébe vonja, a vallás érdekeltjeivé teszi azokat a gyerekeket is, akiket egyedül a szülői nyomás ereje rugdosna be a foglalkozásaira. Nem azt a birka módi elvakultságot hirdeti, aminek a nevében az évszázadok során annyi embert gyilkoltak meg csak azért, mert ez nem tetszett nekik, egy másikfajta elvakultsághoz húztak, hanem valami… értelmesebbet. Az életét romba döntő villám lecsapásáig nem pedzegeti csak burkoltan, finomabban, de azt még a józanabb, szakmáját szenvedéllyel űző korszakában is érezni lehet, hogy az ő meglátása valami olyasmi; jó szeretni istent, jók a tanítások, jó a vallás… de csak ésszel. Ironikus vagy sorsszerű, hogy előbb-utóbb őt is utolérte a vég, azaz a rettegett megszállottság, ha ennek a tárgya nem is konkrétan az a felsőbb erő volt, amit a legtöbben a templomban akarnak megtalálni. King merészen kezelte ezt a vallás-mizériát, amivel biztosra veszem, nem egy vérben forgó szemekkel imádkozó fanatikus haragját vívta ki maga ellen, de nekem nagyon bejöttek a Rettenetes Prédikáció alatt közvetített meglátásai, bőven volt bennük jogosság és ésszerűség, egyúttal rávilágítottak az emberi viselkedés… érdekességeire is. Hogy mennyire könnyedén használják egyesek az  „ez isten akarata volt/ezt a sors rendelte így” szófordulatokat, amikor egyszerűen csak nem akarnak másnak a gondjával törődni, nincs bennük hajlandóság némi empátiát vagy érzelgősségi fronton nem túl erős ember esetében megoldási lehetőséget nyújtani. Ez úgymond a legelfogadottabb formája annak, ha valaki a másik képébe akarja vágni; magasról szar a nyomorára, úgyhogy ő meg törődjön bele, hogy ez van. Miközben… amikor beáll a szerepcsere és ők kerülnek annak a szerepébe, akinek mondják ezt, akkor rögtön nem olyan hű de belátóak, még bunkóságnak is vesznek egy ilyen közlést, aztán ha felderül az ég, folytatják az ítélkezést, az adogatást a kényelmességük érdekében. Charlie-nál is rengeteget változtatott volna, ha az ő drága gyülekezetétől nem leintéseket kap, azonnali elfordulást, amikor olyat mondd, amit nem emészt annyira könnyen az úri gyomruk, hanem  segítséget… egy orvost, aki összekaparja őt. A maga beteg módján még van benne valami megindító is, hogy ilyen távlatban hűségesen ragaszkodott a szeretteihez, annak a kiderítéséhez, hogy mi lett velük pontosan ahelyett, hogy csak beletörődött volna az elvesztésükbe, nyalogatta volna a sebeit, majd új családot alapított volna egy „fiatal vagyok, előttem még az élet” felszólalással. Ezzel mentegetni akarom Charlie-t vagy a szimpátiámat fejezném ki az irányába? Nem. Csak mielőtt ennél kevésbé objektíven kifejteném az érzéseimet a kedves lelkészből lett pokolfajzatról, úgy láttam fairnek, ha azt is felvázolom, hogy millió és egy októl elvonatkoztatva őt is meg lehet érteni, hogy ő egy rendkívül… réteges alak.

Az ördögi lelkész figurájával King újfent megmutatta, mennyire ért ahhoz, hogy egy szereplőjét olyan ellenszenvesen fesse le, hogy szinte fizikai undort érezzen tőle az olvasó még akkor is, ha korábban egészen csípte. Az átalakulása, a jó cselekedetei mögött is egyre gyakrabban kicsírázó aljasság percek alatt megszilárdította az úgy kiporolnám egy doronggal érzést, miközben azért hébe-hóba Jamie Mortonnal karöltve elszörnyülködtem rajta, mégis mi a franc lett ebből az emberből. A megtört, részben együttérzést kiváltó férfiból, aki idővel ahelyett, hogy talpra állt volna, egyre jobban behódolt a gépszíj kapásának, minél több idő telt el, minél kevesebb választotta el attól, learathassa a kutatásai, kísérletei gyümölcsét, minél türelmetlenebb lett ez okból, annál hajmeresztőbb határokat lépett át, míg már a nincs az, az ár, aminek a megtétele előtt kijelentené, ez mégse éri meg. Ismertek annyira, hogy tudjátok, azok a karakterek, akik nem a bevett irányelvek szerint élnek, a sötét oldal felé húznak, általánosságban jobban tetszelegnek izgalmasként, mint borzalmasnak előttem, azonban ezeknek a karakternek meg szokott lenni a kis belső kódexük. A szabályrendszerükhöz társult kontroll, ami megakadályozza, hogy őrült ámokfutásba kezdjenek. Nos, Charlie Jacobs nem birtokolta ezt az önuralmat vagy, ha valamikor birtokolta is, a kísérletei lankáin barangolva ugyanúgy elveszítette ezt, mint a józan eszének javát, emiatt vált fokozottan veszélyessé, a szememben  megvetettebbé. Nála jobban időnként talán csak azokat az epizódszereplőket néztem le jobban, akik bamba tehén fejjel, tátott szájjal bedőltek a szent sóderének, mert ugyebár egy őrült se tud boldogulni a nagy világban az őrültségére vevő, megfelelő csőcselék közbenjárása, szolgálat készsége nélkül. A magatartása érzékletesen olyan volt, mint egy vérszomját kordában tartani képtelen, fegyelmezetlen vámpír, aki talán csak akkor mondd megállj-t, hogyha nem marad már egyetlen élő ember se a bolygón, akiből lakmározhatna. Nem sokban különbözött a heroin után sóvárgó Jamie-től se, akit nézve mégis elborzadt, valamiképpen fel is háborodott azon, hogyan teheti tönkre magát, illetve maga körül mindent azért a vacakért a fiú, akinek anno évekkel korábban megmutatta, hogyan vájhat barlangokat a homokvárába. Mit tudnék hozzáfűzni? A képmutatás mindig befigyel.

Továbbá a változás ügynöke is elpusztíthatatlan csótányként tűnik fel a legmeglepőbb időszakokban, azokban, amikor már nem csak meggyőződnek róla, nincsenek ízeltlábúak a házban és a környékén, de azt is kezdik elfelejteni, valaha voltak. Jamie Morton, az igazi főszereplő, akiről pozícióját tekintve pofátlanul későn álltam neki használható minőségben szót ejteni, az élete összes főbb állomása során valahogyan a tiszteletes útjába sodródott vagy a tiszteletes sodródott az ő útjába, attól a homokvárépítéstől kezdve ők ketten összekapcsolódtak, rejtve, de végig egy irányba haladtak, ha az utak néha szét is váltak. Mialatt figyelemmel kísértem, ahogy a kis Jamie felcseperedik, begyűjti az első barátnőjét, rádöbben, hogy a zenélés az, ami élteti, és a részévé válik élete első rock bandájának, majd befutott zenészként drogfüggővé válik… vén kecskeként szemtelenül fiatal lányokat hajt… nem egyszer töprengtem el azon, hogy Jamie miért nem erőlködött jobban, hogy lerántsa a leplet Charlie szándékairól. Szükség esetén akár meg is állítsa. Nevetségesen sok alkalma adódott rá, és ő ezeket szépen, sorjában el is szalasztotta. Szerepet játszhatott benne a kíváncsiság is afelett, hogy mi fog kisülni a dologból, amint olvasóként át tudok érezni, de a közbelépés hiányát, vagyis a katasztrófa elkerülését a következtetéseim szerint döntő százalékban az okozta, hogy Jamie hitt. Nem abban, aminek a szeretetére gyerekkorában Jacobs tanította a foglalkozásain a rettenetes, szentségtörő prédikációja előtt, hanem magában Jacobsban. Jamie felnőhetett, kitaposhatta  a maga ösvényét, lekicsinyelhette azokat az alkalmakat a változás megszokásával, amikor Charlie Jacobs valami megfizethetetlent tett érte, de a szíve mélyén végig egyféle mentorként tekintett a tiszteletesre. Nem tudott annyira elhatárolódni ettől a képtől, hogy már akkor felismerje, és megkísérelje elűzni a vihart, amikor még csak kezelhető mértékeket öltött. Amikor ez a vihar még őszintén, szeretettel kedvelte őt, és a szerepéhez igazodva a védencének tartotta, amikor még nem folyamodott zsaroláshoz, nem sodort veszélybe Jamie számára fontosnak vélt embereket, hogy együttműködésre bírja őt a tombolásban. Lehet-e ezért hibáztatni Jamie-t? Valamelyest igen, és morfondíroztam rajta rendesen, miért nem állt a sarkára, de komikus hangzata lesz vagy sem, Jamie-nek is megvolt a maga élete, ami mellett nem volt ideje Charlie Jacobs józansági görbéje elferdülését nyomon követni. A változás ügynökeként a tiszteletes belefurakodott a főhős életébe, amikor vissza kellett hozni a bátyja hangját, amikor súlyos heroin függőként segítségre szorult, majd amikor a drogozásból kigyógyulása utáni munkahelyén amit szintén Jacobs szerzett neki elérte az akkoriban csodadoktorként tevékenykedő, hitevesztett pap híre. De ezek közül egyik sem volt kifejezetten erőszakos behatolás Jamie mindennapjaiban, ami azt illeti, egyedül rajta állt, hogy foglalkozott-e Charlie Jacobs, alias C. Danny Lelkész  létezésével, viselt dolgaival vagy sem, ellenben a nagy villámhoz közeledő időben, amikor a változás ügynöke nem nagyon hagyott neki választási lehetőséget… A kísérleti nyula, a segédje lett… ha tetszett neki, ha nem…

A finálé, amire annyira felfokozott idegállapotban vártam, bár nem robbant akkorát, mint ahogy attól már-már tartottam, de lett annyira elvetemült, hogy feloltsa azt a kis lámpát az olvasó fejében, hogy mi van… ha ezeket a sorokat is valamilyen szer hatása alatt hozta össze az öregfiú a nosztalgiázás kedvéért. Charlie őrülten hajszolt titkos elektromossága egy legalább annyira ingoványos talaj volt, mint a 11.22.63.-ban az időutazás, amivel bámulatosat lehet nyújtani az olvasónak, de ugyanannyira fel is lehet sülni, ha nem megfelelően van kezelve. Ezért King a vénségére leégés bekockáztatása helyett előhúzta a tarsolyából ebben a szálban azt a bevált módszert, ami a 11.22.63.-nál már esztétikusan tündökölt. El is árult a titkos elektromosságról ezt-azt, annyira, hogy érthetővé váljon, Charlie miért akarja annyira használni, hogy miért történik a használatkor az, ami, de a problematikus elemeket meghagyta a titokzatos homályban, ahonnan nem okozhatnak logikai nyaktörést véletlenül se. Ettől a hangulatban is a már ismerős, korábban megszeretett sötét, rejtelmes misztikusság köszönt vissza, amitől még ki mer menni a mosdóba éjszaka az olvasó, de a villanyt nem felejti el felkapcsolni. A tiltott könyvek bevonása még jobban megszilárdította a vonalat a valóságban, meghozta a baljóslatú illúziót, bár azért nem panaszkodtam volna, hogyha Anya többet is mutat magából. Mármint nem szó szerint… az egyetlen találkozás betette vele a kaput, csak információ szinten.

A mellékszereplők feladták a leckét, mert jelentős számban ott őgyelegtek Jamie életútján, egyiküket se tudtam megszeretni, egyikükre se mondanám azt, hogy többé vált számomra, mint egy mellékes résztvevője a történetnek. Jamie családját egyáltalán nem tudtam hová tenni, Andy mentalitása a rockkal kapcsolatban az „én hívő szent ember vagyok, aki birtokolja A Tudást” köntösbe bújva, értelemszerűen kihúzta nálam a gyufát, az ostoba, kiközösítő réteg megtestesülése volt, aki ugyan nem tudja, miről beszél, de megakadályozza abban, hogy rájöjjön, hol zárul a szája. Claire, Jamie nővére eleinte túl… lányos volt, nem is tudtam az egyetlen értelmes megmozdulásáig mit kezdeni a csajjal, ahogy Jamie anyjával sem, aki hozta a kisvárosi családanyától várható sztereotipikus, csőlátású hisztérikát, aki nem akarja befogadni a tényt, hogy józan ész is van a világon… Jamie apja valamivel két lábbal a földön járóbb ember benyomását tette, de nem vált szimpatikussá, ahhoz túl sokszor dugta mélyre a zsebében a kezét. Jamie további két tesójáról, Conról és Terry-ről nem tudok túl sokat mondani, hiszen nagyjából csak úgy voltak. Akiről szilárdabb véleményem lett az Astrid, Jamie első szerelme. Fiatalon is volt valami a kis csajban, ami taszított… mármint… évekig csak arra jó a csávó, hogy lemásoljam róla a házit, amit lusta voltam megcsinálni, aztán hirtelen halálosan tetszeni kezd, amikor elkezd gitározni egy bandában…? Nekem ez annyira… ócska benyomást adott a részéről. Amit a felnőttkori énje is megerősített, aláírok én mindenféle nagy örömöt, az izgalmaktól maradt adrenalint stb… stb… de nekem az akkor is egy visszataszító lépés, hogy elkezd a régi pasijával nyelvezni, miközben kapcsolatban van, és a párját csak néhány méter választja el tőle.

A 2018-as évet egy King könyvvel kezdtem, februárban még kibírtam, hogy ne ugorjak fejest az Újjászületésbe, de március közepe tájékára elfogyott az erőm, nagy örömmel barangoltam a történetben… most pedig itt ülök a monitor előtt, és fogalmam sincs, mi lesz velem úgy, hogy NINCS több olvasásra váró Stephen King regényem :( Kapaszkodjatok meg: prófécia: ebből vásárlás lesz. A Mester rajongóit szerintem nem kell sokat nyaggatnom, hogy megpróbálkozzanak ezzel a sztorival, bár hozzá kell tennem, hogy akik hozzám hasonló mértékben intoleránsak az emberi begyepesedettséggel, elvakultsággal kapcsolatban, azoknak jobb bekészíteni a kötet mellé egy-két szem nyugtatót… :D Ajánlom azoknak is, akik úgy érzik, vonzza őket horror műfaj, de még nem mertek vele megpróbálkozni, ez a kicsit enyhébb mű biztosan remek indítás lesz.

Borító: 5/5 – Egy borító célja előre vetíteni a tartalmat, a regényt uraló hangulatot, és ez az alkotás remekelt ezen a fronton. A színek tükrözik a fő elemeket; az elektromosságot és az őrületet.
Kedvenc szereplő: Jamie, Charlie Jacobs 1.0.
Legutáltabb szereplők: Charlie Jacobs 2.0, Jamie családja pár kivétellel, Astrid
Kedvenc részek: a Rettenetes Prédikáció, amikor Charlie meggyógyította Jamie-t, amikor Bree és Jamie nyomozni kezdtek, Bree e-mailje, amikor Hugh és Jamie elmentek Charlie előadására, a „nagy villám” és a gigantikus utóhatások + amikor meg lett említve az egyik kedvenc Mötley Crüe számom! <3
Mélypontok: ami Claire-rel történt, Astrid és Jamie újra találkozása
Korhatár: 15-16 éves kortól ajánlanám, hiszen mint nem sokkal fentebb kitértem rá, ez nem egy annyira elvetemült horror, kitűnő műfaj-indító, de azért van benne egy-két parásabb jelenet.

Ha titeket is elbűvölt a titkos elektromosság kutatásának a lehetősége, akkor ITT tudjátok megrendelni ^^

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése