2018. március 13., kedd

Sebastian Fitzek: Die Therapie - A Terápia

Guten Tag! :) Sebastian Fitzek, német író ütős, igazán kreatív, felépítésű pszicho-thrilleréről, A Terápiáról hozok nektek ma egy ajánlót, amivel bekuckózva egy kényelmes fotelbe a műfaj minden kedvelője 4-5 órányi különleges szórakozással színesíti meg a napját. Egy pszichiáter feladata az, hogy segítsen átlendülni a betegeinek a mélypontjaikon, feldolgozni az őt ért tragédia vagy éppen a betegségük okozta traumát. De mi történik, ha ezúttal maga a pszichiáter életébe ékelődik egy olyan fekete lyuk, ami mindent magába szippant? Az igazság meggyógyít vagy még mélyebbre nyom? Mennyit ér egy elismert szakember tudása, ha a saját terapeutájává kell válni?


Fülszöveg:
Nincsenek tanúk, nincsenek nyomok, nincs holttest. A híres pszichiáter, Viktor Larenz lánya, Josy rejtélyes körülmények között eltűnik. Hollétére nem derül fény. Négy évvel később: Viktor egy nyaralóba vonul vissza, hogy feldolgozza a történteket, de egy napon ismeretlen nő kopogtat az ajtaján. A nőt kényszerképzetek gyötrik, melyekben újra meg újra megjelenik egy kislány, aki Josy-hoz hasonlóan nyomtalanul eltűnik. Viktor beleegyezik, hogy kezelni fogja a nőt, de a terápia egyre inkább drámai hangvételű kihallgatássá fajul.


Rekordsebességgel, vagyis 48 oldal leforgása alatt rájöttem, hol van a fő csavar vonatkozásában képletesen elásva a kutya. Ez levon a sztori értékéből? Cseppet sem az egómnak szerfelett jól is esik zárójelben megjegyezve. Mégpedig azért, mert az A Terápia egy kifejezetten egyedülálló történet a pszicho-thrillerek között, a fő élményt nem elsősorban a „jól odacsapós” nagy csavar biztosítja, hanem az, az izgalmakban gazdag, érdekes kirakósozás, spekulálási folyamat, ami során az író kalauzolásával az olvasó eljut a kép összeállásáig.
Nagyon régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, az olvasási szándékot az újranyomás átpöttyözése pedig csak még jobban megemelte, hiszen azt már megtanultam, hogy a Kristály Pöttyös kötetekben nagyot nem csalódhatok. Az, az „olyan, mintha kiszakadna az agyam, a szívem és a lelkem a helyéről” típusú letaglózó, mégis katartikus érzés, ami miatt akkora fanatikus rajongással tekintek erre a műfajra, ezúttal elmaradt, de kivételesen nincs bennem most akkora hiányérzet. Aki olvasott már két-három skizofréniáról szóló regényt, az beláthatja, hogy kiugróan nagy, tökéletesen újszerű meglepetést nem lehet meglobogtatni a témában, a tünetek nem változnak kötetenként, jó esetben amennyire egy skizofrén fronton egészséges író be tudja mutatni a gondolkozásmódját egy ilyen betegnek, annyira az olvasó agya is rááll az egyes mozzanatok dekódolására. Viszont némi körmönfontsággal kevert kreativitással mindig lehet tarolni viszonylagosan bejárt terepen is, amit mi sem bizonyít jobban, mint Sebastian Fitzek és az, ahogyan felépítette A Terápiát, aminek mind az alanyát, mind a célját olyan homály fedte, mint amilyet a Parkum szigete felett állandóan jelen lévő esőfelhők vontak dr. Viktor Larenz önkéntes „száműzetésének” a helyszínére. Nekem ennek a sztorinak az olvasása olyan volt, mint egy papírba ültetett kincskeresős játék, amiben, ha elég jó analitikusnak bizonyulok, akkor felcsipegetem az író által gondosan, de kellően rejtetten elszórt nyomokat a félrevezetőnek szánt részletek között, és ezeket felhasználva apránként elmasírozok a célhoz, a Josy eltűnését, betegségét és a főszereplő által tartott terápiát övező rejtély megoldásához. A játékot, ezt a gondolatpezsdítő agytornát meg az tette lehetővé, hogy az alapszituációt adó talány kimondása elismerésre méltóan logikus, ami ellentmondással élve akárcsak Viktor lánya irányába érzett szeretete, ugyanannyira kimagasló erősség, mint valamilyen szinten „gyengepont”, hiszen bizonyos szinten kikövetkezhetővé válik tőle, mi fog várni a következő oldalon, automatikusan kiollózódnak tőle azok a kis elterelő hadműveletek, amik keresztülhúznák a korábbi lépcsőfokok logikájának legalább egy pontját, ha az olvasó megfelelően odafigyel és megfelelően precizitással elemzi az elé kerülteket. Amellett, hogy Fitzek egy feszültséggel teli, pörgős tempójú thrillert teremtett meg, a történetet teletömte a biztonság kedvéért igencsak vaskos, és nehezen elbírálható témákkal, hogy ha netalántán van valaki olyan szemtelen, hogy túl hamar jut el egy-egy állomásig a nyomok keresgélésében, addig se csak nézzen ki a fejéből a fennmaradó oldalakon várva, ameddig kiderül beigazolódik-e az elmélete vagy csúfosan lebőg, hanem tépelődjön. Központi szerepet képez a tragédia utáni gyász, a bizonytalanság őrjítősége, egy gyerek kezének az elengedése, hogy ráléphessen a saját útjára, és elkezdhesse felfedezni világot maga körül, hogy hol is húzódik az a határ, ami felett átlendülve valaki már nem kaphat kibúvót a tettei alól azért, mert beteg. Hogy van-e egyáltalán egy ilyen határ vagy csak nézőpontok vannak, a cselekedet áldozatáé és a betegé, mint két szék, amik között csak a padlóra eshet az, aki totálisan pártatlanul, igazságosan akar ítéletet mondani. Tudom, hogy sokáig fogok még ezen a történeten elmélkedni, hogy nem egy éjszakán nem fognak nyugodni hagyni azok a felmerült kérdések, amikre nincs válasz, illetve azt is tudom, hogy ha jellemeznem kell az A Terápiát, mit fogok felelni; ez a könyv a fordított pszichológia megtestesülése.



Sebastian nagy fába vágta a fejszéjét, amikor egy ennyire, ismételni fogom magamat ésszerű történet megalkotását tűzte ki célul, amit összességében úgy lehet a legjobban elképzelni, mint egy egy feladványos Cluedo játékot molyok számára, amihez nincsen szükség se dobókockára, se táblára, se bábukra, csak az A Terápia egy kötetére, na meg az ember legjobb barátjára; az agyra Stephen King után szabadon. Már olvasás közben is feltűnt, hogy mennyire ügyesen fonta a szálakat az író, különben nem is jutottam volna el a nagy leleplezésig, amihez hozzácsaptam egy olyan elméleti fordulatot, ami az író fejében is megfordulhatott, de minden bizonnyal túl elfajzottnak, túl szemétnek ítélhette a jövendőbeli olvasóival szemben, ezért hagyta ki a könyvből xD de ennek a tetszés szerint komplexsége vagy mélysége csak akkor ütközött ki igazán, amikor a köszönetnyilvánítás elolvasását követően újból felcsaptam a könyvet, hogy kiírjam a kedvenc idézeteimet. Ugyanis ekkor szembesültem azzal, hogy ennek a pasasnak a megfelelő támpontok megadása, a beugratós támpontok és a Nagy Csavar mögé bujtatott második Nagy Csavar előkészítése közben még volt ideje előre utalgatni is. Előtte sem volt kérdéses, hogy majd valamikor újraolvasom a kötetet, de ezt látva csak még sürgősebbé vált a dolog, mivel második olvasásra ez alatt a pár mondat alatt is félelmetes intenzitással nyert új értelmet minden. Hogy egy-egy sornak totálisan más jelentősége volt, mint amit adott körülmények között sejteni lehetett és, hogy ezek a sorok valójában ezerszer többet árultak el arról, ami majd az oldalak fogyásával el fog érkezni, mint amit el mertem volna képzelni. Jött a nagy megvilágosodás a fej fölött felkapcsolódó villanykörte részletes rajzának a megjelenésével, Gandhival a háttérben… és bár ez nem tartozott klasszikus értelmezés szerint az olvasás során felbukkanó élmények közé, az a kellemes sokk is, amit a mondandóm elején hiányként emlegettem fel, beütött, ha nem is úgy, és nem is akkor, mint ahogy vártam.
Ha már ilyen szépen összegyűltetek itt, hogy vessetek rá egy pillantást, újabban miről fogok Háború és béke hosszúságban merengeni könyvajánló címszó alatt, megragadnám az alkalmat, és én is nagy fába vágnám a fejszémet. A könyv piramisszerű felépítése miatt átfogó képet, a vélemény bilim kiborítását csak spoilerezéssel érhetném el, AKI MOST AZ OLDAL BEZÁRÁSÁÉRT MOZDÍTOTTA A KURZORÁZ, AZONNAL ÁLLJON MEG! de merész leszek, és nagyot gondoló, így megpróbálok Herr Fitzek stílusába bújni és kétértelmű megjegyzéseket tenni. Olyanokat, amik nem szalasztatják el az élményt a jövőbeli olvasónak, de elárulják a kis spoiler-adagolást kívánó gyöngyszemeket azoknak, akik számára nem ismeretlen a regény.

Dr. Viktor Larenz élete maga volt a megtestesült álom, sztárpszichiáter volt, akit a kollégái elismertek, a tévések műsorokba hívtak, akit az előadásmódja miatt a mentális kórságok témájában laikusok is azonnal megszerettek, aki több nyaralóval is rendelkezett, mellette pedig egy luxus villában élt a feleségével és a kislánnyal, aki az ő szeme fénye volt. Mindez csodálatosan valószerűtlennek tűnik, így az, ami elromolhat, az el is romlik elv alapján becsapott egy olyan villám, ami egyszerre, és pillanatok alatt kirántotta az élete teljes szőnyegét Viktor lába alól. A hosszú hónapok óta súlyos, különleges specialisták előtt is megfejthetetlen betegséggel küszködő kislánya nyomtalanul eltűnt az orvosi rendelőből, és Viktor összeroppant, összedőlt a karrierje, tönkrement a házassága, az életét fogságba ejtette az a rémálom, amiben a kis Josy nemcsak, hogy nincs vele, hanem senki sem tudja, hol van, a bizonytalanság, hogy vajon mi történhetett vele. Fitzek kitűnően, mégsem ragadósan jelenítette meg azt a letargiát, amibe Viktor keveredett Josy elvesztésével, az apa fájdalmát, akinek a világából abban a minutumban távozott minden értelem, minden fény, amikor a lánya, aki rémséges álmok között vergődve ostorozza magát az önhibáztató, Mi lett volna ha…? kérdésekkel. Mi lett volna, ha jobban odafigyel rá…? Mi lett volna, ha hamarabb érkezik meg…? Mi lett volna, ha aznap nem indulnak el ahhoz az allergológushoz? A tervei szerint azért utazik el Parkum szigetére az egyik nyaralójukba, hogy eltávolodhasson azoktól az eseményektől, amik áldozatukká tették Josy-t, hogy egy utolsó interjút adva a történtek kapcsán valamelyest lezárhassa ezt az őrületet, ehelyett viszont az összes behegednek hitt sebe feltépődik a férfinak. Már a számítógépén elkezdett interjú első kérdéseinél elakad, észvesztő sebességgel rohanja meg a történések súlya, és az említett sebekbe só is dörzsölődik, amikor megjelenik az ajtajában egy legalább annyira levakarhatatlan, mint amennyire csinos, zavarodott írónő, aki kezelést akar kicsikarni a pszichiáterből, miközben egy olyan történetet oszt meg vele, ami kísérteties egyezést mutat azzal, ami Josy-val történt. Ami arra enged következetni, hogy ha nem feltétlenül Anna keze van az elrablásában, tudhat valamit róla, talán azt is, merre található a kislány, amennyiben ennyi idő elteltével még életben van.

Viktor eleinte el akar zárkózni attól, hogy a nőt kezelje, magát se látja megfelelő állapotúnak ehhez, és az igazat megvallva, a saját lelki sebei mellett nem érez rá indíttatást, hogy az elvonultságában pofátlanul rátörő idegenhez tartozóakat is ápolgassa. De Damon Salvatorét idézve, „A remény egy ribanc”, és Viktor nem tud neki ellenállni. Nem tud ellenállni a lehetőségnek, hogy ez a furcsa nő, Anna Spiegel megadhatja neki azokat a válaszokat Josy eltűnését illetően, amiket ő hiába kerestetett keservesen magánnyomozókkal is éveken keresztül, így bár az ösztönei és a sziget polgármestere is arra sarkallják, ne kezdje el Anna kezelését, ne találkozzon a nővel, ő mégis igent mond neki, praktizálásának legnehezebb, leggyötrelmesebb terápiájába egyezve bele. Anna amekkora nyomulással vette rá a férfit, hogy beleegyezzen néhány beszélgetésbe, a története bizonyos szakaszaiban ugyanannyira bezárkózottá válik, Viktor pszichiáter énje tudja, hogy ilyenkor visszább kellene vennie, és más irányból kellene közelítenie a páciense érdekében, de az apa énje nem lát mást, mint a vörös neonfeliratot Anna feje fölött, amin az áll; ez a nő tudhatja mi történt a kislányommal. Ettől pedig az átgondolt kontrollt és a türelmét hamar elveszítve olyan módon kezdi faggatni a nőt, amiről még egy kezdő doki is tudja, nem ajánlott egy olyan pácienssel szemben, aki bevallottan skizofrén, és aki saját elmondása szerint brutális tetteket hajtott végre a rohamai során már gyerekként is. Viktor lendületét, az ereit betöltő reményt viszont nem lehet lekapcsolni, miután oly’ hosszú idő után életet leheltek bele, és folytatja a pengeélen táncolást.

Bevonja az új fejleményekbe a lánya ügyével régen foglalkozó magánnyomozót is, és még akkor se tágít, amikor ő furcsa mód egyre betegebbnek érzi magát, míg Anna viselkedése egyre hajmeresztőbb cigánykerekeket hány előtte, egyre több megmagyarázhatatlan, felettébb nyugtalanító tényező bukkan fel a nő körül, aki látszólag bármikor előtűnhet a semmiből és ugyanolyan gyorsan fel is szívódhat, aki az egyik hallucinációjával karöltve Viktor által is ismert területeket járt be a beszámolói alapján; Viktor nyaralóját, Viktor házát azon a napon, amikor megjelentek az első riporterek. Ha pedig ez nem lenne elég, ahogy halad a terápia és Anna is halad a következő, ciklikus rohamának időpontja felé, a Viktor által újra harcsorba állított magánnyomozó információi alapján egyre több gubanc merül fel az Anna által elő adott történetben. Nyilvánvalóvá válik, hogy a nő titkol valamit. Valamit, aminek a hatására magáról elmondott legalapvetőbb tények se egyeznek meg a valósággal, ellenben a Josy esetéhez kapcsolható beszámolói annál inkább, és Viktor elkerülhetetlenül elkezd a legrosszabbra gondolni…

Ezt a 280 oldalt java részt két szereplő cipeli el a hátán, Anna és Viktor, akik mellé hébe-hóba beugrik pár mellékszereplő, hogy kitisztítsák vagy éppen teljesen összezavarják a képet. Mindkettőjük kidolgozottsága elismerésre méltó, bár olyan elemek miatt, amiket nem fedhetek fel mégis azt mondanám, hogy Viktor kettőjük közül a szövevényesebb jellem, aki már az elején feltétlen rokonszenvet ébreszt az olvasóban. Vele ellentétben Anna kiváltja az összes ellenérzést, felkattintja az összes vészjelzőt, amit egy ember tudata tartalmazhat, első megjelenésétől kezdve ontja magából, hogy valami nem stimmel vele ebben a tekintetben pedig a háznál megjelenéseikor a ruhája állapota vezetett a legélesebben nyomra. Briliáns volt, ahogy az író fokozatosan nagyobb és nagyobb változásoknak vetette alá a szememben a nőt, illetve azt a személyt, aki azért volt felelős, hogy Viktor elveszítette a gyermekét. A kezdeti ellenszenvből, ahogy egyre sokasodtak a hazugságok a meséjében, valami sötétebbé alakult, valami számítóvá és aljassá, számtalan elméletet felvetve, noha a legkézenfekvőbb magyarázatot a kiléte vonatkozásában makacsul tagadtam miközben a saját elképzelésemhez ugyanilyen erővel ragaszkodtam, túl egyszerű lett volna a könyv híréhez viszonyítottam. Ha Anna eleinte csak fura viszolygást, némi távolságtartást váltott ki az olvasóból is Viktorból, a nagy lelepleződéshez való út fogyásával félelemmé alakultak a felsoroltak. Azzá a félelemmé, hogy talán végzetesen le lett becsülve az, az elszámolnivaló a főhős és közte, aminek az okán felkereste őt. Ami olyan csapást mérhet Viktorra, ami véglegesen rányomja a bélyeget az életébe, amiből nem létezhet visszaút.

A második Nagy Csavaron kicsit megütköztem, de valamennyire azért számítottam is rá, mert ehhez is el lehetett jutni azzal a kincskereséses ceremóniával, mint az első Nagy Csavarhoz, és itt érzem szükségesnek újra előhúzni a kalapból a ki a hibás, és ő mennyiben hibás dilemmát, amiben az íróval, legalábbis az ügyben megszólaltatott szereplővel eltérő véleményt vallottunk. Ott van elsősorban a beteg, aki nem akarok nyilvánvaló tényeket sorolni, de beteg, nem ura a cselekedeteinek, nem tehet róluk ezért, és  nem feltétlenül akar rosszat, sőt az A Terápiában megjelenített esetben előbb tartaná oda mind a két karját, hogy vágják le motoros fűrésszel, mint hogy szándékosan ártson, és egyszerűen… megfogalmazhatatlanul szenved a kár miatt, amit okozott. De akkor is kárt okozott. Egy olyat, ami után nem egy életút gyökeres fordulatot vett, amivel nem egy embernek ölte meg az Azelőtti énjét, arra kárhoztatva őket, hogy a történtek árnyékában éljenek. Na, meg ott van az áldozat, akinek a helyzetén nem könnyít szemernyit se, hogy az elkövető beteg, és nem direkt csinálja, mert attól függetlenül csinálja, amit csinál, és ezt ő sínyli meg. Ezenkívül ott van még az áldozat hozzátartozója, aki talán nem a leggerincesebb megoldást választja, de ilyen eseménysor lezongorázódása után szülői szempontból szerintem nem is létezhet gerinces megoldást, aki tudatában van annak, hogy nem titulálható etikai szempontból helyesnek, amire határozott, akit nem egy betegség sarkall valami olyanra, ami általánosan rossznak minősíthető. Mégis pontot akar tenni az i-re, meg akarja akadályozni a gyereke védelmében, a kislányt és az őt magát értekkel vont elégtételként, hogy ami lezajlott, az esetleg megismétlődhessen máshogyan. És ezért lehet hibáztatni, ha őszinték akarunk lenni…? Faramuci helyzet. A magam részéről, én nem tudom, de az elkövető hibáztatása is problémás. Ugyanis adódnak olyan szituációk, amikor az elkövető és a körülmények áldozata közötti határok elmosódnak, amikor teljesen objektívan tekintve a szituációra, az elkövető is csak egy áldozat, bármennyire is a nagyobb egyértelműséggel megállapított áldozatnak, és annak a pártját fogom, aki kezeskedett róla, hogy az elkövető még egyszer a közelébe se mehessen az áldozatnak.

Kiemelkedően érdekes olvasmány szövevényes pszichés betegségekkel, sodró gondolatokkal, és egy még sodróbb, körömrágós rejtéllyel. Fitzetnek még egy regénye jelent meg ezen kívül magyarul, nem kérdés, hogy annak a megismerésére is nyitott vagyok. Mielőtt áttérnék az összegzésre, muszáj nektek elárulnom, hogy nem csak a történet ragadott meg, hanem az író köszönetnyilvánítása is ^^ Roppant egyedi, és… talán a leginkább olvasóhoz közeli, legszemélyesebb, amit valaha olvastam, egyértelműen kenterbe veri azokat a sablonszerűen elkészített kis zárásokat, amik nem állnak sokkal többől, mint olyan nevek tengeréből, akiknek akaratlanul is hálásak vagyunk, hiszen hozzájárultak ahhoz, hogy az aktuális könyvet a kezünkben tartsunk, de valójában nem mondanak nekünk semmit.

Borító: 5/5 – Ha másért nem is, az új borítóért mindenképpen indokolt volt a kötet átpöttyözése, az esztétika érzékem örömódákat zeng a hajnalba, miközben ezeket a sorokat ütöm le, mivel az a betűtípus, és az egész kép kékessé tétele fényévekkel mutatósabb, megragadóbb, mint az első verzió.
Kedvenc szereplő: Viktor
Legutáltabb szereplő: az a nem nevesített személy, aki a Josy-val történteket okozta (spoiler) Higgyétek el, látom, ahogy azok, aki már olvasták a regényt most a homlokukat ráncolva forgatják a szemüket, hogy mi ez az eszement ellentmondás, de ez az igazság. (/spoiler)
Kedvenc rész: amikor kiderült, kicsoda Anna és, hogy valójában miért jelent meg Viktornál
Mélypontok: a fejbe verős sokk lemaradt, a Münchausen-szindróma eredményezte gyanúsítás a megalkotás klappolt, de ez akkor is nagyon durva volt.
Korhatár: Azt tanácsolnám, hogy 15 éves kor alatt ne nagyon próbálkozzanak vele, de ha esetleg fiatalabbak között is van olyan, aki szereti a műfajt, fel van készülve a tagadhatatlan bájához tartozó terhekhez, akkor bátran kezdjen hozzá. Alapvetően korhatáros elemek, mint vér, brutalitás, káromkodás, szex és a többi… ilyenek nincsenek benne.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése