2018. március 9., péntek

Sarah J. Maas: Throne ​of Glass - Üvegtrón (Üvegtrón 1)

Üdv! A tavasz első, mínusz fokokban és hóhegyekkel teli hónapját az ACOTAR sorozattal kedvencemmé vált írónő, Sarah J. Maas debütáló regényével, az Üvegtrónnal indítottam, amit a YA-regények és a high fantasy-k rajongóinak bizonyára nem kell bemutatnom. :) Éveken keresztül hidegen hagyott a szabadságért küzdő orgyilkos és válogatott törvényen kívüliek versenye, ám amikor mégis úgy döntöttem, adok egy esélyt a történetnek, több ízben is pozitív meglepetés ért.


Fülszöveg:

Az ​ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára.

Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt,tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták.
A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.

Celaena szélsebesen megkapta tőlem a feljogosítást a személyes bájához tartozó rátartiságra, az orgyilkosi tehetsége megkérdőjelezhetetlen, nem csak megbízásra vagy a vetélytársai legyőzése során csillogtatja meg a tudását, hanem a lapokon keresztül is; valahányszor kinyitottam az Üvegtrónt az unalom és a hétköznapi szürkeség egy gyilkosság gyorsan felejthető áldozatává vált.
A Tüskék és rózsák udvarával az írónő totálisan elbűvölt, de ugyanakkor magasra is tette a lécet, ami miatt úgy is ódzkodtam volna nekikezdeni a korábban megírt, valószínűleg kevésbé erős sorozatának, hogy előtte nem mentem el mellette hosszú éveken keresztül egy „nekem ez nem kell” és egy vállrándítás kíséretében. Valamiért mégse hagyott nyugodni a történet, mint időről-időre viszketni kezdő szúnyogcsípés, nem hagyta, hogy megfeledkezzek róla, és utólagosan nagyon örülök neki, hogy ha a folytatás további két kötetének megjelenése kellett az olvasási elhatározás megszületéséhez, mégis megtört a jég, mert így felkerülhetett a „kár lett volna kihagyni” listámra a regény. Néhol kiszámítható volt az események formálódása, amit az alap klisé - vagyis, hogy a karakterek egy jutalom, az Üvegtrónban pozíció és a vele járó szabadság, priusz törlés elnyeréséért versengenek- elkerülhetetlenné tett, viszont ennek ellenére is már félidőben gyökeret vert bennem a felismerés, én nem akarom majd ezzel a könyvvel elengedni a megismert high fantasy világot, kíváncsi vagyok a sorozat többi részére. Sőt, mi előbb olvasni akarom ezeket a részeket. Ki kell emelnem, hogy nálam ez egy mondhatni példátlan eset, ugyanis hacsak nem valami hibátlanul-végzetesen-imádós felállásról van szó, akkor a kiolvasás után is mérlegelni szoktam még, kell-e a folytatás, és körülbelül mikor. A legjobban az lepett meg, hogy a történések színhelye egy mennyire erős, sokrétű világ lett, ami szinte irritálóan rengeteg titkot rejt területenként, jelen időben is, nemhogy a múltat és az egész birodalmat beleértve, a történelmet, a mágiát, a lényeket, amik megfordulhatnak ott. Ahogy Celaena rab volt valamilyen szinten Távolvégről megszabadulva, a palotában is, úgy az olvasó is bezárásra került Sarah által az üvegfalak közé, kapott érdekes, felcsigázó információkat, de a zavartalan felfedezés elé mindig leesett egy fal, ha túl messzire akart merészkedni a pimasz fajankó. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy olyan távcső elé kerültem volna, amit lehetetlen elfordítani, a lencse fokozatosan növekedett, újabb részleteket tárva fel, de olyan volt, mintha sosem láthatnék eleget, mintha ez a nő szánt szándékkal húzna. Épp ezért melegen ajánlom neki, még egyszer ne hagyjon magamra a kérdőjeleim között, mert legalább annyira őrjítő a bizonytalanság, amit megteremtett fantasy fronton, mint amennyire rejtelmes és hangulatos. Ugyanezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a főhősnőt is, akinek a jellemében felmerült egy-két következetlenség, de remek alapokat kapott a fejlődéshez a későbbiekben, mint ahogy az Üvegtrón jelenlegi formája is egy hosszas fejlődési folyamat eredménye. Amikor olvastam, hogy ez a történet, egy hataloméhes zsarnok intrikákkal teli udvarába telepített, orgyilkosok, tolvajok és más törvényen kívüliek között zajló, veszéllyel teli, lenyűgöző keringő egy Hamupipőke újramesélésként indult, akkor azt hittem, meghazudtolom a nem létező kecsességemről kialakított képet, és lemegyek hídba a meghökkenéstől. Ha az úgymond legegyszerűbb és úgymond leghasznavehetetlenebb hercegnővel bíró Disney mese egy ilyen dinamikus könyv papírra vetéséhez adott ötletet az írónőnek, úgy, hogy egyébként nem is hoztam volna összefüggésbe a két sztorit, ha nincs a végén az az interjú Sarah-val akkor előre félek és dörzsölgetem a tenyereimet Chesire macska-szerű vigyorral, hogy egy komplexebb „tündérmese” milyen történet kiötléséhez ad majd asszociációs motivációt.



Ami azt illeti, készültem rá, hogy a közeljövőben majd egy bejegyzést a kliséknek szentelek, de kis bemelegítésként szóba hoznám most is a témát, ugyanis bár java részt negatív szájízt hagy maga után ez a kifejezés, negatív értelemben használják, az Üvegtrón egy kitűnő ellenpélda arra, hogy vannak pozitív klisék vagy helyesebben fogalmazva pozitívan kivitelezett klisék. Legyünk őszinték, mi az, az ötlet, amit nem sütöttek már el ezerszer vagy a tudtunkkal vagy esetleg a tudtunkon kívül egy történetben? 100%-osan egyedit alkotni lehetetlenség, bármennyire is igyekszik arra törekedni az ember, hogy valami újat mutasson, és jobban is szoktuk mi olvasók szeretni, ha ugyanannak a lemeznek a forgatása, újrajátszása helyett valami frisset kapunk. VISZONT a kliséket, azok tudatos használatát sem feltétlen kell kirakni a szeméttelepre egy zsákban, mert vannak köztük jó ötletek, amik megfelelő alakítással új köntösbe bújhatnak, na meg ezekkel bankot robbantani az igazi kihívás. Az Üvegtrón egy olyan klisére épül, amit filmekben és könyvekben is kismilliószor láthattunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem néznék meg még egyszer, ha jól van tálalva és változtatásra kerül a fűszerezése, sőt, nagyon sokan szeretik kipróbálni a különféle fajtáit, ez pedig a „verseny” klisé. Amikor a fő konfliktust azt képezi, hogy akarva vagy akaratlanul, a főszereplő belekerül egy erőpróbába, amit vagy a dicsőségért, vagy magáért a díjért vagy csak szimplán azért meg akar nyerni, mert nincs más választása, az élete a tét. Ha nagyon cinikus hangulatban lennék, akkor megjegyezhetném, hogy ilyenkor persze akkora csattanóra, feszültségre nem lehet számítani, ugyanis ha harminc akadály gördül elé, négy vizes árkot kell átugrania és hetven hegyet átmásznia a célért, akkor is a főszereplőnk fog nyerni. Legalábbis kimondatlanul, de elvárható, hogy így legyen. Néha-néha merészebb, rafináltabb a szerző és úgy intézi, a versenyt elveszítse a hős, de mégse szívja meg annyira, valahogyan ezáltal még jobban keveredjen ki a végkifejletben, mint a győzelemmel, de ez ritka. Szóval egy ilyen felállásban nem az a kérdés, hogy Katniss marad-e az utolsó az Arénában, William Thatcher nyeri-e a lovagi tornát és a hölgyet vagy, hogy Harry Potter megfogja-e a Trimágus Kupát, hanem, hogy mivel kell megküzdeniük, mielőtt ezt megtehetik, milyen apró betűs rész vár rájuk a győzelem után, milyen sötét cselszövés lengi körbe a megmérettetést. Ami azt jelenti, hogy ha okosan akar játszani az író, érdekeset akar alkotni, akkor a témában született tekintélyes számú műveket nézve a verseny egyes fordulóinak konkrét bemutatása helyett a kisebb-nagyobb viadal körülményeire fekteti a hangsúlyt. Azokra a momentumokra, amikre egy sokat látott olvasó se tudja azt mondani, ez egyértelmű, ezt tíz oldal alatt kitaláltam. Sarah J. Maas pedig az Üvegtrónban megjelenített küzdelemben pontosan ezt a lapot játszotta ki. Celaena az előéletének tapasztalatai, és az ebből fakadó egészségeshez képest talán egy hangyányit felfelé ívelő önkritikája alapján feszültségtől mentes, amikor a törvényszegők haláltáborában a koronaherceg felajánlja neki, hogy ha egy versenyben elnyeri a lány a király bajnoka címet, akkor X évnyi szolgálat után szabad lesz, gyerekjátéknak tartja a vetélytársai földbe döngölését, viszont azzal nem számol, hogy egyesek mi mindenre lennek hajlandóak azért a felsőbb körükben, hogy az ő bajnokjelöltjük győzzön. Hogy milyen rég elfeledett, az emberek emlékezetéből erőszakkal kitörölt mágikus veszedelmet szabadítanának szemrebbenés Erileára a győzelemért, egyéb sötétebb okoktól vezérelve…

Celaenától tartottam a legjobban a könyvvel folytatott ismerkedési szertartásomon, és nem csupán azért, mert lehetetlennek találtam annak az eshetőségnek a megvalósulását, hogy valaha is megtanuljam hibátlanul, betűcserélés nélkül leírni a nevét, miután több kötetet elolvasottaknál is láttam malőröket a kritikákban, szépen el is temettem magamban a reményt hanem mert összességében több rossz, mint jó véleményt találtam a leányzóval kapcsolatban. Az orgyilkos oldala elöntötte a gyanút, hogy talán rá fogok találni egy igazán talpraesett, kemény csajra a sok „bamba tehén” típusú életművész között, akik a „minden bajból kilábalok, a háromnegyedüket a saját hülyeségemből okozom, de ez mindegy, mert cuki vagyok mindenkit megmentek, és mindenki imád, mert létezem” jeligével hódítanak, de nem egy olyan karakter-értékelésbe futottam, amik szerint az orgyilkos vonal inkább egy nevetséges smink, amit minden áron fel akar kenni a választottjára az író, ha förtelmesen is áll rajta. Való igaz, Celaena egy roppant… ellentmondásos személyiség, de a nem logikai bakiknak betudható Ejnye, Miss Maas és az ön szerkesztői csapatának tagjai! Az ismert világok leghírhedtebb, legveszélyesebb gyilkosának mégis mikor tud észrevétlenül a háta mögé lopózni mindenféle mezei hercegecske? kettősségei számomra inkább csak érdekesebbé tették az ő egyéniségét. Már az első fejezetben megkedveltette magát velem az eszével, a megfigyelőkészségével és az éberségével, ezek a tulajdonságok megalapozottá tették a hírnevét is azon kívül, hogy megemelték a szimpátiamérőmet a cinizmusával, kissé szúrós humorával karöltve. A hiúsága, a rátartisága külön üde színfoltot jelentett, eszméletlenül nagy felüdülés volt végre egy olyan női főszereplőről olvasni, akinek van arca, méghozzá jó nagy :D nem pedig arról az esetlen, pipogya virágszál alkatról, ami akkor is tele van önértékelési zavarral, és akkor se akarja elhinni, ha húsz ember mondja neki, hogy úgy néz ki, mint Cindy Crawford és Johnny Depp szerelemgyereke. Mivel pedig Celaena túlságosan is tisztában van az értékeivel nem csak szakmai, hanem külsőbeli téren is, igazából szerintem nem is volt meglepő, hogy mennyire rajongott a szép dolgokért, pláne a szép ruhákért, hiszen az ő szép természet adta kezdőcsomagját azok még szebbé teszik. Celaena Sardothien egy titkokkal és múltbeli sebekkel teli olvasztótégelye az egyszerre két vadásztőrrel kaszaboló harcos amazonnak és a csillogásra termett dívának. Mivel a két véglet egyesítéséhez még nem volt szerencsém, a női karakterek rendre vagy Lara Croftok vagy klasszikus értelemben lányosak szoktak lenni, így Celaenával számomra többszörösen is egy emlékezetes jelenséget adott az írónő. Voltak pillanatok, amikor az én ízlésemnek már a ló túloldalára átlendülten lányossá kezdett válni a viselkedésmódja, és akkor kedveltem a legjobban, amikor még kemény volt a kő, és hideg, mint a jég, de nem jutottam el a kínban folyó szemforgatásig, illetve Celaena fokozatos Távolvégi borzalmakból való olvadása alatt megmaradt a két ellentmondásosabb oldala között a kellemes egyensúly, az, az oldala került előtérbe, amire szükség volt az adott szituációban. Ahogy haladt a finálé felé a történet, fokozatosan lehántódtak a páncéljáról a rétegek, egyre jobban kinyílt a személyisége, egyre érthetőbbé vált, hogy miért úgy reagál bizonyos körülmények között, ahogy, mégis számtalan lehetőség maradt benne a későbbiekben is, a történet végére se  ismerhettem ki úgy, mint a tenyeremet. Celaenát a leginkább az teszi egy nagyon szilárd, erőteljes főhősnővé, hogy egy 500 oldalas kaland után is izgalmas marad, felderítetlen.

Megemlítették páran még a kötet kívánságlistámra kerülése tájékán, hogy kíváncsian várják, olvasás után majd Team Dorian vagy Team Chaol leszek, ja, szerelmi háromszög a láthatáron, juhé! és most, amikor minden szempár rám szegeződik a kérdést illetően, kénytelen leszek előállni egy harmadik verzióval: Team Svájc! Ezennel meghatározhatatlan időre magamat és a blogomat semleges területnek nyilvánítom a kérdésben, na nem azért, mert annyira nyálcsorgató idiótává varázsolt mind a két srác, hogy nem bírok dűlőre jutni, hanem mert, ha őszinte akarok lenni, engem a herceg és a testőrség kapitánya se fogott meg kifejezetten. A két fiú barátságnak a megjelenítése nagyon tetszett, amiben az eltérő udvari életben betöltött státusz sem szabott akadályt, és a maguk módján mind a ketten kitettek azért, hogy Celaena elboldoguljon a palotai dzsungelben, eljuthasson a próbatételekre, de egyelőre nem tudom belátni, mi miatt kéne a kettő közül akár az egyikért is olvadoznom olyan fictional boyfriend szinten. Chaol és Dorian is rendelkezik jó tulajdonságokkal, mind a ketten megnyerőnek is mondhatóak jóindulatúan, de nekem Celaenához képest valahogy mind a két srác kevés volt, mint két egér, akiket bekergetett a sarokba a macska. Nem láttam rá esélyt, hogy fel tudjon nőni akár csak az egyikük is a macskához vagy, hogy akár csak az egyikük is kicselezze, és megmentse az irháját. Ők, ha eltérő minőségben is, de a tizenvalahány évüket egy pofás kis buborékban élték le, ami lehetővé tette, hogy megőrizzék a naivságukat, a feltétlen igazodást a szabályokhoz, a magasabb pozíciójukhoz, azt a luxust, hogy ha beüt a krach, csak álljanak és várják a sült galambot vagy rosszabb esetben elbújjanak az asztal alá a krízis elől, biztos, ami biztos. Nekem kicsit mind a ketten álomvilágban mozgó papucsok voltak még akkor is, ha nem akarnám kényszeresen Celaenához mérni őket. Az orgyilkos már kiskorában is megjárta a poklot mind a családja elvesztésével, mind az orgyilkossá képzésével, az elfogatása utáni, brutális munkatáborba kerülése során átéltekről nem is beszélve, és ezek az emlékek gyakran még az üvegpalotában uralkodó biztonsági illúzió mellett is kísértik. Ezzel szemben Doriannak megadatott az a kényelem, hogy annyira idealista lehessen, hogy azt higgye, egy csapásra minden megoldódik, ha ott a szándék, hogy határozatlansággal, a bevált szándékba kapaszkodva kikerülje, hogy a kényelmetlen udvari mintákat ráerőltessék, Chaolnak pedig az, hogy olyan egyszerű lehessen a világnézete, mint a faék, hogy mindenki csak fehér és fekete lehessen átmenet nélkül; aki lop vagy öl az a rossz, aki csicsás ruhákban a trónon tesped vagy körülötte andalog legyezőt rázogatva, az jó. Rendkívül érdekel, a következő részekben hogyan fognak majd komolyodni, változni a történések hatására, de nekem egyelőre pár vicces jelenetüket leszámítva ők csak két szerencsétlen, szabadidejükben hercegeset és katonásat játszó kölyök. A javukra írható, hogy nem voltak idegesítőek, a cselekedeteik építő jelleggel hatottak a nagy egészre, viszont mint személyiségek egyelőre nagyon illékonyan voltak, nem tűntek húsvér embernek. Talán ennek, és az erőpróba körül sokasodó nyugtalanító körülményeknek köszönhető, hogy a szerelmi háromszög néven futó sorscsapás nem tarolt le a földdel egyenlővé téve mindent, ami az útjába került, mindenesetre ezért hálás vagyok. Nem csak azért, mert ez egy olyan bevált figura, amit személy szerint, mint tudjátok, nem kedvelek, hanem mert a „miért félek hozzákezdeni” liga egyik oszlopos tagja volt az attól az alternatívától való viszolygás, hogy a történet egy nyálas nyűglődés lesz a szereplők behatóbb megismerkedésétől kezdve, amiben a nye-nye-nye-nye-nye elnyomja a cselekményt. Viszont ennél az ingoványos talajú dolognál is pozitívan csalódtam, az egyik srác egyértelműen szerelmes lett a mi halálosan öntelt orgyilkosunkba, a másik pedig sejthetően érez az irányába valamit, ahogy az orgyilkos is haloványan kötődik hozzájuk valamilyen barátságon túlmutató módon, de ez nem lett nagy dobra verve. Fontosabb volt az többek között, hogy miért sóz az erőpróba mellé feladatot Celaena nyakába egy századok óta halott hatalmasság és, hogy ki végez kényelmes tempóban, de rendszeresen Celaena riválisaival.

A riválisok közül említésre méltó karakter Nox, a tolvaj, akivel a felkészülés és a különféle feladatok során Celaena egyfajta bajtársias szövetséget alakított ki, a rendelkezésre álló morzsákból nagyon szimpatikus lett a fiú, szívesen olvastam volna bővebben az előéletéről, mint ahogy a folytatásban is örülnék a viszontlátásnak. A kidobott katonákból, gyilkosokból és tolvajokból álló mezőny másik oszlopos tagja volt Celaena fő ellenfele, Káin a hegyi ember, aki a teljesítményével hamar bekerült a felkészítők kedvencei, így a Celaena által utált fajankók közé is… Adottak voltak a részéről azok a tulajdonságok, amik jó negatív karakterré tehették volna, és bár az én zsebemben is kinyitotta a bicskát, nem tudtam rá teljesen negatív, „utálom, hát vesszen!” oldalról nézni, inkább szerettem volna többet megtudni róla ebben talán az is szerepet játszott, hogy olvasás közben hasonlóan képzeltem el, mint Drogót. A legkíváncsibbá a versenyzőket körülvevő tényezők közül a rémjegyek tettek, azok a különös, félelmet kiváltó szimbólumok, amiket a holtan talált indulók köré festett az a valaki, aki meg akarta ritkítani a mezőnyt. Sarah remekül szemléltette, hogy miért frusztrálta Celaenát az utánuk való kutatás és, hogy a régi, varázslattal átszőtt világon mekkora sebet is ejtett az eszeveszetten hódító Adarlan-i király mágia emlékeket elpusztító hadjárata. A forrás korlátozott volt, és a megoldás keresés főleg elméletekre épült, ugyanis a leírtakat se lehetett egyértelműnek tekinteni a varázstalan világban felnövők számára ismeretlen kifejezések miatt, körülbelül úgy járt Celaena, mint aki úgy kezd el olvasni valamilyen orvosi írást, hogy nem ismer bizonyos latin szakkifejezéseket. Ez alaposan megnehezítette Celaena munkáját, mert az idő telésével egyre növekedett annak a valószínűsége, hogy a gyilkosságokat elkövető valaki vagy valami… legközelebb érte fog elmenni úgy, hogy alig felkészültebb a támadással szemben, mint azok, akiknek már csak a hulláját tudták vizsgálni a palotaőrök.

Nehemia hercegnő, Celaena barátnője nőtt a legjobban a szívemhez a mellékszereplők közül. ^^ A lány az apja birodalmából érkezett az üvegpalotába, hogy megismerkedjen Adarlan szokásaival és tárgyalásba bocsátkozhasson a királlyal, akinek feltett szándéka, hogy leszámoljon Nehemia népének a lázadóival, akiket a pletykák szerint maga a hercegnő támogat. Nehemia által egy másik nagyon karakán női karakterrel gazdagodott a történet, akinek számolni kell az erejével és a furfangosságával, ami messze túlmutat az udvarban megszokott üresfejű bájolgáson, és bele lehetett látni a Dorian apja által preferált leigázó politika következményeibe is valamelyest. A kép mind Adarlan királyának, mint Nehemia szándékainak az irányából zavaros volt, de az előre vetítődött, hogy a későbbiekben még pattanásig feszülhet a húr, ami a meghódított népek tűréshatárát jelképezi, hogy nem sokáig fogják tűrni azt, amit az uralkodó megenged magának.

A király és az ő köre nem meglepő módon erőteljes ellenérzéseket váltott ki belőlem, magáról az uralkodóról hasonló véleményem alakult ki, mint Robert Baratheonról a Trónok harcából, ész nélkül el akar söpörni mindenkit maga körül, de azt nem látom, hogy kézben is tudná tartani a megszerzett területek feletti irányítást, habár az bebizonyosodott, hogy őt se érdemes lebecsülni, mert több rejlik benne, mint amire elsőre tippelni lehet, ha negatív értelemben is. Perrington herceg szintén zenész, roppant kíváncsi vagyok, hogy ezek ketten mégis miben mesterkednek, de ha nem is állok az ő oldalukon, azon jót vigyorogtam, amikor megszívatták Kaltain-t. Az a nő tényleg egy megtestesült rémálom, a legjobban egy másik olvasmányom, A végtelen térségek örök hallgatása egyik idézetével tudnám leírni; „Nem egyszerűen ostoba voltam, hanem a legrosszabb ostoba: aki azt hiszi magáról, mindent tud…” Ha nem akartam volna két oldalanként megfojtani a némbert az idegesítő természete miatt, akkor még nevettem is volna rajta lesajnálóan egy sort, mert annyira… komikus volt, hogy ez a pipi mindenkinél okosabbnál és körmönfontabbnál hitte magát, miközben pont ő volt az, akit láthatóan már az első perctől az orránál fogva vezettek. Ő a tipikus példája annak, akinek Celaenával ellenben nincsen semmilyen oka a beképzeltségre, mert csak nagyot gondol magáról, ameddig fűbe nem harap.

Beigazolódott az a sejtésem, hogy a Tüskék és rózsák udvara könyvek tartoznak Sarah erősebb alkotásai közé, mind kiszámíthatatlanság, mind a benne mozgó jellemek kérdésében, de nagyon tetszett ez a könyv is, és alig várom, hogy megtudhassam, hová fog fejlődni a világfelépítés, a sztori, illetve a már megismert szereplők :) A zárás előtt még ki szeretnék pár mondat erejéig Sarah írásmódjára is térni, ugyanis itt tapasztaltam meg először élesen azt, amiről az írónő kapcsán már sokszor hallottam egy általam kedvelt vlogger páros videóiban, hogy Sarah fogalmazásmódja nagyon… egyedi. Egy-egy mozzanatot annyira különlegesen, ötletesen, gyönyörűen ír le, hogy az ember óhatatlanul is papír és tollat akar ragadni, hogy leírja, majd bekeretezve kiakassza a szobája falába. Nem azokkal a nevetségesen modoros, szépirodalmi paródiába is kínos hasonlatokkal és metaforákkal dolgozik, hanem olyanokkal, amik nem szokványosak, mégis annyira… harmonikus, mesés hangulatot adnak az adott jelenetnek anélkül, hogy nyálassá, komolytalanná, összességében oda nem illővé tennék. Ez főleg a hóesésnek és az óratoronynak a leírásánál érvényesült, bízom benne a folytatásban is több ilyen kis „sziporkát” fogok találni :)

Borító: 5/5* - Aki a lélegzetelállítónál gyatrább jelzővel illeti ezt a borítót, annak sürgősen szemorvoshoz kell fordulnia, mert szerintem nem létezik olyan műfajt kedvelő könyvimádó, aki e mellett a szépség mellett közönyösen el tud menni *-* Mestermű, nincs ezen mit ragozni. Nagyon tetszik a hangulat, amit a hűvös színek árasztanak, a Celaenáról készült rajz is igazán gyönyörű lett, a kötet gerince pedig külön bámulatos :D
Kedvenc szereplők: Celaena, Nehemia, Nox
Legutáltabb szereplők: Perrington, Kaltain, Adarlan királya
Kedvenc részek: amikor Celaena meghallgatta az ajánlatot, amikor Celaena és Nehemia megismerkedett, amikor Celaena fegyvereket rögtönzött a lakosztályában, a bál, amikor Celaena megküzdött a katakombákban a gyilkossal, amikor Nehemia odaadta a fegyverét Celaenának, amikor Celaena megkapta a kutyáját, amikor Kaltain felsült, amikor Dorian könyveket adott Celaenának, Elena felbukkanása
Mélypontok: amikor Celaena már túlságosan is lányos lett, az udvar hölgyeinek „annyi esze van, mint egy marék lepkének, de ez nem baj” beállítottsága, egy-két meglepő színben feltüntetett fordulat kikövetkeztethető volt.
Szerelmi szál: Abszolút veszélytelen YA kategória, 14 éves kortól már nyugodt szívvel olvasható, bár a korhatáron talán emelnek kicsit a véresebb jelenetek.

Ha megtetszett nektek az ajánló alapján a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni ^^

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése